Lucinda Riley - A hét nővér

– Nincs választásom – válaszolta Bel kétségbeesetten.
– Megértem, hogy miért érzel így, de ahogy azt tudod,
minden emberi lénynek szabad akarata van. Ez
különböztet meg minket az állatoktól. – Laurent
elhallgatott a következő mondata előtt. – És mi a helyzet a
vőlegényeddel? Azt mondtad, hogy szeret téged.
– Igen, azt hiszem, szeret.
– És hogyan birkózik meg majd azzal, hogy egy olyan
nőt vett el, aki nem osztozik az érzelmein?
A közömbösséged, a tény, hogy kötelességtudatból mentél
hozzá, biztosan rágni fogja belülről.
– Édesanyám szerint majd megszeretem, és hiszek neki.
– Hát akkor – csúszott le Laurent karja a válláról –,
nem maradt más hátra, mint hogy sok boldogságot
kívánjak neked. Azt hiszem, végeztünk.
A férfi váratlanul felállt, és visszament a műterem
távolabbi felére.
– Kérlek, Laurent, ne légy ilyen. Ezek az utolsó
pillanatok, amelyeket együtt tölthetünk.
– Izabela, elmondtam mindent, amit tudtam. Szerelmet
vallottam, és odaadást ígértem neked. Megkértelek, hogy
ne menj haza, hanem maradj itt velem – szomorúan
vállat vont. – Többet nem tehetek. Bocsáss meg, de nem
bírom elviselni, hogy azt mondod, egy napon talán
szeretni fogod a férjedet.
Bel feje tele volt az erőteljes ellentmondásokkal. A szíve
hangosan dobogott, és fizikailag is rosszul érezte magát.
Nézte, ahogy Laurent letakarja a lepellel a szobrot, és

elrejti szem elől, mint ahogy egy nemrégiben elhunyt
szeretett rokont is letakar az ember. Belt nem érdekelte,
hogy szimbolikus vagy gyakorlati megfontolásból történt a
dolog, csak felkelt a padról, és odalépett hozzá.

– Laurent, kérlek, adj egy kis időt gondolkodásra...
Gondolkodnom kell – szipogta, ahogy a halántékára tette
a kezét.

Laurent megtorpant, és egy pillanatig tétovázott,
mielőtt megszólalt volna.

– Tudom, hogy nem jöhetsz többet ide a műterembe. De
kérlek, ha ez az utolsó kérésem hozzád, találkozz velem
holnap délután Párizsban!

– Van annak értelme?
– Könyörgöm, Izabela. Csak mondd meg, hogy hol és
mikor!
Bel Laurent szemébe nézett, és tudta, hogy nem képes
ellenállni.
– Az Avenue de Marigny és az Avenue Gabriel
kereszteződésénél lévő park déli bejáratánál.
Találkozzunk ott háromkor!
Laurent ránézett, és bólintott.
– Ott leszek. Jó éjszakát, Bel!
Bel elhagyta a műtermet, mert nem maradt más
mondanivalója. Végigsétált a kerten, és észrevette az
egyedül álldogáló kisfiút, aki a csillagokat nézte.
Odalépett hozzá, és amikor az utóbbi észrevette,
rámosolygott.
– Szia! – köszönt rá. – Sokkal jobban festesz. Hogy érzed

magad?
A fiú csak bólintott, de ő mindent értett.
– Holnapután elhagyom Franciaországot, és hazatérek

Bra​zíliába.
Bel előhúzott egy jegyzetfüzetet és egy ceruzát a

táskájából, és lefirkantott valamit.
– Ha bármire szükséged lenne, keress meg! Itt van a

nevem és a szüleim címe.
Kitépte a papírlapot a füzetből, odaadta a fiúnak, és

nézte, ahogy némán mozgó szájjal elolvassa. Megint
beletúrt a táskába, és előhúzott belőle egy húszfrankost.
A kis kezébe nyomta, odahajolt, és megpuszilta a feje
búbját.

– Viszlát, querido, és sok szerencsét!

Később, amikor visszagondolt a Párizsban töltött időre,
mindig élénken emlékezett a hosszú, álmatlan
éjszakákra. Miközben Maria Elisa elégedetten szunyókált
az ágyában, Bel résnyire nyitotta a függönyt, és az
ablakpárkányon üldögélve nézte a párizsi utcákat maga
alatt, és a külvilág örömeiről álmodozott.

Ez az este, míg forró homlokát a hideg üvegnek nyomta,
volt a leghosszabb mind közül. A kérdések pedig,
amelyeket feltett magának, az egész jövőjét
meghatározták.

Mire a sötét éjszaka véget ért, meghozta a döntését, és
kimerülten zuhant be az ágyba, míg a hangulatát
tükröző, szürke hajnal beszüremkedett a függöny rései

közt.

– Búcsúzni jöttem – mondta, mire Laurent reményei
végképp semmivé foszlottak, és porként szitáltak alá a
köves talajra, amelyen álltak. – Nem árulhatom el a
szüleimet. Meg kell értened.

Laurent lenézett a lábára. Nagy nehezen kinyögte:
– Megértem.
– És most jobb, ha megyek. Köszönöm, hogy eljöttél a
találkozóra, és remélem, boldog és örömteli élet vár rád.
Biztos vagyok benne, hogy egy napon újra hallok majd
rólad és a szob​raidról. És biztosan tisztelettel beszélnek
majd róluk.
Bel felállt, a teste minden egyes izma megfeszült, hogy
uralkodni tudjon az érzelmein, majd lábujjhegyre állt,
hogy megcsókolja a férfi arcát.
– Viszlát, Laurent, és isten áldjon!
Azzal elindult.
Pár pillanattal később egy kezet érzett a vállán.
– Bel, kérlek, ha bármikor meggondolnád magad, tudd,
hogy várok rád. Au revoir, szerelmem!
Azzal Laurent sarkon fordult, és gyorsan elfutott a
füvön a másik irányba.

Huszonhatodik fejezet

Bel valahogyan túlélte a következő huszonnégy órát és
a különleges vacsorát, amelyet a Da Silva Costa család
rendezett neki.

– Sajnos nem ünnepelhetünk önnel az esküvője napján
– mondta Heitor pezsgővel a kezében a köszöntőn. – De
szeretnénk sok boldogságot kívánni önnek és a
vőlegényének.

A vacsora után átadtak neki egy gyönyörű, kínai
porcelánból készült, limoges-i kávéskannát és a hozzá
tartozó csészéket, hogy a Párizsban töltött időre
emlékeztessék. Ahogy a család tagjai elszállingóztak az
asztaltól, Heitor Belre mosolygott.

– Örül, hogy hazatérhet, Izabela?
– Alig várom, hogy újra lássam a családomat. És
természetesen a vőlegényemet is – tette hozzá gyorsan. –
De Párizs nagyon fog hiányozni.
– Talán egy szép napon, amikor a Corcovado-hegy
tetején a Krisztus-szoborra pillant, elmondhatja a
gyermekeinek, hogy ott volt a megalkotásakor.
– Igen, igazi megtiszteltetés, hogy jelen lehettem –
bólintott Bel. – Hogy haladnak a munkálatok?
– Ahogy azt tudja, Landowski már majdnem befejezte a
négyméteres modellt, most pedig találnom kell egy helyet,

ahol elférünk a műszaki rajzolóimmal, hogy elkészítsük a
harmincméteres változatot. Landowski jövő héten kezdi
meg a teljes méretű fej és kéz elkészítését. Amikor
legutóbb találkoztunk, megemlítette, hogy Senhor
Brouillyval az ön és Senhorita Lopes de Almeida kezéről
vettek mintát lehetséges prototípusként. Ki tudja –
jegyezte meg Heitor –, egy szép napon talán az ön elegáns
ujjai áldják majd meg Riót a Corcovado-hegy tetejéről.

Maria Georgiana ragaszkodott hozzá, hogy Maria
Elisával együtt lássa biztonságban hajóra szállni a
hazafelé tartó Belt. Szerencsére, amint megtalálták a
kabinját, magára hagyta pár percre a két lányt, és
elviharzott, hogy egyeztessen a recepcióval.

– Sok boldogságot, drága Izabela! – csókolta meg
búcsúzóul Maria Elisa Belt.

– Igyekezni fogok – mondta a lány, miközben a
barátnője figyelmesen nézte.

– Valami baj van?
– Nem, én... Azt hiszem, csak az esküvőm miatt izgulok –
válaszolta.
– Írj majd, és számolj be róla, mi pedig találkozunk, ha
én is hazatértem Rióba. Bel, én...
– Mi az?
A hajóban felharsant a csengő, ami azt jelezte, hogy a
hajó fél óra múlva kifut.
– Ne feledd a Párizsban töltött időt, de kérlek, próbálj
megbarátkozni a Gustavóval töltött jövővel is!

Bel Maria Elisára nézett, és ösztönösen tudta, hogy
miről b​ eszél.

– Úgy lesz, ígérem.
Maria Georgiana újra feltűnt a kabinban.
– A recepciós körül rengeteg vendég ácsorgott, így nem
tudtam beszélni vele személyesen, de feltétlenül
mutatkozzon be neki! Már tudja, hogy egyedül utazik, és
biztosan gondoskodik majd a megfelelő társaságról.
– Feltétlenül megkeresem. Viszontlátásra, Senhora da
Silva Costa! Köszönöm a kedvességét.
– És ígérje meg, hogy nem hagyja el a hajót, míg
biztonsá​gosan meg nem érkeznek a Píer Mauába – tette
hozzá. – Nagyon örülnék egy táviratnak, amint
biztonságban megérkezett a szüleihez.
– Biztosíthatom, hogy azonnal küldök egyet, ha
hazaértem.
Bel felkísérte őket a fedélzetre, és még egyszer
elköszönt tőlük. Miután elhagyták a hajót, kihajolt a
korláton. Lenézett Le Havre kikötőjére, és tudta, hogy
most látja utoljára Franciaországot.
Valahol innen délre terült el Párizs, és a városban ott
volt Laurent is. A hajó finoman elindult a kikötőből, Bel
pedig csak bámult ki a partra, míg az végül semmivé
foszlott a távolban.
– Minden jót, szerelmem, minden jót! – suttogta. Azzal
szomorúan lement a kabinba.

Bel aznap este a kabinjában fogyasztotta el a vacsorát,

mert egyetlen percet sem bírt volna elviselni a vidám
ebédlőben, amely tele volt boldog utasokkal, akik alig
várták az utat. Az ágyán feküdt, érezte a hajó finom
ringatását, és ahogy beesteledett, nézte, ahogy a kajüt
ablaka éppolyan sötét lesz, mint a szíve.

Sokat gondolkozott azon, hogy ha elhagyja a
szárazföldet, a hajó és saját élete pedig újra hazafelé tart
majd, talán csillapodik a szívében a szörnyű fájdalom.
Elvégre újra láthatja szeretett édesanyját és édesapját, és
hazatérhet ismerős otthonába.

Az esküvővel kapcsolatos tervek már alakultak, az apja
izgatottan írta meg, hogy Rio gyönyörű katedrálisában
házasodnak majd össze, ami ritka megtiszteltetésnek
számít.

De hiába próbálkozott, ahogy a hajó egyre csak
távolodott Laurent-tól, a szíve éppolyan nehéz volt, mint
Landowski műtermének kőtömbjei.

– Áldott Szűz – imádkozott, miközben könnyek peregtek
le az arcáról a párnájára. – Adj erőt, hogy elviseljem az
életet nélküle, mert most fogalmam sincsen, hogyan
leszek majd erre ​képes.

Maia

2007 júniusa

Telihold

13; 49; 44

Huszonhetedik fejezet

Amikor befejeztem a levelet, láttam, hogy már éjfél is
elmúlt. Izabela Bonifacio a gőzös fedélzetén ült, és épp
hazatérni készült egy férfihoz, akit nem szeretett, és maga
mögött hagyta a szerelmét, Laurent.

L a u ...
Izgatottság áradt szét az ereimben, amikor ráébredtem,
hogy ismerem a zsírkő csempe hátán található első három
betű eredetét, amelyek a jelek szerint Laurent-ra, Bel
titkos szerelmére utaltak. A széken üldögélő nő szobra
pedig a Casában minden bizonnyal pontosan az,
amelyhez Bel ült modellt a mámorító párizsi napok során.
Arról azonban fogalmam sem volt, miként jutott el az
óceán túloldalára.
Holnap nemcsak a leveleket olvasom majd újra –
annyira szerettem volna megismerkedni a történettel,
hogy nem tudtam minden apró részletre odafigyelni –,
hanem Monsieur Laurent Brouillynak is utánanézek az
interneten. A neve ismerősen csengett. De egyelőre
kimerülten levetkőztem, magamra húztam a takarót, és
álomba merültem, míg a kezem továbbra is a családom
történetén nyugodott.

Éles csengetésre ébredtem, és beletelt pár másodpercre,

míg zavart érzékeim ráébredtek, hogy az ágyam melletti
telefon adja a fülsértő hangot. Átnyúltam az
éjjeliszekrényre, fülemhez emeltem a kagylót, és álmosan
motyogtam bele:

– Halló?
– Maia, Floriano vagyok. Hogy van?
– Jobban... – válaszoltam, és rögtön elöntött a bűntudat
a tegnap éjszakai hazugságom miatt.
– Remek. Ma már találkozhatunk? Sok mindent
kiderítettem.
Ahogy én is, gondoltam magamban, de nem mondtam
semmit.
– Hogyne.
– Gyönyörű az idő, úgyhogy sétálhatnánk egyet a
parton. Megfelel, ha tizenegykor találkozunk odalent az
előtérben?
– Igen, de, kérem, Floriano, ha más dolga akadna...
– Maia, hiszen regényíró vagyok, és bármilyen kifogást
örömmel fogadok, csak ne kelljen az asztalomnál ülnöm,
és írogatnom. Egy óra múlva találkozunk.
Reggelit rendeltem a szobaszerviztől, és újraolvastam
az első néhány levelet, hogy kicsit kitisztuljanak a
gondolataim. Aztán láttam, hogy mennyi az idő, így
gyorsan lezuhanyoztam, és pontosan tizenegykor már ott
is voltam az előtérben.
Floriano már várt rám, és egy vaskos műanyag
zacskóba tett lapot olvasgatott az ölében.
– Jó reggelt! – köszöntem neki.

– Jó reggelt! – pillantott fel. – Sokkal jobban fest.
– Igen, jól vagyok – ültem le mellé, és azonnal
eldöntöttem, hogy előállok az igazsággal. – Floriano,
tegnap éjjel nem csak a hasam miatt maradtam a
szobámban. Yara, az idős szolgáló átadott egy csomagot,
mielőtt elindultunk tegnap a Casából – vallottam színt. –
És titoktartásra kötelezett.
– Értem – vonta fel a szemöldökét Floriano a hírek
hallatán. – És mégis mi volt ebben a csomagban?
– Levelek, amelyeket Izabela Bonifacio írt a
szolgálójának akkoriban. A nőt Loen Fagundesnek hívták.
Ő volt Yara édesanyja.
– Értem.
– Sajnálom, hogy nem szóltam a dologról tegnap.
Először szerettem volna elolvasni őket. És ígérje meg, hogy
senkinek sem szól róluk egy szót sem. Yara rettegett attól,
hogy Senhora Carvalho megtudja, hogy átadta nekem a
leveleket.
– Természetesen. Semmi baj. Megértem – mondta
nyugodtan Floriano. – Elvégre az ön családjának
történetét kutatjuk, nem az enyémet. És úgy látom, hogy
maga mindig nehezen bízik másokban. Biztosan rengeteg
más titkot is megtartott magának. Szeretné elmondani,
hogy mi van a levelekben, vagy nem? Ön döntse el, nem
fogok megsértődni, ha nemet mond.
– Igen, hát persze hogy szívesen elmondom – vágtam rá,
miközben egészen zavarba hozott az ösztönös, velem
kapcsolatos megérzése, amely nagyjából tükrözte Pa

levelének a lényegét.
– Akkor sétáljunk egyet beszélgetés közben.
Követtem Florianót, aki elhagyta az előteret, majd

együtt átkeltünk a sugárúton a széles part menti sétány
felé. A friss kókuszlevet, sört és ropogtatnivalót áruló
bódék körül már mindenhol zsongtak a partra érkezők.

– Elsétálhatunk a Copacabanára, és megmutathatom,
hogy a dédanyja hol tartotta az elegáns esküvőjét.

– És a tizennyolcadik születésnapját – tettem hozzá.
– Igen, arról is találtam pár képet a biblioteca
újságarchívumában. Tehát – vetette fel –, ha nem esik
nehezére, Maia, elmesélhetné a legújabb információit.
Miközben az Ipanema-parton sétáltunk, a tőlem telhető
legnagyobb részletességgel írtam le a levelek tartalmát.
Amikor megérkeztünk a helyre, amelyet Floriano a
Copacabana-partnak nevezett, elsétáltunk egészen a
híres Copacabana Palace Hotelig. A nemrégiben felújított,
figyelemfelkeltő épület fehéren ragyogott a napsütésben
Rio építészeti koronájának az egyik gyöngyszemeként.
– Valóban impozáns – néztem fel a homlokzatra. – Nem
lep meg, hogy ezt választották Bel és Gustavo esküvőjének
helyszínéül. El tudom képzelni, ahogy ott áll a gyönyörű
esküvői ruhában, és Rio legelőkelőbb közönsége csodálja
őt.
A délelőtti nap már nagyon erősen tűzött ránk, így
leültünk két lócára egy árnyas napernyő alá az egyik part
menti bódénál. Floriano rendelt magának egy sört, én
pedig kókuszlevet kértem.

– Az első fontos tudnivaló, hogy a Museu da República
UV-képalkotási osztályán dolgozó barátom megerősítette
a zsírkő hátán található két nevet. Még mindig dolgozik a
dátum és a felirat meghatározásán, de a nevek
egyértelműen „Izabela Aires Cabral” és „Laurent
Brouilly”. A leveleknek hála most már kétséget kizáróan
tudjuk, hogy ki volt Bel szerelme Párizsban. Később
nagyon híres szobrász lett Franciaországban. Íme! –
húzott elő és nyújtott át néhány újabb lapot a zacskóból. –
Itt van pár alkotása.

A Laurent Brouilly szobrairól készült szemcsés képekre
pillantottam. Többnyire emberi alakokat ábrázoltak,
stílusukban hasonlítottak az A Casa das Orquídeas
kertjében álló darabra. A férfiak közül sokan régimódi
katonaruhát hordtak.

– Ezeket a szobrokat a második világháború alatt
készítette, amikor ő is az ellenállásnál harcolt – tisztázta
Floriano. – A Wikipédia-oldala szerint kitüntették a
bátorságáért. Nagyon érdekes ember volt, az biztos. Itt egy
kép róla. Az biztos, hogy nem volt taszító jelenség.

Gondosan tanulmányoztam a jóképű Laurent-t.
A határozott vonásai, a finom metszésű álla és az éles
arccsontjai gall felmenőkre utaltak.

– Itt pedig Gustavo és Izabela esküvője látható.
A képre bámultam, és először észre sem vettem
Izabelát, mert rögtön Gustavót kereste a szemem. A két
férfi közti különbség nem is lehetett volna élesebb.
A jelentéktelen megjelenése, az alacsony alkata és a

hegyes vonásai miatt rögtön megértettem, hogy Bel és
Maria Elisa miért hasonlította egy görényhez. De a
kedvességet is láttam a szemében.

Aztán Izabelára pillantottam, akiben saját magamat
láttam viszont. Döbbenten tettem le a fotót, amikor
észrevettem a nyakláncát.

– Te jó ég!
– Mi az?
– Nézze! – mutattam a kép legfontosabb részére, és
önkéntelenül is a nyakamon függő holdkőhöz kaptam.
Floriano először a képre, majd rám nézett.
– Igen, Maia. Úgy tűnik, ez ugyanaz.
– Ezért adta oda nekem Yara a leveleket. Mondta, hogy
felismerte a nyakláncot.
– Akkor végre-valahára elhiszi, hogy az Aires Cabral
család rokona? – mosolygott rám.
– Igen – mondtam most először valódi meggyőződéssel. –
Ez egy megdönthetetlen bizonyíték – bólintottam.
– Biztosan nagyon boldog.
– Az vagyok, de... – tettem le a lapokat egy sóhajjal.
Floriano cigarettára gyújtott, és rám bámult.
– Mi az?
– Franciaországban hátrahagyta a férfit, akit szeretett,
és hozzáment Gustavo Aires Cabralhoz, akit nem. Ez
nagyon szomorú.
– Romantikus típus, Maia?
– Nem, de ha elolvassa a leveleket, amelyeket Izabela
írt a szolgálójának arról, hogy mennyire szereti Laurent

Brouillyt, akkor akaratlanul is meghatódik a történettől.
– Remélem, erre hamarosan engedélyt kapok.
– Természetesen – válaszoltam. – Bár az is lehet, hogy

Izabela egyszerűen csak belehabarodott Laurent-ba.
– Igaz – bólintott a férfi. – De ha így történt, akkor az

édesapja miért adta át a zsírkő csempét a múltjával
kapcsolatos nyomként? Sokkal egyszerűbb lett volna egy
Izabeláról és a férjéről készült képet mutatnia.

– Nem tudom – sóhajtottam. – És talán soha nem is
fogom megtudni. Elvégre nincs több, 1928 októbere után
kelt levelem, amikor Isabel elhagyta Párizst, és visszatért
Rióba. Ezért azt kell feltételeznem, hogy hozzáment
Gustavóhoz, és itt telepedett le vele.

– Őszintén szólva, nem hiszem, hogy ennyi az egész –
húzott elő, és adott át Floriano egy újabb képet. – Ez 1929
januárjában készült. A Cristo fejének gipszből készült
öntőformája látható rajta, miután leemelték a
Franciaországból érkező hajóról. Az a furcsa alakú,
hatalmas tárgy mellette egy óriási tenyér. A képen két
ember látható. Az egyiket felismertem, Heitor Levy az, a
Cristo építésének felelőse. Most nézze meg közelebbről a
másik férfit – mutatott rá Floriano a másik alakra.

A Cristo kezének támaszkodó férfi vonásait fürkésztem.
Aztán újra szemügyre vettem a képet, amelyet Floriano
pár perce nyomott a kezembe.

– Te jó ég, hiszen ez Laurent Brouilly.
– Így van.
– Ezek szerint ellátogatott Rióba?

– Úgy tűnik. Nem kell lángésznek lenni, hogy rájöjjünk,
a Krisztus-szobor miatt érkezhetett ide.

– És talán Izabelát is látni akarta – találgattam.
– Történészként nem szabad ilyen találgatásokba
bocsátkoznom, különösen úgy, hogy ön csak Izabela
érzéseiről olvasott. Azt nem tudhatjuk, hogy Laurent mit
gondolt az ügyről – emlékeztetett Floriano.
– Igaz. De a levelekben ír arról, hogy Paul Landowski
műtermében ült modellt az A Casa das Orquídeas
kertjében álló szoborhoz. A szobalánynak, Loennek azt is
elárulta, hogy Laurent könyörgött neki, és nem szerette
volna hazaengedni Brazíliába. Vajon követte őt... De
mégis miként deríthetnénk ki, hogy találkoztak-e, miután
a művész megérkezett Rióba?
– Megkérdezzük az új barátját, Yarát, a szobalányt –
vont vállat Floriano. – Ha a leveleket már úgyis átadta,
akkor bizton állíthatjuk, hogy valamilyen okból meg
akarja önnel ismertetni az igazságot.
– De retteg az úrnőjétől. A levelek átadása egy dolog,
teljesen más lenne szóra bírni a múltammal
kapcsolatban.
– Maia – vágott a szavába Floriano –, ne legyen már
ennyire pesszimista. Már megbízott önben annyira, hogy
átadja a lev​ eleket. Mi lenne, ha visszamennénk a hotelba,
hogy elolvashassam őket?
– Rendben – bólintottam.

Míg Floriano a szobámban ült, és elkezdte Bel leveleit

olvasni, én újra átmentem az Ipanema-partra, és frissítő
fürdőt vettem az Atlanti-óceán hullámai közt.
Megszárítkoztam a napon, majd úgy döntöttem, hogy
Florianónak igaza van, és nem szabad félnem attól, hogy
kiderítsem az igazságot, ha már a fél világon átkeltem
miatta.

Ahogy ott feküdtem a meleg homokban, arra
gondoltam, hogy talán azért vagyok ilyen vonakodó, mert
minden egyes lépéssel egyre többet tudok meg az igazi
szüleimről. Fogalmam sem volt róla, hogy életben vannak-
e, vagy már meghaltak, és azt sem sejtettem, hogy Pa Salt
miért egy ennyire régi nyomot hagyott hátra a
múltammal kapcsolatban.

És vajon Senhora Carvalho miért nem akarta
elismerni, hogy a lányának volt egy gyermeke? Egy fiatal
nő, aki akár az édesanyám is lehetett volna...

Megint eszembe ötlöttek Pa Salt szavai az armilláris
gömbön.

Nem tudtam megfutamodni, és nem is lett volna
szabad.

– Megfelel, hogy ha együtt megyünk vissza a Casába,
hátha Yara többet is elárul nekünk? – kérdeztem
Florianót, miután visszaértem a lakosztályba.

– Hogyne – válaszolta, de fel sem nézett a levelekből. –
Már nincs sok hátra belőlük.

– Addig lezuhanyozom.
– Rendben.

Becsuktam magam mögött a fürdő ajtaját, levettem a
ruháimat, beálltam a zuhany alá, és közben nagyon is
tudatában voltam Floriano jelenlétének a szomszéd
szobában. Két nappal e​ zelőtt még csak egy idegen volt, de
a könnyed és nyugodt hozzáállása miatt úgy éreztem,
mintha már sokkal régebb óta ismertem volna.

És mégis, a könyve, amelyet lefordítottam, filozofikus és
megindító alkotás volt, tele emberi félelmekkel. Arra
számítottam, hogy az írója biztosan sokkal komolyabban
veszi magát, mint a férfi, aki odakint üldögélt. Amikor
kiléptem a fürdőből, láttam, hogy Floriano egy halomba
gyűjtötte a leveleket, és a partot fürkészi az ablakon át.

– Be szeretné tenni őket a széfbe? – kérdezte.
– Igen.
Odaadta őket, én pedig odaléptem a
páncélszekrényhez, hogy betegyem őket.
– Köszönöm, Maia – szólalt meg váratlanul.
– Mit? – kérdeztem, miközben beütöttem a kódot.
– Azt, hogy elolvashattam a leveleket. Biztos vagyok
benne, hogy sok kollégám örült volna egy hasonló
lehetőségnek. Az, hogy a dédanyja ott volt a Cristo
építésekor, és egy fedél alatt élt Heitor da Silva Costával és
a családjával, sőt Landowski műtermében is járt az
öntőformák elkészítése során, igazán lenyűgöző. Valódi
megtiszteltetés, tényleg – biccentett felém.
– Ön érdemel köszönetet. Máris rengeteget segített a
kirakós darabkáinak összeillesztésében.
– Nos, menjünk fel a Casához, és derítsük ki, hogy

találunk-e még pár hasonló darabot!
– Jobb lesz, ha odakint vár, Floriano. Megígértem

Yarának, hogy nem szólok senkinek a levelekről. Nem
szeretném elveszíteni a bizalmát.

– Akkor ma egyszerűen én leszek a senhorita sofőrje –
vigyorgott rám Floriano. – Mehetünk?

Elhagytuk a lakosztályt, a lifthez sétáltunk, Floriano
pedig megnyomta a hívógombot. Ahogy kinyílt az ajtó, és
beléptünk, láttam, hogy a vonásaimat tanulmányozza a
tükörben.

– Lebarnult. Jól áll. Most pedig – tette hozzá, ahogy
leértünk az előtérbe, és határozottan megindult előre –,
gyerünk tovább!

Húsz perccel később leparkoltunk a Casa előtt húzódó
út távolabbi oldalán. Elhajtottunk a rozsdás vaskapu
előtt, és láttuk, hogy egy nehéz lakatot helyeztek rá az
előző napi látogatásunk óta.

– Mi történt? – kérdeztem, miközben kiszálltunk az
autóból. – Gondolja, hogy Senhora Carvalho a
visszatérésünktől tartott?

– Nekem sincs jobb ötletem – válaszolta Floriano,
miközben végigsétált az elburjánzott sövény mellett. –
Megnézem, hogy bejuthatunk-e más szabályos vagy
kevésbé szabályos módon.

Belestem a vasrács túloldalán magasodó házra,
csalódottságot és idegességet éreztem. Talán a
látogatásunk csak véletlen egybeesés, és az idős hölgy már

régóta tervezte, hogy Yarával elhagyja a házat, mert meg
akarta látogatni néhány rokonát. Ám ebben a
pillanatban ébredtem rá igazán, hogy milyen
kétségbeesetten szerettem volna megismerni a
sajátomnak tartott múltat.

Floriano feltűnt mellettem.
– Ez a hely valóságos erődítmény. Végigsétáltam az
oldalán, és hacsak nem akarjuk keresztülvágni
magunkat a sövényen egy láncfűrésszel, akkor nem lehet
bejutni. Amikor a ház hátánál átkukucskáltam a
sövényen, még azt is láttam, hogy a spalettákat is
behajtották. Olyan, mintha teljesen bezárták volna az
épületet, és senki sem lenne otthon.
– Mi van, ha nem is jönnek vissza? – kérdeztem, és
hallottam az idegességet a hangomban.
– Ezt senki sem mondta, Maia. Lehet, hogy csak nem jó
az időzítés. Nézze, legalább van egy postaláda a ház előtt,
azt javaslom, hogy hagyjon egy üzenetet Yarának a hotel
címével és egy számmal, amin elérheti.
– De mi van, ha az idős hölgy találja meg?
– Azt garantálhatom, hogy Senhora Carvalho nem fog
hirtelen hazatérni, hogy átkutassa a postaládáját. Egy
másik kor szülötte, ez pedig a komorna feladata.
Valószínűleg egy ezüsttálcán adják át neki a leveleket –
vigyorodott el Floriano.
– Rendben – egyeztem bele vonakodva, miközben
előhúztam a jegyzetfüzetemet és a tollamat a táskámból,
mielőtt leírtam volna egy üzenetet Yarának Floriano

javaslata alapján.
– Itt többet már nem tehetünk. Gyerünk! – mondtam,

miközben felnyitottam a rozsdás fémlemezt, és bedobtam
a jegyzetet.

Eleinte hallgattam a Rio belvárosába vezető húszperces
úton, mert teljesen lelombozott, hogy az izgalmas levelek
elolvasása után nem tudhatok meg többet.

– Remélem, nem fontolgatja, hogy feladja a dolgot –
olvasta ki a gondolataimat Floriano, miközben
végighajtottunk az Ipanema-parton.

– Dehogyis. De fogalmam sincs, hogy mi legyen a
következő lépés.

– A lényeg a türelem, Maia. Egyszerűen csak várnunk
kell, míg Yara válaszol az üzenetre. És persze újra el kell
majd mennünk a Casához, hátha hazajönnek. Jelen
körülmények között valószínűleg nincs itt óriási rejtély,
csak teljesen racionális okok. Tehát közben
kigondolhatnánk, hogy mégis mi a dolog magyarázata.

– Elutaztak rokonlátogatóba? – fogalmaztam meg a
korábbi gondolataimat.

– Lehetséges, de az idős hölgy törékeny állapotát látva,
nem hiszem, hogy hosszabb útra vállalkozott volna.
Kétlem, hogy cseverészni szeretne, ha megérkezett.

– Akkor az is lehet, hogy azért mentek el, mert féltek a
visszatérésünktől?

– Szintén lehetséges, de nem valószínű. Senhora
Carvalho egész életében ebben a házban élt, és bár
szemmel láthatólag nem kívánta megvitatni azt, hogy

esetleg rokonságban állnak, azért nem voltunk túl
erőszakosak vele – töprengett vezetés közben a férfi. –
Szerintem egyetlen valóban hihető oka van, hogy sem az
úrnő, sem a cseléd nincs otthon.

– És mégis mi lenne ez?
– Az, hogy Senhora Carvalhót kórházba kellett
szállítani. Így azt hiszem, ideje felhívnom a környező
intézményeket, hátha valahová beutalták az egyik „távoli
nagynénimet” az elmúlt huszonnégy órában.
Csodálattal néztem Florianóra.
– Igaza lehet.
– Visszamegyünk a lakásomra, és kikeresem a helyi
kórházak telefonszámát, aztán felhívjuk őket – mondta,
azzal jobbra fordult az Avenida Vieira Soutón, ahelyett
hogy egyenesen továbbhajtott volna a tengerparti
szálloda felé.
– Kérem, Floriano, igazán nem akarom zavarni.
A laptopomon is kikereshetem a telefonszámokat.
– Maia, kérem, hallgasson már el. A ma reggel olvasott
levelek a legizgalmasabb leletek közé tartoztak,
amelyekkel történészként valaha találkoztam. Van
bennük valami, amiről még nem is beszéltem, és még
izgalmasabbá teszi őket. Még az is lehet, hogy megoldják a
Cristo egyik régi rejtélyét. Szóval, kérem, higgye el,
egymásnak segítünk. Ám jobb, ha előre szólok, hogy az
otthonom nem épp a Copacabana Palace – figyelmeztetett,
míg folytattuk az utunkat, és tovább távolodtunk az
Ipanema-parttól.

Nem sokkal később Floriano élesen jobbra fordult, és
lehúzódott egy kis betonsávra egy romos lakótelepi ház
előtt. Nem lehetett messzebb öt-tíz percnél a hoteltól,
mégis mintha egy más világba érkeztünk volna.

– Tehát – mondta, miközben kiszállt az autóból, és
felsétált a főbejárathoz. – Üdvözlöm szerény hajlékomban.
Attól tartok, hogy lifttel nem szolgálhatok.

Kinyitotta az ajtót, és felsietett a szűkös lépcsőházban,
kettesével szedte a lépcsőfokokat.

Követtem egyre csak felfelé, míg meg nem érkeztünk az
egyik emeletre, ahol kinyitott egy ajtót.

– Nem épp a világ legjobb környéke, de legalább
otthonos – figyelmeztetett előre. – Fáradjon csak be.

Floriano besétált az ajtón, én pedig a küszöbön
álldogáltam, miközben egy pillanatra remegés futott át
rajtam, hiszen minden jó szándéka ellenére egy
vadidegen lakásába készültem belépni. Elhessegettem a
gondolatot, mert eszembe jutott az első este, amikor haza
kellett mennie beengedni a lányt, akivel együtt él, és
követtem befelé.

A nappali, amelybe megérkeztünk, épp olyan volt, mint
amilyennek Floriano leírta: a legkülönfélébb tárgyak
összevisszasága, amelyeket egyszer használtak, és aztán
soha nem tettek vissza a helyükre. Egy ütött-kopott
bőrkanapén és egy karosszékben lehetett helyet foglalni,
a dohányzóasztal pedig tele volt könyvekkel, papírokkal,
megszáradt ételmaradékos tányérokkal meg egy teli
hamutállal.

– Máris felkísérem. Odafent igazán sokkal
kényelmesebb – mondta, míg végigsétált a folyosón.

Miután felmentünk egy újabb lépcsőn, egy kis
fordulóhoz értünk, ahonnan két ajtó nyílt. Floriano
kinyitotta az egyiket, amely egy nagyrészt lankás tetővel
fedett teraszra vezetett. A tető alatt egy kanapé, egy
étkezőasztal, néhány szék, a sarokban egy dolgozóasztal,
rajta egy laptoppal és mögötte egy könyvespolc kapott
helyet. A túlnyúló tetőn túl a terasz eleje ki volt téve a
természeti elemeknek, a szélén pedig virágcserepek
sorakoztak, amelyek színes élénkséget kölcsönöztek a
helynek.

– Itt élek és dolgozom. Helyezze magát kényelembe! –
lépett az asztalához, majd kinyitotta a laptopját, és leült
elé.

Odasétáltam a terasz széléhez, és rögtön megcsaptak a
forró nap sugarai. A könyökömre támaszkodva felnéztem,
és egész városnyi házat láttam magam előtt, amelyek
szétszórva emelkedtek a hegyen egymástól néhány száz
méterre. Az épületek tetején sárkányokat eregettek az
enyhe szellőben, és mintha dobok fojtott hangját is
hallottam volna.

A steril hotelszoba után úgy éreztem, hogy végre
sikerült a város valódi, lüktető verőerére tenni az
ujjamat.

– Milyen gyönyörű – suttogtam. – Ez egy favela? –
mutattam a hegyoldalon magasodó házakra.

– Igen, ráadásul pár évvel ezelőttig az egyik

legveszélyesebb volt. A drogok és a gyilkosságok
rendszeres problémát okoztak, és bár az Ipanemára, Rio
egyik legelőkelőbb negyedére néz, senki sem költözött
szívesen a környező utcákba – magyarázta Floriano. – De
mostanra rendbe hozták, a kormány még lifteket is
biztosított a lakóknak. Egyesek szerint jobb lett volna
alapvető orvosi ellátásra költeni a pénzt, de kezdetnek
nem rossz.

– De hiszen Brazília meglehetősen gazdag, nem? –
érdekl​ ődtem.

– Igen, de a többi gyorsan növekedő gazdasághoz
hasonlóan a társadalom kis százaléka részesül ebből az
újsütetű jólétből, az elszegényedett többség pedig alig
tapasztal változásokat. Ugyanezt láthatjuk Indiában és
Oroszországban is. Mindenesetre – sóhajtott Floriano –,
inkább ne is kezdjünk bele a brazíliai társadalmi
igazságtalanságokba! Ez az egyik kedvenc témám, és van
más megbeszélnivalónk – fordult újra a számítógépe felé.
– Nos, úgy gondolom, hogy Senhora Carvalho a szerencsés
kevesek közé tartozik, akik megengedhetik maguknak
azt, hogy elkerüljék Rio egyik riasztó közkórházát. Ezért
keresek egy listát a magánintézményekről, akiket utána
fel is hívhatunk. Meg is vagyunk. – Visszasétáltam hozzá,
és a válla felett a képernyőre pillantottam. – Nagyjából tíz
van belőlük. Kinyomtatom a számukat.

– Mi lenne, ha elfeleznénk őket? – javasoltam.
– Rendben – egyezett bele. – De mindenképpen közeli
rokonként, esetleg unokaként – vetett rám ironikus

pillantást Floriano – mutatkozzon be a recepción,
különben semmilyen információt nem adnak majd ki.

A következő tizenöt percre Floriano eltűnt odalent a
mobiljával, én pedig a teraszon maradtam a sajátommal,
és végighívtam a telefonszámokat. Egyiküknél sem jártam
sikerrel, és mindenki megerősítette, hogy nem vették fel
Senhora Carvalhót az elmúlt huszonnégy órában. Amikor
Floriano egy tálcával a kezében visszatért, az ő arca is
erről árulkodott.

– Ne legyen olyan lehangolt, Maia! – mondta, miközben
egy sor különböző sajtot, szalámit és friss bagettet
sorakoztatott fel az asztalon. – Együnk, és gondolkozzunk
egy kicsit!

Éhesen faltam, és ráébredtem, hogy már este hatra jár,
én pedig reggel óta nem ettem.

– Mi volt a rejtély, amelynek a megoldását talán
megtalálta Bel leveleiben? – érdeklődtem, amikor ő már
végzett, és a terasz nyitott részén rágyújtott egy
cigarettára.

– Nos – mondta, miközben kihajolt az erkélyen, és a
lassan beesteledő égboltot nézte –, mindig is úgy
gondolták, hogy a fiatal nő, akit Bel gyakran említ a
leveleiben, Margarida Lopes de Almeida volt Landowski
kézmodellje a Krisztus-szoborhoz. A leveleiben Bel meg is
erősítette, hogy Margarida, a tehetséges zongorista
valóban ott volt Landowski műtermében. Az élete során
Margarida soha nem cáfolta a pletykát, hogy valóban az ő
kezét választották a szoborhoz. Ám a halálos ágyán pár

évvel ezelőtt visszakozott, és azt állította, hogy Landowski
nem az ő kezét használta.

Floriano rám nézett, és azt fürkészte, hogy tudom-e
követni a gondolatmenetet.

– Bel azt írja, hogy Landowski az ő kezéről is készített
egy mintát Margaridával együtt – válaszoltam.

– Pontosan. Persze az is lehetséges, hogy a végső
szoborhoz Landowski egyik mintát sem használta fel, de
talán Margarida mindig is tudta, hogy bizonytalan a
kérdés. Ki tudja? Talán inkább Izabela kezéről mintázták
a szobrot, a fiatal hölgyéről, aki vele együtt járt a
műteremben.

– Te jó ég! – nyögtem, mert alig bírtam felfogni Floriano
szavainak óriási jelentőségét. Ez azt jelentheti, hogy a
dédanyám nyújthatja ki a város fölé a jól ismert
védelmező és szerető kezét.

– Őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaha
kideríthetjük az igazságot a dologgal kapcsolatban, de
érthető, hogy miért találtam annyira izgalmasnak a
leveleket – mondta Floriano. – És mások is annak találnák
őket, ha Yara valaha beleegyezik, hogy közzétegyük őket.
Így, Maia, most már nemcsak a saját öröksége, hanem
Brazília múltja miatt sem szabad feladnunk a válaszok
felkutatását.

– Valóban nem – bólintottam. – De most azért
zsákutcába futottunk.

– Abból pedig egyszerűen ki kell tolatnunk, mielőtt
másik utat keresnénk.

– Egyvalami korábban is eszembe jutott már –
mondtam.

– És mégis micsoda? – bátorított Floriano.
– Yara többször is kiemelte, hogy az úrnője nagyon
beteg. Hogy Senhora Carvalho haldoklik. Először azt
gondoltam, hogy egyszerűen csak ezzel az ürüggyel akar
lerázni minket. De Sen​ hora Carvalho tényleg nagyon
törékenynek tűnt, és az asztal mellette tele volt
tablettásdobozokkal. Azt akarom csak ezzel mondani,
hogy Svájcban, ha valaki elért az élete végére, és sok
fájdalomtól szenved, akkor egy hospice-központba kerül.
Brazíliában is van hasonló?
– A gazdagok számára igen. Sőt Rio mellett is van egy,
amelyet apácák üzemeltetnek. Az Aires Cabral pedig
elkötelezett katolikus család. Akár igaza is lehet, Maia –
állt fel Floriano, majd épp odasétált a számítógépéhez,
amikor kivágódott az ajtó. Egy aprócska, sötét szemű
gyerek, Hello Kitty-s felsőben és rózsaszín rövidnadrágban
keresztülvágtatott a szobán, és a karjába vetette magát.
– Papai!
– Szia, minha pequena. Milyen napod volt? – mosolygott
le rá Floriano.
– Jó, de hiányoztál.
A pillantásom ekkor az ajtóban álló fiatal, karcsú nőre
esett. Röviden rám nézett, mosolyogva köszönt, majd újra
a gyermekhez fordult.
– Gyere, Valentina, apád nagyon elfoglalt, és még le kell
zuhanyoznod. Lementünk a partra iskola után, mert

gyönyörű volt az idő – jegyezte meg a nő, de nem lehetett
eldönteni, hogy kinek címzi a mondandóját.

– Nem maradhatok idefent veled, papai? – biggyesztette
le az ajkát Valentina, míg az apja újra letette a földre.

– Menj, fürödj meg, és ha elkészültél a lefekvéshez,
hozd fel a könyvedet, és olvasok belőle egy fejezetet. –
Floriano finoman megcsókolta a kislány sötét haját,
mielőtt finoman a fiatal nő felé bökdöste. – Később
találkozunk, querida.

– Nekem is mennem kell – álltam fel, amikor bezárult
az ajtó mögöttük. – Máris elég idejét raboltam el.

– Addig ugyan nem, míg nem beszéltünk a rendi
hospice-s​ zolgálattal, amelyik az eszembe jutott – ült le a
laptoppal Floriano.

– A lánya igazán gyönyörű. Nagyon hasonlít önre –
jegyeztem meg. – Mennyi idős?

– Hat – válaszolta gépelés közben. – Rendben, meg is
van. Itt egy telefonszám, bár kétlem, hogy ilyen későn
találunk valakit a recepción. Azért megpróbálom.

Néztem, ahogy tárcsázza a képernyőn látható számot,
és a füléhez emeli a mobilját. Pár pillanattal később
letette.

– Pont, ahogy gondoltam, vészhelyzetek esetére van egy
másik telefonszám, de úgy gondolom, hogy túl nagy
feltűnést keltene, ha azon próbálkoznánk. Az egy dolog,
hogy egy aggódó rokon felhívja a kórházat, mert nem
találja egy közeli hozzátartozóját, de nem túl valószínű,
hogy egy családtagnak fogalma sincs arról, hogy a

nagymamája egy hospice-központba került. Szerintem
jobb, ha holnap személyesen megyünk el hozzájuk.

– Lehet, hogy ez is csak egy zsákutca lesz.
– Igen, lehetséges, de az ösztöneim azt súgják, hogy csak
ennek van értelme. Szép volt, Maia – mosolygott rám
meleg elismeréssel. – Lassan egész tisztességes
történésznyomozót faragok magából.
– Majd holnap meglátjuk. Most viszont magára hagyom
– álltam fel.
– Elviszem a hotelba – állt fel Floriano is.
– Dehogy, szívesebben sétálnék – válaszoltam
határozottan.
– Rendben. Találkozunk holnap délben? El kell
mennem egy szülői értekezletre fél tízre. Lehet, hogy
Valentina diszlexiás – ​sóhajtott.
– Hogyne. Sajnálattal hallom. Bár Electra, az egyik
húgom is diszlexiás. És ő az egyik legokosabb ember, akit
ismerek – nyugtattam meg. – Jó éjt, Floriano!

Huszonnyolcadik fejezet

Amikor másnap reggel felébredtem, kivettem Yara
leveleit a széfből, és újraolvastam azokat, amelyeket Bel
küldött Loennek Párizsból. Ezúttal ahelyett, hogy saját
örökségem nyomai után kutattam volna kétségbeesetten,
inkább Floriano – a történész – szemével néztem őket.
Rögtön megértettem, hogy miért találta őket olyan
izgalmasnak. Letettem a papírokat, hátradőltem a
párnáim közé, és új barátomra gondoltam, a gyönyörű
kislányára meg az édesanyjára, aki becslésem szerint
legfeljebb a húszas évei elején járhatott.

Valamiért meglepett, hogy Floriano ilyen fiatal nőt
választott társául. És őszintén szólva, mintha egészen
halványan a féltékenység is megcsapott volna, amikor
anya és lánya beléptek a lakásba tegnap este. Néha úgy
éreztem, hogy rajtam kívül az egész világ szerelmes.

Lefürödtem, felöltöztem, és lementem a társalgóba,
hogy találkozzam Florianóval. Most először nem volt még
ott, így leültem, hogy megvárjam. Negyedóra késéssel
érkezett, és szokatlanul hajszoltnak tűnt.

– Elnézést, Maia. Az iskolai megbeszélés tovább tartott,
mint vártam.

– Nem történt semmi – nyugtattam meg, míg
beszálltunk a Fiatba. – Minden rendben ment az

iskolában?
– Ha „rendben” mehet az, hogy tájékoztatnak az

egyetlen gyermekem valamilyen problémájáról –
sóhajtott. – Legalább korai stádiumban azonosították a
diszlexiát, így remélem, hogy Valentina megkapja majd a
szükséges segítséget és támogatást. De természetesen
számomra íróként szomorú és ironikus, hogy a
gyermekem egész életében küszködni fog majd a
szavakkal.

– Megértem, hogy ez nagy fájdalmat okozhat. Sajnálom
– tettem hozzá, mert nem tudtam mást mondani.

– Olyan kedves lány, és nincs könnyű élete.
– Abból, amit tegnap láttam, legalább van két szerető
szülője.
– Egy szerető szülője – javított ki Floriano. – Sajnos a
feleségem meghalt, amikor Valentina még kisbaba volt.
Egy rutinműtét miatt ment be a kórházba, két nap múlva
hazaengedték, de a seb elfertőződött. Természetesen
azonnal orvosi segítséget kértünk, és azt mondták, hogy
idővel meggyógyul majd. Két héttel később Andrea
meghalt vérmérgezésben. Így már talán megérti, hogy
miért nem tartom sokra a brazil egészségügyi rendszert...
– Nagyon sajnálom, Floriano. Tegnap este azt hittem...
– Hogy Petra az édesanyja? – vigyorgott rám Floriano,
ahogy lassan ellazultak a vonásai. – Maia, még húszéves
sincs, de igazán hízelgő, hogy úgy gondolja, egy hozzám
hasonló vénség elcsábíthat egy ilyen fiatal és gyönyörű
nőt.

– Ó! – pirultam el. – Elnézést.
– Petra egyetemi hallgató, és van egy szobája a
lakásomban, cserébe pedig vigyáz a lányomra, főleg az
iskolai szünetben. Szerencsére Valentina nagyszülei a
közelben laknak, így gyakran maradhat náluk is, főleg,
amikor írok. A feleségem halála után felajánlották, hogy
hosszú távra is hozzájuk költözhet, de visszautasítottam a
javaslatot. Néha nem egyszerű a helyzet, de valahogy
mindig átvészeljük. És nagyon sokat segít, hogy ilyen
könnyű vele.
Megint egészen új szemmel néztem Florianóra, és
rájöttem, hogy egyre újabb és újabb meglepetéseket
tartogat. Azon is eltöprengtem, hogy az én életem milyen
üres az ő nehézségei mellett.
– Magának vannak gyermekei, Maia? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam zavartan.
– És a jövőben szeretne?
– Nem is tudom. Nincs senkim, akivel vállalnék.
– És volt valaha szerelmes, Maia?
– Egyszer igen, de nem működött a dolog.
– Biztosan rátalál majd. Nem könnyű egyedül. Bár
nekem itt van Valentina, néha mégis küszködöm.
– Legalább biztonságos – csúszott ki a számon
akaratlanul.
– Biztonságos? – Különös pillantást vetett rám. – Meu
Deus, Maia! Az életemben több pillanat is volt, amikor
mély fájdalmat éltem meg, különösen a feleségem
halálakor. De a „biztonságra” soha nem törekedtem.

– Nem is úgy értettem – visszakoztam vadul, és rögtön
elpirultam.

– Tudja, szerintem pontosan úgy értette, és ezt nagyon
szomorúnak találom. Ráadásul sosem tud elbújni a világ
elől, mert önmagával minden reggel találkoznia kell,
amikor belenéz a tükörbe. Pocsék szerencsejátékos lenne
magából – mosolyodott el váratlanul, mintha megérezte
volna a feszültségemet, és oldani szeretné. – De mi legyen
a tervünk az apácáknál?

– Mit javasol? – kérdeztem, mert még mindig össze
voltam zavarodva az előző beszélgetés után.

– Gondolom, megkérdezzük, hogy felvették-e ide a
nagyanyját. A többit majd meglátjuk.

– Rendben.
Az út hátralévő részét csendben töltöttük, én továbbra
is az ösztönös megjegyzésemen rágódtam, és Floriano
reakcióját is fájlaltam. Kipillantottam az ablakon a tájra,
ahogy elhagytuk a várost, és felfelé hajtottunk.
Végül ráfordultunk egy kanyargós, kaviccsal felszórt
útra, és megérkeztünk egy hatalmas, zord, szürke
kőépület elé. Szent Sebestyén, Rio védőszentjének
kolostorát kétszáz éve építették, és ránézésre azóta
nemigen újították fel.
– Mehetünk? – szorította meg Floriano a kezemet
bátorít​ ólag.
– Igen – válaszoltam, miközben mindketten kiszálltunk
az autóból, és a bejárat felé indultunk.
Beléptünk, és egy hatalmas, kongó előtérben találtuk

magunkat. Teljesen üres volt, így kérdő pillantást
vetettem Florianóra.

– Mivel itt tényleg él egy szerzetesközösség, és nem csak
hospice-szolgálatot üzemeltetnek, valószínűleg az egyik
oldalszárnyban található a kórház. Á, itt is vagyunk –
mondta, miközben megálltunk egy régimódi
bakelitcsengő előtt, amely a falon, az ajtó mellett kapott
helyet. Megnyomta, és éles csengetés harsant fel valahol
az épületben. Pár pillanattal később egy apáca tűnt fel a
csarnokban, és felénk indult.

– Segíthetek?
– Igen, ha jól sejtem, a feleségem nagyanyja felvetette
magát a kolostorba – mondta Floriano. – Nem
számítottunk rá, hogy ilyen hamar idejön, és
természetesen aggódunk az egészségi állapota miatt.
– Mi a beteg neve?
– Senhora Beatriz Carvalho – válaszolta Floriano. –
Valószínűleg a cselédjével, Yarával érkezett ide.
Az apáca gyanakvó pillantást vetett ránk, de végül
bólintott.
– Igen, itt vannak a cselédjével. De most épp nincs
látogatási idő a rokonok számára, Senhora Carvalho
pedig külön kérte, hogy hagyják pihenni. Nyilván tudják,
hogy mennyire beteg.
– Természetesen – bólintott Floriano nyugodtan. – Nem
szeretnénk zavarni Senhora Carvalhót, de talán
beszélhetnénk a cselédjével, Yarával, hátha szükségük
van valamire otthonról. Szívesen elhoznánk neki.

– Várjanak itt, és kiderítem, merre van Senhora
Canterino.

Az apáca sarkon fordult, és elsétált, én pedig
elismerően néztem Florianóra.

– Nem semmi! – jegyeztem meg.
– Először lássuk, hogy Yara hajlandó-e beszélni velünk,
mert szavamra, inkább szembenéznék egy csapat
felfegyverzett útonállóval, mint az apácákkal, akik a
nyájuk egyik tagját védelmezik az utolsó földi napjain.
– Legalább azt tudjuk, hogy hol van.
– Így igaz. Látja, Maia? – bátorított. – Ha bízik az
ösztöneiben, nem hagyják cserben.
Mivel szerettem volna elterelni a figyelmemet a
várakozás alatt, sétáltam egyet odakint, és leültem egy
padra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az alant nyújtózó
Rióra. Odafentről a forgalmas utcácskák távoli álomnak
tűntek csupán, és miközben ezen töprengtem, a harang
delet ütött, és az Úrangyalára hívta a nővéreket. Éreztem,
hogy a békés hangulat engem is átjár, és arra gondoltam,
hogy szívesen tölteném itt az utolsó napjaimat. Olyan volt,
mintha ez a kis kolostor valahol a föld és a menny között
függene.
Valaki megérintette a vállamat, és felriadtam a
merengésemből. Megfordultam, és láttam, hogy Floriano
áll mögöttem Yarával, aki kifejezetten dühösnek tűnt.
– Magukra hagyom a hölgyeket – mondta Floriano
diplomatikusan, és arrébb sétált a kertben.
Felálltam.

– Üdvözlöm! Köszönöm, hogy hajlandó beszélni velem.
– Hogy talált ránk? – sziszegte Yara, mintha az úrnője
még a kolostor vastag falai mögött is hallana minket. –
Senhora Carva​lhót nagyon feldúlná, ha megtudná, hogy
itt jártak.
– Nem ül le? – mutattam a padra.
– Csak pár percig maradhatok, mert ha Senhora
Carvalho rájön, hogy beszéltem magával...
– Ígérem, hogy amint lehet, békén hagyom magukat. De
Yara, elolvastam a leveleket, így biztosan megérti, hogy
miért akartam ilyen kétségbeesetten beszélni magával
újra.
Végre leereszkedett mellém a padra.
– Igen – sóhajtotta. – Azóta is bánom, hogy odaadtam
őket.
– Akkor miért tette?
– Azért... – Yara megvonta csontos vállát –, mert valami
azt súgta, hogy ez a helyes döntés. Meg kell értenie, hogy
Senhora Carvalho alig tud valamit az édesanyja
múltjáról. Az édesapja megóvta tőle azután, hogy... –
Sovány kezével idegesen elsimította a szoknyáját.
– Mi után? – csaptam le az elszólásra.
Megrázta a fejét.
– Nem tudunk itt beszélni. Kérem, nem ért semmit.
Senhora Carvalho meghalni jött ide. Nagyon beteg, és
csak kevés ideje van hátra. Őrizzük meg a nyugalmát.
– Megértem. De senhora, kérem, mondja el, hogy tudja-
e, mi történt, miután Izabela Bonifacio visszatért

Párizsból.
– Hozzáment a dédapjához, Gustavo Aires Cabralhoz.
– Ezt én is tudom, de mi történt Laurent Brouillyval?

Azt tudom, hogy itt járt Brazíliában. Láttam egy képet róla
Rióban a Cristóval. Én...

– Csitt! – nézett rám ijedten Yara. – Kérem! Erről itt nem
beszélhetünk.

– Akkor mégis hol és mikor? – noszogattam, mert
láttam, hogy az úrnője iránti hűség és a történet
elmondása között őrlődik. – Kérem, Yara, esküszöm, hogy
nem bajt keverni jöttem, csak szeretném tudni, honnan
származom. Azt hiszem, ehhez mindenkinek joga van. És
ha tudja, kérem, árulja el. Aztán, ígérem, elmegyek.

Néztem, ahogy a távolba mered, a pillantása a Cristóra
tévedt, amelynek a fejét és kezét épp eltakarta egy felhő.

– Rendben. De nem itt. Holnap vissza kell mennem a
Casába, hogy összeszedjem Senhora Carvalho néhány
személyes tárgyát, amelyeket kért. Találkozzunk ott, kettő
órakor. Most pedig kérem, távozzon.

Azzal Yara felállt, én pedig követtem a példáját.
– Köszönöm! – kiáltottam utána, miközben sietve
elsétált, és eltűnt a kolostor bejárata mögött. Láttam, hogy
Floriano az autójának támaszkodik, és felé indultam.
– Siker? – kérdezte.
– Holnap délután hajlandó találkozni velem a Casában
– v​ álaszoltam, miközben kinyitotta nekem az ajtót, én
pedig beszálltam.
– Ez remek hír, Maia – mondta, azzal beindította a

motort, és elhajtottunk.
Miközben a város felé közeledtünk, ráébredtem, hogy a

könnyeimmel küszködöm.
– Minden rendben? – kérdezte Floriano, miután

megálltunk a hotel előtt.
– Igen, köszönöm – vágtam rá sietve, mert éreztem,

hogy már remeg a hangom, és nem tudok többet kinyögni.
– Szeretne este később átugrani? Mint kiderült, ma

Valentina főzi nekem a vacsorát. Örülnénk, ha
csatlakozna.

– Nem szeretnék zavarni.
– Nem fog, komolyan. Sőt ma van a születésnapom –
vont vállat hanyagul. – Mindenesetre szívesen látjuk.
– Boldog születésnapot! – mondtam, és érthetetlen
bűntudatot éreztem, amiért nem tudtam, közben pedig
mintha kicsit bántott is volna, hogy nem szólt korábban.
Nem tudtam eldönteni, hogy melyik érzés az erősebb.
– Köszönöm. Ha ma nem is csatlakozik hozzánk, azért
holnap szívesen eljövök önért, és elviszem a Casához.
– Ugyan, Floriano, már így is eleget segített. Foghatok
egy taxit.
– Maia, kérem, nagyon szívesen segítek – nyugtatott
meg. – Látom, hogy fel van dúlva. Szeretne beszélni róla?
– Nem. Holnapra jobban leszek, ha kialudtam magam. –
Épp ki akartam nyitni az ajtót, de közben finoman a
csuklómra tette a kezét.
– Ne feledje, hogy még gyászol. Csak pár hete veszítette
el az apját, és ráadásul ez az... utazás a múltjába nagyon

felzaklathatja érzelmileg. Próbáljon elnéző lenni
magával, Maia – tette hozzá lágyan. – Ha szüksége lenne
rám, tudja, hol talál.

– Köszönöm – kiszálltam az autóból, gyorsan átsétáltam
a hotel előterén, és felmentem a lifttel az emeletre.
Miután beléptem a biztonságot nyújtó szobába, kitört
belőlem a zokogás. Bár arról fogalmam sem volt, hogy
pontosan miért is sírok.

Végül sikerült elaludnom, és jóval nyugodtabban
ébredtem. Négy óra múlt, így lementem a partra, és
úsztam egyet az Atlanti-óceán hívogató hullámai között.
Miközben visszamentem a hotelba, eszembe jutott
Floriano, és az, hogy ma van a születésnapja. Olyan
kedves volt velem, talán a legkevesebb, hogy viszek neki
egy üveg bort köszönetképp.

Ahogy lefürödtem az úszás után, elképzeltem
Valentinát, Floriano hatéves lányát, ahogy vacsorát készít
neki a születésnapján. A kép olyan szívszaggató volt, hogy
alig bírtam elviselni. Floriano szinte teljesen egyedül
nevelte, bár könnyedén átadhatta volna a feladatot a
nagyszülőknek.

Tudtam, hogy az zaklatott fel ennyire korábban, hogy
láttam az apát és a lányát, és a köztük lévő magától
értetődő szeretetet. Nem is beszélve Floriano velem
kapcsolatos találó megjegyzéseiről a kolostorhoz vezető
úton.

Maia, ideje összeszedni magad, gondoltam, mert nagyon

is tudtam, hogy a történtek miatt úgy érzem, mintha az
engem védelmező külső burok lassan lefoszlana rólam, és
feltárná törékeny bensőmet. Ezzel pedig muszáj
kezdenem valamit.

Miután felöltöztem, három nap után először hallgattam
meg a hangpostámat. Tiggy és Ally biztosan Mától hallott
a váratlan távozásomról, és azt kérték, hogy azonnal
hívjam fel őket, és mondjam el, hol a pokolban vagyok.
Úgy döntöttem, hogy majd azután beszélek velük, ha
találkoztam Yarával, mivel akkor talán már azt is el
tudom mondani, hogy pontosan miért vagyok itt.

Írtam nekik egy üzenetet, hogy jól vagyok, és
hamarosan e-mailen megírom a híreket, majd a korábbi
gondolataim nyomán elhatároztam magam, kiléptem a
hotelból, és elindultam Ipanema szíve felé. Találtam egy
szupermarketet, vettem két üveget a legjobb
vörösborukból, és választottam egy kis csokit
Valentinának. Átvágtam a forgalmas téren, amelynek
éjszakai vására rengeteg helyit vonzott, majd elindultam
az utcán, amelyben Floriano lakott.

Felsétáltam a lépcsőn, és öt csengővel találtam
szemközt magam. Megnyomtam az elsőt, de nem érkezett
válasz, majd a másodikat és a harmadikat is. Miután az
utolsót is megpróbáltam, épp készültem volna
visszaiszkolni a hotelba, amikor fentről kiáltást hallottam.

– Hé, Maia! Nyomja meg a legfelsőt, és beengedem.
– Rendben! – kiáltottam vissza. Pár másodperccel
később már a lakás nyitott bejárati ajtajában álltam.

– A konyhában vagyunk – szólt Floriano, amikor
beléptem. – Jöjjön fel a teraszra, ott találkozunk.

Követtem az utasításait, és rögtön megéreztem az
odaégett étel semmivel össze nem téveszthető szagát,
amely bejárta az alsó szint szobáit. Megálltam a teraszon,
és néztem a favela hegyei mögött lenyugvó napot. Végül
megérkezett Floriano, kissé izzadtan.

– Elnézést. Valentina ragaszkodott hozzá, hogy nem kér
segítséget a tészta felmelegítéséhez, amit korábban Petra
segítségével elkészített ma estére. Sajnos teljesen
felcsavarta a gázt, így attól tartok, hogy a születésnapi
vacsorám alaposan odakozmált. Ott hagytam a
konyhában, hogy tálaljon, de szeretné tudni, hogy kér-e
belőle. Őszintén szólva, jól jönne egy kis segítség, mert
nem biztos, hogy egyedül győzni fogom – vallotta be.

– Ha biztosan van elég, akkor igen, nagyon szívesen
mar​ adnék.

– Ó, hogyne, van elég – válaszolta, miközben észrevette
a bort és a csokoládét.

– Boldog születésnapot! – mondtam. – És szeretném
megköszönni a rengeteg segítséget.

– Nagyon kedves, Maia, igazán. Megyek, kerítek még
egy borospoharat, és megnézem, hogy halad odalenn a
szakácsunk. Szólok neki, hogy lesz még egy vendégünk
vacsorára. Kérem, foglaljon helyet.

Távozás előtt az asztal felé intett, én pedig láttam, hogy
le van fedve egy fehér csipketerítővel, és két főre
terítettek. Az asztal közepén, a legfontosabb helyen egy

nagy, kézzel készített születésnapi kártya feküdt, amely
egy pálcikaembert ábrázolt, és a Feliz Aniversário Papai!
felirat volt olvasható rajta.

Floriano végül visszatért egy tálcával, rajta egy
borospohárral, egy pluszétkészlettel és két tál étellel.

– Valentina elrendelte, hogy fogjunk neki – mondta,
miközben elhelyezte a tálca tartalmát az asztalon, és
kinyitotta a bort, amelyet hoztam.

– Köszönöm – mondtam, miközben hozott még egy
széket az asztalhoz, és magának is helyet készített. –
Remélem, nem zavarok. És Valentinát sem zavarja, hogy
betoppantam az édesapjának rendezett vacsorára.

– Épp ellenkezőleg. Odáig van az ötletért! Bár jobb, ha
figyelmeztetem: mindig a barátnőmként említi magát. Ne
is foglalkozzon vele, folyton próbálja összehozni valakivel
a szegény, öreg papáját! Saúde! – koccintotta össze a
poharát az enyémmel.

– Saúde! És boldog születésnapot! – mondtam rövid
tósztot.

Valentina megjelent az ajtóban, és egy újabb tálat tett
le kissé szégyenlősen előttem az asztalra.

– Szia! – mondta. – Papa azt mondta, hogy Maiának
hívnak. Nagyon szép neved van. És te is szép vagy, nem
gondolod? – tette hozzá, miközben az édesapjához fordult,
és leült közénk az asztalhoz.

– Szerintem is nagyon csinos – hagyta rá Floriano
udvariasan. – Ez a vacsora pedig istenien fest. Köszönöm,
querida.

– Papa, mindketten tudjuk, hogy odaégett, és szörnyű
íze lesz. Egyáltalán nem zavar, ha inkább kidobnád, és
csokit ennénk helyette – jegyezte meg Valentina teljes
nyugalommal, miközben a nálam lévő másik ajándékot
méregette. – Még nem vagyok túl jó szakács – vont vállat,
miközben fekete szemét rám emelte. – Van férjed? –
kérdezte, míg a villáinkat óvatosan a szánkhoz emeltük
az első falat kedvéért.

– Nem, nincsen, Valentina – nyomtam el egy mosolyt a
meglehetősen határozott vallatási taktika miatt.

– És barátod? – folytatta.
– Pillanatnyilag az sincs.
– Akkor talán lehetne papa a barátod? – ajánlotta,
miközben egy villányi falatot a szájába tett, megrágta,
majd egy pillanattal később nem túl elegáns módon
visszaköpte a tányérjára.
– Valentina! Ez gusztustalan volt! – korholta Floriano
szi​gorúan.
– Ahogy ez is – mutatott a tányérra.
– Nekem ízlik. Mindig is szerettem a rostonsültet –
kacsintottam rá.
– Sajnálom. Nem kell megennetek. De legalább a
puding nagyon finom lesz. Miért vagy itt, Maia? – váltott
témát levegővételnyi megállás nélkül. – Segítesz papának
a munkájában?
– Igen, én fordítottam édesapád könyvét franciára.
– A kiejtésed nem hallatszik franciának, és a külsőd is
brazil. Nem igaz, papa?

– De, teljesen igazad van – bólintott Floriano.
– Párizsban élsz? – érdeklődött Valentina.
– Nem, Svájcban, egy hatalmas tó partján.
Valentina a tenyerére hajtotta a fejét.
– Soha nem jártam még Brazílián kívül. Mesélsz az
otthonodról?
Mindent megtettem, hogy jól bemutassam neki Svájcot.
Amikor megemlítettem a téli erős havazásokat, Valentina
szeme felragyogott.
– Még sosem láttam havat, csak képeken. Talán egyszer
elutazhatnék hozzád pár napra, és csinálhatnánk olyan
hóangyalokat, mint amiket a húgaiddal csináltál
kiskorodban.
– Valentina, igazán udvariatlan meghívatni magadat
valaki más házába. Azt hiszem, ideje leszedni az asztalt –
mutatott Floriano a félig kiürült tálakra.
– Igen, papa. Ne aggódj, majd én elintézem. Te maradj
csak itt, és beszélgess tovább a barátnőddel!
Csintalanul ránk kacsintott, miközben rátette a három
tálat a tálcára, és aggasztó csörömpöléssel levitte a
lépcsőn.
– Elnézést kell kérnem – mondta Floriano, miközben
felállt az asztaltól, és nekitámaszkodott a terasz falának,
hogy cigarettára gyújtson. – Attól tartok, hogy néha kissé
koravén módon viselkedik. Talán azért, mert egyke.
– Igazán nincs miért bocsánatot kérnie. Azért kérdez
ennyit, mert nagyon okos, és érdekli az őt körülvevő világ.
Ráadásul – tettem hozzá –, saját tapasztalatból tudom,

hogy nem csak az „egykék” lehetnek koraérettek. Van öt
húgom, a legfiatalabb nagyon hasonlít rá. Igazán kedves
a lánya.

– Gyakran attól tartok, hogy elkényeztetem, túl sok
figyelmet szentelek neki, mert így igyekszem
kompenzálni, hogy nincs édesanyja – sóhajtott Floriano. –
És mondjon bármit is a modern társadalom, a férfiakból
egyszerűen hiányzik a nők anyai ösztöne. Bár igyekeztem
megtanulni – tette hozzá.

– Személy szerint nem hiszem, hogy számít, ki neveli fel,
legyen az nő vagy férfi, természetes szülő vagy gyám, ha
szereti a gyermeket. De persze hogy is gondolkodhatnék
máshogyan? – vontam vállat.

– Igen, ez érhető. Az biztos, hogy az ön gyermekkora
igazán szokatlanul telt, Maia, legalábbis az alapján, amit
Valentinának elmesélt. Biztosan megvoltak a maga
nehézségei és előnyei is.

– Igen, mondhatjuk így – mosolyodtam el szomorkásan.
– Egyszer szívesen hallanék többet is róla. Különösen az
édesapjáról. Nagyon különleges embernek tűnik.
– Az is volt.
– És mondja csak, megnyugodott kicsit a ma délelőtt
után? – érdeklődött finoman.
– Igen. És persze igaza volt, csak most kezdek
rádöbbenni, hogy elveszítettem azt, akit a világon a
legjobban szerettem. Itt könnyebb a dolog, mert még
elképzelhetem, hogy Pa odahaza van. De őszintén szólva,
összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy Rióból

egyszer majd vissza kell térnem a valóságba, amelyben
nincs többé.

– Akkor maradjon kicsit tovább! – bátorított Floriano.
– Meglátom, mi történik holnap, ha találkozom Yarával
– hessegettem el a megjegyzését. – De ha a találka nem
vezet sehová, úgy döntöttem, hogy nem harcolok többet az
igazság kiderítéséért. Elvégre Senhora Carvalho
tökéletesen egyértelművé tette, hogy nem kíván
megismerni, függetlenül attól, hogy az unokája vagyok-e,
vagy sem.
– Megértem, hogy így érez. De Maia, még nem tudja, mi
történhetett a múltban, ami miatt így reagált – nógatott
Floriano. – Vagy milyen volt az ő gyermekkora.
– Maia – dugta ki a fejét Valentina az ajtón –, tudnál
segíteni nekem egy kicsit, kérlek? – suttogta hangosan.
– Hát persze – mondtam, miközben felemelkedtem az
asztaltól, és követtem le a konyhába. Odalent az odaégett
serpenyők káoszának közepén egy születésnapi torta állt,
a tetején gyertyákkal. Valentina óvatosan felemelte.
– Meggyújtanád nekem? Papa nem hagyja, hogy gyufát
vegyek a kezembe. Huszonkét gyertyát tettem rá, mert
nem tudom pontosan, hány éves.
– Szerintem a huszonkettő tökéletes lesz – mosolyodtam
el. – Majd a lépcső tetején meggyújtjuk, nehogy a huzat
elfújja felfelé, jó?
Miután felértünk, leguggoltunk a tetőterasz ajtajában,
és óvatosan meggyújtottam a gyertyákat, miközben
magamon éreztem Valentina tekintetét. Épp ugyanúgy

fürkészett, mint az édesapja.
– Köszönöm, Maia – mikor az utolsóval is végeztem.

Miközben épp készült büszkén belépni az ajtón a tortával,
még felmosolygott rám. – Örülök, hogy itt vagy.

– Én is – válaszoltam. És ráébredtem, hogy tényleg így is
érzek.

Fél órával később magára hagytam a családot, amikor
észrevettem, hogy Valentina egyre többet ásítozik, és egy
meséért kuncsorog Florianónál.

– Akkor eljöjjek magáért holnap, vagy jobb szeretne
egyedül felmenni a Casához holnap? – kérdezte az író,
miközben kinyitotta a lakás ajtaját.

– Szeretném, ha eljönne – vallottam be őszintén. – Azt
hiszem, jól jönne a támogatás.

– Rendben. Akkor holnap egy órakor találkozunk. –
Azzal udvariasan mindkét oldalról megpuszilta az
arcomat. – Jó éjszakát, Maia!

Huszonkilencedik fejezet

Aznap éjjel mély, békés álomba merültem, mert a
testem végre hozzászokott az eltérő időzónához. Kilenckor
ébredtem, átmentem az Ipanema-partra a már
szokásosnak nevezhető napi úszás kedvéért. Aztán
visszatértem a szobámba, újraolvastam a leveleket, és
jegyzeteket készítettem a kérdésekről, amelyeket
szerettem volna feltenni Yarának. Odafent, a hotel
tetőteraszán megittam egy pohár bort az ebédemhez,
hogy kissé megnyugodjak. Tudtam, hogy ha Yara nem
hajlandó többet elárulni, vagy ő maga sem tudja, miként
kötöttem ki Pa Saltnál, nem tudok másfelé továbblépni.

– Reménykedünk? – kérdezte Floriano, amikor beültem
a Fiatba.

– Igen. Legalábbis próbálok.
– Helyes. Muszáj hinnie abban, hogy Yara tud segíteni,
amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
– Az a baj – mondtam –, hogy hirtelen rájöttem, milyen
fontos nekem ez az egész.
– Tudom – válaszolta. – Látom.
Amikor megérkeztünk a Casához, megkönnyebbülve
vettük észre, hogy bár a kapukat továbbra is behúzva
tartották, a lakat lekerült róluk.