Lucinda Riley - A hét nővér

bűnösségére, rögtön megkaphatta: a szobalány arcára
kiült a rémület, miközben őt bámulta.

– Én...
– Igen? – Gustavo keresztbe fonta a karját, és válaszra
várt.
– Én...
Aztán észrevette, hogy a lány az egyik kezét
védelmezően a köténye zsebe felett tartja. Az alakjából
ítélve egy boríték lehetett benne.
– Csak nem kézbesítesz valamit az úrnődnek?
– Senhor, azt hittem, hogy ez a gyógyszertár bejárata.
Biztosan... eltévesztettem a címet. Elnézést...
– Igazán? Egy receptet kell kiváltanod az úrnődnek?
– Igen. – Hirtelen megkönnyebbülés tükröződött a lány
szemében, amikor talált egy megfelelő magyarázatot. –
Biztosan valahol lejjebb lesz az utcán.
– Igazából pontosan tudom, hogy hol van. Szóval akár
ide is adhatod nekem, én pedig saját kezűleg viszem majd
el a gyógyszertárba.
– Senhor, Senhora Bel megesketett, hogy ezt a... receptet
saját kezűleg viszem el a gyógyszertárba.
– Mivel a férje vagyok, az én kezemben biztosan jó
helyen lenne, nem gondolod?
– Igen – sütötte le a szemét a lány lemondóan. –
Természetesen.
Gustavo kinyújtotta a kezét, Loen pedig előhúzta a
borítékot a zsebéből. A szeméből fájdalom és könyörgés
sugárzott, ahogy ránézett.

– Köszönöm – mondta a férfi, és begyűrte a kabátja
felső zsebébe. – Ígérem, hogy biztonságban átadom a
címzettnek. Most pedig futás vissza az úrnődhöz, aki
biztosan nagyon vár már.

– Senhor, kérem...
Gustavo felemelt kézzel vette elejét a további
tiltakozásnak.
– Senhorita, ha nem akarod az utcán találni magad
bármiféle ajánlás nélkül, amint hazaértem, azt javaslom,
hogy ne szólj erről a találkozóról a nejemnek. Mindegy,
hogy mennyire vagy hűséges hozzá, én hozok döntést
arról, hogy kit alkalmazunk a háztartásunkban. Érthető
voltam?
– Igen, senhor, teljesen – válaszolta a szobalány remegő
hangon és könnyes szemmel.
– Most pedig azt javaslom, hogy siess vissza Madame
Duchaine boltjához, és vedd meg a szükséges gyógyszert a
gyógyszertárban, ami sejtésem szerint a szalontól pár
lépésre található, hogy meglegyen az alibid.
– Igenis, senhor.
Loen remegő térddel pukedlizett egyet, majd hátat
fordított, és visszasietett azon az úton, amelyen érkezett.
Gustavo azonnal leintett egy közeledő taxit. Tudta,
hogy tartalmazzon bármit is ez a boríték, erős whiskyre
lesz szüksége ahhoz, hogy kinyissa, így a klub felé
irányította a sofőrt.

Loen elrejtőzött a sarkon, mert egyszerűen képtelen

volt továbbmenni, hiszen a lábai úgy remegtek, akár a
facsemeték egy hurrikánban. Amikor észrevette, hogy
Gustavo egy taxiban elhajt mellette, meghúzódott egy
kapualjban.

A fejét a lába közé temette, és vett néhány mély levegőt,
közben pedig próbálta kitisztítania a fejét a történtek
okozta rémület után. Bár nem volt benne teljesen biztos,
hogy mit tartalmaz a boríték, de azért nagyon is el tudta
képzelni. Fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, és azt
kívánta, bárcsak vele lenne Bruno, hogy tanácsot adjon.

Neki is megvoltak a saját problémái – de úgy érezte,
egyelőre képtelen beszélni róluk az úrnőjének, akit
lesújtott az édesanyja halála, majd a felismerés, hogy
gyermeket vár.

Igazság szerint nem Senhora Bel volt az egyetlen nő a
Casában, aki áldott állapotban volt. Már három hete Loen
is tudta, hogy gyermeket vár. Épp akkor mondta el
Brunónak, mielőtt elhagyták volna a fazendát, ő pedig
megígértette vele, hogy beszél Bellel a dologról.
Könyörögni akart az úrnőjének, hogy engedje állandó
jelleggel a birtokon dolgozni, ahol összeházasodhatnának
a szerelmével, és felnevelhetnék a gyermeküket.

Loennek fogalma sem volt arról, hogy ki a fazenda
tulajdonosa, de a megérzései szerint a házasságkötéskor
az asszony vagyona általában a férjre szállt. Ebben az
esetben Gustavónak módjában állt garantálni, hogy sem
ő, sem Bruno ne dolgozhasson többet a családnak. Ez azt
jelentette volna, hogy a jövőjükkel kapcsolatos minden

tervük összeomlik. Nem lennének többek egy
elszegényedett, fekete párnál, akik az utcára kerültek, ő
terhesen és pénz nélkül, innen pedig egyenes út vezetett a
favelákba, amelyek napról napra újabb éhezőkkel
gyarapodtak.

Ez történne... ha megmondaná az úrnőjének, hogy mi
történt.

Ahogy a légzése lelassult, Loen egyre tisztábban kezdett
gondolkodni, miközben az ujjával kitapintotta a benne
növekvő élet szokatlan körvonalát. Belhez hasonlóan neki
is döntenie kellett. Méghozzá gyorsan. Az úr hallgatásra
utasította – lényegében arra, hogy árulja el az úrnője
bizalmát, amelyre hosszú éveken keresztül rászolgált.
Más körülmények között nem tartotta volna magát a férfi
kívánságaihoz, legyen annak bármi is az ára. Egyenesen
visszafutott volna Madame Duchaine-hez, majd megkérte
volna Senhora Belt, hogy tegyen egy rövid sétát, elmondta
volna a történteket, hogy az úrnője felkészülhessen arra,
ami a hazaérkezése után otthon várja.

Elvégre a gyermekkora óta Senhora Bel oldalán állt. És
mindent, amije csak volt, a Bonifacio családnak
köszönhetett, ahogy az édesanyja is.

De most már tudta, hogy magára is gondolnia kell. Az
ujja a hasáról a kötény másik zsebére csúszott.
Megérintette a finom kövecskét, amely odabent lapult.
Talán könnyebben hazudhatna, ha legalább félig sikerrel
járt volna a küldetése.

Döntésre jutott, mert tudta, hogy Senhor Gustavo a

következő pár percben nem tér vissza, függetlenül attól,
hogy hová vitette magát a taxival, így Loen felállt, és
vakon Laurent Brouilly lakása felé futott.

Pár perccel később kifulladva érkezett meg a bejárati
ajtóhoz, és hangosan kopogott.

Az ajtó kinyílt, és két kar nyúlt feléje.
– Chérie, már kezdtem aggódni, de...
Ahogy Laurent Brouilly észrevette, hogy az ajtóban
nem a szerelme áll, Loen látta, hogy az örömteli arca egy
pillanat alatt eltorzul a fájdalomtól, ahogy megérti, mit
jelent a helyzet.
– Téged küldött? Maga helyett? – kérdezte kissé
tántorogva, és megkapaszkodott az ajtóban.
– Igen.
– Akkor nem jön?
– Nem, senhor, sajnálom. Azt kérte, hogy hozzak el
magának valamit.
Loen odanyújtotta a zsírkőből készült kövecskét, és
megvárta, amíg a férfi elveszi tőle.
– Azt hiszem, van egy üzenetet a hátulján – suttogta.
Laurent lassan megfordította, és elolvasta a feliratot.
Aztán felnézett rá, és Loen könnyeket látott a szemében.
– Merci... akarom mondani, obrigado.
Azzal becsapta az ajtót az orra előtt.

Gustavo leült a könyvtár egyik csendes szegletében, és
hálát adott, amiért a szoba lényegében üres volt, ahogy a
Wall Street-i válság kitörése óta szinte mindig.

Megrendelte a whiskyt, amire oly nagy szüksége volt,
miközben tanulmányozta az asztalon mellette heverő
borítékot. Egyetlen húzásra kiitta a poharat, és azonnal
kért egy következőt. Amint az is megérkezett, vett egy
mély levegőt, és kinyitotta a levelet.

Pár perccel később kért egy harmadik whiskyt, csak
ült, és mereven bámult maga elé a semmibe.

Függetlenül attól, hogy mit bizonyított a levél az anyja
által elmondottakból, azt minden kétséget kizáróan
felfedte, hogy a felesége szenvedélyesen szerelmes volt
egy másik férfiba. Annyira, hogy még azt is megfontolta,
hogy elszökjön vele Párizsba.

Ez már önmagában is elég súlyos bizonyíték volt, de a
sorok között olvasva Gustavo még valamit megértett: ha
Izabela komolyan fontolgatta azt, hogy megszökik
Brouillyval, akkor a szeretője biztosan tudott a jelenlegi
állapotáról. Ami azt jelentette, hogy a felesége által várt
gyermek valószínűleg a szeretőjéé...

Gustavo újraolvasta a levelet, és abba a gondolatba
kapaszkodott, hogy talán úgy is értelmezhető, hogy a
felesége így akart egyszer és mindenkorra megszabadulni
Brouillytól anélkül, hogy a férfi bármit is nyilvánosságra
hozna. Ha egy tüzes, kétségbeesett udvarló szembesül a
ténnyel, hogy Izabela örökre szeretni fogja, de a
helyzetük lehetetlen, talán megnyugszik annyira, hogy
önszántából távozzon, mert felismeri, hogy a szerelmük
nem teljesedhet be.

Gustavo nagyot sóhajtott, és ráébredt, hogy egy

szalmaszálba kapaszkodik. Felidézte maga előtt Brouilly
alakját, erős fizikumát és jóképű, franciás vonásait.
Minden bizonnyal olyan férfi, akit bármelyik nő
vonzónak talál, és a tehetsége csak növeli a vonzerejét.
Bel órákat ült a párizsi műtermében... isten tudja csak, mi
minden történhetett kettejük között ez idő alatt.

Ő pedig hagyta, hogy Izabela elmenjen Párizsba – mint
egy bárány a vágóhídra –, és épp az történt, amitől az
anyja mindig is tartott.

A következő fél órában ahogy egyik whiskyt itta a
másik után, Gustavo érzelmek egész viharát élte át: a
fájdalomtól és kétségbeeséstől egészen a szörnyű haragig
jutott, amikor ráeszmélt, hogy a felesége felszarvazta.
Tudta, hogy jogában állna hazamenni, megmutatni
Izabelának a levelet, és azonnal kidobni őt az utcára. Még
az apjának is felajánlott egy jelentősebb összeget, hogy a
férfi talpra állhasson, rendezhesse néhány adósságát, és
legyen némi esélye a jövőben. A levéllel a kezében örökre
tönkretehetné a felesége és az apósa hírnevét, és
házasságtörés címén elválhatna tőle.

Igen, igen, ezeket mind megtehetné, hergelte magát
Gustavo. Nem az a jámbor, rémült kisfiú ő, akinek az
anyja tartja.

De az anyja önelégült arckifejezését, amit akkor vágott
volna, ha elismeri, hogy igaza volt Izabelával
kapcsolatban, egyszerűen képtelen lett volna elviselni...

Persze elmehetne szembenézni Brouillyval is – elvégre
pontosan tudta, hol lakik. Kevesen hibáztatnák, ha ott

helyben lelőné a férfit. Legalább az igazságról
kifaggathatná. És tudta, hogy válaszokat is kapna, elvégre
Brouillynak nincs vesztenivalója a vallomással. Mivel
Izabela a férje mellett marad.

Velem marad...
Ez a gondolat lehűtötte Gustavót. Bár bevallotta
Brouilly iránt érzett, mindent elsöprő szerelmét, a
felesége nem adta át magát az érzelemnek, és nem
távozott a férfival, hogy Párizsba szökjön. Talán Brouilly
valójában nem tudja, hogy Izabela terhes. Elvégre, ha a
nő biztos lenne abban, hogy Brouilly a gyermek apja,
akkor a következményektől függetlenül vele menne.
Mire Gustavo egy órával később elhagyta a klubot,
sikeresen meggyőzte magát, hogy bármi is történt a
felesége és a szobrász között, őt, a férjét választotta
kettejük közül. Brouilly holnap már hazafelé tart
Párizsba, és örökre eltűnik mindkettejük életéből.
Ahogy lebotorkált a klub lépcsőjén, és végigsétált a
város utcáin a part felé, miközben próbált kijózanodni,
Gustavo tudta, hogy döntésre jutott.
Legyen akármi is, amit a felesége megtett vagy nem tett
meg, semmi kézzelfogható előnye nem volt annak, ha
kijelenti, hogy tud a levélről, és kidobja őt. Bel nem tett
volna mást, csak rohant volna Brouilly után Párizsba, és
ezzel a házasságuk véget ért volna.
A riói társasági élet más asszonyainak is volt viszonyuk,
bizonygatta magának. És más férfiaknak is, gondolta,
mert eszébe jutott az apja egyik botlása. Egy jótékonysági

gálán találkozott egyszer egy nővel, aki egyértelművé
tette, hogy több fűzte Maurícióhoz egyszerű barátságnál.

Végső soron nagyobb elégedettséggel töltené el, ha
hazamenne, és az anyja arcába vágná, hogy utánajárt a
helyzetnek, és nem talált egy csipetnyi bizonyítékot sem
az elmondottakra, mint az, ha szembesítené Izabelát a
levéllel.

Gustavo a hullámokra pillantott, amelyek
fáradhatatlanul ostromolták a finom, törékeny homokot,
és lemondóan sóhajtott.

Bármit is tett a felesége, ő még mindig szereti.
Elővette a levelet a zsebéből, közelebb lépett a parthoz,
darabokra tépte a lapot, és a levegőbe hajította őket, majd
figyelte, ahogy a fecnik apró papírsárkányokként
táncolnak a szélben, mielőtt aláhullanak, és eltűnnek a
tengerben.

Negyvenötödik fejezet

Párizs
1929 decembere

– Tehát egy darabban visszatértél, Brouilly – fürkészte
Landowski Laurent-t, miközben belépett a műterembe. –
Már kezdtem lemondani rólad, mert azt hittem, hogy
csatlakoztál az amazóniai őslakosokhoz, és elvetted a
törzsfőnök lányát.

– Igen, visszatértem – bólintott Laurent. – Van még itt
hely számomra?

Landowski Szun Jat-szen óriási kőfejéről hajdani
tanítványára nézett.

– Talán – mondta, majd a kisfiúhoz fordult, aki nagyot
nőtt, és egészen megerősödött, amióta Laurent legutoljára
látta. – Mit gondolsz? Van munkánk számára?

Laurent magán érezte a fiú pillantását. Aztán
Landowskihoz fordult, és mosolyogva bólintott.

– Tehát a fiú igent mondott. Ahogy pedig én látom, nem
sok maradt belőled, úgyhogy most rajtad a sor, téged kell
felhizlalnunk. Vérhas vagy szerelem? – érdeklődött
Landowski.

Laurent-tól csak egy szánalmas vállrándításra futotta.
– A zubbonyod szerintem még mindig ott lóg a szögön,

ahol hagytad. Menj, és vedd fel, aztán segíts a szemgolyó
megformálásában, amin olyan szorgalmasan dolgoztál,
mielőtt itt hagytál minket a dzsungel kedvéért!

– Igenis, professzor – indult Laurent az ajtó melletti
kampók felé.

– És Brouilly?
– Igen, professzor?
– Biztos vagyok benne, hogy az új élményeidet,
legyenek azok jók vagy rosszak, bele tudod önteni majd a
szobraidba. Technikailag már a távozásod előtt is nagyon
ügyes voltál. Most már megvan benned az igazi művész
csírája. A valódi nagyság eléréséhez először szenvedni
kell. Érted már? – kérdezte tőle Landowski szelíden.
– Igen, professzor – válaszolta Laurent elakadó hangon.
– Már értem.

Aznap este valamivel később Laurent nagyot sóhajtott,
és megtörölte a kezét a zubbonyában. Landowski már
órákkal korábban elment a műteremből, hogy hazatérjen
a szomszédba a feleségéhez és a gyermekeihez. Ahogy a
gyertyafénynél elindult a konyha felé, hogy lemossa a
kezéről az agyagot, hirtelen megtorpant. Valahonnan a
közelből halvány, de kristálytiszta hegedűszó szállt felé.
A zenész A haldokló hattyú első, fájdalmas hangjait
játszotta.

A keze megbénult a csap alatt, és Laurent szeme – a
hazatérése óta először – megtelt könnyekkel. És ott, az
apró konyhában, ahol nézte, ahogy Izabela olyan

gyengéden látja el a szenvedő gyermeket, és megérezte,
hogy beleszeretett, Laurent sírni kezdett. Maga miatt, a
lány miatt és minden miatt, ami lehetett volna, de már
nem lesz soha.

Ahogy a zene elérte a csúcspontját, és a darab lezárult,
nagyjából megtörölgette a szemét egy ronggyal, majd
kiment a konyhából, hogy megkeresse a zenészt, aki
áttörte benne a gátat, amelyet akkor emelt, amikor Loen
átnyújtotta neki az Izabelától érkező zsírkövet Rióban.

A hegedű hangja megváltozott, és most Grieg Reggeli
hangulatának kísérteties melódiája csendült fel, amelytől
– mint mindig – rögtön az új napra és az új kezdetre
gondolt. Kissé megnyugodott, és követte a hangokat,
kezébe vette a gyertyát, kisétált a kertbe, majd felemelte a
kezét, hogy megvilágítsa a zenészt.

A kisfiú a műterem előtti padon ült. A kezében egy
ütött-kopott hegedűt tartott. De a hangszerből áradó hang
rácáfolt viharvert külsejére. Tiszta, édes és különleges
volt.

– Hol tanultál meg így játszani? – kérdezte a fiút
döbbenten, amikor a darab véget ért.

Szokás szerint megint csak az átható pillantás volt a
válasz.

– Kitől kaptad a hegedűt? Landowskitól?
A fiú bólintott.
Laurent visszaemlékezett Landowski szavaira, és
alaposan szemügyre vette a fiút.
– Értem – mondta csendesen –, minden más művészhez

hasonlóan te is a művészeteden keresztül beszélsz. Az
biztos, hogy nagy adományt kaptál. Becsüld meg,
rendben?

A fiú bólintott, majd hirtelen hálásan rámosolygott.
Laurent a vállára tette a kezét, majd búcsút intett, és
elballagott, hogy tovább rágódjon a szenvedésén a
Montparnasse egyik kocsmájában.

Maia

2007 júliusa

Utolsó negyed

16; 54; 44

Negyvenhatodik fejezet

Amikor Yara elhallgatott, rábámultam, majd felnéztem
Izabela arcképére, amely a falon függött a kandalló felett,
és arra gondoltam, milyen szörnyű döntéseket kellett
meghoznia a dédanyámnak. Fogalmam sem volt, hogy
mihez kezdtem volna hasonló helyzetben. Bár más
korban éltünk, és más kultúrában, az alapvető
problémáink mit sem változtak, különösen nőként...

– És Gustavo említette valaha Belnek, hogy mit fedezett
fel? – kérdeztem Yarát.

– Nem, soha. Talán nem mondta ki a szavakat, de az
anyám azt mondta, hogy Bel mindig látta a szenvedést a
szemében. Különösen amikor a lányára nézett.

– Senhora Carvalhóra? A keresztneve Beatriz, igaz?
– Igen. Én magam is emlékszem, hogy Senhor Gustavo
egyszer bejött a szalonba, amikor tíz-tizenegy évesek
lehettünk. Hosszú ideig bámult a lányára, mintha csak
egy idegen lett volna. Akkoriban nem tartottam fontosnak
a dolgot, de most már úgy gondolom, hogy talán azt
próbálta eldönteni, hogy ő lehet-e a vér szerinti apja.
Tudja, Senhora Beatriz zöld szemmel született, ami
édesanyám szerint Senhor Laurent-ra emlékeztette őt.
– Tehát édesanyád úgy gondolta, hogy ő volt Beatriz vér
szerinti apja?

– Amikor a halála előtt elmondta nekem a történetet,
hozzátette, hogy efelől soha nem volt kétsége –
magyarázta Yara. – Szerinte Senhora Beatriz Senhor
Brouilly kiköpött mása volt, és művészi tehetséggel is
büszkélkedhetett. Még csak tizenéves lehetett, amikor
megfestette Izabela arcképét – mutatott a falon függő
portréra. – Emlékszem, hogy azt mondta, ezzel szeretne
kedveskedni a halott édesanyja emlékének.

– Izabela meghalt Beatriz gyermekkorában?
– Igen – bólintott Yara. – Csak tizennyolc hónaposak
voltunk, épp akkor áldották meg és avatták fel a Krisztus-
szobrot a Corcovado-hegy tetején 1931-ben.
Sárgalázjárvány tombolt Rióban, így Senhora Beatrizzal
szobafogságra ítéltek minket. De Senhora Izabela persze
ragaszkodott hozzá, hogy felmenjen a Cristo ünnepségére.
A története alapján nyilván sokat jelentett neki. Három
nappal később ágynak esett a láz miatt, és soha nem épült
fel. Csak huszonegy éves volt.
A szívem összeszorult a gondolatra. Bár Floriano
megmutatta a születés és a halál dátumát az anyakönyvi
kivonatban, akkoriban nem tartottam fontosnak.
– Ennyi felfordulás és tragédia után ilyen fiatalon
meghalni – mondtam elszorult torokkal.
– Igen. De... bocsássa meg az Úr, hogy ilyet mondok –
vetett keresztet Yara –, az egyetlen áldás az volt, hogy a
láz pár nappal később Senhora Luizát is magával
ragadta. Közös temetésen helyezték őket örök
nyugalomra a családi mauzóleumban.

– Istenem, szegény Bel, az egész örökkévalóságot azzal
a nővel kell töltenie – motyogtam.

– A kislánya pedig egyedül maradt egy háztartásban,
ami tele volt férfiakkal – folytatta Yara. – Az elmondottak
alapján gondolhatja, hogy az apja mennyire összetört a
felesége halála után. Tudja, a történtek ellenére még
akkor is szerette. És ahogy azt gondolhatja, Senhor
Gustavo az italban keresett menedéket, és egyre
mélyebbre süllyedt. Senhor Maurício mindent megtett az
unokájáért. Mindig is kedves ember volt, különösen a
felesége halála után. Végül szerzett egy tanítót, aki
magánórákat adott Se​nhora Beatriznak, ami jóval több
volt, mint amit az apja tett érte.

– Ön akkoriban itt lakott a Casában? – kérdeztem.
– Igen. Az anyám megmondta Senhora Izabelának,
hogy ő is terhes, és kérte az áthelyezését a fazendára,
hogy apámmal lehessen, de Izabela nem tudta elengedni.
Inkább megszervezte, hogy az apám, Bruno jöjjön ide, és
mindenesként meg sofőrként dolgozzon a családnak, mert
Jorge akkor már elég idős volt. Én is itt töltöttem a
gyermekkoromat – mélázott el Yara. – És azt hiszem,
nekem sokkal boldogabb emlékeim vannak erről a
helyről, mint az úrnőmnek.
– Meglep, hogy Gustavo belement Izabela kérésébe, és
Loen itt maradhatott. Elvégre ő volt az egyetlen, aki tudta
az igazságot – tapogatóztam.
– Talán úgy érezte, muszáj így tennie – mondta
sokatmondóan Yara. – A közös titok hatalmat adott nekik

egymás felett, függetlenül attól, hogy az egyikük szolga, a
másikuk a ház ura volt.

– Tehát Beatrizzal együtt nőtt fel?
– Igen, bár talán inkább azt kellene mondani, hogy ő
nőtt fel velünk. Több időt töltött nálunk a kis házban –
Senhora Izabela ragaszkodott hozzá, hogy felépítsenek
egy épületet a szüleimnek a kert végében –, mint a
Casában. A családom pedig szinte a sajátjává vált. Nagyon
kedves kislány volt, szeretetre méltó és barátságos. De
nagyon magányos is – tette hozzá Yara szomorúan. – Az
apja túl részeg volt ahhoz, hogy tudja, merre jár a lánya.
De az is lehet, hogy azért nem törődött vele, mert folyton a
halott feleségével kapcsolatos kétségeire emlékeztette.
Szinte kész áldás volt, amikor Senhora Beatriz tizenhét
éves korában Gustavo meghalt. A senhora megörökölte a
házat és a családi részvényeket. Addig a senhor nem
engedte, hogy kibontakoztassa a művészi tehetségét, de a
halála után semmi sem állíthatta meg – magyarázta az
asszony.
– Megértem, hogy Gustavo nem támogatta a lánya
kreatív törekvéseit. Ez biztosan csak újra feltépte volna a
régi sebeit. Őszintén szólva, Yara, akaratlanul is
megsajnáltam a férfit – vallottam be.
– Nem volt rossz ember, Senhorita Maia, csak gyenge –
bólintott Yara. – Amikor Beatriz tizennyolc lett,
megmondta a nagyapjának, hogy Párizsba megy, és
jelentkezik az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts
képzésére, ahogy tudomása szerint az édesanyja is tette.

Több mint öt évig Párizsban tanult, és csak akkor tért
vissza Rióba, amikor tudomást szerzett róla, hogy a
nagyapja, Maurício meghalt. Azt hiszem, rengeteg
kalandot élt át – mosolygott Yara szomorkásan –, és ennek
nagyon örültem.

A kép, amelyet Yara arról a nőről festett, akivel öt
napja találkoztam a kertben, nagyon különbözött attól,
amelyet én alkottam róla magamban. Rájöttem, hogy a
fejemben sokkal inkább Luizára hasonlított. De talán
csak azért éreztem így, mert idős volt, és eltökélte, hogy
tudomást sem vesz rólam.

– És mi történt Antonióval? – kérdeztem.
– Ó, rendbe jött, ahogy édesanyám abban biztos is volt –
mosolyodott el Yara. – A Fazenda Santa Terezán élt, és a
kis pénzből, amit Gustavótól kapott, vett magának egy
paradicsomültetvényt. Talán emlékszik rá, hogy ez a
zöldség Paty do Alferes legkelendőbb portékája. Az üzlet
iránti érzékével Antonio a haláláig egy egész
paradicsombirodalmat épített fel, és megszerezte a
fazenda körüli legtöbb birtokot. Emlékszem, hogy ahogy
korábban Senhora Izabela, úgy Senhora Beatriz is imádta
a helyet, amikor látogatóba ment oda. A nagyapja odavolt
érte, és megtanította lovagolni meg úszni. Ráhagyta a
birtokot, és ezek jelentették a bevételének fő forrását a
férje halála után. Nem túl sok, de megéltünk belőle.
– Ki volt Beatriz férje, a nagyapám? – kérdeztem.
– Evandro Carvalho, egy nagyon tehetséges zongorista.
Jó ember volt, Senhorita Maia, és szerelemből házasodtak

össze. Senhora Beatriz nehéz gyermekkora után a
családunk nagyon örült a boldogságának. És a Casába is
visszaköltözött az élet. Összejöveteleket tartottak a riói
művészeknek. Még jótékonysági rendezvényeket is
szerveztek a város szegénynegyedeinek a megsegítésére.
Biztosíthatom, Senhorita Maia, hogy bár az öregkor és a
fájdalom nagy hatással volt rá az élete végén, fiatal
korában egészen gyönyörű volt. Mindenki, aki csak
ismerte, tisztelte és szerette őt.

– Milyen kár, hogy soha nem ismerhetem meg ezt az
oldalát! – töprengtem.

– Nem – sóhajtott Yara mélyen. – De a halál
mindnyájunkat utolér.

– És – acéloztam meg az akaratomat a kérdés előtt,
amelyen az elmúlt tíz percben rágódtam – Beatriznak és
Evandrónak volt egy gyermeke, igaz?

Láttam, hogy Yara szeme bizonytalanul jár körbe a
szobában.

– Igen.
– Csak egy?
– Volt egy másik is, egy fiú, de ő csecsemőkorában
meghalt. Szóval igen – bólintott –, csak egy.
– Egy lány?
– Igen.
– Cristinának hívták?
– Igen, Senhorita Maia. Én segítettem felnevelni.
Elhallgattam egy pillanatra, mert nem tudtam, hogyan
folytassam a beszélgetést. Az elmúlt órában Yarából

csobogó patakként előtörő szavak mintha hirtelen
elapadtak volna. Kíváncsian néztem rá, és vártam, hogy
folytassa.

– Senhorita, nem hiszem, hogy kárt okoztam azzal, hogy
a múltról beszéltem, de... – sóhajtott nagyot – azt hiszem,
nem az én dolgom, hogy ennél többet mondjak. A folytatás
nem az én történetem.

– Akkor kié?
– Azt csak Senhora Beatriz mondhatja el.
Kétségbeesve szerettem volna, hogy folytassa, de
láttam, hogy Yara egyre idegesebben fürkészi a falon
ketyegő órát.
– Van valamim az ön számára – mondta, és a kezét
elsüllyesztette az egyik hatalmas zsebben, majd előhúzott
belőle négy borítékot. Úgy éreztem, hogy megpróbál
valamiképp megbékíteni, amiért nem mondhat többet. –
Ezek azok a levelek, amelyeket Laurent Brouilly az
édesanyámon keresztül Senhora Izabelának küldött,
amikor a fazendán várták Senhora Carla végnapjait.
Pontosabban leírják a kettejük közötti érzéseket, mint
bármi, amit én mondhatnék.
– Köszönöm – válaszoltam, miközben néztem, ahogy
feláll. Elnyomtam a vágyat, hogy megöleljem, pedig
nagyon hálás voltam neki, amiért végre hallhattam az
örökségemről és a háttérben meghúzódó tragikus
történetről.
– Vissza kell térnem Senhora Beatrizhoz – mondta.
– Természetesen – feleltem, miközben kissé mereven

felemelkedtem a feszült hallgatás után, amellyel Yara
szavait figyeltem.

– Kikísérem, senhorita – mondta.
– Szívesen felvisszük a rendházba – jegyeztem meg,
miközben végigsétáltunk a folyosón, majd az előtéren, és
Yara kinyitotta az ajtót. – Odakint vár rám egy autó.
– Köszönöm, de még itt is rengeteg dolgom van – nézett
rám várakozva, mert tétován megálltam mellette.
– Köszönök mindent, amit elmondott. Lehetne esetleg
még egy utolsó kérdésem?
– Attól függ, miről van szó – válaszolta, de a szeméből
láttam, hogy annak örülne, ha mihamarabb elhagynám a
házat.
– Még életben van az édesanyám?
– Nem tudom, Senhorita Maia – sóhajtott Yara. – És ez
az igazság.
Éreztem, hogy a találkozó a végére ért, és nem fog
többet elárulni.
– Viszontlátásra, Yara! – búcsúztam el tőle, mialatt
vonakodva lesétáltam a lépcsőn. – Kérem, adja át a
jókívánságaimat Se​nhora Beatriznak.
Nem válaszolt, miközben elindultam lefelé, és csak
akkor szólalt meg újra, amikor a romos kő szökőkút elé
értem.
– Beszélek vele, senhorita. Viszontlátásra!
A kocsifelhajtón lefelé menet hallottam, hogy a bejárati
ajtó becsukódik, majd ráfordítják a zárat. Megérintettem
a forró, rozsdás vaskaput, majd kinyitottam, becsuktam

magam mögött, és átsétáltam az úton. Ekkor felnéztem a
borús égre, és láttam, hogy zivatar készülődik.

– Hogy ment? – kérdezte Floriano, aki leült az
árnyékban a fűre. Láttam, hogy egy csomó elnyomott
cigarettacsikk hever mellette.

– Sok mindent megtudtam – válaszoltam, miközben
felállt, és kinyitotta az ajtót.

– Remek – válaszolta, és beszálltunk az autóba, majd
beindította a motort. Nem tett fel további kérdéseket,
miközben visszamentünk az Ipanemába, talán megérezte,
hogy időre van szükségem, míg a múltból visszatérek a
jelenbe. Az út hátralévő részét csendben töltöttem, és a
hallottakon rágódtam. Amikor megjöttünk a hotel elé,
Floriano felém fordult.

– Biztosan nagyon fáradt, és időre van szüksége. Tudja,
hol talál, ha társaságra és ételre vágyna később. És
ígérem, hogy ma este én leszek a szakács, és nem a
lányom – kacsintott rám.

– Köszönöm – mondtam, majd kiszálltam az autóból. –
Mindent köszönök – tettem hozzá, ő pedig bólintott, és
kihajtott az utcára. Ahogy beléptem a hotelba, nem
értettem, hogy miért érzem a lábamat két, mélyen a
földben gyökerező fatörzsnek, amelyet minden
alkalommal ki kell cibálnom a talajból, amikor lépek
egyet. Lassan átsétáltam az előtéren, felmentem a lifttel
az emeletre, és úgy botorkáltam a lakosztályom felé,
mintha részeg lennék. A maradék erőmmel kinyitottam
az ajtót, beléptem a szobába, az ágyhoz botorkáltam,

ledőltem rá, és azonnal mély álomba merültem.

Két órával később ébredtem, és úgy éreztem magam,
mintha szörnyen másnapos lennék, így bevettem egy
ibuprofent és egy nagy adag vizet a fejfájásomra.
Feküdtem az ágyon, hallgattam a közeledő vihar baljós
robaját a szürkéskék égen, és néztem a gyülekező
felhőket. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy megmozduljak,
újra elaludtam, és egy órával később arra ébredtem, hogy
igazán rákezdett az eső. A sötét égen fényes villámok
cikáztak, a fülemben pedig ott robajlott a megvadult
hullámok és a számomra eddig ismeretlenül vad vihar
zaja.

Ahogy az első esőcseppek doboltak a kinti, vékony
ablakpárkányon, ránéztem az órámra, és láttam, hogy
majdnem este hét óra van. Odahúztam egy széket az
ablakhoz, leültem elé, és ámulva néztem a tomboló vihart.
A zuhogó eső olyan heves volt, hogy szinte merőlegesen
verődött vissza a szilárd felületekről, így az alattam
kígyózó utat és a járdákat bugyborékoló, zavaros vízözön
lepte el. Kinyitottam az ablakot, kidugtam a fejem, és
éreztem, ahogy a hűvös, tiszta cseppek végigcsorognak a
hajamon, és lefolynak a vállamra.

Hirtelen felnevettem, szinte euforikus állapotban
éreztem magam a természet nyers erejétől. Abban a
pillanatban úgy tűnt számomra, én is a zivatar része
vagyok, és valami mélyen összeköt az éggel és a földdel.
Nem tudtam felfogni a teremtés csodáját, de a részének

éreztem magam.
Ráébredtem, hogy megfulladok, ha nem csukom be az

ablakot, és nem húzódom be a házba, így kiszaladtam a
fürdőbe, vízcseppeket hagytam magam után a szőnyegen,
és lezuhanyoztam. Mire kiléptem, a fejfájásom már
teljesen elmúlt, és úgy felfrissültem, mint a vihar utáni
levegő. Feküdtem az ágyon, ránéztem a Yarától kapott
levelekre, és próbáltam megérteni a korábban
elmondottakat. De a gondolataim egyre visszatértek
Florianóhoz, ahogy türelmesen várakozott rám egész
délután, és eszembe jutott a később tanúsított
figyelmessége is. Rájöttem, hogy bármit is tartalmazzanak
ezek a borítékok, szerettem volna – igazán szerettem
volna – megosztani vele. Elővettem a mobilomat, és
legörgettem a telefonszámához.

– Olá, Floriano, Maia vagyok – szóltam bele, amikor
felvette.

– Maia, hogy van?
– Nézem a vihart. Ehhez foghatót még soha nem láttam.
– Igen, az biztos, hogy ez egyike azoknak a dolgoknak,
amelyekhez mi, cariocák igazán értünk – hagyta rám
Floriano. – Van kedve átjönni vacsorára? Attól tartok,
nem szolgálhatok semmi látványossal, de szívesen látom.
– Ha eláll az eső, akkor igen, nagyon szívesen.
– Az égbolt alapján szerintem kilenc percen belül eláll.
Találkozzunk húsz perc múlva, rendben?
– Igen, köszönöm, Floriano.
– Jó szórakozást a pocsolyákhoz! – hallottam a

hangjából, hogy mosolyog. – Tchau.
Pontosan kilenc perccel később lemerészkedtem az

előtérbe, majd kiléptem az utcára, ahol a
strandpapucsom és a bokám azonnal elmerült az
özönvízben, amely továbbra is ott hömpölygött a járdán a
hamar megtelő csatornák felé. Csodás frissességet
éreztem a levegőben, és ahogy elindultam, egyre több
helyi lakos bújt elő a lakásából.

– Jöjjön fel! – biztatott Floriano a kaputelefonon,
amikor felcsengettem.

Felsiettem a lépcső tetejére, ahol az ajkára tett ujjal
várt.

– Épp most fektettem le Valentinát. Azonnal fel fog
kelni, ha megneszeli, hogy itt van – suttogta.

Csendesen bólintottam, követtem a tetőteraszra vezető
lépcsőkön, amely csodával határos módon otthonos és
száraz maradt a csapott tető alatt.

– Szolgálja ki magát egy kis borral, amíg lemegyek, és
összekészítem a vacsorát!

Töltöttem magamnak egy kis pohár vöröset, miközben
bűntudatot éreztem, amiért nem hoztam semmi
ajándékot, és megígértem magamnak, hogy a
legközelebbi találkozásunkkor elhívom vacsorázni, hogy
visszafizessem a vendégszeretetét. Már meg is gyújtotta a
gyertyákat az asztalon, mivel a sötét hamar leereszkedett,
és halk dzsesszmuzsika szólt az eresz alatt felettem
elrejtett hangszórókból.

– Enchilada a szokásos körettel – mondta, miközben

felbukkant a tálcával. – Pár éve Mexikóban jártam, és
beleszerettem a helyi konyhába.

Felálltam, hogy segítsek neki letenni a gőzölgő tálat az
enchiladával és a guacamole szószos csészéket, és azon
gondolkoztam, hogy vajon minden este így vacsorázik-e.

– Kérem, szolgálja ki magát – bátorított, miközben
helyet foglalt.

Éhesen nekiláttam, és egészen lenyűgözött a
konyhatudománya. Egyáltalán nem voltam benne biztos,
hogy hasonló könnyedséggel tudtam volna felszolgálni
egy akár csak ehhez hasonló, egyszerű fogást is. Sőt,
gondoltam rá szomorúan, azóta nem adtam vacsorát
magamnál, amióta átköltöztem a genfi Pavilonba
tizenhárom évvel ezelőtt.

– Tehát – mondta Floriano, amikor elfogyasztottam az
ételt, ő pedig cigarettára gyújtott –, megtudott ma
mindent, amit szeretett volna?

– Sok mindent kiderítettem, de sajnos azt az egy dolgot,
amiért Brazíliába jöttem, nem sikerült megtudnom.

– Gondolom, az édesanyjára gondol.
– Igen. Yara azt mondta, hogy azt a történetet nem az ő
tiszte elmesélni.
– Nem. Különösen akkor, ha még él az édesanyja –
bólintott Floriano.
– Yarát erről is megkérdeztem, és azt mondta, hogy
nem tudja, életben van-e még. Hiszek neki.
– Tehát... – nézett rám kíváncsian Floriano. – Hogyan
tovább?

– Magam sem tudom. Említette, hogy nem talált
feljegyzést Cristina halálával kapcsolatban.

– Így igaz, de az is lehetséges, hogy elhagyta Brazíliát, és
külföldre költözött. Maia, nehezére esne elmesélni, amit
ma Yarától hallott? – kérdezte. – Be kell vallanom, az
eddig történtek után már nagyon kíváncsi vagyok.

– Szívesen elmondom, ha megígéri, hogy nem váltja be
a fenyegetését, és nem ír könyvet belőle – válaszoltam
csak félig viccesen.

– Én fikciót írok, Maia. Ez a valóság, szóval a szavamat
adom.

A következő fél órában tájékoztattam Florianót a Yara
által elmondottakról, már amire emlékeztem belőle.
Aztán benyúltam a táskámba, és kihúztam belőle a négy
borítékot, amelyeket a távozáskor kaptam tőle.

– Ezeket még nem nyitottam ki. Talán éppolyan ideges
vagyok, mint Gustavo volt, mielőtt megnézte a Loentől
elkobzott levelet – töprengtem félig hangosan. – Yara azt
mondta, hogy Laurent küldte őket Izabelának az alatt,
amíg az édesanyját ápolta a fazendán. Szeretném, ha
maga olvasná el őket elsőként.

– A legnagyobb örömmel – csillant fel Floriano szeme,
hiszen pontosan tudtam, hogy afféle történelmi
forrásként tekint rájuk.

Néztem, ahogy kivette a sárguló lapot az első
borítékból, és olvasni kezdett. Végül felnézett rám, és
egyértelműen látszott rajta, hogy megérintették az
olvasottak.

– Nos, lehetséges, hogy Monsieur Laurent Brouilly
kiváló szobrász volt, de ez alapján a szavakkal is jól bánt –
döntötte oldalra a fejét Floriano. – Miért van az, hogy a
francia szavak mindig költőibben hangzanak? Tessék –
adta át nekem. – Olvassa el ezt, amíg én átverekszem
magam a következőn az iskolás franciatudásommal... Meu
Deus, ezek a sorok még egy vén cinikus szemébe is
majdnem könnyeket csalnak – mondta pár perccel
később, és ezzel pontosan azt fogalmazta meg, amit én is
gondoltam magamban.

– Igen, tudom. Bár hallottam Yarától a Bel és a Laurent
közötti szerelemről, mégis a konkrét szavak valahogy
életre keltik az egészet – suttogtam. – Bizonyos
szempontból, bár tragikus véget ért az élete, irigylem Belt
– vallottam be, miközben újabb pohár bort töltöttem
magamnak.

– Volt valaha szerelmes? – kérdezte Floriano a tőle
megszokott őszinteséggel.

– Igen, egyszer. Azt hiszem, már említettem – vágtam rá
sietve. – Nem jött össze a dolog.

– Ó, igen, és ez az egy élmény örök nyomot hagyott
magában.

– Ennél azért egy kicsit bonyolultabb volt a dolog –
mondtam védekezve.

– Az effajta helyzetek mindig azok. Nézze csak meg Belt
és Laurent-t! Ha elolvassa ezeket, talán azt gondolhatja,
hogy egyszerűen csak egy fiatal szerelmespárról van szó.

– Igen, nos, az első szerelmem pontosan így kezdődött,

de nem így végződött – vontam vállat, miközben ő újabb
cigarettára gyújtott. – Nem zavarja, ha én is rágyújtok?

– Egyáltalán nem. Csak nyugodtan – mondta, és felém
nyújtotta a dobozt.

Meggyújtottam egy cigarettát, mélyen beszívtam a
füstjét, és rámosolyogtam.

– Az egyetem óta nem próbáltam.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám! Valentina folyton
igyekszik meggyőzni arról, hogy tegyem le. Talán egy
napon sikerrel is jár – mondta Floriano, és nagyot
szippantott. – Szóval, ez a szerelme, aki összetörte a
szívét... Szeretne mesélni róla?
Tizennégy év teljes hallgatás után, miközben minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem a témát, azon
töprengtem, hogy mi a fenét keresek egy riói tetőteraszon
egy szinte vadidegen férfival, akinek képes lettem volna
elmondani az egészet.
– Nézze, Maia, nem muszáj – mondta Floriano, ahogy
meglátta a szememben a félelmet.
De ösztönösen tudtam, hogy ezért jöttem ma ide.
A történet – amelyet az elmúlt pár napban ismertem meg
– és Pa Salt halála szabadjára engedte bennem a
fájdalmat és a bűntudatot azzal kapcsolatban, amit
egykor tettem. És aztán természetesen ott volt maga
Floriano is, akinek az élete nem túl hízelgő tükröt tartott
az én szomorú, magányos életemnek.
– Elmondom – böktem ki, még mielőtt az inamba szállt
volna a bátorságom. – Az egyetemen találkoztam

valakivel. Pár évvel idősebb volt nálam, és a második év
utolsó szemeszterének a végén ismertem meg. Ő akkor
végzett, és diplomázni készült. Beleszerettem, de nagyon
gondatlan és buta voltam. Amikor hazamentem a nyári
szünetre, kiderült, hogy terhes vagyok. De már tudtam,
hogy késő bármit is tenni. Szóval – sóhajtottam, miközben
éreztem, hogy gyorsan el kell mondanom a történetet, és
el kell jutnom a végére, még mielőtt összeomlanék –
Marina, a nő, akit már említettem, és aki felnevelt minket,
hatunkat, segített megszervezni, hogy elutazzam, és
megszültem a gyermeket. Aztán – torpantam meg egy
pillanatra, hogy minden bátorságomat összegyűjtsem a
befejezéshez –, amikor megszületett, azonnal örökbe
adtam.

Nagyot kortyoltam a borból, az öklömet pedig a
szememhez nyomtam, mintha azzal visszatarthatnám az
előtörni készülő könnyeket.

– Maia, nyugodtan sírhat, ha úgy könnyebb. Megértem
– mondta Floriano gyengéden.

– Csak az a helyzet... Hogy nem mondtam még el
senkinek – vallottam be, miközben éreztem, hogy a szívem
hevesen ver a mellkasomban. – És annyira... annyira
szégyellem magam.

Elkezdtek hullani a könnyeim, bár mindent megtettem,
hogy megálljam a sírást. Floriano leült mellém a
kanapéra, és átölelt. Simogatta a hajamat, miközben
kivehetetlenül motyogtam valamit arról, hogy erősebbnek
kellett volna lennem, és meg kellett volna tartanom a

gyereket, kerüljön bármibe is. És arról, hogy amióta
elvették tőlem pár perccel a szülés után, egyetlen nap sem
telt el úgy, hogy ne éltem volna újra át azt a szörnyű
pillanatot.

– Még az arcát sem láthattam... – nyögtem. – Azt
mondták, így a legjobb.

Floriano nem vigasztalt vagy nyugtatgatott, míg egy
utolsót nem sóhajtottam kétségbeesetten, akár a
kilyukadt lufiból távozó maradék levegő, és az egész
testem el nem ernyedt a kimerültségtől. Némán a
mellkasához simultam, és azon töprengtem, hogy vajon mi
keríthetett hatalmába, ami miatt elmondtam neki ezt a
szörnyű titkot. Floriano csak hallgatott. Végül rémülten
megkérdeztem:

– Megbotránkoztál? Nem baj, ha tegeződünk?
– Nem, hát persze hogy nem. Miért botránkoztam volna
meg?
– Miért ne botránkoztál volna meg?
– Azért – mondta szomorúan –, mert azt tetted, amit
akkor a legjobbnak hittél az adott körülmények között. Ez
pedig nem bűn.
– Talán a gyilkosok is helyesnek ítélik a saját tettüket –
jegyeztem meg borongósan.
– Maia, nagyon fiatal voltál, és meg voltál rémülve, és
gondolom, az apa sem került elő, hogy tisztességes
feleséget csináljon belőled. Vagy akár csak támogasson.
– Isten ments! – válaszoltam összerezzenve, miközben
felidéztem a Zeddel folytatott utolsó beszélgetésünket a

nyári szünet végén. – Számára az egész csak egy kaland
volt. Befejezte az egyetemet, és már a jövőjéről
gondolkodott. Azt mondta, hogy szerinte a távkapcsolatok
csak ritkán működnek, és jól érezte magát velem, de jobb
lenne itt véget vetni a dolognak. Amíg még barátok
tudunk maradni – tettem hozzá egy komor kacajjal.

– És nem is szóltál neki soha a terhességről?
– Nem voltam benne biztos, amíg haza nem értem, de
otthon Marina csak egy pillantást vetett rám, és azonnal
elküldött az orvoshoz. Addigra pedig már sokkal előrébb
tartottam annál, hogy bármit is csináljak. Naiv és ostoba
voltam – korholtam magam. – És annyira szerelmes, hogy
bármit megtettem, amire kért.
– Ami, gondolom, azt jelentette, hogy nem akartad
elrontani az élvezetét holmi fogamzásgátlással?
– Igen. – Elpirultam, és Floriano ingének dőltem. – De
magamra jobban vigyázhattam volna. Jobban kellett
volna vigyáznom. Nem voltam már gyerek, de azt hiszem,
nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem.
– Sok tapasztalatlan fiatal lány nem gondolja, Maia.
Különösen a szerelem első fellángolásakor. Szóltál róla az
apádnak? – kérdezte. – Az elmondottak alapján nagyon
közel álltatok egymáshoz.
– Igen, ez igaz, de nem így. Nem tudom igazán
elmagyarázni, de a kislánya voltam, az első gyermeke. És
nagyon nagy reményeket fűzött hozzám. Remekül
haladtak a tanulmányaim a Sorbonne-on, és kiváló
minősítésű diplomára számíthattam. Őszintén szólva,

inkább a halált választottam volna, mint hogy elmondjam
neki, milyen bután viselkedtem.

– És mit gondolt Marina? Nem próbált meggyőzni arról,
hogy beszélj az édesapáddal?

– De, próbálkozott, én viszont hajthatatlanul állítottam,
hogy képtelen vagyok erre. Tudom, hogy összetörtem
volna vele a szívét.

– Így inkább a sajátodat törted össze – jegyezte meg
Floriano.

– Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.
– Megértem.
Egy darabig csendesen üldögéltünk még a kanapén,
néztem a sötétben táncoló gyertya fényét, és újraéltem a
döntésem okozta fájdalmat.
– Valamikor azért csak eszedbe jutott, hogy az apád hat
lányt fogadott örökbe – próbálkozott váratlanul Floriano.
– És hogy ő talán pontosan megértené a helyzetet, amibe
kerültél.
– Akkoriban ez nem jutott eszembe – esett össze a
vállam az újbóli kétségbeesés miatt. – De persze a halála
óta másra sem tudok gondolni. Még most sem tudom
megmagyarázni, hogy ki is volt ő számomra. Istenítettem
őt, és bármit megtettem volna az elismeréséért.
– Többet is, mint a segítségéért.
– Nem az ő hibája volt, hanem az enyém – vágtam ki
nyers őszinteséggel. – Nem bíztam benne, nem bíztam az
irántam érzett szeretetében. És most már biztos vagyok
benne, hogy ha elmondtam volna neki, akkor támogatott

volna, akkor... – A hangom elcsuklott, és újra könnyek
öntötték el a szememet. – Valahányszor csak rád és
Valentinára nézek, akik hasonló helyzetben vagytok, és
látom, hogy milyen életem lenne, ha lett volna
bátorságom erősebbnek lenni, arra gondolok, hogy
mekkora bajt csináltam.

– Mindannyian teszünk olyasmit, amit később
megbánunk, Maia – mondta Floriano szomorúan. – Én is
mindennap azt kívánom, hogy bárcsak határozottabb
lettem volna az orvosokkal, akik hazaküldték a
feleségemet a kórházból, amikor ösztönösen éreztem,
hogy súlyos beteg. Talán ha az lettem volna, a lányomnak
még mindig lenne édesanyja, nekem pedig feleségem. De
mégis hová vezet ez az önkínzás? – sóhajtott. – Sehová.

– De a saját gyermekemet feladni, ráadásul kizárólag
önző indokok és nem háború vagy szegénység miatt,
minden bizonnyal a legsúlyosabb vétek – jelentettem ki.

– Mindannyian úgy érezzük, hogy a saját hibánk a
legsúlyosabb, mert azt mi követtük el. Mindannyian
együtt élünk a tetteink okozta bűntudattal, Maia.
Különösen, ha olyan sokáig magunkban tartjuk őket,
mint te. Itt ülök, és csak szomorúságot érzek, nem
helytelenítem, amit tettél. És komolyan úgy gondolom,
hogy bárki másnak mondtad volna el a történteket, az
ugyanígy érezne. Csak te vádolod magadat. Hát nem
veszed észre?

– Talán igazad van, de mégis mit tehetnék?
– Meg kell bocsátanod magadnak. Ilyen egyszerű. Amíg

ezt nem teszed meg, képtelen leszel továbblépni. Tudom.
Én is jártam így.

– Mindennap arra gondolok, hogy hol lehet a fiam,
hogy vajon boldog-e, és hogy a mostohaszülei szeretik-e.
Néha álmomban hallom, ahogy utánam sír, de soha nem
találom meg.

– Megértem, de ne feledd, hogy téged is örökbe
fogadtak, querida. Te talán szenvedtél miatta? – kérdezte
Floriano.

– Nem, mert nem próbáltam soha más életet.
– Pontosan – válaszolta. – Ezzel meg is válaszoltad a
kérdésedet. Korábban már egyszer azt mondtad, hogy
szerinted nem számít, ki nevel fel egy gyermeket, ha
szereti őt. A te fiad esetében sem más a helyzet, legyen
bárhol is. Meg merem kockáztatni, hogy az egyetlen
ember, aki igazán szenved a történtek miatt, az te vagy.
Most pedig, azt hiszem, jólesne egy brandy – bontakozott
ki Floriano az ölelésemből, és odalépett egy szűk polchoz,
hogy levegyen egy üveget. – Kérsz? – kérdezte, miközben
töltött egy keveset a pohárba.
– Nem, köszönöm. – Néztem, ahogy kilép a teraszra,
meggyújt egy cigarettát, csak áll ott, és bámul ki a
sötétségbe. Hirtelen gyengének és bizonytalannak
éreztem magam, így odaléptem hozzá.
– Ugye tudod – szólalt meg végül –, hogy minél többet
tudtál meg a múltadról, annál többet gondoltál a fiadra?
– Igen – vallottam be. – Elvégre Pa Salt megengedte az
örökbe fogadott lányainak, hogy utánajárjanak a

múltjuknak, ha szeretnének. A gyermekemnek is biztosan
meglesz ehhez a felfedezéshez a joga, nem igaz?

– Vagy legalábbis joga lesz választani – javított ki
Floriano. – Te magad mondtad, hogy először vonakodtál
utánajárni a származásodnak. Ráadásul neked a
kezdetek kezdetén megmondták, hogy örökbe fogadtak.
Talán a fiad nem tudta mindezt. Az is lehetséges, hogy
semmit sem tud a dologról.

– Csak azt kívánom, bárcsak láthatnám egyszer, hogy
tudjam, biztonságban van... és boldog.

– Hát persze hogy ezt szeretnéd. De talán fontosabb
lenne, ha az ő érdekét nézned, és belátnád, hogy számára
talán nem ez a legjobb – jegyezte meg a férfi gyengéden. –
Most viszont már hajnali egy is elmúlt, és holnap reggel
korán kell kelnem az odalent szunyókáló senhorita miatt.

– Hát persze – fordultam sarkon azonnal, végigsétáltam
a teraszon, és felvettem a táskámat az asztal alól. – Máris
indulok.

– Tulajdonképpen, Maia, azt akartam javasolni, hogy itt
is maradhatnál. Nem hiszem, hogy jót tenne, ha ma este
egyedül lennél.

– Nem lesz semmi baj – válaszoltam, mert azonnal
pánikba estem, és rögtön az ajtó felé indultam.

– Várj! – kuncogott Floriano, miközben utolért. – Nem
úgy értettem, hogy velem kellene töltened az estét. Arra
gondoltam, hogy alhatnál Petra szobájában. Hazautazott
egy hétre Salvadorba a családjához. Tényleg, kérlek
szépen, maradj. Különben aggódnék miattad.

– Rendben – egyeztem bele, mert túl kimerült voltam
egy vitához. – Köszönöm.

Floriano elfújta a gyertyát, kikapcsolta a számítógépét,
majd lesétáltunk a lépcsőn, és megmutatta Petra szobáját.

– Remélem, értékelni fogod, hogy lehúztam az ágyat, és
kiporszívóztam, miután elment, szóval kivételesen egész
vállalhatóan néz ki a szoba. A fürdő ott lesz jobbra.
Hölgyeké az elsőbbség. Jó éjt, Maia! – mondta, odalépett
hozzám, és gyöngéden megcsókolta a homlokomat. – Aludj
jól!

Intett egyet, majd újra eltűnt odafent, én pedig
beléptem a fürdőbe. Pár perccel később már Petra
szobájában találtam magam, ahol vetettem egy pillantást
az asztal feletti ócska polcon szétszórt biológia-
tankönyvekre, megnéztem az öltözőasztalon felhalmozott
kozmetikumokat és a székre hanyagul ledobott farmert.
Ahogy pólóra vetkőztem, és bemásztam az ágyba, eszembe
jutott, hogy egyszer én is gondtalan diák voltam, aki előtt
ott állt az egész élet – egy üres vászon, amely rám, a
művészre várt –, amíg meg nem tudtam, hogy terhes
vagyok.

Ezzel a gondolattal aludtam el.

Negyvenhetedik fejezet

A nyíló ajtó hangjára ébredtem, és arra az érzésre,
hogy nem vagyok egyedül a szobában. Kinyitottam a
szemem, és láttam, hogy Valentina áll az ágyam végében,
és engem bámul.

– Már tíz óra van. Papával sütöttünk kuglófot reggelire.
Van kedved felkelni, és segítesz megenni?

– Hogyne – bólintottam, miközben próbáltam
magamhoz térni a nyilvánvalóan mély álom után.
Valentina elégedetten bólintott, majd kilépett a szobából,
én pedig kimásztam az ágyból, és gyorsan felöltöztem.
Ahogy végigsétáltam a szűk folyosón, ínycsiklandó
süteményillat töltötte meg az orromat, és rögtön Claudia
atlantiszi konyhája jutott az eszembe. Követtem Valentina
csiripelésének a hangját, felmentem a tetőteraszra, ahol
apát és lányát már az asztalnál ülve találtam, ahogy épp
mohón falják a kör alakú süteményt az asztal közepén.

– Jó reggelt, Maia. Hogy aludtál? – kérdezte Floriano,
miközben letörölte a morzsákat a szája széléről, és
kihúzott egy rozoga faszéket, hogy üljek le rá.

– Nagyon jól – mosolyogtam rá, ahogy vágott nekem egy
darabot a süteményből, és megkente vajjal.

– Kávét? – érdeklődött.
– Igen, kérek – mondtam, és beleharaptam a még meleg

süteménybe. – Mindig ilyen finomat reggeliztek,
Valentina? Nem hasonlít az unalmas gabonapehelyre és
pirítósra, amivel én kezdem a napot odahaza.

– Nem – sóhajtott a kislány elszomorodva. – Csak ma.
Azt hiszem, papai próbál felvágni előtted – vont vállat
hanyagul.

Floriano tehetetlenül vonta fel a szemöldökét a lánya
szavai hallatán, bár észrevettem, hogy kissé elpirul.

– Valentinával épp arról beszéltünk, hogy rád férne egy
kis szórakozás.

– Igen, Maia – vágott közbe Valentina. – Ha az én
papám költözött volna a mennyországba, nagyon szomorú
lennék, és fel kellene vidítani.

– Szóval magunk között kitaláltunk egy programot –
mondta Floriano.

– Nem, papa, te találtad ki – nézett rám Valentina
rosszallóan a fejét csóválva. – Én azt javasoltam, hogy
menjetek el a vidámparkba, aztán meg nézzetek meg egy
Disney-filmet, de papai leszavazta az ötletet, így inkább
unalmas dolgokkal töltitek majd a napot. – Azzal felemelte
kis tenyerét, és újra nagyot sóhajtott. – Nem az én hibám.

– Talán mindkét program beleférhet az időnkbe –
próbáltam megbékíteni. – Történetesen én is imádom a
Disney-filmeket.

– Hát, én végül nem is megyek veletek, mert papai
holnap Párizsba utazik a könyve miatt, és el kell intéznie
pár dolgot az indulása előtt. Így avô-nál és vovónál leszek.

– Párizsba utazol? – kérdeztem Florianót meglepetten,

és hirtelen érthetetlen félelem ütött meg a hírek hallatán.
– Igen. Nem emlékszel az e-mailre, amit pár hete

küldtem neked? Téged is meghívtak, ne feledd –
mosolygott rám.

– Ó, tényleg, hát persze – idéztem fel magamban az
üzenetet.

– Engem nem – duzzogott Valentina. – Papai úgy
gondolja, hogy csak láb alatt lennék.

– Nem, querida, úgy gondolom, hogy hamar elunnád
magad. Nem emlékszel, mennyire utálod, amikor eljössz
velem a felolvasóestekre meg a dedikálásokra? Amint
megérkezel, rögtön a karomat rángatod, hogy mikor
megyünk már.

– De azok a programok itt vannak, és nem Párizsban.
Szívesen elutaznék Párizsba – mondta Valentina
vágyakozva.

– És egy szép napon – hajolt oda hozzá Floriano, hogy
megcsókolja a sötét, ragyogó haját a feje búbján –,
megígérem, hogy el is viszlek oda. Most pedig – váltott
témát – bármikor megérkezhetnek a nagyszüleid.
Bepakoltad már a táskádat?

– Igen, papai – válaszolta a lány engedelmesen.
– Maia, amíg összeszedem a reggeli maradékait, le
tudnál menni Valentinával, hogy megnézd, elég ruhát és
fogkefét rakott-e el a következő két hétre? – kérdezte
Floriano. – Időnként kissé... szeleburdin szedi össze a
holmijait.
– Hát persze – bólintottam, majd követtem lefelé

Valentinát a lépcsőn, egészen az apró hálószobáig.
Odabent minden rózsaszín volt: a falak, a paplan, sőt még
néhány plüssmackó is, amelyek az ágy végében
sorakoztak. Miközben Valentina intett, hogy foglaljak
helyet, majd feltornázta az ágyra a bőröndöt, hogy
megvizsgálhassam a tartalmát, elmosolyodtam a klisé
miatt, amelyet ugyanakkor megnyugtatónak is találtam.
A rózsaszín nyilván a kislányok génállományának részét
képezi. Nekem is ez volt a kedvenc színem.

– Mindent beraktam, amire szükségem lehet, ígérem –
mondta Valentina, és védekezőn keresztbe fonta kis
karját, amíg kinyitottam a fedelet. A bőröndbe Barbie
babákat, DVD-ket, kifestőkönyveket és filctollakat tömtek.
Meg egy darab pólót, egy farmert és néhány edzőcipőt.

– Nem gondolod, hogy jól jönne még néhány alsónemű?
– érdeklődtem diszkréten.

– Ó, tényleg! – mondta Valentina, és a fiókhoz lépett. –
Azt elfelejtettem.

– Meg talán ez a pizsama? – javasoltam, és lenyúltam a
ruhadarabokért, amelyeket biztosan Valentina dobált le
a földre, amikor ma reggel felkelt. – És esetleg még
néhány ruha?

Tíz perccel később meghallottam a kaputelefon
berregését, aztán pedig Floriano lépteit, ahogy lefelé
tartott a lépcsőn.

– Itt vannak. Remélem, kész vagy, Valentina! – kiáltott
a folyosóról.

– Nem akarok menni – mondta a kislány, miközben

felnézett a kiszínezett képekből, amelyeket épp nekem
mutogatott.

Ösztönösen átkaroltam apró vállát.
– Biztos remekül fogod érezni magad. Fogadok, hogy a
nagyszüleid iszonyatosan elkényeztetnek.
– Hát persze, de hiányozni fog a papa.
– Naná, hogy hiányozni fog! Én is utáltam, amikor
édesapám elutazott. Pedig gyakran tette.
– De neked legalább volt egy csomó húgod, hogy ne
legyél egyedül. Nekem nincs senkim – sóhajtott
lemondóan, majd felállt, én pedig összehúztam a cipzárt a
kabátján.
Nézte, ahogy leveszem a bőröndöt az ágyról, kihúzom a
fogantyúját, és az ajtó elé húzom.
– Íme, azt hiszem, kész is vagyunk.
– Találkozunk még, ha hazajöttem, Maia? – kérdezte
gyászosan. – Sokkal kedvesebb vagy, mint Petra, aki
folyton a telefonját nyomkodja, és a barátjával beszél.
– Remélem, querida, tényleg remélem. Most pedig –
mondtam, miközben megpusziltam –, indulás, és érezd jól
magad!
– Megpróbálom – azzal Valentina megfogta a bőrönd
fogantyúját, és az ajtó felé indult. – Tudod, papa nagyon
megkedvelt.
– Igazán?
– Igen, ő maga mondta. Szia, Maia!
Néztem, ahogy kimegy a hálóból, és arra gondoltam,
hogy a viselkedése mennyire hasonlít egy modern

menekültére. Nem akartam megzavarni az apa és a lánya
búcsúzkodását, vagy kínos helyzetbe hozni Florianót a
halott felesége szülei előtt, így inkább ölbe tett kézzel
üldögéltem az ágy szélén. Megint arra gondoltam, hogy
milyen nehéz a dolguk, és hogy mennyire csodálom
Florianót, amiért így tud egyensúlyozni a lánya és a
munkája között. Emellett pedig nem kis örömmel töltött el,
hogy Valentina azt mondta, az édesapja kedvel engem. És
be kellett vallanom magamnak, hogy én is nagyon
megkedveltem őt.

Pár perccel később Floriano bekopogott az ajtón, és
bedugta a fejét.

– Tiszta a levegő, most már kijöhetsz. Azt hittem,
kikíséred Valentinát, hogy találkozz Giovane-val és
Líviával, de nem bújtál elő. Mindegy is – folytatta,
miközben kézen fogott, és felhúzott az ágyról –, már
reggeli közben mondtam, hogy ideje szórakoznod egy
kicsit. Emlékszel még, hogy kell?

– Hát persze hogy emlékszem! – mondtam
méltatlankodva.

– Remek. Akkor útközben, amíg elmegyünk a tervezett
helyre, elmesélheted, hogy mikor volt a legutolsó ilyen
alkalom.

– Floriano, kérlek, ne legyél ilyen lekezelő! – pöröltem
vele, míg kiléptünk a hálóból. Hirtelen megállt a folyosón,
és sarkon fordult, úgyhogy majdnem nekimentem.

– Maia, ugyan, legyél már egy kicsit lazább, csak
ugratlak. Még én is, hiába vagyok hajlamos a

befordulásra, tudom, hogy nem szabad annyira komolyan
vennem magam. Túl régóta vagy egyedül, ennyi az egész.
Nekem legalább ott a lányom, aki folyton felvidít, és
elvonja a figyelmemet saját magamról – magyarázta. –
Most pedig szeretném, ha egy napra félretennéd a
nehézségeidet, és egyszerűen csak élnél. Rendben?

Lehorgasztottam a fejem, egészen kínosan és
kellemetlenül éreztem magam. Rájöttem, hogy nagyon
régóta nem akadt senki, akit olyan közel engedtem volna
magamhoz, hogy kioktathasson a hibáimról.

– Egyszerűen csak szeretném neked megmutatni az én
Riómat. Biztosíthatlak, hogy éppannyira szükségem van a
lazításra, mint neked – tette hozzá Floriano, miközben
kinyitotta a bejárati ajtót, és kitessékelt rajta.

– Rendben – bólintottam.
– Remek – mondta, miközben lemasírozott a lépcsőn, és
megérkeztünk az ajtóhoz. Felkínálta a karját.
– Mehetünk?
– Igen.
Kivezetett az épületből, végig az ipanemai utcákon egy
kávézóhoz, ahol már nyüzsögtek a söröző helyiek.
Floriano köszönt a csaposnak, aki nyilvánvalóan
ismerte őt, majd rendelt két caipirinhát, míg én rémültem
figyeltem.
– Még csak délelőtt fél tizenegy van – tiltakoztam,
miközben odaadta az enyémet.
– Tudom. Hihetetlenül felelőtlenek és züllöttek
vagyunk – bólintott megfontoltan. – Most pedig –

koccintotta a poharát az enyémhez –, húzóra!
Amikor ezzel megvoltunk, és a savas, mégis émelyítően

édes ital lecsusszant a torkomon át egyenesen a
gyomromba, hálát adtam istennek, hogy odalent a reggeli
sütemény magába szívta az alkoholt, mint egy szivacs.
Aztán Floriano fizetett, és felhúzott a bárszékről.

– Remek, mehetünk is tovább.
Leintett egy taxit, és bemásztunk.
– Hová megyünk?
– Bemutatlak egy barátomnak – mondta rejtélyesen. –
Szeretném, ha látnál valamit, mielőtt elhagyod Riót.
A taxi kihajtott velünk a városból, és húsz perc múlva
kiszálltunk egy helyen, amely egy favela bejáratának
tűnt.
– Ne aggódj – mondta Floriano, miközben kifizette a
sofőrt –, nem fognak lelőni vagy kokainnal kínálni a helyi
drogbárók.
Átkarolta a vállamat, és elkezdtünk felsétálni a
lépcsőkön, egyenesen a faluba.
– Ígérem, hogy Ramon, a barátom éppolyan jó
szándékú, mint mi magunk.
Máris hallottam a surdo dobok távoli robaját, miközben
elértük a tetőt, és beléptünk a favelába. A sikátorok olyan
szűkösek voltak, hogy a kinyújtott karommal mindkét
oldalon megérinthettem a téglakalyibák falát. Idelent a
földön sötét volt, amikor pedig felnéztem, az utcaszint fölé
felhúzott épületek különös keverékét láttam.
Floriano követte a pillantásomat, és bólintott.

– A földszinten lakók eladják a felettük lévő teret más
családoknak, akik aztán ott építik fel az otthonaikat –
magyarázta, miközben egyre csak felfelé sétáltunk a
kanyargó utcákon.

Még én is, aki büszke voltam arra, hogy milyen jól
bírom a hőséget, iszonyatosan izzadtam, és kissé
szédültem a szűk, levegőtlen környéken. Floriano azonnal
észrevette, és az egyik sikátor tetején eltűnt az egyik sötét
kapualjban. Követtem, és kiderült, hogy a bejárat egy kis
boltocskába vezetett, amely nem volt több egy
lebetonozott kis térnél, ahol a polcokon konzervek
sorakoztak, a sarokban pedig egy hűtő állt. Kifizettük az
üveg vizet, amelyet azonnal le is döntöttem
szomjúságomban, majd folytattuk az utunkat, míg végül
megérkeztünk egy világoskékre festett ajtó elé. Floriano
kopogtatott, és egy sötét bőrű férfi azonnal ajtót nyitott.
Néztem, ahogy a két férfi megöleli, játékosan hátba
veregeti és oldalba vágja egymást, miközben beléptünk a
házba. Meglepetten láttam a szűk szoba egyik sarkában
világító számítógépet és egy nagy tévéképernyőt. A szoba
szellősen volt berendezve, és makulátlanul tiszta volt.

– Maia, ő itt Ramon. Gyermekkora óta a favela lakója,
de most a kormánynak dolgozik, afféle... – Floriano
tanácstalanul nézett a barátjára – békefenntartóként.

A férfi fehér fogai kivillantak, ahogy az ajka szétnyílt,
és hátravetett fejjel nevetni kezdett.

– Barátom – mondta mély, telt hangon –, valóban igazi
író vagy. Senhorita – folytatta, miközben felém nyújtotta a

kezét –, örülök, hogy megismerhetem.
A következő két órában, amíg körbejártuk a favelát, és

megebédeltünk meg ittunk egy sört a kopott kávézóban,
amelyet az egyik vállalkozó kedvű lakos indított be a
birtokában lévő szűkös kis helyen, sokat megtudtam a
favelában zajló életről.

– Persze még mindig nagy a szegénység és a bűnözés a
riói favelák utcáin – magyarázta Ramon. – És vannak
helyek, amelyeket én is messziről elkerülök, különösen
éjszaka. De úgy gondolom, hogy a helyzet javul, még ha
jóval lassabban is, mint kellene. Mivel most már
mindenkinek lehetősége van megfelelő oktatásban
részesülni, és így önbecsülésre tehet szert, azt remélem,
hogy az unokáimra szebb gyermekkor vár majd, mint
amilyen az enyém volt.

– Hogyan találkoztak? – kérdeztem, miközben majd
megfőttem a hőségben.

– Ramon elnyert egy ösztöndíjat az egyetememen –
magyarázta Floriano. – Társadalomtudományt tanult, de
a történelem felé is kacsingatott. Sokkal okosabb nálam.
Folyton mondogatom neki, hogy kellene írnia egy könyvet
az életéről.

– Te is éppolyan jól tudod, mint én, hogy azt Brazíliában
senki sem adná ki – mondta Ramon hirtelen nagyon
komolyan. – De talán egy napon, amikor elég idős leszek,
és a politikai helyzet is megváltozik, megírom. Most
megmutatom nektek a kedvenc programomat.

Miközben követtük a sikátorok labirintusában,

Floriano csendesen elmagyarázta, hogy Ramon
édesanyját prostitúcióra kényszerítette az apja, aki ismert
drogbáró volt, és most életfogytiglani börtönbüntetését
tölti kettős gyilkosság miatt.

– Ramonnak hat fiatalabb testvérét kellett felnevelnie,
amikor az anyja meghalt herointúladagolásban.
Fantasztikus ember. Olyasfajta, aki miatt elkezdesz hinni
az emberiségben – töprengett. – Fáradhatatlanul lobbizik
a lakók érdekében, hogy kapjanak alapvető orvosi
ellátást, és a gyermekek jobb lehetőségekhez jussanak. Az
egész életét a faveláknak szentelte – tette hozzá Floriano,
miközben kézen fogott, és levezetett pár egyenetlen
kőlépcsőn.

Messze lentről hallottam, hogy a dobok egyre
hangosabban dübörögnek, a zaj ott vibrált a testemben,
miközben lejjebb ereszkedtünk. Láttam, hogy Ramont
minden szűkös kapualjból tisztelettel és szeretettel
köszöntik a lakók, úgyhogy mire leértünk, és átvezetett
minket egy magas falakkal körülvett faajtón, az én iránta
érzett elismerésem is megsokszorozódott. Arra gondoltam,
hogy miként formálta át az életét, előnyt kovácsolva a
szörnyű, hátrányos helyzetéből, hogy másoknak
segíthessen, és egészen kicsinek éreztem magam az
elkötelezettsége és az erős jelleme mellett.

Az udvaron, amelyre beléptünk, körülbelül húsz
gyermeket láttam – sokan közülük még Valentinánál is
fiatalabbak voltak –, akik a dobok erős ritmusára
táncoltak. Ramon feltűnés nélkül körbevezetett minket a

fal mentén a felettünk magasodó épület árnyékába.
A gyermekekre mutatott.

– A karneválra készülnek. Tudta, hogy itt kezdődött az
egész? – suttogta, miközben hellyel kínált egy görbe
műanyag széken, ahonnan mindent láthattam.

A gyermekek apró teste szinte ösztönösen vonaglott a
dobok ütemére. Néztem az elragadtatott arckifejezésüket,
sokan lehunyták a szemüket, ahogy egyszerűen mozogtak
a zenére.

– A samba no pének nevezett táncot tanulják. Engem is
ez mentett meg gyermekkoromban – súgta Ramon
csendesen a fülembe. – Az életükért táncolnak.

Később sajnáltam, hogy nem örökítettem meg
fényképen az eseményt, de talán képtelen lettem volna
valóban megragadni a gyermekek arcán látott eksztázist.
Tudtam, hogy a látottak örökre beleégnek majd az
emlékezetembe.

Végül Ramon jelezte, hogy ideje indulnunk, én pedig
vonakodva felálltam. Búcsút intettünk a gyermekeknek,
és kisétáltunk a faajtón át.

– Minden rendben? – kérdezte Floriano, miközben óvó
karjával újra átölelte a vállamat.

– Igen – nyögtem ki, de a hangom elakadt az
érzelmektől. – Soha nem láttam még ennél gyönyörűbbet.

Elhagytuk a favelát, és leintettünk egy taxit, amely
visszavitt minket a városba, de a szívem és az érzékeim
még tele voltak a gyermekek táncának nyers és