Lucinda Riley - A hét nővér

elragadtatott féktelenségével.
– Biztos, hogy minden rendben, Maia? – fogta meg a

kezemet Floriano aggódva.
– Igen – válaszoltam. – Tényleg minden rendben.
– Tetszett a szamba?
– Gyönyörű volt.
– Remek, mert pontosan ezt fogjuk táncolni ma este.
Rémülten néztem rá.
– Floriano, én nem tudok táncolni!
– Hogyne tudnál, Maia! Mindenki tud, főleg a cariocák.

A véredben van. Most pedig – állította meg a taxit az
ipanemai téren, amely tele volt vásári bódékkal –
kerítenünk kell neked egy megfelelő viseletet. És egy
szambacipőt is.

Úgy követtem a vásárban, mint egy végzetére váró
bárány, miközben ő végigböngészte a ruhakupacokat, és
kiválogatta azokat, amelyeket alkalmasnak ítélt
számomra, hogy válasszak belőlük.

– Azt hiszem, ez a barackszín igazán jól illik a bőrödhöz
– mutatott egy szűk szabású, puha selyemből készített
ruhát.

Megdöbbentem. Pontosan olyan darab volt, amelyet
magamtól soha nem vettem volna fel, mivel ez a stílus
túlságosan is sokat mutatott belőlem.

– Ugyan már, Maia, megígérted, hogy ma élsz egy kicsit.
Most úgy öltözöl, mint az édesanyám! – ugratott.

– Köszi! – válaszoltam kedvetlenül, míg ő ragaszkodott
hozzá, hogy kifizesse a ruháért járó néhány reált az

árusnak.
– Most pedig lássuk a cipőt! – mondta, miközben újra

kézen fogott, és átvágtunk az ipanemai utcákon, majd
megálltunk egy apró bolt előtt, amely leginkább egy
cipészüzletre hasonlított.

Tíz perccel később megjelentem egy pár kubai sarkú
bőrcipőben, amelyet egy, a lábfejemen átívelő szíj és rajta
egy gomb tartott a helyén.

– Na, ilyesmit tényleg Marina hordana – válaszoltam,
miközben igyekeztem a kezébe nyomni némi pénzt a
cipőért, amelyről tudtam, hogy nagyon drága volt. Ő
ellenkezett, és inkább megállt egy fagylaltos előtt, ahol
rengeteg különböző íz közül lehetett válogatni.

– Mit kérsz? – érdeklődött. – Garantálom, hogy egész
Rióban itt lehet a legjobb fagyit kapni.

– Azt, amit te – válaszoltam. Miután átnyújtották a
tölcséreket, átsétáltunk a főúton, leültünk a partra néző
egyik padra, és mohón nyaltuk a finom fagylaltot, nehogy
elolvadjon.

– Ez finom volt – jegyezte meg, miközben megtöröltük a
szánkat. – Hat óra múlt, szóval mi lenne, ha felmennél a
hotelszobádba, és felkészülnél a ma esti első
táncfellépésedre? Nekem is haza kell mennem, hogy
megírjak pár e-mailt, és összepakoljak a holnapi párizsi
útra. Fél kilenckor jövök érted a hotel várójába.

– Rendben, és köszönöm a csodás napot! – kiáltottam
utána, miközben elsétált, majd átmentem az úton, és
visszaindultam a hotelba.

– Még nincs vége! – kiáltott vissza mosolyogva.
Elkértem a szobám kulcsát a recepción, ahol aggódó
arccal fogadtak.
– Senhorita D’Aplièse, aggódtunk maga miatt. Nem jött
haza tegnap este.
– Nem, egy barátomnál töltöttem az éjszakát.
– Értem. Nos, korábban keresték telefonon. Mivel nem
tudtuk kapcsolni, a hívó fél lediktálta az üzenetet. Azt
mondta, sürgős – nyújtotta át a recepciós a borítékot.
– Köszönöm szépen! – mondtam, és átvettem tőle.
– Amennyiben lehetséges, ha legközelebb kimarad
estére, kérem, tudassa velünk. Tudja, Rio veszélyes város
lehet a külföldiek számára. Ha később sem hallottunk
volna ön felől, fel kellett volna hívnunk a rendőrséget.
– Természetesen – mondtam, miközben kicsit
elszégyelltem magam. A lift felé sétálva azon
gondolkoztam, hogy Rio talán veszélyes a külföldiek
számára, de egy hozzám hasonló helyi tökéletes
biztonságban érzi magát itt.
A szobámban feltéptem a borítékot, és azon
töprengtem, hogy vajon ki hagyhatott ilyen sürgős
üzenetet, míg elolvastam a gépelt szöveget.

Kedves Senhorita Maia!
Senhora Beatriz azt üzeni, hogy látni szeretné önt. Az
állapota napról napra romlik, így nagyon fontos, hogy
mielőbb látogasson el hozzá. Holnap reggel tíz óra lenne
a legalkalmasabb időpont.

Yara Canterino

Mivel mára szabadnapot vettem ki, és pár értékes
órára megfeledkeztem az ismeretlen múltamról és a
bizonytalan jövőmről, beletelt egy kis időbe, amíg az
agyam feldolgozta a levél jelentését. Ahogy megnyitottam
a zuhanyt, beléptem a meleg víz alá, és hagytam, hogy
végigfolyjon a testemen, úgy döntöttem, hogy a holnap
miatt majd aggódom, amikor eljön, és ma este nem
foglalkozom vele.

Azzal a biztos tudattal vettem fel a ruhát, amelyet
Floriano vásárolt nekem, hogy szörnyen áll majd, de
miután becsatoltam a cipőt, és a tükör elé léptem, egészen
meglepett a végeredmény. A hasam felett húzódó fűző
kihangsúlyozta telt mellemet és vékony csípőmet, a
merész szabású szoknya pedig puha hullámokban
ereszkedett le a combomra, és egy villanásra látni
engedte hosszú lábamat, amelyet a kubai táncoscipőkre
jellemző, ízléses, kis sarok csak még jobban kiemelt.

A Rióban töltött idő alatt kissé lebarnultam, és
miközben megszárítottam a hajamat, kontyba rendeztem
a fejem tetején, majd kifestettem magam a
szemceruzával, a szemfestékkel és a mélyvörös rúzzsal,
amelyet egyszer hirtelen felindulásból vettem, és azóta
sem használtam, magamban azon mulattam, hogy még a
testvéreim is alig ismernének fel. Floriano csípős
megjegyzése az öltözködésemmel kapcsolatban nem esett
túl jól, de be kellett vallanom magamnak, hogy nem

tévedett nagyot. Minden ruhám visszafogott volt, és azt a
célt szolgálta, hogy minél inkább beleolvadjak a tömegbe.
Tudtam, hogy itt Rióban a nők felszabadultan ünneplik a
testük érzékiségét és a szexualitásukat, míg én éveket
töltöttem azzal, hogy igyekeztem palástolni a sajátomat.

A maradék fél órában, amíg Florianóra vártam, írtam
pár e-mailt a testvéreimnek, és beszámoltam arról, hogy
remekül szórakozom, és sokkal jobban érzem magam.
Kortyoltam egyet a pohár borból, amelyet a minibárból
töltöttem magamnak, és megdöbbentem, hogy az üzenet
minden szavát komolyan gondolom. Mintha egy hatalmas
kő esett volna le a szívemről, ma este egészen könnyűnek
éreztem magamat. Talán csak a Florianónak tett
vallomásomról volt szó, de egy belső hang azt súgta, hogy
ennél többről van szó.

Magáról Florianóról.
Az energiája, az optimizmusa, a két lábbal a földön járó
hozzáállása és a józan esze, nem is beszélve arról, hogyan
bánt a lányával, és milyen jól intézte a családi ügyeiket,
mind olyan dolgok voltak, amelyekből rengeteget
tanulhattam. Ha másról nem is volt szó, olyan példát
mutatott nekem, amelyhez nagyon szerettem volna
felnőni. Mellette a saját életem unalmas, szürke
másolatnak tűnt csupán, és pontosan tudtam, hogy
Floriano – még ha a megjegyzései időnként fájtak is –
rádöbbentett, hogy nem élek, csupán vegetálok.
Valahogy ez a város és ez a férfi megtörte a láthatatlan
tojáshéjat, amely alatt elrejtőztem. Felkacagtam a

hasonlaton, mivel valóban úgy éreztem magam, mint egy
frissen kikelt kiscsibe.

És igen, be kellett vallanom magamnak, hogy talán
kissé beleszerettem. Ahogy az órámra pillantottam, és
ráébredtem, hogy ideje lemennem az előtérbe,
eldöntöttem, hogy még ha nem is látom soha többé
Florianót, mindig ő lesz az, aki visszaadta az életemet. Ma
pedig úgy ünneplem az újjászületésemet, hogy nem
aggódom a holnap miatt.

– Ejha! – bámult rám Floriano leplezetlen csodálattal,
amikor megjelentem az előtérben. – Akár egy hamvaiból
feltámadó főnix.

Ahelyett, hogy elpirultam volna, és elütöttem volna a
bókját, barátságosan rámosolyogtam.

– Köszönöm a ruhát. Igazad volt, tényleg jól áll.
– Maia, hihetetlenül gyönyörű vagy, és higgy nekem –
mondta, miközben karon ragadott, és kivezetett –, én nem
tettem semmi mást, csak felerősítettem benned, amit
olyan mélyen próbáltál elrejteni – pillantott fel rám,
ahogy megálltam a lépcső tetején. – Mehetünk?
– Igen.
Leintettünk egy taxit, és Floriano egy Lapa nevű
negyedbe irányította az autót, amely állítása szerint a
város egyik régi része volt, ahol korábban a bohémek
éltek.
– Egyedül nem biztonságos, ne feledd! – figyelmeztetett,
miközben kiszálltunk egy macskaköves kis utcában,

amelynek a két oldalán régi téglaházak sorakoztak. – De
ma este itt vagyok én, hogy megvédjelek – nyugtatott meg,
miközben belekapaszkodtam a szokatlan sarkú cipő
miatt, és óvatosan lépdeltem az egyenetlen talajon.
A teraszos kávézók tele voltak iszogató és vacsorázó
emberekkel, de mi lefordultunk a főutcáról, és Floriano
végül egy lépcsőn levezetett egy pincehelyiségbe.

– Ez Rio legrégebbi szambaklubja. Egyetlen turista sem
jár ide, ez a hely a cariocáké, akik a város legjobb
szambazenéjére szeretnének táncolni.

Egy pincérnő rámosolygott, megpuszilta, majd egy
kopott bőrgarnitúrához vezetett minket a sarokban.
Floriano rendelt két sört, és közölte, hogy a bor ihatatlan,
miközben a pincérnő étlapokat nyújtott át.

– Kérlek, Floriano, hadd álljam én a ma estét –
mondtam, miközben a táncparkettre pillantottam, ahol a
zenészek már összegyűltek, és épp hangoltak.

– Köszönöm – bólintott hálásan. – Egyébként, Maia,
bármit is szeretnél mondani, azt a következő egy órában
tedd. Utána egyikünk sem hall majd egy szót sem.

Miután Floriano ajánlására megrendeltük a ház
specialitását, megérkezett a sörünk, és üvegét az
enyémhez koccintotta.

– Maia, öröm volt együtt tölteni veled az időt. És nagyon
sajnálom, hogy ilyen kevés maradt belőle a holnapi
párizsi utazásom miatt.

– Én is szeretnék mindent megköszönni. Fantasztikus
voltál velem, Floriano, tényleg.

– Akkor beszélhetünk arról, hogy a következő
könyvemet is te fordítsd? – tréfálkozott.

– Meg lennék sértve, ha nem kérnél meg rá. Amúgy –
jelentettem be, miközben valamifajta babos ragu érkezett
az asztalhoz – kaptam egy üzenetet Yarától, amikor ma
este visszaértem a hotelba. Úgy fest, hogy Senhora Beatriz
szeretne találkozni velem holnap reggel – jegyeztem meg
a tőlem telhető legközömbösebb hangon.

– Igazán? – érdeklődött Floriano két harapás között. –
És hogy érzel a dologgal kapcsolatban?

– Azt mondtad, hogy a mai nap a szórakozásról szól –
emlékeztettem játékosan. – Úgyhogy nem gondolkoztam
rajta.

– Remek. De akaratlanul is azt kívánom, bárcsak ott
lehetnék veled. Legalább sofőrként. Nem semmi utazáson
mentünk keresztül az elmúlt pár napban. És örültem,
hogy veled tarthattam. Megígéred, hogy elmondod majd,
mi történt?

– Hát persze, küldök majd egy e-mailt.
Hirtelen feszültebb lett a hangulat közöttünk, amit
mindketten az ízletes ragu maradékának
elfogyasztásával igyekeztünk palástolni. Floriano rendelt
még egy sört a figyelmes pincérnőtől, ám én
visszautasítottam az ajánlatot, és inkább egy pohár
„ihatatlan” bort kértem. A háttérben a zenészek játszani
kezdték a környező hegyek érzéki zenéjét, és két pár
azonnal a parkettra lépett. Néztem, ahogy táncolni
kezdenek, és úgy éreztem, az óvatos mozdulataik

pontosan tükrözik a köztem és Floriano közt is húzódó
finom feszültséget.

– Tehát – szólaltam meg végül, ahogy egyre több pár
lépett a parkettra –, megtanítasz szambázni? – Azzal felé
nyújtottam a kezem az asztal felett, ő pedig bólintott.
Egyetlen szót sem szóltunk, csak felálltunk az asztaltól, és
csatlakoztunk a tömeghez.

Az egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikkal
pedig a tenyerébe zárta az ujjaimat, és a fülembe súgta:

– Csak érezd, ahogy a ritmus átjárja a testedet, Maia.
Ennyit kell csak tenned.

Követtem a tanácsát, és a lüktetés azonnal szétáradt a
testemben. A csípőm egyszerre mozdult az övével, és
lépkedni kezdtünk, én először ügyetlenül, ahogy őt és a
többi körülöttünk lévő táncost tanulmányoztam. De
hamarosan valami magával ragadott, elengedtem
magam, és hagytam, hogy a testem az övével együtt
mozogjon a zene ütemére.

Nem tudom, pontosan mennyi ideig táncoltunk együtt
aznap este. Ahogy egyre többen léptek a táncparkettre,
úgy éreztem, mintha egyetlen masszává álltunk volna
össze: egyszerre mozogtunk, emberi lények egy csoportja,
akik azt ünnepelték, hogy milyen gyönyörű dolog élni.
Biztos vagyok benne, hogy egy szakértő kívülállónak a
szambám amatőrnek és tökéletlennek tűnt, de életemben
most először nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak
rólam mások. Floriano vezetett, megforgatott maga körül,
és magához szorított, míg hangosan fel nem nevettem a

pillanat puszta örömétől.
Végül mindkettőnket elborított az izzadság. Floriano

levezetett a parkettről, megragadta az asztalunkon álló
vizet, és felhúzott maga után az utcára nyíló lépcsőkön a
friss levegőre, amelyet rögtön tönkretett egy cigaretta
meggyújtásával.

– Meu Deus, Maia! Egy kezdőhöz képest ez hihetetlen
volt. Tényleg igazi carioca vagy.

– Ma úgy is érzem magam, hála neked – azzal
odanyúltam a cigarettájáért, és beleszívtam. Közben
magamon éreztem a pillantását.

– Tudod, hogy milyen gyönyörű vagy most? – suttogta. –
Sokkal gyönyörűbb, mint a dédanyád. Ma ég benned
valami tűz.

– Igen – válaszoltam. – És ezt is neked köszönhetem,
Floriano.

– Maia, nem tettem semmit. Te magad döntöttél úgy,
hogy újra élni akarsz.

Hirtelen a karjába vont, és mielőtt bármit tehettem
volna, megcsókolt. Én pedig hasonló szenvedéllyel
válaszoltam a közeledésére.

– Kérlek – suttogta, miközben elhúzódtunk egymástól,
hogy levegőhöz jussunk –, gyere haza velem ma este.

Eljöttünk a klubból, és alig értünk fel a lakásához
vezető lépcsőn, máris lehúzta a vállamról a ruhát, és ott, a
szűk előszobában azonnal magáévá tett, miközben a
hegyek zenéje még mindig visszhangzott a fülemben.

Végül ágyba bújtunk, és újra szeretkeztünk, ezúttal
lassabban, de hasonló szenvedéllyel.

Ezután felkönyökölt, és ismerős, átható pillantásával
lenézett rám.

– Hogy megváltoztál! – jegyezte meg. – Amikor először
találkoztam veled, rögtön észrevettem a szépségedet,
ahogy bármelyik férfi, de olyan zárkózott és feszült voltál.
És most nézz magadra! – mondta, miközben megcsókolta a
gödröt a nyakam tövénél, és megsimogatta a mellemet. –
Egyszerűen... elragadó vagy. Miután hónapokig azt
kívántam, hogy bárcsak elutazhatnék Párizsba, ma este,
amikor már csak pár óra van hátra, nem akarok semmi
mást, csak itt maradni veled. Maia, odavagyok érted! –
Azzal hirtelen fölém gördült, és meztelen testét az
enyémnek nyomta, miközben rám pillantott. – Gyere
velem Párizsba! – kérlelt.

– Floriano, a ma este a miénk – suttogtam. – Te
tanítottál meg arra, hogy a pillanatnak éljek. Ráadásul
tudod, hogy nem lehet.

– Nem, nem holnap, de kérlek, miután beszéltél az idős
hölggyel, szállj fel egy repülőre, és gyere utánam. Együtt
tölthetnénk pár gyönyörű napot. Kiszakíthatnánk
magunknak egy pillanatot – bátorított.

Nem válaszoltam neki, mert még gondolatban sem
akartam a másnappal foglalkozni. Végül elaludt
mellettem, én pedig csak néztem a testét, ahogy az
ablakon besütő holdfényben fürdik. Az egyik ujjammal
finoman megérintettem az állát.

– Köszönöm – suttogtam. – Köszönöm.

Negyvennyolcadik fejezet

Figyelembe véve, hogy tizennégy éve nem aludtam egy
ágyban senkivel, igencsak meglepődtem, amikor a
legmélyebb álmomból egy finom érintés ébresztett a
vállamon, és amikor kinyitottam a szemem, a már teljesen
felöltözött Floriano nézett le rám.

– Hoztam egy kis kávét – mutatott a mellettem lévő
éjjeliszekrényre készített bögrére.

– Köszönöm – válaszoltam álmosan. – Mennyi az idő?
– Fél kilenc. Maia, mennem kell a reptérre. A járatom
három óra múlva indul Párizsba.
– Nekem pedig vissza kell rohannom a hotelba, hogy
átöltözzem – ültem fel az ágyban azonnal. – Tízre fel kell
érnem a kolostorba.
Floriano a karomra tette a kezét, hogy megállítson.
– Nézd, nem tudom, hogy mik a terveid, ha beszéltél
Beatrizzal, de szeretném megismételni, amit tegnap
mondtam. Gyere el Párizsba, querida. Nagyon örülnék, ha
ott lenném velem. Ígérd meg, hogy gondolkozol majd
rajta.
– Rendben – bólintottam. – Ígérem.
– Remek – vakarta meg az orrát Floriano, miközben
kesernyésen elmosolyodott. – Utálom ezt mondani, de
akaratlanul is úgy érzem, hogy Bel és Laurent szelleme itt

lebeg a szobában. Szeretném azt hinni, hogy a mi
történetünk boldogabb véget érhet, mint az övék. – Azzal
kinyújtotta a kezét, és elsimított egy tincset a
homlokomról, majd lehajolt, és finoman megcsókolt. –
À bientôt, és sok sikert ma délelőtt! Most pedig tényleg
mennem kell.

– Vigyázz magadra! – mondtam, miközben az ajtóhoz
sétált.

– Úgy lesz. Csak húzd be magad mögött az ajtót, ha
elmentél! Petra pár nap múlva visszajön. Szervusz,
querida!

Pár pillanattal később hallottam a bejárati ajtó
kattanását, és kiugrottam az ágyból, hogy felöltözzek.
Elhagytam a lakást, és gyorsan végigsétáltam az ipanemai
utcákon a szállodámig. Végigsiettem az előtéren, és
kihúztam magam, miközben elkértem a szobám kulcsát a
recepción, és teljesen figyelmen kívül hagytam a recepciós
pillantását, ahogy végigmérte csapzott külsőmet, és
megkérdeztem, hogy Pietro fel tud-e vinni húsz percen
belül a kolostorba.

Odafent a szobámban sietve lezuhanyoztam, bár nem
akartam lemosni a testemről Floriano illatát, majd
gyorsan felkaptam egy elegánsabb ruhát, és tizenöt
perccel később újra az előtérben találtam magam.
Láttam, hogy Pietro odakint vár rám, és rám mosolygott,
ahogy beszálltam az autóba.

– Senhorita D’Aplièse, hogy van? Pár napja már nem
láttam. A kolostor kórházába megyünk, igaz? – kérdezett

vissza.
– Igen – mondtam, miközben elindultunk, majd arra

összpontosítottam, hogy rendezzem száguldozó
gondolataimat a találkozó előtt.

Mire megérkeztünk, Yara már idegesen várt odakint.
– Üdvözlöm, Senhorita Maia. Köszönöm, hogy eljött.
– Köszönöm, hogy megszervezte.
– Tulajdonképpen semmi közöm a dologhoz. Senhora
Beatriz kért meg, hogy keressem fel magát. Tudja, hogy
már nincs sok ideje hátra. Készen áll? – nézett rám
együttérzőn Yara.
Igennel válaszoltam, erre bevezetett a széles, sötét
folyosókon a kórházi szárny felé. Ahogy kitárta a dupla
ajtót, és keresztülsétáltunk rajta, fertőtlenítőszer és egy
másik, meghatározhatatlan anyag szaga csapott meg,
amely minden, általam ismert kórházat átjárt. Utoljára
akkor jártam ilyen helyen, amikor megszültem a
kisfiamat.
– Itt van Senhora Beatriz – mutatott Yara a folyosó
végén lévő szobára. – Bemegyek, és ellenőrzöm, hogy
készen áll-e.
Leültem a padra, és arra gondoltam, hogy mindegy, mit
mond nekem ma Beatriz, azzal már nem tud letörni.
A múlt csak a múlt, és tegnap végre elkezdődött a jövőm.
Kitárult Beatriz szobájának ajtaja, és Yara intett, hogy
menjek be.
– Ma reggel nagyon éber. Azt mondta a nővérnek, hogy
nem kér semmilyen gyógyszert, amíg nem beszélt

magával, hogy tiszta legyen az elméje. Nagyjából egy
órájuk lesz, mielőtt a fájdalmai túl nagyok lennének. –
Azzal betessékelt a világos és tágas szobába, ahonnan
gyönyörű kilátás nyílt a hegyekre és az alant hullámzó
tengerre. Bár Beatriz kórházi ágyon feküdt, a szoba többi
része egy átlagos hálóra emlékeztetett.

– Jó reggelt, Maia! – Az idős hölgy, aki az ablak mellett
egy karosszékben ült, meglepő közvetlenséggel köszöntött.
– Köszönöm, hogy eljöttél hozzám. Kérlek, foglalj helyet –
mutatott a vele szemben álló faszékre. – Yara, nyugodtan
magunkra hagyhatsz minket.

– Igen, senhora. Nyomja meg a csengőt, ha bármire
szüksége lenne – mondta a szolgáló, majd kilépett a
szobából.

Amíg beszéltek, megragadtam az alkalmat, és
alaposabban is szemügyre vettem Beatrizt. Mindaz után,
amit Yara mondott el róla, megpróbáltam új szemmel
nézni rá. Külsőre biztosan nem hasonlított Izabelára, az
édesanyjára, hiszen kétségtelenül inkább az apja
sápadtabb, európai vonásait örökölte. Most vettem észre
először, hogy élénkzöld szeme van, amely egészen
hatalmasnak hatott beesett arcán.

– Először is, Maia, elnézést szeretnék kérni. Amikor
megláttam, hogy belépsz a kertbe, és észrevettem, hogy
mennyire hasonlítasz az édesanyámra, egészen
megdöbbentem. Természetesen a nyaklánc, amelyet
viselsz... én magam is azonnal felismertem, akárcsak
Yara. Az édesanyám, Izabela hagyta rám, és én is ezt

adtam tovább a lányomnak a tizennyolcadik
születésnapján. – Beatriz szemét hirtelen elhomályosította
a fájdalom vagy talán az érzelmek, magam sem tudtam,
melyik. – Bocsáss meg, Maia, de időbe tellett, míg
eldöntöttem, hogy mit kezdjek a hirtelen
felbukkanásoddal, amely ilyen közel esett az én...
távozásomhoz.

– Senhora Beatriz, ahogy azt már korábban is
mondtam, nem pénzért vagy örökségért...

Beatriz felemelte remegő kezét, hogy elhallgattasson.
– Először is, szólíts nyugodtan Beatriznak! Attól tartok,
hogy sajnos kissé elkéstünk a „nagymamával”, nem
gondolod? Másodszor, bár tudtam, hogy a látogatásod
ideje kissé kiszámítottnak tűnik ahhoz, hogy véletlen
legyen, emiatt nem aggódtam feleslegesen. Szükség esetén
manapság már lehet végeztetni genetikai teszteket a
származás bizonyítására. Ráadásul a múltad minden
egyes vonásodban tükröződik. Nem – sóhajtott –, más
miatt tétováztam ilyen sokáig.
– És mi lett volna az?
– Maia, minden gyermek, akit örökbe fogadtak vagy
fiatalon elveszítette a szüleit, hajlamos arra, hogy
piedesztálra emelje a biológiai szüleit. Tudom, hiszen én is
így tettem az édesanyámmal. A képzeletemben Izabela
igazi madonna lett, egy tökéletes nő. Pedig biztos vagyok
benne, hogy a valóságban rengeteg hibája volt, ahogy
mindnyájunknak – ismerte el Beatriz.
– Igen, azt hiszem, igazad van – bólintottam.

Beatriz egy pillanatra elhallgatott, és gondosan
tanulmányozta az arcomat.

– Szóval, amikor megláttam rajtad az érthető
kétségbeesést, amellyel szeretted volna megismerni az
édesanyádat, és kideríteni, hogy miért adott örökbe,
rögtön tudtam, hogy nem lennék képes hazudni neked,
ha beleegyezem abba, hogy válaszolok a kérdéseidre. És
ha elmondom az igazságot, azzal sajnos tönkr​ eteszem a
képet, amelyet érthető módon felépítettél magadban róla.

– Kezdem érteni, hogy mekkora probléma lehetett ez –
próbáltam biztatni. – De talán jobb, ha elmondom, hogy a
nevelőapám haláláig alig gondolkoztam azon, hogy ki
lehetett a valódi édesanyám. Vagy az édesapám, ha már
itt tartunk. Nagyon boldog gyermekkorom volt. Imádtam
a nevelőapámat, és Marina, az asszony, aki a húgaimmal
együtt felnevelt, jobban törődött velem, mint bárki más. És
ez azóta sem változott – tettem hozzá.

– Azt hiszem, ez tényleg könnyít valamennyit a
helyzeten – bólintott Beatriz. – Mert attól tartok, hogy az
örökbeadásod története nem valami szép. Szörnyű dolog
elismerni édesanyaként, hogyha küszködnünk kell azzal,
hogy szeressük a gyermekünket, de sajnos azt kell
mondanom, hogy egy idő után én így éreztem Cristinával,
az édesanyáddal kapcsolatban. Bocsáss meg, Maia, a
legkevésbé sem szeretnék további fájdalmat okozni
neked. De nyilván okos nő vagy, és nem lenne helyes, ha
közhelyekkel és hazugságokkal untatnálak. Átlátnál
rajtuk, ebben biztos vagyok. De emlékezned kell arra,

hogy ahogy a szülők sem választhatják meg a
gyermeküket, úgy a gyermekek sem a szüleiket.

Megértettem, hogy mit próbált elmondani nekem
Beatriz, és egy pillanatra eltöprengtem, hogy végső soron
jobb lenne-e, ha nem tudnám meg az igazat. De már
nagyon messzire jutottam, és talán Beatriz saját
érdekében meg kellene adni neki az esélyt, hogy
elmagyarázza a dolgot. Mély levegőt vettem.

– Szívesen hallanék Cristináról – mondtam csendesen.
Beatriz látta rajtam, hogy döntöttem.
– Rendben. Yara mondta, hogy az én életemről már
mesélt, így biztosan hallottad, hogy a férjemmel, a
nagyapáddal, boldog házasok voltunk. És az volt a hab a
tortán, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Az első fiunk
a születése után néhány héttel meghalt, így amikor pár
évvel később megszültem Cristinát, ő még drágább volt
számunkra.
Vettem egy mély levegőt, és a gondolataim egy
pillanatra visszatértek a saját, elvesztett fiamhoz.
– Saját gyermekkorom élményei után – folytatta
Beatriz – eltökéltem, hogy a gyermekemet akkora
szeretetben nevelem fel, amekkora csak tőlem és a
férjemtől kitelik. De őszintén szólva, Maia, Cristina a
születése pillanatától kezdve nehéz gyerek volt. Ritkán
aludta át az éjszakát, és mire megtanult járni, hajlamossá
vált az állandó hisztizésre, amely időnként órákig tartott,
szünet nélkül. Amikor iskolába ment, folyton bajba került,
a tanárai leveleket írtak nekünk, hogy piszkálja a többi

lányt, és megríkatja őket. Szörnyű dolog bevallani – itt
Beatriz hangja elakadt a fájdalmas emlék miatt –, de
Cristina látszólag semmilyen bűntudatot vagy megbánást
nem érzett, miután másokat bántott. – Azzal felnézett
rám, és a szeme tele volt fájdalommal. – Maia, kedvesem,
szólj, ha nem szeretnéd, hogy folytassam.

– Nem, hallani akarom – bátorítottam zsibbadtan.
– És persze kamaszkorában még rosszabbra fordult a
helyzet. Az apjával kétségbeestünk, mert egyáltalán nem
tisztelte a tekintélyt, függetlenül attól, hogy rólunk vagy
bárki másról volt szó. A dolog azért volt különösen
tragikus, mert hihetetlenül értelmes volt, és a tanárai
erre folyton emlékeztettek is minket. Az IQ-ját még
gyermekkorában tesztelték, és messze meghaladta az
átlagot. Az elmúlt évtizedekben mélyrehatóbban
foglalkoznak a mentális problémákkal, és pár éve
olvastam egy cikket az Asperger-szindrómáról. Hallottál
már róla? – kérdezte.
– Igen.
– Aki ilyesmiben szenved, annak szinte mindig átlagon
felüli az intelligenciája, ugyanakkor kevés érzékenységet
vagy empátiát mutat mások iránt. Azt hiszem,
édesanyádat is így írhatom le a legjobban. Bár Loen, Yara
édesanyja mindig azt mondta nekem, hogy Cristina a
nagyanyámra, Luizára emlékeztette, akiről én alig
tudtam valamit. Másfél éves koromban halt meg, pont
akkor, amikor az édesanyám.
– Igen, Yara ezt is mondta.

– De függetlenül attól, hogy genetikai eredetű vagy
manapság mentális betegségnek nevezett probléma volt-
e, vagy talán a kettő ötvözete: Cristina személyisége szinte
teljesen elviselhetetlenné tette őt. A rengeteg szakértő
közül, akikkel beszéltünk, egy sem tudott megoldással
szolgálni – rázta meg a fejét szomorúan Beatriz. – Amikor
tizenhat éves lett, egyre többet maradt ki, a város züllött
szórakozóhelyeire járt, és rossz társaságba keveredett.
Gondolom, el tudod képzelni, hogy ez Rióban, főleg
harmincöt évvel ezelőtt, nagyon veszélyes volt. Több
alkalommal is a rendőrség hozta haza részegen,
magánkívül. Megfenyegették, hogy vád alá helyezik, mert
kiskorúként ivott, ettől egy időre lenyugodott. De aztán
megtudtuk, hogy nem jár iskolába, hanem helyette a
barátaival találkozik, akik közül sokan a favelákban
laktak, és ő is ott múlatta velük az idejét.

Beatriz elhallgatott, és kinézett az ablakon a távoli
hegyekre, mielőtt újra felém fordult.

– Végül az iskolának nem maradt más választása, mint
hogy kirúgja. Fülön csípték egy üveg rummal az
iskolatáskájában, amiből a többi lányt is megkínálta.
Ezután részegen jártak a délutáni órákra. Az apjával
magántanárt fogadtunk, hogy legalább a vizsgáit letegye,
és közelebbről szemmel tarthassuk, hogy mit csinál. Néha
még arra is rákényszerültünk, hogy bezárjuk a
szobájába, amikor ragaszkodott hozzá, hogy el akar
menni este, de ilyenkor szörnyű dührohamokat kapott.
Ráadásul mindig talált egy menekülőutat. Egyáltalán

nem lehetett kordában tartani. Kedvesem, ide tudnád
adni a vizet az éjjeliszekrényről? Ettől a sok beszédtől
kiszáradt a szám.

– Hát persze – mondtam, miközben felemeltem a
poharat meg a szívószálat az asztalról, és odaadtam neki.
Megpróbálta megfogni, de láttam, hogy túlzottan remeg a
keze, így a szájába tettem a szívószálat, és ott tartottam,
amíg ivott.

– Köszönöm – nézett rám aggódó, zöld szemével. –
Biztosan nem zaklatnak fel a hallottak túlzottan, Maia?

– Biztosan – válaszoltam, és letettem a poharat, majd
visszaültem a helyemre.

– Nos, egy napon felfedeztem, hogy az édesanyám
smaragdjai, a nyaklánc és a fülbevaló, amelyeket a
szüleitől kapott a tizennyolcadik születésnapjára, és
amelyek egy egész vagyont értek, eltűntek az
ékszerdobozomból. Semmi mást nem vittek el, így nem
tűnt valószínűnek, hogy valaki betört a Casába. Addigra
Cristina szinte minden idejét a favelákban töltötte, és az
apjával arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan
férfi van a dologban, és láttam, hogy a pillantása folyton
homályos, a pupillája pedig ki van tágulva. Beszéltem egy
orvos barátommal, aki azt mondta, hogy Cristina
valószínűleg valamilyen drogot szed. – Beatriz
összerázkódott a gondolattól. – És persze, amikor
elmondta, hogy mennyibe kerülnek az ilyen szerek,
rögtön választ kaptam az eltűnt smaragdok rejtélyére.
Úgy gondoltuk, hogy ő lopta és adta el őket, hogy

finanszírozhassa a függőségét. Addigra az apjával a válás
szélére sodródtunk. Evandrónak elege lett, és fel akarta
adni. Cristina pár hónappal korábban töltötte be a
tizennyolcat, világosan emlékszem rá, hogy odaadtam
neki az édesanyám holdkő medálját a születésnapján, ő
pedig elkomorult, mert pontosan tudta, hogy nem ér
semmit. Talán – mondta Beatriz, miközben most először
könnyek szöktek a szemébe – ez volt a legfelkavaróbb
dolog a sok szörnyűség közül, amit tett. A legdrágább
kincsem volt, mert tudtam, hogy édesanyám az apámtól
kapta egy alkalommal, és papa anya halála után rám
hagyta. Én odaadtam a lányomnak, aki csak arra bírt
gondolni, hogy hány reált kaphat érte egy
használtékszer-boltban, hogy vehessen belőle egy kis
anyagot. Bocsáss meg, Maia, kedvesem – mondta,
miközben zsebkendőt keresett a köpenye zsebében.

– Kérlek, Beatriz, nem kell bocsánatot kérned.
Megértem, hogy mennyire felkavaró lehet mindezt
elmondani. De próbálj arra gondolni, hogy egy idegent
írsz le a számomra, legyen jó vagy rossz. Nem érezhetek
iránta szeretet, mert soha nem ismertem – nyugtattam
meg finoman.

– Be kell vallanom, hogy végül a férjemmel úgy
döntöttünk, beszélünk Cristinával, és figyelmeztetjük,
hogy ha nem hagy fel a drogozással és a lopással, akkor
nem marad más választásunk, mint hogy kidobjuk a
Casából. Ugyanakkor minden segítséget és támogatást
felkínáltunk, ha megpróbál segíteni magán. De addigra

már függő volt, ráadásul egészen máshol élte az életét,
fent a hegyekben a favelákban lakó barátaival. Így végül
összepakoltuk a bőröndjét, és felszólítottuk, hogy távozzon
a házból.

– Beatriz, nagyon sajnálom. Ez hihetetlenül nehéz
lehetett – mondtam, és finom együttérzéssel szorítottam
meg a kezét.

– Az volt – bólintott nagyot sóhajtva. – Hangsúlyoztuk
neki, hogy ha valaha szeretne visszatérni hozzánk, és
felhagyni a függőségével, akkor tárt karokkal várjuk.
Emlékszem, ahogy lejött a lépcsőn a bőröndjével, amíg az
ajtóban álltam. Egyenesen elsétált mellettem, aztán
visszafordult, de csak egy másodpercre. Abban a
pillanatban olyan gyűlölet tükröződött a szeméből, ami
mind a mai napig kísért. – Beatriz most már hangosan
sírt. – És attól tartok, ekkor láttam utoljára a lányomat.

Egy darabig mindketten csendben ültünk a
gondolatainkba temetkezve. Annak ellenére, hogy
korábban azt állítottam, Beatriz szavai nem kavarhatnak
fel, az elmondott történet akaratlanul is megérintett.
Elvégre valahol az ereimben Cristina vére csörgedezik. Én
is olyan elhibázott lennék, mint ő?

– Maia, tudom, mire gondolsz – szólalt meg végre
Beatriz, miközben megtörölte a szemét, és rám nézett. – És
hadd nyugtassalak meg: az alapján, amit eddig láttam
belőled, és amit Yara elmondott, a személyiséged egyetlen
apró darabkája sem emlékeztet az édesanyádra. Azt
mondják, hogy a gének egész generációkat átugranak, és

te valóban édesanyám, Izabela élő hasonmása vagy. És
amit eddig hallottam rólad, az alapján a személyiségetek
is nagyon hasonló.

Tudtam, hogy Beatriz kedves akar lenni. És igen, már a
kezdetektől, amikor először hallottam a dédanyámról, és
észrevettem, hogy mennyire hasonlítunk külsőleg,
ösztönösen rokonszenvesnek éreztem. De mindez nem
változtatott a tényen, hogy a vér szerinti anyám az volt,
aki.

– De ha soha nem találkoztál ezután Cristinával, akkor
honnan tudod, hogy ő szült engem? – kérdeztem,
miközben továbbra is vadul kapaszkodtam a remény
utolsó kis szalmaszálába, hogy talán félreértés történt.
Lehetséges, hogy nincs is közöm ehhez a családhoz. Vagy
az édesanyámhoz.

– Nem szereztem volna róla tudomást, kedvesem, ha
nem lett volna egy barátnőm, aki önkéntesként dolgozott
akkoriban az egyik riói árvaházban. A legtöbb baba a
favelákból származott, és a barátom történetesen épp ott
volt, amikor Cristina behozott téged. Meg sem adta a
nevét, csak otthagyta a babát, és elszaladt, ahogy sok
másik anya tette. Néhány napba beletelt, amíg a
barátnőm rájött, ki volt az az ismerős nő, mivel állítólag
Cristina fájdalmasan vékony volt, és pár fogát is
elvesztette – itt Beatriz hangja elcsuklott a fájdalomtól. –
De végül eszébe jutott. Eljött hozzám, és elmondta, hogy
otthagytak téged egy holdkő medállal, amelyről a leírás
alapján egyértelmű volt, hogy az enyém. Azonnal

elmentem az árvaházba Evandróval, hogy kikérjünk és
hazahozzunk, hogy a nagyapáddal a sajátunkként
neveljünk fel. De ugyan csak egy hete voltál ott, máris
eltűntél. A barátnőm is meglepődött, mivel, ahogy ő
mondta, rengeteg újszülött volt az árvaházban
akkoriban. Gyakran hónapokba telt, amíg örökbe
fogadták őket, ha egyáltalán kellettek valakinek. Talán
azért volt ekkora sikered, mert szép kisbaba voltál –
mosolyodott el Beatriz.

– Szóval – kérdeztem remegve, mert tudtam, hogy fel
kell tennem a kérdést, ami már a nyelvem hegyén volt –,
ez azt jelenti, hogy a barátnőd találkozott a
mostohaapámmal?

– Igen – bólintott Beatriz –, és a nővel is, aki eljött vele,
hogy magával vigyen. A barátnőm biztosított róla, hogy
mindketten nagyon kedvesnek tűntek. Természetesen
Evandróval könyörögtünk neki, hogy árulja el, hová
kerültél, de ő csak önkéntes volt, és így nem rendelkezett
a szükséges információval.

– Értem.
– Azonban volt egy dolog, amit el tudott árulni, Maia.
A fiókban – mutatott rá Beatriz – találsz egy borítékot. Az
árvaház minden babáról készített egy képet a
felvételükkor a nyilvántartásuk miatt. Mivel már elvittek,
és a dossziét lezárták, a barátnőm elkérte a fotót az
árvaház igazgatójától emlék gyanánt. Tessék, nézd meg
magad!
Odaléptem a fiókhoz, és elővettem az odabent lapuló

borítékot. Kihúztam a képet, amelyen egy elmosódott
fekete-fehér babaarcot láttam egy kevés, sötét hajjal és
hatalmas, csodálkozó szemekkel. Rengeteg képet láttam
magamról, ahogy elégedetten fekszem Marina kezében,
vagy éppen Pa Salt ringat kiskoromban. Így biztosan
tudtam, hogy ez a kép rólam készült.

– Ezek szerint soha nem tudtad meg, ki fogadott
örökbe? – kérdeztem Beatrizt.

– Nem. Bár remélem, el tudod képzelni, hogy minden
követ megmozgattunk, hátha ki tudjuk deríteni.
Elmagyaráztuk az igazgatónak, hogy mi vagyunk a
nagyszüleid, és örökbe akartunk fogadni, hogy saját
gyermekünkként neveljünk fel. Azt kérdezte, hogy miként
tudnánk igazolni a vérségi kapcsolatot. Sajnos erre nem
volt lehetőségünk – sóhajtott mélyen Beatriz –, mivel
édesanyádat nem nevezték meg az aktádban. És hiába
mutattam egy képet magamról, amin a holdkő medált
viseltem, azt mondta, hogy jogi szempontból ez nem
számít bizonyítéknak. Megkértem, sőt könyörögtem neki,
hogy hadd vegyem fel a kapcsolatot az örökbe fogadó
családdal. Visszautasította a kérést, és azt mondta, hogy a
múltban már sok problémát okozott, ha a régi család
rokonai felvették a kapcsolatot az új szülőkkel. Az erre
vonatkozó irányelveik világosak és megmásíthatatlanok
voltak. Drágám – sóhajtott –, minden törekvésünk
ellenére zsákutcába futottunk.

– Köszönöm, hogy megpróbáltátok – suttogtam.
– Maia, el kell hinned, amikor azt mondom, hogy ha a

mostohaapád nem pont akkor érkezik, mindkettőnk élete
nagyon más lenne.

Visszatettem a képet a borítékba, mert valamivel le
akartam kötni a figyelmemet. Felálltam, és visszavittem a
fiókhoz.

– Ugyan, drágám, tartsd meg nyugodtan. Nincs már rá
szükségem. Itt áll előttem az igazi, élő, lélegző unokám.

Láttam, hogy Beatriz arca eltorzul a fájdalomtól, és
tudtam, hogy kifutok az időből.

– Ezek szerint soha nem derült ki, hogy ki a valódi
édesapám? – kérdeztem.

– Nem.
– És Cristina? Tudod, mi történt vele?
– Sajnos, ahogy azt már mondtam, soha többé nem
hallottam felőle. Attól tartok, azt sem tudom, él-e, vagy
meghalt. Mi​után elvitt téged az árvaházba, egyszerűen
köddé vált. Akkoriban ez gyakran megesett Rióban –
sóhajtott Beatriz. – Talán, ha szeretnéd tovább folytatni a
kutakodást, több szerencsével jársz. Manapság a
hatóságok szívesebben segítenek a rég elvesztett szülők
felkutatásában. De az anyai ösztöneim, ha tényleg van
ilyen, azt súgják, hogy Cristina meghalt. Azok, akik
önmaguk elpusztításán fáradoznak, rendszerint sikerrel
járnak. Mégis megszakad a szívem, ha rágondolok.
– Hát persze – válaszoltam gyengéden, mivel pontosan
tudtam, hogyan érez. – De kérlek, Beatriz, legalább abban
a gondolatban megnyugvásra lelhetsz, hogy magával vitte
a holdkő medált, amikor elment a Casából. Aztán pedig

továbbadta nekem. A veled való kapcsolat, amit
jelképezett, biztosan fontos volt számára, a történtek
ellenére. Talán minden másnál jobban mutatja, hogy
mélyen, legbelül szeretett téged.

– Talán – bólintott Beatriz lassan, és halvány mosoly
derengett fel kiszáradt ajkán. – És most, kedvesem,
megkérhetlek, hogy csengess a nővérnek? Attól tartok,
kénytelen vagyok feladni, és be kell vennem egy olyan
szörnyű tablettát, amitől teljesen elbódulok, de legalább el
tudom viselni a fájdalmat.

– Hát persze – nyomtam meg a csengőt, és néztem,
ahogy Beatriz kinyújtja felém az egyik gyönge kezét.

– Maia, kérlek, ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy ez a
történet befolyásolja a jövődet. Az anyád és az apád talán
magadra hagytak, de tudnod kell, hogy én és a nagyapád
soha nem felejtettünk el, és mindvégig szerettünk téged.
És most, a feltűnésed miatt, békére lelhetek.

Odaléptem hozzá, és átkaroltam, így most első
alkalommal öleltem meg egy vér szerinti rokonomat. És
azt kívántam, bárcsak több időnk maradt volna együtt.

– Köszönöm, hogy beleegyeztél a találkozóba. Bár nem
találtam meg az édesanyámat, téged megtaláltalak. És ez
elég – mondtam gyengéden.

A nővér belépett a szobába.
– Maia, itt leszel még holnap Rióban? – kérdezte Beatriz
hirtelen.
– Igen, lehetséges.
– Akkor gyere vissza, és látogass meg újra! Mindent

elmondtam a rossz dolgokról, de használjuk ki a maradék
időnket, és ismerjük meg egymást kicsit jobban. El sem
tudod képzelni, hogy mennyire szeretném felfedezni, ki is
vagy valójában.

Néztem, ahogy Beatriz engedelmesen kinyitja a száját,
és beveszi a nővér által nyújtott tablettát.

– Találkozunk holnap ugyanekkor – mondtam.
A keze erőtlenül búcsút intett, én pedig elhagytam a
szobát.

Negyvenkilencedik fejezet

A hotelban lefeküdtem az ágyba, összegömbölyödtem,
és elaludtam. Amikor felébredtem, fekve maradtam.
Beatriz szavain gondolkoztam, és azon töprengtem, hogy
mit érzek az újonnan megszerzett ismeretek birtokában.
Meglepő módon alig éreztem fájdalmat, pedig a
nagyanyám által előadott történetet bárki szörnyűnek
találta volna.

Elkezdtem gondolkozni a tegnap a favelában látott, a
túlélésükért táncoló gyerekekért érzett mély
felindultságomon, és ráébredtem, hogy talán azért
érintett meg annyira a látvány, mert valamilyen módon
kapcsolatban álltam velük, csak erről akkor még én sem
tudtam. Most már szinte biztos voltam benne, hogy én is
ott születtem. Az édesanyám tettei – a motivációjuktól
függetlenül – minden kétséget kizáróan megmentettek
egy reménytelenül bizonytalan jövőtől. Ráadásul akárki
volt is az anyám vagy az apám, rátaláltam a vér szerinti
nagyanyámra, aki őszintén törődött velem.

Eltöprengtem azon is, hogy megpróbáljam-e felkutatni
az anyámat. De úgy döntöttem, hogy ezzel nem
próbálkozom. Beatriz leírása alapján egyértelmű volt,
hogy életének csak afféle biológiai mellékterméke vagyok,
és biztosan nem akart magának. Ám ez a gondolatsor

akaratlanul is felidézte bennem, hogy én is követtem
anyám példáját a saját gyermekem esetében. Akkor mégis
hogyan ítélhetném meg anyámat ilyen durván, vagy
hihetném azt, hogy soha nem szeretett, ha nem ismertem
a döntésével kapcsolatos körülményeket?

Ám a mai nap eseményei miatt ráébredtem, hogy
szerettem volna hátrahagyni valamit a fiamnak, ami
megmagyarázza a döntésemet. Neki nem volt holdkő
medálja, se nagyszülei, akik mindent megtettek volna az
örökbefogadásáért. Nem hagytam hátra nyomokat a
származásáról. Ahogy Floriano rámutatott, minden esély
megvolt rá, hogy a nevelőszülők, akikhez került, nem
mondták el neki, honnan származik valójában. De ha ezt
mégis megtették, vagy a jövőben megteszik majd, és egy
nap a keresésemre indul, szerettem volna kijelölni az utat
számára, amelyen elindulhat.

Pont úgy, mint ahogy Pa Salt tette a hat lánya számára.
Így már azt is értettem, hogy Pa Salt koordinátái miért
nem az árvaházba, hanem A Casa das Orquídeashoz
vezettek. Bár ott születtem, talán tudta, hogy rátalálok
Beatrizra, az egyetlen vér szerinti rokonomra, aki
törődött velem annyira, hogy kutatott utánam.
Azon is eltöprengtem, hogy vajon mit keresett Pa Salt
Rióban a születésem idején, és miért engem választott az
örökbe fogadható rengeteg csecsemő közül. Beatriz
semmit sem mondott arról, hogy a zsírkő csempedarab is
velem lett volna, amikor az édesanyám ott hagyott az
árvaházban. Akkor mégis hogyan szerezte meg Pa Salt?

Éreztem, hogy erre a rejtélyre soha nem kapok már
választ. Így eldöntöttem, hogy nem rágódhatok tovább a
miérteken, és egyszerűen el kell fogadnom, hogy az ég egy
ilyen fantasztikus mentorral és szerető apával áldott meg,
aki mindig támogatott, amikor szükségem volt rá. És meg
kell tanulnom, hogy bízzak az emberi jóságban. Erről
pedig természetesen újra eszembe jutott Floriano.

Kinéztem az ablakon, és feltekintettem az égre.
Mostanra valahol az Atlanti-óceán túloldalán járhat.
Különös, gondoltam, hogy miután tizennégy évet töltöttem
légüres térben, és nem kellett vagy nem akartam rágódni
semmin, most hirtelen ennyi érzelemmel kell
megbirkóznom. És a Floriano iránti érzéseim igen hirtelen
jelentek meg – akár egy rózsa, amely egyetlen éjszaka
alatt borul színpompás virágba –, egészen magukkal
ragadtak, de mégis természetesnek éreztem őket.

Hiányzik, ismertem be magamnak, nem valami múló
szenvedély miatt, hanem azért, mert csendesen
felismertem, hogy a részemmé vált. És valahogy azt is
tudtam, hogy én is az ő része lettem. Az őrült kétségbeesés
helyett most nyugodtan elfogadtam azt, ami elkezdődött
közöttünk, és amit ápolnunk kell, ha nem akarjuk, hogy
elszáradjon és meghaljon.

Megragadtam a laptopomat, felnyitottam, és az
ígéretemhez híven írtam Florianónak egy levelet. A lehető
legtömörebben felvázoltam neki, mit mondott Beatriz ma
délelőtt. És azt is megemlítettem, hogy holnap újra
meglátogatom a zárdában.

Általában sokáig töprengtem az elbúcsúzás
megfogalmazásán, de most az ösztöneimet követtem.
Aztán szerkesztés nélkül rányomtam a „Küldés” gombra.
Utána elhagytam a hotelt, átmentem az úton, és úsztam
egyet az Ipanema-partot nyaldosó hullámok meleg
ölelésében.

Másnap reggel Yara a kolostor bejáratánál várt, ahogy
előző nap is. Ma azonban kedves mosollyal köszöntött, és
szégyenlősen a kezébe zárta a kezemet.

– Köszönöm, senhorita.
– Mit? – kérdeztem.
– Hogy visszahozta a fényt Senhora Beatriz szemébe.
Még ha csak ilyen rövid időre is. Ön rendben van az
elmondottak után?
– Őszintén szólva, Yara, nem erre számítottam, de
megbirkózom vele.
– Nem ilyen lányt érdemelt magának, és maga sem
ilyen anyát – motyogta a szolgáló feszülten.
– Úgy gondolom, gyakran nem azt kapjuk, amit
érdemlünk. De talán majd a jövőben egyszer kiegyenlítik
a számlát – mondtam szinte magamnak, miközben
követtem a folyosón.
– Senhora Beatriz lefeküdt, de ragaszkodott hozzá,
hogy látni szeretné. Bemenjünk? – kérdezte.
– Igen.
Ma első alkalommal együtt léptünk be a szobába, és
Yarának nem kellett először ellenőriznie, hogy az úrnője

készen áll-e a fogadásomra. Beatriz az ágyban feküdt,
szörnyen törékenynek tűnt, de azonnal elmosolyodott,
amikor meglátott.

– Maia. – Intett Yarának, hogy húzzon közelebb egy
széket az ágyhoz. – Gyere, ülj le! Hogy vagy ma,
kedvesem? Nagyon aggódtam miattad az este. Az
elmondottak biztosan nagyon megdöbbentettek.

– Jól vagyok, Beatriz, tényleg – mondtam, miközben
leültem mellé, és gondoskodóan megsimogattam a kezét.

– Akkor örülök. Azt hiszem, igazán erős ember vagy, és
nagyon tisztellek ezért. Most pedig – mondta Beatriz –,
elég legyen a múltból! Szeretnék hallani a saját életedről.
Meséld el, Maia, hogy hol élsz! Házas vagy? Vannak már
gyermekeid? Munkád?

A következő fél órában mindent elmondtam magamról
a nagymamámnak, ami csak eszembe jutott. Meséltem
neki Pa Saltról, a testvéreimről, a gyönyörű otthonunkról
a Genfi-tó partján. Beszéltem a fordítói karrieremről, és
majdnem beavattam a Zedhez kötődő múltamba, a
terhességembe és a baba örökbeadásába. De aztán
ösztönösen megéreztem, hogy csak azt szeretné tudni,
hogy boldog vagyok, így erről hallgattam.

– És mi a helyzet a jövőddel? Mesélj valamit arról a
vonzó férfiról, aki elkísért a Casába! Elég híres itt Rióban.
Csak egy jó barát? – méricskélt ravaszul. – Valami azt
súgja, hogy ennél többről van szó.

– Igen, valóban megkedveltem – vallottam színt.
– És mihez kezdesz ezek után, Maia? Visszatérsz

Genfbe, vagy itt maradsz Rióban a fiatalemberrel?
– Tulajdonképpen pont tegnap reggel utazott Párizsba

– böktem ki.
– Á, Párizs – csapta össze a tenyerét Beatriz. – Életem

egyik legboldogabb időszaka. Ahogy azt már tudod, a
dédanyád is járt ott fiatal korában. Talán láttad a szobrát
a kertben, amelyet apám hozatott el Párizsból esküvői
ajándék gyanánt?

– Igen, észrevettem – jegyeztem meg mellékesen, mert
fogalmam sem volt, hová tart a beszélgetés.

– Amikor Párizsban jártam, és a Beaux-Arts-on
tanultam, az egyik professzorom az a férfi volt, aki a
szobrot készítette. Egy napon bemutatkoztam neki az óra
után, és elmondtam, hogy Izabela lánya vagyok.
Legnagyobb meglepetésemre Brouilly professzor tisztán
emlékezett rá. Amikor tájékoztattam a haláláról, mélyen
megrendült. Ezek után a szárnyai alá vett, de legalábbis
különös figyelmet szentelt nekem, meghívott a gyönyörű
házába a Montparnasse-ra, és elvitt ebédelni a La Closerie
des Lilas-ba. Azt mondta, hogy egy alkalommal remek
ebédet költött el ott az édesanyámmal. Még Paul
Landowski professzor műtermébe is elkalauzolt, és
személyesen bemutatott a mesternek. Addigra persze
Landowski meglehetősen idős volt, és alig foglalkozott
szobrászattal, de megmutatta a képeket, amelyek akkor
készültek, amikor a Cristo öntvényeit készítették a
műteremben. Mint kiderült, édesanyám is ott volt, amikor
Landowski és Brouilly professzor ezen dolgoztak. Még egy

mintát is talált az egyik szekrényben, amiről azt állította,
hogy édesanyám kezéről készült, és a Krisztus-szobor
kezének egyik prototípusa lehet – mosolyodott el Beatriz a
kedves emlék felidézése közben. – Brouilly professzor
igazán sok időt töltött velem, és nagyon kedves volt
hozzám. Utána még évekig leveleztünk, egészen az 1965-
ben bekövetkezett haláláig. Milyen kedvesek időnként az
idegenek! – töprengett el Beatriz. – Szóval, Maia,
kedvesem, te is a dédanyád és a nagyanyád nyomdokaiba
lépsz, és elutazol Rióból Párizsba? Most lényegesen
könnyebb elmenni oda, mint a mi időnkben. Nekem és az
édesanyámnak hat hétbe telt az utazás. Te viszont holnap
ilyenkor már a La Closerie des Lilas-ban kortyolhatod az
abszintot. Maia, kedvesem? Hallottad, mit kérdeztem?

Beatriz története hallatán elszorult a torkom, és nem
tudtam megszólalni. Nem csoda, hogy Yara nem akarta
elmondani neki, mi történt. Egyértelmű volt, hogy ez a nő
mit sem tudott arról, ki az apja, akinek az életét
köszönheti.

– Igen. Talán elutazom Párizsba – bólintottam, amikor
nagy nehezen visszanyertem az önuralmamat.

– Remek – Beatriz elégedettnek tűnt a válaszommal. –
Most pedig, Maia, attól tartok, hogy komolyabb dolgokról
is beszélnünk kell. Ma délután ellátogat hozzám egy
notário. Szeretném átírni a végrendeletemet, és a
megmaradt javaim nagy részét rád, az unokámra hagyni.
Nem túl sok, sajnos, csak egy ház, amely lassan összedől,
és több százezer reálba kerülne a rendbehozatala.

Gondolom, erre nincs pénzed. Úgyhogy talán el kívánod
majd adni, és szeretném, ha tudnád, hogy ez ellen semmi
kifogásom sincs. De van egy feltételem, mégpedig az, hogy
Yara a haláláig ott élhessen. Tudom, hogy mennyire
aggódik a jövője miatt, és szeretném megnyugtatni, hogy
gondoskodom róla. A Casa pedig legalább annyira az ő
otthona is, mint az enyém. Hagyatékként némi pénzt
szánok neki, amely elegendő lehet a hátralévő életében.
De ha a vártnál hosszabbra nyúlik az élete, bízom benne,
hogy gondját viseled majd. Tudod, ő a legközelebbi
barátom. Testvérekként nőttünk fel.

– Természetesen így lesz. – Alig tudtam visszatartani a
könnyeimet.

– Van néhány ékszerem is, a dédanyádéi, meg amiket
én vettem magamnak. És persze ott a Fazenda Santa
Tereza, anyám gyermekkori otthona. Elindítottam egy kis
jótékonysági szervezetet, amely a favelákból érkező
nőknek segít. Ők használják a farmot, afféle menedékhely
gyanánt. Ha ezt továbbra is fenn tudnád tartani, annak
nagyon örülnék.

– Hogyne, Beatriz, úgy lesz – suttogtam elszorult
torokkal a szavai hallatán. – Beatriz, úgy érzem, hogy
nem érdemlem meg mindezt. Biztosan vannak barátaid,
családod...

– Maia! Hogy mondhatod azt, hogy nem érdemled meg?
– korholt valódi szenvedéllyel a hangjában az idős hölgy. –
Az anyád magadra hagyott a születésedkor, megtagadta
tőled az örökségedet, amely, hadd tegyem hozzá, egykor

nagyon jelentős volt itt Rióban. Te az Aires Cabral család
leszármazottja vagy, és bár pénzzel soha nem lehet
kárpótolni a veszteségedet, ez a legkevesebb, amit
tehetek. És amit tennem kell – hangsúlyozta.

– Köszönöm, Beatriz – láttam rajta, hogy egyre
zaklatottabb, és nem akartam még jobban felkavarni.

– Bízom benne, hogy bölcsen bánsz majd az
örökségeddel – mondta, és újra láttam, ahogy a fájdalom
eltorzítja az arcát.

– Hívjam a nővért?
– Pár perc múlva, igen. De először is, Maia, mielőtt azt
mondanád, hogy velem maradsz a halálom órájáig,
hasonlóan határozottan szeretném kijelenteni, hogy a
mai nap után nem akarom, hogy újra meglátogass.
Tudom, hová tartok, és nem szeretném, hogy az
elmúlásom tanúja legyél, különösen mikor még a
mostohaapádat gyászolod. Yara itt lesz velem, és csak rá
van szükségem.
– De Beatriz...
– Nincs de, Maia. A fájdalom olyan szörnyű, hogy bár
eddig ellenálltam, ma délután morfint fogok kérni a
nővértől. Azután már gyorsan eljön a vég. Szóval... –
Beatriz mosolyt erőltetett magára. – Boldog vagyok, hogy
az utolsó tiszta pillanataimat volt szerencsém a gyönyörű
unokámmal tölteni. És tényleg gyönyörű vagy, drága
Maia. De elsősorban azt szeretném, hogy találd meg az
igaz szerelmet. Ez az egy dolog teszi elviselhetővé az élet
fájdalmát. Kérlek, ne feledd ezt. Most pedig hívasd, kérlek,

a nővért.
Pár perccel később magamhoz öleltem Beatrizt, és

elköszöntünk egymástól. Ahogy kiléptem a szobából,
láttam, hogy a szemhéja lecsukódik, és erőtlenül felém int,
miközben behúztam magam mögött az ajtót.
Leereszkedtem a padra, a kezembe hajtottam a fejem, és
csendesen sírni kezdtem. Éreztem, hogy egy kéz átöleli a
vállamat, és Yarát láttam leülni magam mellé.

– Soha nem tudta meg, hogy Laurent Brouilly volt az
édesapja, igaz?

– Nem, Senhorita Maia, soha.
Yara a kezébe vette a kezemet, és mindketten
csendesen merengtünk Beatriz tragikus sorsán.
Ezután leírtam a címemet, a telefonszámomat és az e-
mail-címemet egy papírcetlire, amelyet Yarától kaptam,
majd kikísért az odakint várakozó autóhoz.
– Viszlát, senhorita! Örülök, hogy minden rendeződött
ön és Senhora Beatriz között, mielőtt még túl késő lett
volna.
– Mindent magának köszönhetek, Yara. Beatriz igazán
szerencsés, amiért ilyen társa volt.
– Ahogy én is az vagyok – válaszolta Yara, míg
beszálltam az autóba.
– Kérem, feltétlenül tájékoztasson, amikor... – Nem
bírtam kimondani a szavakat.
– Természetesen. Most pedig menjen, és élje az életét,
senhorita! Talán a családja történetéből megtanulta, hogy
minden pillanat értékes.

Megfogadtam Yara tanácsát, és a hotelba visszaérve a
szokásosnál jóval nagyobb várakozással ellenőriztem az e-
mailjeimet. Még elmosolyodnom is sikerült, amikor láttam,
hogy Floriano válaszolt. Párizs varázslatos hely, írta, de
szüksége volt egy tolmácsra, hogy elboldoguljon a pocsék
franciatudásával.

Találtam valamit, amit látnod kell, Maia. Kérlek, szólj,
hogy mikor érkezel majd.

Elnevettem magam olvasás közben, mivel nem azt
kérdezte, hogy megyek-e, hanem azt, hogy mikor.
Felhívtam a szálloda ügyintézőjét, és megkértem, hogy
ellenőrizze, van-e szabad hely a Rióból Párizsba tartó
legközelebbi járaton. Tíz perccel később visszaszóltak,
hogy csak egyetlen, első osztályú helyet találtak. Nagyot
nyeltem a költségek hallatán, de aztán beleegyeztem, és
megkértem, hogy foglalják le a helyet. Éreztem, hogy Pa
Salt, Beatriz és Bel egyszerre ujjonganak fel bennem.

Utána elhagytam a hotelt, elsétáltam az Ipanema
mélyére, vissza a piacra, és vettem még pár „alkalmatlan”
ruhadarabot, amelyet a régi Maia utált volna. De ez az új
Maia volt, aki úgy gondolta, hogy talán szereti egy férfi,
akinek szeretne a kedvére tenni, és a lehető legjobban
festeni előtte.

Nincs több rejtőzködés, mondtam magamnak
határozottan, miközben vettem két magas sarkú cipőt is,

majd végigsétáltam az úton egy drogériáig, ahol
kipróbáltam pár parfümöt, amit már évek óta nem
viseltem. Vettem egy új piros rúzst is.

Aznap este felmentem a hotel tetőteraszára, és
vetettem egy utolsó pillantást a Krisztus-szoborra,
miközben a nap lenyugodott. Miközben hűvös fehérbort
kortyolgattam, megköszöntem neki és az égieknek, hogy
újra magamra találtam.

Amikor pedig másnap reggel elhagytam Riót,
visszanéztem a szoborra, amely fölém magasodott a
Corcovado-hegy tetején, és különös bizonyossággal
éreztem, hogy hamarosan visszatérek ölelő karjába.

Ötvenedik fejezet

– Halló? – szólalt meg egy ismerős hang a vonal másik
végén.

– Ma, én vagyok, Maia.
– Maia? Hogy vagy, chérie? Mintha évek óta nem
hallottam volna felőled – tette hozzá Marina egy csipetnyi
sértettséggel a hangjában.
– Igen, sajnálom, hogy nem kerestelek, Ma. Nagyon...
elfoglalt voltam – mondtam, és igyekeztem, hogy ne
nevessem el magam, miközben egy kéz kúszott fel a
meztelen hasamon. – Csak szerettem volna szólni, hogy
holnap öt körül már otthon leszek. És – nagyot nyeltem,
mielőtt bejelentettem volna a hírt – egy vendéget is hozok
magammal.
– A házban készítsek elő egy vendégszobát, vagy nálad
lakik majd a Pavilonban?
– Nálam lakik majd a Pavilonban – fordultam
mosolyogva Florianóhoz.
– Remek – válaszolta vidám hangon. – Készítsek valamit
vacsorára?
– Nem, kérlek, emiatt ne aggódj. Holnap még hívlak, és
szólok, hogy pontosan mikor kellene Christiannak
kijönnie elénk.
– Várni fogom a hívásod. Szia, chérie!

– Szia! – tettem vissza a helyére a kagylót az
éjjeliszekrényen, majd visszafeküdtem Floriano mellé, és
azon töprengtem, hogy mit fog gondolni a gyermekkori
otthonomról.

– Kérlek, ne döbbenj majd meg, és ne hidd azt, hogy
felvágós vagyok, vagy ilyesmi. Egyszerűen ilyen életem
volt – magyaráztam.

– Querida – húzott vissza a karjába –, alig várom, hogy
láthassam, hogyan élsz. De ne feledd, azt is tudom,
honnan jöttél. Most pedig az utolsó közös napunkon
Párizsban szeretnélek elvinni egy különleges helyre.

– Muszáj elindulnunk? – kérdeztem, miközben kéjesen
hozzádörgölőztem.

– Muszáj lesz – válaszolta Floriano –, előbb-utóbb...

Két órával később felöltöztünk, elhagytuk a hotelt, és
Floriano leintett egy taxit. Még a címet is sikerült érthető
franciasággal megadnia a sofőrnek.

– Valahová a Champs-Élysées környékére megyünk? –
kérdeztem megerősítésképp, legalább annyira a sofőr,
mint a saját kedvemért.

– Igen. Csak nem kérdőjelezed meg az új kedvenc
nyelvemmel kapcsolatos képességeimet?

– Hát persze hogy nem! – válaszoltam. – De biztos, hogy
egy parkra gondoltál?

– Csitt, Maia! – tette az ujját az ajkamra – Csak bízz
bennem!

Végül valóban lehúzódtunk egy apró, zöld park

vaskerítése mellett az Avenue de Marigny közelében.
Floriano kifizette a sofőrt, majd kézen fogott, bevezetett a
kapun, végig az ösvényen, egészen a kert középpontjáig.
Ott egy szép szökőkút fogadott minket, Floriano pedig
felmutatott egy, az oldalán fekvő, meztelen nő
bronzszobrára az építmény tetején. Mivel hozzászoktam,
hogy Párizs tele van erotikus képekkel, értetlenül néztem
Florianóra.

– Nézd csak meg, Maia, és mondd meg, ki az!
Követtem az utasítást, és hirtelen megértettem a dolgot.
Izabela, a dédanyám, meztelenül és érzékien, kéjesen
hátravetett fejjel és kitárt karral, az ég felé fordított
tenyérrel.
– Látod már?
– Igen – suttogtam.
– Akkor, gondolom, nem lep majd meg, hogy a szobrot
nem más készítette, mint Laurent Brouilly professzor, a
dédapád. Azt hiszem, ez afféle csendes tisztelgés volt a
dédanyád iránt érzett szerelme előtt. Most pedig, Maia,
nézd meg a kezét!
Megfigyeltem a tenyeret és a finom ujjbegyeket. És
igen, rögtön láttam.
– Persze sokkal kisebb, hogy megfeleljen a szobor
méreteinek, de összehasonlítottam a Cristo kezével, és
biztos vagyok benne, hogy ugyanaz. Később majd
megmutatom a képi bizonyítékot is, de bennem nincs
kétség. Különösen azért, mert Loen szerint pont ebben a
kertben találkozott Izabela utoljára Laurent-nal a

Párizsban töltött idő alatt.
Felnéztem Izabelára, és azon töprengtem, vajon mit

szólna, ha tudná, hogy így örökítette meg a férfi, akit
igazán szeretett: már nem ártatlan szűz lányként, mint az
első szobron, hanem finom érzékiséggel. A szobrot egy apa
készítette, aki a sors kegyéből megismerhette és
megszerethette a lányát, aki a szerelmükből fogant.

Amikor végül elindultunk, Floriano a vállamra tette a
kezét.

– Maia, mi nem köszönünk el itt egymástól, mint ahogy
egyszer Bel és Laurent tette. És hinned kell abban, hogy
soha nem válunk el. Érted?

– Igen.
– Jó, akkor elmehetünk Párizsból. És egy napon –
suttogta a fülembe – én is gyönyörű könyveket írok majd
a te tiszteletedre.

Floriano arcát figyeltem, miközben végigszáguldottunk
a Genfi-tavon hazafelé. Bár úgy éreztem, mintha
hónapokra utaztam volna el, valójában csak három
hétről volt szó. A tó tele volt kis hajókkal, a vitorláik úgy
csapkodtak a szélben, akár az angyalszárnyak. Az idő
még mindig nagyon meleg volt, bár már elmúlt este hat
óra, a nap pedig tiszta aranykorongként függött felettünk
a felhőtlen, kék égen. Miközben megláttam az ismerős
fasort a távolban, úgy éreztem, mintha egy egész életet
leéltem volna, amióta elhagytam Atlantiszt.

Christian odakormányozta a hajót a mólóhoz, kikötötte,

majd kisegített minket belőle. Láttam, hogy Floriano a
csomagjáért nyúl, de Christian megállítja.

– Ugyan, monsieur, hagyja! Majd később felhozom maga
után a házhoz.

– Meu Deus! – jegyezte meg Floriano, amíg felsétáltunk
a zöld gyepen. – Tényleg igazi királylány vagy, aki épp
hazatér a kastélyába – ugratott.

A nagy házban bemutattam Florianót Marinának, aki
mindent megtett, hogy palástolja a meglepetését, amikor
kiderült, hogy a vendégem férfi, és nem nő. Aztán
körbevezettem a házban meg a környező kertekben, és az
ő szemén keresztül újra megláttam, milyen gyönyörű az
otthonom.

Ahogy a nap lebukott a hegyek mögé a tó túloldalán,
szereztünk egy pohár fehérbort nekem és egy sört
Florianónak, majd hátravezettem őt Pa Salt titkos
kertjébe a víz partján. Itt csak úgy tomboltak a július
színei, minden növény és virág a legszebb arcát mutatta.
Aznap egy híres kertre emlékeztetett a hely, amelyet
valahol Dél-Angliában láttam, amikor meglátogattam
Jennyt és a szüleit: minden olyan tökéletes volt, a
bonyolult virágágyásokat hibátlanul rendezték el a
példásan nyírt sövények között.

Együtt üldögéltünk a padon a vízre néző, gyönyörű,
illatos rózsalugas alatt – ott, ahol régebben gyakran
apámat is látni lehetett, amint épp mélyen a gondolataiba
merült –, és koccintottunk.

– Igyunk az utolsó estédre Európában – mondtam kissé

remegő hangon – és a könyved sikerére! Mivel már most,
a megjelenése utáni első héten a hatodik helyen van a
franciaországi bestsellerlistán, akár még első is lehet.

– Sosem lehet tudni – vonta meg a vállát hanyagul
Floriano, bár tudtam, hogy egészen lenyűgözte a francia
média és könyvesboltok pozitív fogadtatása. – És persze
mindent a csodás fordításnak köszönhetek. Mi az? –
kérdezte, és a terasz közepére mutatott.

– Armilláris gömbnek hívják. Talán mondtam, hogy Pa
Salt halála után nem sokkal állították fel a kertben.
Mindegyikünk nevét belevésték az abroncsokba, és egy-
egy koordinátát is kaptunk. Valamint egy görög idézetet –
magyaráztam el.

Floriano felállt, és odasétált, hogy közelebbről is
szemügyre vegye.

– Itt is vagy – mutatott az egyik abroncsra. – Hogy szól
az idézeted?

– Soha ne hagyd, hogy a félelem alakítsa a sorsod! –
mosolyogtam rá kissé ironikusan.

– Azt hiszem, az édesapád nagyon jól ismert – fordult
vissza Floriano az armilláris gömbhöz. – És mi a helyzet
ezzel az abronccsal? Azon nincs semmi.

– Nincs. Pa a Plejádok csillagképről nevezett el minket,
de hiába vártuk az utolsó érkezését, nem jött. Így végül
hatan maradtunk. És most – merengtem el szomorkásan
–, már nem is lesz hetedik soha.

– Gyönyörű búcsúajándék a lányainak. Az édesapád
igazán különleges embernek tűnik – ült le újra mellém

Floriano.
– Valóban az volt, bár a halála óta rádöbbentem, hogy

mi, lányok, alig tudtunk róla valamit. Igazi rejtély volt –
vontam vállat. – És be kell vallanom, gyakran kérdezem
magamtól, hogy mit keresett Brazíliában a születésemkor.
És vajon miért pont engem választott?

– Ez kicsit olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy egy lélek
miért dönt a szülei mellett, vagy miért pont te lettél
kiválasztva a könyvem lefordítására, ahol a mi
történetünk is kezdődött. Az élet tele van véletlenekkel,
Maia, szerencsejáték az egész.

– Talán igazad van, de te egyáltalán nem hiszel a
sorsban? – kérdeztem.

– Egy hónappal ezelőtt szinte biztosan nemmel
válaszoltam volna. De elárulok egy kis titkot. – Floriano
megfogta a kezemet. – Pont azelőtt volt a feleségem
halálának az évfordulója, hogy találkoztunk, és nagyon
rosszul éreztem magam. Ne feledd, hozzád hasonlóan én
is sokáig voltam egyedül. Emlékszem, ahogy ott álltam a
tetőterasz szélén, és felnéztem a Krisztus-szoborra meg
felette a csillagokra. Elkezdtem Andreához beszélni, és
megkértem, hogy küldjön nekem valakit, aki értelmet ad
az életemnek. Egy nappal később a kiadóm továbbküldte
az e-mailedet, és arra kért, hogy foglalkozzam veled a riói
tartózkodásod alatt. Szóval igen, Maia, úgy gondolom,
hogy nekem rendeltek téged. És fordítva. – Megszorította a
kezemet, majd ahogy mindig, amikor túl komollyá vált a
pillanat, feloldotta kicsit a hangulatot, és így szólt: – Bár

elnézve az itteni életedet, nemigen számítok arra, hogy a
közeljövőben visszatérsz a kis lakásomba.

Végül visszasétáltunk, és Marina, bár mondtam neki,
hogy ne bajlódjon a vacsorával, fülön csípett minket a
Pavilonba menet.

– Claudia készített bouillabaisse-t, ott van a konyhában,
még meleg; ha esetleg éhesek lennétek.

– Én az vagyok – vágott közbe Floriano lelkesen. –
Köszönjük, Marina. Csatlakozik hozzánk? – kérdezte tört
franciasággal.

– Nem, köszönöm, Floriano, én már ettem.
Leültünk a konyhába, ettük az ízletes halragut, és
hirtelen mindketten ráébredtünk, hogy ez az utolsó közös
vacsoránk. Floriano már így is tovább maradt Európában
– Valentina nagyszülei kedvesen beleegyeztek, hogy kicsit
tovább vigyáznak rá –, és tudtam, hogy haza kell térnie a
lányához. És én... fogalmam sem volt.
Vacsora után megmutattam neki Pa dolgozószobáját, és
a róla és a hat lányról készített kedvenc képemet.
Végigsoroltam a húgaimat is.
– Olyan különbözőek vagytok mindannyian – jegyezte
meg. – Az apád vonzó férfi volt, nem igaz? – tette hozzá
Floriano, miközben visszarakta a képet a polcra. Közben
valami felkeltette a figyelmét. Egy darabig csak állt, és
figyelmesen nézte. – Maia, láttad már ezt? – intett
magához, és a Pa Salt összegyűjtött kincsei között álló
szoborra mutatott. Ránéztem, és rögtön megértettem,
hogy miért kérdezi.