Lucinda Riley - A hét nővér

Fogalmad sincs, milyen nehéz volt legutóbb. És most újra
meg kell tennem...

– Akkor ne tedd meg! Mondj annyit, hogy szeretnéd,
hogy maradjak, és úgy lesz!

– Én...
Laurent lassan oldalra döntötte a fejét, és elkezdte
csókolgatni a lány nyakát, olyan finoman, mintha csak
pillangók szárnyai simogatták volna a nyakát. Felnyögött.
– Kérlek, kérlek, ne nehezítsd meg még jobban a
dolgomat.
– Bel, ne kínozd magad tovább! Csak legyünk együtt,
amíg lehetőségünk van rá. Szeretlek, chérie, nagyon
szeretlek – dörmögte, és letörölte Bel arcáról a könnyeket.
A nő a keze után nyúlt, és a saját kezébe vette.
– El sem tudod képzelni, mennyire vágytam utánad –
sírta.
– Ahogy én is utánad – hajolt oda hozzá Laurent, és
megcsókolta.
Bel egészen elgyengült, nem bírt tovább ellenállni, és
érezte, hogy nem tud tovább küzdeni.
– Chérie – mondta a férfi, amikor az ajkuk végül szétvált
–, hadd vigyelek ágyba! Elfogadom, ha csak feküdni
akarsz mellettem, de szeretnélek a karomban tartani.
Laurent válaszra sem várt, felemelte Belt a székből, és
átvitte a hálószobába, ahol finoman az ágyra tette.
Bel már felkészült a durva közeledésre, ahogy azt
Gustavótól megszokta, de nem az következett, amire
számított. Ehelyett Laurent lefeküdt mellé, és a karjába

zárta. Ahogy újra megcsókolta, az ujjai a ruhán keresztül
finoman végigjárták a melle és a csípője kontúrját, Bel
végül már másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy a
férfi meztelen teste hozzáér.

– Levetkőztesselek, vagy majd inkább te? – súgta a
fülébe.

Bel vágyakozva hasra fordult, hogy a férfi
kikapcsolhassa a gombokat a ruhája hátulján. Laurent
egészen lassan haladt, és gondosan megcsókolt minden
egyes újabb meztelen részt, amely feltárult a ruha alól,
majd lehúzta a ruha ujját a karjáról. Ezután következett
a melltartója, végül amikor ezt is levette, és ledobta a
földre, finoman maga felé fordította a lányt, és ránézett.

– Olyan gyönyörű vagy! – suttogta. Közben Bel teste
ívbe feszült Laurent felé, mert vágyakozott az érintése
után. Ahogy a férfi ajka megtalálta a mellbimbóját,
felszakadt belőle egy sóhaj.

A keze lassan végigsiklott a tökéletes, sima hasán, és
ahogy felemelte a fejét a melléről, ránézett, és a szemével
engedélyt kért, hogy tovább haladjon. Ő csak egy
pillantást vetett rá, és a férfi máris óvatosan kikapcsolta a
harisnyakötőjét, és lehúzta róla a harisnyát, miközben
minden egyes érintésétől beleremegett a vágyakozásba.
Végül teljesen meztelenül feküdt előtte.

Laurent nehezen lélegzett, megállt egy pillanatra, és a
testére pillantott.

– Bocsáss meg, de szeretnélek most azonnal szoborba
önteni.

– Nem, én...
A férfi egy csókkal hallgattatta el.
– Csak incselkedem veled, gyönyörű Bel. Másra sem
vágyom, mint hogy szeretkezzem veled.
Hamarosan ő is meztelen volt, így Bel is szégyenlős
pillantást vethetett rá, és azonnal látta, hogy milyen
gyönyörű. A férfi egészen betakarta, és amikor
meggyőződött róla, hogy készen áll, beléhatolt. Ahogy a
teste befogadta, Bel az önkívületében hirtelen megértette,
hogy miről is beszélt az édesanyja.

Utána bágyadtan hevertek egymás karjában, Bel pedig
engedett a kísértésnek, hogy megérintse a férfit. Minden
egyes porcikáját végigsimogatta, hogy felfedezze a testét.
És alig várta, hogy Laurent is így tegyen.

Bár mindent megtett, hogy elkerülje, amikor Laurent
egy kicsit később elszunnyadt mellette, Bel önkéntelenül
is a Gustavóval való együttlétek és a friss élmény közötti
óriási különbségre gondolt. Hogyan lehetséges, hogy
ugyanaz a dolog ilyen gyökeresen eltérő hatást válthat ki
az elméjéből és a testéből?

Hirtelen világosan látta, hogy Laurent-nak igaza volt,
amikor azt mondta, ne menjen hozzá Gustavóhoz. Hiszen
semmi sem változtathatja meg a tényt, hogy soha nem
fogja úgy szeretni a férjét, mint ahogy őt.

A férje nem tehetett a fizikai viszolygásról, amelyet Bel
iránta érzett – nem volt rossz ember, egy zsarnok, aki ne
törődött volna vele. Sőt talán túlzásba is vitte a törődést, és

az egyetlen általa ismert módon igyekezett ezt kifejezni.
– Mi az?
Laurent felébredt, és őt fürkészte.
– Gustavóra gondoltam.
– Próbáld meg kiverni a fejedből, Bel! Semmi jó nem

származhat belőle.
– Nem érted – sóhajtott fel a lány, majd kissé arrébb

gurult tőle, és az oldalára fordult. Érezte, hogy a férfi keze
végigsimít a csípője finom vonalán, aztán becsúszik a
derékhajlatába. Magához húzta, így szinte egy testként
préselődtek egymáshoz.

– Tudom, ma chérie, tudom. Szörnyű, szörnyű
felfordulás. És mindent meg kell tennünk, hogy megóvjuk
tőle a férjedet.

Ahogy a keze feljebb csusszant, és megfogta a mellét,
Bel élvezettel felnyögött, és kéjesen hozzá dörgölőzött.
A Gustavóval kapcsolatos minden gondolatáról
megfeledkezett, miközben L​ aurent újra szeretkezett vele,
és eddig ismeretlen örömök birodalmába repítette.

Utána Bel elégedetten elszunnyadt, majd hirtelen
felriadt, és az órára pillantott.

– Meu Deus! Indulnom kell. A sofőröm Madame
Duchaine-​nél vár majd rám – nyögte rémülten, és gyorsan
kimászott az ágyból. Összeszedte a ruháit, amelyek a
lepedők közt meg a földön hevertek, és amilyen gyorsan
csak tudott, felöltözött. Mindeközben Laurent csendben
figyelte a matracról.

– Mikor láthatlak újra? – kérdezte.

– Holnap nem, mert el kell mennem a templomba, ahol
a Cristo külső burkolatának mozaikjait készítjük el. Talán
hétfőn? – vetette fel Bel, közben sietve elrendezte a haját,
felvette a kalapját, és az ajtó felé indult.

Laurent azonnal ott termett mellette, és a karjába
zárta.

– Minden pillanatban hiányozni fogsz.
Ahogy a meztelen férfi hozzásimult, Bel megremegett.
– Ahogy te is nekem.
– Várlak, ma chérie. Szeretlek.
Bel még egyszer visszapillantott rá, és kisétált az ajtón.

Harmincnyolcadik fejezet

Bel a következő pár hónapban a felfokozott érzelmek
viharában hánykolódott. Olyan volt, mintha a Laurent
lakásában eltöltött februári délután előtti élete nem lett
volna több unalmas, szürke, értelmetlen vegetálásnál.
Most, amikor reggel felébredt, és Laurent-ra gondolt,
minden egyes porcikája lüktetett az adrenalintól.
A hálószobája ablakából látható ég kékje vakítóan világos
volt, a kertet ékítő virágok pedig egzotikus színekben
pompáztak a szeme előtt, akár egy kaleidoszkóp.

Miközben minden egyes reggel lesétált a lépcsőn
reggelizni, és leült a savanyú, elégedetlen arcú anyósával
szemben az asztalhoz, Laurent-ra gondolt, és
megengedett magának egy titokzatos mosolyt. Semmi és
senki nem árthatott neki többé. Védett és sérthetetlen volt
a kettejük közt szövődő szerelem miatt.

De amikor pár napig nem látogathatott el hozzá, Bel
mély kétségbeesésbe zuhant, és látomások kínozták arról,
hogy hol járhat Laurent, mit csinálhat, kivel lehet. Jeges
félelem rágta, a vér megfagyott az ereiben, és remegés
rázta, pedig a perzselő napsütés izzadságcseppeket csalt a
homlokára. Igazság szerint Laurent bárkit szerethetett. Ő
viszont nem.

– Mon Dieu, chérie! – sóhajtott fel Laurent, amikor pár

nappal korábban a nagy mahagóniágyban feküdtek –, be
kell vallanom, egyre nehezebben osztozom rajtad. Kiráz a
hideg a gondolattól, hogy ő is hozzád ér. Nem is beszélve
arról, hogy úgy teszi, ahogy én – tette hozzá, miközben az
ujja finoman végigsimított a nő meztelen mellén. – Szökj
meg velem, Bel! Visszamegyünk Párizsba. Nincs több
rejtőzködés, csak jó borokkal, finom ételekkel,
beszélgetéssel és szeretkezéssel eltöltött, végtelen órák... –
A hangja elhalkult, miközben az ajka a lányéra tapadt.

Szerencsére egyelőre az anyósa a tudtán kívül is a
közelében tartotta a szerelmét. Az ígéretéhez híven Luiza
sok gazdag riói barátjának bemutatta Laurent-t, akik a
Belről készült szoborhoz hasonló formában szerették
volna megörökíteni a családtagjaikat. Laurent épp egy
chihuahua szobrán dolgozott, amelyért a tehetős gazdája
valósággal rajongott. Lényegében az anyósa lett Laurent
patrónusa, és a helyzet iróniája nem kerülte el Bel
figyelmét.

– Nem éppen ilyesmivel akarok foglalkozni – vallotta be
neki a férfi –, de legalább nem teszek semmi őrültséget,
amíg nem vagy itt.

Így azokon a délutánokon, amikor Bel nem tudott
elszabadulni, Laurent egy zsírkőtömbön dolgozott,
amelyet Luiza szerzett számára az egyik bányatulajdonos
rokonától. Az asszony javasolta, hogy Bel segíthetne az
Igreja da Glóriában a Cristo borításának elkészítésében,
amely több ezer vékony zsírkő lapból áll majd, és ez
tökéletes alibi volt a Casából való távolmaradásra. És

ahogy Bel a kezébe zárta a sima, hűvös háromszögeket,
amelyek anyagával Laurent is dolgozott, teljesen
megnyugodott.

Egyedül Luiza láthatta, mikor távozik otthonról, és
mikor érkezik haza, mivel Gustavo egyre több időt töltött
a klubban, vacsora előtt nem sokkal érkezett haza, és
bűzlött az alkoholtól. Bel férje ritkán érdeklődött a
napjáról.

Sőt, gondolta Bel, miközben felvette a kalapját, Loen
pedig elment szólni Jorge-nak, a család sofőrjének,
Gustavo mostanában alig vette észre. Az elmúlt három
hónapban, amióta viszonyt kezdett Laurent-nal, a
házasságuk elején tapasztalt figyelmessége teljesen
eltűnt. Bár esténként rettegve feküdt be a hitvesi ágyba,
és Gustavo valóban meg is próbált szeretkezni vele, de
általában nem sikerült teljesítenie. Bel arra a
következtetésre jutott, hogy ennek oka valószínűleg az,
hogy egyenesen állni is alig bírt, mie​ lőtt bemászott mellé.
Többször is előfordult, hogy a férje egyszerűen elaludt,
miközben épp próbált beléhatolni. Bel ilyenkor csak
oldalra fordította, és feküdt mellette, hallgatta részeg
horkolását, és szagolta savanyú leheletét, ami az egész
szobát átjárta. Reggelente még Gustavo ébredése előtt
felkelt, felöltözött, és megreggelizett.

Ha a szülei észre is vették a fiuk alkoholproblémáját,
nem szóltak róla. Luiza csak akkor érdeklődött a menye
házasságáról, amikor az unokákról kérdezte. Aztán
elégedetlenül horkantott, amikor Bel jelezte, hogy még

nem érkezik az utód.
A Laurent-nal való szenvedélyes fizikai kapcsolata

miatt Bel folyton azon aggódott, hogy a teste – amely nem
reagált Gustavónak az örökös nemzésére irányuló,
kezdetben erőszakos próbálkozásaira – talán Laurent
gyöngéd érintésének megadja magát. És pont a szeretője
volt az, aki egyik délután, amikor látta, hogyan ráncolja
aggódva a homlokát, elmagyarázta neki, miként kerülheti
el a gyermek megfoganását. Úgy írta le számára a teste
működését, ahogy az édesanyja korábban soha, és
elmondta, miként figyelheti és érezheti meg azokat az
időszakokat, amikor a legvalószínűbb egy gyermek
megfoganása.

– Nem tökéletesen biztos módszer, chérie, ezért van sok
katolikusnak olyan nagy családja – mosolygott rá Laurent
bánatosan. – De egy-két dolgot én is megtehetek, amikor a
veszélyes időszakban vagy.

Bel csodálkozva nézett rá:
– Honnan tudsz erről az egészről?
– Sok hozzám hasonló művész él a Montparnasse-on,
akik nem vetnek megy egy kis szórakozást, de azt sem
akarják, hogy egy nő üldözze őket egy csecsemővel, aki
állítólag az ő gyermekük. – Laurent látta, hogy Bel
vonásai megfeszülnek, így gyorsan átölelte, és magához
vonta a lányt. – Chérie, sajnos egyelőre így állnak a dolgok,
és nem szeretném, ha szégyenbe kerülnél. Sem azt, hogy a
gyermekemet a férfinak csúfolt férjed nevelje fel – tette
hozzá. – Szóval most óvatosnak kell lennünk.

Bel elhagyta a Casát, beszállt az autóba, és kibámult az
ablakon, míg Jorge elvitte szülei közeli házába Cosme
Velhóban. Mivel minden szabad percét, amikor kijutott az
anyósa házából, Laurent-nal töltötte, Bel már több mint
egy hónapja nem látta a szüleit. Tegnap pedig Loen
megkérdezte, hogy mikor látogatja meg az édesanyját.

– Hamarosan, hamarosan – válaszolt Bel, és felébredt
benne a bűntudat.

– Tudom, hogy... elfoglalt, de talán elmehetne hozzá
látogatóba – célozgatott Loen, miközben segített Belnek
öltözködni. – Az anyám aggódik érte.

– Beteg?
– Én nem... tudom – válaszolta a szobalány óvatosan.
– Akkor természetesen már holnap meglátogatom.
Ahogy a kocsi lehúzódott a Mansão da Princesa
bejáratánál, Bel utasította Jorge-t, hogy a Copacabana
Palace előtt vegye fel este fél hétkor.
Délelőtt azt mondta Luizának, hogy az édesanyja
meglátogatása után teázni megy a Copacabana Palace-ba
egy új barátjával, Heloise-zal, aki mellette ült az Igreja da
Glóriában. Bel tudta, hogy Luizának nem lesz kifogása a
dolog ellen, hiszen ő maga bátorította, hogy ismerkedjen
meg pár saját rangjához illő fiatal hölggyel, Heloise pedig
egy régi arisztokrata család sarja volt. Ráadásul, mivel
tudta, hogy Luiza ízléstelennek tartja a hotel fényűző
stílusát, helyesen gondolta, hogy nem akar majd
csatlakozni hozzájuk.
Ahogy a régi otthona bejárati ajtaja felé tartott, Bel

gyomra összeszorult a gondolattól, hogy mi történne, ha
rajtakapnák a csaláson, de nemigen volt választása.
Sajnos az elmúlt két hónapban megrögzött, de nagyon
ügyes hazudozóvá vált.

Gabriela nyitott ajtót, és felderült az arca, amikor
meglátta Belt.

– Senhora, nagyon örülök, hogy eljött. Az édesanyja épp
pihen, de megkérte, hogy ébresszem fel, ha megérkezett.

– Betegeskedik? – kérdezte aggódva Bel, miközben
követte Gabrielát a szalonba. – Loen azt mondta, hogy
aggódsz érte.

– Én... – tétovázott Gabriela. – Nem tudom, hogy beteg-e,
de az biztos, hogy nagyon fáradt.

– Azért ugye nem gondolod – préselte ki magából a
szavakat Bel –, hogy visszatért a kórság?

– Senhora, fogalmam sincs. Talán meg kellene
kérdeznie tőle. És meggyőzhetné arról, hogy menjen el
egy orvoshoz. Hozhatok valamit inni?

Miközben Gabriela távozott, hogy hozzon neki egy
narancslevet, és felébressze az édesanyját, Bel felállt, és
idegesen fel-alá sétált az ismerős szobában. Végül Carla
megérkezett, Bel pedig azonnal észrevette, hogy az
édesanyja nemcsak sápadt és fáradt, hanem a bőre is
kissé sárgásabb lett a legutóbbi találkozásuk óta.

– Mãe, sajnálom, hogy olyan régóta nem látogattalak
meg. Hogy vagy? – lépett oda hozzá, hogy megpuszilja.
Közben próbált úrrá lenni a félelmén és a bűntudatán,
amiért nem érkezett korábban.

– Jól vagyok. És te?
– Igen, mãe...
– Leüljünk? – kérdezte Carla, és gyorsan lezöttyent a
székbe, mintha a lába már nem bírná tovább tartani.
– Mãe, egyértelmű, hogy nem vagy jól. Fájdalmaid
vannak?
– Egy kicsi. Biztosan semmiség. Én...
– Kérlek, te is tudod, hogy valami nincs rendben. Pai is
biztosan észrevette, hogy nem vagy önmagad.
– Édesapádat számtalan más dolog aggasztja az utóbbi
időben – sóhajtott Carla. – A kávéültetvények már nem
biztosítanak akkora profitot, mint korábban, és úgy tűnik,
hogy a kormány által javasolt készletfelhalmozási terv
sem segít.
– Alig hiszem, hogy pai üzleti problémái fontosabbak,
mint a felesége egészsége – vágott vissza Bel.
– Querida, nem szeretném tovább nehezíteni édesapád
jelenleg is feszült helyzetét.
Bel pillantását könnyek homályosították el.
– Lehet, hogy rossz az időzítés, de nem látod, hogy
semmi sem fontosabb az egészségednél? Talán a
legrosszabbtól kell tartanunk.
– Az én testemről van szó, én élek benne, így pontosan
tudom és érzem, hogy mi történik vele – szakította félbe
Carla szigorúan. – Nem akarom kitenni magam, téged és
édesapádat ennek a fájdalmas folyamatnak, ami így is,
úgy is ugyanolyan szomorúan végződik.
– Mãe – nyögte Bel, mert a feltoluló érzelmektől nagy

gombócot érzett a torkában. – Kérlek, legalább azt engedd
meg, hogy lefoglaljak egy időpontot az orvosnál, aki a
legutóbb is kezelt. Benne megbízol, nem igaz?

– Igen, úgy gondolom, hogy nála jobbat nem
találhatunk Rióban. De biztosíthatlak, Bel, hogy már ő
sem segíthet rajtam.

– Ne mondd ezt! Itt van szükségem rád, ahogy pai-nak
is.

– Talán – bólintott Carla komor mosollyal. – De Izabela,
én nem vagyok se kávészem, se bankó. Márpedig nincs
kétségem afelől, hogy ők az igazi szerelmei.

– Tévedsz, mãe! Kérlek, ha te nem is látod, a lányod
biztosan érzi. Te vagy a legfontosabb számára, és nélküled
nem lenne értelme az életének.

Egy darabig mindketten hallgattak.
– Ha ez boldoggá tesz, Izabela, akkor foglalj le egy
időpontot az orvosnál, és kísérj el hozzá! Akkor pedig
biztosan hallani fogod, hogy minden kimondott szavam
igaz. Egyetlen kérésem van, ha belemegyek a
kivizsgálásba.
– Mi lenne az?
– Hogy egyelőre ne szólj édesapádnak. Nem bírnám
elviselni, ha még többet kellene szenvednie, mint most.

Bel fél órával később hagyta el a szülei házát a családi
sofőrrel, amikor az anyja bevallotta, hogy le kell pihennie,
és megkérte a férfit, hogy vigye el az Ipanemába. Nem tért
magához a sokkból. Arra gondolt, hogy az édesanyja

biztosan túloz a félelmeit illetően.
Bel Laurent lakásától kétutcányira szállt ki a kocsiból,

aztán testben és lélekben is rohant az egyetlen emberhez,
akiről tudta, hogy képes most megnyugtatni.

– Chérie! Már azt hittem, nem is jössz. Mon Dieu! Mi a
baj? Mi történt? – nyitott ajtót Laurent, majd megölelte.

– Az édesanyám – nyögte Bel levegő után kapkodva. –
Attól tart, hogy haldoklik! – zokogta a vállán.

– Micsoda? Beszélt már az orvosokkal?
– Nem, de már egy éve is rákos volt, és most biztos
benne, hogy visszatért a betegsége. Meggyőződése, hogy
vége van. De nem akarja nyugtalanítani ezzel az apámat,
akinek üzleti problémái vannak. Persze megmondtam
neki, hogy el kell mennie orvoshoz, de... az elmúlt
hónapban, amióta nem láttam, sokat romlott az állapota.
És – nézett Laurent szemébe – attól félek, hogy a
megérzése nem csal.
– Bel – fogta meg a finoman remegő kezét Laurent, és
lehúzta maga mellé a kanapéra –, hát persze hogy el kell
mennetek egy szakemberhez, hogy kikérjétek a
véleményét. Könnyű elképzelni, hogy visszatér egy ilyen
betegség, ha egyszer már átestél rajta, de az is lehet, hogy
másról van szó. Édesanyád azt mondja, hogy az apádnak
üzleti problémái vannak? – kérdezett rá Laurent. – Azt
hittem, olyan gazdag, mint Krőzus.
– Tényleg az, és biztos vagyok benne, hogy ha vannak is
aggodalmai, eltúlozza őket – bólintott Bel. – De – váltott
témát Bel, miközben próbálta összeszedni magát – te jól

vagy, Laurent?
– Igen, chérie, jól vagyok, de azt hittem, hogy már

magunk mögött hagytuk az efféle formaságokat.
Rettentően hiányoztál az elmúlt pár napban – vallotta be.

– Te is nekem – válaszolta Bel, és a férfi mellkasára
hajtotta a fejét, mintha csak menedéket keresne az elmúlt
pár óra fájdalmai után.

Laurent finoman simogatta a haját, és próbált kitalálni
valamit, amivel elterelhetné a lány figyelmét a gondjairól.

– Ma délelőtt azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek
majd pár napon belül, amikor befejezem annak az undok
kutyának a szobrát, amikor egyszer csak tiszteletét tette
nálam Madame Silveira és a lánya, Alessandra. Az
édesanyja azt szeretné, hogy készítsek egy szobrot a
lányáról a huszonegyedik születésnapjára.

– Alessandra Silveira? Őt ismerem – jegyezte meg Bel
nyugtalanul. – A családja távoli rokonságban áll az Aires
Cabralokkal, és eljött az esküvőmre. Úgy emlékszem,
gyönyörű lány.

– Hát az biztos, hogy a chihuahuánál vonzóbb – hagyta
rá Laurent közömbösen. – És talán a beszélgetéseink is
érdekfeszítőbbek lesznek. Ma legalábbis hibátlanul
beszélt velem franciául – tette hozzá.

– És ha jól tudom, még hajadon – folytatta Bel leverten,
miközben a félelem egyre inkább a szívébe mart.

– Igen, az – simogatta tovább Laurent Bel haját. – Talán
a szülei abban reménykednek, hogy a szobrom
felhívhatja a figyelmet a szépségére és a

kifinomultságára, és könnyebben rátalál a
jövendőbelijére.

– Vagy talán úgy gondolják, hogy egy tehetséges, fiatal,
francia szobrász is alkalmas kérő lehet – vágott vissza Bel,
miközben ösztönösen keresztbe fonta a karját maga előtt
védekezésképp.

– Izabela! – csitította Laurent, miközben őt fürkészte. –
Kérlek, nehogy azt mondd, hogy féltékeny vagy.

– Nem, hát persze hogy nem vagyok – harapott az
ajkába Bel. A gondolatra, hogy egy másik nő ül majd
modellt Laurent-nak nap nap után, mint ahogy egykor ő
tette Boulogne-Billancourt-ban, szinte felforrt a vére az
irigységtől. – De nem tagadhatod, hogy rengeteg
társadalmi eseményre meghívtak az utóbbi időben, és
igazán nagy hírnévre tettél szert a városban.

– Igen, de alig hiszem, hogy alkalmas jelöltként
tekintettek rám a jelen lévő fiatal hölgyek számára.
Inkább afféle ritkaságnak számítok.

– Laurent, biztosíthatlak róla, hogy a puszta tény,
miszerint francia vagy, és az Óvilágból érkeztél egy Rióhoz
hasonló városba, nem is beszélve arról, hogy az anyósom
a pártfogód, sokkal többé tesz puszta ritkaságnál – vágott
vissza Bel dacosan.

Ennek hallatán Laurent hátravetett fejjel hahotázni
kezdett.

– Nos, ha ez így van, annak nagyon örülök – mondta
végül. – Mivel, mint azt tudod, Franciaországban a
hozzám hasonló művészeket a társadalom söpredékének

tartják. Ahogy már korábban is mondtam, a francia
anyák inkább látnák holtan a lányukat, mint egy
küszködő művész oldalán.

– Hát, szerintem érthető, hogy itt másként tekintenek
rád – Bel tudta, hogy gorombán válaszolt, de nem tudta
megállni a dolgot.

Laurent oldalra fordította a fejét, és fürkészni kezdte.
– Megértem, hogy fel vagy dúlva, chérie, főleg az
édesanyádat érintő rossz hírek miatt. De azt biztosan te is
belátod, hogy nevetségesen viselkedsz. Nem én vagyok az,
akinek haza kell rohannia a férjéhez minden délután,
miután nagy nehezen találkoztunk. Nem én vagyok az,
aki továbbra is minden este mással osztja meg az ágyát. És
nem én vagyok az, aki még a gondolatát is visszautasítja
annak, hogy változtasson a jelenlegi helyzetünkön. Nem,
viszont én vagyok az, akinek mindezt el kell viselnie. Az
én gyomrom szorul össze minden alkalommal, amikor
eszembe jut, hogy a férjed szeretkezik veled. Én vagyok
az, akinek az első füttyre ugrania kell, ha éppen ráérsz
meglátogatni. És én vagyok az, akinek ki kell töltenie
valamivel a magányos óráit, hogy ne veszítsem el az ép
eszemet, miközben rád gondolok.
Bel a térdére hajtotta a fejét. Laurent most először
beszélt a helyzetükről ilyen nyíltan és dühösen, és azt
kívánta, bárcsak kitörölhetné a szavakat a szívéből és az
emlékeiből. Mert tudta, hogy teljesen igaza van.
Egy darabig mindketten csendben ültek, míg végül Bel
egy kezet érzett a vállán.

– Chérie, megértem, hogy nem most kell ezekről a
dolgokról beszélnünk. De kérlek, fogadd el, hogy még
mindig itt vagyok Brazíliában, és próbálom a lehető
leginkább kihasználni ezt az időt, méghozzá egy okból. És
az te vagy.

– Bocsáss meg, Laurent! – motyogta a nő lehajtott fejjel.
– Ahogy mondtad, ma teljesen össze vagyok törve. Mégis
mihez kezdjünk?

– Ezt nem ma kellene megbeszélnünk. Az édesanyáddal
és az egészségével kell foglalkoznod. És bár nem szívesen
mondom ezt, de most azonnal fognod kell egy taxit a
Copacabana Palace felé, hogy aztán úgy érkezhess haza,
mint egy kellemes teázás után tenné az ember a
barátjával – emlékeztette. – Már hat óra is elmúlt.

– Meu Deus! – pattant fel Bel, és azonnal az ajtó felé
indult. Laurent megragadta a karját, és visszahúzta
magához.

– Bel – mondta neki, miközben megsimogatta az állát –,
kérlek, ne feledd, hogy szeretlek, és téged akarlak. – Azzal
gyengéden megcsókolta, Bel szeme pedig megtelt
könnyekkel. – Most pedig siess, mielőtt elrabollak, és
bezárlak a lakásba, hogy csak az enyém legyél!

Harminckilencedik fejezet

Két nappal később Bel egyedül lépett ki a kórházból.
A doktor, akivel beszéltek, ragaszkodott hozzá, hogy Carla
azonnal bent maradjon néhány kivizsgálásra, Bel pedig
megígérte, hogy este hatra érte jön.

Bár Luiza és Gustavo tudta, hogy a kórházba ment, és
így Belnek lehetősége lett volna Laurent karjaiban tölteni
a délutánt, míg az anyjára várt, nem tudta rávenni magát
a dologra. Rágta a bűntudat, amiért önző módon
elhanyagolta az édesanyját Laurent kedvéért. Amíg
elvégezték a szükséges vizsgálatokat, Bel zsibbadtan
üldögélt, és nézte a kórház ajtaján kifelé és befelé áramló
emberi tragédiák végtelen folyamát.

Hat órakor hívatták a rendelőbe, ahol az édesanyját
vizsgálták.

– Az orvos szeretne beszélni önnel, amint megérkezett –
mondta a nővér. – Kérem, kövessen.

– Hogy van az anyám? – kérdezte Bel, miközben követte
a nővért a folyosón.

– Egy székben üldögél, és teázik – válaszolta a nővér
kurtán, és kopogott az ajtón.

Bel belépett, a doktor pedig hellyel kínálta az
asztalával szemben.

Bel tizenöt perccel később elhagyta a doktor rendelőjét,
és remegve végigsétált a folyosón, hogy az édesanyjáért
menjen. Az orvos megerősítette, hogy a rák átterjedt Carla
májára, sőt valószínűleg tovább is. Az édesanyja ösztöne
nem csalt. Nem volt remény.

Az autóban hazafelé menet Carla megkönnyebbültnek
tűnt, hogy elhagyhatják a kórházat. Még viccelődött is,
amivel Bel nem tudott mit kezdeni. Arról fecsegett, hogy
reméli, a szakács nem felejtette el, hogy Antonio halat
kért vacsorára. Amikor hazaértek, Carla a lányához
fordult, és megfogta a kezét.

– Nem kell bejönnöd, querida. Tudom, hogy beszéltél az
orvossal, és azt is tudom, hogy mit mondott, mert mielőtt
téged behívott volna, velem is beszélt. Csak azért mentem
el ma, mert tudtam, hogy csak így győzhetlek meg. Most,
hogy ez sikerült, többet nem beszélünk a dologról. Főleg
nem édesapád előtt.

Bel magán érezte az édesanyja pillantását, és
kétségbeesést látott a szemében.

– De biztosan...
– Ha majd itt az ideje, elmondjuk neki – vágott közbe
Carla, és Bel tudta, hogy ez az utolsó szava a témával
kapcsolatban.
Bel aznap este hazament a Casába, és úgy érezte, hogy
a világa az összeomlás szélén áll. Életében első
alkalommal kellett szembenéznie az édesanyja
halandóságával. És ezen keresztül a sajátjával is. Aznap
este leült vacsorázni, és a mellette ülő Gustavóra

pillantott, mielőtt az asztal túloldalán Maurícióra és aztán
Luizára vetette volna a pillantását. A férje és az anyósa is
tudták, hogy merre járt ma délután. És mégis, egyikük
sem törődött vele annyira, hogy az édesanyja egészsége
felől kérdezzen, és megtudja, mi történt a kórházban.
Gustavo már részeg volt, és nem lehetett vele értelmesen
beszélni, Luiza pedig minden bizonnyal úgy gondolta,
hogy egy ilyen érzékeny téma csak felzaklatná az
emésztését, és a rágós marhahús már így is kemény próba
elé állította a metszőfogait.

A vacsora és az örökkévalóságig tartó kártyapartik
után, amelyek száma vetekedett a férje által legurított
brandykével, felkísérte élete párját az emeletre.

– Lefekszel, querida? – kérdezte Gustavo, miközben
megszabadult a ruháitól, és levetette magát a matracra.

– Igen – válaszolta, és elindult a fürdő felé. – Egy perc,
és jövök.

Bel bezárta maga mögött az ajtót, leereszkedett a kád
szélére, majd a kezébe hajtotta a fejét, és abban
reménykedett, hogy mire előbújik, Gustavo már mély
álomba merült, és csak a horkolása zavarja majd. Ahogy
lesújtva üldögélt, eszébe jutott, mit mondott neki az anyja
az esküvő előtt arról, hogy miként szokott hozzá
Antonióhoz, és szerette meg őt.

Ám amit korábban az édesanyja szolgalelkűségének
tartott, és nem értette, Carla miként tolerálja a férfi
arroganciáját és a társadalmi elismerés iránti
kielégíthetetlen vágyát, az most először más fényben tűnt

fel előtte, és meglátta benne édesanyjának a férje iránti
szeretetét.

Soha nem csodálta még ennél jobban.

– Hogy van? – fogadta Laurent aggódó arca a lakása
ajtajában, amikor pár nappal később beengedte Belt.

– Haldoklik, pont, ahogy mondta.
– Nagyon sajnálom, chérie. Akkor most mi lesz? –
kérdezte a férfi, miközben bevezette a szalonba.
– Én... Nem tudom. Édesanyám továbbra sem hajlandó
elmondani a dolgot apámnak – motyogta, és sietve leült az
egyik székbe.
– Ó, drága Bel, nagyon nehéz helyzetbe csöppentél. Még
olyan fiatal vagy, a huszadik születésnapodat sem
ünnepelted még meg, és máris az egész világ súlya a
válladra nehezedik. E miatt a rossz hír miatt biztos a saját
életedet is átértékelted.
Bel nem igazán tudta eldönteni, hogy leereszkedőnek
vagy megnyugtatónak érzi a megjegyzést.
– Igen – ismerte el –, így történt.
– Biztosan szörnyű bűntudat kínoz a hírek miatt. Azon
töprengsz, hogy vállalnod kellene-e a kötelességedet
hűséges feleségként és lányként, és elfelejteni engem.
Vagy az élet rövidségének hirtelen felismerése valójában
azt jelzi, hogy ideje kihasználnod a számodra kiszabott
időt, és a szívedet követve élni az életedet.
Bel meglepetten bámult rá.
– Honnan tudod ilyen pontosan, hogy miről

gondolkodtam?
– Mert én is ember vagyok – vont vállat Laurent. – És

hiszek abban, hogy a felsőbb erők gyakran állítanak
minket olyan problémák elé, amelyek megvilágítják a
helyzetünket. De egyedül mi dönthetünk arról, hogy mit
kellene tennünk.

– Nagyon bölcs vagy – jegyezte meg Bel csendesen.
– Ahogy mondtam, én sem vagyok több, mint egy
hétköznapi ember. Pár évvel idősebb vagyok nálad, és a
múltban már kénytelen voltam olyan döntéseket hozni,
amelyekhez fel kellett tennem ugyanezeket a kérdéseket.
Megértem a helyzeted, és semmiképp sem akarlak
megítélni. És szeretném azt is elmondani, hogy ha azt
akarod, hogy itt maradjak veled Brazíliában ebben a
nehéz időszakban, akkor megteszem. Azért, mert
szeretlek, és támogatni szeretnélek. Azt is tudom, hogy az
irántad érzett szerelmem jobb emberré tett engem is.
Szóval én is tanultam valamit! – mosolyodott el Laurent
savanyúan. – De... továbbra sem vagyok teljesen önzetlen.
Szóval, ha itt maradok, meg kell ígérned nekem, hogy ha...
édesanyád helyzete megoldódik, hozunk egy döntést a
jövőnkkel kapcsolatban. De most nem ennek van itt az
ideje. Gyere, hadd öleljelek meg! – tárta ki a karját
Laurent, ő pedig lassan felemelkedett, és odasétált hozzá.
– Szeretlek, drága Bel – mondta a férfi, miközben
finoman megsimogatta a haját. – És itt vagyok, ha
szükséged lenne rám.
– Köszönöm – felelte a lány, miközben belé

kapaszkodott. – Köszönöm.

Ahogy a június véget ért, Bel egyik délután épp hazaért
a zsírkő mozaikokkal végzett munkájából az Igreja da
Glóriából, amikor Loen azzal fogadta, hogy az édesapja a
szalonban vár rá.

– Hogy fest? – kérdezte a szobalányt, miközben levette a
kalapját, és odanyújtotta neki.

– Úgy látom, lefogyott kissé – válaszolta óvatosan Loen.
– De majd meglátja.

Bel vett egy mély levegőt, és kinyitotta a szalon ajtaját,
ahol az édesapja fogadta, aki fel-alá sétált a szobában.
Megfordult, amikor belépett, és Bel azonnal látta, hogy
Antonio valóban leadott pár kilót. De ennél többről volt
szó, a vonzó arca beesett, és apró ráncok szabdalták a
bőrét. Fekete, hullámos haja, amelyben korábban csak a
halántékánál tűntek fel ősz szálak, most szinte teljesen
fehér volt. Bel úgy érezte, hogy legalább tíz évet öregedett,
amióta legutóbb látta.

– Princesa – mondta, míg odalépett hozzá, és megölelte.
– Olyan régóta nem láttuk egymást!

– Igen, legalább három hónapja! – bólintott Bel.
– Persze most már házas asszony vagy, és megvan a
saját életed, úgyhogy nincs időd a jó öreg pai-ra –
viccelődött ügyetlenül.
– Az elmúlt pár hétben többször is meglátogattam mãe-t
– ellenkezett Bel. – Pont nem voltál ott soha, pai. Úgy
tűnik, te vagy az, akit nem lehet elérni.

– Igen, egyetértek, nagyon elfoglalt vagyok. Az apósod
biztosan említette, hogy a kávéipar jelenleg komoly
nehézségekkel küszködik.

– Mindenesetre annak örülök, hogy legalább most
találkozunk. Kérlek – mutatott Bel az egyik székre –,
foglalj helyet, és máris hozatok egy kis frissítőt.

– Nem, köszönöm, nem kérek semmit – mondta Antonio,
míg lánya kívánsága szerint helyet foglalt. – Izabela, mi
baja édesanyádnak? Vasárnap szinte az egész napot
ágyban töltötte. Azt mondta, hogy migrénje van, ahogy az
elmúlt pár hónapban már rengetegszer.

– Pai, én...
– Megint beteg, igaz? Ma reggeli közben észrevettem,
hogy a bőre szörnyű színt öltött, és semmit sem evett.
Bel egy darabig némán nézte az édesapját.
– Pai, azt állítod, hogy korábban nem vetted észre
ezeket a jeleket?
– Olyan elfoglalt voltam az irodában, hogy gyakran
azelőtt elmentem otthonról, hogy édesanyád felkelt volna,
és mire hazaértem, már lefeküdt. De igen... – hajtotta le a
fejét Antonio. – Talán észre kellett volna vennem, de nem
akartam. Szóval – ismételte meg mélyről jövő, lemondó
sóhajjal –, tudod, hogy mennyire komoly a helyzet?
– Igen, pai. Tudom.
– Csak nem...? Csak nem...? – Antonio nem bírta
kinyögni a szavakat.
– De, az – bólintott Bel.
Antonio felpattant, és fájdalmában a fejéhez kapta a

kezét.
– Meu Deus! Hát persze hogy észre kellett volna

vennem! Miféle ember vagyok? És miféle férje a
feleségemnek?

– Pai, megértem, hogy bűntudatot érzel, de mãe
elhatározta, hogy nem akar felzaklatni téged az üzleti
problémáid miatt. Ő is kivette a részét a dologból.

– Mintha lenne bármi jelentősége a munkának a
feleségem egészségéhez képest! Biztosan valóságos
szörnyetegnek hisz, ha képes volt így elrejteni előlem ezt!
Miért nem mondtál korábban semmit, Izabela? – kiáltotta
dühösen.

– Mert megígértem mãe-nak, hogy nem fogok –
válaszolta Bel határozottan. – Ragaszkodott hozzá, hogy
nem akarja elmondani, amíg nem feltétlenül szükséges.

– Most legalább már tudok róla – szedte össze magát
kissé Antonio. – Megkereshetjük a legjobb orvosokat,
sebészeket, bárkit, akire szükség van a gyógyulásához.

– Már mondtam, hogy mãe elment az orvosához, és én is
ott voltam vele. Azt mondta, nincs remény. Sajnálom, pai,
de szembe kell nézned az igazsággal.

Antonio arcára egymás után ültek ki az érzelmek:
hitetlenség, düh, kétségbeesés.

– Azt akarod mondani, hogy haldoklik? – nyögte ki
végül a kérdést.

– Igen. Nagyon sajnálom.
Antonio visszahuppant a székbe, kezébe hajtotta a
fejét, és hangosan zokogni kezdett.

– Ne! Ne... csak Carlát ne, kérlek, csak Carlát ne!
Bel felállt, és odalépett hozzá, hogy megnyugtassa.
Átölelte összegörnyedt édesapját, aki hevesen rázkódott
az érzelmek súlya alatt.
– Hihetetlen belegondolni, hogy eddig egyedül hordozta
ezt a terhet, és nem bízott bennem annyira, hogy szóljon
róla.
– Pai, esküszöm, hogy ha el is mondta volna, nem
tehettél volna semmit – ismételte el Bel. – Mãe kérése volt,
hogy ne kezeljék. Azt mondja, megbékélt, elfogadta a
sorsát, és én hiszek neki. Kérlek – könyörgött Bel –, az ő
kedvéért tiszteletben kell tartanod a kérését. Most végre
te magad is láthatod, hogy mennyire beteg. A kettőnk
szeretetén és támogatásán kívül nincs másra szüksége.
Antonio válla hirtelen teljesen elernyedt, mintha
minden erő elhagyta volna. Bár Belt megrémisztette, hogy
ennyi ideig nem vette észre a felesége romló egészségügyi
állapotát, hirtelen mély együttérzést érzett iránta.
Az apja felnézett rá, a szemében fájdalom tükröződött.
– Higgyetek bármit is, számomra semmi sem fontosabb
nála, és elképzelni sem tudom az életemet nélküle.
Bel tehetetlenül nézte, ahogy az apja feláll, sarkon
fordul, és elhagyja a szobát.

Negyvenedik fejezet

– Mi van veled mostanában? – nyögte ki részegen
Gustavo, amikor Bel hálóingben felbukkant a fürdőből. –
Alig beszélsz vacsora közben mostanában. És hozzám se
szólsz nagyon, amikor kettesben vagyunk – fürkészte,
miközben bebújt mellé az ágyba.

Egy hét telt el azóta, hogy Antonio megjelent a Casában,
majd a szörnyű hírek miatt lesújtva távozott. Bel másnap
meglátogatta az édesanyját, és ott találta az apját a
betegágya mellett: fogta a felesége kezét, és csendesen
sírt.

Amikor Bel belépett a szobába, Carla halványan
rámosolygott, és a férje felé intett.

– Megmondtam neki, hogy menjen be az irodába, mert
nem segíthet semmiben, amit Gabriela ne intézhetne el.
De ellenk​ ezett, és folyton itt kotkodácsol körülöttem, mint
egy tyúkanyó.

Bel jól látta, hogy a szavai ellenére Carlát
megnyugtatja és hálával tölti el Antonio jelenléte. És az
alapján, hogy milyen szörnyen festett, Bel pontosan tudta,
hogy épp időben történt a változás. Amikor végre sikerült
meggyőznie az apját, hogy hagyja őket kettesben, és
menjen be pár órára az irodába, Carla csendesen beszélni
kezdett.

– Most, hogy már tud a dologról, elmondom, hogy mihez
szeretnék kezdeni a maradék kevéske időmmel.

Bel azóta próbálta összeszedni a bátorságát, hogy
elmondja Gustavónak, hol szeretné az édesanyja tölteni
az utolsó napjait. Elvégre neki természetesen el kell
kísérnie őt, és tudta, hogy a férje cseppet sem örül majd a
távollétének.

Lassan leereszkedett az ágy szélére, és ránézett,
kivörösödött szemét és az italtól hatalmasra tágult
pupilláit fürkészte.

– Gustavo – kezdte –, édesanyám haldoklik.
– Tessék? – fordította felé a fejét. – Erről most hallok
először. Mióta tudsz róla?
– Pár hete, de édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy ne
szóljak róla senkinek.
– Még a tulajdon férjednek sem?
– Addig nem, amíg a sajátjának nem mondta el.
– Értem. Gondolom, kiújult a rák.
– Igen.
– Mennyi ideje van hátra? – kérdezte.
– Nem sok... – Bel hangja elcsuklott a fájdalomtól és a
férje távolságtartásától. Elhatározta, hogy megkéri
Gustavót arra, amit az édesanyja kívánt. – Azt kérte, hogy
vigyük fel a hegyekbe, mert az utolsó napjait szeretett
fazendáján kívánja tölteni. Gustavo, megengednéd, hogy
elkísérjem?
A férfi üveges szemmel nézett rá.
– Mennyi időre?

– Nem tudom. Talán pár hétre, vagy ha Isten is úgy
akarja, két hónapra.

– Az új évszak kezdetére visszatérsz?
– Én... – Bel képtelen volt meghatározni, hogy mennyi
ideje van hátra az édesanyjával, csak azért, hogy a férje
kedvében járjon. – Azt hiszem, igen – nyögte ki végül.
– Hát, erre aligha mondhatok nemet. Persze jobban
örülnék, ha itt maradnál mellettem. Különösen azért,
mert úgy tűnik, hogy továbbra sincs örökösünk, és ez csak
tovább hátráltatja majd a folyamatot. Anyám egyre
zaklatottabb, mert attól tart, hogy terméketlen vagy –
tette hozzá kegyetlenül.
– Sajnálom – sütötte le Bel a szemét, és legszívesebben
visszavágott volna, hogy a helyzet aligha az ő hibája.
Legalább két hónap telt el azóta, hogy Gustavo utoljára
szeretkezett vele, bár azt könnyen el tudta képzelni, hogy
a férfi nem emlékszik arra, hogy többször is kudarcot
vallott az ágyban.
– Próbálkozzunk ma este! – mondta a férje, váratlanul
megragadta, és az ágyra döntötte. Egyetlen mozdulattal
fölé került, felhajtotta a hálóingjét, majd Bel megérezte,
ahogy keményen nekifeszül, és próbál beléhatolni, de
nem találja el a célt. A szája az övére tapadt, és érezte,
hogy a férfi ütemesen elkezd mozogni rajta, mintha azt
hinné, hogy benne van. Mint általában, Gustavo még
jobban ránehezedett, amikor végre egyetlen
megkönnyebbült nyögéssel ráhanyatlott, majd lefordult
róla. Bel máris érezte, hogy a combját beborítja a ragadós

anyag, majd undorral vegyes szánalommal pillantott a
férjére.

– Talán ma este sikerül gyermeket fogannod – mondta
Gustavo, mielőtt a légzése részeg horkolásba csapott volna
át.

Bel felállt, és kiment a fürdőbe, hogy lemossa magát.
Nem merte feltenni a kérdést, hogy miként hihette azt a
férfi, hogy az együttlétüknek csúfolt próbálkozások
gyermekáldáshoz vezethetnek. A csekély szeretői
képességei ugyanúgy eltűntek az alkoholmámorban, mint
az alkalmak emlékei.

De, gondolta, miközben visszament a hálóba, ha ez az
ára annak, hogy elhagyhassa Riót, és az édesanyjával
lehessen annak végső óráiban, akkor jó üzletet kötött.

Másnap reggel Bel hagyta aludni Gustavót, és lement
reggelizni. Luiza és Maurício már az asztalnál ültek.

– Jó reggelt, Izabela! – köszönt Luiza.
– Jó reggelt, Luiza! – válaszolta udvariasan Bel,
miközben helyet foglalt.
– Gustavo nem csatlakozik hozzánk?
– Hamarosan biztosan ő is lejön – felelte Bel, és azon
gondolkozott, hogy falaznia kell-e a férjének a saját anyja
előtt.
– Jól aludtál?
– Igen, nagyon jól, köszönöm.
Minden reggel ezzel kezdődött és ezzel végződött a
beszélgetésük, a reggeli hátralévő részét csak a Maurício

újságja mögül érkező ritkás, helyeslő vagy elégedetlen
morgások zavarták meg.

– Luiza, ideje elmondanom, hogy az édesanyám nagyon
beteg – folytatta Bel, miközben a kávéját kevergette. –
Őszintén szólva, nem biztos, hogy megéri a következő
nyarat.

– Sajnálattal hallom, Izabela – válaszolta Luiza, és
finoman felvonta a szemöldökét a hír hallatán. – Ez
igazán váratlan hír. Biztosak vagytok a dologban?

– Sajnos igen. Egy ideje már tudok róla, de az
édesanyám a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak róla
senkinek, amíg nem szükséges. Most eljött ez az idő, és azt
kérte, hogy az utolsó napjait a fazendán tölthesse. Ez, mint
azt tudod, a várostól öt órára fekszik. Arra kért, hogy
tartsak vele, és ápoljam őt, amíg... el nem jön a vég.
Tegnap este beszéltem Gustavóval, és egyetértett azzal,
hogy el kellene mennem.

– Igazán? – biggyesztette le Luiza elégedetlenül a
vékony ajkát. – Ez valóban nagylelkű tőle. Pontosan
mennyi ideig leszel távol? – tette fel ugyanazt a kérdést,
mint a fia.

– Én... – Bel szemében elkezdtek összegyűlni a könnyek.
– Minden bizonnyal addig, kedvesem, amíg szükséges –
szólalt meg váratlanul egy hang az újságpapír mögül.
Maurício együttérzően bólintott felé. – Kérlek, add át
legőszintébb jókívánságaimat édesanyádnak.
– Köszönöm – suttogta Bel, aki egészen meghatódott az
apósa váratlan jóindulatától és támogatásától. Elővett egy

zsebkendőt, és gyorsan megtörölte a szemét.
– Azt azért talán meg​ tudod mondani, hogy mikor

indulsz? – követelőzött tovább Luiza.
– A hét végén – bólintott Bel. – Édesapám is elkísér

minket, és velünk marad pár napra, de aztán
természetesen vissza kell térnie Rióba az irodájába.

– Igen – válaszolta Maurício komoran. – El tudom
képzelni, milyen nehéz idők ezek most számára.
Mindannyiunk számára azok.

Két nappal később, miközben Bel a többi hölgy
társaságában üldögélt az Igreja da Glóriában, és apró
zsírkő háromszögeket ragasztgatott a hálóra, azon
gondolkodott, hogy a hűvös templomban eltöltött órák
milyen jó lehetőséget teremtenek a számára oly fontos
elmélkedésre. A hölgyek – bár olyan nők voltak, akik
gyakran múlatták az időt csevegéssel – nem beszéltek
többet a szükségesnél, és csak a közös feladatukra
figyeltek. Mindannyiukat harmónia és béke töltötte el.

Heloise, a barátnője, akit egyszer alibiként használt,
hogy meglátogathassa Laurent-t, ott ült mellette a
kecskelábú asztalnál. Bel észrevette, hogy szorgalmasan
körmöl valamit a zsírkő háromszög hátuljára. Bel
odahajolt hozzá, és szemügyre vette a művét.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte.
– A családtagjaim nevét írom fel. És a szerelmemét.
Mert ezek a kövek felkerülnek a Corcovado-hegyre, és
örökre a Cristo részévé válnak. Sok nő tesz hasonlóképp,

Izabela.
– Milyen gyönyörű gondolat! – sóhajtott Bel, és

szomorúan Heloise édesanyjának, apjának, testvéreinek...
és szerelmének a nevére nézett. Aztán lepillantott a saját
kövecskéjére – amit épp most akart bekenni ragasztóval –,
és rögtön tudta, hogy az egyik drága családtagja már nem
sokáig lesz a földön, és nem láthatja majd a Cristót,
miután befejezték. Akaratlanul is könnyek szöktek a
szemébe.

– Ha végeztél, elkérhetem a tolladat? – kérdezte
Heloise-t.

– Hát persze.
Amikor a barátnője átadta neki a tollat, Bel felírta
szeretett édesanyja nevét, aztán az apjáét, majd a
sajátját. Ezután a toll megállt a kezében, de akárhogy is
próbálta, nem volt képes rávenni magát, hogy a férje
legyen a következő.
Ellenőrizte, hogy a tinta megszáradt-e, majd Bel
vastagon bekente ragasztóval a követ, és a hálóra
helyezte. Ezután a munkát vezető hölgy jelezte, hogy ideje
szünetet tartaniuk, és nézte, ahogy a többi önkéntes feláll
a kecskelábú padokról. Ösztönösen megfogott egy zsírkő
háromszöget az asztal közepéről, és lopva a kézitáskájába
tette, amely az asztal alatt feküdt. Felállt, és odasétált a
templom hátuljában kávézgató hölgyekhez.
Udvariasan visszautasította a kávét, amellyel a szolgáló
kínálta, és a munkát vezető hölgyhöz fordult.
– Elnézést kérek, senhora, de sajnos indulnom kell.

– Persze, nyugodtan. A bizottság nagyon hálás a
segítségéért, Senhora Aires Cabral. Kérjük, írja fel a nevét
a beosztásra, hogy láthassuk, mikor ér rá majd újra.

– Senhora, attól tartok, hogy erre sajnos egy darabig
nem lesz lehetőségem. Az édesanyám súlyosan
megbetegedett, és mellette szeretnék lenni az utolsó
napjaiban – magyarázta Bel.

– Megértem. Együttérzek önnel – érintette meg a nő
finoman a vállát.

– Köszönöm.
Bel elhagyta a templomot, és Jorge-hoz sietett, aki
odakint várt rá az autóban. Beült a hátsó ülésre, és
Madame Duchaine ipanemai boltját adta meg úti célként.
Tizenöt perccel később meg is érkeztek, és Bel arra
kérte a sofőrt, hogy hatra jöjjön érte. A szalon bejárati
ajtajához sétált, és úgy tett, mintha megnyomná a
csengőt, kissé balra döntötte a fejét, és figyelte, ahogy
Jorge elindul az autóval. Még két-három percig várt az
ajtóban, mielőtt elindult volna, majd amilyen gyorsan
csak tudott, Laurent lakásához száguldott.
Mivel valószínűleg a következő két hónapban nem
láthatja, nem akart időt vesztegetni azzal, hogy az új
ruhatárát egyezteti a varrónővel. Tudta, hogy így nem
lesz alibije az elvesztegetett órákra, de Bel most először
sietett fel úgy a Laurent lakásához vezető lépcsőkön, hogy
egyáltalán nem érdekelte a dolog.
– Chérie, olyan sápadt vagy! Gyere be gyorsan, készítek
neked egy italt! – mondta Laurent, amikor Bel a sietségtől

lihegve és az idegességtől reszketve odaért az ajtajához.
– Vizet kérek! – motyogta a lány, és hirtelen gyengének

érezte magát. Miközben Laurent hozott neki egy
pohárral, Bel lehajtotta a fejét, és próbált úrrá lenni a
szédülésen.

– Nem érzed jól magad?
– Nem... rendben leszek – válaszolta, miközben elvette a
poharat, és gyorsan kiitta.
– Bel, mi történt? – ült le mellé Laurent, és megfogta a
kezét.
– Valamit... el kell mondanom neked.
– Mi az?
– Az édesanyám arra kért, hogy menjek ki vele a
birtokunkra a hegyekbe az utolsó napjaira, és vele kell
tartanom – bökte ki. Ekkor az elmúlt hetek minden
feszültsége előtört bele, és sírni kezdett. – Sajnálom,
Laurent, de nincs választásom. Édesanyámnak szüksége
van rám. Remélem, meg tudsz bocsátani, és megérted,
hogy el kell hagynom Riót egy időre.
– Bel, mégis milyen embernek gondolsz? Hát persze
hogy el kell menned édesanyáddal. Miért hitted, hogy
dühös leszek? – kérdezte szelíden.
– Mert... mert azt mondtad, hogy csak miattam vagy
Rióban, és most elmegyek – nézett rá a lány
kétségbeesetten.
– Hát ez tényleg nem a legjobban alakult, elismerem.
De ha éppenséggel tudni akarod az igazságot, az, hogy
nem osztozol az ágyadon a férjeddel, egészen jól hangzik,

még akkor is, ha én sem láthatlak egy darabig – nyugtatta
meg. – Arra az időre legalább érezhetem, hogy tényleg az
enyém vagy. Leveleket azért csak válthatunk? Majd írok a
fazendára, talán a szobalányodnak címzem majd őket.

– Igen – bólintott Bel, miközben kifújta az orrát egy
zsebkendőbe, amelyet a férfi nyújtott felé. – Bocsáss meg,
Laurent, de Gustavo és Luiza olyan hidegen reagált,
amikor elmondtam nekik a dolgot, hogy azt hittem, te is
így teszel majd – vallotta be.

– Tartózkodnék attól, hogy megjegyzést tegyek a
férjedre vagy az anyósodra, de arról biztosíthatlak, hogy
az én szívemben csak együttérzés van irántad. Ráadásul –
kacsintott váratlanul, és el is mosolyodott mellé –, addig is
itt van a világszép Alessandra Silveira, hogy
szórakoztasson, amíg vissza nem térsz.

– Laurent...
– Izabela, tudod, hogy csak ugratlak. Lehet, hogy a
külseje vonzó, de a lelke nem sokban különbözik a
kődarabtól, amiből kifaragom – kuncogott.
– Pár napja láttam a Parque Lage-ban készített képet
rólad az újságban, ahova egy jótékonysági gála miatt
látogattál el Gabriella Besanzoni kedvéért – folytatta Bel
komoran.
– Igen, úgy tűnik, hogy igazi nevezetességnek számítok
Rióban. De tudod, hogy nélküled az egésznek semmi
értelme, chérie. Ahogy remélem, a te életed is üres
nélkülem.
– Tényleg az – bizonygatta a lány.

– És édesapád? Ő hogy van?
– Egészen megtört – vonta meg a vállát Bel szomorúan.
– Mãe részben azért szeretne elutazni a fazendára, hogy
megkímélje őt a lassú haláltusa látványától. Majd eljön
látogatóba, amikor csak tud. Ha a helyében lennék, én is
ezt kívánnám. A férfiak nem tudnak mit kezdeni a
betegséggel.
– A legtöbben tényleg nem, ebben egyetértek. De
kérlek, ne vegyél minket teljesen egy kalap alá – korholta
Laurent. – Szeretném azt hinni, hogy hasonló esetben én
végig ott lennék melletted. Láthatlak még az indulás
előtt?
– Nem, bocsáss meg, de nem lehet, Laurent. Rengeteg
dolgot kell elrendeznem, édesanyám orvosával is
találkoznom kell, hogy odaadhassa a szükséges
gyógyszereket és a morfint, ha eljön az idő.
– Akkor ne vesztegessük az időnket, és a hátralévő pár
órában csak egymásra figyeljünk – állt fel a férfi, és Belt is
magával húzta, majd bevezette a hálószobába.

Negyvenegyedik fejezet

Amikor az édesapjával besegítették Carlát a Rolls-Royce
hátsó ülésére, Belt megérintette az elmúlás szele.
Miközben Antonio beült a volán mögé, Loen pedig helyet
foglalt mellette elöl, Bel elrendezte az édesanyja körül a
párnákat, hogy a lehető legkényelmesebben támasszák
meg törékeny testét. Amikor Antonio beindította a motort,
és kihajtott a ház kertjéből, Bel látta, hogy az édesanyja
hátranéz, hogy elbúcsúzzon az otthonától. Bel tudta, hogy
Carla is érzi, most vet utolsó pillantást a házra.

Amikor megérkeztek a fazendára, Fabiana nagy
nehezen vidám mosolyt erőltetett az arcára, miközben
köszöntötte legyengült úrnőjét. Carla nagyon kimerült
volt az út után, így megbotlott, amikor Antonio kisegítette
az autóból. Ő azonnal a karjába vette a feleségét, és
bevitte a házba.

A következő pár napban Bel nem érezte túl hasznosnak
magát, mivel az apja, aki tudta, hogy hamarosan el kell
mennie, hogy az egyre romló üzleti ügyeivel foglalkozzon
Rióban, minden ébren töltött pillanatot a felesége mellett
töltött. Elhivatottsága Fabiana és Bel szemébe is
könnyeket csalt. Együtt ültek a konyhában, mert sem a
beteg, sem szokatlan ápolója nem tartott igényt a
szolgálataikra.

– Nem gondoltam volna, hogy édesapád képes erre –
jegyezte meg Fabiana századjára is, miközben a szemét
törölgette. – Hogy szereti azt a nőt... Megszakad a szívem.

– Igen – sóhajtott Bel. – Az enyém is.
A háztartás egyetlen boldog tagja – persze ő is mindent
megtett, hogy ezt ne mutassa ki a körülmények miatt –
Loen volt, aki újra találkozhatott Brunóval. Bel kimenőt
adott neki pár napra, hiszen tudta, hogy aligha akad
tennivalója, amíg az apja ilyen odaadóan gondozza a
feleségét. De ezzel együtt biztos volt benne, hogy nagy
szükség lesz rá, ahogy közelednek az anyja utolsó órái.
Bel megint féltékenyen figyelte, ahogy Loen és Bruno
minden pillanatot együtt töltenek, és a szerelmük eszébe
juttatta, mennyi minden változott, amióta legutoljára járt
a fazendán. Legalább arra jutott ideje, hogy hosszú
szerelmes leveleket írjon ​Laurent-nak, amelyeket
titokban átadott Loennek, hogy küldje el őket postán,
amikor Brunóval elmentek a közeli faluba. Laurent
rendszeresen válaszolt, és a megbeszéltek szerint a
leveleket mindig Loennek címezte. Ahogy újra és újra
elolvasta őket, Bel úgy érezte, sohasem hiányzott neki
még jobban a férfi.
Ami a férjét illette, Bel igyekezett a lehető
legkevesebbet gondolni rá. A szörnyű körülmények
ellenére megkönnyebbült, hogy kiszabadult a Casa
nyomasztó bezártságából, és megfeledkezhet annak
tudatáról, hogy egy olyan férfihoz ment feleségül, akitől
most már undorodik.

Tíz nappal a fazendára való érkezésük után Antonio
távozott, sápadtan és kimerülve. Magához szorította Belt,
és könnyeivel küszködve megcsókolta az arcát.

– Jövő péntek este érkezem, de az ég szerelmére kérlek,
Izabela, mindennap hívj, és tájékoztass az állapotáról. És
ha hamarabb kell jönnöm, azonnal szólj! Nincs több titok,
rendben?

– Úgy lesz, ahogy kéred, pai, de legalább mãe végre
nyugodtan tűnik.

Antonio lemondóan bólintott, beszállt a Rolls-Royce-ba,
és sietve elhajtott. A kerekek alatt csikorogtak a kavicsok,
és csak egy porfelhő maradt a nyomában.

Gustavo a klubban ült, és az újságot olvasta, amikor
észrevette, hogy aznap délután üres a könyvtár. Úgy tűnt,
Washington Luís elnök úr váratlanul összehívta a
legfontosabb kávétermelőket, hogy együtt vitassák meg a
csökkenő árakat, mert az étterem már ebédkor is üres
volt.

Ahogy kiitta a harmadik whiskyjét, Gustavo a felesége
sápadt, kimerült arcára gondolt, amit akkor látott
utoljára, amikor a nő három hete elbúcsúzott tőle. Amióta
távol volt, rettenetesen hiányzott neki. Mintha az egész
ház összement volna a távollétében, és a dolgok megint
ugyanúgy zajlottak, mint azelőtt, hogy Izabelával
összeházasodtak volna.

A tény, hogy édesanyja továbbra is komisz kis
kölyökként kezelte, és folyton leereszkedően beszélt vele,

még egyértelműbbnek tűnt a felesége távollétében. Az
apja pedig továbbra is azt feltételezte, hogy nincs érzéke a
pénzügyekhez, és amikor finoman a családi vagyon
kezeléséről érdeklődött, úgy hessegette el, mint egy
bosszantó legyet szokott.

Rendelt még egy whiskyt, és elfintorodott a gondolatra,
hogy milyen hidegen reagált először a felesége
édesanyjával kapcsolatos hírekre. Mindig is büszke volt
együttérző természetére, amelyet édesanyja gyakran a
szemére vetett gyermekkorában, ha a kertben egy
madárka halála miatt vagy egy édesapjától kapott verés
után sírt.

– Túlságosan érzékeny vagy – mondogatta az anyja. –
Fiú vagy, Gustavo, nem mutathatod ki az érzéseidet.

És az biztos, vallotta be magának, hogy ha ivott, akkor
sokkal könnyebb volt nem kimutatni az érzelmeit. Az
Izabelával kötött házassága után – amelytől azt remélte,
hogy majd sokkal értékesebbnek érzi magát – az
önbecsülése egyre csak csökkent, és nem növekedett.
Mindez pedig ahhoz vezetett, hogy egyre gyakrabban
nyúlt az ital után.

Gustavo mélyet sóhajtott. Bár tudta, hogy Izabela nem
szereti úgy, ahogy ő szereti a nőt, abban reménykedett,
hogy a vonzalom növekszik majd közöttük a
házasságkötés után. De a kezdetektől érezte a
zárkózottságát, különösen a szeretkezéseik alkalmával. És
mostanában még a pillantásából is egyfajta lesajnálást
olvasott ki, amely néha nyílt ellenszenvvé fokozódott.

Annak a gondolata, hogy a szülei mellett a feleségének is
csalódást okoz, csak tovább növelte az önutálatát.

És a tény, hogy Izabela még nem fogant gyermeket,
még jobban megerősítette benne a kudarc érzetét.
Édesanyja pillantása azt jelezte neki, hogy még férfiúi
kötelességeit sem képes ellátni. És bár a házasságuk óta
hivatalosan ő volt a ház ura, Izabela pedig az úrnője,
Gustavo pontosan tudta, hogy nem tett sokat a tekintély
megszerzéséért vagy éppen az anyja hatalom utáni
vágyának a megkurtításáért.

A pincér megjelent mellette egy tálcával, és felvette az
asztalról az üres poharat.

– Hozhatok még egyet, uram? – kérdezte
automatikusan, és szinte meg sem várta a szokásos
bólintást, már majdnem indult is tovább, mielőtt Gustavo
nagy nehezen megszólalt.

– Nem, köszönöm. Hozna inkább egy kávét?
– Hogyne, uram.
Miközben kiitta a forró, keserű italt, Gustavo
eltöprengett az Izabelával kötött házassága eddigi rövid
időszakán, és most első alkalommal vallotta be magának
őszintén, hogy a kapcsolatuk rengeteget romlott. Elért egy
pontra, amikor már úgy érezte, hogy hat hónap alatt
egészen eltávolodtak egymástól. Még azt is majdnem
elismerte, hogy erről nagyrészt ő tehet, és az a tény, hogy
túl sok időt tölt a klubban, ahol alkoholba fojtja a saját
alkalmatlanságával kapcsolatos érzéseit.
Gustavo hirtelen tisztán látta, hogy cserben hagyta a

feleségét.
Nem csoda, hogy az asszony boldogtalan. Az anyja

hűvös távolságtartása és az ő részegeskedésbe és
önsajnálatba menekülése mellett Izabela biztosan úgy
érezte, hogy szörnyű hibát vétett.

– De hiszen szeretem – suttogta Gustavo
kétségbeesetten a kávéscsésze mélyének.

Biztosan nem késő még helyrehozni a kapcsolatukat.
Még visszatérhetnek a szeretetnek és a beszélgetéseknek
arra a szintjére, amelyen a házasságuk előtt osztoztak.
Gustavo arra tisztán emlékezett, hogy akkoriban úgy
tűnt, Izabela legalábbis kedveli.

Ideje kezembe venni a dolgokat, fogadkozott, majd
kifizette a számlát, és kiment a klub előtt várakozó
autójához, miközben eldöntötte, hogy miután hazaér a
Casába, beszél a szüleivel. Mert pontosan tudta, hogy ha
ezt nem teszi meg, végleg elveszíti a feleségét.

Carla életének utolsó két hetében Fabiana, Bel és Loen
egymást váltották a beteg ágya mellett, hogy soha ne
maradjon egyedül. Az egyik este, ritka tiszta pillanatainak
az egyikén, Carla gyengéden megfogta a lánya kezét.

– Querida, valamit el kell mondanom, amíg képes
vagyok rá – kezdte suttogásnak is alig nevezhető hangon,
így Belnek közelebb kellett hajolnia, hogy hallja a szavait.
– Tudom, hogy a házasélet eddig nem volt könnyű
számodra, és úgy érzem, kötelességem tanácsot adni
neked.

– Mãe, kérlek – szakította félbe Bel kétségbeesetten. –
Gustavóval megvannak a problémáink, mint minden más
házaspárnak, de most igazán nem kell aggódnod semmi
miatt.

– Talán nem – folytatta Carla nyakasan. – De a lányom
vagy, és jobban ismerlek, mint gondolnád. Nem kerülte el
a figyelmemet, hogy talán elkezdtél... kötődni valaki
máshoz is a férjeden kívül. Észrevettem aznap este,
amikor eljött bemutatni a szobrát a Casába.

– Mãe, az igazán semmiség. Ő csak... egy jó barát – vágta
rá Bel, miközben mélyen megdöbbent, hogy édesanyjának
feltűnt a dolog.

– Kétlem – ellenkezett Carla komor mosollyal. – Ne
feledd, hogy láttam, ahogy egy másik alkalommal
egymásra néztetek a Corcovado-hegyen. Úgy tettél,
mintha nem ismernéd, de láttam rajtad, hogy valójában
nagyon is ismered. És figyelmeztetnem kell téged, hogy ez
az út rengeteg fájdalmat tartogat azoknak, akik
belesodródnak. Könyörgöm, Izabela, olyan rövid ideje
vagy még csak házas. Adj egy esélyt Gustavónak, hogy
boldoggá tegyen!

Nem akarta még jobban felzaklatni az édesanyját, így
Bel csendben bólintott.

– Úgy lesz, megígérem.

Két nappal később napkeltekor Fabiana belépett Bel
szo​bájába.

– Senhora, azt hiszem itt az ideje felhívni az édesapját.

Antonio azonnal elindult, és nem hagyta magára a
feleségét az élete utolsó óráiban. A vég békésen érkezett
el, Antonio és Bel pedig együtt álltak az ágy lábánál,
átölelték egymást, és csendesen sírtak.

Együtt tértek vissza Rióba a temetés után – Carla
ragaszkodott hozzá, hogy Paty do Alferes kis temetőjében
helyezzék örök nyugalomra. Mindketten le voltak sújtva.

– Pai, kérlek – mondta Bel, miközben megérkeztek a
Mansão da Princesa elé, és felkészült arra, hogy
visszatérjen a Casába. – Ha bármire szükséged van,
kérlek, szólj azonnal. Meglátogassalak holnap? Hogy
rendben vagy-e? Gustavót biztosan nem zavarná, ha pár
napig még nálad maradnék.

– Nem, nem, querida. Neked megvan a saját életed.
Nekem? – nézett körbe Antonio a szalonban, ahol annyi
órát töltött el a feleségével. – Nem maradt semmim.

– Pai, kérlek, ne mondd ezt. Tudod, hogy mãe utolsó
kívánsága az volt, hogy találj boldogságra az életed
hátralévő részében.

– Tudom, princesa, és ígérem, hogy meg is próbálok így
tenni. De bocsáss meg, pillanatnyilag most, hogy
megérkeztem ebbe az ürességbe, teljesen lehetetlennek
érzem a dolgot.

Látta, hogy Jorge épp most húzódott le a kocsibeállóhoz,
így Bel odalépett az apjához, és szorosan magához ölelte.

– Próbálj emlékezni arra, hogy én még itt vagyok
neked! Szeretlek, pai.

Miközben elhagyta a szalont, és kilépett az előtérbe,

látta, hogy Loen és Gabriela sugdolóznak valamiről.
– Jorge itt van, Loen, mennünk kell – mondta, majd

Gabrielához fordult. – Látod, hogy milyen állapotban van
az apám – jegyezte meg tehetetlenül.

– Senhora, mindent megteszek, hogy megnyugtassam.
És talán, ha Isten is úgy akarja, összeszedi magát. Kérem,
ne feledje, hogy az idő sok sebet begyógyít.

– Köszönöm. Holnap eljövök meglátogatni, Gyere, Loen.
Bel nézte, ahogy anya és lánya kedvesen elköszönnek
egymástól, ami csak tovább növelte a szörnyű veszteség
tudatát.

A Casához vezető rövid autóúton Bel azon töprengett,
hogy mi várja majd a megérkezése után. Amilyen
gyakran csak tehette, igyekezett figyelmen kívül hagyni
Gustavo gyakori hívásait, és arra kérte Fabianát, hogy
mondja neki, az édesanyjával van, és csak akkor beszélt
vele, amikor feltétlenül szükséges volt. Meglepetésére,
amikor beszámolt az édesanyja haláláról, a férfi
meglepően együttérzően reagált. És a hangja is józanul
csengett. Amikor megnyugtatta, hogy nem kell eljönnie a
temetésre, mert Carla azt kérte, hogy csak a szűk család
vegyen részt rajta, Gustavo azt mondta, hogy megérti, és
már nagyon várja a hazatértét.

A közelgő halál árnyékában Bel nem sokat töprengett a
jövőn, de hitvesi otthonának közelében rájött, hogy lassan
szembe kell néznie vele. Különösen egy bizonyos dolog
foglalkoztatta, amiről a múlt héten beszélt Loennel, aki

megerősítette, hogy az ilyen problémákat a túlhajszoltság
és a feszültség is okozhatja. Hagyta, hogy a szolgáló
elmélete egy időre nyugalomba ringassa, mert úgy érezte,
hogy nem képes átgondolni a másik, végtelenül bonyolult
lehetőséget, amíg a szíve tele van gyásszal.

Bel belépett a házba, és ahogy mindig, most is azonnal
megérezte, ahogy a kinti meleget felváltja az épület hűvös
levegője. Önkéntelenül is összerezdült, miközben Loen
lesegítette a kalapját, és arra gondolt, hogy egyszerűen
felmehet-e a lépcsőn egyenesen a hálószobájába, vagy
előbb illene megkeresnie a férjét és annak szüleit. Az
biztos, hogy nem várta együttérző fogadóbizottság.

– Felviszem a csomagját a szobájába, kipakolok, és
megengedem a fürdővizet, Senhora Bel – ajánlotta fel
Loen, aki megérezte az úrnője kényelmetlen feszengését,
és finoman megveregette a vállát, majd elindult felfelé.

– Halló! – kiáltotta Bel az üres előtérben.
Néma csönd. Megismételte a kiáltást, ám most sem
érkezett válasz, így végül úgy döntött, hogy követi Loent
az emeletre.
Váratlanul valaki megjelent a szalon ajtajában.
– Látom, végre megérkeztél.
– Igen, Luiza.
– A férjemmel szeretnénk kinyilvánítani a részvétünket
a téged ért veszteség miatt.
– Köszönöm.
– Vacsora a szokott időben.
– Akkor felmegyek az emeletre, és előkészülök hozzá.

Válaszul csak egy rideg bólintást kapott, így Bel felment
a lépcsőn, gépiesen tette egyik lábát a másik után.
Belépett a fürdőbe, és arra gondolt, hogy legalább Loen
vele volt a maga megnyugtató, ismerős jelenlétével. Bel
hagyta, hogy a szolgálója levetkőztesse, amire a fazendán
egyszer sem kérte meg, mivel megfeledkeztek a
megszokott rituálékról, és teljesen Carlára koncentráltak.
De most, ahogy ott állt előtte meztelenül, meglepetést vett
észre Loen arcán.

– Mi az?
Loen szeme a hasára siklott.
– Semmi, én... semmi, Senhora Bel. Már megengedtem a
vizet. Akár be is ülhet, amíg még meleg.
Bel követte az utasítást, és hátradőlt a kádban. Ahogy
lepillantott magára, rögtön észrevette a teste ismerős
vonalainak változását. A fazendán nem volt kád, csak a
nap sugarai által felmelegedett vödör vizeket borították
magukra, és hetek óta alig pillantott magára a tükörben.
– Meu Deus! – kiáltotta, miközben ujjával óvatosan
megérintette a máskor oly sima hasának alig kivehető, de
egyértelműen új domborulatát, amely most az őt
körülvevő vízből félig kiemelkedő kis szigetre
emlékeztetett. A melle is teltebbnek és nehezebbnek tűnt.
– Gyermeket várok – suttogta, és nagyot dobbant a szíve.
Nem volt ideje arra, hogy jobban átgondolja a
látottakat, vagy korholja magát azért, mert hallgatott
Loen tanácsára a kimaradt havivérzésével kapcsolatban,
amiről azt mondta a lány, hogy a feszültség is okozhatja,

mert meghallotta Gustavo éles hangját, ahogy Loennel
beszélget a szomszéd szobában. Gyorsan lemosta magát,
kilépett a kádból, belebújt a köpenyébe, és meggyőződött
róla, hogy elég lazán kötötte magára, nehogy a férje
észrevegye az alakja apró változásait, és belépett a
hálóba.

Gustavo tartózkodó és kissé szégyenlős arccal várta.
– Köszönöm, Loen. Elmehetsz – mondta.
A lány elhagyta a szobát, Bel pedig ott maradt ahol volt,
és várta, hogy Gustavo szólaljon meg elsőként.
– Őszinte részvétem, Izabela – ismételte el édesanyja
szavait.
– Köszönöm. Be kell vallanom, nehéz időszak volt.
– Nekem sem volt könnyű nélküled.
– Tudom, nagyon sajnálom – tette hozzá Bel sietve.
– Kérlek, ne kérj bocsánatot – vágott a szavába a férje. –
Nagyon örülök, hogy hazajöttél – mosolyodott el finoman.
– Hiányoztál, Izabela.
– Köszönöm, Gustavo. Most pedig elő kell készülnöm a
vacsorára, ahogy neked is.
A férfi rámosolygott, kiment a fürdőbe, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Bel az ablakhoz lépett, és figyelte, az évszak
előrehaladtával hogyan változott meg a fény a távolléte
alatt. Már este hét óra múlt, de a nap még csak most
kezdett ereszkedni a horizont felé. Bel ráébredt, hogy
október közepe, a tavasz csúcspontja van Riób​ an.
Visszafordult az ágy felé, még mindig zavartan a