Lucinda Riley - A hét nővér

visszavonult a lakosztályába, hogy lepihenjenek az esti
nagyszabású bál előtt.

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, a férje átölelte.
– Na, végre – búgta, miközben megcsókolta Bel nyakát.
– Végre megcsókolhatlak. Gyere ide! – Azzal magához
húzta a felesége fejét, és mohón a szájára tapasztotta a
száját, akár egy éhező. A kezével megérintette a mellét
fedő vékony fűzőt, majd erősen megszorította.
– Á! – nyögte a lány. – Ez fájt.
– Bocsánat, Bel – mondta Gustavo, azzal elengedte, és
szemmel láthatólag nehezen, de összeszedte magát. – De
meg kell értened, milyen régóta várok erre. Mindegy is –
kacsintott –, már csak pár óra, míg végre meztelenül a
karomban tarthatlak. Kérsz egy italt? – kérdezte, és
elfordult, Bel pedig önkéntelenül is megborzongott.
Nézte, ahogy Gustavo a bárpulthoz lép az asztal mellett,
és tölt magának egy nagy pohár brandyt.
– Nem, köszönöm.
– Talán ez a legbölcsebb. Nem akarom, hogy ma estére
eltompulj – vigyorgott rá, és megemelte a poharát. –
A feleségemre, az én gyönyörű feleségemre! – tette hozzá,
és egyetlen hajtással kiitta a brandyt.
Bel már észrevette néhány alkalommal, amikor
elkísérte Gustavót a különböző társasági eseményekre,
hogy a férfi szereti az alkoholt. Volt, hogy úgy tűnt, kissé
be is rúgott az este végére.
– El kell árulnom, hogy egy igazán különleges esküvői
ajándékot vettem neked – folytatta. – Sajnos még nem

érkezett meg, de mire visszaérünk a nászutunkról,
biztosan itt lesz. Szóval – kérdezte –, szeretnéd, hogy
lesegítsem rólad az esküvői ruhát, hogy pihenhess egyet?

Bel vágyakozó pillantást vetett az óriási franciaágyra.
A lába rettenetesen fájt, hiszen egy magas sarkú
szaténcipőbe erőltették, amitől ráadásul a tiarája és a
feltornyozott frizurája miatt néhány centivel magasabb
volt a vőlegényénél, amikor az ol​tárhoz álltak. Nem is
beszélve a kényelmetlen fűzőről, amelyet Loen aznap
reggel szorosan meghúzott a hátán a csipke alatt. Ám
annak a gondolata, hogy Gustavo szabadítaná meg
a szenvedéseitől a sápadt, vékony ujjaival, cseppet sem
volt a kedvére.

– Kimegyek a fürdőbe – jelentette ki, és elpirult
szégyenében.

Gustavo csak bólintott, és töltött magának még egy
brandyt.

Bel belépett a pazar, tükrökkel díszített szobába, és
elegánsan leereszkedett az egyik székre. Lehunyta a
szemét, és eltöprengett a nevetséges tényen, hogy egy
gyűrű az ujján és pár rövid mondat örökre megváltoztatta
az életét.

Hajadon énje, akinek az erényét bármi áron meg
kellett óvni a rá leselkedő férfiaktól, és pár órával ezelőtt
asszonnyá vált lénye, akinek be kell lépnie a hálószobába
egy férfival az elképzelhető legbensőségesebb együttlét
kedvéért, már-már képtelen ellentmondásban állt
egymással. Felnézett a tükörképére, és nagyot sóhajtott.

– Egy idegen – suttogta maga elé, és visszagondolt a
tegnap esti beszélgetésére az édesanyjával.

Carla sokkal jobban festett a fazendán eltöltött idő
után, és meglátogatta Belt a hálószobájában lámpaoltás
előtt, és a kezébe vette a lánya kezét.

– Querida, most elmondom, hogy mi fog történni holnap
este – kezdte.

– Mãe – vágott közbe Bel, aki éppolyan szörnyű
zavarban volt, mint az anyja –, azt hiszem, tisztában
vagyok a dologgal.

Az édesanyja mintha kissé megkönnyebbült volna, de
azért folytatta.

– Tehát azt is tudod, hogy az első alkalom kissé...
kellemetlen lehet? Hogy talán vérzel majd? Bár vannak,
akik szerint a lovaglás átszakíthatja azt a finom szövetet,
ami a nő tisztaságát jelöli. És te rengeteget lovagoltál a
fazendán.

– Nem tudtam – válaszolta Bel őszintén.
– Kell egy kis idő, amíg hozzászoksz a... dologhoz, de
gondolom, Gustavo tapasztalt, és biztosan gyengéd lesz
veled.
– Mãe... nem illetlenség élvezni? – érdeklődött
bizonytalanul Bel.
Carla felkacagott.
– Dehogy, querida. Házas asszony leszel, és egy férj nem
kíván semmi mást, mint egy asszonyt, aki szívesen fedezi
fel a hálószoba örömeit. Így tarthatod meg a férjedet; én is
így tartottam meg az enyémet – pirult el kissé. – És persze

ne feledd, hogy Isten terve szerint való: gyermekáldás
származik belőle. Szent állapot férj és feleség között. Jó
éjszakát, Izabela! Aludj jól, és ne félj a holnaptól! Ígérem,
jobb lesz, mint gondolnád.

Ahogy Bel visszagondolt erre a beszélgetésre, rögtön
eszébe jutott, hogy ösztönösen idegenkedett a gondolattól,
hogy Gustavo az anyja által finoman sugallt módon
érintheti meg. Felemelkedett a székből, hogy visszatérjen
a férjéhez, és abban reménykedett, hogy csak az első
alkalom miatt izgul ennyire, és a ma este után minden
úgy lesz, ahogy édesanyja ígérte.

Ámult csend ereszkedett az óriási bálteremre, amikor
Izabela belépett a gyönyörű, fehéren ragyogó Patou báli
ruhájában, amely rásimult a testére, és hosszú uszályban
végződött mögötte.

Amikor Gustavo megölelte, a vendégek tapsolni
kezdtek.

– Gyönyörű vagy, drágám, és a teremben minden férfi
irigyli, hogy ma este velem osztod meg az ágyadat –
suttogta a fülébe.

Az első táncot leszámítva az elkövetkező három órában
alig látta Gustavót. Mindannyian a saját családjukat
szórakoztatták, Bel pedig rengeteg ismeretlen férfival
táncolt, akik mind elmondták neki, hogy milyen
szerencsés Gustavo, amiért sikerült horogra akasztania.
Alig ivott valamit, mert már így is hányingere volt az est
hátralévő része miatti feszültségtől, ez az érzés pedig csak

erősödött, amikor a vendégek a főlépcső körül kezdtek
gyülekezni, hogy némi biztatással kísérve megnézzék,
ahogy felvonulnak.

– Itt az idő – mondta Gustavo, amikor megjelent
mellette, és együtt sétáltak végig a tömeg elejére.

Gustavo csendre intette a vendégsereget.
– Meus senhores, senhoras e amigos!{25} Szeretném
megköszönni, hogy eljöttek, és velünk ünnepelnek ezen a
gyönyörű napon. De most itt az idő, hogy megfogjam a
feleségem kezét, és felkísérjem az emeletre.
Egy sor fütty és sikamlós megjegyzés kísérte a szavait.
– Éppen ezért elköszönök önöktől ma estére. Gyere,
Izabela! – nyújtotta a kezét, ő pedig belékarolt. Aztán
megfordultak, és felsétáltak a lépcsőn.
Ezúttal, amikor a lakosztály ajtaja bezárult, Gustavo
közeledése már nem volt annyira gyengéd. Minden
további nélkül lelökte Belt az ágyra, és a matracnak
nyomta a csuklóját, az arcát és a nyakát pedig tébolyult
csókokkal árasztotta el, miközben gyönyörű ruháját
tapogatta.
– Egy pillanat – suttogta a lány. – Megfordulok, és
kikapcsolhatod a gombokat – mondta, és
megkönnyebbült, hogy egy pillanatra arrébb gurulhat a
férje leheletéből áradó alkoholbűztől.
Érezte, hogy Gustavo ujjai ügyetlenül bajlódnak a
ruháját összetartó apró gyöngyökkel, míg végül a férfi
ingerültségében megragadta az anyagot, és letépte róla.
Miután lehántotta róla a ruhát, kicsatolta a

melltartóját, majd maga felé fordította a feleségét, és az
ajka azonnal a mellbimbóját kereste. Egy kéz indult meg
felfelé a harisnyás belső combján, majd elkalandozott a
szemérmét rejtő selyem háromszög alatt.

Néhány másodpercnyi matatás után Gustavo letépte a
selymet, majd feltérdelt, hogy kikapcsolja a nadrágja
gombjait, és megszabaduljon a szorításától. Még mindig
teljesen fel volt öltözve, amikor nekinyomta a férfiasságát
a nő puha bőrének, majd idegesen felnyögött, amikor
nem találta a bejáratot. Végül segített a kezével, és
határozott mozdulattal beléhatolt.

Bel alatta feküdt, és fájdalmában az ajkát harapdálta.
A világ elsötétült előtte, amikor lehunyta a szemét, és mély
levegőt vett, hogy ne essen pánikba. Szerencsére pár
pillanattal később Gustavo furcsán nőies hangon
felkiáltott, és ráesett.

Bel mozdulatlanul feküdt, és a férfi zihálását hallgatta.
A feje ott feküdt az övé mellett, arccal lefelé a paplanon,
Gustavo súlya szinte beleszögezte az ágyba, a lába pedig
lelógott az ágy széléről. Végül, amikor megmozdult, hogy
kibontakozzon, a férfi is felemelte a fejét, és ránézett.

– Végre tényleg az enyém vagy – mosolygott rá, és
megérintette az arcát. – Most menj, és mosd meg magad!
Tudod, hogy az első alkalommal...

– Tudom – vágta rá Bel gyorsan, és kisietett a
fürdőszobába, még mielőtt a férje kifejthette volna, hogy
mire gondolt.

Bel örült, hogy az édesanyjával az előző éjszaka

beszélgettek. Mert ugyan belül mindene fájt, amikor
megtörölte magát, a zsebkendő mégis tiszta maradt.
Kibontotta a haját, átvette a hálóingét és a köntösét,
amelyet a hotel egyik szobalánya készített oda korábban
gondosan az ajtóra. Amikor visszatért a hálóba, Gustavo
már meztelenül feküdt az ágyban. Az arca értetlenséget
tükrözött.

– Megnéztem, és nem volt vér az ágyneműn – nézett rá.
– Ez hogyan lehet?

– Édesanyám azt mondta, hogy ha nincs, akkor az azért
lehetséges, mert gyakran lovagoltam a fazendán
gyermekként – válaszolta zavartan a nyílt vallatásra.

– Á! Akkor ez talán megmagyarázza. De természetesen
még szűz voltál...

– Gustavo, megsértesz! – csattant fel Bel haragosan.
– Hát persze, persze! – veregette meg a férfi a matracot
maga mellett. – Akkor gyere, és csatlakozz a férjedhez az
ágyban!
Bel engedelmeskedett, de még mindig neheztelt a
célozgatás miatt.
Gustavo átölelte, és magához húzta, miközben leoltotta
a lámpát.
– Azt hiszem, megállapodhatunk abban, hogy most már
tényleg, valóban házasok vagyunk.
– Igen.
– Szeretlek, Izabela. Ez életem legboldogabb éjszakája.
– Ahogy nekem is – nyögte ki Bel nagy nehezen az
elvárt választ, bár a lelke legmélyéről néma ellenkezés

visszhangzott.
És ahogy álmatlanul feküdt újdonsült férje mellett, a

Krisztus-szobor fejét és karját, no meg Laurent Brouillyt
szállító teherhajó befutott a Rio de Janeiro külvárosában
található mólóhoz.

Harmincötödik fejezet

Amikor Laurent felébredt a hat hét után először
szárazföldön töltött éjszakája után, mindenét – beleértve
a lepedőt is, amelyen feküdt – verejték áztatta. A riói
forrósághoz foghatót még a legmelegebb napokon sem
tapasztalt a Montparnasse-on.

Odabotorkált az asztalhoz, ahol a szobalány egy flaska
vizet hagyott neki, felemelte, és hálásan felhajtotta.
Érezte, hogy a szomjúsága lassan csillapodik. Kisétált az
apró fürdőszobába a szomszédba, megnyitotta a csapot, és
lehajtotta a fejét a mosdókagylóba. Maga köré csavart egy
törülközőt, és amikor kissé jobban érezte magát,
visszabotorkált a hálószobába, majd kinyitotta a
spalettákat.

Tegnap éjjel, amikor megérkezett a hotelba, amelyet
Heitor ajánlott neki szállásul, amíg nem talál állandó
lakást, már éjfélre járt az idő, és a sötétben azt sem látta,
hol lehet. De az ágyon fekve is hallotta a partnak csapódó
hullámok moraját, és tudta, hogy valahol az óceán
közelében van.

Ma reggel pedig... micsoda látvány fogadta! Bármilyen
messzire is kalandozott el a pillantása, alatta az út
túloldalán csak egy végtelenbe nyújtózó, csodás
tengerpartot látott. Több kilométer tiszta, fehér homok,

amely a korai időpont miatt most teljesen elhagyatottnak
tűnt, a két méter magas hullámok pedig fáradhatatlanul,
fehér habot hányva falták a partot.

Már a puszta látványtól megfagyott az ereiben a vér,
Laurent ugyanis mindig is imádott úszni a Földközi-
tengerben, amikor ellátogattak a családjával a Saint-
Raphaël közelében álló nyaralójukba, és szívesen
kirohant volna a hotelból, át az úton, be a vízbe. De
először meg kell kérdeznie, hogy biztonságos-e az óceán,
mert akár cápáktól vagy más emberevő halaktól is
hemzseghetett. Mielőtt elindult Párizsból, figyelmeztették,
hogy a trópusokon nem lehet elég óvatos az ember.

Még magának a levegőnek is új, egzotikus illata volt.
Sok francia honfitársához hasonlóan Laurent sem érzett
kísértést korábban a külföldi utazásra, hiszen a hazája az
összes évszaknak otthont adott az Alpok magával ragadó,
hófödte csúcsaitól kezdve az ország gyönyörű, bájos
tájakkal és kellemes klímával büszkélkedő déli részéig.

De most, ahogy itt állt, hirtelen elszégyellte magát,
amiért azt hitte, hogy más országok nem kínálhatnak
többet.

Szerette volna felfedezni Riót, de mielőtt ezt megtehette
volna, találkoznia kellett Monsieur da Silva Costa építési
vezetőjével, Heitor Levyvel, aki hagyott neki egy üzenetet
a szállodában, és azt üzente, hogy másnap délelőtt
tizenegykor érte jön. A Krisztus-szobor fejét és kezét már
tegnap leemelték a hajóról, mielőtt befutott volna a
központi kikötőbe, és a rév közelében lévő szabad

földterületen helyezték el, ahol Monsieur Levynek volt
egy kis farmja. Laurent bízott benne, hogy a finom
öntvények sérülés nélkül vészelték át az utat. Naponta
négyszer ellenőrizte őket az átkelés alatt a raktérben, és
most remélte, hogy a leemelés során sem sérültek meg.

Lassan felöltözött, és észrevette, hogy a lábát apró, kör
alakú csípések b​ orítják. Megvakarta őket, és felhúzta a
nadrágját, miközben tudta, hogy néhány éhes brazil
szúnyog alaposan megcsapolta a vérét tegnap éjszaka.

Lesétált reggelizni, belépett az étkezőbe, és a hosszú
asztalon egzotikus gyümölcsöket látott sorakozni a
vendégeknek kikészítve. Fogalma sem volt, hogy mik azok,
de mindegyiket megkóstolta, mert szerette volna
megismerni ezt az új kultúrát: vágott egyet az illatos
süteményből is, amely még meleg volt a sütés után. Egy
pincérnő forró, erős kávét hozott neki, amelyet
megkönnyebbülten hajtott fel, mert valahogy
megnyugtatták az otthonihoz hasonló dolgok.

Tizenegykor kisétált a recepcióhoz, és látta, hogy egy
férfi áll a pult mellett, és az óráját nézi. Mivel azt
feltételezte, hogy Monsieur Levy az, odalépett hozzá, és
bemutatkozott.

– Üdvözlöm Rióban, Senhor Brouilly. Milyen volt az
útja? – kérdezte a férfi kielégítő franciatudással.

– Nagyon kényelmes, köszönöm. Egy csomó
kártyajátékot és egy sor sikamlós viccet tanultam a
matrózoktól – mosolygott rá Laurent.

– Remek. Az autóm odakint vár, induljunk el a

fazendámra.
Ahogy végighajtottak a város utcáin, Laurent

meglepetten látta, hogy milyen modern a környék.
Landowski nyilván csak ugratta azzal, hogy a lakók mind
bennszülöttek, akik meztelenül rohangálnak az utcákon
dárdákat hajigálva és kisbabákat felfalva, mivel a város
éppolyan civilizáltnak és nyugatinak hatott, mint
számtalan francia társa.

Ugyanakkor meglepetten látta, hogy a jóval sötétebb
bőrű helyiek a legújabb francia divat szerint öltözködnek.
Ahogy elérték a város szélét, Laurent meglátott egy
hatalmas nyomornegyedet az út jobb oldalán.

– Favelának nevezzük – mondta Levy, amikor látta,
hogy Laurent azt nézi. – Sajnos túl sok lakója van.

Laurent Párizsra gondolt, ahol alig lehet észrevenni a
szegényeket. Itt a gazdagok és a nincstelenek láthatólag
élesen elváltak egymástól.

– Igen, Senhor Brouilly – visszhangozta a gondolatait
Levy. – Brazíliában a gazdagok nagyon gazdagok, a
szegények pedig... éheznek – vont vállat.

– Ön portugál, monsieur?
– Nem. Az édesanyám olasz volt, az apám pedig német.
És zsidó vagyok. Brazília a legkülönfélébb nemzetek
olvasztótégelye, bár a portugálok tartják magukat az igazi
braziloknak. Vannak itt bevándorlók Olaszországból,
Spanyolországból és persze Afrikából is, akiket
rabszolgaként hoztak magukkal a portugálok, hogy a
kávéültetvényeken dolgozzanak. Ma pedig egyre több

japán érkezik Rióba. Mindenki itt akarja megcsinálni a
szerencséjét. Vannak, akiknek sikerül, másoknak nem, ők
sajnos a favelában végzik.

– Franciaország egészen más. A legtöbben ott születtek
és nőttek fel – jegyezte meg Laurent.

– De ez itt az Újvilág, Senhor Brouilly – jegyezte meg
Levy. – És mi tesszük azzá, ami, születtünk bárhol is.

Laurent élete végéig nem felejtette el, milyen bizarrul
festett a hatalmas Krisztus-fej a mező közepén, csirkék
csipegettek körülötte, és egy nagy kakas álldogált
peckesen az orrán.

– Senhor da Silva Costa ma reggel ötkor hívott, és
izgatottan érdeklődött, hogy a drága Krisztusa épségben
megérkezett-e. Épp ezért úgy döntöttem, hogy itt rakom
össze a darabokat, hogy meggyőződjünk a
sértetlenségéről. Eddig minden rendben van – erősítette
meg Levy.

Laurent torka elszorult a fej látványától, amelyet
utoljára Landowski műtermében látott egészében, most
pedig több ezer kilométerrel arrébb, itt Rio mellett.

– Úgy látom, hogy vigyáztak a biztonságára az út során.
Talán az égiek őrködtek felette – tette hozzá Levy, akit
szintén megindított a látvány. – Nem mertem nekilátni a
kezek összeszerelésének, de ellenőriztem őket, és
sértetlennek tűnnek. Az egyik munkásom készít egy
fényképet, hogy megörökítse a pillanatot számunkra.
Elküldöm majd Senhor da Silva Costának és persze

Landowskinak is.
A fotó elkészítése és a fej, illetve a kezek tüzetes

ellenőrzése után, ami szükséges volt ahhoz, hogy
megírhassa a válaszát Landowskinak, és
megnyugtathassa őt, Laurent reménykedett abban, hogy
a Belről készített szobra is hasonlóan szerencsésen járt, és
épségben várja a központi kikötőben egy ládában.

Az eladással kapcsolatos kétségek után Laurent
megfogadta Landowski tanácsát, és úgy döntött, elfogadja
Senhor Aires Cabral két és fél ezer frankos ajánlatát.
A mesterének igaza volt: bármikor készíthet egy másikat,
a váratlan összeget pedig nem lehetett visszautasítani,
hozzon bármit is a jövő.

– Tehát a küldetése első fele sikerrel zárult, bár
biztosan alig várja, hogy megnézhesse az építési területet
a Corcovado-hegyen – folytatta Levy. – Igazán különleges
látvány. Odafent lakom a munkásokkal, mivel
meglehetősen kevés időnk van a feladat befejezésére.

– Nagyon szívesen megnézném – vágta rá Laurent
izgatottan. – Alig tudom elképzelni, hogy miként
lehetséges egy ilyen hatalmas szobrot emelni egy hegy
tetején.

– Ezzel mind így voltunk – bólintott Levy flegmán. – De
tény, ami tény, haladunk. Senhor da Silva Costa említette,
hogy szállásra lenne szüksége az itt-tartózkodása alatt.
Megkérdezte, hogy tudok-e segíteni a dologban, mivel
gondolom, egy szót sem beszél portugálul.

– Nem, monsieur, valóban nem.

– Nos, éppen úgy alakult, hogy van egy felesleges kiadó
lakásom. Egy Ipanema nevű negyedben található, nem
messze a Copacabana-parttól, ahol a jelenlegi szállása is
van. Legénykoromban vettem a házasságom előtt, és soha
nem volt szívem megválni tőle. Nagyon szívesen a
rendelkezésére bocsátom, amíg itt tartózkodik. Senhor da
Silva Costa természetesen majd rendezi a számlákat,
ahogy arról Franciaországban megállapodtak. Úgy
gondolom, tetszene önnek, mert gyönyörű a kilátás, és
nagyon fényes. Tökéletes egy magához hasonló
szobrásznak – tette hozzá.

– Köszönöm, Monsieur Levy. Igazán lekötelez.
– Akkor talán meg is nézhetnénk. És ha megfelel, még
ma beköltözhet.
Laurent késő délutánra már egy tágas, világos,
harmadik emeleti lakás büszke bérlője lett az Ipanema-
part közelében található egyik gyönyörű háztömbben. Az
impozáns, nagy belmagasságú szobákat elegánsan
rendezték be, és amikor kinyitotta az árnyas teraszra
vezető ajtót, a távolban láthatta a partot. A meleg szél
magával hozta az óceán félreismerhetetlen illatát.
Levy ott hagyta, hogy berendezkedhessen, miután
elhozták a bőröndjeit a szállodából, és szólt, hogy később
még visszajön, mert bemutatná neki a szobalányt, aki
főzni és takarítani fog az itt-tartózkodása alatt.
Laurent tágra nyílt szemmel bolyongott a szobákban,
és a nyomorúságos montparnasse-i padlásszoba után alig
bírta felfogni, hogy egymaga lakhat egy ilyen fényűző

helyen, és még saját szobalánya is lesz. Leült a hatalmas
mahagóniágyra, hátradőlt, és élvezte a plafonra szerelt
ventilátor enyhe szellőjét: mintha apró szárnyak
simogatták volna az arcát.

Levy ígéretéhez híven aznap este beállított Monicával,
egy középkorú afrikai nővel, hogy bemutassa neki.

– Figyelmeztettem, hogy nem beszél portugálul, de ha
nincs ellenére, Monsieur Brouilly, ő takarítja majd a
lakást, bevásárolja a szükséges élelmiszereket a helyi
piacon, és elkészíti a vacsoráját. Ha bármi másra lenne
szüksége, talál egy telefont a szalonban. Kérem,
nyugodtan hívjon bármikor.

– Nem tudom eléggé megköszönni a kedvességét,
Monsieur Levy – válaszolta hálásan Laurent.

– Ön igazán nagyra becsült vendégünk itt Brazíliában,
és nem engedhetjük meg magunknak, hogy arról
számoljon be Se​nhor Landowskinak és a párizsiaknak,
hogy vademberek módjára élünk itt – mosolyodott el Levy,
majd sokat sejtetően felvonta a szemöldökét.

– Valóban, monsieur. Az eddig látottak alapján azt kell
mondanom, hogy még Párizsnál is civilizáltabbak.

– Egyébként biztonságban megérkezett a saját szobra
is? – érdeklődött Levy.

– Igen, a kikötőben várakozik, és a hatóságok azt
mondták, hogy értesítik a vevőt, és elrendezik a szállítást.

– Az Aires Cabral házaspár biztosan nászúton van. Csak
tegnap keltek egybe.

Laurent döbbenten meredt Levyre.

– Mademoiselle Izabela tegnap ment férjhez?
– Igen. Ma ott volt a fotója minden újság címlapján.
Igazán gyönyörűen festett. A város krémje is megjelent az
eseményen. Úgy tűnik, hogy a szobor modellje előnyösen
házasodott.
Laurent fizikai rosszullétet érzett a hírek hallatán.
Szinte alig bírta elviselni a tudatot, hogy Izabela
esküvőjének a napján érkezett meg Rióba.
– Nos, nekem mennem kell. Jó éjszakát, Senhor
Brouilly!
Levy magára hagyta az estére, és emlékeztette, hogy
hétfő délután kettőkor érte jön, és felviszi a Corcovado-
hegy tetején található építési területre. Monica a
konyhában rendezgette az edényeket, és hamarosan
ínycsiklandó illatok szálltak ki a helyiségből.
Laurent úgy érezte, hogy ráfér egy ital, így előhúzott
egy üveg francia bort a táskájából, kihúzta a dugót, és
kivitte a teraszra. Feltette a lábát az asztalra, bort töltött
egy pohárba, és kortyolt belőle egyet, az íz pedig rögtön az
otthonára emlékeztette. Nehéz szívvel nézte a hegyek
mögött lenyugvó napot.
– Izabela – suttogta maga elé –, megérkeztem a
gyönyörű hazádba. Egészen idáig utaztam, hogy
megtaláljalak, de úgy tűnik, elkéstem.

Harminchatodik fejezet

Egy héttel az esküvője után Bel feszülten és kimerülten
érkezett meg a nászútjáról. Minas Gerais környékére
utaztak egy régi és egykor gyönyörű házba, amely
Gustavo szüleinek a nagynénjéhez és a nagybátyjához
tartozott. Az idő fullasztó volt, és mivel a tengeri szellő sem
járt arra, meg a ház is alacsony területen feküdt, semmi
sem csökkentette a hőséget, így a levegő olyan forró volt,
hogy szinte égetett, amikor levegőt vett.

Végeláthatatlan vacsorák egész sora követte egymást,
ahol megismerkedett Gustavo családjának idősebb
tagjaival, akiknek az egészségi állapota nem engedte meg
az esküvőn való részvételt. Mindezzel azonban
megbirkózott volna, ha nem lettek volna az esték.

Édesanyja arra nem készítette fel, hogy milyen
gyakran kell számítania a testi szerelem
megnyilvánulásaira. Azt feltételezte, hogy talán hetente
egyszer, de Gustavo étvágya csillapíthatatlannak
bizonyult. Bár mindent megtett, hogy lazítson, és
megpróbálja élvezni a férfi intim fogásait – olyan
fogásokat, amelyeket korábban senki sem magyarázott el
neki, és még a gondolatuktól is elpirult –, nem járt
sikerrel.

Miután a hálószoba ajtaja becsukódott, Gustavo

minden éjjel rávetette magát, sietve letépte róla a ruhát,
sőt időnként még ezzel sem vesződött. Ő pedig csak feküdt
alatta, miközben a férfi újra és újra a fájó, sebes
szemérmének ütközött, és várta, hogy vége legyen a
dolognak.

De legalább, miután végeztek, a férje azonnal elaludt,
ám Bel reggel néha arra ébredt, hogy megint érte nyúl, és
pár pillanattal később a teste megint az övére nehezedik.

Tegnap este megpróbálta Bel szájába erőltetni magát.
A lány próbált ellenállni, és öklendezni kezdett, Gustavo
azonban csak nevetett, és azt mondta, hogy majd
megszokja a dolgot, és ezt minden feleség megteszi
időnként a férjének, hogy örömet szerezzen neki, nincs
semmi szégyellnivaló a dolgon.

Bel kétségbeesve szeretett volna tanácsot kérni
valakitől, aki elárulja, hogy ez valóban normális-e, és
mostantól élete végéig el kell-e viselni a dolgot. Hol a
gyengédség, a törődő szeretkezés, amelyről az édesanyja
beszélt? – kérdezte magától, amikor belépett az újonnan
elkészült hitvesi hálószobájukba az A Casa das
Orquídeasban. Egyelőre, gondolta, miközben gyorsan
leült egy székre, úgy érezte magát, mint egy rongybaba,
amely férje minden kényének-kedvének ki van
szolgáltatva.

Odahaza édesapjának volt egy öltözőszobája egy
ággyal, és gyakran ott aludt. Itt nincs hasonló luxus,
gondolta reményvesztetten, miközben belépett a
szomszéd fürdőbe, amelyet most építettek hozzá a

szobához. Talán ha gyermeke fogan, békén hagyja.
Bel próbálta azzal nyugtatni magát, hogy nappal

Gustavo nem is lehetett volna kedvesebb vele. Gyakran a
keze után nyúlt, átkarolta a vállát, miközben együtt
sétáltak, és mindenkinek arról beszélt, hogy milyen
boldog. Ha az éjszakai rettenet véget érne, biztosan
megbarátkozna az új helyzetével. De addig tudta, hogy
minden reggel félelemmel a szívében ébred majd.

– Sápadtnak tűnsz, kedvesem – mondta Luiza aznap
este a vacsoránál. – Lehetséges, hogy az unokám máris
úton van? – nézett büszkén Gustavóra.

– Talán, mãe. Még meglátjuk – jegyezte meg a férfi.
– Arra gondoltam, hogy holnap meglátogatnám az
édesanyámat Cosme Velhóban – próbálkozott Bel a
váratlanul beálló csendben. – Szeretném megtudni, hogy
van.
– Hát persze, Izabela – egyezett bele Gustavo. – Én úgyis
szeretnék beugrani a klubba, így az autó elvihet téged,
aztán később érted mehet.
– Köszönöm – mondta, míg átsétáltak a társalgóba egy
kávéra. Miközben az apósával beszélgetett, látta, hogy a
férje egy újabb nagy pohár brandyt tölt magának.
– Holnap reggel, Izabela – szakította félbe az anyósa –,
szeretném, ha bejönnél a könyvtárba, hogy átvegyük a
háztartás költségvetését. Gondolom, erre odahaza nem
volt szükséged, de itt a Casában nem szeretünk pazarolni.
– Rendben, Luiza.
Bel inkább nem mutatott rá, hogy a családi fészek

felújítását az apja fizette. Ráadásul – ezt is pontosan tudta
– egy igen nagylelkű összeggel segítette ki Gustavót a
házasságuk alkalmából, amelyből a kiadásaikat és a
ruhatárát is fedezhette.

– Ideje lefeküdni, drágám – mondta Gustavo, Bel szíve
pedig gyorsan verni kezdett a javaslat hallatán. A nehéz,
sós ételtől, amelyet az idős szakács készített, hirtelen
felfordult a gyomra, amikor Gustavo jelezte neki, hogy
ideje indulni.

– Jó éjszakát, mãe és pai! – hajolt meg a férje finoman. –
Holnap reggel találkozunk.

Gustavo kézen fogva felvezette a lépcsőn, Bel pedig
mély levegőt vett, és követte őt a hálószobába.

– Querida! – mondta Carla, amikor köszöntötte Belt a
bejárati ajtóban. – Hiányoztál. Gyere be, és mesélj a
nászútról. Varázslatos volt?

Az édesanyja megnyugtató látványától Bel szinte
azonnal a karjaiba vetette volna magát, hogy elsírja a
bánatát.

– Igen – hagyta rá csendesen ehelyett, miközben Carla
bevezette a társalgóba. – Gustavo rokonai nagyon
kedvesek voltak velem.

– Remek, remek – nyugtázta az anyja, míg Gabriela
kávét hozott nekik. – És Gustavo? Ő is jól van?

– Igen, ma délután beugrott a klubba. Őszintén szólva,
fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozik ott.

– Az ügyeit intézi – válaszolta Carla. – Valószínűleg a

részvényeinek néz utána. Amik, ha egy kicsit is
hasonlítanak apádéira, akkor nagyon jól teljesítenek.
A kávékereskedelem egyre csak növekszik. Az édesapád
múlt héten vett megint két farmot. Amiket egy szép napon
te és persze veled együtt Gustavo örököl majd. De mesélj,
milyen a házasélet?

– Én... igyekszem hozzászokni.
– Hozzászokni? – lepődött meg Carla. – Izabela, ezt meg
hogy kell érteni? Talán nem vagy elégedett az új
állapotoddal?
– Mama – váltott Bel a gyermekkori megszólításra –,
én...
– Kérlek, Izabela, folytasd!
– Azt szeretném tudni, hogy Gustavo mindig... együtt
akar-e majd lenni... a hálószobában minden este.
Carla szemügyre vette a lányát, és kuncogott.
– Most már értem. A férjed forróvérű, és élvezni
szeretné a gyönyörű, új feleségét. Izabela, ez jó jel. Azt
jelenti, hogy szeret és kíván. Biztosan megérted.
Bel kétségbeesetten szeretett volna a többi dologról is
kérdezni, amit Gustavo tesz vele, és amire kérte, de nem
találta a szavakat.
– De mãe, nagyon fáradt vagyok.
– Nem alszol túl sokat, ez várható volt – válaszolta az
anyja, aki vagy makacsul nem akart tudomást venni a
lánya feszültségéről, vagy tényleg nem vette észre. –
Emlékszem, mi történt, miután édesapáddal
megházasodtunk. Ez természetes, querida, és igen, egy idő

után lenyugszik majd. Talán, majd ha terhes leszel, ami a
fentiek alapján nemsokára bekövetkezik – tette hozzá
mosolyogva. – Mindig is szerettem volna nagymama lenni.

– Én pedig édesanya.
– És milyen a gyönyörű, új otthonotok? Remélem,
Senhora Aires Cabral kedves veled.
– Tárt karokkal fogadott – válaszolta kurtán Bel. – Bár
ma reggel átbeszéltük a családi költségvetést. Sokkal
szűkösebben élnek, mint mi.
– Ez biztosan megváltozik most, miután édesapád ilyen
komoly összeggel támogatta Gustavót. Sőt szeretnénk is
meglepni valamivel. De megvárom az édesapádat, mielőtt
elárulnánk, miről van szó – titkolózott Carla.
– És te jól vagy, mãe? – váltott témát Bel, mert ráébredt,
hogy Carla egyszerűen nem akar tudomást venni vagy
hallani az ő esetleges problémáiról. Továbbra is túl
vékonynak és sápadtnak találta az édesanyját.
– Nagyon is jól érzem magam – válaszolta Carla
vidáman. – Bár nagyon furcsa idehaza nélküled. Amikor
az Óvilágban jártál, mindig tudtam, hogy hazatérsz. Most
pedig tudom, hogy soha nem fogsz. Persze nem élsz
messze, és remélem, hogy gyakran találkozunk majd.
– Hát persze! – Belt egészen elszomorította egy furcsa
érzés: hirtelen távolinak érezte az édesanyját. Mintha
Carla elfogadta volna, hogy a lánya többé nem hozzá
tartozik, hanem Bel férjéhez és az ő családjához.
– Á, itt is van az édesapád. Mondtam neki, hogy
látogatóba jössz, és megígérte, hogy hamar hazajön az

irodából, hogy találkozzon veled.
Antonio a tőle megszokott kedélyességgel érkezett haza.

Mi​után megölelte a lányát, leült mellé, és megfogta a
kezét.

– Várni akartam, míg hazaérsz a nászútról, hogy utána
adjam át a nászajándékodat. Tegnap, Izabela, átírattam
rád a Fazenda Santa Tereza tulajdonjogát.

– Pai! – bámult őszinte örömmel Bel az édesapjára. – Azt
akarod mondani, hogy az enyém lett a fazenda? Egyes-
egyedül az enyém?

– Igen, Izabela. De – folytatta Antonio – van egy apró
bonyodalom, amelyről tudnod kell. – Az apja ekkor
elhallgatott, és elgondolkodva megdörzsölte az állát. –
Talán nem vagy tisztában vele, hogy jelenleg Brazíliában
a házasságkötéskor általában a férj szerzi meg a felesége
által birtokolt tulajdonjogokat. Így, mivel édesanyád
ragaszkodott hozzá, hogy a fazenda egyedül a tiéd legyen,
egy kissé... találékonynak kellett lennem. Létrehoztam
egy vagyonkezelői alapítványt a nevedben, amelyet az
ügyvédem vezet, és ebben a fazenda és annak minden
jövedelme is benne foglaltatik. Valamint az a jog, hogy a
halálod napjáig ott élhess. Reménykedünk benne, hogy
addigra megváltoztatják ezt az ósdi törvényt, és valóban a
te birtokodba kerülhet a hely. Van egy olyan kitétel is,
amely lehetővé teszi az alapítvány átruházását a jövőben
születendő gyermekeidre.

– Értem. Nagyon köszönöm mindkettőtöknek – suttogta
Bel, aki megindultságában alig tudott megszólalni. –

Semmi sem tehetett volna boldogabbá. – Azzal
felemelkedett, és megölelte az édesanyját, mert tudta,
hogy elsősorban ő a felelős a csodás ajándékért.

– Úgy éreztem, hogy apád igazán nagylelkű volt a
férjed családjával – jegyezte meg Carla. – Még ha Gustavo
tudna is a dologról, de egyelőre nem tud, aligha
panaszkodhatna, amiért Antonio hasonlóan nagylelkű
kíván lenni a lányával is. Különösen azután, hogy egész
életében szorgalmasan dolgozott érte.

Bel egy csipetnyi rosszallást vett észre az édesanyja
pillantásában, és ráébredt, hogy Carla talán nem teljesen
értett egyet Antonio pénzügyi nagylelkűségével, amellyel
kisegített egy családot, akik soha egyetlen napot sem
dolgoztak.

– Most pedig... – vett elő egy sor dokumentumot Antonio
egy magával hozott borítékból. – Gyere ide, és írd alá
ezeket velem! A tanúk az édesanyád és Gabriela lesz.

Bel aláírta a papírokat az édesapja neve alatt, majd
Carla és Gabriela is szignózta őket tanúként. Rögtön
jobban érezte magát az új otthon gondolatától, amely
valóban az övé volt. A balszerencsésen kezdődő házassága
miatt ettől a lépéstől kicsit végre biztonságban érezte
magát, amire már nagyon vágyott.

– Kész is vagyunk – mosolyodott el Antonio, aki soha
nem volt boldogabb, mint amikor nagyvonalú lehetett. –
Amint lehet, elviszem ezeket az ügyvédemnek – mondta,
és behajította a papírokat az íróasztal fiókjába.

Gustavo egy órával később érkezett, hogy hazavigye
Belt. Miután udvariasan köszöntötte az újdonsült
rokonait, bejelentette, hogy menniük is kell, mert a
szüleivel vacsoráznak.

– Amint lehet, újra jövök, mãe. Felmehetnénk együtt a
Corcovado-hegyre a vonattal, hogy megnézzük a Krisztus-
szobor munkálatait – ajánlotta Bel.

– Annak nagyon örülnék, Izabela – bólintott Carla. –
Talán csütörtökön?

– Igen, találkozzunk akkor! – válaszolta a lánya, majd
engedelmesen követte Gustavót az autóhoz.

Ahogy a sofőr elindult hazafelé, Bel úgy döntött, hogy
nem említi meg a férjének a szüleitől kapott ajándékot.
A saját, gyönyörű kis titka volt, és szerette volna, ha az is
marad. Ahogy elhaladtak az Estação do Cosme Velho
mellett, látta, hogy az utasok épp leszállnak az apró
peronra. És valaki épp felé sétált a szűk kis utcácskában...
Bel szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a férfit, de az
túl gyorsan befordult az egyik mellékutcába, így nem
bizonyosodhatott meg a dologról.

Bel lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. Hát persze
hogy nem Laurent volt az, csak valaki, aki nagyon
hasonlít rá. Végül is mit keresne Brazíliában?

– Az esküvői ajándékom holnap érkezik meg a Casába –
rángatta vissza Gustavo Belt a valóságba, és megfogta a
kezét. – Már láttam, szerintem gyönyörű. Remélem, neked
is elnyeri a tets​ zésedet.

– Alig várom, hogy láthassam – mondta a felesége a tőle

telhető legnagyobb lelkesedéssel.
Aznap este valamivel később, vacsora után Bel egészen

kimerültnek érezte magát. Laurent hasonmásának az
emléke teljesen felzaklatta, és a gyomra fájdalmasan
görcsölt. Amikor Gustavóval megérkeztek a
hálószobájukba, gyorsan bement a fürdőbe, és magára
zárta az ajtót. Átvette a hálóingét, megmosta a fogát, és
megfésülte a haját. Kinyitotta az ajtót, és bement a
hálóba, ahol Gustavo már levetkőzött, és az ágyban várt
rá. Ahogy feléje nyúlt, ő elhátrált tőle, és megrázta a fejét.

– Sajnálom, de ma nem lehet. Megjött.
Ennek hallatán Gustavo kurtán biccentett, kimászott
az ágyból, és felöltötte a köntösét.
– Akkor a régi szobámban alszom, és hagylak pihenni.
Jó éjszakát, kedvesem.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, Bel leült az ágyra,
és halkan felkuncogott Gustavo gyors távozása miatt.
Legalább, gondolta, havonta lesz pár nap, amikor
egyedül, békében alhat.

A megbeszéltek szerint Bel két nappal később beállított
a régi otthonába, hogy találkozzon az édesanyjával, és
vonattal felmenjenek a Corcovado-hegy tetejére.
Miközben beszálltak az egyik kocsiba, és elindultak
felfelé, Carla rémülten ragadta meg a lánya karját.

– Biztonságos ez? Olyan meredek az emelkedő, mégis
hogyan érhetne fel a tetőre?

– Ne félj, mãe. Megéri, ha felértünk, és láthatod a Rióra

nyíló, gyönyörű kilátást.
Ahogy a hegytetőn lassan felsétáltak a lépcsőn,

Carlának időnként meg kellett állnia, hogy kifújja magát.
Bel odavezette az édesanyját a kilátópavilonhoz.

– Hát nem gyönyörű? – mosolygott rá. – És persze ott
építik a Krisztus-szobor szerkezetét. Olyan különös
belegondolni, hogy a saját szememmel láttam a szobor
tervezését és elkészítését Land​ owski professzor
műtermében. Még egy mintát is készített a kezemről, hogy
talán abból készítse a szobor...

Ahogy elfordult az alatta elterülő kilátástól a Krisztus-
szobor felé, két férfit pillantott meg, akik épp elsétáltak
onnan, és komoly beszélgetésbe merültek. Hitetlenkedve
bámulta őket, a szíve pedig majdnem megállt, amikor az
egyikük felnézett rá, és észrevette.

Pár pillanatig nézték egymást, majd a férfi
rámosolygott, és a lépcsők felé fordult. Aztán követte a
társát lefelé, és eltűnt a szemük elől.

– Ez meg ki volt? –​ nézett Carla érdeklődve a lányára.
– Én... azt hiszem Senhor Levy, Heitor da Silva Costa
művezetője.
– Igen, őt megismertem az újságok címlapjáról. De ki
lehetett a másik?
– Ó, nem vagyok benne biztos, de azt hiszem,
Landowski professzor segédje.
– Értem. Mindenesetre úgy tűnt, hogy ő felismert téged.
– Igen, találkoztunk Párizsban – mondta Bel, miközben
kétségbeesetten próbálta összeszedni magát. Minden

idegszála azt súgta, hogy rohanjon ki a pavilonból, le a
lépcsőkön, és vesse magát Laurent karjába. És minden
akaraterejére szüksége volt, hogy ne tegyen így.

Tizenöt perccel később, amikor Carla azt mondta, hogy
elege van a perzselő hőségből, és lassan elindultak
visszafelé a lépcsőn a peronhoz, hogy megvárják a
vonatot, már nem látta sehol a két férfit.

Amikor visszaértek a házhoz, az anyja megkérdezte,
hogy szeretne-e bejönni egy frissítőre, de Bel
visszautasította, és közölte a sofőrjével, hogy azonnal
induljon el hazafelé. Szüksége volt egy kis magányra,
hogy összeszedje magát, és tudta, hogy ha az édesanyjával
marad, a végén még elárulja magát.

Mégis mit kereshet itt? Miért jött el?
Persze Laurent-t Senhor Levy társaságában látta, így
csak arról lehetett szó, hogy Landowski küldte el őt, hogy
a Krisztus-szobor építési munkálatait felügyelje.
Igen, gondolta Bel, miközben kiszállt az autóból, és
vonakodva elindult felfelé a lépcsőn, erről van szó.
Laurent riói jelenléte semmi többet nem jelent ennél.
Egyenesen a hálószobába ment, mert tudta, hogy Gustavo
még pár óráig nem ér haza a klubból, és ettől igencsak
megkönnyebbült.
Csak feküdt az ágyon, és mélyeket lélegzett, miközben
próbált racionálisan gondolkozni. Komoly esélye volt
annak, hogy soha többet nem találkoznak. Nem tűnt
valószínűnek, hogy az útjaik Rióban keresztezik majd
egymást, hiszen a mérnökkel, Senhor Levyvel nem egy

társadalmi körbe tartoztak, Heitor da Silva Costa pedig
továbbra is Párizsban lakott. Pusztán a sors csúf fintora
volt, hogy ma meglátta őt. És miközben visszaemlékezett a
kedves mosolyára, tiszta szívből azt kívánta, hogy bárcsak
ne vette volna észre.

Másnap este Gustavo korán érkezett meg a klubból, és
közölte Bellel, hogy nem mehet be a szalonba, amíg ő jelt
nem ad. Az arckifejezéséből látta, hogy bármilyen
nászajándékot is szerzett neki, nagyon elégedett vele. Így
jó előre felkészült, hogy kellő lelkesedéssel fogadja, legyen
bármi is az.

– Ma este a szüleid is nálunk vacsoráznak egy másik
megl​ epetésvendéggel, szóval a legszebb ruhádat vedd fel!
– javasolta a férje.

Laurent-t is felkavarta, amikor megpillantotta Izabelát
a kilátónál. A nap épp mögötte járt az égen, amikor
felpillantott rá, így a lány szinte angyali fényben fürdött,
és az egész alakja ragyogott. Amióta Levytől hallott az
esküvőről, a Rióba érkezésekor átélt izgalom
kínszenvedéssel keveredett. Úgy döntött, hogy az lesz a
legjobb, ha minél előbb megnézi az építkezést, hogy
legalább arról kedvező hírekkel szolgálhasson
Landowskinak. Aztán még egy kicsit körbenéz az
országban, amiért annyit utazott, majd hazatér
Franciaországba. Most már biztosan tudta, hogy Izabela
soha nem lesz az övé, így itt semmi sem várt rá. Korholta

magát az elhamarkodott döntés miatt, amelynek nyomán
felszállt a hajóra. Ugyanakkor az elmúlt hónapban itt
maradt, mert tudta, hogy Izabela valamikor csak visszatér
a nászútjáról Rióba, és abban reménykedett, hogy talán
véletlenül összefutnak majd.

Aztán tegnap Monsieur Levy szólt neki, hogy Monsieur
da Silva Costa felvette vele a kapcsolatot, és elkérte tőle
Laurent telefonszámát.

– Úgy tűnik, hogy Gustavo Aires Cabral személyesen is
szeretne megismerkedni a felesége szobrászával. Holnap
estére meghívta önt vacsorára a gyönyörű otthonukba.
Úgy gondolom, hogy ki is fogja fizetni – tette hozzá Levy. –
Majd telefonon keresi a további részletek miatt.

– Köszönöm.
Laurent kezdetben úgy gondolta, hogy természetesen
visszautasítja majd a vacsorameghívást, és inkább a riói
klubjában találkozik a férfival, hogy átvegye a szoborért
járó díjat. Izabela férje aligha olyan ember, akivel meg
akar ismerkedni.
De aztán tegnap délután meglátta őt...
Hosszú belső vívódás után úgy döntött, hogy a férje
jelenléte ellenére megenged magának még egy estét, ha
ezt azzal töltheti, hogy Bel arcában gyönyörködhet. Így
amikor Monsieur Aires Cabral felhívta, elfogadta a
vacsorameghívást.
Miközben a taxi végighajtott az Ipanema utcáin, és
elhagyta a zsúfolt központot a kertváros irányába,
Laurent azon töprengett, hogy mégis mi ütött belé. Nem

kérdés, hogy kész katasztrófa lesz több órát tölteni a lány
társaságában. Ugyanakkor, gondolta, miközben az autó
befordult az elegáns, koloniál stílusban épített ház hosszú
felhajtójára, most már itt volt, és ebből a helyzetből kell
kihoznia a legtöbbet.

Laurent kiszállt a taxiból, kifizette a sofőrt, megállt az
épület előtt, és felnézett a homlokzatára, amely a Rióban
eddig látottak közül az egyik legszebb volt. Felsétált a
széles márványlépcsőkön a hatalmas bejárati ajtóig, és
becsöngetett.

Egy szobalány nyitott ajtót, majd bevezették a szalonba,
ahol már két középkorú pár üldögélt. A szoba sarkában
egy terítővel letakart tárgyat rejtettek el, amelynek
formájából rögtön felismerte a szobrát.

– Á, hát megérkezett! – üdvözölte egy vékony férfi, aki
mögötte lépett be a szobába, és a vonásai egy rágcsálóra
emlékeztettek. – A szobrász maga! – mosolyodott el, és
kinyújtotta a fehér kezét. – Gustavo Aires Cabral. Maga
pedig biztosan Senhor Laurent Brouilly.

– Igen. Örülök, hogy megismerhetem, senhor –
válaszolta Laurent, és közben megjegyezte magának,
hogy a kézfogása meglehetősen lagymatag, ráadásul a
férfi jó pár centivel alacsonyabb nála. Az nem lehet,
gondolta, miközben Gustavo bemutatta a szobában
várakozóknak, hogy ez a cingár, visszataszító férfi legyen
Izabela férje.

– Pezsgőt, senhor? – kérdezte egy szobalány, miközben
pohárral kínálta egy tálcáról.

– Merci – válaszolta, és kezet rázott Gustavo szüleivel,
majd bemutatták Izabela édesanyjának és édesapjának
is.

Antonio Bonifacio magas, jóvágású férfi volt, fekete
hajába szürke tincsek vegyültek, szívélyesen rázta meg a
kezét, Carla pedig kedvesen rámosolygott. Gyönyörű nő
volt, Laurent pontosan látta, hogy Izabela kitől örökölte
sötét, érzéki külsejét. Egyikük sem beszélt franciául, így
Gustavo tolmácsolta a szavaikat.

– Senhor Bonifacio azt mondja, hogy Izabela rengeteget
mesélt Landowski professzorról és a műteremben töltött
időről, amíg a szobrot készítette. Alig várja, hogy láthassa,
sikerült-e valóban megragadnia a szépségét – ismételte
Gustavo.

– Remélem, úgy ítéli majd meg, hogy nem okoztam
csalódást, senhor – válaszolta Laurent, miközben magán
érezte Carla pillantását, aki tüzetesen figyelte beszéd
közben. Rögtön felismerte, hogy ő volt az a nő, akit tegnap
Izabelával látott a Corcovado-hegy tetején.

– Senhora Carla azt mondja, hogy Izabela
természetesen semmit sem tud a szobor és az ön
jelenlétéről – mondta Gustavo –, és nagy meglepetés lesz
számára, amikor csatlakozik majd hozzánk.

– Abban biztos vagyok – jegyezte meg Laurent teljes
őszin​teséggel.

– Kész vagy? – kérdezte Gustavo, amikor belépett a
hálószobába, és meglátta az ágy szélén mélázó Belt.

A felesége odafordult hozzá, és rámosolygott:
– Igen.
Gustavo alaposan szemügyre vette a nejét a gyönyörű,
zöld selyemből készült estélyiben, amelyhez az apjától a
tizennyolcadik születésnapjára kapott smaragd
fülbevalót és nyakláncot vette fel.
– Gyönyörűen festesz, querida – kínálta neki a karját. –
Mehetünk?
– El sem tudom képzelni, hogy mégis mi miatt
csődülhetett ide mindenki – jegyezte meg Bel, miközben
lesétáltak a lépcsőn.
– Hamarosan meglátod – érintette meg Gustavo az
orrát, majd kinyitotta a szalon ajtaját. – Itt is van –
jelentette be az összegyűlt társaságnak, Bel pedig
elmosolyodott, amikor az apja és az anyja lépett oda
köszönteni őt. Gustavo odairányította őt a saját szüleihez,
akik egy másik vendéggel beszélgettek.
– Ez a meglepetésed első része, ami talán segít kitalálni
a másik felét. Hadd jelentsem be Senhor Laurent
Brouillyt, aki egyenesen Párizsból érkezett ide!
Bel nézte, ahogy Laurent felé fordul, Gustavo pedig
elégedetten mosolygott kettejük között, mintha nem is
lehetne boldogabb amiatt, ahogy a meglepetése elsült.
A lány bambán nézett Laurent-ra, miközben érezte,
hogy a szobában minden szempár rájuk szegeződik, és az
ő reakcióját figyeli. Azt sem tudta, mit mondjon neki,
annyira megdöbbent. Miközben múltak a másodpercek,
úgy érezte, hogy a kínzó csend örökké tart.

– Madame Aires Cabral – üdvözölte Laurent, miközben
megfogta a kezét, és megmentette a helyzetet. – Igazán
nagy öröm, hogy újra találkozhatunk. – Azzal kezet
csókolt neki, és szemügyre vette. – Az édesapja pár perce
kérdezte, hogy sikerült-e megörökítenem a szépségét, de
most, hogy a saját szememmel láthatom, attól tartok,
kudarcot vallottam.

– Én... – Belnek kényszerítenie kellett magát, hogy
kinyissa a száját, és kipréseljen magából pár francia szót.
– Senhor Brouilly, milyen kellemes meglepetés! Nem
számítottam rá, hogy Rióban találkozhatunk.

– Nos – mondta Gustavo –, szerencsés véletlen, hogy
Senhor Brouilly itt járt Brazíliában a Krisztus-szobor
miatt. Ebből már biztosan tudod, hogy mi az ajándékom
számodra?

Belt annyira lekötötte Laurent jelenléte, hogy el sem
kezdte végiggondolni, mi lehet a kapcsolat a férfi és a
férje ajándéka között. Szerencsére, még mielőtt
válaszolhatott volna, Gustavo egy terítővel letakart tárgy
elé irányította, míg mindenki köréjük gyűlt.

– Leránthatom a leplet? – kérdezte Gustavo.
– Igen – válaszolta Bel, és nagyot nyelt, mert végre
rájött, hogy mit kap.
Elragadtatott sóhaj szakadt fel mindenkiből, amikor
meglátták Laurent szobrát. Bel hálát adott az istennek,
amiért Laurent szűzies, fiatal lányként ábrázolta.
A szobrot senki sem érezhette illetlennek.
– Tehát? – söpört végig Gustavo pillantása a szobán,

ahogy a jelenlévők véleményét próbálta kifürkészni.
Antonio szólalt meg elsőként.
– Szavamra, megdöbbentő a hasonlóság. Nagyon jó

munkát végzett, Senhor Brouilly.
– Igen, valóban, én is a lányom hasonmását látom

benne – bólintott Carla helyeslően.
Gustavo mindkét dicséretet lefordította, Laurent pedig

mindkettőre hálásan bólintott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy az ajkait igazán jól

visszaadta – jegyezte meg Luiza franciául, elvégre mindig
igyekezett belekötni valamibe. – Lehetnének teltebbek is.

– Nos, senhora – válaszolta Laurent –, az esküvő után
szemügyre véve a menyét, azt kell mondanom, hogy
egészen kivirágzott, amióta legutóbb találkoztunk.
Biztosan arról van szó, hogy az asszonyi lét, annak
minden örömével, tökéletesen illik hozzá.

Belnek elakadt a lélegzete a kritikára adott válasz
hallatán, amely látszólag kedves volt, de valójában annyi
kétértelműség volt benne, hogy az senkinek a figyelmét
nem kerülhette el a szobában. Luiza maga is elpirult.

– És te mit gondolsz az ajándékomról, Izabela? –
érdeklődött Gustavo, és karjával átölelte a felesége
derekát, ezzel is jelölve a tulajdonát.

– Nem hiszem, hogy megítélhetem egy saját magamról
készült szobor érdemeit anélkül, hogy beképzeltnek ne
tűnjek, de igazán figyelmes esküvői ajándék, Gustavo.
Nagyon boldoggá tettél.

Bel épp olyan kötelességtudóan csókolta meg a férje

arcát, mint ahogy kimondta a fenti szavakat. És
mindeközben végig magán érezte – vagy legalábbis így
képzelte – Laurent égető pillantását.

Az idős komornyik belépett a szobába, és bejelentette,
hogy kész a vacsora. Az asztalnál Bel hálásan nyugtázta,
hogy Laurent-t Luiza és Carla közé ültették, ő pedig az
apja és az apósa között kapott helyet, míg Gustavo az
asztalfőnél ült. Sajnos Laurent pont vele szembe került,
így akárhányszor csak felnézett, rögtön őt látta. Arra
gondolt, hogy az asztal elrendezése milyen szörnyű
paródiája a francia műteremben egymással szemben
eltöltött óráknak.

Hogy megnyugtassa az idegeit, nagyot kortyolt a
komornyik által kitöltött borból, majd jobbra fordult, és
elmélyedt beszélgetést kezdeményezett Maurícióval
valamiről, ami épp eszébe jutott. Antonio, amikor
meghallotta, hogy a kávéárakról van szó, hamarosan
szintén bekapcsolódott, a két férfi pedig megfogalmazta
az aggályait arról, hogy a brazil termesztés jelenleg
felesleget teremt, ami lenyomja az árakat.

– A szenátusban dolgozó barátaim tartalékfelhalmozást
emlegetnek – jegyezte meg Maurício.

– Igen, én is ezt tervezem az ültetvényeimen – bólintott
Antonio. – Az ár már egy hónap alatt is sokat esett, a profit
pedig nem olyan bőséges, mint korábban.

Mivel nem tudta követni a beszélgetést, Belnek nem
volt más választása, mint hátradőlnie a széken, míg a két
férfi az orra előtt vitatkozott. Gyakran azon kapta magát,

hogy Laurent-t bámulja.
És ahogy a pillantásuk összekapcsolódott, mindketten

tudták, hogy érzelmeik mit sem változtak.
Kávézás közben a szalonban Bel belecsöppent egy

beszélgetésbe a férje és Laurent között.
– Mikor tér vissza Párizsba? – érdeklődött Gustavo.
– Még nem hoztam döntést – válaszolta. – Attól függ,

hogyan alakulnak itt a dolgok, és milyen lehetőségeket
találok – pillantott Laurent Belre. – Az édesanyja,
monsieur, volt olyan kedves, és megígérte, hogy bemutat
pár lehetséges ügyfélnek, akik talán szobrot akarnak
készíttetni a családjukról. Ki tudja? – mosolyodott el. – Még
az is lehet, hogy beleszeretek a gyönyörű országába, és
úgy döntök, örökre itt maradok.

– Nos, ha megnyerte magának édesanyámat
pártfogóként, akkor erre minden esélye meg is van –
jegyezte meg Gustavo. – Még egy kis brandyt? – kérdezte,
miközben felemelkedett a kanapéról, ahol Bel mellett ült.

– Köszönöm, de nem, senhor – válaszolta Laurent.
Gustavo arrébb sétált, így ők most először kettesben
maradtak.
– Hogy vagy, Izabela? – kérdezte.
Bel az asztalra, majd a parkettára nézett, csak hogy
elkerülje a férfi pillantását. Szeretett volna mondani neki
valamit, de nem tehette.
– Én... megházasodtam – nyögte ki végül.
A lány, míg a válaszát várta, felnézett rá, és látta, hogy
a férfi titkon a szobát fürkészi, hogy figyeli-e őket valaki.

– Bel – suttogta, míg olyan közel hajolt hozzá,
amennyire csak mert. – Tudnod kell, hogy miattad jöttem
ide. Tudnod kell – ismételte. – Ha szeretnéd, hogy sarkon
forduljak, és felszálljak a következő Franciaországba
tartó hajóra, akkor megteszem. De a te szádból akarom
hallani. Most! – siettette, mert meglátta, hogy Gustavo
kitölti a brandyt az üvegből. – Boldog vagy a férjeddel?

Belnek nem jöttek szavak a szájára. Látta, hogy
Gustavo visszateszi a kristálydugót az üvegbe.

– Nem – nyögte ki végre, mielőtt kifutott volna az időből.
– Akkor még mindig szeretsz?
– Igen – nézte, ahogy Gustavo odahajol az
édesanyjához, és a fülébe súg valamit.
– Akkor találkozzunk holnap délután. A címem: Rua
Visconde de Pirajá 17. Egy lakóház az Ipanemában, a
hatos szobában lakom a legfelső szinten.
Bel elraktározta az információt a fejében, közben
Gustavo visszatántorgott hozzájuk. Bel látta, hogy
Laurent észrevette, milyen részeg a férje, és összerezzent,
amikor az erős kézzel magához szorította, és megcsókolta.
– Hát nem gyönyörű a feleségem? – kérdezte Laurent-
tól.
– Valóban az, monsieur.
– Néha úgy érzem, meg sem érdemlem – folytatta
Gustavo, és még egyet kortyolt a brandyből. – Gondolom,
el tudja képzelni, mennyire élvezem a házasságom első
heteit.
– Ó, hogyne, el tudom képzelni – válaszolta Laurent. –

Most pedig bocsásson meg, de indulnom kell – emelkedett
fel váratlanul, majd a társaság másik részéhez lépett,
hogy elbúcsúzzon tőlük.

– Elmúlt már? – suttogta Gustavo Bel fülébe, miközben
Laurent megcsókolta Carla kezét.

– Sajnos még nem, talán majd holnap.
– Milyen kár! – jegyezte meg Gustavo. – Szeretkezni
akartam a gyönyörű feleségemmel.
Laurent visszatért, és megállt előttük.
– Jó éjszakát kívánok, és köszönöm mindkettejüknek a
vendéglátást.
Gustavo és Bel felemelkedett, Laurent kezet rázott a
férfival, és gyorsan megcsókolta Bel kezét.
– À bientôt, Madame Aires Cabral!
– Bonne nuit{26}, Senhor Brouilly!
Laurent távozása után a társaság maradéka is
készülődni kezdett.
– Jó éjszakát, querida! – búcsúzott tőle Carla a bejárati
ajtóban állva. – Látogass meg minél előbb! – tette hozzá,
miközben sokatmondó pillantást vetett rá, és követte a
férjét a lépcsőn.
A hálószoba előterében Gustavo szenvedélyesen
megcsókolta Belt.
– Alig várom a holnap estét – mondta.
Bel becsukta az ajtót, levette a ruháját, bedőlt az ágyba,
és hálát adott az istennek, amiért ma este egyedül lehet.

Harminchetedik fejezet

Bel másnap reggel azzal a tudattal ébredt, hogy az

előző este túl sokat ivott. De legalábbis a fejébe szállt a

vér. Ugyan mi másért egyezett volna bele abba, hogy

találkozik Laurent-nal a lakásán?

Átfordult, és felnyögött. Előző este boldogan feküdt az

ágyában, és minden egyes forró pillantást és szót újraélt,

amelyet egymással váltottak, de most hirtelen eszébe

ötlöttek Laurent Rióba érkezésének szörnyű

következményei is.

Kevesebb mint egy hónapja házasodott össze

Gustavóval. És nemcsak azt vallotta be Laurent-nak, hogy

boldogtalan a házassága, hanem azt is, hogy őt szereti...

Mégis miféle őrület tört rá?

A szerelem őrülete...

Legyen szó bármilyen érzelemről is, bele sem mert

gondolni abba, hogy milyen következményekkel járna, ha

Gustavo megtudná, hogy viszonyuk volt

Franciaországban, nem is beszélve arról, ha esetleg itt is

folytatnák az affért.

Bel felállt, és kiment a fürdőbe. Megnézte a tükörképét,

és próbálta kitalálni, hogy mit kellene tennie.

A legbiztonságosabb az, ha nem megy el Laurent

lakásába délután. Ha távol marad, akkor a férfi is

biztosan belenyugszik a dologba, és nem keresi többet.
Ám a tükörben Laurent szemét látta a sajátja helyén,

tele szerelemmel, ígéretekkel és beteljesüléssel, és
azonnal összerázkódott a gyönyörtől.

Loen a hálószobájában várta, amikor kilépett a
fürdőből.

– Hogy van, Senhora Bel? – érdeklődött, miközben
felakasztotta a gyönyörű selyemruhát, amelyet Bel egy
kupacban szórt le a földre előző este.

– Kicsit... fáradt vagyok – vallotta be.
– Itt volt tegnap este, igaz? A szobrász? – kérdezte a
szobalány, míg a szobát takarította.
– Igen, itt volt. Én... jaj, Loen! – Bel leereszkedett az
ágyra, a kezébe hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Loen
odaült mellé, és ​átölelte.
– Kérem, ne sírjon. Biztosan legalább egy kicsit örül
annak, hogy eljött ön után Brazíliába.
– Igen... nem... – Bel felnézett Loenre. – Tegnap nagy
butaságot csináltam – vallotta be. – Azt mondtam neki,
hogy ma délután meglátogatom a lakásában az
Ipanemában.
– Értem – bólintott Loen nyugodtan. – És tényleg
elmegy?
– Hogy mehetnék? Házas vagyok, és beleegyeztem, hogy
találkozom egy másik férfival. Mégis mit tennél a
helyemben, Loen? Kérlek, mondd meg!
– Nem tudom – sóhajtott a lány. – Azt kellene

mondanom persze, hogy hiba lenne találkozni vele. De ha
Brunóról lenne szó, nem hiszem, hogy meg tudnám állni a
dolgot. Különösen, ha csak egy kis ideig van itt.

– Ezzel csak bátorítasz, Loen – nézett rá Bel –, pedig azt
kellene mondanod, hogy őrültséget csinálok.

– Tényleg őrültség – hagyta rá Loen –, de ezt nélkülem
is tudja. Talán az lenne a legjobb, ha most az egyszer
találkozna vele, és megmondaná neki, hogy soha többé
nem láthatja. Egy végső búcsú.

– És mégis hogy intézhetném ezt el? Senhora Aires
Cabral minden lépésemet figyeli.

– Délután kettőkor lesz egy ruhapróbája Madame
Duchaine-n​ el az új ruhatára miatt – válaszolta Loen. –
Elmehetnénk, aztán azt mondhatná, hogy nem érzi jól
magát, eljöhetne a próbáról, és így elég ideje lenne
találkozni a szobrásszal. Legalább pár órájuk lenne
együtt.

– Loen, mégis mit csinálsz velem? – kérdezte Bel
kétségbeesve, mert érezte, hogy a szobalány tervét túl
könnyű végrehajtani.

– Épp a legjobb barátnőjeként viselkedem, ahogy ön is
az nekem. A házassága óta mindennap látom a szemében
a szenvedést. Szeretném, ha boldog lenne. Az élet nagyon
rövid, a házasság viszont nagyon hosszú tud lenni
olyasvalakivel, akit nem szeretünk. Szóval – emelkedett
fel Loen az ágyról –, döntse el ön, én pedig mindent
megteszek, hogy segítsek.

– Köszönöm. Úgy lesz – bólintott Bel.

– Jó reggelt! – köszönt rá Luiza, amikor Bel odaért az
asztalhoz. – Jól aludt, kedvesem?

– Igen, köszönöm szépen.
– Ma reggel üzenetet kaptam egy barátomtól. Fiatal
hölgyeket szeretnének összegyűjteni az Igreja de Nossa
Senhora da Glória do Outeiro nevű templomban, a szülei
házának a közelében. A Krisztus-szobor építését vezető
mérnök, Senhor da Silva Costa úgy döntött, hogy zsírkő
mozaikokkal díszíti majd a szobrot. Olyan szorgos kezeket
keres, akik hajlandóak egyenként felragasztani ezeket a
lapocskákat a belső vázra. Hosszú munka lesz, de a
barátom szerint kifogástalan háttérből érkező nők végzik
majd. Feltűnt, hogy nincs igazán megfelelő
hölgytársaságod itt Rióban. Ez kiváló alkalom lenne arra,
hogy szerezz pár új barátot.
– Hát persze, szívesen segítek – bólintott Bel. –
Különösen mert egy ilyen nemes ügyről és a szívemhez
közel álló feladatról van szó.
– Akkor válaszolok neki, és megírom, hogy önként
jelentkeztél. Talán már holnap bele is vághatsz.
– Igen – hagyta rá Bel, miközben a szobalány
felszolgálta a kávét.
A reggeli után Bel mélyen a gondolataiba merülve
sétált egyet a kertben. A mozaikok legalább lekötik majd
az idejét, mert egészen nyilvánvaló volt, hogy itt soha nem
lesz a ház úrnője. Bár Luiza dobott neki egy csontot azzal,
hogy beszámolt a költségvetésről, továbbra is mindent ő

maga intézett. Ha Bel javaslatot tett a vacsorával
kapcsolatban, biztos visszautasításra számíthatott, amikor
pedig az előző nap meg akarta kérdezni, hogy
használhatja-e a limoges-i készletet a Wedgwood helyett,
akkor azt a választ kapta, hogy az előbbit kizárólag
családi ünnepségek, például születésnapok vagy
évfordulók alkalmával veszik elő.

Gustavo mindennap rögtön ebéd után elment a
klubjába, ami azt jelentette, hogy Bel rengeteg időt töltött
délutánonként magányosan. A gyomra hirtelen
összeszorul: mit fog kieszelni ma délutánra?

Délben Bel már teljesen elvesztette a fejét. Fél egykor
kocsit kért.

– Luiza – mondta, amikor megtalálta a szalonban
leveleket fogalmazó anyósát –, elmegyek találkozni
Madame Duchaine-nel a városba. Loen elkísér. Lehet,
hogy beletelik majd egy kis időbe, mert a téli ruhatáramat
próbáljuk fel.

– Nos, úgy hallottam, hogy elég drága, és az öltései sem
a legjobbak. Megadom majd egy másik ruhakészítő nevét,
aki sokkal olcsóbb és megbízhatóbb.

– Madame Duchaine mindig is tökéletes munkát
végzett számomra – vágott vissza Bel. – Vacsoránál
találkozunk, Luiza.

Anélkül, hogy jobban megnézte volna az anyósa
megdöbbent pillantását, aki teljesen elámult azon, hogy a
menye kétségbe merészelte vonni a véleményét, Bel
kisétált az ajtón, és feltette a kalapját.

Loen már ott várt rá.
– Nos? – kérdezte a kocsihoz menet.
– Nem tudom – nyögte.
– Akkor menjünk el Madame Duchaine-hez, és ha úgy
dönt, tettessen fejfájást, én majd segítek – mondta Loen,
míg beszálltak az autóba. A sofőr elindult, Bel pedig
üveges szemmel bámult ki az ablakon, miközben a szíve
úgy vert, hogy attól tartott, mindjárt kiugrik a helyéről.
Amikor megérkeztek Madame Duchaine-hez, Bel és
Loen kiszállt az autóból.
– Nem kell megvárnia, Jorge – mondta Bel a sofőrnek. –
Eltart egy darabig. Kérem, hatra jöjjön vissza értem.
– Igenis, senhora.
Bel nézte, ahogy az autó elindul a járda mellől, majd
belépett a szalonba Loennel az oldalán.
Tíz perccel később azon kapta magát, hogy
kifejezéstelen arccal nézegeti a képét egy teljes alakos
tükörben, a gondolatai közben vadul cikáznak, Madame
Duchaine pedig épp egy mérőszalaggal és gombostűkkel
matat körülötte. Továbbra is kínozta a döntésképtelenség,
a gyomra összeszorult. Ha hamarosan nem dönt, már
úgyis túl késő lesz.
Madame Duchaine felállt, és Bel mögé lépett, hogy a
háta mögül szemügyre vegye a munkáját a tükörből is.
Ahogy mélyen ülő, apró szemét Belre emelte, aggódva
megkérdezte:
– Szavamra, nem fest túl jól, senhora. Nagyon sápadt.
Talán rosszul érzi magát?

– Kissé elgyengültem – bólintott Bel.
– Talán egy másik nap folytassuk a ruhapróbát? Jobb
lenne, ha most elmenne, és kipihenné magát – válaszolta
a varrónő, miközben lopva az ügyfele hasát méregette a
tükörben.
Ebben a pillanatban Bel elkapta Loen pillantását, és
érezte, hogy a döntést meghozták helyette.
– Igen, lehet, hogy igaza van. Holnap felhívom, hogy
újabb időpontot foglaljak. Gyere, Loen! – fordult a
szobalányhoz. – Induljunk!
Ahogy elhagyták a szalont, és kiléptek az utcára, Bel
Loenhez fordult.
– Hát itt vagyunk. Lehet, hogy elment az eszem, de
találkozom vele. Kívánj szerencsét!
– Természetesen. Csak arra ügyeljen, hogy időben
visszaérjen, még a sofőr előtt. És Senhora Bel – tette hozzá
lágyan –, ha úgy is dönt, hogy soha többé nem lehetnek
együtt a mai nap után, szerintem akkor is jó döntés most
találkozni vele.
– Köszönöm.
Bel végigsietett az Ipanema utcáin a Rua Visconde de
Pirajá felé. Kétszer bizonytalanul visszafordult, de aztán
meggondolta magát, és továbbment előre, míg Laurent
háza előtt nem találta magát.

Igen, mondta magában. Bemegyek, és megmondom
személyesen, hogy nem találkozhatunk többet, ahogy
Párizsban is tettem. Aztán eljövök.

Besietett, elindult a lépcsők felé, majd elkezdett

felsétálni, miközben a lakások ajtaját figyelte.
Aztán odaért a hatoshoz, habozott, majd lehunyta a

szemét, és egy csendes fohász kíséretében bekopogott.
Hallotta a léptek zaját a parkettán, majd kinyílt az ajtó,

és Laurent állt előtte.
– Bonjour, Madame Aires Cabral! Kérlek, gyere be!
Rámosolygott, és nyitva tartotta az ajtót neki, hogy

beléphessen. Aztán becsukta maga mögött, és kétszer is
ráfordította zárat, hátha a szobalánya, Monica váratlanul
megérkezne. Végre kettesben volt Bellel, és nem akarta,
hogy megzavarják őket.

– Milyen gyönyörű látvány! – jegyezte meg idegesen
Bel, míg a szalonban állt, és az óceánt csodálta.

– Tényleg az, nem igaz?
– Laurent...
– Izabela...
Egyszerre szólaltak meg, és ezen elmosolyodtak.
– Leüljünk? – kérdezte Bel, miközben egy székhez
sétált, és leereszkedett rá. Hiába próbálta megnyugtatni
zaklatott lég​zését.
Laurent odahúzott mellé egy másik széket, hogy
szemben legyen vele, és ő is helyet foglalt.
– Szóval, miről szeretnél beszélni velem?
– Én... – Bel megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Nincs ez
jól. Nem lenne szabad itt lennem.
– Ahogy nekem sem – bólintott a férfi. – De úgy tűnik,
hogy az elhatározásunk ellenére mégis mindketten itt
vagyunk.

– Igen – vett mély levegőt a lány. – Azért jöttem el
hozzád, hogy megmondjam, többet nem találkozhatunk.

– Ezt mondtad a párizsi parkban is. És nézd, mi lett
belőle!

– Nem én kértem, hogy gyere el Rióba.
– Tényleg nem. Talán sajnálod, hogy itt vagyok?
– Igen... nem... – sóhajtott Bel reménytelenül.
– Megházasodtál – mondta Laurent kifejezéstelen
arccal.
– Igen. Tudom, hogy lehetetlen egy helyzet.
– Bel... – A férfi gyorsan felállt a székből, sietve
odalépett hozzá, és térdre ereszkedett előtte, majd
megfogta a kezét. – Tegnap este megkérdeztem, hogy
boldog vagy-e, és azt válaszoltad, hogy nem.
– De...
– Aztán megkérdeztem, hogy szeretsz-e még, és azt
mondtad, igen.
– Én...
– Csitt, most hadd beszéljek én! Megértem a
körülményeidet, és azt is, hogy milyen rémesen rossz
időben érkeztem. Megígérem, ha most a szemembe
mondod, hogy menjek el, ahogy Párizsban is tetted,
esküszöm, azonnal elhagyom Riót, amint le tudom foglalni
az utat. Meg kell mondanod, mit szeretnél. Mert szerintem
én egyértelművé tettem, hogy mit akarok.
– A szeretőm lenni? – pillantott rá Bel. – Mert ennél
többet nem kínálhatok neked. És te nem ezt érdemled –
tette hozzá.

– Az, hogy mit érdemlek, mit sem számít ebben a
helyzetben. A sors úgy rendelte, hogy téged akarlak. És
hiába próbálkozom, nem tudok nélküled élni. Egy
tökéletes világban most azonnal elrabolnálak,
belegyömöszölnék a bőröndömbe, és elrángatnálak
Franciaországba, hogy együtt éljük le az életünket. De én
készen állok a megalkuvásra. Te is? – Laurent mélyre
ható pillantása belefúródott a szemébe, ahogy azt kutatta
az arcán, hogy mit érezhet, szinte itta a vonásait.

Bel lepillantott rá, és azon töprengett, miként is
vonhatta valaha kétségbe a férfi érzéseit. Otthagyta érte
az életét Franciaországban, és követte a világ másik
végére, Rióba, bár semmi garanciája nem volt arra, hogy
itt rátalál. És a mit sem sejtő, szegény férje főszerepet
játszott abban, hogy újra találkozhattak. Ahogy
Gustavóra gondolt, magához tért.

– Ami történt, megtörtént – mondta olyan határozottan,
ahogy csak tudta. – Nem tisztességes tőled, hogy egyszer
csak beállítasz ide, eszembe juttatod, ami történt,
miközben én mindent megtettem, hogy elbúcsúzzam
tőled, és elfelejtselek. Én... – könnyek szöktek a szemébe,
és elcsuklott a hangja.

– Ma chérie, bocsáss meg, a legkevésbé sem szeretnélek
megríkatni. És igen, igazad van – bólintott Laurent. –
Megmondtad nekem, hogy menjek el, és nem hallgattam
rád. Az egész az én hibám, és nem a tiéd.

– De mégis áruld el, honnan kellene erőt merítenem az
újabb búcsúhoz? – Bel sírt, erre a férfi átölelte. –