Lucinda Riley - A hét nővér

egy ezüsttálcára az asztalon, amelyen borítékok
sorakoztak. – Máris akadt pár vendég, aki elküldte a
szolgálóját egy köszönőkártyával a tegnap esti bálért, és
meghívott téged ebédre vagy vacsorára. Van egy levél,
amit külön neked címeztek. Természetesen nem olvastam
el, de a hátán lévő pecsétből rögtön látszik, hogy kitől
érkezett. Vedd csak el, Izabela, és áruld el a szüleidnek,
hogy mi áll benne!

Antonio odanyújtotta neki a borítékot, Bel pedig
meglátta az Aires Cabral család viaszba nyomott címerét a
boríték hátulján. Felnyitotta, és elolvasta a néhány soros
üzenetet a dombornyomásos papíron.

– Nos? – sürgette Antonio.
– Gustavo Aires Cabral írta, megköszönte a tegnap
estét, és reméli, hogy hamarosan újra találkozunk.
Antonio elragadtatottan csapta össze a tenyerét.
– Izabela, hogy te milyen okos lány vagy! Gustavo a
néhai uralkodó leszármazottja, és Rio egyik legelőkelőbb
családjához tartozik.
– És pont a mi lányunknak írt! – tette a kezét a kebelére
Carla, akit szintén magával ragadott a gondolat.
Bel egy darabig tanulmányozta szülei lelkes arcát,
majd nagyot sóhajtott.
– Pai, Gustavo csak egy köszönőlevelet küldött a tegnap
este után. Ez még nem lánykérés.
– Nem, querida, de egy szép napon az is lehet belőle –
kacsintott rá az apja. – Láttam rajta, hogy el volt
ragadtatva tőled. Ő maga is bevallotta. És miért ne lenne?

– emelte fel Antonio a Jornal do Brasil aktuális számát,
amelynek címlapján a bálba érkező, gyönyörű Bel
szerepelt. – Mindenki rólad beszél a városban, princesa. Az
életünk mostantól megváltozik.

És valóban, a következő pár hétben, ahogy közeledett a
karácsony, és Rio társasági élete élénkebb lett, Bel azt sem
tudta, hol áll a feje. Madame Duchaine-t visszahívták a
házhoz, és újabb estélyiket kértek tőle Bel számára a
bálokhoz, az operába és a vacsorameghívásokra. Mivel
Senhora Santos alaposan felkészítette, Bel minden
eseményen magabiztosan vett részt.

Gustavo Aires Cabral, akit Maria Elisával titokban
görénynek neveztek el, mivel külsőleg nagyon hasonlított
erre az állatra, ráadásul folyton Bel körül szaglászott, sok
eseményen szintén részt vett.

A Don Giovanni nyitóelőadásán a Teatro Municipalban
az előcsarnokban botlott bele, és a fiú ragaszkodott hozzá,
hogy a szünetben csatlakozzon hozzá a szülei
páholyában, hogy hivatalosan is bemutathassa a
családjának.

– Igazi megtiszteltetés – vonta fel a szemöldökét Maria
Elisa, miután Gustavo távozott, és pezsgőt szürcsölve
végigsétált az előcsarnokban tolongó tömegen a darab
kezdete előtt. – Rióban az ő szülei állnak a legközelebb
ahhoz, amit királyi családnak nevezhetnék. Legalábbis –
kuncogott – úgy viselkednek.

És valóban, amikor Belt bevezették a páholyba, úgy

érezte magát a váratlan udvariassági látogatás közepén,
mintha magával a néhai császárral találkozna. Gustavo
édesanyja, Luiza Aires Cabral gőgös stílusban, tetőtől
talpig gyémántokkal díszítve, rideg, szúrós tekintettel
méregette.

– Senhorita Bonifacio, ön valóban olyan gyönyörű, mint
azt állítják – mondta kegyesen.

– Köszönöm – válaszolta Bel szégyenlősen.
– És a szülei? Ők is itt vannak? Azt hiszem, még nem volt
szerencsénk találkozni.
– Nem, ma nem tudtak eljönni.
– Úgy hallottam, hogy az apjának kávéültetvényei
vannak São Paulo környékén? – kérdezte Gustavo apja,
Maurício, aki a fia idősebb mása volt.
– Igen, senhor.
– És természetesen meg is gazdagodott belőle. Rengeteg
pénzt lehet keresni a régióban – tette hozzá Luiza.
– Igen, senhora – hagyta rá Bel, amikor kiérezte a
lekezelést a hangjából.
– Nos – vágott közbe Maurício, miközben figyelmeztető
pillantást vetett a feleségére –, nagyon örülnénk, ha
valamikor meglátogatnának minket ebédre.
– Hogyne – bólintott Senhora Aires Cabral Belnek, majd
a szomszédjához fordult.
– Azt hiszem, szimpatikusnak találták – mondta
Gustavo, miközben kivezette a lányt a páholyból, és
visszakísérte a hel​ yére.
– Igazán? – kérdezte hitetlenkedve Bel.

– Igen. Kérdéseket tettek fel, és érdeklődtek. Ez
meglehetősen jó jel. Majd emlékeztetem őket, hogy
meghívták a szüleit.

Bel később elmesélte a történteket Maria Elisának, és
közben reménykedett, hogy Gustavo megfeledkezik az
ígéretéről.

Az Aires Cabral család otthonába szóló ebédmeghívás
azonban annak rendje és módja szerint megérkezett a
három Bonifacióhoz. Carla megállás nélkül azon aggódott,
hogy mit kellene felvennie egy ilyen eseményre, és az
egész ruhatárát kipakolta.

– Mãe, kérlek, hiszen csak egy ebédről van szó – perelt
vele Bel. – Biztos vagyok benne, hogy az Aires Cabral
családot nem érdekli, mi van rajtad.

– Dehogynem érdekli! Hát nem érted, hogy
vizsgáznunk kell előttük? Egyetlen rossz szó Luiza Aires
Cabraltól, és a kapukat, amelyek eddig oly könnyedén
nyíltak meg előtted Rióban, azonnal bevágják az orrunk
előtt.

Bel sóhajtott, és távozott az anyja öltözőszobájából.
Legszívesebben üvöltött volna, hogy mit sem számít az
Aires Cabral család róla vagy szüleiről alkotott véleménye,
mert őt senkinek sem adhatják el úgy, mint egy darab
húst.

– Hozzámész, ha megkéri a kezedet? – érdeklődött
Maria Elisa, amikor aznap délután látogatóba jött, és Bel

beszámolt neki a meghívásról.
– Te jó ég! Alig ismerem. Ráadásul biztos vagyok benne,

hogy a szülei egy portugál hercegnőt képzelnek el a fiuk
mellé egy olasz bevándorlócsalád sarja helyett.

– Talán tényleg így van, de apám szerint az Aires
Cabralokra rájár a rúd az utóbbi időben. Sok más régi
arisztokratacsaládhoz hasonlóan ők is a Minas Gerais-i
aranybányákból gazdagodtak meg, de ennek már jó
kétszáz éve. Aztán a kávéültetvényeik tönkrementek a
rabszolgaság eltörlése miatt. Apám szerint azóta nem
sokat tettek a helyzet rendezéséért, és a vagyonuk
elpárolgott.

– Mégis hogyan lehetnek olyan szegények, ha közben
Rio egyik legszebb házában élnek, és Gustavo anyja csak
úgy roskadozik az ékszerek alatt? – kérdezte Bel.

– A gyémántok a családi örökség részei, a házat pedig
már vagy ötven éve nem újították fel. Pai egyszer elment
felmérni, mert olyan rossz állapotban volt. Azt mondta,
hogy a falak annyira átnedvesedtek, hogy az egész
fürdőszoba penészedik. De amikor árajánlatot adott
Senhor Aires Cabralnak, az teljesen ledöbbent az
összegen, és elzavarta – vont vállat Maria Elisa. – Csak a
nevük jelentős, a vagyonuk már nem. Az apád
ugyanakkor nagyon gazdag – nézett fürkészőn Belre. –
Hiába tagadod, te is biztosan látod, hogy mi történik.

– Még ha meg is kéri a kezemet, akkor sem vehetnek rá,
hogy hozzámenjek, Maria Elisa. Ha boldogtalanná tenne,
akkor szó sem lehet róla.

– Azt hiszem, édesapádat nehéz lenne meggyőzni erről.
Maga lenne a valóra vált álom számára, ha a lánya
vezetékneve Aires Cabral lenne, és az ő unokái vinnék
tovább a vérvonalat. Bárki láthatja, hogy tökéletes
párosításról van szó: te hozod a szépséget és a pénzt,
Gustavo pedig a nemesi rangot.

Bár Bel mindent megtett, hogy ne gondoljon erre az
eshetőségre, Maria Elisa szavai szíven ütötték.

– Édes istenem! – sóhajtott fel. – Mit tehetnék?
– Nem tudom, Bel, tényleg nem tudom.
Bel inkább témát váltott, hogy legyűrje a kétségbeesést,
amely egyre inkább kezdett eluralkodni rajta, és szóba
hozott valamit, ami már azóta foglalkoztatta, hogy Maria
Elisa először felvetette.
– Mikor indultok Európába?
– Hat héten belül. Olyan izgatott vagyok. Pai már le is
foglalta a kabinunkat a gőzösön, ami átszeli velünk az
óceánt, és elvisz minket Franciaországba.
– Maria Elisa... – ragadta meg a barátnője kezét Bel. –
Kérlek, kérdezd meg édesapádat, hogy nem beszélne-e az
enyémmel arról, hogy én is Párizsba utazzak veletek!
Győzd meg, hogy magyarázza el neki, milyen előnyös
lenne számomra az Óvilágban pontot tenni a
tanulmányaim végére, ha már úgyis a házasságra
készülök! Tényleg, ha most nem teszek valamit, igazad
lesz: a szüleim hozzáadnak Gustavóhoz egy-két hónapon
belül. El kell menekülnöm innen. Kérlek!
– Rendben – nézett Maria Elisa barna szemével

megnyugtatóan a kétségbeesett Belre. – Beszélek pai-jal,
és meglátjuk, hogy mit tehetünk. De lehet, hogy már túl
késő. Az, hogy az Aires Cabral család meghívott a
szüleiddel magukhoz, azt súgja nekem, hogy bármikor
megtörténhet a lánykérés.

– De hiszen még csak tizennyolc éves vagyok! Túl fiatal
a házassághoz! Bertha Lutz azt mondja, hogy küzdjünk a
függetlenségünkért, és legyen saját keresetünk, hogy ne
kelljen eladni magunkat a legtöbbet ajánló kérőnek. És
egyre több nő csatlakozik hozzá, és követeli az
egyenlőséget.

– Igen, Bel, ám azok a nők nem hasonlítanak hozzád.
De – veregette meg Maria Elisa a barátnője kezét
támogatása jeleként – ígérem, hogy beszélek apámmal, és
talán meg tudunk szöktetni Rióból, legalább néhány
hónapra.

– És talán soha nem térek vissza – suttogta maga elé
Bel.

Másnap reggel Bel beszállt szüleivel az autóba, és
elindultak az A Casa das Orquídeas felé, amely az Aires
Cabral család otthona volt. Carla ott ült mellette, és a
lánya érezte rajta a feszültséget.

– Ugyan, mãe, hiszen csak egy ebédről van szó.
– Tudom, querida – mondta az anyja, miközben
kibámult az ablakon, a sofőr pedig áthajtott a magas,
kovácsoltvas kapun, és megállt egy impozáns kúria előtt,
majd hármasban elindultak az oszlopokkal övezett, tetős

bejárat felé.
A ház méretei és lenyűgöző, klasszikus stílusa ellenére

Belnek akaratlanul is eszébe jutottak Maria Elisa szavai,
miközben észrevette az elhanyagolt kertet és a viharvert
festést.

Egy szobalány fogadta, majd bevezette őket egy merev,
hivatalos társalgóba, amely tele volt antik bútorokkal. Bel
beleszippantott a levegőbe. A szobában nedves szag
érződött, és a lány a kinti hőség ellenére dideregni
kezdett.

– Máris szólok Senhora Aires Cabralnak, hogy
megérkeztek – mondta a szobalány, és hellyel kínálta
őket.

Leültek, majd szokatlanul hosszúnak tűnő várakozás
kezdődött, amelyet csendben töltöttek, míg Gustavo be
nem lépett a szobába.

– Senhora és Senhor Bonfacio, Senhorita Izabela olyan
boldog vagyok, hogy az otthonunkban köszönthettem
önöket. A szüleim kis késésben vannak, de hamarosan
csatlakoznak hozzánk.

Gustavo megrázta Antonio kezét, Carláét megcsókolta,
majd megfogta Belét.

– Hadd jegyezzem meg, hogy milyen gyönyörű ma,
Izabela. Megkínálhatom önöket valami frissítővel, míg a
szüleimre várunk?

Végül tízpercnyi mesterkélt beszélgetés után Senhora
és Se​nhor Aires Cabral is belépett a szobába.

– Elnézésüket kérem, egy családi ügy kötötte le a

figyelmünket, de most már itt vagyunk – mondta Senhor
Aires Cabral. – Átmegyünk a másik szobába ebédelni?

Az étkező igazán hatalmas volt, és egy akkora asztal
állt a közepén, amelynek elegáns mahagóniból készült
oldalai körül Bel szerint akár negyven vendég is
kényelmesen elférhetett. De ahogy felnézett maga fölé a
plafonra, hatalmas repedéseket pillantott meg az egykor
aprólékosan díszített berakáson.

– Minden rendben, Senhorita Izabela? – kérdezte
Gustavo, aki mellette ült.

– Igen, minden rendben.
– Remek, remek.
Bel lázasan kutatott alkalmas beszédtéma után,
miután az előző vacsorákon már kimerítették az összeset,
amiről általában csevegni szoktak.
– Mióta él a családja ebben a házban? – bökte ki végül.
– Kétszáz éve – válaszolta Gustavo. – És úgy hiszem,
azóta nemigen változott semmi – tette hozzá mosolyogva. –
Néha úgy érzem, mintha egy múzeumban laknék, bár a
kiállítás kétségtelenül gyönyörű.
– Valóban az – bólintott Bel.
– Ahogy ön is – bókolt Gustavo.
A vacsora alatt akárhányszor fordult is felé, Bel
minden egyes alkalommal azon kapta Gustavót, hogy őt
bámulja. A szeme kizárólag rajongásról árulkodott, a
szüleivel ellentétben, akik nem pusztán udvarias
beszélgetésbe bonyolódtak a Bonifacio házaspárral,
hanem valósággal vallatták őket. Bel látta az asztal

túloldalán ülő anyja arcát, amely feszült és sápadt volt,
miközben Senhora Aires Cabrallal próbált beszélgetni.
Vetett rá egy bátorító pillantást.

Ám ahogy a bor feloldotta az étkezőasztalnál ülők
szorongását, Gustavo is fesztelenebbül kezdett mesélni
neki, mint korábban. Az ebéd során Bel hallhatott az
irodalommal és a klasszikus zenével kapcsolatos
szenvedélyéről és arról, hogy görög filozóf​ iát, valamint
portugál történelmet tanult. Mivel soha egyetlen napot
sem dolgozott, Gustavo az idejét művelődésre fordította, és
akkor élénkült fel igazán, amikor ezek a témák kerültek
szóba. Ahogy a művészetek iránti rajongásáról beszélt, Bel
egészen feloldódott mellette, és az ebéd hátralévő része
kellemesen telt.

– Ön igazán művelt – mosolygott rá, miközben a
társaság felállt az asztaltól, hogy átvonuljon a társalgóba
egy kávéra.

– Ez nagyon kedves öntől, Izabela. Az ön bókja ezerszer
többet ér, mint bárki másé. Ön is igazán tájékozott a
művészetek dolgában.

– Mindig is szerettem volna Európába utazni, hogy
megnézhessem a nagy mesterek alkotásait – ismerte el a
lány egy sóhaj kíséretében.

Fél órával később a Bonifacio család távozott.
Miközben az autó eltávolodott a háztól, Antonio
hátrafordult, és lelkesen nézett a feleségére és a lányára,
akik a kocsi hátsó ülésén foglaltak helyet.
– Azt hiszem, nem is mehetett volna jobban.

– Igen, drágám – hagyta helyben szokásához híven a
férje gondolatait Carla. – Az ebéd remekül sikerült.

– De a ház... te jóságos ég! Földig kellene rombolni, és
újat építeni a helyére. De legalábbis egy kávéültetvénnyi
vagyonra lenne szükség a renoválásához – vigyorgott
Antonio önelégülten. – És az étel, amit felszolgáltak... Egy
part menti bódéban is ettem már jobbat. Szóval jövő héten
meghívod őket vacsorára, Carla, és megmutatjuk nekik,
hogy kell ezt csinálni. Szólj a szakácsnak, hogy szerezze be
a legjobb halat és marhát, és ne spóroljon a kiadásokkal!

– Igen, Antonio.
Amikor hazaértek, Antonio azonnal távozott, azt
állította, hogy pár órát az irodájában kell töltenie. Carla
és Bel végigsétáltak a kerten a házig.
– Gustavo nagyon kedvesnek tűnt – tapogatózott az
édesanyja.
– Igen, tényleg az – bólintott Bel.
– Ugye tudod, Bel, hogy egészen beléd habarodott?
– Ugyan, mãe, mégis hogyan? Hiszen a mai ebédnél
beszélgettünk először rendesen.
– Néztem, ahogy figyel téged ebéd közben, és én
mondom, odáig van érted – sóhajtott nagyot Carla. –
Legalább ennek örülhetek.

Tizenötödik fejezet

– Megkérdezted már édesapádat Európával
kapcsolatban? – vetette fel a témát Bel, amikor Maria
Elisa pár nappal később meglátogatta. Kihallotta a
kétségbeesést a saját hangjából.

– Igen – válaszolta Maria Elisa, miközben megszokott
helyükön üldögéltek a kertben. – Őszintén örülne, ha
velünk tartanál, már ha édesapád beleegyezik a dologba.
Megígérte, hogy még ma beszél vele, amikor később értem
jön.

– Meu Deus! – sóhajtott fel Bel. – Csak remélni tudom,
hogy mindent bevet pai meggyőzése érdekében.

– De az elmondottak alapján attól tartok, Bel, hogy
egyre közeledik a lánykérés időpontja. Még ha édesapád
bele is egyezik a dologba, a vőlegényed biztosan nem
szeretne szem elől veszteni.

Maria Elisa elhallgatott, és Bel ideges arcát fürkészte
egy darabig, mielőtt folytatta volna.

– Tényleg olyan szörnyű lenne hozzámenni? Végső
soron te magad mondtad, hogy Gustavo legalább egy
intelligens, kedves férfi. Rio egyik leggyönyörűbb házában
élnétek, és biztos vagyok benne, hogy édesapád szívesen
felújítaná az ízlésed szerint. Az új vezetéknevednek és a
szépségednek köszönhetően pedig te lennél a riói

társasági élet koronázatlan királynője. Sok lány épp ilyen
lehetőségről álmodozik – jegyezte meg.

– Mit akarsz ezzel mondani? – fordult Bel a
barátnőjéhez villogó, sötét szemmel. – Azt hittem, az én
oldalamon állsz.

– Így is van, Bel, de ismersz, én gyakorlatias ember
vagyok, és inkább a fejemre, mintsem a szívemre
hallgatok. Csak annyit akarok mondani, hogy lehetne
rosszabb is a helyzet.

– Maria Elisa – tördelte a kezét Bel –, nem szeretem őt!
Azért mégiscsak ez a legfontosabb dolog, nem?

– Egy tökéletes világban, igen. De mindketten tudjuk,
hogy a világ nem tökéletes.

– Úgy beszélsz, mint egy öregasszony, Maria Elisa.
Biztosan te is szeretnél szerelmes lenni.

– Talán – bólintott. – De azt is tudom, hogy a szerelem
csak egy a sok szempont közül, amelyet meg kell
vizsgálnunk, ha házasságról van szó. Én csak azt
mondom, légy óvatos, Bel, mert ha visszautasítod
Gustavót, akkor te is tudod, hogy az egy pofonnal ér fel a
családja számára. Talán már nem gazdagok, de még
mindig nagy hatalmuk van Rióban. Megnehezíthetik a
családod életét.

– Tehát azt mondod, hogy ha Gustavo megkéri a
kezemet, akkor nincs más választásom, mint igent
mondani. Talán egyszerűbb lenne felmászni a Corcovado-
hegyre, és leugrani a tetejéről.

– Bel... – Maria Elisa megrázta a fejét, és felvonta a

szemöldökét. – Kérlek, nyugodj meg. Biztosan van kiút. De
lehet, hogy meg kell találnod a kompromisszumot a saját
és mások kívánságai között.

Bel figyelmesen szemlélte a barátnőjét, ahogy a fák
között elsuhanó kolibrit nézte. A viselkedése, mint mindig,
most is egészen komoly volt, akár egy nyugodt tó,
amelynek a felszínét semmi sem kavarja fel. Ő pedig
újfent úgy viselkedett, mint a hegytetőről az alant
ágaskodó sziklákra zúduló vízesés.

– Bárcsak jobban hasonlítanék rád, Maria Elisa! Olyan
észszerűen gondolkodol.

– Dehogy, csak elfogadom a helyzetet. De közben, Bel,
belőlem hiányzik a te tüzességed és szépséged.

– Ne butáskodj! Te vagy az egyik leggyönyörűbb ember,
akit csak ismerek. Külsőleg és belsőleg is – ölelte meg Bel a
barátnőjét váratlanul. – Köszönöm a tanácsodat és a
segítséget. Igaz barát vagy.

Egy órával később megérkezett Heitor da Silva Costa,
Maria Elisa édesapja a Mansão da Princesa bejáratához.
Gabriela nyitott ajtót, Bel és Maria Elisa pedig titokban az
étkező ajtajánál füleltek, miközben a vendég
megkérdezte, hogy Antonio odahaza van-e.

Bel eddig csak pár udvarias szót váltott Senhor da Silva
Costával a különböző társasági eseményeken, de
szimpatikus volt neki a férfi. Jóképűnek találta finom
vonásai és halványkék szeme miatt, amely gyakran
elrévedt a messzeségbe. Talán ilyenkor a Corcovado-hegy

tetejét és az általa építendő Krisztus-szobor helyét
fürkészte.

Bel megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor édesapja
előkerült a dolgozószobájából, és barátságosan, bár kissé
meglepetten üdvözölte Heitort az előtérben. Az adott okot
a reményre, hogy tudta, az apja tiszteli Heitort, nemcsak
azért, mert egy régi, portugál család sarja, hanem a Cristo
tervezése miatt is, amelynek köszönhetően mostanában
egyfajta hírnévre tett szert Rióban.

A két lány hallotta, ahogy a két férfi besétál a
társalgóba, és bezárja maga mögött az ajtót.

– Nem bírom elviselni – süppedt a székbe Bel. – Az egész
jövőm ettől a beszélgetéstől függ.

– Ne dramatizáld túl! – mosolygott Maria Elisa. – Biztos
vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

Húsz perccel később, még mindig teljesen feszülten, Bel
hallotta, hogy kinyílik a társalgó ajtaja, és kilép rajta a két
férfi, akik már a Cristóról beszélgettek.

– Ha feljönne a hegyre, hogy a saját szemével is lássa a
terveimet, csak szóljon! – mondta Heitor. – Most ideje
megkeresnem a lányomat, és hazavinnem.

– Természetesen – azzal Antonio jelzett Gabrielának,
hogy kerítse elő Maria Elisát. – Öröm volt találkozni,
senhor, és köszönöm a kedves ajánlatát.

– Igazán nincs mit. Á, itt is vagy, Maria Elisa. Sietnünk
kell, mert van egy találkozóm öt órakor a városban.
Adeus, Senhor Bonifacio.

Ahogy apa és lánya elhagyták a házat, Maria Elisa

bizonytalanul megvonta a vállát Bel felé, aki az előtér
végében ácsorgott. Majd a bejárati ajtón keresztül eltűnt.

Bel látta, hogy édesapja pár másodpercig tétovázik,
majd visszamegy a dolgozószobájába. Amikor észrevette a
lánya aggódó arcát, megrázta a fejét, és mélyet sóhajtott.

– Az arcodon látom, hogy tudtál a dologról.
– Maria Elisa ötlete volt a dolog – vágta rá Bel. –
Megkérdezte, mert úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha
lenne egy női kísérője is Európában. Tudod, hogy csak két
fivére van, és...
– Ahogy azt Senhor da Silva Costának is mondtam,
Izabela, ki van zárva a dolog.
– De miért, pai? Te is biztosan belátod, hogy egy európai
utazás milyen sokat számítana a tanulmányaim
szempontjából.
– Nincs szükséged további tanulmányokra, Izabela.
Már így is több ezer reált költöttem az oktatásodra, ami
meg is térült. Már kifogtál egy nagyhalat. Mindketten
tudjuk, hogy Senhor Gustavo bármikor megkérheti a
kezedet. Szóval áruld el, mégis miért egyeznék bele egy
ilyen fontos pillanatban, hogy áthajózz az Óvilágba,
amikor épp most készülnek királynővé koronázni az
Újban?
– Pai, kérlek...
– Elég legyen! Hallani sem akarok róla többet. A vita le
van zárva. Vacsoránál találkozunk.
Bel hangja elcsuklott, sarkon fordult, és
keresztülrohant a konyhán, meglepve ezzel a döbbent

szolgálókat a ház végében, akik épp a vacsorát készítették
elő, majd keresztülviharzott a szabadba vezető ajtón.
Végigszaladt a kerten, és a ruhájával mit sem törődve
elkezdett felkapaszkodni a sűrű erdővel borított
hegyoldalon, miközben a növényekbe és fákba
kapaszkodott, hogy feljebb küzdje magát.

Tíz perccel később már biztos volt benne, hogy ilyen
magasan senki sem hallja, így a meleg földre vetette
magát, és bömbölni kezdett, akár egy vadállat. Amikor
dühe és csalódottsága végre csillapodott, a hátára fordult,
és lesöpörte a földet muszlinból készült ruhájáról. Állát a
térdének támasztva üldögélt, a kezét szorosan maga köré
fonta. Ahogy letekintett Rióra, a gyönyörű látvány lassan
megnyugtatta. Tanulmányozni kezdte az alant elterülő
várost, és pillantása megakadt Cosme Velho negyedén.
Aztán maga fölé pillantott a Corcovado-hegyre, amelynek
csúcsát egy szürke felhő nyaldosta.

A másik irányban, a hegyoldaltól valamivel messzebb
egy favela, vagyis egy nyomornegyed állt, ahol a
nincstelenek építettek maguknak menedéket abból, amit
csak találtak. Ha figyelmesen hallgatózott, az enyhe
szellőn túl meghallotta a surdo dobok elhaló hangját,
amelyen a nyomornegyed lakói éjjel-nappal játszottak,
miközben a szambára, a hegyek muzsikájára táncoltak,
hogy elfelejtsék nyomorúságukat. A kétségbeesett
emberek látványa és hangja észhez térítette.

– Nem vagyok más, mint egy elkényeztetett, önző,
gazdag lány – motyogta maga elé. – Hogy viselkedhetem

így, amikor nekem mindenem megvan, nekik pedig nincs
semmijük?

Bel lassan leeresztette a fejét a térdére, és bocsánatot
kért.

– Kérlek, Szűzanya, szabadíts meg szenvedélyes
szívemtől, és adj helyette olyat, mint amilyen Maria
Elisának van – imádkozott buzgón –, mert a sajátommal
nem megyek semmire. Ígérem, mostantól hálás és
engedelmes leszek, és nem szegülök ellen apám
akaratának.

Tíz perccel később Bel lebotorkált a hegyoldalon, majd
piszkosan és csapzottan, de emelt fővel sétált végig a
konyhán. Felszaladt az emeletre, és megkérte Gabrielát,
hogy eresszen neki fürdővizet, majd beleereszkedett, és
arra gondolt, hogy ezentúl tökéletes, engedelmes lány... és
feleség lesz.

Vacsora közben nem került szóba az európai út, és
aznap este Bel úgy feküdt le aludni, hogy tudta, soha
többé nem hozzák szóba.

Tizenhatodik fejezet

Három héttel később az Aires Cabral család három
tagja nagyszabású vacsorára érkezett a Mansão da
Princesa rezidenciára. Antonio mindent bevetett, hogy
lenyűgözze őket, és eldicsekedhessen a sikeres
kávévállalkozásával, amely a mágikus brazil kávébab
iránti amerikai igény fokozódásával hónapról hónapra
egyre növekedett.

– A családunknak régebben voltak kávéfarmjai Rio
környékén, de a rabszolgaság eltörlésével hamar
fenntarthatatlanokká váltak – jegyezte meg Gustavo apja.

– Ó, igen. Valóban szerencsém van, hogy a farmjaim
São Paulo közelében találhatók, ahol kevésbé
támaszkodtunk a rabszolgamunkára – válaszolta Antonio.
– És arrafelé a termőföld is jobban alkalmas a
kávétermesztésre. Úgy hiszem, enyém az egyik legjobb
termény. Vacsora után megkóstolhatjuk.

– Igen, hogyne, mindnyájunknak örülnünk kell az új
világnak – bólintott mereven Maurício.

– És azon kell munkálkodnunk, hogy megőrizzük a régi
értékeket és hagyományokat – tette hozzá Gustavo anyja
élesen.

Bel egész vacsora alatt Luiza Aires Cabralt figyelte,
akinek az arcán csak ritkán jelent meg mosoly. Kétség

sem fért hozzá, hogy fiatalabb korában biztosan gyönyörű
volt: a szeme valószerűtlenül kék, a vonásai finomak. De
úgy tűnt, hogy a keserűség minden bájt letörölt az
arcáról, miközben belülről rágta. Bel ígéretet tett
magának, hogy vegyen bármilyen fordulatot is az élete, ő
sosem végzi majd így.

– Úgy tudom, hogy ismeri Heitor da Silva Costa lányát,
Maria Elisát – jegyezte meg csendesen Gustavo Belnek. –
Kedves barátnője?

– Így van.
– Jövő héten ellátogatok édesapámmal, hogy
találkozzam Senhor da Silva Costával a Corcovado-
hegyen, mert szeretne beszámolni a terveiről. Pai a
Círculo Católico tagja, amely először megálmodta, hogy
erre a helyre kerüljön egy Cristo-szobor. Tudom, hogy
Senhor da Silva Costa tervei gyakran változnak, és nem
irigylem tőle ezt a hatalmas feladatot. A hegy több mint
hétszáz méter magas.
– Soha nem jártam még odafent, bár a közelben lakunk
– mondta Bel. – A hegy a kert végében kezdődik.
– Talán az édesapja megengedné, hogy felvigyem oda.
– Nagyon örülnék neki, köszönöm – válaszolta a lány
udvariasan.
– Akkor már kész is a terv. Később beszélek vele.
Ahogy Bel elfordult Gustavótól, hogy folytassa a sűrített
tejből és karamellből készített, ízletes pudim de leite
condensado desszertet, még mindig magán érezte a férfi
pillantását.

Két óra múlva a szobalány becsukta az ajtót a
vendégek mögött, Antonio pedig ragyogó arccal fordult
Carlához és Belhez.

– Azt hiszem, lenyűgöztük őket, és van egy olyan
érzésem, hogy az én drága princesám – csippentette össze
Bel arcát – hamarosan híreket kap Gustavótól. Indulás
előtt megkérdezte, hogy felvihet-e a Corcovado-hegyre
jövő héten. Ez tökéletes hely egy fiatalember számára a
lánykéréshez, nem gondolod?

Bel épp nyitotta a száját, hogy visszaszóljon az apjának,
de aztán eszébe jutott a fogadalma arról, hogy
engedelmesebb lesz.

– Igen, pai – sütötte le a szemét illedelmesen.
Később, lefekvés után azt kívánta, bárcsak itt lenne
vele Loen, és beszélgethetnének, ám ekkor kopogást
hallott az ajtón.
– Szabad.
– Querida – jelent meg az ajtóban az anyja arca –, ugye
nem ébresztettelek fel?
– Nem, mãe. Gyere csak be! – paskolta meg a matracot,
édesanyja pedig letelepedett mellé az ágyra, majd felé
nyújtotta a kezét.
– Izabela, kérlek, ne feledd, hogy a lányom vagy,
szeretlek, és jól ismerlek, ezért fel kell tennem egy kérdést
most, hogy úgy tűnik, Gustavo hamarosan megkéri a
kezedet. Ez az, amit szeretnél?
Újra eszébe jutott a fogadalma, így Bel gondosan
megválogatta a szavait.

– Mãe, igazság szerint nem szeretem Gustavót. És az
apját meg az anyját sem. Mindketten tudjuk, hogy
leereszkedően viselkednek velünk, és sokkal jobban
örülnének egy portugál menyasszonynak az egy szem
fiuk számára. De Gustavo kedves és figyelmes, és azt
hiszem, jó ember is. Tudom, hogy milyen boldoggá tesz
majd a dolog téged, és főleg pai-t. Szóval – itt Bel nem
tudott visszafojtani egy kis sóhajt –, ha megkéri a kezemet,
boldogan igent mondok majd.

Carla mélyen a lánya szemébe nézett.
– Biztos vagy benne, Bel? Akarjon bármit is az apád,
anyaként ismernem kell a valódi érzéseidet. Szörnyű bűn
lenne olyan életre kényszeríteni, amelyet nem szeretnél
magadnak. Én pedig mindenekelőtt azt szeretném, hogy
boldog legyél.
– Köszönöm, mãe, és biztos vagyok benne, hogy az
leszek.
– Nos – jegyezte meg Carla rövid habozás után –, úgy
gondolom, hogy az évek alatt a szerelem később is szárba
szökkenhet egy férfi és egy nő között. Bízz bennem,
tudom. Elvégre hozzámentem apádhoz – mosolyodott el
fanyarul. – Kezdetben nekem is voltak kétségeim, de most
már a hibáival együtt sem cserélném el semmi pénzért. És
ne feledd, mindig fontosabb, hogy a férfi szeresse a nőt,
mint fordítva.
– Miért mondod ezt, mãe?
– Azért, drágám, mert bár a nők szíve időnként
megremeghet, és másokkal is szerelembe eshet, a férfiak,

bár látszólag kevésbé érzelmesek, ha egyszer
beleszeretnek valakibe, akkor többnyire örökké szeretni
fogják. És úgy érzem, Gustavo tényleg szeret téged. Látom
a szemében, amikor rád néz. És ez garantálja, hogy a
férjed melletted maradjon, és ne legyen hűtlen. – Carla
megpuszilta Belt. – Aludj jól, querida!

Az anyja elhagyta a szobát, Bel pedig az
elhangzottakon gondolkozott. Csak remélni tudta, hogy az
anyjának igaza van.

– Kész vagy?
– Igen – állt türelmesen Bel a társalgóban, míg az anyja
és az apja alaposan megvizsgálta.
– Gyönyörű vagy, princesa – mondta Antonio
elragadtatottan. – Mégis melyik férfi utasítana vissza?
– Izgulsz, querida? – kérdezte Carla.
– Csak felmegyek vonattal a Corcovado-hegyre Gustavo
társaságában. Ennyi, és nem több – válaszolta Bel,
miközben próbálta féken tartani növekvő ingerültségét.
– Hát – jegyezte meg Antonio, miközben összerezzent,
amikor megszólalt a csengő –, majd meglátjuk. Már itt is
van.
– Sok szerencsét, és áldjon meg a jóisten! – búcsúzott el
tőle Carla, és megpuszilta a lánya két orcáját.
– Itt várjuk majd a híreket – szólt utána Antonio, míg
Bel elhagyta a szobát, és odakint találta Gabrielát, aki
arra várt, hogy feltegye a lány fejére az új, selyemből
készült, harangszabású kalapot, amelyet külön erre az

alkalomra vásároltak.
Gustavo az ajtóban várta, vékony, szálkás alakja

szokatlanul elegánsnak hatott a krémszínű
vászonöltönyben és a hetyke szalmakalapban.

– Senhorita Izabela, ma kivételesen gyönyörű.
A sofőrünk odakint várakozik. Mehetünk?

Ahogy kisétáltak az autóhoz, és mindketten beültek a
hátsó ülésre, Bel ráébredt, hogy Gustavo sokkal
idegesebb, mint ő. A Corcovado-hegyre indított
vonatoknak otthont adó apró vasútállomásra vezető
háromperces úton teljes csendben ült. Kisegítette az
autóból, majd felszálltak az egyik kocsiba, amely
valójában a kicsiny gőzmozdonyhoz erősített két vagon
egyike volt.

– Remélem, a kilátás elnyeri a tetszését, még ha nem is
kényelmes az út – jegyezte meg Gustavo.

A vonat elkezdett felkapaszkodni a hegyre, az
emelkedő olyan meredek volt, hogy Bel alig bírta
egyenesen tartani a nyakát. Amikor a vonat váratlanul
zökkent egyet, Bel ösztönösen megragadta Gustavo vállát,
a férfi pedig azonnal átkarolta a derekát.

Eddig ez volt a legbizalmasabb fizikai érintkezés
közöttük, és bár Belt nem mozgatta meg különösebben a
dolog, ellenkezést sem érzett. Olyan volt az egész, mint egy
báty megnyugtató érintése. A mozdony zaja lehetetlenné
tette a beszélgetést, így a lány elengedte magát, és inkább
élvezte az utat, ahogy a kis vonat végigpöfögött a buja,
városi vadonban, amelynek gyökerei egészen az ő

kertjükig nyúltak.
Bel szinte csalódott volt, amikor a vonat megérkezett a

fenti állomásra, az utasok pedig kiszálltak.
– Van itt egy pont, ahonnan csodás kilátás nyílik Rióra,

de fel is mehetünk a csúcsra, és megnézhetjük, ahogy
kiássák a Cristo Redentor alapjait – ajánlotta Gustavo.

– Természetesen szeretnék felmenni a hegytetőre –
mosolygott Bel, és azonnal észrevette a férfi elismerő
pillantását. Követték a bátrabbakat a lépcsőn, miközben a
forró napsugarak próbára tették a kitartásukat, és egyre
melegebb és melegebb lett az elegáns ruhákban.

Nem szabad izzadnom, gondolta Bel, miközben érezte,
hogy az alsóruhái lassan átnedvesednek. Végül felértek a
hegy tetején lévő fennsíkra. Előttük egy kilátópavilon állt.
Messzebb a hegycsúcson Bel látta a kotrógépeket, amint
hatalmas kanalaikkal szikladarabokat szakítanak ki a
földből. Gustavo kézen fogta, és a pavilon árnyékába
húzta.

– Senhor da Silva Costa azt mondta, hogy először sok-
sok méter mélyre kell ásniuk, hogy a szobor véletlenül se
dőlhessen el. Most pedig – forgatta meg Belt a vállánál
fogva, és vezette oda a pavilon széléhez – nézzen csak oda!

Bel a jelzett irányba nézett, és egy elegáns ház fénylő,
piros tetejét látta.

– Az ott a Parque Lage?
– Igen, és az arborétumok gyönyörűek. De ismeri a
telken lévő ház történetét?
– Nem.

– Nem olyan régen egy brazil férfi beleszeretett egy
olasz opera-énekesnőbe. Bármit megtett volna, hogy a nő
hozzámenjen, és Rióba költözzön, de az énekes megszokta
Olaszországot, és nem akart idejönni. Így a férfi
megkérdezte, hogy miért hagyná hátra szeretett Rómáját.
A nő azt válaszolta, hogy egy olyan palazzóban szeretne
élni, amilyenek otthon is vannak. Ezért – mosolyodott el
Gustavo – a férfi épített neki egyet. Ő pedig hozzáment,
Rióba költözött, és mind a mai napig távoli otthona egy
gyönyörű darabjának falai között él.

– Milyen romantikus – suttogta Bel, mielőtt még
rajtakapta volna magát, majd amennyire csak lehetett,
előrehajolt, és lenézett az alant elterülő, gyönyörű
kilátásra. Egy kar szinte azonnal átfogta a derekát.

– Óvatosan. Nem szívesen mondanám azt a szüleinek,
hogy leesett a Corcovado-hegy tetejéről – mondta
mosolyogva. – Tudja, Izabela, ha tudnék, építenék
magának egy épp ilyen gyönyörű házat.

Bel még mindig a mélység fölé hajolt, így a férfi nem
láthatta az arcát, ő pedig a háta mögül hallotta a szavait.

– Ez nagyon kedves öntől, Gustavo.
– És igaz is. Izabela... – fordította finoman maga felé –,
tudnia kell, hogy mit fogok kérdezni magától.
– Én...
Egy ujj azonnal a szája elé emelkedett.
– Azt hiszem, jobb lenne, hogyha még nem mondana
semmit, különben elhagy a bátorságom – köszörülte meg
a férfi idegesen a torkát. – Maga olyan gyönyörű, így

tudom, hogy külsőleg nálam jobb férjet érdemelne.
Mindketten tudjuk, hogy bárkit megkaphatna, akit csak
szeretne. Rio minden férfiját elvarázsolta, ahogy engem is.
De szeretném, ha tudná, hogy számomra nem csak a
külseje számít.

Gustavo elhallgatott, Bel pedig rögtön úgy érezte, hogy
válaszolnia kell. Kinyitotta a száját, de az ujj megint a
szája elé emelkedett, és a férfi lepisszegte.

– Kérem, engedje meg, hogy befejezzem. Az első
pillanattól fogva, hogy megláttam a tizennyolcadik
születésnapján, tudtam, hogy önnel szeretnék lenni.
Megkértem az apját, hogy mutasson be, és... – Vállat vont.
– A többit ön is tudja. Természetesen gyakorlatiasan kell
gondolkodnunk, így kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy
felszínesen szemlélve ez a házasság kényelmes megoldás
a szüleink számára, hiszen az ön családjának pénze van,
az enyémnek pedig neve. De, Izabela, el kell mondanom,
hogy ez a házasság nem ilyen szomorú alapokra épülne.
Azért, mert... – torpant meg Gustavo egy pillanatra
lehajtott fejjel, majd felnézett rá – szeretem magát.

Bel a szemébe nézett, és őszinteséget látott benne. Bár
tudta, hogy ma meg fogja kérni a kezét, az elmondottak
sokkal őszintébben és megindítóbban hangzottak, mint
amire számított. Ironikus módon hirtelen szimpátiát
érzett Gustavo iránt, de némi bűntudat is keveredett e
mellé, hiszen azt kívánta, bárcsak osztozhatna az
érzésein. Ezzel élete kirakós játékának minden egyes
darabkája a helyére kerülne.

– Gustavo, én...
– Izabela, kérem – vágott közbe. – Ígérem, mindjárt
befejezem. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg szinte
biztosan nem osztozik az érzéseimben. De azt hiszem, sok
mindent megadhatok, ami szebbé teheti az életét. És
bízom benne, hogy egy napon kissé ön is megszeret
engem.
Bel elnézett Gustavo válla felett, és látta, hogy a pavilon
többi látogatója távozott, így kettesben maradtak.
– Ha ez segít – folytatta a férfi –, három napja
találkoztam Senhor da Silva Costával, és elmondta, hogy
ön mennyire szeretne Európába utazni a családjával.
Izabela, azt szeretném, ha elutazna. Ha beleegyezik, hogy
azonnal eljegyezzük egymást, és hozzám jön az Európából
való hazatérése után, akkor megmondom az apjának,
hogy egy ilyen kulturális utazás az Óvilágban tökéletesen
illene a leendő feleségemhez.
Bel meglepetten bámult rá, mert teljesen váratlanul
érte az ajánlat.
– Maga még nagyon fiatal, querida. Nem szabad
elfelejtenie, hogy majdnem tíz évvel idősebb vagyok önnél
– mondta Gustavo, miközben megérintette az arcát. – És
szeretném, ha szélesíthetné a látókörét, ahogy erre
nekem is lehetőségem volt fiatalabb koromban. Tehát, mi
a válasza?
Bel tudta, hogy azonnal válaszolnia kell. Gustavo
javaslata valóra váltaná az álmait. Egyetlen szavába
kerülne, és megkaphatná a hőn áhított utazást, hogy

kiszakadhasson Rio szűk világából. Nagy ára volt az
ajánlatnak, de ezt már egyébként is elfogadta volna.

– Gustavo, igazán nagylelkű a javaslata.
– Természetesen nem leszek tőle boldog, Izabela.
Mindennap hiányolni fogom, de megértem, hogy nem
zárhatok kalitkába egy ilyen gyönyörű madárkát. Ha
valóban szeretem, engednem kell szabadon repülni –
fogta meg a kezét Gustavo. – Természetesen sokkal inkább
örülnék, ha én mutathatnám meg önnek az európai
nevezetességeket. Sőt arra gondoltam, hogy Európába
utazhatnánk nászútra. De őszintén szólva, jelenleg
nincsenek meg az anyagi keretei annak, hogy egy ilyen
utazást finanszírozhassak. Ráadásul a szüleim is rá
vannak szorulva a segítségemre. Tehát, mi a válasza? –
nézett rá kérdőn.
– Gustavo, a szülei és a riói társasági élet biztosan nem
nézi majd jó szemmel ezt a dolgot. Ha a menyasszonya
vagyok, nem kellene itt maradnom önnel Rióban az
esküvőnkig?
– Az Óvilágban, ahonnan a szüleim származnak,
teljesen megszokott, hogy egy fiatal lány kulturális
utazást tegyen az esküvője előtt. Elfogadják majd. De ne
várasson tovább, querida Izabela! Alig bírom elviselni ezt
a kínt.
– Azt hiszem – vett mély levegőt Bel –, hogy igent
mondok.
– Meu Deus! Hál’ istennek! – válaszolta a férfi valódi
megkönnyebbüléssel. – Akkor odaadhatom önnek ezt.

Gustavo benyúlt a belső kabátzsebébe, és előhúzott
belőle egy viharvert, bőrborítású dobozkát.

– Ez a gyűrű az Aires Cabral család örökségének része.
A történet szerint Péter császár unokatestvére viselte,
amikor eljegyezték.

Bel a hibátlan gyémántra bámult, amely két zafír
között kapott helyett.

– Gyönyörű – bukott ki belőle őszintén.
– A középen található kő nagyon régi, Tejuco bányáiból
származik, az arany pedig Ouro Pretóból. Felhúzhatom az
ujjára? Csak a méret kedvéért – tette hozzá sietve. –
Elvégre haza kell kísérnem, és hivatalosan is meg kell
kérnem a kezét az édes​apjától.
– Természetesen.
Gustavo felcsúsztatta Bel jobb kezének gyűrűsujjára az
ékszert.
– Íme – válaszolta –, kicsit igazítani kell rajta, hogy
tökéletes legyen a gyönyörű, vékony ujjára, de nagyon jól
áll. – Gustavo megfogta a lány kezét, és megcsókolta a
gyűrűt. – Tudja, drága Izabela, hogy elsőként a kezére
figyeltem fel? Igazán – azzal megcsókolta mindegyik
ujjhegyét – különleges.
– Obrigada.
Gustavo finoman lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és
visszatette a dobozba.
– Ideje elindulnunk lefelé, még mielőtt a vonatot
leállítják éjszakára, és idefent ragadunk. Nem hiszem,
hogy ennek örülne az édesapja – tette hozzá fanyarul.

– Nem – hagyta rá Bel, miközben Gustavo a kezénél
fogva vezette ki a pavilonból, le a lépcsőkön az állomásig.
De titokban pontosan tudta, hogy most, miután végre
kifogta a „hercegét”, az apja bárminek örülne.

Miután hazaértek, Bel azonnal visszavonult a
szobájába, míg Gustavo az édesapjával beszélt. Feszülten
ült az ágy szélén, és elhessegette Gabrielát, amikor bejött
megkérdezni, hogy szeretne-e átöltözni. Egyszerre érezte
magát bizonytalannak és elragadtatottnak.

Eltöprengett azon, hogy Gustavo miért bátorította az
európai körútra. Talán titokban megkönnyebbült, hogy
eltolhatják az elkerülhetetlen házasságot, mert valójában
nem áll készen a sietős frigyre? Talán szegény Gustavót
ugyanilyen nyomás éri a szülei részéről, mint amelyet ő
tapasztalt az apjától? De a lánykérés alatt a szemében
felcsillanó rajongás valódinak tűnt...

Gabriela zavarta meg a gondolkodásban, aki ragyogó
mosollyal lépett be a hálószobába.

– Az édesapja látni kívánja odalent. Azt az utasítást
kaptam, hogy a legjobb pezsgőt szolgáljam fel. Gratulálok,
senhorita! ​Remélem, boldog lesz, és a Szűzanya sok
gyermekkel ajándékozza meg.

– Köszönöm, Gabriela – mosolygott rá Bel, miközben
elhagyta a szobát, majd könnyedén lesétált a lépcsőn, és
követte a társalgóból kiszűrődő hangokat.

– És íme, a jövendő ara! Gyere, csókold meg apádat,
princesa, és jobb, ha tudod, hogy most adtam áldásomat a

választásodra.
– Köszönöm, pai – válaszolta Bel, és kétoldalt

megcsókolta az apja arcát.
– Drága Izabela, tudnod kell, hogy ma a világ

legboldogabb emberévé tetted az apádat.
– Engem pedig a legboldogabb férfivá Rióban. – Gustavo

ragyogott.
– Á, itt is van édesanyád, ideje megosztani vele is a

híreket – tette hozzá Antonio, amikor Carla belépett a
szobába.

A kölcsönös gratulációk folytatódtak a pezsgő érkezése
után is, és mind a négyen tósztot mondtak Bel és Gustavo
eljövendő egészségére és boldogságára.

– Ne feledje, aggódom, hogy az esküvője előtt több ezer
kilométerre akarja elküldeni, senhor – jegyezte meg
Antonio, és némi rosszallás suhant át az arcán, miközben
kérdőn nézett Gustavóra.

– Ahogy elmondtam, Bel még nagyon fiatal, és úgy
gondolom, hogy egy európai utazás nemcsak érettebbé
tenné, hanem a látottak miatt a beszélgetéseink is sokkal
izgalmasabbak lennének öreg korunkban, amikor már
kifogytunk a bókokból – mosolygott Gustavo, és lopva
Belre kacsintott.

– Hát, nem is tudom – szabódott Antonio. – De legalább
elmehet a legjobb párizsi szabókhoz, hogy megterveztesse
az esküvői ruháját – hagyta rájuk a dolgot.

– Természetesen. És biztos vagyok benne, hogy
tökéletesen fog festeni, válasszon bármit is. Most pedig –

itta ki a pezsgőjét Gustavo – ideje indulnom, hogy a
szüleimmel is megosszam az örömteli hírt. Bár nem fogja
őket meglepetésként érni – mosolyodott el.

– Hogyne! És mielőtt a menyasszonya Európába utazna,
még szerveznünk kell egy eljegyzési ünnepséget. Talán
pont a Copacabana Palace-ban, ahol először látta meg a
jövendőbelijét. – Antonio alig bírta megállni, hogy ne
vigyorogjon túlságosan. – És természetesen be kell
jelentenünk az újságok társasági hasábjain is – tette
hozzá, miközben kikísérte Gustavót a bejárathoz.

– Ezeket a részleteket szívesen hagyom a
menyasszonyom családjára – egyezett bele. Majd
megfogta Bel kezét, és megcsókolta. – Jó éjt, Izabela!
Köszönöm, hogy boldoggá tett.

Antonio megvárta, amíg Gustavo autója távozik, majd
örömében szinte felpattant, erős karjába vette Belt, és
megpörgette maga körül, pont, mint kislány korában.

– Megcsináltad, princesa. Megcsináltuk! – Azzal letette
Belt, majd a feleségéhez lépett, és megölelte. – Hát nem
csodálatos, Carla?

– Dehogynem. Ha Bel is boldog, akkor igazán remek hír.
Antonio egy pillanatra eltöprengve nézte Carla arcát.
– Nem érzed jól magad, querida? Sápadtnak tűnsz.
– Fáj a fejem, ennyi az egész. Most pedig – mosolyodott
el nagy nehezen – megyek, és megmondom a szakácsnak,
hogy valami különlegeset készítsen vacsorára.
Bel követte az édesanyját a konyhába vezető folyosón,
részben azért, hogy elkerülhesse édesapja túláradó

eufóriáját.
– Mãe, tényleg örülsz?
– Hát persze hogy örülök, Izabela.
– És biztosan jól vagy?
– Igen, querida. Most menj fel a szobádba, és vegyél fel

egy szép ruhát az ünnepi vacsorára.

Tizenhetedik fejezet

A következő pár hét gyorsan eltelt, mivel Bel és Gustavo
eljegyzését egész Rio alaposan megünnepelte. Mindenki,
aki számított, részese akart lenni a tündérmesének,
hiszen a románc hasonlított egy koronaherceg és
gyönyörű jövendőbelije szerelméhez.

Antonio dúskált a neki és a feleségének küldött,
estélyekre és vacsorákra szóló meghívókban, amelyeket
korábban mindig előttük zárt ajtók mögött rendeztek.

Belnek alig maradt ideje a közelgő európai útjára
gondolni, bár a gőzösre már lefoglalták a helyet, Madame
Duchaine pedig mindent megtett, hogy a lány ruhatára
alkalmas legyen az Óvilág divatfővárosában történő
látogatásra.

Loen végre visszatért a fazendáról, és Bel alig várta,
hogy véleményt mondjon Gustavóról.

– Azt hiszem, az eddig látottak alapján, Senhorita Bel –
kezdte óvatosan –, egy nagyon tisztességes férfi, akiből
remek férj válik majd. A családnév pedig biztosan számos
előnnyel jár majd. De... – hallgatott el egy pillanatra, majd
megrázta a fejét. – Nem, ez igazán nem az én dolgom.

– Ugyan, Loen, hiszen gyermekkorunk óta ismerjük
egymást, és senkiben sem bízom nálad jobban. Mondd el
bátran a véleményedet!

– Akkor ne haragudjon, hogy emlékeztetem rá, minha
pequena – válaszolta kedves arccal –, de a leveleiben azt
írta, hogy nagyon bizonytalan az eljegyzéssel
kapcsolatban. És most, hogy láttam önöket együtt... Bizton
állíthatom, hogy nem szereti őt. Ez egyáltalán nem
aggasztja?

– Mãe azt mondta, hogy a szerelem később is
kialakulhat két ember között. És különben is, nincs
választásom... – jegyezte meg Bel. A szeme biztatásért
könyörgött.

– Akkor biztos vagyok benne, hogy az édesanyjának
igaza van. Senhorita Bel... – nézett rá hirtelen
elbizonytalanodva Loen.

– Mi az?
– Szeretnék elmondani valamit. Amíg a fazendán
laktam, találkoztam valakivel. Egy férfival.
– Te jó ég, Loen! – kiáltott meglepetten Bel. – Hogyhogy
nem mondtál erről korábban semmit?
– Azt hiszem, kicsit szégyenlős voltam, önt pedig
annyira lefoglalta az eljegyzés, hogy nem volt megfelelő
alkalmunk beszélni.
– Kiről van szó? – kíváncsiskodott Bel.
– Bruno Canterino, Fabiana és Sandro fia – vallott színt
a szobalány.
Bel emlékezett a jóképű férfira, aki a fazendán
dolgozott a szüleivel, és Loenre mosolygott.
– Nagyon jóvágású, biztosan remekül összeilletek.
– Már kiskorunk óta ismerem, és mindig is barátok

voltunk. De most valami több lett belőle – bökte ki Loen.
– Szereted? – kérdezte Bel.
– Igen, és nagyon hiányzik most, hogy visszatértem

Rióba. De most már fel kell öltöztetnünk, különben
elkésik.

Bel csendesen állt, miközben Loen segített neki, és
pontosan tudta, hogy a lány miért beszélt ilyen őszintén a
szerelméről, de azzal is tisztában volt, hogy Gustavóval
kötendő házasságának kerekei már mozgásba lendültek,
és nem volt mit tenni.

Belt legalább az megnyugtatta, hogy minél több időt
töltött Gustavóval, annál inkább megkedvelte. A férfi a
legapróbb kívánságára is ügyelt, és csüngött minden
egyes szaván. Amióta igent mondott neki, Gustavo folyton
a fellegekben járt, így nehéz volt közömbösnek maradni
iránta.

– Ha már nem görény, akkor legyen inkább
kölyökkutya – nevetett Maria Elisa, amikor a két barátnő
találkozott egy jótékonysági esten a botanikus kertben. –
Legalább már nem veted meg.

– Nem, nagyon is megkedveltem – jegyezte meg Bel, de
szívesen hozzátette volna, hogy nem ez a lényeg. Hiszen
szerelmesnek kellene lennie.

– Alig hiszem el, hogy megengedte, hogy elutazz velünk
Európába. A legtöbb férfi az ő helyzetében hallani sem
akarna róla.

– Úgy tűnik, a legjobbat akarja nekem – mondta Bel

óvatosan.
– Igen, valóban úgy látszik. Nagyon szerencsés lány

vagy. Visszajössz hozzá, igaz? – fürkészte Maria Elisa. – Az
eljegyzés nem csak egy kibúvó, hogy elutazhass Európába,
ugye?

– Mégis minek nézel? – fortyant fel Bel. – Hát persze
hogy visszajövök hozzá. Nagyon megkedveltem Gustavót.

– Remek – vágta rá Maria Elisa határozottan –, mert
nem örülnék, ha nekem kellene hazajönnöm, és
közölnöm vele, hogy a menyasszonya meglépett egy olasz
festővel.

– Ugyan, kérlek, mintha ilyesmi megeshetne! –
grimaszolt Bel.

Gustavo egy nappal az utazás előtt eljött a Mansão da
Princesába, hogy elköszönjön Beltől, mielőtt a gőzös
elindult volna a Silva Costa családdal és vele az Atlanti-
óceánon át Franciaországba.

– Tehát most látjuk egymás utoljára sok-sok hónapig –
mosolyodott el szomorúan. – Nagyon hiányozni fog,
Izabela.

– Nekem is hiányozni fog, Gustavo – válaszolta a lány. –
Nem tudom eléggé megköszönni, hogy elengedett.

– Csak szeretném boldoggá tenni. Van valamim az ön
számára.

Gustavo belenyúlt a zsebébe, és előhúzott belőle egy
bőrszütyőt. Ahogy kinyitotta, Bel látta, hogy egy nyaklánc
van benne.

– Ez az öné – mondta a férfi, miközben átadta neki. –
Egy holdkő, amely megóvja a viselőjét, különösen ha a
tengeren kel át, távol a szeretteitől.

Bel ránézett a finom, kékesfehér kőre, amely apró
gyémántok gyűrűjében kapott helyet.

– Gyönyörű – mondta őszinte lelkesedéssel. – Köszönöm,
Gustavo!

– Külön önnek választottam – tette hozzá a férfi
elégedetten látva Bel reakcióját. – Nem különösebben
értékes, de örülök, hogy tetszik.

– Nagyon is – válaszolta a lány meghatódva a
figyelmességtől. – Feltenné nekem?

Gustavo segített neki, majd a nyakához hajolt, és
megcsókolta.

– Minha linda Izabela{18} – suttogta elragadtatottan. –
Tökéletes.

– Ígérem, hogy mindennap viselni fogom.
– És gyakran ír?
– Igen.
– Izabela, én... – A férfi hirtelen az ujjával magához
húzta Bel állát, és most először megcsókolta. Mivel
korábban még soha nem csókolózott senkivel, Bel mindig
is kíváncsi volt, hogy milyen érzés lesz. A könyvekben
általában az állt, hogy a nő lábából hirtelen minden erő
kiszaladt az élménytől. Amikor Gustavo nyelve utat talált
a szájában, ő pedig azon tanakodott, hogy mihez kezdjen
a sajátjával, egyáltalán nem érezte gyengének magát.
Amikor elhúzódott, megállapította, hogy kellemetlen sem

volt. Egyszerűen csak... nem történt semmi. Semmi.

– Viszlát, drága Loen! Vigyázz magadra, rendben? –
mondta Bel, miközben összekészült a hálóban, hogy
csatlakozzon a szüleihez a kikötőbe vezető útra.

– Ön is, Senhorita Bel. Aggaszt, hogy nélkülem kel át a
tengeren. Gyakran küld majd levelet?

– Hát persze – nyugtatta meg Bel. – Mindent leírok
majd, amiről nem beszélhetek a szüleimnek – tette hozzá
cinkos mosollyal. – Szóval rejtsd el a leveleimet! Most
indulnom kell, de kérlek, te is írj, és tájékoztass
mindenről, ami idehaza történik. Vigyázz magadra, Loen
– puszilta meg a szolgálót, azzal kilépett a szobából.

Miközben beszállt az autóba, azon töprengett, hogy
még a szobalánya is megtapasztalhatja azt az érzést,
amelyet a sors tőle örökre megtagadott: a szenvedélyt.

Mindkét szülője felszállt vele a hajó fedélzetére Píer
Mauában, a riói kikötőben. Carla csodálkozva nézett
körül a kényelmes lakosztályban.

– Nahát, hiszen ez olyan, mint egy szárazföldi szoba –
járta körbe az ágyat, majd leült rá, hogy kipróbálja a
matracot. – Még elektromos áram és csinos függönyök is
vannak – mondta lelkesen.

– Remélem, nem arra számítottál, hogy Bel majd
gyertyafénynél fog utazni a fedélzeten egy függőágyban –
tréfálkozott Antonio. – Elárulhatom, hogy egy vagyonba
került az út, és a legújabb vívmányok is helyet kaptak a

hajón.
Bel ezredszerre is azt kívánta, hogy apja bárcsak ne

mindent a rá költött pénzösszeg szerint ítélne meg.
Megszólalt a hajó csengője, amely arra figyelmeztette a
nem utazó vendégeket, hogy azonnal hagyják el a
fedélzetet. Bel megölelte az édesanyját.

– Kérlek, vigyázz magadra, mãe, míg vissza nem jövök.
Újabban mintha nem lennél önmagad.

– Ne butáskodj, Bel! Egyszerűen csak öregszem –
erősködött Carla. – Te viszont tényleg vigyázz magadra,
míg biztonságban haza nem térsz hozzánk!

Ahogy Carla kibontakozott a lánya öleléséből, Bel
könnyeket látott meg a szemében.

Antonio is magához szorította.
– Vigyázz magadra, princesa, és remélem, hogy miután
láttad az Óvilág csodáit, még mindig haza akarsz majd
jönni szerető anyádhoz, apádhoz és vőlegényedhez.
Bel felment velük a fedélzetre, és búcsút intett nekik,
ahogy lementek a pallóhídon. Ahogy lassan apró
pontokká zsugorodtak a tömegben, Belt első alkalommal
csapta meg a szorongás. Egy olyan családdal járja be a
világot, amelyet alig ismer. Ahogy a hajókürt hangja
nekifeszült a dobhártyájának, és a part egyre messzebb
került, hevesen integetett tovább.
– Adeus, drága papa és mama! Vigyázzatok magatokra,
és isten áldjon benneteket.

Bel nagyon élvezte az utazást, amely végeláthatatlan

szórakozási lehetőségeket kínált a tehetős vendégeknek.
Maria Elisával főleg az uszodában ütötték el az időt – ami
még nagyobb mulatságnak bizonyult, hiszen odahaza
eltiltották tőle –, és krokettet játszottak a felső fedélzet
műfüvén. A két lány sokat kuncogott a fiatal férfiak
csodáló pillantásain, amikor esténként beléptek az
étkezőbe.

Eljegyzett hölgyként Bel hatalmas gyűrűje védelmet
nyújtott a túlzottan kíváncsi, bortól felbátorodott
férfiaktól, amikor vacsora után a hajó zenekarának
muzsikájára táncoltak. Maria Elisa azonban több ártatlan
flörtölésbe is belekeveredett, és Bel a másodhegedűs
szerepét játszotta mellette.

Az utazás során sokkal jobban megismerte Maria Elisa
családját, mint Rióban, hiszen az óceánon akaratlanul is
közel kerültek egymáshoz. Maria Elisa két öccse, Carlos és
Paulo tizennégy és tizenhat éves volt, pont a gyermek- és
felnőttkor közötti esetlen időszakban, az álluk már
elkezdett pelyhedzeni. Ritkán szedték össze a
bátorságukat, hogy szót váltsanak Bellel.

Maria Elisa édesanyja, Maria Georgiana intelligens,
éles szemű nő volt, akiről Bel hamar megtudta, hogy ha
valami nem kedve szerint történik, hajlamos a hirtelen
dühkitörésekre. A nap nagy részét bridzsezéssel töltötte
az elegáns szalonban, míg a férje alig-alig bújt elő a
kabinból.

– Mégis mit csinál az édesapád egész nap odabent? –
vonta kérdőre Bel Maria Elisát az egyik este, ahogy

közeledtek a Zöld-foki-szigetekhez Afrika partjainál, és a
hajó kikötött pár órára, hogy feltöltse a készleteit.

– Természetesen a Cristón dolgozik – válaszolta Maria
Elisa. – Mãe mindig azt mondja, hogy a férje már jobban
szereti az Urat, mint őt, pedig a saját bevallása szerint
nem is hisz benne. Hát nem különös?

Egy délután Bel bekopogtatott az ajtón, amelyről azt
hitte, hogy Maria Elisa szobájába nyílik. Mivel nem kapott
választ, benyitott, és a nevén szólította. Rögtön észrevette,
hogy hibázott, mivel Heitor da Silva Costa nézett fel
meglepődve a bonyolult építészeti számításokat
tartalmazó lapokkal borított íróasztala mögül. A papírok
nemcsak az asztalt, hanem az ágyat és a padlót is
elfoglalták.

– Senhorita Izabela, jó napot kívánok! Miben
segíthetek?

– Nagyon sajnálom, hogy megzavartam, senhor. Maria
Elisát kerestem, és rossz ajtón kopogtattam.

– Kérem, ne érezze kellemetlenül magát. Én magam is
eltévedek időnként. Minden ajtó ugyanúgy néz ki errefelé
– nyugtatta meg Heitor kedves mosollyal. – A lányomat
pedig talán a szomszédban keresse, de bárhol lehet a
hajón, be kell vallanom, nemigen követem, merre jár. –
Majd az asztalra mutatott. – Más dolgok terelik el a
figyelmemet.

– Megnézhetném esetleg... a rajzokat?
– Kíváncsi rájuk? – derült fel Heitor fáradt szeme.
– Hát hogyne! Rióban mindenki arról beszél, hogy kész

csoda lesz szobrot emelni egy ilyen magas hegy tetején.
– Igazuk is van. És mivel a Cristo erre magától nem

képes, nekem kell segíteni neki – mosolyodott el
kimerülten. – Erre – intett neki. – Megmutatom, miként
tartom lehetségesnek.

Heitor egy székre mutatott, amelyet odahúzott az
asztalhoz, majd a következő egy órában megmutatta,
hogy miként tervez elég erős vázszerkezetet a Krisztus-
szobor megtartásához.

– Vasgerendákkal és egy vasbetonnak nevezett új
európai találmánnyal töltjük ki a belsejét. Látja, Bel, a
Cristo nem egy szobor, hanem egy épület, amely kívülről
emberi lénynek tűnik. Ellen kell állnia a körülötte
tomboló durva szeleknek és a rázúduló esőnek. Nem is
beszélve a villámokról, amelyeket az apja küld ránk, földi
halandókra a mennyekből, hogy emlékeztessen
bennünket az erejére.

Bel csodálattal és élvezettel figyelte Heitor költői, ám
részletes előadását a terveiről, és úgy érezte, igazi
megtiszteltetés, hogy beavatja.

– Ha Európába érünk, találnom kell egy szobrászt, aki
életet lehel a külsejébe is, amint azt megálmodtam.
A belsejében rejlő építészeti megoldások nem érdeklik
majd a nagyközönséget, akik csak a külsejét látják majd –
tekintett elgondolkodva a lányra. – Azt hiszem, ez
gyakran van így az életben. Egyetért?

– Igen – válaszolta Bel óvatosan, mert erre még sosem
gondolt korábban. – Azt hiszem, igen.

– Például – magyarázta tovább – ön egy gyönyörű, fiatal
nő, de ismerem én a lelkét, amely előrehajtja az életben?
A válasz, hogy természetesen nem. Ezért kell megtalálnom
a megfelelő szobrászt a feladatra, és a látogatók által oly
hőn áhított Krisztus-arccal, -testtel és -kézzel visszatérnem
Rióba.

Bel aznap este kellemetlen érzéssel bújt ágyba. Bár
Heitor olyan idős volt, hogy az apja is lehetett volna,
szégyenkezve be kellett vallania magának, hogy kissé
belehabarodott Senhor da Silva Costába.

Tizennyolcadik fejezet

Hat héttel azután, hogy a gőzös elhagyta Riót,
méltóságteljesen megérkezett Le Havre-ba. A Da Silva
Costa család felült a menetrend szerint érkező, Párizsba
tartó vonatra, ahol egy autó várta őket az állomáson,
hogy egy elegáns apartmanba szállítsa őket az Avenue de
Marignyn a Champs-Élysées mellett. A tervek szerint a
család itt szállt volna meg, nem messze Heitor ​bérelt
irodájától, ahol dolgozni készült, és számtalan
szakértővel kívánt konzultálni a Krisztus-szobor
szerkezetének véglegesítése előtt.

Úgy tervezték, hogy amikor később Olaszországba és
Németországba utazik majd, hogy a kor két legnevesebb
európai szobrászával találkozzon, a család is vele tart.

Ám Bel tudta, hogy a következő héten lesz ideje
elmerülni Párizs világában. Az első esti vacsora után
feltolta a nagy belmagasságú vendégszoba ablakát,
amelyen Maria Elisával osztoztak, és kibámult,
belélegezte az újszerű, idegen illatokat, és kissé reszketett
a hűvös, esti szellőtől. Kora tavasz volt, ilyenkor Rióban a
hőmérséklet akár a huszonhat fokot is elérhette.
Párizsban becslése szerint nem lehetett több tíznél.

Az utcán nézte a párizsi nőket, ahogy végiglejtettek a
pompás sugárút kövezetén, karjukat lovagjuk karjába

öltve. Mindannyian elegánsan öltöztek a legújabb, fiús
divat szerint, amely a Chanel egyszerű, egyenes vonalakat
és térdig érő szoknyákat felvonultató stílusából merített,
ez pedig köszönőviszonyban sem volt a Bel által
megszokott ünnepélyes, fűzős estélyi ruhákkal.

Nagyot sóhajtott, és kibontotta dús haját a feje tetején
megkötött kontyból, miközben azon töprengett, hogy
talán le kellene vágatnia az új, rövidebb bubifrizurára. Az
apja természetesen szinte biztosan kitagadná, hiszen
mindig is azt mondta, hogy a haját egy uralkodónő is
megirigyelné. De most itt volt, életében először távol, több
ezer kilométerre az atyja akaratától.

Egy pillanatra izgatottság öntötte el a tagjait, és balra
nyújtotta a nyakát, ahol éppen megpillanthatta a Párizst
keresztülszelő hatalmas folyó, a Szajna csillogó fényeit, és
a túloldali bal partot. Sokat hallott már a Montmartre és
Montparnasse környékét benépesítő bohém művészekről;
a modellekről, akikről Picasso bármikor készíthetett volna
egy aktképet, és a költő Jean Coc​teau-ról, akinek
botrányos, állítólag ópiumtól túlfűtött életéről még a riói
pletykarovatok is írtak.

Művészettörténeti tanulmányaiból azt is tudta, hogy a
bal part eredetileg a Degas-hoz, Cézanne-hoz és Monet-
hoz hasonló művészek otthona volt. De ma már egy új,
sokkal merészebb társaság, a szürrealisták vették át az
uralmat felette. Olyan írókról készítettek fényképeket,
mint F. Scott Fitzgerald és gyönyörű felesége, Zelda, akik a
La Closerie des Lilas nevű bárban ittak abszintot híres

barátaikkal. Eddigi ismeretei alapján az egész társaság
vad és féktelen volt, egész nap italoztak, és egész éjjel
táncoltak.

– Ideje lefeküdni, Bel. Kimerültem az utazástól –
szakította félbe Maria Elisa a gondolatait, amikor belépett
a hálóba. – Bezárnád az ablakot, kérlek? Majd
megfagyok!

– Hát persze! – húzta le a tolóablakot Bel, azzal kiment
a fürdőbe, hogy felvegye a hálóingét.

Tíz perccel később már egymás mellett feküdtek a
kétágyas szobában.

– Te jó ég, Párizs rettenetesen hideg – mondta Maria
Elisa, és valósággal reszketett, miközben magára húzta a
takarót. – Nem gondolod?

– Nem igazán – válaszolta Bel, miközben lekapcsolta az
ágy melletti villanyt. – Jó éjszakát, Maria Elisa, aludj jól!

Ahogy Bel ott feküdt a sötétben, hirtelen nyughatatlan
kíváncsiság kerítette hatalmába a város és a folyó
túloldalán tolongó tömeg iránt, akiknek különös
életstílusa igazán izgatta a fantáz​ iáját. Nagyon is melege
volt.

Másnap reggel Bel felkelt, és nyolc órára már fel is
öltözött, mivel nagyon szeretett volna egyszerűen csak
kilépni Párizs utcáira, végigsétálni rajtuk, és magába
szívni a hangulatukat. Heitor volt az egyetlen a családból,
aki már ott volt az étkezőben, amikor megérkezett a
reggelihez.

– Jó reggelt, Izabela! – pillantott fel rá egy tollal a
kezében, miközben a kávét szürcsölte. – Jól van?

– Igen, nagyon jól. Remélem, nem zavarom, ugye?
– Egyáltalán nem. Örülök a társaságnak. Azt hittem,
egyedül fogok enni, mert a feleségem arra panaszkodott,
hogy nem tud aludni ebben a hidegben.
– Sajnos a lánya is ezt mondta – válaszolta Bel. – Azt
kérte a szobalánytól, hogy vigye ágyba a reggelijét. Lehet,
hogy megfázott.
– Hát, magára nézve igazán örvendetes, hogy nem
szenved hasonló bántalmaktól – jegyezte meg Heitor.
– Ugyan, még ha tüdőgyulladásom lenne, akkor is
mihamarabb felkeltem volna – nyugtatta meg, miközben
a szobalány kávét töltött neki. – Hogy betegedhet meg
valaki Párizsban? – tette hozzá, miközben a szokatlan,
szarv alakú pékáru után nyúlt az asztal közepén.
– Az ott egy croissant – fejtette ki Heitor, amikor látta,
hogy a lány gyanakodva tanulmányozza. – Igazán ízletes
melegen, gyümölcslekvárral. Én magam is rajongok a
városért, bár sajnos nemigen lesz időm felfedezni, amíg itt
vagyok. Megbeszélésekre kell járnom.
– A szobrászjelöltekkel?
– Igen, ami természetesen szintén nagyon izgalmas.
Ezenkívül lesz egy találkozóm egy vasbetonszakértővel,
ami talán nem hangzik olyan vadregényesen, de
számomra talán az egész feladat megoldását tartogatja.
– Járt valaha a Montparnasse-on? – érdeklődött Bel,
miközben beleharapott az édes süteménybe. Nagyon ízlett

neki.
– Igen, de már nagyon régen. Fiatalemberként, a

tanulmányaim során. Ezek szerint felkeltette az
érdeklődését a bal part... és különös lakói?

Bel észrevette, hogy Heitor csillogó szemmel figyeli.
– Igen. Elvégre generációnk legnagyobb művészei közül
sokan itt alkotnak. Nagyon szeretem Picassót.
– Tehát nem a kubizmus híve?
– Nem, és persze szakértő sem vagyok. Egyszerűen csak
lenyűgöznek a műalkotások – szögezte le Bel. – A riói
művészettörténeti tanulmányaim óta maguk az alkotók is
elkezdtek érdekelni.
– Akkor nem csoda, hogy szeretné bejárni a
bohémnegyedet. Azonban figyelmeztetnem kell, senhorita,
Rióhoz képest az egy nagyon... dekadens környék.
– Gondolom, bármi máshoz képest is az! – bólintott Bel.
– Máshogy élnek, mint a többiek, új dolgokat találnak ki,
és előremozdítják a művészet történetét.
– Így igaz. Ugyanakkor, ha Picasso stílusában akartam
volna elkészíteni a Cristót, akkor feltehetőleg nagy bajban
lennék – kuncogott. – Így az én utam sajnos nem a
Montparnasse-ra vezet. Most attól tartok, hogy
udvariatlanul magára kell hagynom. Fél óra múlva már
az első megbeszélésemen kell lennem.
– Elfoglalom majd magam – válaszolta Bel, miközben
Heitor felállt, hogy összeszedje a jegyzetfüzetét és a
papírjait.
– Köszönöm a társaságot. Nagyon élvezem a