Lucinda Riley - A hét nővér

– Eddig minden rendben – mondta Floriano. –
Megvárom itt, amíg végez.

– Biztos benne? Nem zavar, ha bejön maga is.
– Teljesen biztos. Úgy érzem, jobb lesz, ha két nő beszél
egymással. Sok szerencsét! – szorította meg a kezemet,
miközben kiszálltam az autóból.
– Köszönöm. – Majd mély levegőt vettem, átmentem az
úton, és megálltam a fölém magasodó kapu előtt.
Benyomtam az egyik szárnyát, és halk csikorgás
kíséretében szélesre tárult. Miu​ tán bejutottam,
hátrapillantottam Florianóra, aki a kocsiból figyelt.
Intettem neki, megfordultam, és felsétáltam a
kocsibeállóig, majd felhágtam a bejárathoz vezető
lépcsőkön.
Yara azonnal kinyitotta az ajtót, egyértelműen ott várt
már rám. Betessékelt, majd becsukta és bezárta mögöttem
a bejár​ atot.
– Nincs sok időm – mondta feszülten, ahogy
végigvezetett a sötét folyosón, egyenesen abba a szobába,
ahol korábban Florianóval találkoztunk Senhora
Carvalhóval.
Ezúttal azonban a spaletták zárva maradtak, és csak
egy halvány fényű állólámpa borította be kísérteties
fénnyel a szobát.
– Kérem, foglaljon helyet – mondta.
– Köszönöm – leültem, és néztem, ahogy Yara is
idegesen helyet foglal a szemközti székben. – Sajnálom, ha
váratlan feltűnésem aggodalmat okozott Senhora

Carvalho és az ön számára – kezdtem. – De hinnem kell
abban, hogy okkal kaptam meg azokat a leveleket. És
tudnia kellett, hogy miután elolvastam őket, többet
szeretnék majd tudni.

– Igen, igen – simított végig a szemöldökén Yara. –
Senhorita, meg kell értenie, hogy a nagyanyja haldoklik.
Nem tudom, mi lesz velem a halála után. Azt sem tudom,
hogy hagyott-e rám valamit.

Rögtön arra gondoltam, hogy Yara pénzt akar-e kérni
az információért cserébe. És ha igen, vajon megbízható
lesz-e az információ. Biztosan ő is észrevette a
töprengésemet, mert azonnal közbevágott.

– Nem, nem pénzt akarok kérni. Csak azt akarom ezzel
mondani, hogy ha megtudja, hogy most beszéltem önnel,
akkor úgy dönthet, hogy visszavonja az esetleg rám
hagyott járadékot.

– De miért? Miért nem akarja, hogy tudjak a dologról?
– Senhorita Maia, az egésznek az édesanyjához,
Cristinához van köze. Harmincnégy évvel ezelőtt hagyta
el a házat. Nem szeretném felzaklatni Senhora Carvalhót
az utolsó földi napjain. Megérti?
– Nem, nem igazán – válaszoltam, miközben minden
idegszálam belezsibbadt, hogy most először említi meg
valaki az édesanyámat... – Akkor miért adta oda azokat a
leveleket? Nyolcvan éve írta őket a dédanyám, három
generációval a születésem előtt.
– Mert ahhoz, hogy megértse, mi történt magával,
először az előzményekkel kell megismerkednie –

magyarázta Yara. – Bár csak azt ismételhetem meg, amit
az édesanyám, Loen mondott el nekem, mivel én is
akkoriban születtem, amikor Senhora Izabela megszülte
Senhora Carvalhót.

– Kérem, Yara, könyörgöm, mondjon el mindent, amit
tud – sürgettem, mert éreztem, hogy minden másodperc
értékes, mi​előtt Yarát elhagyja a bátorsága. – Ígérem,
hogy sosem árulom el Senhora Carvalhónak, hogy
beszéltünk.

– Akkor sem, ha kiderül, hogy ön örökölhetné ezt a
házat? – fürkészett Yara.

– Biztosíthatom róla, hogy egy nagyon gazdag férfi
fogadott örökbe, és semmilyen anyagi követelésem
nincsen. Kérem, Yara.

Pár másodpercig engem bámult, majd megadóan
felsóhajtott.

– A leveleket, amelyeket olvasott, az édesanyámnak
írták, de Senhora Izabela hazatérése után nem
folytatódnak, igaz?

– Igen. Az utolsót a hajóról adták fel, amikor az kikötött
Afrikában a Franciaországból hazafelé vezető úton –
erősítettem meg. – Tudom, hogy Bel hazatért Rióba. Még
képeket is láttam a Gustavo Aires Cabrallal kötött
esküvőjéről az archívumban.

– Igen. Akkor most elmondom, hogy mi történt
Izabelával abban a tizennyolc hónapban, ami ezután
következett...

Izabela

Rio de Janeiro

1928 októbere

Harmincadik fejezet

– Izabela! Drága kislányom, hát biztonságban
hazatértél hozzánk! – kiáltott Antonio, miközben Bel
lesétált a pallóhídon, egyenesen a kitárt karjaiba. Az apja
erősen magához szorította, majd hátrébb lépett, és
fürkészni kezdte. – Ejnye, mi a baj? Alaposan lefogytál.
Talán nem ettél eleget? És olyan sápadt vagy, princesa, de
ezt biztos az észak-európai időjárás teszi. Lefogadom, hogy
hiányoltad a hazád meleg napsütését, az majd
visszahozza a színt az arcodra. Gyere, már be is pakolták
a csomagodat az autóba, innen nem messze álltunk meg a
rakparton.

– Hol van mãe? – kérdezte Bel, míg elindultak. Az ég
szokatlanul szürke és borongós volt októberhez képest, és
nagyon örült volna néhány előbújó napsugárnak, mert
azok talán a kedvét is felderítették volna.

– Odahaza pihen – válaszolta az apja. – Nem érezte jól
magát az utóbbi időben.

– Erről nem is írtatok a levelekben – jegyezte meg
aggódva Bel.

– A hazatérésed biztos felgyorsítja majd a gyógyulását. –
Azzal az édesapja megállt egy lenyűgöző, ezüstszínű autó
mellett, a sofőr pedig kinyitotta a hátsó ajtót, hogy Bel
beszállhasson.

– Mit szólsz? – kérdezte Antonio, amikor beült mellé a
világosszürke, marhabőr ülésre. – Amerikából érkezett.
A Rolls-Royce Phantom nevű modellje, azt hiszem, ez az
első belőle Rióban. Örülnék, ha ezzel vihetném el az én kis
princesámat a katedrálisba az esküvője napján.

– Gyönyörű – válaszolta Bel automatikusan, mert a
gondolatai még mindig az édesanyjánál időztek.

– A szebbik úton megyünk a part mentén, hogy a
lányom felidézhesse, mi mindent kellett nélkülöznie –
utasította Antonio a sofőrt. – Annyi mindent kell
megbeszélnünk, nem is tudom, hol kezdjem – folytatta. –
De az üzlet rendben megy. A kávé ára napról napra
emelkedik az amerikai keresletnek köszönhetően, így
vettem két újabb farmot. Felmerült a nevem a Szövetségi
Szenátus lehetséges jelöltjei között – tette hozzá büszkén.
– Gustavo édesapja, Maurício jelölt. Épp most fejeztek be
egy új és gyönyörű épületet Rua Moncorvo Filhóban, ahol
a padlót és a párkányzatot is kávébabok díszítik. Ekkora
hatalma van az egyszerű kávébabjainknak Brazíliában.

– Igazán örülök, pai – válaszolta Bel egykedvűen, míg
végighajtottak az ismerős utcákon.

– És kétség sem férhet hozzá, hogy tiéd lesz a
legnagyszerűbb esküvő, amit Rio valaha csak látott.
Beszéltem Gustavóval és Maurícióval a családi otthonuk
felújításával kapcsolatban, elvégre oda fogtok költözni a
kézfogó után. Mint tudod, impozáns, régi épületről van
szó, de az építőanyag és a belső terek öregednek.
Megegyeztünk, hogy a hozományod részeként én

finanszírozom majd a restaurálást, amit már el is
kezdtünk. Drága princesa, mire végzünk, egy valóságos
palotában élhetsz majd!

– Köszönöm, pai! – mosolygott rá Bel, mert szerette
volna őt, és ami még fontosabb, saját magát is meggyőzni,
hogy valóban hálás.

– Az esküvőt újév utánra tervezzük, nem sokkal a
karnevál előtt. Neked és az új otthonodnak még három
hónapotok van a készülődésre. Úgyhogy nem fogsz
unatkozni, querida.

Bel félig-meddig arra számított, hogy rögtön a
visszatérése után odacibálják az oltárhoz. Ez a kis
késedelem is valami, gondolta, miközben elhajtottak a
Copacabana Palace Hotel mellett, ő pedig kibámult a
zúgó, szürke tengerre, amelynek fehér habjai a partot
nyaldosták.

– Ha kipihented az utazást, tartunk egy vacsorát, hogy
mesélhess az Óvilág csodás épületeiről és kultúrájáról, és
lenyűgözd a barátainkat is a tudásoddal.

– Imádtam Párizst – próbált közbeszólni Bel. –
Gyönyörű város, Landowski professzor műtermében
pedig, aki a Krisztus-szobor külső burkolatát készíti el
Senhor da Silva Costa számára, egy segéd készített rólam
egy szobrot.

– Ha jól sikerült, fel kell venni vele a kapcsolatot.
Megveszem, és elhozatom Brazíliába – jegyezte meg
Antonio.

– Nem hinném, hogy eladó – mondta a lány sóvárogva.

– Querida, a megfelelő áron minden eladó – válaszolta
az apja unottan. – Most pedig mindjárt hazaérünk,
remélem, édesanyád is felkelt a betegágyából a
köszöntésedre.

Ugyan Antonio is aggodalmát fejezte ki sápadt, elesett
lánya láttán, de a reakciója meg sem közelítette Bel
megdöbbenését, amikor feltűnt az édesanyja, hogy
köszöntse őt. A mindig is érzéki Carla mintha rendes súlya
felére fogyott volna a legutóbbi találkozásuk óta eltelt
nyolc és fél hónap alatt.

– Mãe! – kiáltotta Bel, majd a karjába vetette magát, és
megölelte az anyját. – Mi történt veled? Diétázol?

Carla mindent megtett, hogy elmosolyodjon, Bel pedig
feltűnően nagynak találta barna szemét a beesett
arcához képest.

– Szeretnék jól festeni a lányom esküvőjén – viccelt. –
Talán úgy gondolod, nem áll jól, hogy leadtam pár kilót?

Bel hozzászokott édesanyja megnyugtató, nagy
melléhez, amelyhez gyermekkorában oly sokszor
odabújhatott, így amikor most ránézett, elsőre arra
gondolt, hogy az új alakja éveket öregített rajta.

– Dehogynem, mãe! – füllentett.
– Remek, remek. Most pedig – folytatta Carla, miközben
karját a lánya karjába fűzte, és elindultak befelé –,
rengeteg mesélnivalóm van, de először biztosan pihenni
szeretnél.
Figyelembe véve, hogy Bel végeláthatatlanul hosszú
napokat töltött a hajó fedélzetén, ahol a pihenésen kívül

más dolga nem akadt, egyáltalán nem érezte magát
kimerültnek. De ahogy édesanyja hirtelen összerándult,
Bel megértette, hogy neki, és nem a lányának van
szüksége pihenésre.

– Hát persze, mindketten ledőlhetünk pihenni, aztán
később beszélünk – mondta Bel, és látta az anyja arcán
átfutó megkönnyebbülést. – Te tűnsz igazán kimerültnek,
mãe – jegyezte meg, miközben odaértek a szülei
hálószobájához. – Bejöjjek, és segítsek lefeküdni?

– Nem – válaszolta Carla határozottan. – Gabriela már
itt van, ő majd ellát. Később találkozunk – biccentett felé,
miközben kinyitotta a háló ajtaját, majd becsukta maga
után.

Bel azonnal felkereste az édesapját, akire a
dolgozószobában talált rá.

– Pai, kérlek, mondd el, mennyire beteg mãe?
Antonio, aki a legutóbbi találkozásuk óta elkezdett
szemüveget hordani, felnézett a papírjai közül, és levette
a pápaszemet.
– Querida, édesanyád nem akarta, hogy aggódj, amíg
távol vagy, de egy hónapja volt egy műtétje, mert el kellett
távolítani egy daganatot a melléből. Az operáció sikerrel
járt, a sebészek pedig bíznak a teljes felépülésében.
A kezelés azonban alaposan kimerítette, ennyiről van
csak szó. Miután visszanyerte az erejét, újra a régi lesz.
– Pai, szörnyen fest! Kérlek, mondd el az igazat. Ne
próbáld meg eltitkolni, hogy milyen beteg!
– Esküszöm, Izabela, nem titkolok előled semmit. Ha

nekem nem hiszel, kérdezd meg az orvosait. Csak
pihenésre és bőséges étkezésre van szüksége. A műtét óta
nincs étvágya.

– Biztosan fel fog épülni?
– Biztosan.
– Akkor most, hogy hazaértem, majd én gondoskodom
róla.

Furcsamód az, hogy Belnek az édesanyja egészsége
miatt kellett aggódnia, sokat segített neki a következő pár
napban. Elterelte a figyelmét, és saját szenvedése helyett
másra koncentrált. Személyesen felügyelte Carla
ételeinek elkészítését, meggyőződött róla, hogy a
szakácsok tápláló, könnyen megrágható és emészthető
ételeket készítenek az édesanyjának. Reggelente odaült
az ágya mellé, vidáman mesélt az Óvilágban látottakról,
Landowskiról, a szépművészeti főiskoláról, és Senhor da
Silva Costa csodálatos Krisztus-szobráról.

– Már elkezdték kiásni az alapjait a Corcovado-hegy
tetején – jegyezte meg egy napon Carla. – Valamikor
szívesen felmennék megnézni.

– Majd veled tartok – vágta rá Bel azonnal, és forrón
remélte, hogy édesanyja hamarosan jobban lesz, és
megvalósíthatják a tervet.

– És persze az esküvőről is beszélnünk kell – tette hozzá
Carla, aki összeszedte magát annyira, hogy kiüljön a
hálószobája előtti terasz egyik székére. – Rengeteg
megbeszélnivalónk akad.

– Mindent a maga idején, mãe, majd ha jobban leszel –
ütötte el a kérdést határozottan Bel.

A közös vacsora során, három nappal a hazaérkezését
követően, Antonio megjegyezte, hogy nemrég hívta fel
Gustavo.

– Szeretné tudni, hogy mikor láthatna téged.
– Talán majd ha mãe egy kicsit jobban lesz –
próbálkozott Bel.
– Izabela, kilenc hónapja vagy távol tőle. Azt
javasoltam, hogy holnap délután ugorjon be. Gabriela
majd édesanyád mellett marad, míg te Gustavót
szórakoztatod. Nem szeretném, hogy azt higgye, nem
akarsz találkozni vele.
– Igen, pai – hagyta rá Bel alázatosan.
– És biztosan te is alig várod, hogy láthasd!
– Hát persze.

Gustavo a megbeszéltek szerint másnap délután
megérkezett. Carla ragaszkodott hozzá, hogy Bel az egyik
új, Párizsban vásárolt ruháját vegye fel.

– Még gyönyörűbbnek kell lenned, mint ahogy
emlékszik rád – hangsúlyozta Carla. – Ilyen hosszú
távollét után nem szeretnénk, hogy meggondolja magát.
Főleg most, hogy olyan sovány vagy, mint én – cukkolta a
lányát.

Loen segített neki felöltözni, aztán elegáns kontyba
kötötte a haját.

– Hogy érzi magát a Gustavóval való találkozás miatt? –

érdeklődött finoman.
– Nem is tudom – válaszolta Bel őszintén. – Azt hiszem,

izgulok.
– És a... másik férfi, akiről Párizsból írt? El tudja

felejteni?
Bel a tükörképére bámult.
– Soha, Loen, soha.
Miután elkészült, odalent, a társalgóban várt Gustavo

érkezésére, amikor egyszer csak riadtan hallotta meg a
csengőt, majd ahogy Gabriela végigsiet az előtéren, hogy
ajtót nyisson. A pár másodperces szünetben, amíg
meghallotta Gustavo hangját, és arra várt, hogy belépjen
a szobába, és meglássa, azért fo​hászkodott, hogy a
vőlegénye sose érezze meg a szívében dúló szenvedélyt.

– Izabela – mondta a férfi, amikor belépett, és
kinyújtott karral felé lépett.

– Gustavo – emelte fel ő is a kezét, amelyet Gustavo
megszorított, míg alaposan szemügyre vette a
menyasszonyát.

– Istenem, úgy látom, Európa jót tett önnek, hiszen még
ragyogóbban fest, mint amire emlékeztem. Gyönyörű nő
vált magából – mondta, Bel pedig érezte, hogy Gustavo
minden egyes porcikáját szomjazza. – Csodálatos volt,
igaz?

– Tényleg az volt – válaszolta Bel, és jelzett Gabrielának,
hogy hozzon be egy korsó friss mangólevet, Gustavót pedig
hellyel kínálta. – Párizs különös is.

– Ó, igen, a szerelem városa – jegyezte meg Gustavo. –

Úgy sajnálom, hogy nem lehettem ott, hogy együtt
fedezzük fel. Talán egy szép napon, ha Isten is úgy akarja,
együtt is elmehetünk oda. Meséljen az utazásairól!

Miközben Bel az elmúlt pár hónap eseményeiről mesélt
neki, ráébredt, hogy Gustavo még jelentéktelenebb, mint
ahogy az emlékeiben élt. De kényszerítette magát, hogy
inkább a meleg, barna szemére és a bennük csillogó
kedvességre koncentráljon.

– Nos – szürcsölt vőlegénye egyet az italból –, valóban
úgy tűnik, hogy csodásan érezte magát. Olyan kevés
dolgot említett a leveleiben, hogy már attól tartottam,
nem élvezte az utazást. Például nem is írta meg, hogy egy
szobrász modellje volt Párizsban.

– Ezt meg ki mondta? – kérdezte Bel rémülten, mert
nem számított arra, hogy Gustavo hallott a dologról.

– Természetesen az édesapja, amikor tegnap beszéltem
vele telefonon. Ez biztosan érdekes élmény lehetett.

– Az volt – válaszolta Bel szégyenlősen.
– Tudja – mosolygott rá Gustavo –, nagyjából hat hete,
amikor épp készült elhagyni Párizst, igazán furcsa érzés
tört rám. Azt éreztem, hogy nem fog visszatérni hozzám.
Még fel is hívtam az édesapját, hogy a terveknek
megfelelően biztosan felszállt-e a hajóra. De persze csak a
saját félelmeim uralkodtak el rajtam. Elvégre itt van,
Izabela – nyújtotta ki a kezét felé. – Önnek is annyira
hiányoztam, mint ön nekem?
– Igen, nagyon.
– Kár, hogy nem házasodhatunk össze hamarabb, de

természetesen meg kell várnunk, amíg az édesanyja
meggyógyul. Hogy van?

– Gyenge, de lassan javul az állapota – válaszolta Bel. –
Még mindig nagyon dühös vagyok, hogy sem ő, sem
édesapám nem említett semmit a betegségéről a
távollétemben. Korábban hazajöttem volna.

– Talán vannak olyan dolgok, amiket jobb nem leírni
egy levélben, nem gondolja, Izabela?

Bel érezte, hogy elpirul a férfi pillantásától, elvégre
minden szót úgy ejtett ki, mint aki tisztában van a
titokkal, amelyet rejtegetni próbálnak előle.

– El kellett volna mondaniuk, még akkor is, ha jót
akartak azzal, hogy megóvtak tőle – válaszolta kissé
nyersen.

– Hát – engedte el a kezét Gustavo –, most már
biztonságban hazatért hozzám, az édesanyja pedig
gyógyulófélben van. És végső soron csak ez számít, nem?
Az édesanyám már alig várja, hogy láthassa, és
megbeszélhessék az esküvővel kapcsolatos részleteket.
Természetesen nem akarta Senhora Carlát zavarni, de
rengeteg részletet kell véglegesíteni a közeljövőben.
Például a dátumot. Van valamilyen kívánsága januáron
belül?

– Jobb szeretném a hó vége felé tartani, hogy
édesanyámnak elég ideje legyen felépülni.

– Természetesen. Talán a következő pár napban
ellátogathatna édesanyámhoz a Casába, hogy
megbeszéljék az esküvői terveket. És átnézhetné azokat is,

amelyeket az édesapjával beszéltünk meg a ház
felújításával kapcsolatban. A statikai munkát már
elkezdtük, az édesapja pedig talált egy építészt, akinek
rengeteg modern ötlete van. Azt javasolta, hogy tervezzük
át a felső szintet, hogy a hálószobákhoz is tartozzon fürdő.
Abban pedig biztos vagyok, hogy szívesen beleszólna a
saját szobáink belsőépítészeti terveibe. Tudom, hogy a
hölgyeknek mindig jobb ötleteik vannak a dekorációval
kapcsolatban, mint nekünk, férfiaknak.

Már a puszta gondolatba is beleborzongott, hogy
hamarosan majd egy szobán – és egy ágyon – kell
osztoznia Gustavóval.

– Szívesen átmegyek bármikor, amikor az
édesanyjának megfelel – válaszolta.

– Akkor talán javasolhatom a jövő szerdát?
– Biztosan alkalmas.
– Remek. Remélem, hogy addig is élvezhetem a
társaságát. Talán találkozhatnánk holnap délután is.
– Itt leszek – mondta Bel, miközben Gustavo és ő is
felállt.
– Akkor találkozunk holnap, Izabela! – suttogta a férfi,
és megcsókolta a kezét. – És már alig várom a napot, hogy
ne kelljen időpontot foglalnom a találkáinkhoz.
Amikor Gustavo távozott, Bel felment a hálószobájába,
hogy összeszedje magát, mielőtt átmenne az
édesanyjához. Megállt az ablaknál, és alaposan
összeszidta magát. Gustavo kedves, figyelmes és gyöngéd
volt, és igazán nem tehet arról, hogy ő képtelen viszonozni

a szerelmét. Vagy hogy már mást szeret...
Beleremegett, amikor eszébe jutott Laurent

figyelmeztetése azzal kapcsolatban, hogy egy napon a
valódi érzései majd felfedik magukat, és még gyorsan
megmosta az arcát hideg vízzel, mielőtt elindult volna az
édesanyja szobájába.

Egy héttel később Bel örömmel tapasztalta, hogy az
anyja állapota, bár továbbra is gyenge és sovány volt,
egyértelmű javulást mutatott.

– Ó! – sóhajtott fel az egyik délután Carla, miután Bel
felolvasott neki Gustave Flaubert Bovaryné című művéből,
amit ő maga fordított le neki franciáról portugálra, hogy
az édesanyja megérthesse. – Olyan okos lányom van! Ki
gondolta volna? – nézett Carla elragadtatottan Belre, és
megsimogatta az arcát. – Nagyon büszke vagyok rád.

– És én is büszke leszek rád, ha rendesen megeszed a
vacsorádat – válaszolta Bel.

Carla kibámult az ablakon a délutáni napsütésbe, és
nézte, ahogy az árnyak táncolnak a kert virágai és fái
közt.

– Az ilyen időben mindig a kedvenc fazendámra
vágyom vissza – mondta. – A hegyi levegő mindig erővel
tölt el, és olyan nyugalom lengi be a helyet.

– Szeretnél elutazni, mãe?
– Tudod, mennyire szerettem ott élni, Izabela. De apád
olyan elfoglalt a munkája miatt, hogy soha nem akarja
elhagyni Riót.

– Most az a legfontosabb, ami jót tesz az egészségednek.
Majd én megoldom a dolgot – válaszolta határozottan Bel.

Aznap este a vacsora során Bel felhozta édesapjának az
ötletet, hogy el kellene kísérni Carlát a fazendára.

– Azt hiszem, jót tenne a hangulatának, és így az
egészségi állapotának is. Elengednél minket, pai, csak pár
hétre? Rióban olyan nagy a forróság.

– Izabela – jegyezte meg Antonio meglepődötten –, épp
most érkeztél haza, és máris az elutazásról beszélsz. Még
azt gondolhatná valaki, hogy nem szeretsz itt lenni.

– Tudod, hogy ez nem igaz, pai. De amíg nem érezzük
mindketten mãe állapotának javulását, nem szívesen
tűzök ki egy esküvői időpontot. És te is tudod, hogy
mennyire szeretnék már megházasodni. Szóval, ha a
fazendán töltött idő meggyorsítaná a felépülését, akkor
szívesen elkísérném.

– És egyedül hagynál feleség és gyermek nélkül az
otthonomban? – panaszkodott Antonio.

– Biztos meg tudnál minket látogatni hétvégenként,
amikor nem dolgozol.

– Talán. De nem engem kell meggyőznöd, hanem a
vőlegényedet, aki talán nem szeretne újra szem elől
veszíteni.

– Beszélek majd vele is – bólintott Bel.

– Hát persze! – bólintott Gustavo, amikor másnap
délután Bel felvázolta neki a tervét. – Támogatok minden
olyan elképzelést, aminek köszönhetően hamarabb

állhatunk az oltár elé. És – tette hozzá gyorsan – nagyon
jót tesz majd az édesanyja egészségének. De az elutazása
előtt el kellene döntenünk néhány dolgot.

Bel tájékoztatta az örömtől repeső Carlát, hogy jövő
héten indulnak a fazendára. Nem csak ő örült az ötletnek
a Bonifacio-háztartásban. Loen arca szintén felderült,
amikor Bel megkérdezte, hogy elkísérné-e őket a
hegyekbe. Bár szigorú értelemben nem volt szükség a
jelenlétére, mivel a fazendát irányító Fabiana és Sandro
kiszolgálhatta volna őket, Bel tudta, hogy így a cselédje
némi időt tölthet szeretett, fiatal párjával.

– Ó, Senhorita Bel! – kiáltotta ragyogó szemmel Loen. –
El sem hiszem, hogy újra láthatom! Mivel nem tud írni és
olvasni, nem beszéltünk a legutóbbi találkozásunk óta.
Obrigada! O​ brigada!

Miután váratlanul megölelte az úrnőjét, Loen
valósággal kis​ zökkent a szobából. Bel pedig eldöntötte,
hogy ha ő maga nem is találkozhat soha újra a
szerelmével, közvetve részesülhet Loen boldogságából.

Másnap Bel a tervek szerint elment találkozni
Gustavóval és az édesanyjával, hogy átbeszéljék az
esküvői terveket.

– Nagyon sajnálatos, hogy az édesanyja a betegsége
miatt nem tud hozzájárulni a szervezési feladatokhoz
ebben a kritikus időszakban – jegyezte meg Luiza Aires
Cabral. – De mi addig is igyekszünk minden tőlünk
telhetőt megtenni az esemény előkészítésére.

Bel hirtelen késztetést érzett, hogy felpofozza az

asszony arrogáns arcát, de sikerült uralkodnia magán.
– Biztos hamarosan jobban lesz, főleg némi hegyi levegő

után – válaszolta.
– Nos, ha legalább egy időpontot meg tudnánk

határozni, akkor a rióiak nem éreznék úgy, hogy újabb
halogatás történik a hosszú külföldi távolléte után.
Lássuk csak... – vette fel a szemüvegét Luiza, majd
kinyitotta a naplóját. – Az érsek már tájékoztatott a
szabad időpontokról. Gondolhatja, hogy a naptára már
hónapokra előre le van foglalva. Gustavo említette, hogy
az esküvőt valamikor január végén szeretné tartani. Egy
pénteki napon, természetesen. A hétvégi esküvők olyan
közönségesek.

– Ahogy azt a legjobbnak ítéli – hagyta rá Bel
illedelmesen.

– Az utána lévő fogadással kapcsolatban az édesapja
felvetette, hogy az esküvői reggelit a Copacabana Palace
Hotelban tartsuk. Személy szerint elég kispolgári helynek
tartom, és jobban örültem volna egy szűkebb körű
eseménynek idehaza, a családi hagyományoknak
megfelelően. De mivel az édesapja úgy döntött, hogy
felújítja véleményem szerint jelenleg is tökéletesen
elfogadható állapotú otthonunkat, ez sajnos nem
lehetséges. A ház zsong a mesteremberektől, és nem
kockáztathatjuk meg, hogy esetleg nem végeznek
januárig. Így egy másik helyszínt kell találnunk.

– Tökéletesen megfelel majd az ön választása –
ismételte magát Bel.

– A koszorúslányokkal és gyűrűvivő fiúkkal
kapcsolatban az édesanyja már több São Paulóban élő
unokatestvére nevét is megemlítette. Összesen nyolcat –
tisztázta Luiza. – A mi oldalunkon is legalább tizenketten
vannak, akiket számításba kell venni, mivel
keresztgyerekek, így pedig természetesen fontos szerepre
számítanak a ceremónia alatt. Nyolcnál több kísérővel
nem számolhatunk anélkül, hogy felvágásnak tűnjön a
dolog. Van valaki, akit mindenképpen szeretne ezen a
rövidebb listán látni?

Bel megemlítette az édesanyja unokatestvéreinek két
fiatal lányát, az édesapja oldaláról pedig egy kisfiút.

– A többi kísérőt örömmel fogadom Gustavo családjából.
A vőlegényére nézett, aki együttérzőn rámosolygott.
A következő két órában Luiza kifaggatta Belt az esküvő
minden egyes apró részletével kapcsolatban. Ám ha ő
vetett fel egy javaslatot, az ötletét gyorsan félresöpörték,
mivel leendő anyósa ragaszkodott a saját elképzeléseihez.
Ám volt egy pont, amelyből Bel nem akart engedni:
hogy az esküvője után Loen saját szobalányaként kísérje
el az új otthonába.
Amikor fel merte vetni az ötletet, Luiza jeges pillantást
vetett rá, és elutasítóan intett.
– Ez teljesen nevetséges – mondta. – Itt is van épp elég
szolgánk, akik tökéletesen alkalmasak ellátni a
szükségleteit.
– De...
– Mãe – szólt közbe végre Gustavo Bel védelmében. – Ha

Izabela szeretné elhozni a saját cselédjét, akit gyerekkora
óta ismer, semmi kivetnivalót nem látok benne.

Luiza ingerülten vonta fel a szemöldökét, és a fiára
nézett.

– Értem. Akkor úgy legyen – bólintott kurtán a fiának,
mi​előtt visszafordult volna Belhez. – Legalább a mai
megbeszélésünk ad némi támpontot, ami alapján el tudok
kezdeni dolgozni, amíg a jövő héten elvonul a hegyekbe.
Miután ilyen sokáig volt távol a fiamtól, még azt
gondolhatná valaki, hogy nem óhajt időt tölteni a
választottja társaságában.

Gustavo megint közbeszólt.
– Mãe, ez nem volt szép. Izabela csak azt szeretné, hogy
javuljon az édesanyja egészségi állapota.
– Hát persze, és meg is említem majd az imáimban a
holnapi szentmisén. Addig én teszem a dolgom, és
elvégzem a szükséges előkészületeket, míg Senhora
Bonifacióval visszatérnek Rióba, hogy osztozzanak a
terhen. Most pedig – pillantott a kandallópárkányon álló
órára –, ha megbocsátanak, kevesebb mint fél óra múlva
találkozóm van az irgalmasrendi nővérek árvaházában.
Gustavo, biztosan szívesen körbevezeted Izabelát a
kertben, hogy szívjon egy kis friss levegőt, és
megtekinthesse a felújítás menetét. További szép napot!
Bel nézte, ahogy Luiza elhagyja a szobát, és úgy érezte
magát, mint egy vizeskanna, amelyet túl sokáig hagytak a
tűzhelyen forrni.
– Ne is foglalkozzon vele! – lépett oda hozzá Gustavo, és

a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. – Ugyan
panaszkodik, de a szervezés minden pillanatát élvezi. Az
elmúlt kilenc hónapban nem is beszélt másról. Most pedig
hadd kísérjem ki a kertbe!

– Gustavo – vetette fel Bel, míg elhagyták a házat –, hol
laknak majd a szülei, ha összeházasodunk, és
ideköltözöm?

A férfi meglepődve vonta fel a szemöldökét a kérdés
hallatán.

– Természetesen továbbra is itt laknak majd velünk.
Mégis hová mennének?

Másnap délelőtt Bel kényelembe helyezte az anyját a
Rolls-​Royce hátuljában, és beült mellé. Loen elöl foglalt
helyet a sofőr mellett, aztán elindultak egy ötórás útra, fel
a Paty do Alferes hűvös levegőjű hegyvidékére. Ahogy azt
Antonio nem mulasztotta el megjegyezni az indulás előtt,
a Fazenda Santa Tereza kétszáz évig tartozott egy
portugál nemes, Paty do Alferes báró családjához, aki az
Aires Cabral család távoli rokona volt.

A környékre vezető utak meglepően jó állapotban
voltak, hála a tehetős földtulajdonosoknak, akik számára
fontos volt, hogy a kávébabjuk és ők maguk is
eljuthassanak Rióba, így pénzügyileg is támogatták a
felújításukat. Carla az út nagy részét zavartalanul
végigaludta.

Bel kibámult az ablakon, ahogy felfelé haladtak a
hegyen, míg a lágy lankák, amelyekbe a tiszta, friss

forrásvíztől buzgó patakok szűk hasadékokat vájtak,
elvesztek az alattuk kígyózó völgyben.

– Mãe, megjöttünk – mondta Bel, míg az autó nagyot
zöttyenve behúzódott a főépülethez vezető, poros
kocsifelhajtóra.

Carla mocorogni kezdett, míg az autó megállt, Bel pedig
kiugrott, hogy nagyot szippantson a környék híres,
valószerűtlenül tiszta levegőjéből. Mivel lassan esteledett,
a kabócák hangosan zúgtak, Vanila és Donna – a két
kóbor kutya, akiket Bel könyörgésére megtartottak,
miután jó pár évvel korábban éhes kölyökként feltűntek
a konyhaajtóban – pedig izgatottan ugrándoztak úrnőjük
lába körül.

– Otthon, édes otthon – sóhajtott boldogan Bel, és
meglátta a kutyák után lépkedő Fabianát és Sandrót, akik
a fazenda ügyes-bajos dolgait intézték.

– Senhorita Izabela! – ölelte magához Fabiana melegen.
– Szavamra, még gyönyörűbb, mint amikor legutoljára
láttam. Jól van?

– Igen, köszönöm. De – tette hozzá Bel suttogva –, azt
hiszem, meg fog döbbeni, ha meglátja az édesanyámat.
Próbálja nem kimutatni! – figyelmeztette.

Fabiana bólintott, és nézte, ahogy a sofőr kisegíti Carlát
az autóból. Megveregette Bel karját, majd odalépett
köszönteni az úrnőjét. Ha bárki segíthet az édesanyján, az
pont Fabiana, gondolta Bel. Nemcsak imákat ajánlhat
érte a szalon melletti beugróban felállított kis
kápolnában, hanem hagyományos gyógymódokkal is

kúrálhatja őt: a környéken növő, különböző gyógyhatású
növények és virágok keverékével.

A szeme sarkából látta, hogy Bruno – Fabiana és
Sandro sötét szemű fia – ott somfordál a háttérben. Ahogy
a bejárathoz értek, észrevette, hogy Loen cinkosan
rámosolyog, Bruno pedig viszonozza a gesztust.

Bel követte Fabianát és az anyját a házba, és látta, hogy
a házvezetőnő óvatosan átöleli Carla vállát, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Eddig egyedül viselte az
édesanyja gondozásának terhét, de most már tudta, hogy
Fabiana átveszi a felelősséget. Ahogy az asszony elkísérte
Carlát a hálószobájához, hogy kipakoljon és
berendezkedjen, Bel végigsétált a szalon faborítású
padlóján, amelyen nehéz mahagóni- és rózsafa bútorok
sorakoztak, és kinyitotta a gyermekkori szobája ajtaját.

A tolóablakokat felnyitották, és a külső spalettákat is
kitárták. Hűsítő fuvallat fújt be a szobába, míg
rákönyökölt az ablakpárkányra, hogy gyönyörködjön
kicsit a kilátásban. Alatta a bekerített kifutón álldogált
Loty, a pónija és Luppa, édesapja csődöre; békésen
legelésztek. Távolabb egy dombocska emelkedett, amelyet
még mindig régi kávécserjék pettyeztek, bár senki sem
gondozta őket. Egy csorda fehér ökör kóborolt a
hegyoldalon, nyomukban pedig, a lecsupaszított réten, a
szívós fű helyén előtűnt a mélyvörös talaj.

Visszasétált a szalonba, és megállt a bejárati ajtónál,
amely felett két tiszteletet parancsoló, ősi pálmafa
őrködött, amelyekről a környék a nevét kapta. Leült a

teraszon álló kőpadra, és beszívta a környéken buján
növő hibiszkuszok illatát, majd kipillantott a kerten át a
tavacskára, amelyben gyermekként annyit lubickolt.
Miközben a virágágyások felett repkedő szitakötők
nyugodt morajlását hallgatta, és két sárga pillangó
játékos táncát figyelte, Bel érezte, hogy feloldódik benne a
feszültség.

Laurent imádná ezt a helyet, gondolta vágyakozva, és
bár eltökélte, hogy nem fog gondolni rá, könnyek szöktek
a szemébe. Ugyan amikor Párizs elhagyása mellett
döntött, pontosan tudta, hogy ezzel vége a
kapcsolatuknak, kislányos, álmodozó énje azon
merengett, vajon megpróbál-e majd kapcsolatba lépni
vele a művész. Minden reggel, amikor ezüsttálcán
behozták a reggelizőasztalhoz a postát, abban
reménykedett, hogy egy visszatéréséért könyörgő levelet
kap Laurent-tól, aki nem tud nélküle élni.

De természetesen ez nem történt meg. És ahogy teltek-
múltak a hetek, eszébe jutott, amire Margarida is utalt:
hogy a szerelmi vallomás csak a csábítási terv része volt.
Eltöprengett, hogy Laurent vajon gondol-e rá, vagy a
rövid együtt töltött idő emléke már rég elhalványult
benne.

De legyen bármi is az őszinte válasz, ugyan mit számít?
Ő maga húzta meg a határvonalat, és döntött úgy, hogy
visszatér Brazíliába a közelgő esküvő miatt. A La Closerie
des Lilas hangulata és Laurent ajkának érintése már csak
emlék maradt, egy másik világgal lejtett gyors tánc,

amelynek véget vetett. A kívánságok és a remények pedig
nem változtathatják meg az élete folyását, amelyről ő
maga döntött.

Harmincegyedik fejezet

Párizs
1928 novembere

– Tehát végre elkészült a szobor – ütögette
megkönnyebbülten a munkaasztalt Landowski
professzor. – De az őrült brazil most azt akarja, hogy
készítsek egy méretarányos modellt a Krisztusa fejéről és
kezéről. A fej majdnem négy méter magas lesz, így
épphogy csak elfér majd a műteremben. Az ujjak is szinte
felérnek majd a szarufáig. A műterem dolgozói
mindannyian szó szerint megtapasztalhatják majd
Krisztus óvó kezét maguk felett – viccelődött a szobrász. –
És ha ezzel elkészültem, Da Silva Costa közönséges hentes
módjára felszeleteli majd az alkotásomat, hogy
elszállíthassa hajón Rio de Janeiróba. Korábban soha nem
dolgoztam még így. De – sóhajtott – talán bíznom kellene
ebben az őrültben.

– Talán nincs más választása – bólintott Laurent.
– Hát, a számlákat kifizetem belőle, Brouilly, bár más
megrendelést nem fogadhatok el, míg a Mi Urunk feje és
keze el nem tűnik a műteremből. Egyszerűen nincs elég
hely hozzá. Úgyhogy lássunk is hozzá! Hozza ide a két
hölgy kezéről készített modelleket. Valami alapján el kell

indulnunk.
Laurent kiment a raktárba a gipszmásolatokért, és

lerakta őket Landowski elé. A két férfi alaposan
szemügyre vette őket.

– Mindkettejüknek gyönyörű, érzékeny ujjai vannak,
de azt kell kitalálnom, hogy festenek majd akkor, ha a két
tenyér több mint háromméteres távolságra nyúlik majd ki
– jegyezte meg Landowski. – Egyébként, Brouilly,
magának nincs otthona, ahová hazamenjen?

A professzor ezzel egyértelműen jelezte, hogy szeretne
magára maradni.

– De, persze van, professzor. Holnap találkozunk.
A műteremből kifelé menet, Laurent megpillantotta a
kinti teraszon lévő kőpadon üldögélő fiút. Az este hűvös,
de tiszta volt, így a csillagok gyönyörű sátorponyvaként
borultak föléjük. Laurent leült mellé, és figyelte, ahogy az
eget bámulja.
– Szereted a csillagokat? – kérdezte tőle, bár már rég
elfogadta, hogy soha nem fog választ kapni.
A fiú kissé elmosolyodott, majd bólintott.
– Ott az Orion-öv – mutatott fel Laurent. – Attól nem
messze pedig a hét nővér, vagyis a Plejádok. A szüleik,
Atlasz és Pléioné vigyáznak rájuk.
Laurent látta, hogy a fiú követi kinyújtott ujját, és
feszülten figyel.
– Az apámat érdekelte az asztronómia, és tartott egy
teleszkópot a padlás egyik szobájában, az udvarházunk
tetején. Tiszta estéken időnként felvitte a tetőre, és

megtanította nekem a csillagok neveit. Egyszer láttam egy
hullócsillagot, és egészen elbűvölt. – A fiúra pillantott. –
Neked vannak szüleid?

A fiú úgy tett, mintha nem hallaná, és tovább bámult
felfelé.

– Na, mindegy, mennem kell – veregette meg Laurent a
fiú fejét. – Jó éjt!

Laurent-nak sikerült megállítania egy motorbiciklist,
aki egy darabon elvitte a Montparnasse irányába. Amikor
megérkezett a tetőtéri szobába, látta, hogy valaki már
fekszik az ágyában. Egy másik fiú a földre tett matracon
aludt. Ez nem volt szokatlan, főleg mostanában, amikor
sokszor Landowski műtermében töltötte az éjszakát.

Általában hagyta volna még egy darabig pihenni az
alvót, és csatlakozott volna a Montparnasse egyik zajos
ivójában mulató barátaihoz, majd pár órával később
kitessékelte volna az idegent, hogy ő feküdhessen a
helyére. De ma szokatlanul fáradtnak érezte magát, és
egyáltalán nem volt kedve beszélgetni.

Sőt úgy általánosságban minden életkedve elhagyta,
amióta Izabela Bonifacio felszállt a Brazíliába tartó
hajóra.

Még Landowski is észrevette, hogy csendesebb a
megszokottnál, és megjegyzést is tett rá.

– Beteg, Brouilly? Vagy talán szerelmi bánat gyötri? –
kérdezte mindentudó pillantással.

– Egyik sem – tagadta Laurent.
– Legyen bármelyik betegség is, ne feledje, hogy ezek a

dolgok mindig elmúlnak.
Laurent-t megnyugtatták Landowski bölcs, együttérző

szavai. Gyakran érezte úgy, hogy a professzor annyira a
saját világában él, hogy nemhogy a hangulatát nem vette
észre, de még azt sem, hogy ott van mellette. Mostanában
pedig olyan hangulatban volt, mintha valaki kitépte
volna a szívét a helyéről, majd a biztonság kedvéért rá is
taposott volna.

Odalépett az ágyához, és megrázta a benne fekvő
testet, de a férfi csak felnyögött, és kinyitotta a száját,
amelyből állott alkoholszag áradt, majd átfordult a másik
oldalára. Laurent tudta, hogy lehetetlen lenne felverni,
így nehéz szívvel úgy döntött, hogy pár órát hagy neki,
amíg kialudja a részegségét, közben pedig ő felkutat
valami vacsorát.

A Montparnasse szűk utcácskái szokás szerint
zsúfolásig megteltek, betöltötte őket a vidáman beszélgető
emberek zsivaja, akik élvezték az életet. Bár hideg
éjszaka volt, a teraszos kávézókban alig lehetett helyet
találni, és a különböző helyekről kiszűrődő dallamok
zajosan olvadtak egybe. Általában az élénk Montparnasse
őt is felrázta, de mostanában inkább zavarta. Hogy lehet
mindenki ilyen boldog, amikor ő képtelen kilábalni a
kábultságából, és nem tud hátat fordítani a szerelmi
bánatának?

Inkább elkerülte a La Closerie des Lilas-t, hiszen ott túl
sok ismerőse akadt, aki értelmetlen beszélgetésbe
kényszerítette volna, így egy csendesebb helyet választott,

leült egy székre a pult mellé, rendelt egy abszintot, és egy
hajtásra megitta. Megnézte az asztalokat, és azonnal
feltűnt neki egy sötétebb bőrű, barna hajú lány, aki
Izabelára emlékeztette. Persze, miután közelebbről is
megnézte, látta, hogy a lány vonásai nem olyan finomak,
és a pillantása is keményebb. De manapság, bárhová is
ment, őt látta maga előtt.

Kért még egy abszintot, és eltöprengett a helyzetén.
Régebben igazi Casanovaként ismerték, elbűvölő, vonzó
férfinak számított, akit irigyeltek a barátai, mert szinte
egyetlen pillantással ágyba vihette a kiválasztott nőket. És
igen, ki is használta a szerencséjét, mert szerette a nőket.
Nem csak a testükért, a lelkükért is.

Ami a szerelmet illeti... Néhány alkalommal gondolt
arra régebben, hogy talán most megtapasztalja mindazt,
aminek a leírásával a nagy írók és művészek az egész
életüket töltötték. De az élmény mindkét alkalommal futó
érzésnek bizonyult, és Laurent már-már meggyőzte
magát, hogy soha nem ismeri meg.

Amíg nem találkozott Izabelával...
Amikor először találkozott vele, bevetette az összes
szokásos trükkjét, hogy elcsábítsa őt, és élvezettel figyelte,
ahogy a lány elpirul, és lassan a hatása alá kerül. Persze
ezt a játékot régebben is mindig tökéletesen játszotta. De
általában ha a hal horogra akadt, a zsinór végén
vergődött, és ő azt tehette vele, amit akart, az újdonság
varázsa is elveszett, megunta a dolgot, és továbblépett.
Aztán amikor ráébredt, hogy Izabela távozik, és talán

most első alkalommal az ő érzései is őszinték voltak,
életében először igaz szerelmet vallott, és arra kérte a
lányt, hogy maradjon Párizsban.

Ő azonban visszautasította.
Miután távozott Franciaországból, az első pár napban
arra fogta a szenvedését, hogy most először nem sikerült
meghódítania egy nőt. Talán az elérhetetlensége még
vonzóbbá tette, és a gondolat, hogy épp átkel a tengeren,
és egy életre egy olyan férfihoz láncolja magát, akit nem
szeret, csak tovább növelte a dráma súlyát.
De nem... Úgy tűnt, nem erről van szó. Mert nyolc hét
telt el, és azóta más nőket is ágyba vitt, hátha ez segít
majd a dolgon – nem segített –, és annyira berúgott, hogy
az egész másnapot átaludta – ami alaposan feldühítette
Landowskit –, de az érzései mit sem változtak.
Még mindig minden egyes ébren töltött percében
Izabelára gondolt. A műteremben pedig csak bámult a
semmibe, és visszaemlékezett arra, hogy milyen derűsen
üldögélt Bel vele szemben, ő pedig nap nap után, órákon
keresztül rajta legeltethette a szemét... miért nem
értékelte jobban? Nem hasonlított egyetlen nőhöz sem,
akivel korábban találkozott, olyan ártatlan és jólelkű
volt... Ám amikor a vázlat elkészítése közben az első
napon kikérdezte, azt is felfedezte, hogy tele van
szenvedéllyel, és alig várja, hogy felfedezhesse a világot
maga körül. A kedvessége pedig, amelyet azon az
éjszakán tanúsított, amikor olyan finoman a karjába
vette a kisfiút, nem hagyott kétséget a tettei helyessége

felől.
Laurent kiürítette a poharát, majd rendelt még egyet,

és úgy döntött, hogy Izabela valódi istennő.
Esténként gyakran újra végiggondolta a

beszélgetéseiket, és ostorozta magát, amiért játszott az
érzelmeivel, és azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná a
nevetséges kétértelmű utalásokat, amelyekkel az elején
fárasztotta a lányt. Nem érdemelte meg.

És most örökre elment. Túl késő.
Ráadásul, gondolta bosszúsan, mégis mit kínálhatna
egy ilyen nőnek. Egy mocskos padlást, ahol még az ágyát is
bérbe adja időnként, nincs biztos jövedelme, és olyan híre
van a nők körében, amelyről Izabela is biztosan hallott
már, amikor a Montparnasse-on járt. Látta, hogy
Margarida Lopes de Almeida jelentőségteljesen méregeti,
és Laurent biztos volt benne, hogy Izabelával is
megosztotta az ismereteit.
Gyorsan kért egy levest, még mielőtt az abszint átvette
volna az uralmat a teste felett, és leszédült volna a
bárszékről, és ezredjére is azon töprengett, hogy talán el
kellene küldenie az Izabela távozása után fejben
megfogalmazott levelet. De természetesen tudta, hogy ha
így tenne, az iromány rossz kezekbe kerülhetne, és nehéz
helyzetbe hozhatná a lányt.
Folyton azzal kínozta magát, hogy vajon
megházasodott-e már, és elveszett-e minden. Meg akarta
kérdezni Margaridát, de a nő már nem dolgozott a
műteremben, mivel a két hónapos gyakorlata véget ért.

A montparnasse-i pletykák szerint édesanyjával Saint-
Paul-de-Vence-ba utaztak, mert ott melegebb az idő.

– Brouilly.
Egy kezet érzett a vállán, és véreres szemével a hang
irányába pillantott.
– Hogy vagy?
– Jól, Marius – válaszolta. – Te?
– Úgy, mint mindig: szegényen, részegen, és nő után
vágyakozva. De veled kell beérnem. Egy italt?
Laurent nézte, ahogy Marius odahúz mellé egy
bárszéket. Egy újabb ismeretlen művész a Montparnasse-
ról, aki olcsó alkohollal, szexszel és a fényes jövő ígéretével
próbálja meg átvészelni az életet. Eszébe jutott az
ágyában fekvő férfi a mocskos padlásszobában, és úgy
döntött, hogy inkább hajnalban vonszolja ki majd magát
a kocsmából, és az utcán aludja ki magát valahol.
– Igen – bólintott. – Még egy abszintot.

Ez az este egy hosszú hétvége kezdete volt, amely alatt
Laurent italba fojtotta a bánatát. És amelyre nemigen
emlékezett, amikor fátyolos szemmel újra betántorgott
Landowski műtermébe.

– Na, nézzenek oda, ki került elő – jegyezte meg a
szobrász a kisfiúnak, aki egy lócán üldögélt, és érdeklődve
figyelte, ahogy a mester dolgozik.

– Mon Dieu, professzor, milyen sokat haladt! – bámult
Laurent az óriási Krisztus-kézre, és arra jutott, hogy
Landowski az elmúlt negyvennyolc órában biztosan éjt

nappallá téve dolgozott a szobron.
– Mivel az elmúlt öt napban a hírét sem hallottuk,

valakinek folytatnia kellett a munkát. A fiúval épp most
akartunk kiküldeni néhány keresőcsapatot, hogy fésüljék
át a montparnasse-i csatornákat – tette hozzá.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy szerda van? –
érdeklődött Laurent döbbenten.

– Pontosan – erősítette meg Landowski, majd
visszafordult az óriási, fehér alak felé, és a kezébe vett egy
szikét, hogy megformázza a még nedves párizsi gipszet. –
Most akkor megformázom a Mi Urunk körmét – fordult a
fiúhoz, és szándékosan tudomást sem vett Laurent-ról.

Amikor Laurent visszatért a konyhából, ahol hideg
vízzel megmosta az arcát, majd felhajtott belőle két
pohárral, hátha elmulasztja a fejfájását, Landowski
rápillantott.

– Ahogy látja, találtam magamnak egy új segédet –
kacsintott a fiúra. – Ő legalább nem tűnik el öt napra, és
kerül elő aztán még mindig részegen az előző este után.

– Sajnálom, professzor, én...
– Elég. Jobb, ha tudja, hogy többször nem nézem el ezt a
fajta viselkedést, Brouilly. Szükségem volt a segítségére a
szobor elkészítésében, és nem volt itt. Most pedig, mielőtt
hozzáérne a Krisztusom kezéhez, bemegy a feleségemhez
a házba, és megmondja neki, hogy magára parancsoltam,
hogy aludja ki a másnaposságát.
– Igenis, professzor.
Laurent rákvörös arccal hagyta el a műtermet, és

korholta magát, amiért hagyta, hogy így alakuljanak az
események, majd Landowski mindig megértő felesége,
Amélie ágyba tette.

Négy órával később ébredt, vett egy hideg zuhanyt,
elfogyasztotta az Amélie által felkínált levest, majd sokkal
jobb bőrben tért vissza a műterembe.

– Máris jobb – biccentett a professzor, miközben
végigmérte Laurent-t. – Így már alkalmas a munkára.

Az óriási kézen már kirajzolódott a mutatóujj, a fiú
pedig ugyanott ült a lócán, ahol Laurent legutóbb látta, és
figyelmesen követte Landowski mozdulatait.

– Tehát most folytassuk a gyűrűsujjal! Van egy modell,
ami alapján dolgozom – mutatott az egyik öntőformára,
amelyet Laurent Izabela és Margarida kezéről készített.

Laurent odalépett a gipszmásolathoz, és megkérdezte:
– Melyik kezet választotta végül?
– Fogalmam sincs, mert nem volt rajtuk név. Talán jobb
is így. Elvégre Krisztus kezéről van szó, és csakis az övéről.
Laurent szemügyre vette az öntőformát, és az árulkodó
repedést kereste a kisujjnál, amelyet gondosan
visszaragasztott, amikor levette a gipszet Mademoiselle
Margarida kezéről. Nem találta a hibát.
Váratlanul kitörő örömmel bizonyosodott meg róla,
hogy Landowski Izabela kezét választotta a riói Krisztus-
szoborhoz.

Harminckettedik fejezet

Brazília
Paty do Alferes
1928 novembere

A két hétben, amit Bel a hegyekben töltött a fazendán,
lassan végignézte, ahogy az édesanyja ereje elkezd
visszatérni. Nem tudta, hogy a tiszta, hegyi levegő, a táj
szépsége és nyugalma vagy Fabiana ápolása tehet róla. De
Carla felszedett pár kilót, és még egy-egy rövidebb, önálló
sétára is képes volt a gyönyörű kertben.

Az elfogyasztott ételeket vagy magán a birtokon
termesztették, vagy a környékről szerezték be: a húst a
marhák adták, a sajtot és a tejet az alant élő kecskék, a
zöldségeket és a gyümölcsöket a helyi farmok. A régió
híres volt a paradicsomtermesztéséről, Fabiana pedig
esküdött a zöldség gyógyító erejére, így felvágta,
összevagdalta és lepréselte őket, hogy különböző tápláló
fogásokat készítsen belőlük.

Bel is úgy érezte, hogy a lelke lassan gyógyulni kezd.
A reggeli ébredés után átöltözött, és frissítő fürdőt vett a
közeli tóban, mielőtt leült volna Fabiana ízletes kalácsa
elé, ami szinte gyógyszerként hatott rá. Volt egy vízesés a
közelben, ahol egy friss patak hullott alá a magasba

nyújtózó hegyekből. Bel gyakran üldögélt alatta, nézte a
csúcsokat, és érezte, ahogy a jéghideg csobogás
masszírozza a hátát.

Napközben, ha az édesanyja pihent, kifeküdt a hűvös
verandára, és olvasgatott. Mostanában jobban érdekelték
a filozófiával kapcsolatos kötetek, amelyek arról szóltak,
hogy miként találhat békére önmagával, mint a fiatalabb
korában kedvelt romantikus történetek. Most már jól
tudta, hogy ezek csak regények, és a valóságban a
szerelem nem mindig végződik boldogan.

Délutánonként általában felnyergelte Lotyt, és
fellovagolt a nehezen járható ösvényeken és a lankás
dombokon, majd megpihent a hegycsúcson, ahol ló és
lovasa egy pillanatra megállt, hogy gyönyörködjék a
csodás látványban.

Esténként kártyázott az édesanyjával, majd Bel
békésen és álmosan nyugovóra tért a szobájában. Mielőtt
lehunyta a szemét, imádkozott: arra kérte Istent, hogy
adja vissza az édesanyja egészségét, segítse az édesapja
üzleti sikerét, és ajándékozzon boldog jövőt Laurent-nak,
akit – bár testben messze volt tőle – a szíve mélyén
magában őrzött.

Ez volt az egyetlen ajándék, amellyel szolgálhatott neki.
És ezt megpróbálta szabadon és bűntudat nélkül megadni
neki.

Nem segített, hogy az esti sétái során gyakran
találkozott Loennel és Brunóval, akik teljesen odavoltak
egymásért. Egyszer látta őket titokban csókolózni a

tóparton, és a szíve tele volt irigységgel.
Idefent, gondolta Bel egy éjszaka, amikor az ágyban

feküdt, és megint Laurent érintésére gondolt, a fazendán
kívüli élet olyan távolinak tűnt. Ugyanezt érezte
Párizsban is, amikor a Gustavóval kötendő házassága és a
riói élete egészen elmosódott, akárcsak most a
Montparnasse sikátorainak labirintusa, ahol gyakran
elképzelte a dolgára siető Laurent-t.

Amikor már három hetet töltöttek a fazendán, az apja
is meglátogatta őket egy hétvégére. A hangulat azonnal
megváltozott, Fabiana őrülten takarítani kezdett, a férje
pedig nyírni kezdte az amúgy is hibátlan füvet, és
kifényesítette az ebédlő falán lógó, folyton ragyogó
rézdíszeket.

– Hogy van? – kérdezte Antonio, amikor a délután
közepén megérkezett, míg a felesége pihent.

– Sokat javult az állapota, pai. Azt hiszem, pár hét
múlva elég erős lesz, hogy visszatérjen Rióba. Fabiana
igazán jól gondját viseli.

– Hát, majd én is megnézem magamnak, ha felébred.
De Izabela, már majdnem december van – jegyezte meg
Antonio. – Az esküvőd január végén lesz, és még rengeteg
a teendő. Ha Fabiana gondozása valóban ennyit segít az
édesanyádnak, akkor úgy érzem, jobb lenne itt hagynod
őt, és visszatérned velem Rióba.

– De pai, biztos vagyok benne, hogy mãe jobban örülne,
ha a lánya vele lenne.

– Én pedig biztos vagyok benne, hogy anyád megérti
majd, hogy a menyasszonynak Rióban kell szerveznie az
esküvőjét – ellenkezett Antonio. – Nem is beszélve arról,
hogy a vőlegényeddel sem ártana időnként találkoznod.
Szerintem Gustavo igazán türelmes volt a
körülményekhez képest. Biztosan azt érzi, hogy a
választottja minden adandó alkalmat kihasznál a
menekülésre. Azt pedig biztosan tudom, hogy a szülei
egyre jobban aggódnak a szervezés miatt. Ahogy én is.
Úgyhogy visszajössz velem Rióba, ez az utolsó szavam.

Amikor az édesapja kilépett a szobából, hogy
meglátogassa a feleségét, Bel tudta, hogy legyőzték.

– Mãe – mondta két nappal később, amikor elköszönt az
édesanyjától –, kérlek, ha szükséged van rám, bármikor
szívesen visszatérek. Fabiana majd felhív telefonon a
faluból, hogy tájékoztasson az állapotodról.

– Ne aggódj miattam, piccolina! – mondta Carla,
miközben finoman megsimogatta a lánya arcát. – Ígérem,
hogy a legjobb úton haladok a felépülés felé. Kérj
helyettem is bocsánatot Senhora Aires Cabraltól, és
mondd meg neki, hogy reményeim szerint hamarosan
visszatérek Rióba. Gyere, öleld meg az édesanyádat!

Bel így is tett, Carla pedig ott állt a bejárati ajtóban, és
búcsút intett a férjének és a lányának. Antonio dobott egy
csókot a feleségének, és az autó elindult a köves úton.

– Nagyon megkönnyebbültem, hogy jobban van –
mondta a férfi váratlanul. – Nem is tudom, mihez

kezdenék nélküle.
Bel meglepetten fedezte fel a szokatlan elesettséget az

édesapja szemében. Általában úgy tűnt, észre sem veszi a
feleségét.

A következő hónap az A Casa das Orquídeasba tett
végeláthatatlan látogatásokkal telt, ahol Luizával
véglegesítették az esküvővel kapcsolatos részleteket. Bár
Bel nem akarta, hogy a leendő anyósa kihozza a sodrából,
leereszkedő, arrogáns stílusa miatt többször is vissza
kellett fognia magát.

Eleinte még ajánlotta a kedvenc templomi énekeit,
adott pár ötletet, amitől a koszorúslányok öltözéke jobban
illik a gyönyörű esküvői ruhájához, és tett pár javaslatot
az esküvői reggeli menüjére. De akárhányszor
próbálkozott, Luiza mindig talált valami kivetnivalót az
ötleteiben. Végül belátta, hogy jobb, ha a kevésbé
fájdalmas utat választja, és mindent ráhagyott Luizára.

Gustavo, aki időnként csatlakozott hozzájuk a
társalgóban a találkáik alkalmával, mindig megszorította
a kezét, amikor távozott.

– Köszönöm, hogy ilyen elnéző vagy az édesanyámmal.
Tudom, hogy néha kissé önfejű.

Bel általában kimerülten, erős fejfájással érkezett
haza, hiszen nagyon feszült volt, amiért Luiza minden
javaslatát el kellett fogadnia, és gyakran töprengett azon,
hogy miként uralkodik majd magán, ha egy fedél alá
költözik vele.

Amikor Rióba megérkezett a forró nyár, Bel rádöbbent,
hogy mivel az édesanyja nincs odahaza, az apja pedig
reggeltől estig az irodában dolgozik, sokkal több
szabadsága van, mint általában. Loen, aki teljes
reményvesztettségbe zuhant, miután el kellett hagynia
Brunót, hogy visszatérjen Rióba, gyakran elkísérte Belt a
kis állomásra, és felvonatozott vele a hegyre, ahol
megnézték, miként halad a Krisztus-szobor építése. Az
emelvényről jól láthatták a szorgosan dolgozó
munkásokat, amint hatalmas vasrudakat emeltek a
helyükre, és lassan kirajzolódott a kereszt alakja.

A munkálatok valahogy lecsendesítették Belt.
A fazendán eltöltött hetek óta egyre inkább megnyugodott
abban a gondolatban, hogy függetlenül attól, Laurent mit
gondol róla, szereti-e, vagy sem, ő mindig is szeretni fogja
a férfit. Azt is tudta, hogy egyszerűen nem szállhat harcba
ezért az érzését. Így megadta magát, elfogadta a helyzetét,
és tudta, hogy a szíve mélyén élete végéig szeretni fogja
Laurent-t.

Harmincharmadik fejezet

Párizs
1928 decembere

– Elkészültek, úgyhogy darabokra vághatják őket, hogy
elszállítsák abba a hatalmas kávégyárnak is beillő
országba a tenger túloldalán – jelentette ki Landowski,
miközben Krisztus kezét és fejét tanulmányozta, amely
most már a műterem minden egyes négyzetcentiméterét
elfoglalta.

Landowski a fej körül sétált, és gondosan megszemlélte.
– Az álla aggaszt. Ebből a távolságból úgy kinyúlik a fej
többi részéből, mint egy hatalmas csúszda, de az őrült
brazil azt állította, hogy így szeretné.
– Ne feledje, professzor, hogy nagyon messziről nézik
majd – jegyezte meg Laurent.
– Csak a mennyei atyja tudja, hogy a remekművem
biztonságban megérkezik-e majd Rio de Janeiróba –
zsörtölődött Landowski. – A brazil egy teherszállító hajón
akarja elvitetni. Reméljük, hogy a tenger nyugodt lesz, és
a raktér többi konténere nem zúzza össze az alkotásomat.
Vele tartanék, ha lehetne, hogy ellenőrizhessem a
szállítást, és kövessem az építkezés első lépéseit, de
egyszerűen nem lesz rá elég időm. Ez a feladat már így is

kétszer addig tartott, mint kellett volna, és még mindig be
kell fejeznem Szun Jat-szen megbízását, amivel komoly
csúszásban vagyok. Nos – sóhajtott –, megtettem, ami
tőlem telik, a többi már nem rajtam múlik.

Miközben Laurent Landowskit hallgatta, eszébe ötlött
egy halvány gondolat. Megtartotta magának, mert
szerette volna átgondolni, mielőtt felveti.

Másnap Heitor da Silva Costa érkezett a műterembe, és
a két férfi eldöntötte, hogy a fejet hol és hogyan kellene
darabokra vágni. Laurent csendben hallgatott, amikor
Landowski hangot adott az aggodalmainak, hogy mi lesz a
szobor öntőformáival az utazás során.

– Igaza van – bólintott Heitor. – Kellene valaki, aki
rendszeresen ellenőrzi őket a raktérben, de a
csapatomból sajnos senkit sem tudok nélkülözni az utazás
alatt. A rajzolóim még nem készültek el.

– Én elmehetnék – vágott közbe Laurent, és kimondta
az ötletet, amelyen már tegnap óta töprengett.

Mindketten meglepetten fordultak felé.
– Maga, Brouilly? Azt hittem, hogy örök hűséget
fogadott a Montparnasse utcáinak és az itteni nyüzsgő
társasági életnek! – jegyezte meg Landowski.
– Sajnos korábban még soha nem volt lehetőségem
Franciaországon kívülre utazni, professzor. Talán egy pár
hónapos külföldi út egy ilyen egzotikus országban tovább
szélesíti a művészi látókörömet, és kiváló inspirációként
szolgálhatna.
– Akkor a visszatérése után biztosan pompás szobrot

készítene egy kávébabról – gúnyolódott Landowski.
– Senhor Brouilly – mondta Heitor –, ha maga tényleg

komolyan gondolja, én remek ötletnek tartanám. Már a
szobor születésénél is ott bábáskodott. Sőt saját kezűleg is
részt vett a megalkotásában. Ha a professzor tudja
nélkülözni, követhetné számára a riói építkezés menetét.

– És garantálhatná, hogy az ujjak ne kerüljenek az Úr
orrára, amikor összeillesztik a darabokat – morogta
Landowski.

– Szívesen elutazom, ha úgy kívánja, professzor –
ismételte meg Laurent. – Mikor hajóznánk ki, Monsieur
da Silva Costa?

– Lefoglaltam egy utat a jövő hétre, addig elég időnk
van felvágni és biztonságosan becsomagolni az
öntőformákat a ládákba. Minél előbb érnek Rióba, és
minél hamarabb szállítottuk át biztonságban a részeket
Brazíliába, annál boldogabb leszek. Ilyen rövid határidőn
belül is vállalná az utat, Monsieur Brouilly? – kérdezte
Heitor.

– Biztosan meg kell néznie a naptárát, hogy vissza
tudja-e utasítani néhány közelgő megbízását – vágott
közbe Landowski, miközben egyetlen pillantással
hallgatásra intette Laurent-t. – Talán pénzügyi
kártérítésre is számíthat az utazás és az elvesztegetett idő
miatt? Legalább egy ágyra és ellátásra?

– Természetesen – egyezett bele Heitor azonnal. – Erről
jut szembe, pár napja telefonhívást kaptam Gustavo Aires
Cabraltól, Izabela Bonifacio vőlegényétől. Hallott a

szoborról, amelyet Senhor Brouilly készített, és esküvői
ajándékként szeretné átadni a feleségének. Megígértem
neki, hogy megkérdezem, hajlandó-e eladni.

– Én...
Laurent épp azt akarta mondani, hogy semmilyen
körülmények között nem hajlandó megválni a kedves
Izabelájáról készített szobortól a lány vőlegénye kedvéért,
de Landowski megelőzte.
– Milyen kár, épp amikor itt is talált egy tehetős
vásárlót, Brouilly. Elfogadta már az ajánlatot?
A zavarodott Laurent alig tudott válaszolni:
– Nem, én...
– Akkor talán Mademoiselle Bonifacio vőlegénye
hajlandó jobb ajánlatot kínálni, és maga dönthet. Kétezer
frankról volt szó, nem igaz? – vetett Landowski egy újabb
pillantást Laurent-ra, amely arra biztatta, hogy vegye ki a
részét a színjátékból.
– Igen.
– Akkor, Heitor, mondja meg Monsieur Aires
Cabralnak, hogy ha hajlandó többet kínálni, és fedezni a
Rióba való szállítás költségeit, akkor övé a szobor.
– Úgy lesz – hagyta rá Heitor olyan arckifejezéssel,
amely egyértelműen jelezte, hogy semmi kedve nincs
valaki más szobrának az áráról vitatkozni, amikor a
sajátjával kell foglalkoznia. – Biztos vagyok benne, hogy
nem lesz fennakadás. Akkor holnap jövök, és meglátjuk,
hogyan haladunk a hatalmas kirakósunkkal. További
szép napot kívánok! – bólintott Heitor, majd elhagyta a

műtermet.
– Professzor, ez meg mi volt? – kérdezte Laurent. – Nincs

másik vevőm Mademoiselle Izabela szobrára. Sőt nem is
gondoltam az értékesítésére.

– Brouilly, hát nem látja, hogy szívességet tettem,
amikor nyélbe ütöttem magának ezt az üzletet? –
korholta Landowski. – Meg kellene köszönnie. Nehogy azt
higgye, hogy nem tudom, miért szeretne hirtelen olyan
lelkesen átkelni a fél világon a Krisztus-szobor
darabjaival. És ha úgy dönt, hogy Brazíliában marad,
szüksége lesz némi pénzre a dologhoz. Mégis mi haszna a
drága szobrának, amikor ott lesz az élő, lélegző teremtés
közelében, aki ihlette. Hadd kapja meg a vőlegény a
halhatatlan alakját kőbe vésve, hogy imádhassa a külső
szépségét. Biztosra veszem, hogy a lelkéig sohasem juthat
el úgy, mint ahogy az önnek nyilván sikerült. Szerintem
egész jó cserét csináltunk – kuncogott Landowski. – Tehát
akkor munkára fel!

Aznap este, amikor Laurent elhelyezkedett a
műteremben felállított fekhelyén az Úr feje és hatalmas
ujja között, azon töprengett, hogy mégis mire készül
pontosan.

Izabela egyértelművé tette a jövőjével kapcsolatos
terveit. A házasság hamarosan megköttetik, valószínűleg
mire ő Rióba ér, már férjes asszony lesz. Nem is értette,
hogy mit remél az utazástól.

De Laurent, mint minden szerelmes, rendíthetetlenül
hitt a sorsban. És ahogy az óriási tenyérre pillantott,

mielőtt lehunyta a szemét, csak remélhette, hogy az is
besegít neki egy kicsit.

Harmincnegyedik fejezet

Rio de Janeiro
1929 januárja

Gustavo Maurício Aires Cabral és Izabela Rosa
Bonifacio esküvőjének napja forró és napfényes reggellel
kezdődött, alig voltak felhők az égen. Bel vonakodva kelt
fel utoljára az otthoni ágyából. Korán volt, és ahogy
kilépett a hálószobájából, nem hallott mást, csak a
konyhai serpenyők távoli csörömpölését.

Miközben mezítláb lefelé botorkált, belépett a
társalgóba, onnan pedig a kis beugróba, ahol a házi
kápolna állt. Meggyújtott egy gyertyát az oltáron, letérdelt
a vörösbársony borítású imazsámolyra, lehunyta a
szemét, és összetette a két kezét.

– Kérlek, Szűzanyám, az esküvőm napján adj nekem
erőt és állhatatosságot, hogy nyitott szívvel lépjek a
házasságba, és jó, szerető felesége legyek férjemnek.
Valamint türelmes és gondoskodó menye a szüleinek –
tette hozzá őszintén. – Adj nekem egészséges
gyermekeket, és hogy inkább számtalan ajándékodnak
örvendjek, ahelyett hogy nehézségeimen rágódnék! Adj
gazdagságot édesapámnak, és jó egészséget
édesanyámnak! Ámen.

Bel kinyitotta a szemét, felnézett a Madonna
elmosódott arcára, és lenyelte a könnyeit.

– Te is asszony vagy, így remélem, megbocsátod a
gondolatokat, amelyeket még mindig a szívemben hordok
– suttogta.

Pár perccel később Bel térdet hajtott, felemelkedett,
nagyot sóhajtott, és kilépett a kápolnából, hogy nekifogjon
élete állítólag legboldogabb napjának.

Szigorúan véve a nap nem is sikerülhetett volna
jobban. Hatalmas tömeg sorakozott az utcán, hogy
láthassa Izabelát és édesapját megérkezni a
katedrálishoz, akik óriási ovációval köszöntötték, amikor
kiszállt a Rolls-Royce-ból a gyönyörű, francia csipkéből
készült esküvői ruhában, amelyet Jeanne Lanvin
tervezett Párizsban. A tiszteletet parancsoló katedrális
tömve volt, és ahogy az édesapja büszkén végigkísérte az
oltárig Gustavóhoz, lopva kinézett az áttetsző, fehér fátyol
alól, és sok ismerős arcot látott az ország első emberei
közül.

Egy órával később felcsendültek a harangok, Gustavo
pedig kivezette menyasszonyát a templomból a katedrális
lépcsőihez. A tömeg ujjongott, miközben besegítette a
lovas hintóba, hogy végighajthassanak az utcákon a
Copacabana Palace-hoz. Bel ott állt az újdonsült férje
mellett, és fogadta a háromszáz vendéget, akik lassan
megtöltötték az óriási szalont.

A sok fogásból álló esküvői menü után Bel és Gustavo