Lucinda Riley - A hét nővér

iránymutatást adhatok. Ezután már te döntheted el,
hogy fel akarod-e fedezni a saját múltadat.

A már bemutatott armilláris gömbön találsz egy
koordinátát, amely pontosan feltárja, hogy hol is
kezdődött a történeted ezen a bolygón. A borítékban
pedig találsz még egy kis nyomot, amely további
segítséget nyújthat.

Maia, nem mondhatom el, hogy mit fogsz ott találni,
ha úgy döntesz, visszatérsz a szülőföldedre. De annyit
elárulhatok, hogy a valódi családod és a sorsuk mélyen
megérintett.

Sajnálom, hogy nem maradt időm az én történetem
elmondására, és azt is, hogy talán úgy érzed, sok dolgot
eltitkoltam előled. Amit tettem, azt a ti védelmetek
érdekében tettem. De természetesen egyetlen férfi és nő
sem önmagában álló sziget. És ahogy felnőttetek, el
kellett engednem a kezeteket.

Mindannyian rejtegetünk titkokat, de kérlek, hidd el
nekem, hogy a család a legfontosabb. És hogy a
szülőknek a gyermekeik iránt érzett szeretete a
leghatalmasabb erő a földön.

Maia, érthető, hogy az életemre visszatekintve sok
döntésemet megbántam. Hibázni emberi dolog, hiszen
így tanulunk és épülünk. De a leghőbb vágyam az, hogy a
bölcsességem egy részét átadhassam drága lányaimnak.

Úgy gondolom, hogy van egy részed, amely az eddigi
élettörténeted miatt elveszítette az emberi természetbe
vetett bizalmát. Drága Maia, szeretném, ha tudnád, hogy

én magam is szenvedtem ettől a kórságtól, amely
időnként egészen megkeserítette az életemet. Mégis, a
Földön töltött sok-sok év alatt megtanultam, hogy
minden rosszakaratú emberre jut legalább ezernyi,
akiknek a szíve tele van jóindulattal. És bíznod kell a
mindannyiunk legmélyén ott rejtőző jóságban. Csak
ekkor élhetsz teljes és szeretettel teli életet.

Most magadra hagylak, drága Maia. Biztos vagyok
benne, hogy sok gondolkodnivalót hagytam rátok.

Odafentről örökké gondoskodni fogok rólatok.
Szerető apád,

Pa Salt

Ott ültem a levéllel, és éreztem, hogy remeg a kezem.
Tudtam, hogy legalább még egyszer vagy inkább kétszer-
háromszor el kell olvasnom, de egy kifejezés már így is
megragadt.

Talán tudta?
Felhívtam Marinát mobilon, és megkértem, hogy jöjjön
le hozzám a Pavilonba. Öt perccel később már ott is volt,
az arcán aggodalom tükröződött.
Követett a nappaliba, és a dohányzóasztalon
széthajtogatott levélre pillantott.
– Ó, Maia – tárta ki a karját. – Biztosan nagyon feldúlt,
hogy a síron túlról kaptál üzenetet az apádtól.
Nem mozdultam felé, így nem tudott megölelni.
– Ma, kérlek, áruld el, hogy valaha beszéltél-e Pa
Saltnak a... titkunkról.

– Természetesen nem! Kérlek, hidd el, soha nem
árulnálak el!

Láttam a sértettséget Marina kedves szemében.
– Tehát soha nem tudta meg?
– Nem. Mégis honnan tudta volna meg?
– A levélben említ valamit, ami alapján úgy gondolom,
hogy biztosan tudott a dologról...
– Megnézhetem?
– Hát persze. Itt van – emeltem fel a levelet, majd
odaadtam neki, és fürkésző pillantással figyeltem, ahogy
olvassa.
Végül felpillantott rám, az arckifejezése most már
nyugodtabbnak tűnt. Megértően bólintott.
– Már értem, miért reagáltál így a dologra, de őszintén
hiszem, hogy apád egyszerűen csak a saját igazságát
mondta el.
Váratlanul leültem a kanapéra, és arcomat a kezembe
temettem.
– Maia – rázta meg a fejét Marina, majd sóhajtott. –
Ahogy apád levelében is olvashattad, mindannyian
hibázunk. A szerint cselekszünk, amit az adott
pillanatban jónak hiszünk. És te, az összes lány közül
leginkább, egész életedben mások érzéseit tartottad
elsősorban szem előtt. Különösen, ha az apádról volt szó.
– Csak nem akartam neki csalódást okozni.
– Tudom, chérie, de az apád csak azt kívánta nektek,
hogy legyetek boldogok, és érezzétek magatokat szeretve
és biztonságban. Kérlek, pont ma ne feledkezz meg erről.

De talán most, hogy meghalt, itt az ideje, hogy magadra
gondolj, és arra, hogy te mit szeretnél – Marina szaporán
megrázta magát, és felemelkedett. – Electra már be is
jelentette, hogy távozik, és Tiggy is. CeCe rögtön reggel
felhívta Georg Hoffmant, és elment Csillaggal, hogy
meglátogassa a genfi irodájában. Ally pedig a konyhában
dolgozik a laptopján.

– Tudsz róla, hogy valaki elolvasta-e már a levelét? –
kérdeztem, miközben próbáltam összeszedni magam.

– Ha el is olvasták, nekem nem szóltak – jegyezte meg
Marina. – Talán csatlakozhatnál hozzánk ebédre a
házban, mielőtt Electra és Tiggy elutazik.

– Természetesen. És sajnálom, Ma, hogy kételkedtem
benned.

– A levél fényében ez teljesen érhető. Maradj
nyugodtan egyedül, míg meg nem nyugszol, aztán
találkozunk egykor a háznál.

– Köszönöm – suttogtam, míg Marina távozott a
szobából. Mielőtt elérte volna a bejárati ajtót, egy
pillanatra megállt, és újra felém fordult.

– Maia, olyan, mintha a saját lányom lennél. És ahogy
apád, én is pont úgy szeretlek, mintha az is lennél.

Miután távozott, leültem a kanapéra, és keserves
sírásra fakadtam. Olyan érzés fogott el, mintha rég
eltemetett érzelmek egész vihara tombolt volna, hogy
engedjem őket szabadjára, én pedig – bár nagyon
szégyelltem – elveszítettem az önuralmamat, és

elárasztott az önsajnálat.
Tudtam, hogy magam miatt zokogok. Nem Pát és az ő

váratlan halálát vagy az általa átélt fájdalmat siratom,
hanem az elvesztése felett érzett saját szenvedésemet, és
azt a szörnyű felismerést, hogy méltatlannak
bizonyultam, mert nem bíztam meg benne annyira, hogy
eláruljam neki az igazságot.

Miféle ember vagyok? Mit tettem?
És miért merültek fel bennem ezek az érzések éppen
most, hiszen sok szempontból nincs is közük Pa
halálához?
Úgy viselkedem, mint Electra, mondtam magamnak, azt
remélve, hogy ettől majd összeszedem magam. De nem
segített. A sírást pedig nem bírtam abbahagyni. Teljesen
elvesztettem az időérzékemet, és amikor végre felnéztem,
láttam, hogy Tiggy ott áll mellettem, az arcán aggodalom
tükröződött.
– Ó, Maia, csak azért jöttem, hogy szóljak: Electrával
hamarosan elindulunk, és szerettünk volna elköszönni.
De nem hagyhatlak így magadra...
– Nem – szipogtam –, sajnálom, csak...
– Mégis miért kellene bocsánatot kérned? – kérdezte,
miközben leült mellém, és megfogta a kezemet. – Te is
csak emberből vagy. Mintha néha elfelejtenéd.
Elkaptam a pillantását, ahogy Pa levelére nézett, amely
még mindig ott hevert a dohányzóasztalon, és gyorsan
felkaptam.
– Ennyire felkavart? – kérdezte.

– Igen... és nem...
Tudtam, hogy nem leszek képes elmagyarázni neki a
dolgot. A húgaim közül, akik épp itt lehettek volna
mellettem, Tiggyt óvtam leginkább féltő, anyai szeretettel,
ő támaszkodott rám a legjobban, és mindig számíthatott
rám. Feltűnt a szerepcsere.
– Egyébként lemaradtál az ebédről – jegyezte meg.
– Sajnálom.
– Kérlek, hagyd abba a bocsánatkérést. Mind
megértjük, mind szeretünk. És tudjuk, hogy mit jelent
neked Pa halála.
– De nézz csak rám! Én vagyok „mindenki anyukája”,
aki segít a többieknek. És most én estem szét. Elolvastad
már a leveled? – kérdeztem.
– Nem, még nem. Azt hiszem, legalábbis azt érzem, hogy
szeretném inkább visszavinni Skóciába. És a lápon, a
kedvenc helyemen olvasom majd el.
– Hát, nekem ez az otthonom, én idetartozom, úgyhogy
kinyitottam a sajátomat. És bűntudatom van, Tiggy –
vallottam be.
– Miért?
– Azért... mert magam miatt sírok. Nem Páért, hanem
magamért.
– Maia – sóhajtott –, tényleg úgy gondolod, hogy van
más oka is, amikor az emberek a szeretteik halála miatt
sírnak?
– Hát persze. Egy túl rövidre szabott élet vagy az
elhunyt fájdalmas szenvedése miatt, nem?

– Nos... – mosolyodott el kissé Tiggy. – Tudom, hogy te
nemigen hiszel abban, amiben én: hogy van élet a halál
után, és a lelkünk halhatatlan. De úgy képzelem, hogy Pa
valahol ott van most is az univerzumban, és végre
megszabadult az alkalmatlan, halandó testétől: végre
életében először szabad. Mert gyakran láttam azt a
szemében, hogy sokat szenvedett az élete során. És csak
annyit mondhatok, hogy ha egy napon a szarvasom
meghal, és megszabadul az élet fájdalmától, akkor
biztosan a saját veszteségem miatt sírok majd, mert
nagyon hiányozni fog az állat. Maia, kérlek, ha nem is
hiszel a földi léten túli életben, akkor is próbáld
megérteni, hogy a gyász az itt maradottakról szól. Rólunk.
Saját magunkat és a veszteségünket siratjuk. És emiatt
nem kell bűntudatot érezned.

A testvéremre néztem, és megéreztem rajta a nyugodt
elfogadást. És némán elismertem, hogy azt a részemet,
amelyet ő léleknek nevezett, sok-sok évvel ezelőtt
tudatosan eltemettem.

– Köszönöm, Tiggy, és sajnálom, hogy nem voltam ott az
ebéden.

– Nem maradtál le sok mindenről. Végül Allyvel csak
ketten voltunk. Electra pakolt, és azt mondta, hogy túl sok
szemetet evett, CeCe és Csillag pedig még Genfben
vannak. Délelőtt elmentek Georg Hoffmanhoz.

– Ma mondta. CeCe a pénz miatt ment el?
– Gondolom. Biztos tudod, hogy felvették egy londoni
művészeti képzésre, és szeretne részt venni rajta. Kell

majd nekik egy lakás, és az nem lesz ingyen.
– Igen.
– Persze Pa halála a te helyzetedet sokkal inkább érinti,

mint a miénket. Mármint mind tudjuk, hogy azért
maradtál itt, hogy ne legyen egyedül, és vigyázz rá.

– Tiggy, valójában nem ez az igazság. Azért maradtam
itt, mert nem volt hová mennem.

– Szokás szerint túl szigorú vagy magadhoz. Részben Pa
miatt maradtál itt. Most, hogy nincs többé, kinyílt a világ,
nem? A munkádat bárhonnan végezheted, oda mehetsz,
ahová csak akarsz. – Tiggy az órájára pillantott. –
Mennem kell pakolni. Szervusz, drága Maia! – mondta,
miközben átölelte a vállamat. – Kérlek, vigyázz magadra.
Tudod, hogy telefonon bármikor elérhetsz, ha szükséged
van rám. Egyszer meglátogathatnál a felföldön. A táj
gyönyörű és hihetetlenül megnyugtató.

– Talán így lesz, Tiggy. Köszönöm.
Nem sokkal azután, hogy távozott, én is felkeltem, hogy
elköszönjek Electrától. De ahogy végigsétáltam a kerten a
motorcsónakhoz, a húgom épp az orrom előtt bukkant fel.
– Indulok – mondta. – Az ügynökségem azzal
fenyegetőzik, hogy beperelnek, ha nem jelenek meg a
holnap délelőtti fotózáson.
– Érthető.
– Hé! – fordította Electra kissé oldalra a fejét. – Minden
rendben?
– Igen, jól vagyok.
– Nézd, most, hogy már nem kell vigyáznod Pára,

elugorhatnál Los Angelesbe, és megszállhatnál nálunk
egy időre. Van egy barátságos kis vendégházunk a
kertben, tényleg bármikor szívesen látunk.

– Köszönöm, Electra. Majd beszélünk róla, jó?
– Hát persze. Nemsokára találkozunk! – mondta,
miközben elértük a motorcsónakot, amelyből épp akkor
szállt ki CeCe és Csillag.
– Sziasztok! – mosolygott ránk CeCe, ami elárulta, hogy
genfi küldetése természetesen sikerrel járt.
– Indulsz, Electra? – kérdezte Csillag.
– Vissza kell mennem Los Angelesbe. Tudod, van, aki
saját maga keresi meg a kenyerét – mondta élesen, és
tudtam, hogy CeCének címezi a mondandóját.
– Hát, legalább van, aki a fejével, és nem a testével teszi
ezt – vágott vissza CeCe, miközben Ally is odaért a mólóhoz
Tiggyvel.
– Ugyan már, lányok, most segítenünk kell egymást.
Szia, Electra! – lépett oda Ally a húgához, majd két
oldalról megpuszilta. – Próbáljunk megszervezni egy
találkozót.
– Hogyne – bólintott Electra, miközben csókot nyomott
Csillag arcára, de CeCét levegőnek nézte. – Kész vagy,
Tiggy?
– Igen – ölelte meg Tiggy a többi testvérét, majd
Csillaghoz lépett. Miközben őt is magához vonta, láttam,
hogy súg valamit a fülébe, Csillag pedig szintén motyog
valamit.
– Remek, akkor induljunk – jelentette ki Electra. – Nem

késhetem le a repülőmet.
Figyeltem, ahogy Tiggy és Electra beszáll a hajóba, a

motor felzúgott, mi négyen pedig integettünk nekik, majd
megfordultunk, és visszasétáltunk a házhoz.

– Azt hiszem, mi is hamarosan indulunk Csillaggal –
jegyezte meg CeCe.

– Tényleg? Nem maradhatnánk egy kicsit tovább? –
érdeklődött Csillag szomorúan.

– Ugyan minek? Pa meghalt, beszéltünk az ügyvéddel,
és minél előbb vissza kell mennünk Londonba, hogy
találjunk egy lakást.

– Igazad van – válaszolta Csillag.
– És te mihez fogsz kezdeni Londonban, amíg CeCe a
képzőművészetire jár? – kérdezte Ally.
– Még nem tudom biztosan – válaszolta Csillag.
– Azon gondolkozol, hogy elvégzel egy tanfolyamot a Le
Cordon Bleu-ben, nem igaz, Csillag? Tudjátok,
fantasztikus szakács – tette hozzá CeCe. – Rendben,
megyek, megnézem a repülőket. Tudom, hogy van egy
nyolckor Genfből a Heathrow-ra, ami tökéletes lenne.
Később találkozunk!
Allyvel néztük, ahogy a két lány eltűnik a házban.
– Ki ne mondd! – sóhajtottam. – Tudom.
– Régen mindig remek dolognak gondoltam, hogy ilyen
közel állnak egymáshoz, amíg felnőttünk – jegyezte meg
Ally. – Ők a középsők, és örültem, hogy számíthatnak
egymásra.
– Emlékszem, amikor Pa felvetette, hogy járhatnának

külön iskolába, Csillag hisztérikusan bőgni kezdett, és
könyörgött neki, hogy hadd mehessen CeCével –
gondoltam vissza.

– Az a fő baj, hogy sosem tudunk kettesben maradni
Csillaggal. Jól van egyáltalán? Borzasztóan festett, amióta
csak megérkezett.

– Ally, fogalmam sincs. Sőt néha úgy érzem, hogy alig
ismerem – vallottam be.

– Nos, ha CeCe el lesz foglalva a művészeti képzésével,
Csillag pedig úgy dönt, hogy egyedül csinál valamit, akkor
talán lehetőségük lesz egy kicsit eltávolodni egymástól.
Mit szólnál, ha kiülnénk a teraszra, és megkérném
Claudiát, hogy hozzon pár szendvicset neked? Nagyon
sápadt vagy, Maia, és nem is ebédeltél. Ráadásul
szeretnék valamit megbeszélni veled.

Belementem a dologba, és kiültem a napra, amelynek
sugarai melegen simogatták az arcomat, és egészen
ellazítottak. Ally visszatért, és leült mellém.

– Claudia máris hoz neked valami ennivalót – mondta. –
Maia, nem akarok kíváncsiskodni, de kinyitottad a
leveledet tegnap este?

– Igen. Pontosabban ma reggel – vallottam színt.
– És jól láthatóan felzaklatott.
– Először igen, de most már tényleg jól vagyok, Ally –
válaszoltam, mert nem álltam készen egy újabb
beszélgetésre. Tiggy aggódása megnyugtatott, de tudtam,
hogy Ally figyelmét anyáskodónak érezném. – És te?
– Igen, én is megnéztem a sajátomat – válaszolta Ally. –

Gyönyörű volt, és elsírtam magam, de felemelőnek
éreztem. A délelőttöt azzal töltöttem, hogy kikerestem a
koordinátákat. Most már pontosan tudom, hogy ki
honnan származik. És annyit elárulhatok, hogy ért egy-
két meglepetés – tette hozzá, miközben Claudia megjelent
egy tál szendviccsel, és letette elém.

– Pontosan tudod, hogy hol születtünk? Hogy én hol
születtem? – kérdeztem vissza.

– Igen, legalábbis azt sejtem, hogy Pa hol talált ránk.
Szeretnéd tudni, Maia? Elmondhatom, de te is
kikeresheted, ha szeretnéd.

– Nem... nem is tudom – tétováztam, miközben a
gyomrom idegesen összerándult.

– Az biztos, hogy Pa sokat utazott.
Rápillantottam, és azt kívántam, bárcsak én is olyan
nyugodt lehetnék, amilyennek ő tűnt, a titokzatos
haláleset és a megismert születéstörténetek
ellentmondása között.
– Tehát te is tudod, hogy honnan származol? –
kérdeztem.
– Igen, bár egyelőre nem teljesen értem a dolgot.
– És a többiek? Elmondtad nekik, hogy kiderítetted, hol
születtek?
– Nem, de elmagyaráztam nekik, hogy miként
kereshetnek rá a koordinátákra a Google Earthön.
Elmondjam neked is? Vagy inkább magát a helyet? –
fürkészett Ally gyönyörű, kék szemével.
– Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak.

– Egyedül is nagyon könnyen megtalálod.
– Akkor talán ezt kellene majd tennem, ha már készen
állok rá – válaszoltam határozottan, pedig megint egy
lépéssel a húgom mögött éreztem magam.
– Leírom a részleteket, amelyek alapján
meghatározhatod a koordinátákat, ha úgy döntesz, tudni
szeretnéd a választ. Le tudtad fordítani az armilláris
gömbre vésett görög feliratokat?
– Igen, megvan az összes.
– Nagyon érdekelne, hogy mit választott nekem Pa –
mondta Ally. – Elmondanád, kérlek?
– Nem emlékszem pontosan, de visszamehetek a
Pavilonba, hogy leírjam neked.
– Köszönöm.
Beleharaptam a szendvicsbe, amit Claudia elém tett, és
közben ezredszer is azt kívántam, bárcsak olyan lennék,
mint Ally, aki mindig határozottan lépkedett előre, és
sosem félt attól, hogy mi várja az életben. Választott
hivatása – amely tele volt magányos veszedelmekkel,
hiszen a hullámok bármikor felboríthatták a törékeny
vitorlását – tökéletesen jelképezte egész lényét.
Mindnyájunk közül, azt hiszem, ő érezte a legjobban
magát a bőrében. Ally sosem engedett teret a negatív
gondolatoknak, az esetleges kudarcokból pozitív
tanulságokat vont le, majd haladt tovább előre.
– Magunk közt szólva, úgy tűnik, hogy mi ketten
segíthetünk a többieknek, hogy megtalálják a múltjuk
felfedezéséhez szükséges információkat – töprengett Ally.

– Így van, de talán még túl korai kijelenteni, hogy
bármelyikünk is visszamegy, és követi a Pa által
hátrahagyott jeleket.

– Lehetséges – sóhajtott Ally. – Ráadásul a Kükládoknál
tartott verseny hamarosan elkezdődik, ezért a lehető
leghamarabb el kell indulnom innen, hogy
csatlakozhassak a csapat többi tagjához. Őszintén szólva,
Maia, nem lesz könnyű újra vízre szállni azok után, amit
pár napja láttam.

– Azt el tudom képzelni – mondtam. Mindazok után,
ami épp a fejemben járt Allyvel kapcsolatban, hirtelen
meglepődve vettem észre, mennyire sebezhető. – De
biztosan minden rendben lesz.

– Remélem. Tényleg ez az első alkalom, hogy izgulok
egy verseny előtt, amióta belevágtam a dologba.

– Évek óta mindent feláldoztál a vitorlázás oltárán, Ally,
úgyhogy nem hagyhatod, hogy összezavarjanak a
történtek.

– Igazad van. Mindent megteszek majd, hogy nyerjünk.
Az ő kedvéért. Köszönöm, Maia. Tudod, pont nemrég
gondoltam arra, hogy a sport mennyire kitölti az életemet.
Emlékszel, milyen őrülten szerettem volna profi fuvolás
lenni kisebb koromban? De mire bejutottam a
zeneiskolába, a hajózás minden mást elhomályosított.

– Hogyne emlékeznék? – mosolyodtam el. – Annyi
mindenhez van tehetséged, Ally, de el kell ismernem,
hiányzik, hogy nem hallak játszani.

– Érdekes, mostanában kezdtem rájönni, hogy nekem

is. Mindegy. Te biztosan megleszel itt egyedül?
– Hát hogyne. Kérlek, ne aggódj miattam. Itt van nekem

Ma és a munkám. Minden rendben lesz.
– Talán egy kicsit később a nyár folyamán

meglátogathatnál a hajón egypár napra. Bármerre
hajózhatunk, amerre szeretnél, talán lecsoroghatnánk az
Amalfi-part mentén. Olyan gyönyörű a környék, az egyik
kedvenc helyem. És lehet, hogy a fuvolámat is magammal
viszem – tette hozzá halvány mosollyal.

– Remek ötlet. De még meglátjuk. Nagyon sok a
fordítanivalóm mostanában.

– Sikerült két jegyet foglalnunk egy Heathrow felé tartó
járatra – tűnt fel váratlanul mögöttünk CeCe a teraszon. –
Christian egy órán belül kivisz minket a reptérre.

– Akkor megnézem, hogy nem maradt-e jegy egy nizzai
gépre, és veletek megyek. Ne feledd leírni az idézetet,
Maia, jó? – mondta Ally, miközben felállt az asztaltól, és
eltűnt a házban.

– Minden rendben ment Georggal? – kérdeztem CeCét.
– Igen – bólintott. – Jól értem, hogy lefordítottad az
idézeteket? – kérdezte, miközben kihúzott egy széket, és
leült mellém.
– Igen.
– Ally azt is mondta, hogy a koordinátáink is
megvannak.
– Elolvastad már a leveled? – kérdeztem.
– Nem. Csillaggal megegyeztünk abban, hogy egy
nyugodt pillanatban közösen olvassuk el őket. De nagy

segítség lenne, ha leírnád az idézeteket, beraknád őket
egy borítékba, és odaadnád őket nekem indulás előtt.
Allytől ugyanezt kértem a koordinátákkal kapcsolatban.

– Hogyne, nagyon szívesen odaadom a tiédet, CeCe. De
Pa kifejezetten arra kért a levelében, hogy a lefordított
idézeteket csak az adott testvérnek adhatom oda. Ezért
Csillagét közvetlenül neki fogom átadni – mondtam, és én
is meglepődtem, hogy milyen könnyen jött a hazugság a
nyelvemre.

– Rendben – vont vállat CeCe. – De úgyis elmondjuk
egymásnak. – Váratlanul rám pillantott. – Rendben leszel
itt egyedül, most, hogy Pa meghalt? Mihez kezdesz majd?

– Majd lefoglalom magam a munkámmal – ismételtem
meg.

– Igen, de mind tudjuk, hogy miatta laktál itt.
Mindenesetre, örülnénk neki, ha meglátogatnál minket
Londonban, ha megszereztük az új lakást. Már fel is
hívtam pár ingatlanügynökséget. Mindketten nagyon
örülnénk neked.

– Ez nagyon kedves tőled, CeCe. Feltétlenül jelentkezem.
– Remek. Maia, kérdezhetek valamit?
– Hát persze, CeCe.
– Szerinted... Pa kedvelt engem?
– Micsoda kérdés! Hát persze! Mindnyájunkat
ugyanannyira szeretett.
– Csak...
Láttam, hogy CeCe rövidre vágott körmei úgy kopognak
az asztalon, mint egy zongorista ujjai a billentyűkön.

– Mi a baj? – kérdeztem.
– Őszintén szólva, rettegek attól, hogy kinyissam a
levelet. Te is tudod, hogy nem vagyok túl érzelmes ember,
és sosem éreztem azt, hogy a Pa és köztem lévő kapcsolat
különösebben szoros lenne. Nem vagyok hülye, tudom,
hogy az emberek, talán Csillag az egyetlen kivétel,
ridegnek és túl gyakorlatiasnak tartanak, de belül
mindent átélek. Érted, mire gondolok?
CeCe váratlan vallomása miatt ösztönösen
megsimogattam a kezét.
– Tökéletesen értelek. De CeCe, emlékszem, amikor
kisbabaként idekerültél, hogy Ma mennyire megdöbbent,
mert nem sokkal Csillag után érkeztél. Amikor
megkérdeztem Pát, hogy miért hozott haza még egy
testvért ilyen váratlanul, akkor annyit válaszolt, hogy
egészen különlegesnek talált, és egyszerűen úgy érezte,
nincs más választása. Ez az igazság.
– Tényleg?
– Tényleg.
Ismertségünk alatt akkor először láttam a harmadik
húgomon azt, hogy mindjárt elsírja magát.
– Köszönöm, Maia – válaszolta hálásan. – Most mennem
kell, hogy megkeressem Csillagot, és szóljak neki, hogy
hamarosan indulunk.
Miközben néztem, ahogy feláll, és távozik, arra
gondoltam, hogy Pa halála máris mindnyájunkat
megváltoztatott.

Egy órával később minden húgomnak odaadtam egy
másolatot a lefordított feliratról, és újra a mólón
búcsúzkodtam. Néztem, ahogy Ally, CeCe és Csillag szeli a
hullámokat a motorcsónakban, miközben visszaindulnak
a saját életükbe. A Pavilonban töltöttem magamnak egy
pohár bort, és azon gondolkoztam, hogy a húgaim
mindannyian helyet kínáltak maguknál, így ha úgy
tartaná kedvem, jövőre bejárhatnám a Földet, és
különböző világokba kóstolhatnék bele.

De én még mindig itt éltem, a gyermekkori
otthonomban. És mégis, töprengtem, ezelőtt már éltem
valahol. Egy élet, amelyre nem emlékeztem, és amelyről
nem tudtam semmit.

Határozottan a dolgozószobámba sétáltam, és
bekapcsoltam a laptopomat. Talán itt az ideje kideríteni,
hogy ki is vagyok én. Hogy honnan jöttem. És hogy hová
tartozom.

A kezem kissé remegett, miközben megnyitottam a
Google Earth weboldalát. Gondosan begépeltem a
koordinátákat, ahogy Allytől tanultam, és visszatartott
lélegzettel vártam, hogy a laptopom felfedje a múltamat.
Végül, miután a kis kör örökkévalóságnak tűnő ideig
forgott a képernyőn – akárcsak egy bolygó a saját
tengelye körül –, megjelent előttem, amit tudni szerettem
volna. Kiderült, hol születtem.

Nyolcadik fejezet

Meglepő módon aznap este mélyen, álomtalanul
aludtam, és frissen ébredtem. Csak feküdtem, bámultam a
hálószobám mennyezetét, és az előző napi felfedezésemen
töprengtem.

A kiderített információt nem éreztem megrázónak –
mintha mindig is ott bujkált volna a DNS-emben. Sőt,
egészen véletlenül, részben már az életemben is
megjelent. Alig tudtam elhinni, hogy talán azt a házat
nézem, ahol megszülettem. A Google Earth légi felvételén
hatalmasnak és impozánsnak tűnt, én pedig azon
töprengtem, hogy vajon mi oka volt Pa Saltnak elhozni
engem erről a pompás helyről kisbaba koromban.

Miközben felkeltem, megcsörrent a telefonom, én pedig
siettem felvenni, mielőtt leteszik. A képernyő ismeretlen
számot jelzett, valószínűleg marketingesek próbálkoztak
rám sózni valamit, ezért nem vettem fel, és inkább
kisétáltam a konyhába, hogy életet verjek magamba a jól
megszokott reggeli English Breakfast teával.

Kortyolgatás közben azon merengtem, hogy ha úgy
tartja kedvem, holnap egyszerűen felszállhatok egy
repülőre, és huszonnégy órán belül már a saját múltam
ajtaján kopogtathatok.

A Casa das Orquídeas, Laranjeiras, Rio de Janeiro,

Brazília.
Igyekeztem felidézni a pontos beszélgetést, amelyet

Pával folytattam, mielőtt az egyetemi felvételimmel
kapcsolatban döntöttem volna. Ahhoz nem fért kétség,
hogy arra bátorított, vegyem fel a portugált egyik
nyelvnek, és emlékszem, hogy épp olyan könnyű volt
megtanulni, mint az anyanyelvemet, a franc​ iát.
Átsétáltam a nappaliba, és ott találtam a borítékban
lapuló, kicsiny, háromszög alakú kövecskét, előhúztam, és
megszemléltem a hátán lévő halvány feliratot.

Most jobban szemügyre véve sokkal több értelmet
találtam benne, mert ráébredtem, hogy portugál nyelven
íródott. Pár betűt és egy dátumot – 1929 – tudtam csak
kivenni, a többit nem bírtam megfejteni.

Hirtelen izgalom lett úrrá rajtam, de azonnal
elhessegettem. Nevetséges csak úgy felkerekedni, és
elutazni Brazíliába.

Vagy talán mégsem?
Tovább fontolgattam a dolgot egy második bögre tea
mellett. Miután megnyugodtam, úgy döntöttem, hogy a
jövőben talán majd valamikor rászánom magam az útra.
Elvégre minden okom megvolt a látogatásra, hiszen brazil
szerzőket fordítottam fran​ciára. Meglátogathatnám
Floriano Quintelas brazil kiadóját – ő volt az a szerző, aki
nemrégiben megkeresett –, hátha tudnak ajánlani más
írókat is, akikkel együtt dolgozhatnék.
Újra megcsörrent a telefonom. Felálltam, hogy
elhozzam az éjjeliszekrényről, és hallottam, amint egy

hang a korábbi nem fogadott hívás után hagyott üzenetre
figyelmeztet. Míg visszasétáltam a konyhába, bedugtam a
fülhallgatót a fülembe, és egy újabb, túlságosan is ismerős
hangot hallottam.

– Maia, szia, Zed vagyok. Remélem, még emlékszem rám
– kuncogott kedélyesen. – Nézd, nem tudom, hogy
hallottad-e a borzasztó híreket apámról, igazán szörnyen
tragikus eset. Őszintén szólva, még nem vagyunk túl az
első megrázkódtatáson. Nem kerestelek volna, de egy
vitorlázó barátomtól hallottam édesapádról. Megtudtam,
hogy ő is most hunyt el. Pár nap múlva Genfbe kell
utaznom, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne látni
téged. Esetleg elsírhatnánk a bánatunkat egymás vállán.
Elég bizarr fordulat, nem? Nem is tudtam, hogy még
mindig Genfben laksz, de valahol megvan az otthoni
számod. Ha megérkeztem, majd rád csörgök, de még az is
lehet, hogy szerencsét próbálok, és felkeresem a híres
Atlantiszt, ha nem kapok választ. Nagyon sajnálom az
édesapáddal történteket. Vigyázz magadra!

Egy pityegés jelezte az üzenet végét, de én csak álltam
földbe gyökerezett lábbal, mert egészen megrázott, hogy
tizennégy év után újra hallom a hangját.

– Te jó ég! – nyögtem, miközben próbáltam feldolgozni,
hogy mi lenne, ha Zed pár nap múlva csak úgy beállítana.
Úgy éreztem magam, mint egy nyúl, amelyet elvakított a
közeledő autó reflektora; azonnal szerettem volna
bebújni az ágy alá, hogy elrejtőzzek, hátha már itt is van
Genfben. Bármikor betoppanhat, és itt találhat.

Eszembe jutott, hogy Marina vagy Claudia is felveheti a
telefont a házban, és mit sem sejtve elárulhatják, hogy
tényleg idehaza vagyok. Beleborzongtam a gondolatba.
Azonnal fel kell mennem hozzájuk, és figyelmeztetnem
kell őket, hogy senkinek se árulják el a hollétemet.

De mi lesz, ha Zed csak úgy beállít? Pontosan tudta,
hogy hol van Atlantisz. Egyszer részletesen
elmagyaráztam neki.

– El kell utaznom – motyogtam magam elé, és végre a
lábam is engedelmeskedett, így átmentem a nappaliba,
ahol sietve pakolni kezdtem, és azon töprengtem, hogy
melyik húgom meghívását fogadjam el.

Egyikhez sem volt túl sok kedvem, ezért az jutott
eszembe, hogy visszamehetnék Londonba, ahol
meghúzhatnám magam Jennynél, amíg itt tiszta nem lesz
a terep.

De mégis mennyi időre? Az is lehet, hogy Zed hosszabb
ideig lesz Genfben, hiszen lefogadtam volna, hogy az apja
mesés vagyona egy svájci bank széfjének mélyén pihent.

– Miért is ne? – néztem az égre. Időre volt szükségem,
hogy összeszedjem magam, hogy lenyugodjak, és ehhez el
kellett utaznom. Egy újabb találkozás teljesen összetört
volna, különösen a jelenlegi érzelmi állapotomban.

Lenéztem a dohányzóasztalra, és a kezem ösztönösen a
háromszög alakú kövecske sima felszíne után nyúlt. Csak
bámultam, miközben igyekeztem feldolgozni a hirtelen
támadt ötletet.

Ha minél messzebb akarok kerülni tőle úgy, hogy senki

se tudja, merre járok, Brazília egészen biztosan megfelel a
célnak. Magammal vihetem a laptopomat, hogy onnan
dolgozzam az aktuális fordításon. Miért is ne?

– Igen, Maia, miért is ne? – tettem fel magamnak a
kérdést.

Egy órával később beléptem a konyhába, és
megkérdeztem Claudiát, hogy hol van Marina.

– Bement Genfbe, hogy elintézzen pár dolgot, Maia.
Átadjak neki valami üzenetet, ha visszaér?

– Igen – szedtem össze minden bátorságomat. – Mondd
meg neki, hogy ma este elutazom pár hétre. És Claudia, ha
bárki keresne telefonon vagy személyesen,
megmondanád neki, hogy egy ideig nem leszek itthon?

Claudia általában rezzenéstelen arcán meglepettség
tükrö​ződött.

– Hová utazol, Maia?
– El – mondtam közömbösen.
– Értem – válaszolta.
Vártam, hogy folytassa, de nem mondott semmit.
– Megyek is vissza a Pavilonba csomagolni – folytattam.
– Talán szólhatnál Christiannak, ha visszaért, hogy el
kellene vinnie a motorcsónakon Genfbe három körül.
– Készítsek ebédet neked?
– Nem, köszönöm – válaszoltam, mert a gyomrom
egészen összeszűkült. – Indulás előtt még beugrom
elköszönni. És Claudia, ne feledd, ha mostantól bárki
keresne, nem vagyok itt.

– Tudom, Maia, már mondtad.
Két óra alatt lefoglaltam a repülőt és a hotelt, valamint
sietve összepakoltam, és elindultam Atlantiszról. Ahogy a
motorcsónakon szeltem a hullámokat Genf felé, hirtelen
eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hogy a múltam elől
vagy a múltam felé futok éppen.

Kilencedik fejezet

Az ötórás időeltolódás miatt másnap reggel hat órakor
már Brazíliában találtam magam. Mivel arra
számítottam, hogy ragyogó dél-amerikai napsütés vár,
csalódottan néztem fel a ködös égboltra. Ekkor tudatosult
bennem, hogy télen érkeztem, úgyhogy nem a várt,
fülledt, trópusi meleg fogadott, bár a hő​mérséklet így is
jóval húsz fok felett volt. Ahogy kiléptem a váróba, rögtön
észrevettem egy férfit egy táblával, amelyen a nevem állt.

– Olá, eu sou Senhorita D’Aplièse. Como você está?{4} –
kérdeztem portugálul, ahogy odaléptem a sofőrhöz, és
elégedetten nyugtáztam meglepett arckifejezését.

Ahogy az autóhoz vezetett, majd elhagytuk a repteret
Rio felé, mohó érdeklődéssel bámultam ki az ablakon.
Állítólag ebben a városban születtem. Bár egyetemi
tanulmányaim második évében már jártam Brazíliában,
a csereprogramot egy São Pauló-i egyetemmel kötötték, és
jártam Salvadorban, az ország egykori fővárosában is.
A riói bűnözésről, a szegénységről és a vad éjszakai életről
szóló történetek magányosan utazó nőként elriasztottak a
várostól. De most mégis megérkeztem, és ha Pa Salt nem
tévedett, a város és én elválaszthatatlanok voltunk
egymástól.

A sofőr, aki nagyon örült egy portugálul folyékonyan

beszélő idegennek, megkérdezte, hogy honnan
származom.

– Innen. Itt születtem – válaszoltam.
Alaposabban is szemügyre vett a visszapillantó
tükörben.
– Hát persze! Most már felismerem a brazil vonásokat.
De a vezetékneve D’Aplièse, így franciának gondoltam.
Rokonlátogatóba érkezett?
– Igen, azt hiszem, igen – válaszoltam, és magam is
megdöbbentem, hogy ez mit jelentett.
– Nézze – mutatott a sofőr a magas hegyre, amelynek
tetején egy fehér szobor állt, és kitárt karjával átölelte a
várost. – Íme, a Cristo Redentor. Akkor érzem igazán, hogy
hazaértem, amikor először meglátom.
Felbámultam a sápadt, elegáns faragott alakra, amely
angyali jelenésként lebegett a felhők között. Bár
másokhoz hasonlóan én is rengetegszer láttam a képét a
médiában, a valódi szobor lélegzetelállító és meglepően
megható volt.
– Járt már odafent nála? – kérdezte a sofőr.
– Még nem.
– Akkor vérbeli riói lakos: egy carioca! – vigyorgott. –
Bár helyet kapott a modern világ hét csodája között, mi
Rióban már megszoktuk. Csak a turisták zarándokolnak
el hozzá.
– Én biztosan felmegyek – ígértem, miközben
behajtottunk egy alagútba, és a Megváltó Krisztus eltűnt
szem elől.

Negyven perccel később lehúzódtunk a Caesar Park
Hotel elé. A széles út túloldalán terült el az Ipanema-part,
amely ilyen korai órában elhagyatottan, de mégis
fennkölten nyújtózott a messzeségben.

– Itt a névjegyem, Senhorita D’Aplièse. Pietrónak
hívnak, és bármikor elérhet, ha szeretne beugrani a
városba.

– Obrigada{5} – mondtam köszönetet, majd átadtam
némi brazil reált borravaló gyanánt, és követtem a
portást az előtérbe, hogy bejelentkezzem.

Pár perccel később már egy kellemesen tágas
lakosztályban találtam magam, ahonnan a hatalmas
ablakokon át kilátás nyílt az Ipanema-partra. A szoba
nevetségesen drága volt, de ilyen rövid idő alatt nem
találtam mást. Mivel alig költöttem valamire a
keresetemből, nem éreztem bűntudatot. A következő pár
nap eseményeinek függvényében akartam eldönteni,
hogy kicsit tovább maradok itt, vagy kibérelek egy lakást.

És vajon mi történik majd a következő napokban?
Az elmúlt huszonnégy óra felfordulását a pánik és a
kétségbeesés tüzelte, így távoztam Svájcból, de arra nem
igazán gondoltam, hogy mihez kezdek, ha megérkezem.
A repülőn alig aludtam valamit, és kimerített az elmúlt
pár nap traumája, így először is úgy döntöttem, hogy
kiakasztom a Ne zavarjanak! táblát az ajtóra, majd
bebújtam a friss, illatos takaró alá, és álomba merültem.

Pár órával később arra ébredtem, hogy éhes vagyok, és

szívesen megnézném a várost, ezért lifttel felmentem a
tetőn található étterembe. A kis teraszon üldögéltem,
ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre és a hegyekre
is, majd rendeltem egy cézár​salátát és egy pohár
fehérbort. A felhőket emlékfoszlányokként hessegette szét
a szél, az alattam nyújtózó tengerpartot pedig mostanra
megtöltötték a napfürdőző, bronzszínű testek.

Az étkezés után úgy éreztem, hogy eléggé kitisztult a
fejem, és képes vagyok átgondolni a következő lépést.
Megnéztem a koordináták által meghatározott címet,
amelyet a mobilomba is elmentettem, és megállapítottam,
hogy talán már nem is az igazi családom lakik itt. Nem
tudtam a nevüket, és semmi mást sem róluk. Akaratlanul
is idegesen felnevettem, amikor arra gondoltam, hogy
egyszer csak felbukkanok a háznál, és bejelentem, hogy a
rég elveszett családomat keresem.

Aztán tovább latolgattam a dolgot, eszembe jutott Pa
Salt idézete az armilláris gömbön, és beláttam, hogy
legrosszabb esetben rám csapják az ajtót. Talán a pohár
bor és az időeltolódás okozta kábaság töltött el ilyen
szokatlan bátorsággal. Visszatértem a szobámba, és még
mielőtt meggondoltam volna magam, letelefonáltam a
portára, hátha Pietro, a sofőr, aki a reptéren felvett, el tud
vinni a házhoz.

– Nem probléma – mondta a szállodai ügyintéző. –
Azonnal szüksége lenne rá?

– Igen.
Így tíz perccel később újból Pietro autójában találtam

magam, és lassan araszoltunk a városközpont felé.
– Azt hiszem, ismerem azt a házat. A Casa das

Orquídeast – jegyezte meg.
– Én nem – vallottam be.
– Hát, ha az, amelyikre gondolok, akkor igen izgalmas

épület felé tartunk. Nagyon régi, és korábban egy gazdag
portugál család élt benne – mondta, miközben újra
fékezett az állítása szerint soha el nem múló dugóban.

– Lehet, hogy új tulajdonosai vannak – vetettem fel.
– Lehetséges – fürkészett a visszapillantóban, és
tudtam, hogy megérezte a feszültséget a hangomban. –
Egy rokonát keresi?
– Igen – válaszoltam őszintén, miközben menet közben
felpillantottam, és azonnal megláttam a fölénk magasodó
Megváltó Krisztus szobrát. Bár sosem voltam
különösebben vallásos, most mégis hihetetlenül
megnyugtatott kitárt, ölelő karja.
– Pár perc múlva odaérünk – mondta Pietro
negyedórával később. – Kétlem, hogy az útról sok mindent
látna, mert magas sövénnyel vették körbe a lakók
nyugalma érdekében. Ez valaha egy nagyon elegáns
környék volt, de aztán sajnos rengeteg
ingatlanberuházást hoztak ide.
Én is láttam, hogy az utat mindenhol ipari épületek és
lakótelepek szegélyezték.
– Íme, a ház, senhorita.
Követtem Pietro felemelt ujját, és egy hosszú,
gondozatlan sövényt láttam, amelyekből itt-ott vadvirágok

dugták elő kedves, ám oda nem illő fejüket. Genfi,
tökéletesen gondozott kertünkhöz képest ez úgy festett,
mintha nagyon rég nem metszették volna meg gondos
kezek.

A sövény felett csak pár régi stílusú kéményt láttam,
eredeti téglavörös színüket elfedte és feketévé fakította a
korom.

– Lehet, hogy senki sem lakik itt – vont vállat Pietro,
hiszen hozzám hasonlóan neki is azonnal feltűnt a
gondozatlan kert.

– Lehet – válaszoltam.
– Megálljak? – kérdezte, miközben lelassított, és
lehúzódott az út mellé, a háztól pár méterre.
– Igen, kérem.
Lefékezett, leállította a motort, és felém fordult.
– Megvárom. Sok szerencsét, Senhorita D’Aplièse.
– Köszönöm.
Kiszálltam az autóból, és a szükségesnél jóval nagyobb
erővel vágtam be az ajtaját, miközben próbáltam
felkészülni a következő lépésre. Ahogy végigsétáltam a
járdán, arra gondoltam, hogy bármi is történjék életem
következő pár percében, annak nincs valódi jelentősége.
Mindig is volt egy szerető apám, tulajdonképpen
édesanyám is, és voltak testvéreim. És nem annyira a
sövény mögött rejtőző dolog miatt voltam itt, sokkal
inkább azért, ami elől ösztönösen elmenekültem.
Ez a gondolat meghozta a szükséges önbizalmamat, és
befordultam a hatalmas, kitárt, kovácsoltvas kapun az

autófelhajtóra. Most első alkalommal pillantottam meg a
házat, ahol a koordináták tanúsága szerint életem
története eredetileg kezdetét vette.

Egy elegáns, tizennyolcadik századi villa volt, amely
szabályos, szögletes formájával, fehér, stukkós falaival,
részletesen kidolgozott, gipszből készült kiszögelléseivel és
díszítéseivel a brazil gyarmati múltról tanúskodott. Ám
ahogy közelebb léptem, feltűnt, hogy a stukkók kopottak
és töredezettek voltak, a tucatnyi ablak festése pedig már
sok helyütt lemállott, és így előtűnt alóla a nyersfa.

Összeszedtem a bátorságomat, elindultam az épület
felé, és elhaladtam egy faragott márvány szökőkút
mellett, ahol vala​mikor régen kis vízsugarak lejthettek
táncot. Láttam, hogy a ​legtöbb ablakon bezárták a
spalettákat, és eltöprengtem, hogy Pietrónak talán igaza
van, és a ház már egy ideje elhagyatottan állhat.

A széles lépcsőkön felhágtam a bejárati ajtóig, és
megnyomtam a régimódi csengőt. Ám nem hallottam,
hogy megcsörrent volna odabent. Két újabb próbálkozás
után a tőlem telhető leghatározottabban bekopogtam az
ajtón. Vártam a választ, de odabent nem hangzottak fel
lépések. Úgy döntöttem, hogy újra próbálkozom, ezúttal
hangosabban.

Most már jó néhány perce álldogáltam a bejáratnál, és
ráébredtem, hogy haszontalan tovább várnom, mert
senki sem fogja kinyitni az ajtót. Felnéztem, és megint
csak a fenti szobák bezárt spalettái néztek vissza rám, így
arra jutottam, hogy valószínűleg senki sem lakik itt.

Lementem a lépcsőn, és azt latolgattam, hogy

egyenesen visszamenjek-e Pietro autójához, és felejtsem-e

el az egész ügyet, vagy nézelődjek-e még kicsit tovább,

hátha beleshetek valahol a spaletták között. Végül az

utóbbi mellett döntöttem, és óvatosan elindultam a ház

oldalánál.

Azonnal feltűnt, hogy az épület inkább hosszú, mint

széles volt, hiszen az oldala egészen egy egykor minden

bizonnyal gyönyörű kertig húzódott. Végigsétáltam a fal

mellett, és csalódottan állapítottam meg, hogy sehol sem

nézhetek be a házba. Ahogy elértem a távolabbi végére,

egy mohával borított teraszra érkeztem.

A szemem azonnal egy fiatal nő kőszobrára tévedt a

távolabbi sarokban, amelyet repedezett

terrakottacserepek vettek körbe. Az alak ült, és

egyenesen előrenézett. És bár ahogy közelebb léptem,

láttam, hogy az orra letört, a nő tiszta, egyszerű vonásai

megkapóak voltak.

Épp meg akartam fordulni, hogy a ház hátát is

szemügyre vegyem, amikor a kertben, a terasz alatt

észrevettem egy fa alatt üldögélő magányos figurát.

A szívem a torkomban dobogott, miközben

visszahúzódtam a fal mellé, hogy ne vehessen észre, és a

sarokról kikukucskálva tanulmányozni kezdtem az

alakot. Ilyen messziről nehéz volt bármit is megállapítani

róla, azon kívül, hogy nő volt, aki – az alapján, ahogy a

székben ült – nagyon idősnek tűnt.

A látványától ezernyi gondolat cikázott végig a

fejemen. Sosem voltam jó abban, hogy gyors döntéseket
hozzak, így most is ott ragadtam a falnak lapulva,
miközben fél szememmel az idős hölgyet fürkésztem,
akivel talán rokonságban állok.

Felnéztem az égre, és rögtön tudtam, hogy Pa sosem
riadt vissza az ilyen pillanatoktól. És első alkalommal a
felnőtt életem során, én sem fogok.

Kiléptem a hölgy elé, és elindultam felé. Nem fordult
felém, ahogy közeledtem hozzá. És amikor már jobban
láttam, feltűnt, hogy lehunyta a szemét, mint aki alszik.

Így lehetőségem nyílt alaposabban is megnézni az
arcát. Azon töprengtem, hogy vajon felismerem-e rajta a
saját vonásaimat, de jól tudtam, hogy valószínűleg egy
vadidegent fürkészek – valakit, aki abban a
harminchárom évben költözött be a házba, míg én távol
voltam.

– Desculpe.{6} Segíthetek, senhorita?
A mögöttem megszólaló finom hang halálra rémített, és
megpördültem. Egy vékony, idős, őszülő hajú afrikai nő
állt előttem ódivatú cselédruhában, és gyanakodva nézett
rám.
– Elnézést – hadartam. – Nem nyitották ki a bejárati
ajtót...
A nő az ajka elé emelte az ujját.
– Csitt, alszik! Miért van itt?
– Azért, mert... – Mégis hogyan foglaljam össze az
igazságot pár elsuttogott szóban ennek a nőnek? – Azt
mondták nekem, hogy közöm van ehhez a házhoz, és

szeretnék beszélni a tulajdonosával.
Éreztem rajta, hogy méreget, aztán pedig mintha a

szeme váratlanul villant volna, amikor a pillantása a
nyakamra tévedt.

– Senhora Carvalho nem fogad látogatókat. Nagyon
beteg, és sokat szenved.

– Talán megmondhatná neki, hogy kerestem – azzal
kinyitottam a táskámat, kikerestem a névjegykártyámat,
és átadtam a cselédnek. – A Caesar Park Hotelban
szálltam meg. Megmondaná neki, hogy nagyon szeretnék
beszélni vele?

– Megmondhatom, de nem számít – válaszolta a cseléd
sietve.

– Megtudhatnám, hogy a székben ülő hölgy mióta él itt?
– Egész életében itt élt. Most kikísérem.
Beleborzongtam a szavaiba, és még egy pillantást
vetettem a hölgyre. Ha Pa Salt és a koordinátái nem
tévedtek, akkor biztosan rokonok vagyunk. Sarkon
fordultam, a cseléd pedig végigkísért a teraszon. Elértünk
a ház sarkához, amikor egy gyenge hang megszólalt
mögöttünk.
– Ki az?
Mindketten megtorpantunk, megfordultuk, és egy
pillanatra rémületet láttam a cseléd szemében.
– Ne haragudjon, Senhora Carvalho, nem akartam
zavarni – válaszolta.
– Nem zavartál. Már öt perce figyellek titeket. Jöjjön
csak ide! Nem tudunk kilométerekre egymástól

beszélgetni.
A cseléd teljesítette a kérést, és vonakodva visszakísért

a teraszon és a lépcsőkön át a kertbe. Az idős hölgy elé
terelt, majd felolvasta a névjegykártyámon található
adatokat.

– Senhorita Maia D’Aplièse, műfordító.
Most, hogy szemtől szemben álltam a nővel, láttam,
hogy csontsovány, a bőre szürke, akár a holtaknak,
mintha lassan szivárogna el belőle az élet. De ahogy éles
szemével végigmért, és egy pillanatra felismerés és
döbbenet futott végig rajta, rögtön tudtam, hogy
szellemileg nagyon is friss.
– Miért jött ide? – kérdezte.
– Hosszú történet.
– Mit akar?
– Semmit, csak...
– Senhorita D’Aplièse azt mondta, hogy köze van a
házhoz – mondta a cseléd, szinte bátorítóan.
– Igazán? És mégis miféle köze?
– Azt mondták nekem, hogy ebben a házban születtem
– válaszoltam.
– Nos, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, senhorita,
de ebben a házban egyetlen gyermek sem született a
sajátomon kívül ötvenöt évvel ezelőtt. Nem igaz, Yara? –
kérdezte a cselédet.
– Sim{7}, senhora.
– Akkor mégis kitől kapta ezt az információt? Valaki
talán szeretne kapcsolatba lépni velem, hogy

megörökölhesse a házat, miután meghaltam, nem igaz?
– Nem, senhora, biztosíthatom arról, hogy az egésznek

semmi köze a pénzhez. Nem ezért jöttem ide – válaszoltam
határozottan.

– Akkor, kérem, mondja el világosabban, hogy miért jött
ide.

– Mert... kisbabaként örökbe fogadtak. A mostohaapám
a múlt héten halt meg, és írt egy levelet, amely szerint a
családom régen ebben a házban élt. – Közben végig
ránéztem, és reméltem, hogy a szememből is látszik, hogy
igazat mondok.

– Értem – fürkészett gondosan, és mintha tétovázott
volna a válasz előtt. – Sajnos azt kell mondanom, hogy az
apja szörnyű hibát vétett, és ön hiába utazott ide.
Sajnálom, hogy nem segíthetek többet. Viszontlátásra!

Mikor végül hagytam, hogy a cseléd kikísérjen, teljesen
biztos voltam benne, hogy az idős hölgy hazudik.

Tizedik fejezet

Bár még csak este nyolcra járhatott az idő, mikor
visszaértem a hotelba, úgy éreztem magam, mintha éjfél
is elmúlt volna, így elkövettem azt a hibát, hogy mély és
álomtalan alvásba merültem, amelyből másnap hajnali
ötkor ébredtem.

Feküdtem az ágyban, és a tegnap látottakon és
hallottakon töprengtem. Az idős hölgy határozott
tagadása ellenére minden ösztönöm azt súgta, hogy Pa
Salt nem tévedett. Ugyanakkor, gondoltam
kétségbeesetten, fogalmam sincs, hogy mit tehetnék.
Tudjon bármit is az idős hölgy vagy a cselédje,
egyértelművé tették, hogy nem fogják elárulni nekem.

Előhúztam a kövecskét a táskámból, és újból
megpróbáltam megfejteni a rajta lévő vésetet, de
hamarosan feladtam. Mégis mi értelme lenne? Nem állt
rajta más, csak pár halvány szó és egy dátum. Egy pillanat
a múltból egy háromszög alakú kövecske hátán.

A laptopom felé fordultam, hogy eltereljem a
figyelmemet, és elolvastam a brazil kiadótól érkezett
üzenetet, amelynek korábban már dolgoztam, és a
hosszú, három és fél órás várakozás alatt vettem fel velük
a kapcsolatot a párizsi Charles de Gaulle repülőtér
tranzitjában.

Kedves Senhora D’Aplièse!
Nagy örömünkre szolgál, hogy ellátogat Brazíliába.
Az irodánk São Paulóban található, így valószínűleg
nem alkalmas önnek, hogy ideutazzon, és meglátogasson
bennünket, de nagyon szívesen megismerkednénk önnel
személyesen is. A levelét továbbítottuk Floriano
Quintelasnak, aki a könyv szerzője, és Rióban él.
Biztosan szívesen megszervezne egy találkát, és
eligazítaná önt, amíg gyönyörű országunkban
tartózkodik. Kérjük, bátran lépjen velünk kapcsolatba,
ha bármire szüksége lenne.
Üdvözlettel,

Luciano Baracchini

A levél barátságos és meleg hangvétele mosolyt csalt az
arcomra. Még a legutóbbi látogatásom alapján
emlékeztem rá, hogy az országnak mennyire eltér a
kultúrája a sokkal távolságtartóbb svájci stílustól. Kétség
sem fért hozzá, hogy ha bármilyen nehézségem merülne
fel, ezek az emberek, akik egyáltalán nem ismernek,
azonnal szívesen a segítségemre sietnének.

Hátradőltem az ágyon, és kinéztem az ablakon,
miközben a nap felemelkedett a tenger felé, és az alattam
húzódó sugárutat megtöltötte a zajos, reggeli forgalom.
A város ébredezett.

A tegnapi nap után egyértelműen az volt a kérdés,
hogy érdemes-e mélyebbre ásnom, és felfedeznem a

titkokat, amelyeket Rio rejtegetett előlem.
Mivel az egyetlen másik lehetőség az volt, hogy

visszatérek Genfbe – amiről jól tudtam, hogy egyelőre
lehetetlen –, úgy döntöttem, hogy legalább még pár napig
maradok, és turistának szegődök. Bár az örökségem
felkutatásában máris zsákutcába futottam, legalább a
szülővárosomat talán megismerhetem.

Felöltöztem, lementem lifttel a földszintre, kiléptem a
hotelból, átkeltem az úton, és az Ipanema-parton találtam
magam. Kora reggel még kihalt volt, és ahogy a talpam
alatt sercegő puha homoknak ütköző hullámok felé
sétáltam, sarkon fordultam, és alaposan megnéztem Riót
a tenger felől.

Egy csomó különböző magasságú és méretű épület
tolongott a tengerparti kilátásért, a tetejük felett pedig
épphogy kivehetően magasodtak a hegyek. Tőlem jobbra
a homokos part egészen egy sziklás földnyelvig húzódott,
míg balra a Morro Dois Irmãos hegy ikercsúcsaira nyílt
megkapó kilátás.

És ahogy ott álltam teljesen egyedül, erő járta át a
testemet: hirtelen légiesen könnyűnek és szabadnak
éreztem magam.

A részem, és a része vagyok...
Ösztönösen elkezdtem futni a parton, összeszorítottam
a lábujjaimat, hogy biztosan meg tudjak kapaszkodni a
csúszós homokban, miközben a kezemet kétoldalt
lendületesen lóbáltam ebben az elragadtatott
pillanatban. Aztán megálltam, lihegtem és előrehajoltam,

miközben nevettem szokatlan viselkedésemen.
Elhagytam a partot, átszeltem az utat, és elindultam a

város szívébe, miközben a gyarmati korból származó és
modern épületek egyvelegét szemléltem, amelyek az
építészeti divat változásai miatt kénytelenek voltak
békésen megférni egymás mellett az út mentén.

Befordultam egy sarkon, és egy tér közepén találtam
magam, ahol az árusok már készülődtek a kora reggeli
gyümölcs- és zöldségpiac megnyitásához. Megtorpantam
az egyik standnál, felemeltem egy barackot, és a fiatal
férfi a pult mögül rám mosolygott.

– Kérem, fogadja el, senhorita.
– Obrigada – válaszoltam, míg továbbsétáltam, a fogam
között kiserkent a puha, lédús gyümölcshús, majd megint
lassítottam, ahogy felnéztem, és észrevettem, hogy a
Krisztus-szobor fehér alakja újra fölém magasodik.
– Ez lesz a mai programom – jelentettem ki magamban.
Hirtelen rájöttem, hogy fogalmam sincs, merre járok, és
hova keveredtem el a hoteltól, így egyszerűen csak
követtem a hullámok hangját, és akár egy hazatérő
postagalamb, amely már ismeri a környéket, végül én is
megleltem a szállodába vezető utat.
A teraszon reggeliztem, és Pa halála óta először az
étvágyam is megjött. Miután visszatértem a szobámba,
láttam, hogy egy sor üzenet vár a mobiltelefonomon. Úgy
döntöttem, hogy nem foglalkozom velük, mert egyáltalán
nem szerettem volna, hogy a valóság elrontsa a reggeli
jókedvemet. Ám a bejövő e-mailjeim között is találtam egy

üzenetet, amelynek a feladója azonnal magára vonta a
figyelmemet. Floriano Quintelas volt az.

Kedves Senhorita D’Aplièse!
A kiadóm nagy meglepetésemre jelezte, hogy Rióban
van. Nagy örömömre szolgálna, ha személyesen is
találkozhatnánk akár egy közös vacsorára vagy ebédre,
mert szeretném megköszönni a könyvem fordításával
végzett munkáját. A francia kiadóm nagy reményeket fűz
az eladásokhoz. Talán szeretné megismerni ezt a
gyönyörű várost egy igazi carioca szemén keresztül. A
mobilszámomat az e-mail végén találja. Őszintén szólva,
igazán rosszulesne, ha látogatása alatt nem keresne fel.
Állok rendelkezésére!
Baráti üdvözlettel,

Floriano Quintelas

Felnevettem az e-mailen, hiszen a Csendes vízeséssel
kapcsolatos tavalyi levélváltásaink során már
egyértelművé vált, hogy nem szereti feleslegesen
vesztegetni a szavakat.

És vajon, töprengtem, vajon ő felkeresne, ha Genfben
járna, és felvenné-e velem a kapcsolatot, ha felajánlanám,
hogy megmutatnám a várost?

Megsértődnék, ha nem tenne így?
Mindkét kérdésre igen volt a válasz.
Úgy döntöttem, hogy egy SMS lesz a legjobb és
legpasszívabb módja a kapcsolatfelvételnek. Nem is

tudom pontosan, hogy hány percet töltöttem a
megírásával, szerkesztésével és újraírásával, ám végül
elégedetten olvastam át a végeredményt, és nyomtam a
„Küldés” gombra.

Az elküldése után természetesen még egyszer
újraolvastam.

Kedves Floriano!
Nagyon örülök, hogy itt lehetek Rióban, és szívesen –
kitöröltem, hogy örömömre szolgálna – találkoznék
önnel valamikor. Most igazi turista módjára felmegyek a
Corcovadóra, de ezen a számon elérhet.
Minden jót,

Maia D’Aplièse

Elégedett voltam, hogy sikerült melegséget és kellő
távolságtartást is sugároznom egyszerre – elvégre én
magam is író voltam –, és lementem a szállodai
ügyintézőhöz a hotel halljába, hogy megtudjam, miként
juthatok fel a Megváltó Krisztus szobrához.

– Senhorita, lehetősége van a luxus- vagy a valódi
élményt választani, én személy szerint az utóbbit
ajánlanám – válaszolta. – Fogjon egy taxit a Cosme
Velhóhoz, mondja meg, hogy a Cristót szeretné látni, majd
menjen fel vonattal a Corcovado-hegyre.

– Nagyon köszönöm.
– Igazán nincs mit.
Tíz perccel később már egy taxiban ültem, amelyben

Cosme Velho és a Cristo felé tartottam. A mobilom
megcsörrent a táskámban, és felvettem, mert láttam, hogy
Floriano Quintelas ​keres.

– Halló?
– Senhorita D’Aplièse?
– Igen.
– Floriano vagyok. Merre jár?
– Épp egy taxiban ülök, és a Cristo felé tartok. Most érek
a vasútállomáshoz.
– Csatlakozhatom önhöz?
Tétováztam, és ezt ő is megérezte.
– Ha jobb szeretne egyedül felmenni, megértem.
– Nem, természetesen nem. Örülnék egy helyi
idegenvezet​ őnek.
– Akkor jöjjön fel a vonattal a hegyre, én pedig a lépcső
alján várom majd.
– Rendben – egyeztem bele. – De hogy fog megismerni?
Biztosan rengetegen lesznek odafent.
– Ne aggódjon, megismerem majd, Senhorita D’Aplièse.
Láttam a fotóját az interneten. Adeus!{8}
Kifizettem a taxist, és kiléptem az Estação do Cosme
Velhóra, a kis állomásra a Corcovado-hegy lábánál,
miközben azon töprengtem, hogy milyen lesz személyesen
is találkozni Floriano Quintelassal. Elvégre sosem
futottunk még össze élőben, csak az írásába szerettem
bele.
A jegy megvétele után felszálltam a két kocsiból álló
vonatra, amely nagyon emlékeztetett a törékeny alpesi

járatokra, amelyek a svájci hegyek között kanyarognak.
Leültem, és hallgattam a különböző nyelvek bábeli
zűrzavarát, de érdekes módon a portugált nem tudtam
kivenni köztük. Aztán a vonat végül elindult felfelé, én
pedig kinéztem a sűrű erdővel borított hegyoldalra, és
elámultam azon, hogy ilyen dzsungel található egy
nagyváros közelében. Genfben ilyesmit soha nem
engedélyeznének.

Éreztem, ahogy emelkedés közben a fejem
hátrabicsaklik, és egészen elámultam, hogy az ember
képes létrehozni egy járművet, amely egy szinte
függőlegesnek tűnő hegyoldalban is felküzdi magát az
utasokkal. A látvány egyre gyönyörűbbé vált, míg végül
megálltunk, és mindenki kiszállt a vonatból.

Felnéztem, és észrevettem a Megváltó Krisztus sarkát,
amely egy magas talapzaton állt. A szobor annyira fölém
magasodott, hogy a többi részét alig láttam. Míg néztem,
ahogy utastársaim elindulnak a lépcsőn, azon
töprengtem, hogy Floriano vajon az alján vagy a tetején
akar-e találkozni. De nem akartam több időt vesztegetni,
így elindultam felfelé. És csak mentem. Több száz
lépcsővel később megálltam, hogy kicsit összeszedjem
magam, és lihegtem a fárasztó testmozgás után ezen a
meleg napon.

– Olá, Senhorita D’Aplièse. Örülök, hogy végre
személyesen is találkozhatunk.

Egy meleg, barna szempár nézett rám, amelyben némi
csodálkozást is felfedeztem saját meglepődöttségem miatt.

– Ön Floriano Quintelas?
– Igen! Nem ismer meg a fényképemről a könyvből?
A pillantásom gyorsan végigsuhant a jóképű,
napbarnított arcon, a telt ajkon, amely széles mosolyra
húzódott, és látni engedte a fehér, rendezett fogakat.
– De igen, csak... – mutattam az alattam sorakozó
lépcsőkre –, mégis hogyan jutott fel ide hamarabb, mint
én?
– Úgy, senhorita, hogy én már itt voltam – mosolygott
Floriano.
– Hogyhogy? Miért? – kérdeztem zavartan.
– Úgy tűnik, nem olvasta a részletes szerzői
életrajzomat. Ha olvasta volna, tudná, hogy végzettségem
szerint történész vagyok. Ráadásul időnként olyan
nevesebb látogatók mellé szegődöm idegenvezetőként,
akik szívesen osztoznának a Rióval kapcsolatos kiterjedt
tudásomban.
– Értem.
– Valójában arról van szó, hogy a könyveimmel nem
keresek eleget a megélhetéshez, így ebből teremtem elő az
íráshoz szükséges pénzt – vallotta be. – De nem okoz
gondot, hogy a látogatóknak meséljek a csodálatos
városomról. Ma reggel egy csapat tehetős amerikai
szeretett volna feljönni ide a tömeg előtt. Láthatja, hogy
most már elég forgalmas a hely.
– Igen.
– Tehát, Senhorita D’Aplièse, állok rendelkezésére –
hajtott fejet mókásan Floriano.

– Köszönöm – mondtam, miközben még mindig zavart
voltam hirtelen és váratlan feltűnése miatt.

– Készen áll megismerkedni Brazília legismertebb
nevezetességének történetével? Ígérem, utána nem várok
borravalót – szellemeskedett, miközben végigvezetett a
tömegen, és megálltunk a szobor előtti teraszon. – Innen
nyújtja a legszebb látványt. Hát nem fantasztikus?

Pillantásomat a Cristo szelíd arcára emeltem, míg
Floriano arról mesélt, hogy miként építették a szobrot.
Teljesen lekötött a látvány, alig figyeltem az általa
felsorolt részletekre.

– Kész csoda, hogy senki sem vesztette életét az
építkezés alatt... Egy másik érdekes információ, hogy az
építkezésvezető zsidóként kezdett dolgozni a szobron, de
aztán áttért a keresztény hitre. Senhor Levy leírta a
családtagjai neveit, és elhelyezte őket a Cristo szívében,
mielőtt bebetonozták volna azt a szoborba.

– Milyen szép történet.
– Sok ilyen megindító történet akad. Például... – terelt
tovább közvetlenül a szobor elé – a Cristo teljes külsejét
háromszög alakú zsírkövekből készítették. Jámbor
asszonyok több hónapig ragasztgatták fel őket egy hálóra,
hogy nagy paneleket készítsenek belőle, így a külső
burkolat rugalmas lett, és a szobor egésze nem repedhet
meg. Egy idős hölgy, aki részt vett a munkában, azt
mondta nekem, hogy az asszonyok felírták a szeretteik
nevét egy üzenet vagy egy ima kíséretében a kőlapok
hátuljára. Most pedig ott vannak, örökre a Cristóba zárva.

Elakadt a szívverésem, és meglepetten bámultam rá.
– Senhorita Maia, jól van? Valami rosszat mondtam?
– Hosszú történet – szedtem össze végül magam.
– Gondolhatja, hogy azok a kedvenceim – mondta
csibészes mosollyal, majd hasonló után kutatott az én
arcomon is. Aztán aggódó arckifejezéssel kérdezte: –
Nagyon elfehéredett, senhorita. Talán napszúrást kapott.
Készítsünk egy képet, hiszen oda kell állnia a Cristo elé
szélesre tárt karral, mintha utánozná, aztán lemegyünk
egy kávézóba, és szerzünk egy kis vizet.
Így, akárcsak több százezer turista előttem, Floriano
kérése szerint odaálltam a szobor elé, de közben nagyon
nevetségesnek éreztem magam a kitárt karommal és
erőltetett mosolyommal.
Miután ezzel végeztünk, lekísért a lépcsőn egy árnyas
kávézóig, ott pedig leültetett egy székre az egyik asztalnál.
Hamarosan visszatért, és leült velem szemben, letett elénk
egy üveg vizet, és két pohárba kitöltött belőle egy keveset.
– Tehát, halljuk a történetét!
– Floriano, ez tényleg nagyon bonyolult – sóhajtottam,
mert nem tudtam többet mondani.
– Én pedig idegen vagyok, akivel nem szívesen osztaná
meg a dolgot. Megértem – bólintott egykedvűen. – Én is így
éreznék. Azért két kérdést feltehetek?
– Természetesen.
– Először is, ez a „nagyon bonyolult történet” az oka a
riói látogatásának?
– Igen.

– És másodszor, az általam elmondottak kavarták fel
ennyire?

Egy ideig eltöprengtem a kérdésen, miközben a vizet
szürcsöltem. Az volt a gond vele, hogy ha ezt elárulom
neki, akkor végül mindent el kell magyaráznom.
Figyelembe véve viszont, hogy Floriano azon kevés ember
közé tartozott, aki elárulhatja nekem, hogy a sima,
háromszög alakú kövecskét a halvány felirattal a hátán
valamikor a Cristónak szánták-e, úgy tűnt, hogy nem
maradt sok választásom.

– Van valamim, amit szeretnék megmutatni önnek –
válaszoltam végül.

– Akkor lássuk! – bátorított.
– A hotelban hagytam, a szobám széfjében.
– Értékes? – vonta fel a férfi a szemöldökét.
– Anyagilag nem. Csak számomra.
– Mivel már így is három órája szobrozok a Cristo előtt,
szívesen elviszem a hotelba kocsival, hogy elhozhassa a
tárgyat, amit meg szeretne mutatni.
– Ugyan, Floriano, nem akarok kellemetlenséget
okozni.
– Senhorita Maia – emelkedett fel az asztaltól –, egyszer
nekem is le kell jönnöm a hegyről, úgyhogy akár
csatlakozhat is hozzám. Gyerünk, indulunk.
– Rendben, köszönöm.
Meglepő módon nem a vonat felé indult, hanem egy
kisbuszhoz, amely a kávézó közelében állt. Felszálltunk
rá, üdvözölte a sofőrt, és megveregette a vállát. Rajtunk

kívül más utasok is voltak, és pár perc múlva
elhelyezkedtünk az ülésen, a busz pedig elindult lefelé a
kanyargós, sűrű dzsungellel szegélyezett úton. Nem
sokkal később megérkeztünk egy parkolóba, Floriano
pedig egy kis, piros Fiathoz lépett, és kinyitotta az ajtaját.

– Néha az ügyfeleim nem akarják megcsodálni a
kilátást a vonatból, ezért közvetlenül ide hozom fel őket –
magyarázta. – Tehát, Senhorita Maia, hová megyünk? –
kérdezte.

– A Caesar Park Hotelba az Ipanemánál.
– Remek, ott van a sarkon a kedvenc éttermem, a
hasam pedig azt súgja, hogy ebédidő van. Szeretek enni –
jelentette ki, miközben gyors tempóban indultunk lefelé a
meredek, kanyargós erdei úton. – Be kell vallanom,
nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne megmutatni
nekem – jegyezte meg, miközben elhagytuk a Corcovadót,
és csatlakoztunk a Cosme Velhótól a városközpont felé
áramló végeláthatatlan forgalomhoz.
– Valószínűleg nem lesz jelentősége a dolognak –
visszakoztam.
– Akkor nem veszíthet semmit azzal, hogy megmutatja –
válaszolta nyugodtan.
Menet közben lopva új barátomra pillantottam. Mindig
is furcsa pillanatnak éreztem, amikor hosszú levelezést
követően először találkozom személyesen valakivel.
Floriano viszont szinte teljesen úgy festett, ahogy a
regényei és az e-mailjei alapján elképzeltem.
Feltűnően jóképű volt – személyesen még inkább, mint

a könyvben található fotója alapján, mert valamifajta
könnyed vonzerő és energia sugárzott belőle. Sűrű, sötét
hajától és napbarnított bőrétől izmos, erős testéig minden
dél-amerikai származásáról árulkodott.

De ironikus módon nem volt az esetem. Mindig is
inkább az északi típushoz vonzódtam: nyugati férfiakhoz
világos hajjal és sápadt bőrrel. Sötétebb vonásaim miatt
talán ők voltak az ellentéteim, gondoltam.

– Tehát – mondta, miközben lehúzódott a hotel előtt –,
szaladjon fel, szedje össze, amit említett, én pedig itt fogom
várni.

A szobámban megfésülködtem, kicsit kirúzsoztam a
számat, majd elővettem a háromszög alakú követ a
széfből, és bedobtam a táskámba.

– Irány ebédelni! – jelentette ki Floriano, miközben
visszaszálltam az autójába, és elhajtottunk. – Itt van a
sarkon, de néha nehéz parkolóhelyet találni. – Pár
perccel később rámutatott egy fehér, koloniális stílusban
épült házra, amelynek teraszán kedves asztalkák
sorakoztak. – Ezt keressük. Szálljon ki, és foglaljon egy
asztalt! Hamarosan én is csatlakozom.

Követtem az utasításait, és egy pincér egy árnyas
helyre vezetett. Egy darabig az embereket nézegettem, és
meghallgattam az üzeneteimet a mobilomon. A szívem
nagyot dobbant, amikor meghallottam Zed hangját, aki
azt mondta, hogy felhívta Atlantiszt, és a házvezetőnő
szólt neki, hogy külföldön vagyok. Sajnálta, hogy
elkerültük egymást, mivel holnap távozik Zürichből.