Lucinda Riley - A hét nővér

házon.
– Odafent, épp a hálószobákat teszi rendbe. És biztosan

azt szerette volna, hogy először legyen egy kis időnk
kettesben – mondtam, miközben leültünk.

– Itt volt? Mármint itt volt Pával, amikor történt?
– Igen.
– De miért nem szólt nekünk hamarabb? – kérdezte
Tiggy, ahogy én is.
A következő fél órában végigvettem vele ugyanazokat a
válaszokat és kérdéseket, amelyekkel én is bombáztam
Marinát tegnap. Azt is elmondtam neki, hogy Pa testét
már a végső nyughelyére helyezték egy ólomkoporsóban
az óceán fenekén, és arra számítottam, hogy ugyanúgy
felháborodik majd, mint én. Tiggy azonban csak
megértően megrántotta a vállát.
– Vissza akart térni arra a helyre, amelyet a legjobban
szeretett, hogy a teste örökre ott pihenhessen. És bizonyos
szempontból örülök is neki, Maia, hogy soha nem láttam...
élettelenül, mert most olyannak őrizhetem meg az
emlékezetemben, amilyen volt.
Meglepetten fürkésztem a testvérem arcát. Ugyan ő
volt közülünk a legérzékenyebb, Pa halálának híre
azonban szemmel láthatólag mégsem volt rá akkora
hatással – legalábbis külsőleg –, mint ahogy arra
számítottam. Vastag, gesztenyebarna haja fényesen és
dúsan keretezte kerek arcát, hatalmas, barna szeme
pedig a megszokott ártatlan, szinte meglepett kifejezéssel
szikrázott. Tiggy nyugodt személyisége reményt keltett

bennem, hogy talán a többi nővérem is olyan derűs lesz,
mint ő, még ha én nem is tudok az lenni.

– Ironikus, de csodásan festesz, Tiggy – adtam hangot a
gondolataimnak egy dicséret formájában. – Úgy tűnik, jót
tesz neked a friss, skót levegő.

– Az biztos – hagyta rám. – Annyi év után, amit
gyermekként idebent kellett töltenem, úgy érzem, mintha
kiengedtek volna a szabadba. Imádom a munkámat,
pedig nehéz feladat, és a viskó, amiben lakom, elég
szerény. Még vécé sincs odabent.

– Ejha! – mondtam, mert csodálatra méltónak
tartottam, hogy ennyire le tud mondani a kényelemről
azért, hogy a szenvedélyének élhessen. – Tehát akkor
sokkal nagyobb megelégedéssel tölt el, mint amikor a
servioni állatkertben dolgoztál?

– Te jó ég, hát persze! – vonta fel a szemöldökét Tiggy. –
Őszintén szólva, bár remek munka volt, utáltam ott lenni,
mert nem magukkal az állatokkal dolgoztam, csak a
genetikai felépítésüket elemeztem. Talán bolondnak
tartasz, mert feladtam egy remek karriert, hogy éjjel-
nappal a Skót-felföldön caplathassak azért a nevetséges
fizetésért, de én sokkal nagyobb örömömet lelem benne.

Felnézett, és rámosolygott Claudiára, aki épp akkor
lépett be a társalgóba egy tálcával, amelyet a távozása
előtt letett a kisasztalra.

– Nem hiszem, hogy bolond lennél, Tiggy. Tényleg,
igazán megértelek.

– Sőt, egészen a tegnapi telefonbeszélgetésünkig

boldogabb voltam, mint valaha.
– Biztosan azért, mert megtaláltad a hivatásodat –

mosolyogtam.
– Igen, ezért... és másért is – vallotta be, és észrevettem,

hogy finom arca kissé elpirul. – De erről majd máskor.
Mikor érkeznek a többiek?

– CeCe és Csillag ma este hétre itt lesznek, Electra pedig
valamikor hajnalban érkezik – válaszoltam, miközben
kitöltöttem két csészébe egy kis teát.

– Hogy fogadta Electra a híreket, amikor elmondtad
neki? – kérdezte Tiggy. – Tulajdonképpen ne is válaszolj,
el tudom képzelni.

– Ma mondta el neki. Úgy hallottam, zokogott.
– Mint általában – jegyezte meg Tiggy, míg szürcsölt
egyet a teából. Aztán váratlanul sóhajtott, és kihunyt a
szemében a fény. – Olyan különös érzés. Folyton arra
várok, hogy Pa bármikor beléphet. De persze soha többé
nem fog.
– Hát nem – hagytam rá szomorúan.
– Tehetünk valamit? – kérdezte Tiggy, azzal hirtelen
felállt a kanapéról, és az ablakhoz sétált, hogy kibámuljon
rajta. – Úgy érzem, tennünk kellene... valamit.
– Mint kiderült, Pa ügyvédje átjön, hogy találkozzon
velünk, ha mindannyian megérkeztünk, de egyelőre... –
vontam vállat lemondóan – csak annyit tehetünk, hogy
várunk a többiekre.
– Azt hiszem, igazad van.
Néztem, ahogy Tiggy az ablaküvegnek szorítja a fejét.

– Egyikünk sem ismerte igazán, ugye? – kérdezte
csendesen.

– Nem, egyikünk sem – ismertem el.
– Maia, kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Szoktál azon töprengeni, hogy honnan származol?
Hogy ki lehetett az igazi apád és anyád?
– Persze, megfordult a fejemben, Tiggy, de Pa jelentette
a világmindenséget számomra. Mindig is ő volt az apám.
Azt hiszem, sosem kellett ennél több, vagy sosem akartam
ennél többet.
– Gondolod, hogy bűntudatod lenne, ha megpróbálnád
kideríteni?
– Talán – ismertem el. – De Pa mindig is elég volt
számomra, és el sem tudok képzelni szeretőbb vagy
gondoskodóbb szülőt.
– Megértem. Köztetek mindig is volt egy különleges
kötelék. Talán az első gyermekkel mindig így van.
– De hiszen mindnyájunknak különleges kapcsolata
volt vele. Mindnyájunkat szeretett.
– Igen, tudom, hogy engem is szeretett – mondta Tiggy
nyugodtan. – De ettől még sokat gondolkoztam azon, hogy
honnan származom. Gondoltam rá, hogy megkérdezem,
de nem akartam felzaklatni vele. Így sosem hoztam szóba.
Most pedig már túl késő – elnyomott egy ásítást, és azt
mondta: – Nem gond, ha felmegyek a szobámba, hogy
ledőljek egy kicsit? Lehet, hogy most jön ki rajtam a sokk
vagy az, hogy hetek óta nem pihentem, de teljesen ki

vagyok merülve.
– Csak nyugodtan. Menj, és dőlj le, Tiggy!
Néztem, ahogy átlibben a szobán az ajtóhoz.
– Szia!
– Aludj jól! – kiáltottam utána, miután egyedül

maradtam. És kicsit ideges lettem. Talán velem volt a baj,
vagy Tiggy elvarázsoltsága vált feltűnőbbé, amitől úgy
tűnt, mintha mindig egy kis távolságot tartana a körülötte
zajló eseményektől. Nem tudtam volna megmondani, hogy
mit vártam tőle, hiszen rettegtem a húgaim reakciójától a
tragikus hír miatt. Inkább örülnöm kellett volna, hogy
Tiggy ilyen jól kezeli a dolgot.

Vagy valójában azért voltam feldúlt, mert minden
testvéremnek volt egy olyan élete, amely túlmutatott Pa
Salton és a gyermekkori közös otthonunkon, míg az én
világomat pusztán apánk és Atlantisz alkotta?

Csillag és CeCe nem sokkal hét után léptek ki a hajóból,
és ott vártam, hogy köszönthessem őket. CeCe sosem
kezdeményezett fizikai közeledést, de most hagyta, hogy
egy pillanatra átöleljem, mielőtt elhúzódott.

– Szörnyű hírek, Maia – jegyezte meg. – Csillagot
egészen felkavarta a dolog.

– Gondolom – válaszoltam, miközben Csillagra
pillantottam, aki a testvére mögött állt, és a szokásosnál is
sápadtabb volt.

– Hogy vagy, drágám? – kérdeztem, miközben kitártam
felé a karom.

– Le vagyok sújtva – suttogta, és holdfényszínű,
gyönyörű hajával keretezett fejét egy pillanatra a
vállamra hajtotta.

– Legalább most már mind együtt vagyunk – tettem
hozzá, miközben Csillag ellépett tőlem CeCe felé, aki
azonnal újra átölelte erős, védelmező karjával.

– Mi mindent kell elintézni? – kérdezte CeCe, amíg
felsétáltunk a házhoz.

Őket is bekísértem, és leültettem a társalgóban. Aztán
újra elismételtem Pa halálának körülményeit, és azt a
kívánságát, hogy a temetését zárt körben kívánta tartani,
a jelenlétünk nélkül.

– És akkor mégis ki emelte át Pát a hajó korlátján? –
érdeklődött CeCe a tőle megszokott rideg logikával.
Tudtam, hogy nem akar érzéketlen lenni. Egyszerűen
csak érdekelték a tények.

– Őszintén szólva, ezt a kérdést nem tettem fel, de
biztosan ki tudjuk deríteni. Valószínűleg a Titán
legénységének egyik t​ agja.

– És hol történt a dolog? Mármint, Saint-Tropez
környékén, ahol a hajó horgonyzott, vagy kihajóztak a
tengerre? Biztosan az utóbbi! – tette hozzá CeCe.

Csillaggal összerezzentünk: mennyire érdeklik a
részletek!

– Ma annyit mondott, hogy egy ólomkoporsóban
temették el, amely már korábban is a Titán fedélzetén
volt. De hogy hová, arról fogalmam sincs – zártam rövidre
a témát, abban reménykedve, hogy ezzel CeCe

kíváncsiskodásának is véget vethetek.
– Remélhetőleg az ügyvédje pontosan elmondja majd,

hogy mi van a végrendeletében – folytatta.
– Igen, gondolom, így lesz.
– Akár az is lehet, hogy földönfutókká váltunk –

rándította meg a vállát. – Emlékeztek, hogy milyen
határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy legyen saját
keresetünk. Nem lepne meg, ha sok pénzt hagyott volna
jótékony célokra – tette hozzá.

Bár tudtam, hogy CeCe megszokott tapintatlansága
most szinte biztosan azért feltűnőbb, mert így igyekszik
megbirkózni belső fájdalmával, kezdtem elveszíteni a
türelmemet. Nem is válaszoltam a megjegyzésére, inkább
Csillag felé fordultam, aki csendesen ült a kanapén a
testvére mellett.

– Hogy vagy? – kérdeztem gyengéden.
– Én...
– Le van sújtva, mint mindannyian – vágott a szavába
CeCe, mielőtt megszólalhatott volna. – De majd ezen is túl
leszünk, nem igaz? – nyújtotta ki felé erős, barna karját,
majd megszorította Csillag vékony, sápadt kezét. – Olyan
kár, pedig épp jó híreket akartam közölni Pával.
– És mi lenne az? – érdeklődtem.
– Felajánlottak szeptembertől egy egyéves ösztöndíjat a
londoni Royal College of Arton.
– Ez fantasztikus hír, CeCe! – mondtam. Bár soha nem
értettem különös installációit, ahogy ő nevezte őket, mert
a hagyományos stílusú modern művészeti megközelítést

kedveltem, tudtam, hogy ez a szenvedélye, és nagyon
örültem a sikerének.

– Igen, nagyon izgatottak vagyunk, nem igaz?
– Igen – motyogta Csillag engedelmesen, bár egyáltalán
nem úgy tűnt, mint aki komolyan is gondolja. Láttam,
hogy az alsó ajka megremeg.
– Londonba költözünk. Már ha lesz még rá pénzünk,
miután találkoztunk Pa ügyvédjével.
– Komolyan, CeCe! – csattantam fel, elszakadt a cérna. –
Aligha ez a legjobb pillanat, hogy ezt megvitassuk.
– Ne haragudj, Maia, tudod, milyen vagyok. Nagyon
szerettem Pát. Igazán briliáns ember volt, és mindig is
támogatta a művészetemet.
Mintha egy pillanatra sérülékenységet és egy kis
félelmet láttam volna megcsillanni CeCe mogyoróbarna
szemében.
– Igen, egészen különleges volt – bólintottam.
– Csillag, mi lenne, ha felmennénk, és kicsomagolnánk?
– vetette fel CeCe. – Mikor lesz vacsora, Maia? Jó lenne
nemsokára enni valamit.
– Szólok Claudiának, hogy amint lehet, készítsen
valamit. Electra csak órák múlva érkezik, Allyről pedig
még nem kaptam hírt.
– Akkor nemsokára találkozunk – állt fel CeCe, a
nyomában Csillaggal. – És ha segíthetek bármiben, csak
szólj – mosolygott rám szomorúan. A tapintatlansága
ellenére tudtam, hogy ezt komolyan is gondolja.
Miután elmentek, eltöprengtem a harmadik és a

negyedik húgom közötti különös kapcsolat rejtélyén.
Marinával gyakran beszéltünk róla, hogy mindketten
aggódtunk, mert úgy tűnt, hogy gyermekkorukban Csillag
elrejtőzött CeCe erős személyisége mögé.

– Olyan, mintha Csillagnak nem is lenne saját
véleménye – mondogattam időről időre. – Fogalmam sincs,
hogy mit gondol a dolgokról. Ez biztosan nem egészséges.

Marina teljesen nekem adott igazat, de amikor
megemlítettem a dolgot Pa Saltnak, ő a szokásos,
titokzatos mosolyával nézett rám, és azt mondta, hogy ne
aggódjak.

– Egy szép napon Csillag kitárja a szárnyait, és repülni
fog, mint egy csodálatos angyal. Csak várd ki, majd
meglátod!

Ez egyáltalán nem nyugtatott meg, hiszen amennyire
Csillag függött CeCétől, éppolyan nyilvánvaló volt, hogy az
utóbbi minden látszólagos határozottsága ellenére ez a
függőség kölcsönös volt. És ha Csillag egy napon tényleg
úgy tesz majd, ahogy Pa Salt megjósolta, akkor CeCe lába
alól kicsúszik a talaj.

Az aznap esti vacsora meglehetősen komor
hangulatban telt, mivel három testvérem elkezdett
hozzászokni a régi otthonához, ahol minden arra
emlékeztette őket, hogy milyen hatalmas veszteséget
szenvedtünk el mindannyian. Marina mindent megtett,
hogy jókedvet leheljen a társaságba, de bizonytalansága
szembetűnő volt. Kérdezősködött arról, hogy a kedvencei

mivel foglalkoznak, de a Pa Salttal kapcsolatos
kimondatlan emlékek időnként mindnyájunknak
könnyeket csaltak a szemébe. Végül a
beszélgetéskezdeményezések abbamaradtak, és átadták
helyüket a csendnek.

– Alig várom, hogy Ally előkerüljön, és
meghallgathassuk, hogy Pa Salt mit üzent nekünk –
sóhajtott nagyot Tiggy. – Ne haragudjatok, de inkább
felmegyek aludni.

Mindnyájunkat megpuszilt, majd felment a szobájába,
és pár perc múlva CeCe és Csillag is követte.

– Ó, drágám – sóhajtott Marina, amikor már csak
ketten maradtunk az asztalnál –, mindnyájan le vannak
törve. Egyetértek Tiggyvel: minél előbb bukkanunk Ally
nyomára, és hívjuk haza, annál hamarabb léphetünk
tovább.

– Gondolom, nincs térerő közelében – mondtam. –
Biztosan nagyon kimerültél, Ma. Feküdj le, én pedig
fennmaradok, és megvárom Electrát.

– Biztos vagy benne, chérie?
– Hogyne – vágtam rá, hiszen tudtam, hogy Marina
mindig is nehezen boldogult a legfiatalabb húgommal.
– Köszönöm, Maia – egyezett bele az ötletbe további
tiltakozás nélkül. Felkelt az asztaltól, gyengéden
megpuszilta a homlokomat, majd kiment a konyhából.
A következő fél órában meggyőztem Claudiát, hogy
hadd segítsek eltakarítani a vacsora maradékait, mert
nagyon jólesett elfoglalni magam valamivel, míg Electrára

vártam. Már hozzászoktam Claudia szűkszavúságához,
ma este pedig különösen megnyugtatott a nyugodt és
csendes jelenléte.

– Bezárjak, Miss Maia? – kérdezte.
– Ne, neked is hosszú napod volt. Feküdj le, majd
elintézem.
– Ahogy gondolod. Gute Nacht! – kívánt jó éjszakát,
ahogy kiment a konyhából.
Tudtam, hogy Electra csak pár óra múlva érkezik, és
egyáltalán nem éreztem magam álmosnak a délelőtti
hosszú lustálkodás után, így a házban kóboroltam, és
hirtelen Pa Salt dolgozószobája előtt találtam magam.
Szerettem volna egy kicsit érezni a jelenlétét, így
elforgattam a kilincset, de az ajtó zárva volt.
Ez meglepett, és fel is kavart; sok-sok órát töltött
idehaza dolgozva ebben a szobában, és az ajtó mindig
nyitva állt a lányai előtt. Soha nem volt túl elfoglalt ahhoz,
hogy barátságos mosollyal válaszoljon tétova
kopogtatásomra, és mindig is szerettem a
dolgozószobájában üldögélni, amelyen érződött a fizikai
és anyagi lénye. Bár számtalan számítógép sorakozott az
asztalán, és egy hatalmas képernyő függött a falon a
műholdas konferenciahívások miatt, pillantásom elsőre
mindig a személyes kincseire vetült, amelyek találomra
sorakoztak az asztala mögötti polcokon.
Ezeket az egyszerű tárgyakat saját bevallása szerint
világ körüli útjai során gyűjtötte össze: többek között egy
finom, aranykeretes, apró Szűz Mária-képet, amely elfért

a tenyeremben, egy régi hegedűt, egy viharvert
bőrerszényt és egy számomra ismeretlen angol szerző
rongyos verseskötetét.

Semmi ritkaság, semmi különösebben értékes –
legalábbis én nem tudtam róla –, csak tárgyak, amelyek
sokat jelentettek neki.

Bár biztos voltam benne, hogy egy Pához hasonló
ember ezernyi felbecsülhetetlen értékű műalkotással és
ritka antikvitással tölthette volna meg az otthonunkat, ha
úgy tartja kedve, valójában nem sok drága műtárgy
kapott itt helyet. Sőt mindig is úgy éreztem, hogy
idegenkedik az élettelen, de nagy anyagi értékkel bíró
tárgyi javaktól. Könyörtelenül kigúnyolta a gazdag
kortársait, amikor csillagászati összegeket fizettek egy-egy
híres műalkotásért, és azt mondta, hogy ezek közül a
legtöbb védett szobákban, gondosan elzárva végzi, nehogy
elrabolják őket.

– A műalkotásokat mindenki számára hozzáférhetően
kell kiállítani – mondogatta. – Ajándék a léleknek a
festőtől. A kíváncsi tekintetek elől elrejtett festmény
értéktelen.

Amikor bátorkodtam megjegyezni, hogy neki van egy
saját repülője és egy hatalmas luxusjachtja, felvonta a
szemöldökét.

– De Maia, nem vetted észre, hogy ezek egyszerű
közlekedési eszközök? Praktikus szolgáltatást
biztosítanak, céljuk van. És ha holnap lángra kapnak,
könnyedén pótolhatom őket. Elég számomra, hogy van

hat emberi műalkotásom: a lányaim. Ez az egyetlen dolog
drága igazán a számomra, mert ti pótolhatatlanok
vagytok. Az emberek, akiket szeretsz, tényleg
pótolhatatlanok, Maia. Ezt ne feledd, jó?

Ezt még sok-sok évvel korábban mondta, de soha nem
felejtettem el a szavait. És minden porcikám azt kívánta,
hogy bár eszembe jutottak volna, amikor kellett.

Felkavartan, üres kézzel távoztam Pa Salt
dolgozószobájának ajtajától, és beléptem a társalgóba,
miközben még mindig azon töprengtem, vajon miért
kellett bezárni az ajtót. Megfogadtam, hogy másnap
reggel megkérdezem Marinát, miközben odasétáltam egy
alkalmilag felállított asztalhoz, és felemeltem róla egy
képet. A Titánon készült pár évvel korábban, és Pát
ábrázolta a lányok gyűrűjében, ahogy nekitámaszkodik a
jacht korlátjának. Boldogan mosolygott, kellemes vonásai
egészen nyugodtnak tűntek, őszülő hajába belekapott a
tengeri szél, erős testét pedig bronzos fényűre barnította a
nap.

– Ki voltál valójában? – tettem fel a költői kérdést a
fotónak.

Mivel nem volt jobb ötletem, bekapcsoltam a tévét, és
kattintgattam a csatornák között, míg el nem jutottam a
hírekig. Ahogy az lenni szokott, az összefoglaló tele volt
háborúval, szenvedéssel és pusztulással, és épp csatornát
készültem váltani, amikor a hírolvasó bejelentette, hogy
Ögörg Eszu, egy híres, nemzetközi kommunikációs céget
vezető iparmágnás testét egy görög öbölben mosta partra

a víz.
Figyelmesen hallgattam, a távirányítót tartó kezem

megdermedt, miközben a hírolvasó elmondta, hogy Ögörg
családjának közleménye szerint a cégvezetőnél nemrég a
rák egy gyógyíthatatlan formáját diagnosztizálták.
A feltételezések szerint a diagnózis miatt önkezével vetett
véget az életének.

A szívem gyorsabban kezdett verni. Nemcsak azért,
mert apám is nemrég döntött úgy, hogy az
örökkévalóságot az óceán fenekén kívánja tölteni, hanem
azért is, mert ez a történet közvetlenül kapcsolódott
hozzám...

A híradós azt is elmondta, hogy a cégvezér fia, Zed, aki
már évek óta az édesapja mellett dolgozott, most azonnali
hatállyal átveszi az Athenian Holdings vezérigazgatói
székét. A képernyőn hirtelen megjelent Zed képe, én
pedig ösztönösen lehunytam a szemem.

– Te jó ég! – nyögtem, míg azon töprengtem, hogy a sors
miért ebben a pillanatban akart emlékeztetni egy férfira,
akit tizennégy éven keresztül kétségbeesetten próbáltam
elfelejteni.

Ironikus módon úgy tűnt, hogy pár óra leforgása alatt
mindketten a tengernek adtuk az apánkat.

Felkeltem, fel-alá sétáltam a szobában, és próbáltam
elhessegetni a gondolataim közül az arcát, amely most
talán még vonzóbbnak tűnt, mint ahogy emlékeztem rá.

Gondolj arra, hogy mennyi fájdalmat okozott neked,
Maia, mondtam magamnak. Már vége, évek óta vége.

Bármit is teszel, ne kezdd újra!
De persze, ahogy sóhajtottam, és kimerülten

leereszkedtem a kanapéra, már tudtam, hogy ennek soha
nem lehet igazán vége.

Ötödik fejezet

Pár órával később meghallottam a motorcsónak
zúgását, amely Electra érkezését adta hírül. Mély levegőt
vettem, és megpróbáltam összeszedni magam. Kisétáltam
a házból a holdfényben úszó kertbe, a harmat melegen
csiklandozta mezítelen talpamat, és megláttam, hogy a
húgom már felém tart a gyepen. Gyönyörű, barna bőre
szinte zománcos fénnyel világított a holdfényben, ahogy
hosszú lábával pár rövid lépés alatt odaért hozzám.

A majdnem két méter magas Electra szoborszerű,
könnyed eleganciája mellett mindig jelentéktelennek
éreztem magam. Ahogy felém tárta a karját, szorosan
magához szorított, a fejem kényelmesen elfért a
vállgödrében.

– Ó, Maia – nyögte. – Kérlek, mondd, hogy nem igaz!
Nem lehetséges, hogy meghalt, az nem lehet. Én...

Electra hangosan szipogni kezdett, én pedig úgy
döntöttem, hogy ahelyett, hogy felzavarnám a házban
alvó többi testvérünket, a Pavilonba invitálom. Finoman
terelgetni kezdtem, ő pedig tovább zokogott keservesen,
ahogy bezártam magunk mögött az ajtót, bevezettem a
vendégszobába, és leültettem a kanapéra.

– Maia, mi lesz velünk nélküle? – kérdezte, míg ragyogó,
borostyánkőszínű szeme a válaszomat fürkészte.

– Az elvesztése felett érzett fájdalmat sehogyan sem

kerülhetjük el, de abban reménykedem, hogy így,

mindannyian összegyűlve, legalább egymást

megnyugtathatjuk – mondtam, míg sietve levettem egy

doboz papír zsebkendőt a polcról, és letettem mellé a

kanapéra. Kihúzott egyet, és megtörölte a szemét.

– Megállás nélkül sírok, mióta Ma elmondta. Nem bírom

elviselni, Maia, egyszerűen nem bírom.

– Egyikünk sem – nyugtattam meg. Míg néztem és

hallgattam, ahogy a gyász szavai áradnak belőle, arra

gondoltam, hogy magával ragadó, érzéki jelenléte milyen

különös kontrasztot alkotott a sebezhető kislánnyal, aki a

testében lakott. Gyakran láttam róla képeket

magazinokban, ahogy egy-egy filmsztár vagy gazdag

playboy oldalán tűnik fel gyönyörűen és határozottan, és

azon töprengtem, hogy vajon ugyanazt a nőt látom-e, akit

én az érzelmi hullámvölgyekkel küszködő húgomként

ismertem meg. Arra jutottam, hogy Electra folyamatosan

igényli a szeretetet és a figyelmet, ezzel nyugtatja meg a

belülről fakadó bizonytalanságát.

– Kérsz valamit inni? – kérdeztem a szipogás

szünetében. – Esetleg egy brandyt? Talán segítene

megnyugodni.

– Nem, hónapok óta nem ittam semmit. Mitch is letette

az italt.

Mitch volt Electra aktuális barátja, akit a világ többi

része inkább Michael Dugganként, világhírű amerikai

énekesként ismert, és épp egy nagy sikerű nemzetközi

turnén járta a világot, és mindenhol hatalmas arénákban
adott telt házas koncerteket a sikoltozó rajongóinak.

– Most éppen merre van? – kérdeztem, mert abban
reménykedtem, hogy a témaváltással talán
elkerülhetünk egy újabb sírógörcsöt.

– Chicagóban, a jövő héten pedig a Madison Square
Gardenben játszik. Maia, tudod, hogy halt meg Pa Salt?
Tudnom kell.

– Biztos vagy benne, Electra? Szemmel láthatólag
nagyon felkavart a dolog, és egy hosszú repülőút is áll
mögötted. Talán egy kiadós alvás után nyugodtabb lennél.

– Nem, Maia – rázta meg a fejét Electra, és igyekezett
mindent megtenni, hogy összeszedje magát. – Kérlek,
mondd el most.

Így harmadszor is elismételtem, amit Marinától
hallottam, és igyekeztem minél előbb végezni. Electra
csendben ült, és figyelmesen hallgatott.

– Gondolkoztál már a temetés részletein? Mitch azt
mondta, hogy ha a jövő héten tartanánk, akkor talán
iderepülhetne, hogy mellettem lehessen.

Most először éreztem megkönnyebbülést, amiért Pa úgy
döntött, hogy a temetéséről szűk körben gondoskodik.
A hátam is borsódzott a médiafelhajtás gondolatára,
amelyet Electra világsztár barátjának érkezése váltott
volna ki a temetésen.

– Electra – kezdtem –, mindketten fáradtak vagyunk,
és...

– Mi a baj, Maia? – csapott le azonnal Electra a

tétovázásomra. – Mondd el, kérlek.

– Rendben, de próbáld meg nem felzaklatni magadat.

– Igyekszem, ígérem.

Így azt is elmondtam neki, hogy a különös temetést már

megtartották. És el kell ismernem, hogy bár az öklei

egészen elfehéredtek, amikor idegességében

összeszorította őket, nem sírta el magát újra.

– De miért tette ezt? – kérdezte. – Micsoda kegyetlenség

megtagadni tőlünk a rendes búcsúzás lehetőségét?

Tudod... – Electra sárgás szeme dühösen villant –, ez olyan

jellemző rá. Szerintem nagyon önző dolog.

– Mégis azt kell hinnünk, hogy pont az ellenkezőjéről

van szó, és szeretett volna megkímélni minket a búcsúzás

fájdalm​ ától.

– De akkor hogyan foghatnám fel valaha, hogy nincs

többé? Hogyan dolgozhatná ezt fel bármelyikünk? Los

Angelesben folyton arról beszélnek, milyen fontos, hogy

„lezárjuk” a dolgokat. Ettől fosztott meg minket.

– Őszintén szólva, Electra, nem hiszem, hogy valaha is

lezárhatod, ha elvesztesz valakit, aki fontos volt

számodra.

– Talán nem, de ez biztosan nem segít – bámult rám

Electra. – Bár Pa Salttal a legtöbb dologban amúgy sem

értettük meg egymást. Az biztos, hogy egyáltalán nem

tetszett neki, miből élek. Szerintem ő volt az egyetlen, aki

úgy gondolta, hogy okos vagyok. Emlékszel, milyen dühös

volt, amikor az összes vizsgámon megbuktam?

Élénken emlékeztem a dolgozószobájából kiszűrődő

éles vita hangjaira az Electrával kapcsolatos iskolai
panaszokról és élete más területeiről a legkisebb húgom
kamaszkorából. Electra mindig is úgy gondolta, hogy a
szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket, és ő volt az
egyetlen közöttünk, aki szembe mert szállni Pával, és
vitába bocsátkozott vele. Mégis, amikor a legfiatalabb,
lobbanékony lányáról beszélt, Pa szemében mindig
megcsillant egy kis csodálat is.

– Heves, az biztos – mondogatta nekem gyakran –, és ez
biztosan kiemeli majd a tömegből.

– Electra, hiszen rajongott érted – nyugtattam meg. – És
igen, talán jobban örült volna, ha használod a fejedet, de
melyik apa lenne ezzel másképp? És lássuk be, sikeresebb
és híresebb lettél bármelyikünknél. Hasonlítsd csak össze
az életedet az enyémmel! Mindened megvan.

– Dehogy – sóhajtott fel hirtelen. – Csak
szemfényvesztés az egész, nincs mögötte valódi tartalom,
de ez van. Fáradt vagyok, Maia: nem gond, ha ma este itt
alszom veled a Pavilonban?

– Dehogyis. A pótágyat már felhúzták. Nyugodtan aludj,
ameddig csak szeretnél, mert amíg nem érjük el Allyt,
nem tehetünk mást, mint hogy várakozunk.

– Köszönöm. És sajnálom, hogy ilyen érzelgős voltam.
Mitch már ajánlott egy terapeutát, aki megpróbál segíteni
a hangulatingadozásaimon – vallotta be. – Megölelnél? –
kérdezte, ahogy felállt.

– Hát persze.
Átöleltem, és magamhoz szorítottam. Aztán felemelte a

kis utazótáskáját, és a társalgó felé indult, majd megállt
az ajtóban.

– Rettenetesen fáj a fejem – mondta. – Nincs egy kis
kodeined véletlenül?

– Sajnos nincs, de paracetamol van nálam.
– Mindegy – mosolyodott el Electra elcsigázottan. –
Holnap találkozunk.
Ahogy lekapcsoltam a lámpát a Pavilonban, és a
hálószobám felé indultam, újra elgondolkoztam: amint
Tiggy nyugodt reakciója is meglepett, úgy Electra is
elgondolkoztatott. Mintha lett volna benne ma valami
csendes kétségbeesés, ami nagyon aggasztott.
Bebújtam a paplan alá, amelyet Claudia gondosan
elrendezett a nyugtalan éjszakám után, és arra
gondoltam, hogy Pa Salt halála mindnyájunk számára
vízválasztó pillanat lehet.

Egyik húgom sem ébredt még fel, amikor másnap
reggel felkerestem Marinát, hogy hallott-e Ally felől.

– Nem – válaszolta kétségbeesetten.
– Pa tudta volna, hogy mit tegyünk. Ő mindig tudta.
– Így igaz – hagyta helyben Marina. – Hogy van Electra?
– Össze van törve, és nagyon dühös, amiért nem
búcsúzhatott el tisztességesen Pától, de azért ura az
érzelmeinek. Épphogy.
– Jó. Georg Hoffman újra felhívott, és érdeklődött, hogy
Ally nyomára akadtunk-e, de nem tudtam mit mondani
neki. Mit tehetnénk?

– Semmit, azon kívül, hogy türelmesen várunk. Jut
eszembe, Ma – vetettem fel, miközben készítettem
magamnak egy teát –, tegnap megpróbáltam bemenni Pa
dolgozószobájába, és zárva találtam az ajtót. Tudod, hogy
miért?

– Mert apád a halála előtt nem sokkal megkért, hogy
zárjam be. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy rögtön utána
adjam oda neki a kulcsot. Fogalmam sincs, hová tette, de
őszintén szólva, a sok... nehézség között meg is
feledkeztem róla.

– Hát, biztosan elő kell kerítenünk. Gondolom,
Georgnak is be kell oda mennie. Valószínűleg Pa ott
tartotta az összes iratát.

– Hát persze. Mivel egyik húgod sem került még elő, és
lassan dél van, arra gondoltam, hogy Claudia készíthetne
egy villásreggelit – jegyezte meg Marina.

– Jó ötlet – egyeztem bele. – Visszamegyek a Pavilonba,
hátha Electra felébredt már.

– Rendben, chérie – mosolygott rám Marina
együttérzőn. – Hamarosan vége a várakozásnak.

– Tudom.
Kiléptem a házból, és a Pavilon felé indultam, amikor a
fák között megláttam egy magányos alakot, aki a mólon
üldögélt, és a tavat kémlelte. Elindultam felé, és finoman
megérintettem a vállát, hogy ne riasszam meg.
– Csillag, minden rendben?
– Igen, azt hiszem – vont vállat.
– Csatlakozhatom?

Alig észrevehetően bólintott, és miközben leültem
mellé, majd lelógattam a lábamat a móló széléről,
rápillantottam, és láttam, hogy az arcát könnyek áztatják.

– CeCe hol van? – kérdeztem.
– Még alszik. Szeret aludni, ha fel van dúlva. Én viszont
semmit sem aludtam tegnap.
– Én sem bírok – vallottam be.
– El sem hiszem, hogy nincs többé, Maia.
Csendesen ültem mellette, mert tudtam, hogy milyen
ritkán beszél az érzéseiről CeCén kívül mással. Nem
akartam elszúrni azzal, hogy olyasmit mondok, amitől
visszavonulót fúj.
– Teljesen... – bökte ki végül – elveszettnek érzem
magam. Valahogy mindig is tudtam, hogy Pa az egyetlen
ember, aki igazán megértett. Úgy értem, igazán.
Hozzám fordult, megkapó, szinte túlvilági vonásait
eltorzította a fájdalom.
– Érted, mire gondolok, Maia?
– Igen – válaszoltam lassan. – Azt hiszem, igen. És
kérlek, Csillag, ha bármikor beszélni szeretnél valakivel,
én mindig itt vagyok. Ne feledd, rendben?
– Rendben.
– Hát itt vagy!
Mindketten ösztönösen összerezzentünk, és ahogy
megfordultunk, láttuk, hogy CeCe közeledik hozzánk a
mólon. Talán csak képzeltem, de mintha az ingerültség
apró villanását láttam volna végigsuhanni Csillag opálos,
kék szemén.

– Lejöttem levegőzni, mert még aludtál – állt fel Csillag.
– Hát, most már fent vagyok. Meg Tiggy is. Electra
megérkezett tegnap este? Benéztem a hálójába, de úgy
láttam, nem aludt ott senki.
– Igen, lent maradt velem a Pavilonban. Megyek, és
megnézem, hogy felébredt-e már. – Azzal én is felkeltem,
és elindultam a húgaim után a kertben.
– Gondolom, nem volt könnyű estéd tegnap, Maia, mert
meg kellett birkóznod Electra szokásos hisztériájával –
jegyezte meg CeCe.
– Igazság szerint egészen nyugodt volt – válaszoltam,
mert tudtam, hogy a harmadik és az ötödik testvérem
nem rajonganak egymásért. Tökéletes ellentétei voltak
egymásnak: a gyakorlatias, érzelmeit soha ki nem mutató
CeCe és a lobbanékony Electra.
– Biztos nem tart sokáig – szurkálódott CeCe. – Később
találkozunk!
Visszamentem a Pavilonba, és tovább töprengtem
Csillag nyugtalanságán. Bár ennek nem adott hangot,
mégis most először éreztem úgy, hogy talán CeCe
basáskodása zavarja. Amikor beléptem a házba,
hangokat hallottam a konyhából.
Electra egy gyönyörű selyemköpenyt viselt, és épp
megtöltötte a teáskannát.
– Hogy aludtál? – kérdeztem.
– Mint a tej. Tudod, milyen vagyok, mindig ez van. Kérsz
teát?
Gyanakodva fürkésztem a teafiltert.

– Ez meg mi?
– Koffeinmentes zöld. Kaliforniában mindenki ezt issza.
Mitch szerint nagyon jót tesz.
– Hát, ismersz, én a jó öreg, koffeines fekete teára
kattantam rá – mosolyodtam el, miközben leültem. –
Szóval inkább kih​ agyom.
– Mindannyian függők vagyunk, Maia. A tea miatt nem
aggódnék túl sokat. Tudunk már valamit Allyről?
Elismételtem neki is, amit Marina mondott a házban.
– Tudom, hogy a türelem nem a legnagyobb erényem,
ahogy a terapeutám soha nem mulasztja el kiemelni, de
nem tudunk mást tenni, mint hogy várakozunk, amíg Ally
egyszer csak felbukkan? Ha épp a tengeren van, ez
hetekbe is telhet.
– Remélem, azért ennyire nem rossz a helyzet –
válaszoltam, miközben azt figyeltem, miként sürög-forog a
konyhában. Bár engem tartottak a család szépének,
mindig is úgy éreztem, hogy a cím Electrát illeti. Épp most
kelt ki az ágyból, a haja lazán, összegubancolódott
loboncként lógott a válla körül, az arcáról pedig
egyáltalán nem hiányzott a smink, hogy kihangsúlyozza
hihetetlen vonásait és telt ajkát. Sportos, mégis nőies
alakjával az amazonok királynőjére emlékeztetett.
– Van itt bármi, ami nincs tele adalékanyagokkal? –
érdeklődött, miközben kinyitotta a hűtőt, és
tanulmányozni kezdte a tartalmát.
– Bocsi. A hozzám hasonló átlagos földi halandók nem
tanulmányozzák az összetevők listáját – vágtam vissza, és

reméltem, hogy veszi a lapot.
– Nézzünk szembe a tényekkel, Maia, nem igazán

számít, hogy nézel ki, amikor alig találkozol másokkal,
nem igaz?

– Igazad van, nem számít – hagytam rá kedélyesen.
Elvégre igaza volt.

Electra végül egy banán mellett döntött reggeli
gyanánt, meghámozta, majd szomorkásan beleharapott.

– Három nap múlva lesz egy nagy fotózásom a Vogue-
nál, remélem, nem kell lemondanom.

– Én is remélem, de ki tudja, mikor érkezik meg Ally?
Tegnap este rákestem az úton lévő vitorlásokra, de nem
találtam semmit. Szóval, még a tengerészeti hatóságoknak
sem küldhetünk üzenetet, hogy vegyék fel vele a
kapcsolatot. Mindenesetre – vetettem fel –, a többiek már
felébredtek a házban, szóval, ha felöltöztél, átmehetnénk
hozzájuk.

– Ha muszáj – válaszolta Electra egykedvűen.
– Figyelj, mindjárt jövök – mondtam, miközben
felkeltem az asztaltól, mert tudtam, hogy ilyen
hangulatban jobb egyedül hagyni. Bementem a
dolgozószobának használt helyiségbe, leültem az
asztalomhoz, és bekapcsoltam a számítógépet. Láttam,
hogy kaptam egy kedves e-mailt egy brazil szerzőtől,
Floriano Quintelastól, akinek pár hónapja fordítottam le
gyönyörű, Csendes vízesés című regényét portugálról.
A fordítás alatt sokat leveleztem vele, amikor nem tudtam
kibogozni egy kifejezést – szerettem volna a lehető

legpontosabban közvetíteni az írás lírai, légies stílusát –,
és azóta is időről időre váltottunk egy-egy levelet.

Most azért írt, hogy tájékoztasson, júliusban egy
könyvbemutató kedvéért Párizsba utazik, és nagyon
örülne, ha részt vennék az eseményen. Ezenkívül csatolta
új könyve első fejezeteit is, és arra kért, hogy olvassam el
őket, ha időm engedi.

A levél igazán szívet melengető volt, hiszen a fordítás
gyakran névtelen és így hálátlan feladat. Ezért nagyra
becsültem azokat a ritka alkalmakat, amikor egy szerző
közvetlenül is kapcsolatba lépett velem, és kialakult
köztünk valamifajta kötelék.

A figyelmem elterelődött a számítógépről, amikor egy
ismerős alakot láttam meg felfelé szaladni a mólótól a
kerten át.

– Ally! – akadt el a lélegzetem meglepetten, ahogy
felpattantam az asztaltól. – Electra, Ally megjött! –
kiáltottam, miközben kirohantam a Pavilonból, hogy
köszöntsem.

A többi húgom is láthatta az érkezését, és mire
odaértem a ház teraszához, CeCe, Csillag és Tiggy is ott
tolongott körülötte.

– Maia – szólított meg Ally, amikor meglátott –, hát nem
szörnyű?

– De, borzalom. De honnan hallottad? Már két napja
próbálunk elérni.

– Ne menjünk inkább be? – kérdezte. – Majd odabent
elmondom.

Kicsit lemaradtam, mert a húgaim Ally köré
csoportosultak, míg besiettünk a házba. Bár én voltam a
legidősebb, és egyenként mindig hozzám fordultak, ha
bajba kerültek, csapatként mindig is Ally volt a vezető. Ezt
a szerepet most is meghagytam neki.

Marina már a lépcső alján várakozott kitárt karral.
Miután Ally őt is megölelte, azt javasolta, hogy menjünk
be a konyhába.

– Jó ötlet. Bármit megadnék egy kávéért – jegyezte meg
Ally. – Hosszú volt az út hazáig.

Míg Claudia készített egy nagy bögre kávét, Electra is
beosont, és CeCe kivételével – aki látványosan csak
odabiccentett neki – őt is mindenki lelkesen köszöntötte.

– Rendben, elmondom, mi történt, mert őszintén szólva,
még én sem értem a dolgot teljesen – kezdte Ally, miután
leültünk az asztalhoz. – Ma – szólt oda Marinának, aki a
konyhában sürgött-forgott –, ezt neked is hallanod kell.
Talán te meg tudod magyarázni a dolgot.

Marina is leült az asztalhoz.
– Szóval épp az Égei-tengeren vagyok, és készülök a
következő heti Kükládok-versenyre, amikor egy vitorlázó
barátom megkérdezi, hogy nincs-e kedvem vele tartani a
motoros jachtján pár napra. Az idő fantasztikus volt, és
nem ártott a változatosság kedvéért pihenni egy kicsit a
vízen – ismerte el Ally szomorkás mosollyal.
– Kinek a hajója volt az? – kérdezte Electra.
– Mondom, egy barátomé – válaszolta Ally kurtán, és
mindannyian hitetlenkedve vontuk fel a szemöldökünket.

– Na, mindegy – folytatta. – Pár nappal ezelőtt ott
voltunk, amikor az ismerősöm azt mondta, hogy egy másik
vitorlázó haverja odaszólt neki rádión, mert állítólag
Délosz partjainál látta horgonyozni a Titánt. A barátom
nyilván tudta, hogy ez Pa hajója, és arra gondoltunk,
milyen vicces lenne meglepni, és találkozni vele. Egy
órára lehettünk tőlük, ezért úgy döntöttünk, hogy
felhúzzuk a horgonyt, és útnak indulunk.

Ally kortyolt egyet a kávéjából, mielőtt folytatta volna.
– Láttam a Titánt a távcsőben, ahogy közeledtünk, így
leadtunk egy rádiójelzést Hansnak, Pa kapitányának,
hogy tudja, közeledünk. De – sóhajtott Ally –, akkor
számomra még érthetetlen okból, nem érkezett válasz. Sőt
azt is láttuk, hogy a hajó távolodni kezd tőlünk. Mindent
megtettünk, hogy tartsuk a sebességét, de mind tudjátok,
hogy Pa hajóját nem könnyű utolérni.
Az asztal körül ülő testvéreim töprengő arcát figyeltem,
akiket szemmel láthatólag lekötött Ally története.
– A térerő botrányos volt, ezért csak tegnap kaptam
meg az üzeneteket arról, hogy azonnal hívjalak fel. Egy
másikat pedig tőled, CeCe, amiben pontosan elmondtad,
hogy mi történt.
– Ne haragudj, Ally – sütötte le CeCe a szemét
szégyenkezve –, úgy gondoltam, hogy nincs értelme
kerülgetni a forró kását. Fontos volt, hogy minél előbb
hazaérj.
– És így is tettem. Szóval, kérlek – pillantott ránk Ally –,
meg tudná valaki magyarázni, hogy mi a fene folyik itt?

És mit keresett Pa Salt hajója Görögországban, ha ő
addigra már... Halott volt?

Az asztal körül minden szem rám szegeződött, beleértve
Al​lyét is. Így, amilyen érthetően csak tudtam, elmondtam
neki, hogy mi történt, és időnként Marinától kértem
megerősítést. Ally arca egészen elfehéredett, amikor
elmagyaráztam, hogy apánk hol és hogyan kívánt örök
nyugalomra térni.

– Te jó ég! – suttogta. – Akkor lehetséges, hogy pont a
temetésére értem oda. Nem csoda, hogy a hajó lelépett,
amint csak tudott. Én...

Ally tenyerébe hajtotta a fejét, a többi lány pedig köré
gyűlt. Marinával fájdalmas pillantást váltottunk
egymással az asztal két végéről. Végül Ally összeszedte
magát, és elnézést kért, amiért elragadták az érzelmei.

– Szörnyű lehetett ráébredni, hogy mi is történt
valójában – jegyezte meg Tiggy. – Nagyon sajnáljuk, Ally.

– Köszönöm – bólogatott. – De most, hogy jobban
belegondolok, Pa egyszer mondta, amikor együtt
hajóztunk, hogy a tengerben szeretne végső nyughelyre
lelni. Szóval van értelme a dolognak.

– Leszámítva azt, hogy egyikünk sem lehetett ott,
amikor megtörtént – tette hozzá Electra dacosan.

– Nem, nem lehettünk – sóhajtott Ally. – És mégis, én
teljesen véletlenül ott voltam. Nagy baj lenne, ha
szeretnék egy kicsit egyedül maradni?

A húgaimmal mind megértően bólintottunk, így
néhány bátorító mondat kíséretében Ally elhagyta a

konyhát.
– Milyen szörnyű lehet neki! – jegyezte meg Marina.
– Legalább nagyjából tudjuk, hogy Pa Salt hova kívánt

temetkezni – mondta CeCe.
– Jézusom, CeCe, tényleg csak erre tudsz gondolni? –

kiáltott fel Electra.
– Sajnálom, én már csak ilyen gyakorlatias vagyok –

válaszolta CeCe higgadtan.
– Igen, igazán örülök, hogy tudjuk, merre van –

folytatta Tiggy. – Mindig is tudtuk, hogy odavan a görög
szigetekért, a Kükládokért különösen. Talán idén nyáron
elmehetnénk a jachtjával, és bedobhatnánk egy koszorút
a tengerbe ott, ahol Ally meglátta a hajót a radaron.

– Igen – mélázott Csillag. – Ez gyönyörű gondolat, Tiggy.
– Na, lányok, kér valaki a villásreggeliből? – kérdezte
Marina.
– Én nem – visszakozott Electra. – Inkább csak egy kis
salátát, ha van ilyesmi a háznál.
– Biztosan találunk valami kedvedre valót – válaszolta
Marina türelmesen, és jelzett Claudiának, hogy kezdje el
készíteni az ételt. – Most, hogy Ally is hazaért, felhívjam
Georg Hoffmant, hogy minél előbb jöjjön át?
– Feltétlenül – vágta rá CeCe, mielőtt bármit
mondhattam volna. – Akármit is üzent nekünk Pa Salt, jó
lenne minél előbb hallani.
– Szerinted Ally készen áll rá? – kérdezte Marina. –
Szörnyű megrázkódtatás érte ma.
– Őszintén szólva, szerintem hozzánk hasonlóan ő is

jobban örülne, ha túl lennénk rajta – válaszoltam. –
Úgyhogy igen, Ma, hívd fel Georgot.

Hatodik fejezet

Ally ebédnél sem került elő, mi pedig nem zargattuk,
hiszen mindnyájan tudtuk, hogy időbe kerül, míg
feldolgozza a történteket.

Marina akkor lépett a konyhába, amikor Claudia épp
leszedte a tányérokat az asztalról.

– Beszéltem Georggal, és még ma este, napnyugta előtt
átjön. Mint kiderült, édesapátok nagyon pontosan
meghatározta az időpontot.

– Értem. Hát én örülnék egy kis friss levegőnek a kiadós
ebéd után – jegyezte meg CeCe. – Van valakinek kedve egy
kis hajókázáshoz a tavon?

A többi lány, akik talán szabadulni kívántak az egyre
nyomasztóbb feszültségtől, mind lelkesen jelentkezett.

– Én nem megyek, ha nem gond – szóltam. –
Egyikünknek itt kellene maradnia Allyvel.

Miután ők négyen távoztak a motorcsónakkal Christian
társaságában, szóltam Marinának, hogy visszamegyek a
Pavilonba, és ha Ally keres, ott megtalálhat. Kényelmesen
elhelyezkedtem a kanapén a laptopommal, és elkezdtem
olvasni Floriano Quintelas új könyvének nyitófejezetét. Az
első regényhez hasonlóan ez is választékos stílusban
íródott, és pontosan olyan történet volt, amelyet én is
kedveltem. Száz évvel ezelőtt játszódott az Iguazú-vízesés

közelében, és egy fiatal afrikai fiúról szólt, aki épp
felszabadult a rabszolgaság alól. Annyira belemerültem a
könyvbe, hogy kissé elbóbiskolhattam, mivel arra riadtam
fel, hogy a laptop lecsúszott az ölemből, és valaki szólítgat.

A szemem kipattant, és láttam, hogy Ally az.
– Ne haragudj, Maia. Aludtál, igaz?
– Azt hiszem, igen – válaszoltam érthetetlen
lelkifurdalással.
– Ma mondta, hogy a többiek kimentek a tóra, szóval
gondoltam, hogy lejövök beszélni veled. Nem baj?
– Dehogyis – feleltem, miközben próbáltam lerázni
magamról váratlan délutáni szunyókálásom tompaságát.
– Készítsek egy teát? – kérdezte Ally.
– Igen, köszönöm. Én szokás szerint English Breakfastöt
kérek.
– Tudom – mosolyodott el kissé felvont szemöldökkel,
miközben kiment a szobából. Amikor visszatért a két
gőzölgő csészével, és leült, láttam, hogy remeg a keze,
ahogy a szájához emeli az italt.
– Maia, el kell mondanom neked valamit.
– Mi az?
Ally váratlanul letette a csészét.
– Hagyjuk a teát. Nincs valami erősebb?
– A hűtőben van egy kis fehérbor – ajánlottam, és
kimentem a konyhába, hogy behozzam az üveget és a
poharat. Figyelembe véve, hogy Ally ritkán ivott, rögtön
tudtam, hogy komoly dologról van szó.
– Köszönöm – mondta, amikor odaadtam neki a

poharat. – Talán nem is olyan fontos – kortyolt egyet az
italból –, de amikor megérkeztünk Pa hajójának közelébe,
és láttuk, ahogy gyorsan távolodik, egy másik nagy hajó is
horgonyzott ott.

– Ez biztosan nem olyan meglepő, igaz? – érdeklődtem. –
Június vége van, a Földközi-tenger vizei pedig biztos tele
vannak vakációzókkal.

– Igen, de... Ezt a hajót én is, és az ismerősöm is
felismerte. Az Olümposz volt az.

A teáscsésze épp félúton járt a kezemben, amikor Ally
kimondta ezeket a szavakat. Finom koccanással tettem
vissza a helyére.

– Azt pedig biztosan hallottad, hogy mi történt az Olüm​-
poszon. Olvastam róla az újságban a repülőn – harapott
Ally az ajkába.

– Igen, láttam a hírekben.
– Szerinted nem különös, hogy Pa épp ezt a helyet
választotta ki végső nyughelyéül? És a közelben talán
pont ugyanekkor döntött úgy Ögörg Eszu, hogy önkezével
vet véget az életének.
Természetesen egyetértettem abban – olyan okok miatt
is, amelyeket soha nem lettem volna képes elárulni
Allynek –, hogy döbbenetes, már-már hihetetlen
egybeesésről van szó.
– De – válaszoltam kurtán, miközben igyekeztem minél
jobban palástolni az idegességemet. – Tényleg az. De a két
dolog biztos független egymástól. Nem is ismerték
egymást, nem igaz?

– Amennyire tudom, nem – válaszolta Ally. – De mégis,
mit tudtunk Pa életének arról a részéről, ami a házon és a
jachton túl zajlott? Alig találkoztunk pár barátjával vagy
üzletfelével. És okunk van feltételezni, hogy régebben
már találkoztak. Végső soron, mindketten mesésen
gazdag és sikeres férfiak voltak.

– Igen, Ally, de mégis úgy gondolom, hogy puszta
véletlenről van szó. Elvégre te is ott voltál a közelben egy
hajón. Délosz gyönyörű sziget, és így sok hajó úti célja.

– Igen, tudom. Mégsem tudom kiverni a fejemből, hogy
Pa egyedül nyugszik a tengerfenéken. És akkor persze
még nem is tudtam, hogy meghalt. Nemhogy azt, hogy
valahol ott van a hihetetlenül kék tenger mélyén. Én...

Odaléptem hozzá, és megöleltem.
– Ally, kérlek, ne feledd, hogy a másik hajó, amelyik ott
volt, egyáltalán nem fontos. Az viszont igazából
megnyugtató, hogy te pont arra jártál, és láttad, hogy Pa
hol választotta meg a végső nyughelyét. Talán nyáron
együtt elmehetnénk oda, és vihetnénk egy koszorút,
ahogy Tiggy javasolta.
– A legrosszabb az egészben – szipogta Ally –, hogy
hibásnak érzem magam.
– Miért?
– Mert... Az a pár nap a hajón olyan gyönyörű volt!
Boldog voltam, boldogabb, mint korábban valaha. És
igazság szerint nem akartam, hogy bárki elérjen, ezért
kikapcsoltam a mobilomat. És míg ki volt kapcsolva, Pa
haldoklott. Pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt

rám, nem voltam mellette.
– Ally, Ally... – simítottam hátra a haját az arcából,

miközben finoman ringattam. – Egyikünk sem volt
mellette. Sőt igazából úgy hiszem, hogy Pa ezt így akarta.
Ne feledd, hogy én itt élek, és még én is kirepültem a
fészekből, amikor megtörtént a dolog. Ma elmondása
alapján semmit nem lehetett volna tenni. És jobb, ha
mindnyájan így gondoljuk.

– Igen, tudom. De mégis azt érzem, hogy olyan sok
mindent akartam megkérdezni tőle, és elmondani neki,
de most nincs többé.

– Azt hiszem, mind így érzünk – válaszoltam
szomorkásan. – De legalább együtt vagyunk.

– Igen, ez igaz. Köszönöm, Maia – mondta Ally hálásan.
– Hát nem különös – sóhajtott –, hogy az életünk pár óra
leforgása alatt fenekestül felfordult?

– De, tényleg az – helyeseltem buzgón. – Mindenesetre
egyszer majd szeretnék hallani a boldogságod okáról is.

– És egyszer majd el is mesélem, ígérem. Csak nem most.
Te hogy vagy, Maia? – váltott váratlanul témát.

– Jól vagyok – vontam vállat. – Még mindig nem bírom
felfogni, ahogy a többiek sem.

– Ez érthető, ráadásul nem lehetett könnyű elmondani
nekik. Sajnálom, hogy nem voltam itt segíteni.

– Legalább megjöttél, és most már találkozhatunk
Georg Hoffmannal, és továbbléphetünk.

– Ó, tényleg, elfelejtettem szólni: Ma megkért, hogy egy
óra múlva menjünk fel a házhoz. Georg bármikor

megérkezhet, de úgy tűnik, először Mával akar beszélni.
Szóval – vetette fel Ally –, kaphatok még egy pohár bort,
míg várakozunk?

Este hétkor Allyvel visszasétáltunk a házhoz, és a
lemenő nap fényében ott találtuk a testvéreinket a
teraszon.

– Megérkezett már Georg Hoffman? – kérdeztem,
miközben leültünk.

– Igen, de azt mondták, hogy idekint várjunk. Mával
eltűntek valahová. Ez jellemző Pa Saltra, a végsőkig
rejtélyes – jegyezte meg Electra csípősen.

Feszülten üldögéltünk, míg Georg végre fel nem
bukkant a teraszon Marina társaságában.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, lányok, de valamit
el kellett intéznem. Részvétem mindnyájatoknak – kezdte
mereven, miközben kinyújtotta a karját, és
mindannyiunkkal kezet rázott a tőle megszokott,
hivatalos, svájci stílusban. – Leülhetek?

– Természetesen – mondtam, és a mellettem lévő székre
mutattam. Gondosan tanulmányoztam hibátlan, sötét
öltönyét, napbarnított arcának ráncait és fogyatkozó, ősz
haját, amely alapján hatvan év körülinek gondoltam.

– Odabent leszek, ha szükség lenne rám – bólintott
Marina, mielőtt elindult volna a ház irányába.

– Nos, lányok – kezdte Georg –, nagyon sajnálom, hogy
az első találkozásunk ilyen tragikus körülmények között
történik. De úgy érzem, mintha mindnyájatokat nagyon

jól ismerném az édesapátokon keresztül. Először is azt
szeretném elmondani, hogy nagyon szeretett benneteket.
Nem csak azért, mert leírhatatlanul büszke volt arra,
hogy ki lett belőletek. Beszéltem vele, mielőtt... elhunyt
volna, és az volt a kérése, hogy ezt mondjam el nektek.

Meglepetten vettem észre, hogy Georg szemében
megcsillan egy könnycsepp, hiszen tudtam, hogy egy
hozzá hasonló férfi milyen ritkán mutatja ki az érzéseit,
és rögtön megkedveltem kissé.

– Az első tennivalónk az anyagiak rendezése, és az,
hogy biztosítsalak róla titeket: egy bizonyos szinten
mindnyájatokról gondoskodott életetek végéig.
Ugyanakkor apátok meg volt győződve róla, hogy nem
élhettek semmittevő hercegnőkként, így egy akkora
juttatást kaptok, amely elegendő a legszükségesebbekre,
ám a luxushoz kevés. Hangsúlyozta, hogy ezt nektek
magatoknak kell előteremteni, ahogyan ő is tette.
Ugyanakkor édesapátok birtoka letétként a
tulajdonotokban marad, és engem ért a megtiszteltetés,
hogy az ügyeit intézhetem. Amennyiben nehézségetek
vagy problémátok támad, a további anyagi segítségről a
saját belátásom szerint kell döntenem.

Mindannyian figyelmesen hallgattuk Georg szavait.
– A ház maga is a letét része, Claudia és Marina pedig
mindketten beleegyeztek, hogy szívesen itt maradnak, és
rendben tartják. Az utolsó nővér halálának napján a
letétet feloldják, Atlantiszt el lehet adni, a vételárat pedig
szétosztják a gyermekeitek között. Ha nem születnek

utódaitok, a pénzt az édesapátok által megnevezett,
jótékony célra fordítják. Személy szerint – ​jegyezte meg
Georg –, úgy gondolom, hogy édesapátok okos döntést
hozott: biztosította, hogy a ház az életetek végéig itt
legyen, hiszen így mindig lesz egy biztos hely, ahová
hazatérhettek. De természetesen végső soron azt szerette
volna, hogy mindnyájan kezdjetek önálló életet, és
gondoskodjatok a saját megélhetésetekről.

Figyeltem, ahogy a testvéreim gyors pillantásokat
váltanak, mert bizonytalanok, hogy a többiek mit szólnak
Pa döntéséhez. Személy szerint pontosan tudtam, hogy
gyakorlati és anyagi szempontból nem sok minden
változott. A Pavilon az enyém maradt, amelyért névleges
bérleti díjat fizettem Pának, a keresetemből pedig
bármilyen további, váratlan igényemet fedezhetem.

– Most pedig még egy utolsó dolog, amelyet apátok
rátok hagyott. Kérlek, gyertek velem. Erre.

Georg felállt, és ahelyett, hogy a ház bejárati ajtaja felé
indult volna, megkerülte az oldalát, mi pedig követtük a
kerten át, akár bárányok a pásztort. Végül megérkeztünk
egy eldugott lugasba, amely egy sor, hibátlanul metszett
tiszafa mögött bújt meg. Egyenesen a tóra nézett, és innen
zavartalan, gyönyörű kilátás nyílt a naplementére,
valamint a túloldalon magasodó hegyekre.

A közepén álló teraszról lépcsők vezettek egy kis,
kavicsos öbölbe, ahol gyakran úsztunk a húgaimmal
nyaranta a tiszta, hideg vízben. Azt is tudtam, hogy ez volt
Pa kedvenc helye a kertben. Ha nem találtam a házban,

általában itt üldögélt, a lelkiismeretesen gondozott
virágágyásokból felszálló levendula- és rózsaillat közepén.

– Tehát – kezdte Georg –, itt volnánk. Ezt akartam
megmutatni nektek.

A teraszra mutatott, mi pedig mindnyájan a különös, de
gyönyörű szoborra meredtünk, amely a közepén állt.

Köré gyűltünk, és lenyűgözve tanulmányoztuk a
műalkotást. Kőből készült talapzata nagyjából derékig ért,
és egy szokatlan, körökből álló tárgy állt a tetején. Ahogy
figyeltem, feltűnt, hogy az alakzat bonyolult, vékony,
egymást helyenként átfedő abroncsokból épült fel,
amelyek középen egy kis aranygolyót fogtak közre. Mikor
közelebbről is megvizsgáltam, láttam, hogy a golyó egy
földgömb volt, amelybe belevésték a kontinensek
körvonalait, és amelyet egy karcsú fémrúd szúrt keresztül
az egyik végén egy nyíllal. Az egész szerkezetet kívülről
még egy abroncs szegélyezte, amely a zodiákus tizenkét
jegyét ábrázolta.

– Hát ez meg mi? – kérdezte CeCe mindnyájunk
nevében.

– Egy armilláris gömb.
Mivel látta, hogy ettől nem lettünk okosabbak, Georg
folytatta:
– Az armilláris gömbök már több ezer éve léteznek. Az
ókori görögök eredetileg arra használták őket, hogy
meghatározzák a csillagok állását és az időt. Ezek –
mondta, miközben a földgolyót körbeölelő abroncsokra
mutatott – mind a Föld egyenlítőjét, a hosszúsági és a

szélességi vonalait mutatják. Az őket körülfogó délkörre
pedig a zodiákus tizenkét jegyét vésték, és északról délre
fut. A középső rúd egyenesen a Sarkcsillagra mutat.

– Gyönyörű – sóhajtotta Csillag, ahogy közelebbről is
szemügyre vette.

– Igen, de mi köze hozzánk? – kérdezte Electra.
– Nem része a megbízásomnak, hogy ezt felfedjem –
válaszolta Georg. – De ha közelebbről megnézitek,
láthatjátok, hogy az előbb mutatott abroncsokon a
nevetek olvasható.
Mindnyájan közelebb hajoltunk, és láttuk, hogy
Georgnak igaza van.
– Itt a tiéd, Maia – mutatott rá Ally. – Számok állnak
mögötte, amik leginkább koordinátáknak tűnnek –
mondta, majd a sajátjához fordult, és azt is
tanulmányozni kezdte. – Igen, biztos vagyok benne, hogy
azok. Mindig ezek segítségével navigálunk a tengeren.
– Vannak vésetek is rajta, de mintha idegen nyelven
írták volna őket – tette hozzá Electra.
– Görögül vannak – vágtam rá azonnal a betűk formája
alapján.
– És mit jelentenek? – kérdezte Tiggy.
– Kelleni fog egy papír és egy ceruza, hogy leírjam őket
későbbre – mondtam, míg a saját feliratomat nézegettem.
– Rendben, igazán szép a szobor, ahogy ide állították a
teraszra. De mégis mit jelent? – türelmetlenkedett CeCe.
– Újfent azt kell mondanom, hogy ezt nem az én tisztem
elárulni – ismételte meg Georg. – Marina most tölt egy kis

pezsgőt a nagy teraszon, ahogy az apátok kérte. Úgy
kívánta, hogy koccintsatok az emlékére. Ezután
mindnyájan kaptok tőle egy-egy borítékot, ami
reményeim szerint sokkal többet árul majd el, mint
amennyit én tudok.

Újfent követtük a kerteken keresztül, és mindannyian
döbbenten hallgattunk. Amikor megérkeztünk a teraszra,
valóban két behűtött üveg Armand de Brignac pezsgő és
egy tálcányi kristálypohár várt minket. Míg
elhelyezkedünk, Marina körülöttünk tüsténkedett, és
mindenkinek töltött egy kis italt.

Georg felemelte a poharát.
– Kérlek, csatlakozzatok hozzám, és emlékezzünk meg
együtt apátok kivételes életéről. Csak annyit mondhatok,
hogy pontosan ilyen temetésre vágyott: a lányai
összegyűltek Atlantiszon, az otthonában, amelyet ennyi
évig volt szerencséje megosztani veletek.
Gépiesen emeltük magasba a poharakat.
– Pa Saltra – mondtam.
– Pa Saltra – visszhangozták a húgaim kórusban.
Mindannyian kelletlenül kortyoltunk egyet az italból,
majd felnéztem az égre, aztán a tóra meg a távoli
hegyekre, és kimondtam magamban, hogy szeretem.
– És mikor kapjuk meg a leveleket? – kérdezte végül
Ally.
– Máris hozom őket – állt fel az asztaltól Georg.
– Hát ez volt a legbizarrabb halotti tor, amelyen valaha
jártam – jegyezte meg CeCe.

– Bízhatunk Pa Saltban – mondta Electra halvány
mosollyal.

– Kérhetek még egy kis pezsgőt? – kérdezte Ally.
Marina észrevette, hogy kiürültek a poharak, és
mindenkinek töltött még.
– Te érted ezt, Ma? – kérdezte Csillag feszülten.
– Én sem tudok többet, mint te, chérie – válaszolta a tőle
megszokott rejtélyes módon.
– Bárcsak itt lenne – telt meg Tiggy szeme könnyel –,
hogy személyesen magyarázza el!
– De nincs itt – emlékeztette Ally csendesen –, és
valahogy úgy érzem, így a legjobb. Ahhoz képest, hogy
milyen szörnyű ez az egész, a lehető legkönnyebbé tette.
Most pedig egymásra kell támaszkodnunk.
– Igazad van – bólintott Electra.
Allyre pillantottam, és azt kívántam, bárcsak
megtalálhatnám a megfelelő szavakat, ahogy neki
sikerült mindig, hogy egy zászló alá gyűjtse a húgaimat.
Mire Georg visszatért, kellemesen ellazultunk a
pezsgőtől. Újra leült, és hat vaskos, krémszínű
pergamenborítékot helyezett az asztalra.
– Ezeket a leveleket nagyjából hat hete kaptam kézhez.
Az utasításaim szerint apátok halála esetén át kell adnom
nektek őket.
Mindannyian érdeklődéssel vegyes gyanakvással
néztük a borítékokat.
– Én is kérhetnék még egy kis pezsgőt? – kérdezte Georg
kimerült hangon.

Ekkor értettem csak meg, hogy neki is milyen nehéz
dolga lehetett. Megismertetni hat gyászoló lánnyal az
apjuk szokatlan örökségét, nos, ez még a
leggyakorlatiasabb embert is megviselte volna.

– Hogyne, Georg – töltötte tele Marina a poharát.
– Tehát – kérdezte Ally –, most kell kinyitnunk őket,
vagy később, amikor már egyedül vagyunk?
– Apátok erre vonatkozóan nem hagyott meg semmit –
válaszolta Georg. – Csak annyit mondott, hogy akkor
nyissátok ki, ha készen álltok rá, és nem okoz problémát.
Gondosan tanulmányoztam a borítékot. A nevem az
apám gyönyörű, jól ismert kézírásával szerepelt rajta.
Már a látványától majdnem elsírtam magam.
Mindnyájan egymásra néztünk, és találgattuk, mit érez
a m​ ásik.
– Azt hiszem, én inkább egyedül olvasnám el a
magamét – törte meg a jeget Ally.
Egyetértő mormogás volt a válasz. Rögtön tudtam, hogy
Ally a szokásához híven pontosan ráérzett mindannyiunk
hangulatára.
– Akkor végeztem is – itta ki Georg a poharát, majd a
kabátzsebébe nyúlt, és előhúzott belőle hat
névjegykártyát, amelyet szétosztott közöttünk. – Kérlek,
ne habozzatok megkeresni, ha segítségre van
szükségetek. És ne feledjétek, éjjel-nappal elérhettek. De
apátokat ismerve, biztos vagyok benne, hogy már jó előre
sejtette, mire van szükségetek. És most itt az ideje, hogy
magatokra hagyjalak benneteket. És még egyszer: őszinte

részvétem, lányok.
– Köszönjük, Georg – válaszoltam. – Mindannyian

hálásak vagyunk a segítségéért.
– Viszontlátásra! – állt fel, és biccentett felénk. –

Tudjátok, hol keressetek, ha szükségetek lenne rám. Nem
kell kikísérni.

Csendben figyeltük, ahogy távozik, aztán láttam, hogy
Marina is felkel az asztaltól.

– Azt hiszem, jólesne valami harapnivaló. Szólok
Claudiának, hogy itt szolgálja fel a vacsorát – mondta,
majd eltűnt a házban.

– Szinte félek kinyitni – jegyezte meg Tiggy, miközben a
borítékot tapogatta. – Fogalmam sincs, hogy mi lehet
benne.

– Maia, nem gondolod, hogy érdemes lenne
visszamenni az armilláris gömbhöz, és lefordítani a
feliratot? – kérdezte Ally.

– Dehogynem – válaszoltam, míg néztem, ahogy Marina
és Claudia több tányér étellel közelednek felénk. –
Vacsora után neki is látok.

– Remélem, nem haragszotok, de én nem vagyok éhes –
kelt fel az asztaltól Electra. – Később találkozunk!

Miközben távozott, rögtön tudtam, hogy mindnyájan
szerettünk volna olyan bátrak lenni, mint ő. Jobb lett
volna egyedül.

– Éhes vagy, Csillag? – kérdezte CeCe.
– Azt hiszem, ennünk kellene valamit – válaszolta
Csillag csendesen, a borítékot szorongatva.

– Rendben – hagyta rá CeCe.
Mindnyájan hősiesen leküzdöttük az ételt, amelyet
Claudia nagy szeretettel készített. Majd a húgaim
egyenként felálltak, és csendesen távoztak az asztaltól.
Allyvel kettesben maradtunk.
– Nem gond, ha én is lefekszem aludni, Maia? Teljesen
kimerült vagyok.
– Hát persze hogy nem – válaszoltam. – Te tudtad meg
utoljára a dolgot, biztosan még mindig sokkos állapotban
vagy.
– Igen, azt hiszem, igazad van – állt fel. – Jó éjszakát,
drága Maia!
– Jó éjszakát!
Néztem, ahogy távozik a teraszról, ujjaim a boríték
köré zárultak, amely az elmúlt egy órában a tányérom
mellett hevert. Végül felálltam, és a Pavilon felé indultam.
A hálószobámban a párnám alá tettem a borítékot, majd
bementem a dolgozószobámba papírért és tollért.
Egy elemlámpával felszerelkezve indultam vissza a
kertbe, hogy megvizsgáljam az armilláris gömböt. Már
leszállt az éjszaka, és feljöttek az első csillagok. Pa Salt
sokszor megmutatta nekem a november és április között
pont a tó felett látható hét nővér csillagképét az
obszervatóriumából.
– Hiányzol – suttogtam az ég felé. – Remélem, hogy egy
napon megértem majd.
Aztán a glóbuszt körülölelő aranyabroncsok felé
fordítottam a figyelmemet. Bal kezemben tartva az

elemlámpát, a legjobb tudásom szerint leírtam a görög
szavakat, majd arra gondoltam, hogy holnap még vissza
kell jönnöm ellenőrizni, hogy mindent helyesen
másoltam-e le, és megszámoltam a feliratokat.

Hat volt belőlük.
De volt még egy abroncs, amelyet nem néztem meg.
Ahogy a hetedik felé fordítottam az elemlámpát, és a
feliratot kerestem rajta, feltűnt, hogy egyetlen nevet
leszámítva teljesen üres: „Merope”.

Hetedik fejezet

A hajnali órákat az armilláris gömbön található
feliratok fordításával töltöttem. Nem éreztem, hogy az én
tisztem lenne eldönteni, hogy az adott üzeneteknek van-e
jelentősége a húgaim számára. A sajátomat hagytam
utoljára, mintha csak túlságosan félnék a tartalmától.
Amikor végeztem a fordításával, vettem egy mély levegőt,
és elolvastam egyben.

Soha ne hagyd, hogy a félelem alakítsa a sorsod!
Tudtam, hogy a Pa Salt által rám hagyott pár szó nem is
írhatta volna le pontosabban a személyiségemet.

Másnap reggel, miután elkészítettem a kötelező reggeli
teát, visszatértem a hálószobámba, finoman előhúztam a
borítékot a párnám alól, majd bevittem a nappaliba. Egy
darabig nézegettem, míg a teát szürcsöltem.

Aztán vettem egy mély levegőt, felemeltem, és
felnyitottam. Egy levelet találtam benne, és még valamit:
ahogy belenyúltam, és megfogtam, szilárdnak, de mégis
puhának éreztem az ujjaim között. Miközben kihúztam,
láttam, hogy egy háromszög alakú, krémszínű és zöldes
ragyogású kövecske volt az. Megfordítottam, és egy
olvashatatlan, halvány feliratot láttam a hátán.

Mivel nem tudtam kibogarászni, letettem, remegő

kézzel kihajtogattam Pa levelét, és olvasni kezdtem.

Svájc
Genfi-tó
Atlantisz

Drága Maia!
Biztos vagyok benne, hogy miközben ezt olvasod,
össze vagy zavarodva, és szomorkodsz. Csak annyit
mondhatok, drága elsőszülött lányom, hogy mindig
hatalmas örömet okoztál nekem. Bár nem állíthatom,
hogy én vagyok a vér szerinti apád, mégis arra kérlek,
hidd el, hogy pontosan úgy szerettelek, mintha az lettem
volna. És azt is el kell árulnom, hogy miattad fogadtam
örökbe gyönyörű húgaidat, és nagyobb örömet
okoztatok nekem, mint bármi más az életemben.
Soha nem kérdeztél a múltadról, sem arról, hogy hol
találtam rád, és az örökbefogadásodhoz vezető
körülményekről sem érdeklődtél. Annyit mondhatok,
hogy elárultam volna neked, ahogy az egyik húgodnak is
feltártam a múltját, amikor pár évvel ezelőtt kérdőre
vont. De elhagyva ezt a földi létet, úgy gondolom, hogy
jogod van felfedezni az igazságot, ha úgy kívánod a
jövőben.
Egyikőtöknek sem volt születési anyakönyvi kivonata,
amikor hozzám kerültetek, és mint azt tudod,
mindannyian hivatalosan is a lányaim vagytok. Ezt senki
sem veheti el tőletek. Mindazonáltal legalább egy kevés