Lucinda Riley - A hét nővér

– Igen, többször is, de ez csak egy egyszerű másolat a
Krisztus-szoborról.

– Ebben nem vagyok olyan biztos. Levehetem?
– Hát persze – válaszoltam, miközben azon töprengtem,
miért érdeklődik ennyire a szobor iránt, amelyből ezrével
lehetett vásárolni egy-egy másolatot pár reálért a riói
szuvenírboltokban.
– Nézd csak, milyen finom a kidolgozása! – simította
végig a Cristo köpenyének ráncait. – És ezt nézd! –
mutatott az aljára, amelybe egy feliratot véstek.

Landowski

– Maia – mondta Floriano őszintén csodálkozó szemmel
–, ez nem egy ócska tömeggyártott másolat. Maga a
szobrász szignózta! Hát nem emlékszel, hogy Bel a
Loennek szóló levelében említette, hogy Landowski
készített egy kicsinyített példányt Heitor da Silva
Costának, mielőtt megállapodtak volna a végső tervekről?
Nézd! – mondta, miközben odaadta nekem, én pedig
óvatosan kivettem a kezéből. Rögtön meglepett a súlya. Én
is végigsimítottam a Cristo kezének és arcának finoman
kidolgozott vonásain. Tudtam, hogy Florianónak igaza
van, és a szobrot egy igazi művész készítette.

– De mégis hogy az ördögbe szerezte meg Pa? Talán egy
aukción vette? Vagy egy jó baráttól kapta ajándékba?
Vagy... tényleg nem tudom – hallgattam el feszülten.

– Ez mind lehetséges. De a Landowski család

birtokában lévő darabokon kívül a maradék két
fennmaradt szobor Heitor da Silva Costa
leszármazottainak a birtokában van. Ha ez valóban
eredeti, akkor hihetetlen leletről van szó!

Láttam, hogy Floriano szeme izgatottan ragyog.
Tudtam, hogy ő egy történész szemén keresztül nézi a
dolgot, míg én csak próbáltam kideríteni, hogy honnan
szerezhette az apám.

– Sajnálom, Maia, kicsit elragadtattam magam – kért
elnézést Floriano –, és biztos vagyok benne, hogy
mindenképp szeretnéd megtartani. Zavarna valakit, ha
csak ma estére levinnénk a Pavilonba? Nagy
megtiszteltetés lenne, ha még nézegethetném egy kicsit.

– Persze hogy levihetjük. A házban lévő tárgyak most
már én és a testvéreim tulajdonát képezik, és kétlem,
hogy bárkit zavarna a dolog.

– Akkor feküdjünk le! – suttogta, és finoman
megsimogatta az arcomat.

Aznap este rosszul aludtam, mert ólomsúllyal
nehezedett rám Floriano másnapi távozásának a
gondolata. Bár határozottan arra törekedtem, hogy a
kapcsolatunk során mindig csak az adott napnak éljek,
ahogy az óra ketyegésével egyre közelített a reggel,
rájöttem, hogy képtelen vagyok erre. Megfordultam, és
néztem, ahogy Floriano békésen alszik mellettem. Aztán
eszembe jutott, hogy ha elhagyja Atlantiszt, az életem
pontosan a régi kerékvágásba tér majd vissza, amilyen a

riói utazásom előtt is volt.
Florianóval alig beszéltünk a jövőnkről, főleg nem

konkrét tervekről. Bár tudtam, hogy érez irántam
valamit, ahogy azt szeretkezés közben sokszor ki is
mondta, a kapcsolatunk még nagyon fiatal volt. És mivel a
világ ellentétes szegleteiben éltünk, el kellett fogadnom,
hogy talán hamarosan kialszik a láng, és nem marad más,
csak egy kedves emlék.

Hálát adtam, amikor megszólalt az ébresztő, és a
hosszú éjszaka végre véget ért. Azonnal kiugrottam az
ágyból, és elmentem fürdeni, miközben Floriano még
szunyókált, mert féltem a búcsúzóul szánt értelmetlen
szavaktól, amelyekkel hozzám fordulhat az utunk
végéhez közeledve. Gyorsan felöltöztem, és szóltam, hogy
átmegyek a konyhába reggelit készíteni, mivel Christian
húsz perc múlva vár minket a motorcsónaknál. Aztán,
amikor pár perccel később megjelent a konyhában, sietve
elhagytam a szobát, és azt mondtam, hogy fel kell
mennem a nagy házba, és tíz perc múlva találkozzunk a
mólónál.

– Maia, kérlek!
Hallottam, hogy utánam szól, de már ki is mentem a
bejárati ajtón, és sietve sétáltam végig a házhoz vezető
ösvényen. Amikor odaértem, nem tudtam se Marina, se
Claudia szemébe nézni, így inkább bezárkóztam a
földszinti mosdóba, és a karórámon figyeltem, ahogy
telnek-múlnak a percek, és Florianónak hamarosan
távoznia kell. Amikor már csak pár perc maradt a csónak

indulásáig, előbújtam, kinyitottam az ajtót, végigsétáltam
a kerten, és láttam, hogy Floriano már Marinával
beszélget.

– Merre jártál, chérie? A barátodnak azonnal be kell
szállni a csónakba, különben lekési a repülőjét – nézett
rám értetlenül Marina, majd Florianóhoz fordult. –
Örülök a találkozásnak, remélem, hamarosan újra
üdvözölhetjük majd Atlantiszon. Magatokra is hagylak
titeket, búcsúzkodjatok nyugodtan.

– Maia – nézett rám Floriano, amikor Marina elment. –
Mi az? Mi a baj?

– Semmi, semmi... Nézd, Christian már vár rád. Jobb, ha
mész.

Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de sietve
elléptem mellőle, és elindultam előtte a mólóhoz a hajó
felé, így nem volt más választása, mint hogy kövessen.
Christian besegítette a hajóba, és beindította a motort.

– Adeus, Maia! – mondta Floriano, és a szeme tele volt
szomorúsággal. A hajó eltávolodott a mólótól, a motor
hangosan felzúgott. – Majd írok! – kiabálta túl a zajt.
Aztán mondott még valamit, amit nem értettem teljesen,
miközben a motorcsónak eltávolodott Atlantisztól. És
tőlem.

Letörten mentem vissza a házba, és közben korholtam
magam a gyerekes viselkedésem miatt. Felnőtt nő vagyok,
az ég szerelmére, igazán meg kellene tudnom birkózni az
elkerülhetetlen búcsúzással, amelyre már az első
pillanattól kezdve számítottam. Racionális szempontból

pontosan tudtam, hogy a múltam kísért, és azért
viselkedtem így, mert a Zedtől való elválásom még ennyi
év után is úgy fájt, mintha egy orvosi szike hasított volna
belém.

Marina a Pavilon előtt várt rám keresztbe font karral
és rosszalló arckifejezéssel.

– Hát ez meg mi volt, Maia? Talán összevesztetek?
Floriano igazán kedves fiatalembernek tűnt. Szinte el sem
búcsúztál tőle. Azt sem tudtuk, merre vagy.

– Valamit... el kellett intéznem. Sajnálom – vontam meg
a vállamat, akár egy sértődött kamasz, akit összeszidtak
az illetlen viselkedése miatt. – Egyébként bemegyek
Genfbe, hogy beszéljek Georg Hoffmannal. Szükséged van
valamire a városból? – váltottam szándékosan témát.

Marina rám nézett, és mintha kétségbeesést láttam
volna a szemében.

– Nem, kedvesem. Semmire.
Elsétált, én pedig éppolyan nevetségesen éreztem
magam, mint amilyen a viselkedésem is volt.

Georg Hoffman irodája Genf üzleti negyedében volt, a
Rue Jean-Petitot közelében. Egy modern, letisztult
helyiségben dolgozott, hatalmas, az egész falat lefedő
ablakokkal, ahonnan ragyogó kilátás nyílt a magasból a
távoli kikötőre.

– Maia – köszöntött, miközben felállt az asztalától. –
Milyen váratlan, kellemes meglepetés! – mosolygott rám,
miközben egy fekete bőrkanapéhoz terelt, amire

mindketten leültünk. – Hallottam, hogy külföldön jártál.
– Igen. Ki említette?
– Természetesen Marina. Mit tehetek érted? – kérdezte.
– Nos... – köszörültem meg a torkomat. – Azt hiszem, két

kérdésem is lenne.
– Értem – fonta össze az ujjait Georg. – Halljuk!
– Nem tudja véletlenül, hogy Pa Salt miért választott

engem az első örökbe fogadott lányának?
– Te jó ég, Maia! – nézett rám meglepett arckifejezéssel.

– Én az apádnak csak az ügyvédje voltam, és nem a
bizalmasa.

– De mindig is azt hittem, hogy jó barátok voltak.
– Igen, ez így igaz, legalábbis én annak tartottam őt. De
ahogy azt tudod, az apád eléggé magának való ember
volt. És bár szeretném azt hinni, hogy megbízható
férfinak tartott, végül is elsősorban az alkalmazottja
voltam, és soha nem vontam kérdőre. Elsőként akkor
hallottam rólad, amikor megkért, hogy regisztráljam az
örökbefogadásodat a svájci hatóságoknál, és töltsem ki a
szükséges űrlapokat az első útleveledhez.
– Vagyis fogalma sincs arról, hogy miként kötődhetett
Brazíliához? – ütöttem tovább a vasat.
– Személyes szinten egyáltalán nem tudom.
Természetesen több üzleti érdekeltsége is akadt a
régióban. Ugyanakkor ilyen érdekeltségei a világ számos
más pontján is voltak – hangsúlyozta Georg. – Vagyis attól
tartok, hogy tényleg nem tudok segíteni az ügyben.
Csalódott voltam, de nem igazán lepett meg a válasza,

így tovább érdeklődtem.
– Amikor Brazíliában jártam a Pa által hátrahagyott

nyomok miatt, megtaláltam a nagyanyámat, aki sajnos
pár napja elhunyt. Ő mondta, hogy amikor az apám
megérkezett, hogy örökbe fogadjon, egy nő is elkísérte. Az
árvaház azt feltételezte, hogy a feleségéről van szó. Volt
valaha házas?

– Tudtommal soha.
– Akkor lehet, hogy ez a nő volt akkoriban a barátnője?
– Maia, tényleg semmit sem tudok az apád
magánéletéről. Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni,
de ez a helyzet. Mi lenne a másik ügy, amelyet szerettél
volna megbeszélni velem?
Mivel nyilvánvaló volt, hogy ennél tovább nem jutok,
kénytelen voltam elfogadni az elkerülhetetlen tényt, hogy
soha nem ismerhetem meg tökéletesen az
örökbefogadásom körülményeit. Aztán vettem egy mély
levegőt, és kiböktem a másik fontos kérdést.
– Épp most említettem, hogy az anyai nagyanyám
nemrég halt meg. Hagyott rám két ingatlant Brazíliában,
és egy kisebb pénzösszeget is szánt nekem a
végrendeletében.
– Értem. Azt szeretnéd, ha eljárnék a nevedben a
hagyatéki eljárás során?
– Igen, de tulajdonképpen, ami még fontosabb, hogy én
is szeretnék megfogalmazni egy végrendeletet. És ezeket
az ingatlanokat egy... rokonomra hagynám.
– Értem. Ennek semmi akadálya. Sőt ezt minden

ügyfelemnek ajánlani szoktam, az életkoruktól
függetlenül. Ha írsz egy listát azokról, akikre hagynál
valamit, és feltünteted benne a kisebb, barátoknak szánt
ajándékokat és hasonlókat is, akkor annak alapján el
tudom készíteni a végrendelet jogi részét is.

– Köszönöm – haboztam egy pillanatig, mert próbáltam
megtalálni a megfelelő szavakat a most következő
részletekhez. – Azt is szerettem volna megkérdezni, hogy
mennyire nehéz egy szülő számára megtalálni a
gyermekét, akit örökbe adott.

Georg figyelmesen szemügyre vett, bár egyáltalán nem
tűnt meglepettnek.

– A szülő számára nagyon nehéz – magyarázta. – Ahogy
azt gondolhatod, egy örökbe adott gyermeknek,
különösen nagyon fiatal korban, fontos, hogy
biztonságban érezze magát. Az örökbeadást intéző
hivatalok nem vállalják azt a kockázatot, hogy a vér
szerinti szülő megbánja a döntését, és felkeresi a
gyermeket. Biztosan belátod, hogy ennek súlyos
következményei lehetnek. És természetesen a
nevelőszülőknek, akik a sajátjukként szeretik a
gyermeket, a vér szerinti édesanya vagy édesapa
feltűnése igen nyugtalanító lehet, hacsak nem
egyeztettek erről korábban. Ugyanakkor, ha az örökbe
adott gyermek nagykorú lesz, és maga szeretné
megkeresni a vér szerinti szüleit, ahogy azt te is tetted,
akkor teljesen más a helyzet.

Figyelmesen hallgattam Georg szavait.

– És ha egy örökbe adott gyermek szeretné megtalálni a
vér szerinti édesanyját vagy édesapját, akkor hol kellene
keresnie?

– Az örökbeadást intéző hivataloknál. Manapság
nagyon pontos feljegyzéseket vezetnek ezekről a
dolgokról, legalábbis itt Svájcban. Ott keresne téged.
Pontosabban – Georg azonnal kijavította magát – az
örökbe adott gyermek ott kezdené a keresést.

Láttam, ahogy sápadt arca kissé elpirul. Ebben a
pillanatban rögtön megértettem, hogy tudja, mi történt.

– És ha a vér szerinti szülő, csak a példa kedvéért,
szeretne egy végrendeletet készíteni, és örökséget hagyni
a gyermekre, akkor mi történne?

Néztem, ahogy Georg elhallgat, és alaposan
megfontolja a következő szavait.

– Egy ügyvéd ugyanazzal próbálkozna, mint a gyermek.
Elmenne az örökbefogadást intéző hivatalhoz, és ott
elmagyarázná a helyzetet. Aztán ők, ha a gyermek már
betöltötte a tizenhatodik életévét, kapcsolatba lépnének a
gyermekkel, pontosabban a fiatalkorúval.

– És ha még nem töltötte be a tizenhatot?
– Akkor a hivatalok a nevelőszülőket keresnék,
akiknek joguk van eldönteni, hogy a gyermek számára
előnyös lenne-e tudomás szerezni az örökségéről az adott
időpontban.
– Értem – bólintottam, és különös módon azt éreztem,
hogy ura vagyok az eseményeknek. – És ha a hivatal nem
tudja megtalálni az adott gyermeket, és az ügyvédnek

kevésbé... hagyományos módszereket kellene használnia,
akkor mennyire lenne könnyű dolga?

Georg rám nézett. És abban a pillanatban a szeme
mindent elmondott, amit nem mondhatott ki hangosan.

– Egy találékony ügyvédnek, Maia, könnyű dolga lenne,
nagyon könnyű.

Megmondtam Georgnak, hogy végrendeletet szeretnék
készíteni a megbeszéltek szerint. Arról is szóltam, hogy
küldök majd neki egy levelet, amelyet meg kell őriznie, és
tovább kell adnia, ha az örökbefogadást végző szervezet
vagy az általam megadott születési dátummal rendelkező
férfi felveszi vele a kapcsolatot. Aztán elhagytam az
irodát.

Odakint eldöntöttem, hogy nem akarok hazamenni,
amíg nem emésztettem meg a hallottakat, így leültem egy,
a tóra néző kávézó asztalához, és rendeltem egy sört.
Általában utáltam ezt az italt, de most valamiért, ahogy a
számhoz emeltem az üveget, mert nem kértem a pincérnő
által kihozott poharat, az íz Rióra emlékeztetett, és ettől
megnyugodtam.

Ha Georg tudott a fiamról, akkor Pa Salt is. Felidéztem
a szavakat, amelyek annyira felkavartak és
összezavartak a búcsúlevelében.

Kérlek, hidd el nekem, hogy a család a legfontosabb.
És hogy a szülőknek a gyermekeik iránt érzett szeretete a
leghatalmasabb erő a földön.

Ahogy a napfényben szürcsöltem a sörömet, biztosan
éreztem, hogy most azonnal képes lennék visszamenni
Georg irodájába, és kérdőre vonni őt. Megtudnám tőle,
hogy ki fogadta örökbe a fiamat, és hol talált otthonra a
világban. De azt is tudtam, hogy Floriano szavainak is van
értelme. Bármennyire is szeretném elmondani szeretett
fiamnak, hogy miért hagytam el, és ezáltal valamifajta
bűnbocsánatot nyerni, jelenleg ez a vágyam puszta
önzésből ered.

Hirtelen elragadott a düh, miközben Pa Salt
láthatatlan, ám mindenható kezére gondoltam, aki
látszólag még a síron túlról is irányítja az életemet. És
talán, ötlött eszembe hirtelen, a fiamét is.

Semmi joga nem volt ahhoz, hogy tudjon rólam olyan
dolgokat, amelyeket még én magam sem tudtam.

És mégis, azokhoz hasonlóan, akik egy láthatatlan
istenség oltáránál imádkoznak, amelyben vakon
megbíznak – pusztán az emberi ösztönök és vajmi kevés
tárgyi bizonyíték alapján –, engem is megnyugtatott Pa
Salt mindenhatósága. Ha az apám tudott róla – és ezt
Georg nagyon is emberi elszólása után a szemében
tükröződő bűntudat is megerősítette –, akkor biztos
lehetek abban, hogy a fiamnak valahol gondját viselik
ezen a földön.

Nem apám volt az, aki nem bízott eléggé a kettőnk
közötti kötelékben. Hanem én. Most már az is világossá
vált előttem, hogy megértette, miért nem avattam be a

történtekbe, és elfogadta a döntésemet. Megengedte, hogy
egyedül döntsek, és az elhatározásom – vallottam be
magamnak brutális őszinteséggel – nem csak a szülői
reakciótól való félelmemből eredt. Hanem a saját
személyiségemből. Tizenkilenc évesen először
tapasztaltam meg a szabadságot, és biztos voltam benne,
hogy csodálatos jövő áll előttem, így a legkevésbé sem
vágytam arra, hogy a nyakamba vegyem a gyermek
felnevelésével járó felelősséget. És talán, töprengtem, ha
odamentem volna Pához, bevallom neki az egészet, és
átbeszéljük a lehetőségeket, akkor is hasonló döntésre
jutok.

A saját édesanyámra gondoltam. Hasonló korú volt,
hasonló problémával, bár más időben élt.

– Megbocsátok – mondtam váratlanul. – Köszönöm –
tettem hozzá, mert tudtam, hogy bármi volt is a
motivációja, a lánya, vagyis az én szempontomból
helyesen döntött.

A gondolataim újra visszakanyarodtak Pa Salthoz.
Felnevettem, amikor eszembe jutott, hogy nem lepne meg,
ha személyesen beszélgetett volna el a lehetséges
nevelőszülőkkel.

Talán így történt, talán nem, de abban a pillanatban,
ahogy a sörömet ittam, most első alkalommal éreztem
nyugalmat a tizenhárom éve megszületett gyermekemmel
kapcsolatban.

És most... ráébredtem, hogy a múltam felkínálásával Pa
Salt talán jövőt is adott nekem. Összerándultam, ahogy

eszembe jutott a ma reggeli viselkedésem Florianóval.
Maia, mit tettél?
Felhívtam Christian mobilját, és megkértem, hogy

tizenöt perc múlva legyen a mólónál. Ahogy végigsétáltam
Genf nyüzsgő utcáin, egyre inkább Rio nyugodt
hangulata után vágyakoztam. Ott az emberek dolgoztak,
játszottak, és tiszteletben tartották, amin nem lehet
változtatni, és amit nem lehet megérteni. És ha
tönkretettem a jövőmet azzal, hogy átadtam magam a
régi félelmeimnek, akkor vállalom érte a felelősséget.

Mert miközben a mólóról felléptem a motorcsónakra,
tudtam, hogy bár az életemet rajtam kívül álló események
alakították, mégis én hoztam meg a döntéseket, hogy
miként reagálok rájuk.

Egy nagyon is ismerős, ám annál váratlanabb vendég
köszöntött a mólónál, amikor Christian megállította a
motorcsónakot Atlantisznál.

– Meglepetés! – kiáltotta, és ölelésre tárt karral
fogadott, amint kiléptem a hajóból.

– Ally! Hát te meg mit keresel itt?
– Talán meglepő, de ez a hely az én otthonom is –
vigyorgott rám a húgom, miközben kart karba fonva
felsétáltunk a házhoz.
– Tudom, de nem is számítottam rád.
– Volt pár szabadnapon, úgyhogy arra gondoltam, hogy
beugrom, és megnézem, hogy van Ma, míg te távol vagy.
Gondolom, neki sem könnyű Pa halála óta.

Azonnal bűntudatot éreztem az önzőségem miatt.
Egyszer sem beszéltem Mával, amíg Rióban voltam. Sőt a
tegnapi hazaérkezésem óta is csak futólag köszöntöttem.

– Fantasztikusan nézel ki, Maia! Hallom, elég elfoglalt
voltál – cukkolt Ally kedvesen. – Ma említette, hogy tegnap
este egy vendég járt nálad. Ki az?

– Csak egy ismerős, akivel Rióban találkoztam.
– Na, akkor igyunk valamit, és elmesélheted az egészet.
Leültünk a teraszon álló asztalhoz, és élveztük a
napsütést. És ahogy a „tökéletes” húgom iránt általában
érzett, ellentmondásos érzéseim pár perc alatt
elpárologtak a barátságos társaságában, én is elengedtem
magam, és elmeséltem a Brazíliában történteket.
– Ejha! – mondta, miközben szusszanásnyi szünetet
tartottam, és kortyoltam egyet a házi limonádéból,
amelyről Claudia tudta, hogy mindketten nagyon
szeretjük. – Micsoda kalandba keveredtél! Igazán bátor
vagy, hogy elutaztál oda, és utánajártál a múltadnak. Én
nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék
szembenézni azzal, miért adtak örökbe, bár végül igazán
szerencsés voltam Pa Salttal és a testvéreimmel. Nem
okozott fájdalmat, amikor a nagymamád az édesanyádról
mesélt? – kérdezte.
– Dehogynem, de megértettem a döntését. És Ally, van
még valami, amit szeretnék elmondani. Valószínűleg már
rég meg kellett volna tennem...
Azzal elmeséltem mindent a fiamról és arról, hogy
milyen szörnyű döntést hoztam, amikor örökbe adtam.

Ally mélyen megrendült, és könnyeket láttam a szemében.
– Maia, milyen szörnyű, hogy ezen egyedül kellett

keresztülmenned! Hogyhogy nem szóltál róla? A testvéred
voltam! Mindig is azt hittem, hogy közel állunk
egymáshoz. Segítettem volna, tényleg.

– Tudom, Ally, de akkor még csak tizenhat éves voltál.
Ráadásul szégyelltem magam.

– Micsoda terhet kellett cipelned! – sóhajtott. –
Egyébként ki az apa, ha nem sértelek meg a kérdéssel?

– Ó, nem ismered. Az egyetemen találkoztam vele,
Zednek hívják.

– Zed Eszu?
– Igen. Talán hallottad a nevét a hírekben. Az ő
édesapja volt az az iparmágnás, aki öngyilkosságot
követett el.
– És ők voltak Pa hajójának közelében azon a szörnyű
napon, amikor tudomást szereztem a haláláról, ha még
emlékszel – rándult meg Ally.
– Hát persze – jutott eszembe a dolog, az elmúlt három
hét felfordulásában ugyanis teljesen megfeledkeztem az
esetről. – Kissé ironikus, de pont Zed volt az, aki tudtán
kívül felültetett a Rióba tartó repülőre, eredetileg ugyanis
nem tudtam eldönteni, hogy menjek-e, vagy sem.
Tizennégy év hallgatás után váratlanul hagyott egy
üzenetet a hangpostámon, és szólt, hogy Svájcba érkezik,
és szeretne találkozni velem.
Ally meglepetten nézett rám.
– Veled akart találkozni?

– Igen. Azt mondta, hogy hallott Pa haláláról, és azt
javasolta, hogy kisírhatnánk magunkat egymás vállán.
Ha bármi rávehetett volna, hogy azonnal eliszkoljak
Svájcból, akkor pont ez volt az.

– És Zed tud arról, hogy ő a gyermeked édesapja?
– Nem. És ha tudna is róla, nem hiszem, hogy érdekelné
a dolog.
– Azt hiszem, jobb, hogy megszabadultál tőle – mondta
Ally komoran.
– Ezek szerint ismered?
– Személyesen nem. De van egy... barátom, aki igen.
Mindegy is – szedte össze magát kissé –, úgy tűnik, hogy a
lehető legjobban döntöttél, amikor felültél a repülőre. De
még mindig nem meséltél erről a gyönyörű brazil férfiról,
aki tegnap elkísért. Úgy tűnt, hogy Ma egészen odavan
érte. Amikor ma megjöttem, másról sem volt hajlandó
beszélni. Mint kiderült, egy íróról van szó...
– Igen. Én fordítottam az első regényét. A múlt héten
jelent meg Párizsban, és remek kritikát kapott.
– Ott voltál vele?
– Igen.
– És?
– Kedvelem... nagyon.
– Marina szerint ő is téged. Nagyon – hangsúlyozta Ally.
– És hogyan tovább?
– Nem tudom. Nem igazán terveztünk előre. Tudod, van
egy hatéves lánya, Rióban él, én pedig itt... De mindegy is,
mi a helyzet veled, Ally? – váltottam témát, mert nem

akartam Florianóról beszélni.
– A vitorlázás nagyon jól megy, és felkértek, hogy

csatlakozzak a Fastnet verseny csapatához a jövő
hónapban. Közben a svájci nemzeti vitorláscsapat edzője
is szeretné látni, hogyan teljesítek. Ha bekerülök, ősztől
együtt edzhetnék a csapat többi tagjával a jövő évi
pekingi olimpiára.

– Ally! Ez fantasztikus! Ugye szólsz majd, hogy alakul a
dolog?

– Hát persze!
Épp további kérdéseket tettem volna fel neki, amikor
Marina lépett ki a teraszra.
– Maia, chérie, nem is tudtam, hogy hazaértél, amíg
nem találkoztam Claudiával. Christian ezt korábban
nyomta a kezembe. Aztán Ally váratlan érkezése miatt
sajnos elfelejtettem odaadni neked – nyújtott át Marina
egy borítékot. Ránéztem, és azonnal felismertem rajta
Floriano kézírását.
– Köszönöm, Ma.
– Szeretnétek majd vacsorázni, lányok? – kérdezte.
– Ha nem probléma, szívesen. Maia? – nézett rám Ally. –
Csatlakozol hozzám? Mostanában ritkán van alkalmunk
beszélgetni.
– Igen, hát persze – álltam fel. – De ha nem
haragszotok, most egy kicsit visszamennék a Pavilonba.
A két nő sokatmondóan nézett rám és a levélre.
– Később találkozunk, chérie – mondta Marina.
A Pavilonban remegő kézzel nyitottam ki a borítékot.

Egy rongyos papírlapot húztam ki belőle, amit
valószínűleg sietve téptek ki egy jegyzetfüzetből.

Genfi-tó
A hajón

2007. július 13.

Mon amour, Maia!
A tőlem megszokott rossz franciasággal írok neked, és
bár nem tudok olyan költőien szólni ezen a nyelven, mint
Laurent Brouilly szólt Izabelához, a szavak mögötti
érzések ugyanazok. (És ne haragudj az olvashatatlan
kézírásért, kicsit dobál a motorcsónak!) Chérie,
megértem a ma reggeli zavarodat, és szerettelek volna
megnyugtatni, de talán még mindig nem tudsz eléggé
megbízni bennem. Ezért írásban mondom el, hogy
szeretlek. És bár eddig csak kevés időt töltöttünk együtt,
úgy hiszem, a történetünk még csak most kezdődik. Ha
elég ideig maradtál volna velem ma reggel az indulásom
előtt, akkor elmondtam volna, hogy mindennél jobban
örülnék, ha velem jönnél Rióba. Ehetnénk újra
odaégetett babos ragut, kortyolhatnánk ihatatlan bort,
és táncolhatnánk szambát mostantól minden este az
életünk végéig. Tudom, hogy nagy dolog arra kérni, add
fel a genfi életedet, és költözz hozzám. De Izabelához
hasonlóan nekem is gondolnom kell a gyermekemre.
Valentinának fontos, hogy a közelben legyen a családja.

Legalábbis egyelőre.
Hagyok neked gondolkozási időt, hiszen nagy

döntésről van szó. De kérlek, nagyon hálás lennék, ha
minél előbb megszabadítanál a szenvedéseimtől. Már a
ma estét is alig bírom kivárni, de a jelen körülmények
között ennyit kibírok.

Elküldöm a zsírkő medált is. A múzeumban dolgozó
barátom végre megfejtette az idézetet, amelyet Izabela írt
rá Laurent-nak.

A szerelem nem ismer távolságokat,
A tengerek nem állhatják útját,

Szemét mindig a csillagokra szegezi.

Viszlát, egyelőre. Várom válaszod!
Szeretettel,

Floriano

Ally

2007 júliusa

Újhold

12; 04; 53

Ötvenegyedik fejezet

Marinával integettünk és puszit dobtunk Maia felé,
miközben néztük, ahogy elhagyja Atlantiszt. Két
bőröndjét rogyásig megtöltötte a legféltettebb kincseivel.
És háromszáz Twinings English Breakfast teafilterrel,
amelyet állítólag Rióban lehetetlen beszerezni. Bár
fogadkozott, hogy hamarosan visszatér, valahogy
mindannyian éreztük, hogy nem így lesz. Így mindketten
meghatódtunk, miközben néztük, ahogy a nővérem
eltűnik a láthatáron, hogy új életet kezdjen.

– Olyan boldog vagyok – mondta Marina, miközben
lopva megtörölgette a szemét, és visszaindultunk a házba.
– Floriano igazán kedves férfi, Maia pedig azt mondta,
hogy a lánya is gyönyörű.

– Úgy tűnik, hogy talált magának egy kész családot –
jegyeztem meg. – Talán ezzel kárpótolja az élet azért, amit
elveszített.

Marina éles pillantást vetett rám, miközben beléptünk
a házba.

– Elmondta?
– Igen, tegnap. Be kell vallanom, megdöbbentem. Nem
is a történtek miatt, hanem inkább azért, hogy ennyi éven
át magában tartotta. Tulajdonképpen – folytattam –,
eléggé önző módon még megbántva éreztem magam,

amiért nem bízta rám a titkát. Gondolom, te tudtál a
dologról? – kérdeztem Mát, miközben követtem a
konyhába.

– Igen, chérie, én segítettem neki. Mindenesetre, ami
történt, megtörtént. És Maia végre megtalálta a saját
életét. Őszintén szólva – vallotta be Marina, miközben
bekapcsolta a vízforralót –, időnként attól tartottam, hogy
ez már sosem következik be.

– Azt hiszem, ezzel mindannyian így voltunk.
Emlékszem, milyen boldog és optimista volt fiatalabb
korában, aztán hirtelen, egyik napról a másikra
megváltozott. Egyszer meglátogattam, amikor visszament
Párizsba, hogy folytassa a harmadik évét a Sorbonne-on.
Olyan csendes volt... és zárkózott – sóhajtottam. – Nagyon
unalmas hétvége lett belőle, mert Maia nem akart
elmenni sehová, én meg tizenhat éves voltam, és
életemben először jártam Párizsban. Most már értem,
miért történt így. Tudod, hogy mennyire felnéztem rá
kiskoromban. Nagyon felkavar, hogy kizárt ebből a
válságból.

– Azt hiszem, mindnyájunkat kizárt belőle – nyugtatott
meg Marina. – De ha bárki életet tud lehelni belé, és újra
megtaníthatja bízni, akkor az a fiatalember lesz az, akit
Rióban talált. Kérsz egy teát? Vagy valami hidegebbet?

– A víz jó lesz, köszönöm. Úgy látom, Ma, teljesen
beleestél Florianóba – cukkoltam, miközben odaadta a
pohár vizet.

– Nos, valóban nagyon vonzó férfi – bólintott Marina

minden további nélkül.
– Alig várom, hogy megismerhessem. De most, hogy

Maia elment, mihez fogsz itt kezdeni?
– Ó, ne aggódj miattam, rengeteg dologgal le tudom

kötni magam. Hihetetlen, hogy milyen gyakran
hazarepültök a családi fészekbe. Általában előzetes
bejelentés nélkül – mosolygott rám. – Múlt héten még
Csillag is itt járt.

– Igazán? CeCe nélkül?
– Igen. – Marina tapintatosan tartózkodott a további
megjegyzésektől. – De te is tudod, hogy nagyon örülök
neki, ha bárki hazalátogat.
– Olyan más érzés Pa nélkül itthon lenni – mondtam
váratlanul.
– Igen, hát persze hogy az. De el tudod képzelni, hogy
milyen büszke lenne rád, ha tudná, hogy mi a holnapi
programod? Te is tudod, mennyire imádta a vitorlázást.
– Igen – mosolyodtam el szomorkásan. – Teljesen más
téma: nyilván tudtad, hogy Maia gyermekének az apja
Ögörg Eszu fia, Zed?
– Igen. – Marina hirtelen eltért a tárgytól. – Megkérem
Claudiát, hogy ma este hétre legyen kész a vacsora.
Tudom, hogy holnap reggel korán kell indulnod.
– Igen, és még az e-mailemet is meg kell néznem. Nem
gond, ha Pa dolgozószobáját használom?
– Csak nyugodtan. Ne feledd, hogy mostantól ez a te és a
testvéreid háza – jegyezte meg Marina türelmesen.
Elhoztam a laptopomat a hálószobámból, lementem a

földszintre, kinyitottam apa dolgozószobájának ajtaját, és
életemben először finoman leereszkedettem Pa Salt
székébe. A semmibe bámultam, miközben a laptopom
beindult, és üres tekintettel néztem a Pa által a polcokon
felhalmozott tárgyak kavalkádját.

A laptop a bekapcsolás után rögtön úgy döntött, hogy
újraindul, így míg erre vártam, felálltam, és odamentem
Pa CD-lejátszójához. Mindannyian akartunk venni neki
egy iPodot, és bár rengeteg bonyolult számítógépet és
elektrokommunikációs eszközt használt az irodájában,
mindig azt mondta, hogy túl öreg már a változáshoz, és
jobb szereti fizikailag is „látni” a lejátszani kívánt zenét.
Miközben bekapcsoltam a lejátszót, egészen lenyűgözött,
hogy Pa Salt mit hallgatott életében utoljára. A szobát
hirtelen betöltötte Grieg Reggeli hangulatának gyönyörű
dallama a Peer Gynt-szvitből.

Földbe gyökerezett lábbal álltam, miközben
megrohantak az emlékek. Ez volt Pa kedvenc zenekari
darabja, és gyakran kérte, hogy játsszam el a
kezdőakkordokat a fuvolámon. Ez lett gyermekkorom
zenéje, és emlékeztetett a gyönyörű napfelkeltékre,
amelyeket együtt láttunk, amikor kivitt a tóra, és
türelmesen tanítgatott vitorlázni.

Nagyon hiányzott.
Ahogy valaki más is.
Miközben a zene szétáradt a rejtett hangfalakból, és az
egész szobát betöltötte a gyönyörű dallam, ösztönösen
felemeltem a telefonkagylót Pa asztaláról, hogy felhívjak

egy kedves ismerőst.
Ahogy a fülemhez tartottam, hogy beüssem a számot,

hirtelen ráébredtem, hogy a házban valaki más használja
a vonalat. Amikor meghallottam az ismerős, zengő
hangot, amely oly gyakran nyugtatott meg
gyermekkoromban, a megdöbbenéstől akaratlanul is
félbeszakítottam a beszélgetést.

– Halló? – szóltam bele, és sietve kikapcsoltam a CD-
lejátszót, hogy biztosan meggyőződjem róla, ő volt az.

Ám a vonal másik végén hallható hangból csak
monoton pityegés maradt, és tudtam, hogy letette a
kagylót.

A szerző utószava

A hét nővér-sorozat lazán kötődik a híres Orion-öv
mellett található, jól ismert Plejádok csillagkép hét
nővéréhez. A majáktól kezdve a görögökön át az ausztrál
őslakosokig, a csillagképet gyakran említik a feliratok és a
versek. A tengerészek évezredeken át használták őket
vezérfényként, és még a japán Subaru autómárka is erről
a csillagképről kapta a nevét...

A sorozatban említett több név is a legendák
szereplőinek anagrammáiból áll, és rengeteg allegorikus
kifejezést is használtam a történetben, de ezeket nem
szükséges ismerni a könyvek megértéséhez. Ha azonban
szívesen olvasna többet Pa Saltról, Maiáról és a
testvéreiről, látogasson el a www.lucindariley.com
oldalra, ahol számos legendáról és történetről
fellebbentem a fátylat.

Bibliográfia

A hét nővér egy kitalált történet, amely történelmi és
mitikus háttérre épül. Az alábbi forrásokat használtam a
kor és karaktereim életének megismerése céljából:

Andrews, Munya: The Seven Sisters of the Pleiades (A
Plejádok hét nővére). Spinifex Press, 2004.

Franck, Dan: Bohemian Paris (Bohém Párizs). Grove
Press, 2001.

Graves, Robert: Görög mítoszok I–II. Ford. Szíjgyártó
László. Szukits Kiadó, Szeged, 2001–2002.

Graves, Robert: The White Goddess. A Historical
Grammar of Poetic Myth (A fehér istennő. A költői mítosz
történeti nyelvtana). Faber and Faber, 1975.

Lefrançois, Michèle: Paul Landowski. L’oeuvre sculpté
(Paul Landowski: Szobrok). Crèaphis editions, 2009.

Needell, Jeffrey D.: A Tropical Belle Époque (Aranykor a
trópusokon). Cambridge, 2009.

Noronha, Maria Izabel: De Braços Abertos (Tárt
karokkal; dokumentumfilm). 2008.

Noronha, Maria Izabel: Redentor. De Braços Abertos
(Megváltó. Tárt karokkal). Reptil Editora, 2011.

Robb, Peter: A Death in Brazil (Halál Brazíliában).
Bloomsbury, 2005.

Spivey, Nigel: Songs on Bronze (Bronzra írt dalok).

Faber and Faber, 2005.

Többet is olvashat Allyről és a testvéreiről a sorozat
2017-ben megjelenő folytatásában.

Hivatkozások

{1} Angol nyelvterületen így szólítják a gyerekek az édesanyjukat. – A szerk.
{2} kedvesem (francia)
{3} Angol nyelvterületen így szólítják a gyerekek az édesapjukat. – A szerk.
{4} Üdv! D’Aplièse kisasszony vagyok. Hogy van? (portugál)
{5} Köszönöm. (portugál)
{6} Elnézést. (portugál)
{7} igen (portugál)
{8} Viszlát! (portugál)
{9} Istenem! (portugál)
{10} Szia! (portugál)
{11} Egészségére! (portugál)
{12} kedvesem (portugál)
{13} anya (portugál)
{14} apa (portugál)
{15} São Paulo állam lakosa. – A szerk.
{16} kicsim (portugál)
{17} kicsim (olasz)
{18} Szép Izabelám. (portugál)
{19} Üdvözlöm! (francia)
{20} Egészségére! (francia)

{21} Viszontlátásra! (francia)
{22} Jó napot, hölgyeim és uraim! (francia)
{23} Üdvözlöm! (francia)
{24} Beszélsz franciául? (francia)
{25} Hölgyeim és uraim, barátaim! (portugál)
{26} Jó éjszakát! (francia)
{27} Itt Laurent Brouilly. (francia)

Tartalom

Ajánlás

Mottó

Köszönetnyilvánítás

A szereplők listája

Maia, 2007 júniusa, Első negyed, 13; 16; 21

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet

Izabela, Rio de Janeiro, 1927 novembere

Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet

Maia, 2007 júniusa, Telihold, 13; 49; 44

Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet

Izabela, Rio de Janeiro, 1928 októbere

Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet

Maia, 2007 júliusa, Utolsó negyed, 16; 54; 44

Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet

Ötvenedik fejezet

Ally, 2007 júliusa, Újhold, 12; 04; 53

Ötvenegyedik fejezet

A szerző utószava
Bibliográfia
Hivatkozások