Lucinda Riley - A hét nővér

Bel gondosan összehajtogatta a lapot, és betette a
borítékba. Hátradőlt a széken, és azt kívánta, bárcsak
megoszthatná a szüleivel, mit érez valójában az
olyannyira megszeretett város, az újonnan megszerzett
szabadság és a megismert emberek iránt. De tudta, hogy
úgysem értenék meg. Sőt aggódni kezdenének, hogy rossz
döntést hoztak, amikor elengedték.

Az egyetlen ember, akiben valóban megbízott, Loen
volt. Elővett egy másik lapot, és egy nagyon másfajta
levelet vetett papírra, csak úgy dőltek belőle a valódi
érzései, elmondott neki mindent a Montparnasse-ról és
természetesen Laurent Brouillyról, a fiatal
szobrászsegédről, aki szerette volna, ha modellt áll neki...

Margaridának köszönhetően Bel minden reggel lelkes
várakozással ébredt. Az órák, amelyekre bejárt, valóban
tanulságosak voltak, de igazán az ezeket követő, La
Closerie des Lilas-ban elköltött ebédeket várta.

Ezen a helyen nem volt két ugyanolyan nap, a
kreativitás tiszteletére rendezett állandó ünnepélyen
művészek, zenészek és írók ülték körbe az asztalokat. Épp
a múlt héten látta a híres írót, James Joyce-t az egyik kinti
asztalnál bort iszogatni, miközben egy hatalmas kupac
gépelt oldal fölé hajolt.

– Meglestem a válla felett – mondta Arnaud, egy fiatal
írópalánta Margarida ismerősei közül, miközben alig
jutott levegőhöz az izgatottságtól. – A kézirat címe

Finnegan ébredése. Már hat éve ezen dolgozik!
Bár Bel pontosan tudta, hogy hálásnak kell lennie,

amiért mindennap egy levegőt szívhat ezekkel a
hírességekkel, Margaridával mégis azzal töltötték az
iskolától a Montparnasse-ra vezető sétájuk nagy részét,
hogy reménytelen terveket szőttek arról, miként
szökhetnének el az egyik este, amikor a bal part igazán
életre kel.

– Persze lehetetlen, de azért álmodozhatok – jegyezte
meg Bel.

– Azt hiszem, már az is hihetetlen szerencse, hogy
legalább nappal szabadok vagyunk – sóhajtott fel
Margarida.

Bel az órájára pillantott, és rájött, hogy Margarida
autója bármikor itt lehet érte. Egy tengerkék gabardin
matrózruhát vett fel, amely véleménye szerint a ruhatára
legegyszerűbb darabja volt, megfésülte a haját, finoman
kirúzsozta a száját, majd köszönésképp visszakiáltott az
előtérből, és behúzta maga után az ajtót.

– Jól vagy ma reggel? – kérdezte Margarida, miközben
beszállt mellé az autóba.

– Igen, nagyon jól, köszönöm.
– Izabela, attól tartok, hogy rossz híreim vannak
számodra. Landowski professzor megerősítette, hogy
szeretne gyakornoki lehetőséget kínálni nekem a
Boulogne-Billancourt-ban található műtermében. Ez azt
jelenti, hogy nem fogom tovább látogatni az órákat a

főiskolán.
– Gratulálok, biztosan nagyon izgatott vagy! – Bel

minden tőle telhetőt megtett, hogy szerencsés barátnője
kedvéért mosolyt erőltessen az arcára.

– Igen, természetesen nagyon örülök – mondta
Margarida. – De megértem, hogy ezzel nehéz helyzetbe
hozlak. Nem vagyok benne biztos, hogy Senhora da Silva
Costa megengedné, hogy egyedül járj az órákra.

– Nem fogja. Ez ilyen egyszerű. – Bel szemét akaratlanul
is elöntötték a könnyek.

– Bel, nem kell kétségbeesni – veregette meg a kezét
Margarida nyugtatásképpen. – Ígérem, kieszelünk
valamit.

Aznap délelőtt az oktatójuk épp Landowski volt, akinek
az óráit Bel általában nagyon várta, mivel szenvedélyesen
mesélt az egyszerű vonalakkal kapcsolatos elméletéről és
arról, hogy milyen technikai nehézségekbe ütközik a
tökéletesség elérése. De ma Bel szinte meg sem hallotta.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy a La Closerie
des Lilas-ban elköltött első ebéd óta, vagyis több mint egy
hónapja, nem látta Laurent Brouillyt. Amikor a lehető
legközömbösebben megkérdezte Margaridát, hogy vajon
hol lehet, a barátnője azt mondta, hogy nagyon leköti a
Landowskival való munka, mivel Heitor Cristójának első
prototípusát készítik.

– Érzésem szerint Monsieur Brouilly minden éjszakáját
a műteremben tölti. Senhor da Silva Costa nagyon várja

az első eredményeket, hogy megkezdhesse a matematikai
számításokat.

Az óra után Landowski magához intette Margaridát.
– Tehát, mademoiselle, jövő héten csatlakozik hozzánk a
műteremben?
– Igen, Landowski professzor, nagy megtiszteltetés ez a
lehetőség.
– És látom, itt van a honfitársa is, a gyönyörű kezű
hölgy – mondta a szobrász, miközben biccentett Bel felé. –
Brouilly még mindig arról beszél, hogy szeretne szobrot
készíteni önről. Ha a hét véget ér, és az első szobor az
itteni gyámjához kerül, talán elkísérhetné Mademoiselle
Lopes de Almeidát a műtermembe, hogy Brouilly álma
valóra válhasson. Az ön jelenléte lehetne az elmúlt három
hétben a Cristóval töltött rengeteg idejének a jutalma.
Nem ártana neki, ha egy női alakot is tanulmányozhatna,
miután annyi időt töltött a Mi Urunkkal.
– Izabela biztosan nagyon örülne – válaszolta gyorsan
Margarida. Landowski mindkettejüknek bólintott, majd
elhagyta a termet.
– Látod, Izabela? – ujjongott Margarida, miközben
kiléptek az iskolából, és elindultak napi sétájukra a
Montparnasse felé. – Úgy tűnik, még Isten, pontosabban
Krisztus is a te oldaladon áll.
– Igen – bólintott Bel. Kezdett újjáéledni benne a
remény. – Úgy tűnik, tényleg.

– Bel, szeretnék megbeszélni veled valamit – mondta

váratlanul Maria Elisa aznap este, miközben lefekvéshez
készülődtek. – Kíváncsi vagyok a véleményedre.

– Hogyne! – ült le Bel, és nagyon örült, hogy
meghallgathatja a barátnőjét. Úgy érezte, az utóbbi
időben túl kevés időt tölt vele. – Miről van szó?

– Úgy döntöttem, hogy szeretnék ápolónőnek tanulni.
– De hiszen ez fantasztikus hír! – kiáltotta Bel boldog
mosollyal.
– Úgy gondolod? Tartok tőle, hogy mãe nem fog örülni
neki. A családunk egyetlen nőtagja sem dolgozott
korábban. De régóta gondolkozom rajta, és most össze kell
szednem a bátorságomat, hogy megmondjam neki –
harapott az ajkába Maria Elisa. – Szerinted mit fog szólni?
– Remélem, azt fogja mondani, hogy nagyon büszke a
lányára, aki kezdeni akar valamit az életével. És biztosan
az édesapád is örül majd a döntésednek.
– Hát, remélem igazad lesz – mondta Maria Elisa
lelkesen. – Arra gondoltam, hogy amíg Párizsban vagyok,
ahelyett hogy elpazarolnám az időmet, akár
önkénteskedhetnék is egy kórházban. Van is egy a
lakástól pár perc sétára.
Bel megfogta Maria Elisa kezét, és megszorította.
– Olyan jó ember vagy, Maria Elisa, mindig másokra
gondolsz. Szerintem tökéletes ápolónő lenne belőled.
A világ lassan megváltozik a nők számára, és igazán
semmi okunk nincs arra, hogy egész életünkben otthon
üljünk.
– Mivel jelenleg eszembe se jut házasodni, miért is ne?

Persze a te esetedben, Bel, teljesen más a helyzet. Amikor
hat hét múlva hazautazol, Gustavo felesége leszel, vezeted
a háztartását, aztán pedig nemsokára a gyermekei
édesanyjává válsz. De nekem valamilyen más célt kell
találnom az életben. Köszönöm a támogatásodat. Holnap
beszélek mãe-jal.

Miután bebújtak az ágyba, és Maria Elisa lekapcsolta a
lámpát, Bel megint nem bírt elaludni.

Hat hét. Ennyi ideje maradt Párizsban, mielőtt visszatér
az élethez, amelyet a barátnője olyan találóan írt le.

Bár igazán igyekezett összegyűjteni a jó dolgokat a
jövőjével kapcsolatban, semmi sem jutott eszébe.

Margarida megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot Bellel,
ha már pár napja Landowski műtermében dolgozik, és
tudatja vele, hogy a professzor mikor látja jónak azt, hogy
ő is csatlakozzon hozzájuk. De eddig nem kapott hírt tőle.

Bel újra a szűkös lakásban találta magát, és magányos
volt, hiszen most Maria Elisa távozott minden reggel
kilenc órakor, miután megkapta az édesanyja vonakodó
jóváhagyását, és önkéntes helyet talált magának a közeli
kórházban. Maria Georgiana délelőttjei nagy részét
háztartási teendőkkel és levelek fogalmazásával töltötte.

– Jövő hónapban van édesanyám születésnapja, és
nagyon szeretnék venni neki valamit Párizsban, hogy
elküldhessem neki. Sétálhatnék egyet, senhora? –
kérdezte Bel Maria Georgianát az egyik nap reggeli után.

– Nem, Izabela, biztos vagyok benne, hogy a szüleid

nem helyeselnék, ha egyedül mászkálnál Párizsban.
Nekem pedig rengeteg dolgom van ma.

– Akkor – szólt közbe Heitor, amikor meghallotta a
beszélgetést – Izabela esetleg elkísérhetne engem, amíg
elsétálok a Champs-Élysées-n az irodámba. Talán talál
valamit a környék egyik galériájában. Abból biztosan
nem lesz baj, ha pár száz métert egyedül kell megtennie
visszafelé.

– Ahogy kívánod – jegyezte meg Maria Georgiana
ingerült sóhajjal, amiért felülbírálták a döntését.

– Ez az idő mostanában még Brazíliában is melegnek
számítania – jegyezte meg Heitor, amikor húsz perccel
később Bellel elindultak a Champs-Élysées irányába.

– Még mindig tetszik Párizs? – kérdezte.
– Imádom! – vágta rá lelkesen a lány.
– És úgy hallottam, felfedezte a város, mondjuk úgy,
bohémebb oldalát is.
Bel bizonytalan pillantást vetett a férfira.
– Én...
– Tegnap összefutottam a barátnőjével, Margaridával
Landowski műtermében, és meghallottam, amint a fiatal
segédjével beszélget a közös ebédjeikről a La Closerie des
Lilas-ban.
Bel összerezzent a megjegyzésre, de Heitor észrevette
az arckifejezését, és hogy megnyugtassa, megveregette a
karját.
– Ne aggódjon, a titka biztonságban van nálam.

Ráadásul Margarida egy nagyon józan fiatal hölgy. Jól
ismeri Párizst is. Arra is megkért, hogy szóljak, holnap tíz
órára önért jön a műterembe menet. Mint arra bizonyára
emlékszik, Monsieur Brouilly továbbra is szeretne szobrot
készíteni önről. Így legalább távol tartja magát a
felfordulástól, és mindig tudjuk, merre jár.

Bel látta, hogy Heitor felvonja a szemöldökét, de tudta,
hogy a férfi csak ugratja.

– Köszönöm, hogy átadta az üzenetet – válaszolta
illedelmesen, mert nem akarta kimutatni, mennyire örül.
Gyorsan témát váltott. – Elégedett Landowski professzor
munkájával, amit a Cristón végez?

– Eddig teljesen biztos vagyok benne, hogy jó döntést
hoztam, és Landowski elképzelése nagyban hasonlít az
enyémre. Ugyanakkor még hosszú utat kell megtennem,
mire biztonsággal állíthatom, hogy befejeztük a terveket.
Ráadásul több probléma is foglalkoztat mostanában. Az
első és legfontosabb, hogy milyen anyagot használjunk a
szobor külső burkolatának. Rengeteg lehetőséget
átgondoltam, de vagy esztétikai, vagy gyakorlati
szempontból mindegyikkel problémák adódtak. Mi lenne,
ha benéznénk ebbe az üzletsorba az édesanyja ajándéka
miatt? Az egyik itteni butikban vettem egy gyönyörű sálat
Maria Georgianának.

Befordultak az elegáns üzletekhez, Heitor pedig az
előbb említett butikra mutatott.

– Itt megvárom – mondta, amíg ő belépett.
Bel kiválasztott egy finom, barackszínű sálat meg egy

hozzáillő zsebkendőt, amiről tudta, hogy jól áll majd az
édesanyjának. Fizetés után elhagyta a boltot, Heitort
pedig az üzletek között álló kis szökőkút előtt találta. Az
alját fürkészte.

Bel odaállt mellé, és amikor a férfi felfigyelt rá, a
szökőkút alját díszítő mozaikcsempére mutatott.

– Mit szól ehhez? – tette fel a költői kérdést.
– Elnézést, senhor, de nem értem.
– Mi lenne, ha a Cristo burkolata mozaikból készülne?
Így a külső héjat nem fenyegetné a repedés, hiszen
minden egyes csempedarab különálló lenne. Utána kell
néznem, hogy melyik követ érdemes használni; porózus,
tartós anyagra van szükségünk... például talán Minas
Gerais-i zsírkőre. Világos színű, alkalmas lehet rá.
Azonnal meg kell ezt mutatnom Senhor Levynek. Holnap
utazik Rióba, így döntenünk kell.
Bel Heitor izgatott arcára pillantott, majd követte,
ahogy kisietett az üzletsorból.
– Nem probléma, ha egyedül kell hazasétálnia, Izabela?
– Természetesen nem – válaszolta a lány. Heitor
biccentett, majd gyors tempóban elindult az iroda felé.

Huszonkettedik fejezet

– Bienvenue{23}, Mademoiselle Izabela! – Laurent
odament hozzá, majd két oldalról arcon csókolta, amikor
Bel Margaridával belépett a műterembe. – Először is
főzzünk le egy kávét! Mademoiselle Margarida – jegyezte
meg, miközben elsétált mellettük, hogy felvegye a
munkaruháját –, a professzor szerint a szobor bal
könyökén még dolgoznia kell, de összességében egész jól
sikerült alkotás.

– Köszönöm – válaszolta a lány. – A professzortól ez igazi
bóknak számít.

– Izabela – fordult hozzá Laurent –, jöjjön velem, és
mutassa meg, hogyan főznek kávét az ön országában!
Biztosan fekete és erős – tette hozzá, azzal megragadta Bel
kezét, és maga után húzta az apró konyhába. Levett egy
barna papírzacskót az egyik polcról, kinyitotta, és
beleszagolt. – Ma reggel, frissen őrölt brazil kávébabok
egy montparnasse-i boltból. Külön azért vettem, hogy
kissé ellazítsa, és az otthonára emlékeztesse.

Bel beszippantotta az aromát, és gondolatban azonnal
hazaröppent az óceán túloldalára, több ezer kilométerre
Párizstól.

– Mutassa meg, hogyan szereti! – erősködött a férfi, és
Bel kezébe nyomott egy teáskanalat, majd hátralépett,

hogy folytathassa.
A lány megvárta, amíg a víz felforr az apró tűzhelyen,

mert nem akarta bevallani, hogy soha életében nem
főzött még kávét. Odahaza mindig a szolgálók végezték el
ezt a feladatot.

– Vannak csészéi? – érdeklődött.
– Hogyne – felelte Laurent, miközben benyúlt a
szekrénybe, és előhúzott két zománcbögrét. – Elnézést kell
kérnem, hogy nem finom kínai darabok. De a kávénak
azért jó íze lesz bennük.
– Biztosan – válaszolta Bel idegesen, miközben
belekanalazott némi kávét a bögrékbe.
– Tudja, mademoiselle – jegyezte meg a férfi finom
mosollyal, miközben felnyúlt a polcra, és levett egy apró
ezüstkannát –, mi ezt használjuk kávékészítéshez.
Bel elpirult szégyenében, miközben átkanalazta a
kávéőrleményt a bögrékből a kannába, és hozzáöntötte a
forró vizet.
– Ha ez kész, leülünk, és átbeszéljük a dolgot.
Pár perccel később Laurent visszament vele a
műterembe, ahol Margarida már a padon üldögélt, és a
szobrán dolgozott. Laurent felvett egy vázlatfüzetet, majd
a kecskelábú asztalhoz és padokhoz vezette Belt, ahol
korábban ebédeltek, és elhúzta a függönyt.
– Kérem, üljön le – mutatott a túlsó oldalra. – Tehát –
emelte fel a bögrét –, meséljen az életéről Brazíliában.
Bel meglepetten nézett rá.
– Miért szeretné, hogy Brazíliáról beszéljek?

– Azért, mademoiselle, mert most úgy ül itt velem
szemben, mint egy merev fadarab, és akkora feszültséget
érzek önben, mintha már legalább száz éve egy
tetőszerkezet súlya nyomná. Szeretném, ha kicsit
ellazulna, hogy ellágyuljanak az arcvonásai, az ajkát se
tartsa ilyen görcsösen, és a szeme is felderüljön. Ha nem
járok sikerrel, annak a szobor látja kárát. Megérti?

– Igen... azt hiszem – válaszolta Bel.
– Úgy látom, nem győztem meg. Megpróbálom
elmagyarázni – folytatta a szobrászsegéd. – Sokan azt
gondolják, hogy a szobrászat művészete csak az emberi
lény külső, fizikai megjelenéséről szól. És technikai
szinten minden bizonnyal igazuk is van. De minden nagy
szobrász tudja, hogy a jó hasonmás megalkotásának a
művészetéhez a megörökített tárgy lényegét kell
megragadnunk.
Bel bizonytalanul nézett rá.
– Értem.
– Egy egyszerű példánál maradva – magyarázta tovább
a ​férfi –, ha egy fiatal lányt festenék meg, és a szemében
látnám, hogy érző szíve már sokakért fájt, talán egy
állatot, például egy galambot adnék a kezébe. Féltő
mozdulattal óvná a madarat. Ha egy másik nőben
kapzsiságot fedeznék fel, csillogó karkötőt ügyeskednék a
csuklójára, vagy egy nagy gyűrűt az ujjára. Tehát –
nyitotta fel Laurent a vázlatfüzetet, és készenlétbe
helyezte a ceruzáját –, meséljen, én pedig skiccet készítek
önről közben. Mesélje el, hol nőtt fel!

– A gyermekkorom nagy részét egy farmon töltöttem a
hegyek között – válaszolta Bel, és a fazenda emléke
azonnal mosolyt csalt az ajkára. – Lovakat tartottunk,
reggelente pedig a hegyek között lovagoltam rajtuk, vagy
a közeli tóban úsztam egyet.

– Idillinek hangzik – jegyezte meg Laurent, miközben a
ceruzája táncolt a papírlapon.

– Az is volt – bólintott Bel. – De utána Rióba költöztünk,
egy házba a Corcovado-hegy lábánál. A Cristo egy szép
napon ennek a hegynek a tetején áll majd. Bár gyönyörű
és sokkal nagyobb épület, mint a fazenda, pont a hegy
lábánál áll, így nagyon sötét. Néha, amikor ott vagyok –
megtorpant, és a jó szót kereste –, úgy érzem, hogy nem
kapok levegőt.

– És hogy érzi magát itt Párizsban? – érdeklődött a férfi.
– Ez is egy nagyváros. Ez is egy olyan csapda, mint Rio?

– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Bel, és a homlokán
összeszaladó ráncok azonnal kisimultak. – Imádom ezt a
várost, különösen a Montparnasse utcáit.

– Ebből arra következtetek, hogy nem a környezet,
hanem a lelkiállapota befolyásolja a kedvét. Néha Párizs
is nagyon szűkösnek érződhet, mégis szeret itt lenni.

– Természetesen igaza van – vallotta be a lány. – Ennek
inkább a riói életemhez van köze, mint magához a
városhoz.

Laurent folytatta a rajzolást, miközben Bel arcvonásait
figyelte.

– És mi a baj azzal az élettel?

– Semmi. Mármint... – Bel küszködött, hogy pontosan
elmagyarázza a dolgot. – Nagyon szerencsés helyzetben
vagyok. Igazán kiváltságos életem van. Jövő ilyenkor
pedig már házas leszek. Egy gyönyörű házban élhetek
majd, és mindenem meglesz, amire egy nő csak vágyhat.

– Akkor miért látok boldogtalanságot a szemében,
miközben a jövőjéről beszél? Talán azért, amint azt az első
találkozásunk alkalmával említette, mert a házasságát az
ész, és nem a szív döntötte el?

Bel elhallgatott. A vér az arcába szökött, ami Laurent
szavainak igazságáról árulkodott.

– Monsieur Brouilly, ön ezt nem érti – mondta végül. –
A dolgok máshogy mennek Rióban. Apám kívánsága, hogy
jól házasodjam. A vőlegényem Rio egyik legelőkelőbb
családjából származik. Ráadásul – tette hozzá
kétségbeesetten – nincs az önéhez fogható tehetségem,
amelyből megélhetnék. Teljes egészében apámtól, és
hamarosan a férjemtől függök.

– Igen, mademoiselle, megértem, és együtt érzek a
helyzetével. De sajnos – sóhajtott a férfi – ön az egyetlen,
aki változtathat ezen valahogyan. – Azzal letette a
ceruzát, és pár percig figyelmesen vizsgálta a rajzát, amíg
Bel feszülten, a beszélgetéstől felkavarva és idegesen ült.

Végül Laurent felnézett.
– Ezeket elnézve, arról biztosíthatom, hogy a Montpar-​
nasse-on remekül kereshetne a művészek modelljeként.
Nemcsak az arca gyönyörű, de a testén viselt ruhák alatt,
biztos vagyok benne, hogy maga a nőiség megtestesülése.

Ahogy a férfi szeme végigsiklott rajta, Bel érezte, hogy
különös meleg szökik az arcába.

– Miért érzi zavarban magát? – kérdezte Laurent. – Itt
Párizsban ünnepeljük a női test szépségét. Elvégre
mindannyian meztelenül születünk, és csak a társadalom
kényszere miatt viselünk ruhákat. Na meg persze a
párizsi időjárás okán – kuncogott, miközben az órára
pillantott. – És ne aggódjon – mérte végig még egyszer –,
pontosan abban a ruhában fogom a szobrát elkészíteni,
amit most is visel. Tökéletes.

Bel némán és megkönnyebbülten bólintott.
– Most pedig, hogy feltárta nekem a lelke legmélyét,
máris eljött a dél. Hozok némi kenyeret, sajtot és bort
jutalomképp.
Azzal összeszedte a kávésbögréket, és átsétált a
műtermen a konyha felé, majd megállt egy pillanatra, és
megkérdezte Margaridát, hogy ő is csatlakozik-e hozzájuk
ebédre.
– Köszönöm – válaszolta a lány, és felállt a szobor
mellől, hogy lemossa a kezéről az agyagot. Bel
magányosan üldögélt, és kibámult a levendulaágyásokra
nyíló ablakon. Gyengének és kiszolgáltatottnak érezte
magát. Valahogy Laurent kicsalta belőle a jövőjével
kapcsolatos valódi érzéseit.
– Jól vagy, Izabela? – ült le mellé Margarida, és aggódó
arckifejezéssel tette a vállára a kezét. – Hallottam pár szót
a beszélgetésetekből. Remélem, Monsieur Brouilly nem
ment túl messzire csak azért, mert őszinte portrét kíván

készíteni rólad. És remélem – tette hozzá halkan –, hogy
tényleg szakmai indokok vezérelték.

– Ezt meg hogy érted?
Margaridának nem volt ideje válaszolni, mert a férfi
visszatért egy tálcával.
Bel csendesen ült ebéd közben, hallgatta, ahogy
Margarida és Laurent a közös ismerőseikről és színes
társaságuk legújabb szaftos pletykáiról csevegnek.
– Cocteau nyitott egy hátsó termet a Rue de
Châteaudunban, ahová csak a cimboráit hívja meg
koktélozni, és olyan italokat szolgálnak fel, amelyeket ő
maga készített és nevezett el. Azt hallottam, halálosak –
kortyolt nagyot a borból Laurent. – Állítólag az új hóbortja
az, hogy szeánszokat szervez.
– Az mit jelent? – kíváncsiskodott Bel.
– A halottakkal próbálnak kapcsolatba lépni – jegyezte
meg Margarida. – Az ilyesmi sosem volt ínyemre –
borzongott meg.
– Csoportos hipnózisalkalmakon is részt vesz, mert
kíváncsi arra, hogy elérhető-e a tudatalatti. Ez viszont
nagyon izgalmas. Az emberi elme majdnem annyira
lenyűgöz, mint a fizikai külső – pillantott Laurent Belre. –
Ezt talán észre is vette, mademoiselle. Most pedig ideje
folytatni a munkát. Azt javaslom, hogy amíg elhelyezek
egy széket a műterem sarkában, ahol a legszebbek a
fények, tegyen egy rövid sétát a kertben. Mert ha egyszer
nekikezdek, arra fogom kérni, hogy maradjon
mozdulatlan, akár a kő, amelyből dolgozom.

– Én is elkísérem, Monsieur Brouilly. Rám fér egy kis
friss levegő – jegyezte meg Margarida. – Gyere, Izabela!

A két nő felállt, elhagyta a műtermet, és kiment a
kertbe, ahol megálltak a buján illatozó levendulaágyások
között.

– Csak a nektárt gyűjtő méhek zümmögését lehet
hallani – sóhajtott Margarida boldogan, miközben karját
Bel karjába fűzte. – Biztosan jól vagy, Izabela? – kérdezte.

– Igen – bólintott a barátnője. Az ebédre elfogyasztott
bortól kissé feloldódott.

– Ígérd meg nekem, nem hagyod, hogy kényelmetlen
helyzetbe hozzon!

– Ígérem – nyugtatta meg Bel. – Hát nem furcsa? –
folytatta, miközben lassan sétáltak a gondosan metszett
ciprussövénnyel szegélyezett kertben. – Bár Brazíliában a
növény- és állatvilág épp ilyen gazdag és gyönyörű,
Franciaország kisugárzása és hangulata teljesen más.
Otthon alig tudok szemlélődni, és nyugalmat találni. Itt
viszont, a Montparnasse szívében, valahogy képes vagyok
erre. Tisztán látom magamat.

Margarida vállat vont.
– Ideje visszatérnünk a műterembe, hogy Monsieur
Brouilly nekikezdhessen a remekművének.

Három órával később Bel már az autóban ült hazafelé,
és egészen kimerültnek érezte magát. Örökkévalóságnak
tűnő ideig ült a széken, a keze a térdén, az ujjai pontosan
úgy, ahogy Laurent beállította őket.

Nem érezte magát érzékinek, inkább egy
vénkisasszonyra hasonlított, akinek a hasonmását egy
szépiafilmen örökítették meg fényképezőgéppel. Fájt a
háta, mert ilyen sokáig kellett kihúznia magát, a nyaka
pedig merev volt. Ha akár csak az egyik ujját is el merte
mozdítani egy kényelmesebb helyzetbe, Laurent azonnal
észrevette. Felállt a kőtömb elől, amelyen dolgozott,
odalépett hozzá, és visszatette pontosan az eredeti
helyére.

– Izabela, ébredj, querida! Hazaértünk.
Összerezzent, és rájött, hogy Margarida felébresztette a
szunyókálásából.
– Sajnálom – mondta, miközben felemelkedett, a sofőr
pedig kinyitotta neki az ajtót. – Nem gondoltam volna,
hogy ilyen fárasztó lesz.
– Minden értelemben hosszú és nehéz nap volt. Minden
újdonság a számodra, és már ez is kimerítő. Holnap is
eljössz a műterembe?
– Természetesen – vágta rá Bel magabiztosan, és
kiszállt az autóból. – Jó éjt, Margarida! Találkozunk
holnap tízkor.
Aznap este, miután kimentette magát a vacsora után
szokásos kártyázás alól, és végre lehajthatta a fejét a
párnájára, Bel úgy érezte, hogy Laurent által javasolt
munka, miszerint modellként is megkereshetné a
kenyerét, nem is lenne olyan egyszerű, mint azt elsőre
gondolta.

Huszonharmadik fejezet

A következő három hétben Bel minden reggel elkísérte
Margaridát Landowski Boulogne-Billancourt-ban
található műtermébe. Pár alkalommal Heitor da Silva
Costa is velük tartott, hogy elhozza a Krisztus-szobor
újabb terveit és rajzait.

– Landowski újabb modellt készít számomra, mert
próbáljuk tökéletesíteni – mondogatta, majd
megérkezésük után azonnal kipattant az autóból, és alig
várta, hogy láthassa a szobrász legújabb művét.

Landowski, miután megkapta az apró változtatások
legújabb listáját, amely miatt egy másik modellt kellett
készítenie, a bajsza alatt morogva ült le a
munkaasztalához.

– Micsoda őrült egy brazil! Bárcsak soha ne egyeztem
volna bele, hogy részt veszek ebben a lehetetlen tervben!

Ám minden egyes szót nagy szeretettel ejtett ki, és
érezni lehetett a hangján, hogy megtisztelőnek érzi, hogy
egy ekkora feladat részese lehet.

Nemsokára Bel saját szobra is elkezdett alakulni, ahogy
hasonmása formát öltött Laurent érzékeny ujjai között.
A lány lassacskán megszokta, hogy elmerüljön a
gondolataiban, amíg mozdulatlanul üldögélt. Ezek a
gondolatok általában Laurent körül forogtak, akin

mindig rajta tartotta a fél szemét, és nézte, ahogy teljes
koncentrációval dolgozik a kövön egy szeghúzó kalapács
és egy reszelő segítségével.

Egy különösen forró júliusi reggelen Landowski keze
Laurent vállára nehezedett munka közben.

– Most adtam le a Krisztus-szobor legújabb változatát
Monsieur da Silva Costa párizsi irodájában – nyögte. – És
az őrült brazil most arra kért, hogy készítsek egy
négyméteres változatot belőle, méghozzá azonnal.
Szükségem lesz a segítségedre, Brouilly, szóval nem
játszadozhatsz tovább a gyönyörű hölgy szobrával. Egy
napod van befejezni.

– Igenis, professzor, természetesen – mondta a
szobrászsegéd, miközben beletörődő pillantást vetett
Belre.

A lány próbálta nem kimutatni óriási kétségbeesését a
szavak hallatán. Aztán Landowski odalépett hozzá, Bel
pedig érezte, hogy őt méregeti.

– Szóval – mondta végül –, kezdhetnéd a mademoiselle
gyönyörű, hosszú ujjaival. Szükségem lesz egy modellre a
Krisztus-szobor kezéhez, amelynek épp olyan finomnak és
elegánsnak kell lennie, mint a hölgy keze. Átöleli és
védelmezi majd alant nyüzsgő gyermekeit, így nem lehet
egy férfi kemény és otromba keze után mintázni.

– Igen, professzor – válaszolta Laurent engedelmesen.
Landowski megfogta Bel kezét, és felsegítette a székből.
Odasétált vele a munkaasztalhoz, és a tenyerét oldalvást
ráhelyezte a felületére, úgy, hogy a kisujja érintette a

lapot. Aztán kiegyenesítette az ujjait, és összezárta őket, a
hüvelykujjat pedig a tenyér szélére helyezte.

– Így ni, ebben a pozícióban örökítsd meg a
mademoiselle kezét! Tudod, hogy néz ki a modell, Brouilly.
Igyekezz minél hasonlóbb alkotást készíteni! És faragd ki
Mademoiselle Margarida kezét is! Neki is elegánsak az
ujjai. Szeretném összehasonlítani, hogy melyik illik
jobban a Krisztus-szoborhoz.

– Hogyne – mondta Laurent. – De megoldható, hogy
csak holnap vágjunk bele? Mademoiselle Izabela
bizonyára nagyon fáradt, miután egész nap modellt ült
nekem.

– Ha a mademoiselle-nek nincs kifogása, jobban
örülnék, ha ma elkészülne. A forma holnap reggelre
megszárad, így már lesz valami, ami alapján elkezdhetek
dolgozni. Remélem nem gond, mademoiselle?

Landowski úgy pillantott rá, mintha a válasz teljesen
lényegtelen volna.

Bel megrázta a fejét.
– Megtisztelő, professzor.

– Most pedig... – kezdte Laurent, miután bevonta Bel
kezét a párizsi pasztából készült fehér gipsszel – esküdjön
meg, hogy egy rezzenésnyit sem mozdul, míg meg nem köt
az anyag. Különben kezdhetjük elölről.

A lány csendesen üldögélt, és próbált tudomást sem
venni bal tenyere kínzó viszketéséről, így inkább azt
figyelte, ahogy Laurent végrehajtja ugyanezt a műveletet

Margaridával is. Amikor végzett, megnézte az órát, és
finoman megkocogtatta a Bel kezén lassan megkötő
gipszet.

– Még tizenöt perc, és készen is vagyunk – mondta a
férfi kuncogva. – Bárcsak lenne nálam egy
fényképezőgép, hogy megörökíthessem, ahogy itt
üldögélnek begipszelt, fehér kézzel! Különös látvány!
Most pedig bocsássanak meg, muszáj innom egy kis vizet.
Ne aggódjanak, hölgyeim, visszatérek... valamikor
sötétedés előtt!

Rájuk kacsintott, majd kiment a konyhába.
A két lány egymásra nézett, az ajkuk nevetésre
rándult, mert mindketten arra gondoltak, hogy igazán
nevetségesen festhetnek, de kétségbeesetten igyekeztek
ellenállni a kísértésnek, hiszen tudták, hogy a legkisebb
mozdulat is hatással lehet a végeredményre.
– Talán egy napon felnézünk majd a Corcovadóra, és
eszünkbe jut ez a pillanat – mosolyodott el Margarida.
– Én biztosan emlékezni fogok rá – válaszolta
szomorkásan Bel.
Ezután már csak pár percbe került, amíg Laurent
finom, és ahogy Bel utólag belegondolt, meglehetősen
veszélyes mozdulatokkal bevagdosta az anyagot a keze
mentén egy éles késsel, majd finoman lefeszegette a
gipszet a bezsírozott ujjairól. Amikor elkészült, elégedett
pillantást vetett az asztalra helyezett mintára.
– Tökéletes! – jelentette ki. – A professzor elégedett lesz.
Mi a véleménye a kezéről készült gipszszoborról? –

kérdezte, miközben Margarida ujjairól is eltávolította az
anyagot.

– Egyáltalán nem is hasonlít az enyémre – mondta Bel,
miközben a fehér formát tanulmányozta. – Most már
megmoshatom a kezem?

– Igen. A szappan és a kefe a mosdó mellett van –
javasolta a férfi.

Miután Bel visszatért, máris jobban érezte magát, hogy
eltávolította a zsírt és a gipszmaradékot a kezéről,
Laurent pedig egy letört ujjat méregetett, amely
Margarida gipszének eltávolítása közben sérült meg.

– Biztosan helyre lehet hozni – töprengett. – Lesz egy kis
hajszálrepedés a csatlakozásnál, de azért megteszi.

Ezután Margarida tűnt el, hogy kezet mosson, Laurent
pedig elkezdett rendet tenni a műhelyben.

– Sajnálom, hogy a professzornak ilyen sürgősen
szüksége van a segítségemre. Még sokat kell dolgoznom a
szobrán, de legalább az ujjai készen vannak – tette hozzá
savanyúan.

– Indulnunk kell – szólt oda Margarida, amikor
visszatért. – A sofőröm már órák óta vár, Mademoiselle Bel
kísérői pedig aggódni fognak, hogy így eltűnt.

– Mondja meg nekik, hogy elraboltam a védencüket, és
nem vagyok hajlandó addig visszaszolgáltatni, míg a
szobrom el nem készül – tréfált Laurent, míg a lányok
felvették a kalapjukat, és elindultak az ajtó felé. – Izabela,
nem felejtett el valamit? – szólt utána a férfi, ahogy
kilépett az ajtón. Az eljegyzési gyűrűjét egyensúlyozta a

kisujján. – Talán jobb lenne felhúzni a helyére, mert még
azt gyanítja valaki, hogy szándékosan vette le – mondta,
miközben Bel visszament hozzá a műterembe. – Hadd
húzzam fel! – fogta meg a kezét Laurent, azzal
felcsúsztatta a gyűrűt az ujjára, miközben mélyen a
szemébe nézett. – Most már újra egyek. À bientôt,
mademoiselle! És ne aggódjon, kieszelem, hogy miként
folytathatnánk a szobrát.

A lányok elhagyták a műtermet, beszálltak az autóba,
majd hazaindultak Párizs központja felé. Bel kinézett az
ablakon, és szörnyen érezte magát.

– Izabela?
A lány Margarida felé fordult, és látta, hogy barátnője
őt fürkészi.
– Feltehetek egy személyes kérdést?
– Azt hiszem – mondta Bel óvatosan.
– Igazából két részből áll. Emlékszel, hogy hallottam a
beszélgetésedet Laurent-nal, mialatt lerajzolt, és
elmondtad neki a Rióba való visszatéréssel és a
házassággal kapcsolatos aggodalmaidat?
– Igen. De kérlek, Margarida, ezt csak Laurent-nak és
neked árultam el – tette hozzá sietve, mert tartott tőle,
hogy Brazíliában gyorsan terjednek a pletykák.
– Megértelek. De akaratlanul is eszembe jutott, hogy az
utóbbi hetekben nem növekedett-e a házassággal
kapcsolatos ellenérzésed?
Bel kinyújtóztatta az ujját, és szórakozottan nézegette
az eljegyzési gyűrűt, miközben Margarida kérdésén

töprengett.
– Amikor elhagytam Riót, hálás voltam Gustavónak,

mert az esküvő előtt elengedett Európába a Da Silva Costa
családdal. Erre nem is számítottam, és úgy éreztem,
hatalmas ajándékot kaptam tőle. De most, hogy lassan a
végére érek, és kevesebb mint három hét múlva haza kell
térnem, igazság szerint... Egészen máshogy érzek vele
kapcsolatban. Igen, Párizs sok dologban megváltoztatta a
gondolkozásomat – sóhajtott.

– Megértem, hogy te is annyira megszeretted a város
kínálta szabadságot, mint én – jegyezte meg Margarida.

– Igen – bólogatott buzgón, elszoruló torokkal Bel. –
A legrosszabb pedig az, hogy miután belekóstoltam egy
ennyire más életstílusba, csak még nehezebb a jövőre
gondolni. Egy részem azt kívánja, bárcsak soha ne jöttem
volna ide, és soha ne tapasztaltam volna meg, hogy mi
minden történhetne velem, amiről örökre lemaradok.

– És ezzel el is érkeztünk a kérdésem második feléhez –
folytatta finoman Margarida. – Egy ideje figyellek téged és
Laurent-t, miközben a szobron dolgozik. Őszintén szólva,
először azt hittem, hogy a bókjai és a célozgatásai
egyszerűen csak egy csinos nőnek szólnak, akit modellnek
választott. De az elmúlt pár napban feltűnt, hogyan néz
rád, és milyen finoman érinti meg a követ, amelyen
dolgozik, mintha arról álmodozna, hogy tényleg téged
simogat. Ne haragudj, Izabela! – rázta meg a fejét
Margarida. – Általában gyakorlatias vagyok, ha a
szerelemről van szó. Pontosan tudom, hogy milyenek a

férfiak, főleg itt, Párizsban, de úgy érzem,
figyelmeztetnem kell téged. Attól tartok, ahogy lassan
elfogy az idő, amit együtt tölthettek, és az irántad érzett
tagadhatatlan szenvedélyétől fűtve megfeledkezhet arról,
hogy másnak ígértek.

– Amire természetesen azonnal emlékeztetném – vágta
rá Bel az egyetlen elfogadható választ.

– Tényleg? Nem is tudom – mondta elgondolkozva a
barátnője –, mert látom, Laurent hogyan érez irántad, de
azt is látom, te hogy viselkedsz vele. Sőt attól a perctől
kezdve látom, hogy odalépett az asztalunkhoz a La
Closerie des Lilas-ban az első montparnasse-i ebédünk
alkalmával. És nem tagadom, már a kezdetektől aggódom
miatta. Akkoriban azt gondoltam, hogy talán a
naivitásodat kihasználva játszadozik veled. Sok
gátlástalan férfi akad a párizsi művészközösségben.
A szerelmet csak szórakozásnak tekintik, a nő szívét pedig
játékszernek. És ha szép szavakkal elcsábították a
prédájukat, a hölgy pedig készen áll, megkapják, amit
akarnak. És persze miután elérték a céljukat, a játék
elveszíti a varázsát, így továbbállnak, és új kihívást
keresnek.

Bel látta, hogy Margarida vonásai megfeszülnek a
fájdalomtól beszéd közben, és észrevette, hogy a
barátnője könnyezik.

– Igen, Izabela – nézett rá Margarida. – Jól gondolod.
Olaszországban beleszerettem egy ilyen férfiba. És persze
Rio védő közösségéből kiszabadulva éppolyan ártatlan

voltam, mint te. És igen, elcsábított. A szó minden
értelmében. De amikor Párizsba utaztam, többet nem
hallottam felőle.

Bel csendben és ijedten fogta fel Margarida szavait.
– Tessék. Elmondtam neked a legnagyobb titkomat –
suttogta Margarida. – És csak azért, mert azt remélem,
hogy valami jó születhet abból a szörnyű sötétségből és
kétségbeesésből, amit akkor átéltem. Kicsit idősebb
vagyok nálad, és a történtek után sajnos bölcsebb is. És
akaratlanul is azt látom benned, ami én voltam
akkoriban: egy fiatal nőt, aki életében először szerelmes.
Bel alig bírt uralkodni a Laurent-nal kapcsolatos
érzésein. Eddig csak a Loennek írt őszinte vallomásokban
vetette papírra, mit érez. Miután azonban Margarida
megosztotta vele a titkát, úgy döntött, hogy benne is
megbízik.
– Igen – válaszolta. – Szeretem. Teljes szívemből. És el
sem tudom képzelni, hogy élem majd le az életem
hátralévő részét nélküle.
Hirtelen könnyek között tört ki, mert a
megkönnyebbülés, hogy szemtől szembe elmondhatta az
igazi érzéseit a barátnőjének, áttört minden gátat.
– Bel, sajnálom, nem akartalak felzaklatni – nézett ki
az a​ blakon Margarida. – Már a szállásotok közelében
vagyunk, de így nem mehetsz haza. Menjünk, és üljünk le
egy csendes helyen! Már így is késésben vagyunk, pár
perc már igazán nem számít.
Margarida odaszólt a sofőrnek, és megadta neki a

címet. Néhány pillanattal később az autó lehúzódott az
Avenue de Marignyn egy vaskerítéssel körülvett park
mellett.

Kiszálltak a Delage-ból, Margarida pedig odavezette a
barátnőjét egy padhoz, és leültette. Bel figyelte, ahogy a
lenyugvó nap méltóságteljesen eltűnik a parkot – és a
Párizsban eddig látott valamennyi sugárutat – szegélyező
platánfák mögött.

– Kérlek, bocsáss meg, amiért ilyen nyíltan beszéltem –
kért elnézést Margarida. – A magánügyeidhez igazán
semmi közöm, ezt tudom. De mivel látom, hogy vágyódtok
egymás iránt, úgy éreztem, mondanom kell valamit.

– De az én körülményeim biztosan különböznek a te
olaszországi történetedtől – erősködött Bel. – Te magad
mondtad az autóban, hogy úgy látod, Laurent is érez
irántam valamit. Hogy talán szerelmes belém.

– Akkoriban én is biztos voltam benne, hogy Marcello
szeret engem. Legalábbis hinni akartam benne. De
mondjon bármit is Laurent, akárhogyan is próbál
meggyőzni, kérlek, ne feledd, hiába hiszed esetleg azt,
hogy van közös jövőtök, mert nincsen. Laurent semmit
sem tud adni neked: sem otthont, sem biztonságot, és hidd
el, a legkevésbé sem akarja lekötni magát egy feleség
mellé, hogy gyerekeket neveljen. A művészek legnagyobb
baja, hogy magába a szerelembe szerelmesek. De ez sosem
vezethet sehová, függetlenül attól, hogy milyen
magaslatokat ér el a közös szenvedély. Értesz engem?

Bel üres arckifejezéssel bámult egy dajkára, aki a két

rábízott gyerekkel együtt a park egyetlen látogatója volt.
– Igen. De be kell vallanom, hogy bár a fülem hallja,

amit mondasz, az eszem pedig meg is érti a
figyelmeztetésed, a szívemet nem olyan könnyű
meggyőzni.

– Hát persze hogy nem – bólintott Margarida. – De
kérlek, Bel, legalább gondold végig, amit mondtam. Nem
szeretném, ha tönkretennéd az életedet, és hagynád, hogy
a szíved az eszed fölé keveredjen pár rövid perc erejéig.
Mivel a vőlegényed engedett ide, ha felfedezné a titkodat,
soha nem bocsátaná meg neked az árulásodat.

– Tudom – harapott az ajkába Bel bűntudattal. –
Köszönöm, Margarida. Hálás vagyok a tanácsodért. De
most tényleg mennünk kell, különben Maria Georgiana
soha többé nem enged el sehova.

Margarida előzékenyen egészen a Da Silva Costa család
lakásáig kísérte Belt, és elmagyarázta a holtra vált arcú
Maria Georgianának, hogy maga Landowski tartotta fel
őket, mivel a segédje mintát vett a kezükről.

– Gondolhatjátok, hogy már szörnyűbbnél szörnyűbb
dolgok jártak a fejemben arról, hogy mi történhetett
veletek. Többet ilyen ne forduljon elő!

– Nem fog, ígérem – mondta Bel, majd elhagyta a
szalont, hogy kikísérje Margaridát. Nagy szeretettel
ölelték meg egymást.

– Jó éjt, Izabela, holnap találkozunk!
Miután lefeküdt, ahelyett hogy a Margarida által leírt

szörnyű sorson töprengett volna, amely akkor vár rá, ha
beadja a derekát Laurent csábításának, Bel csak
izgatottságot érzett.

Azt gondolja, hogy Laurent szeret... Szeret...
Aznap este könnyedén álomba merült, alvó arcán
pedig boldog mosoly játszott.

Huszonnegyedik fejezet

– Beszéltem a professzorral – mondta Laurent, amikor
Bel és Margarida másnap reggel megérkeztek a
műterembe. – Elmagyaráztam neki, hogy nem tudom egy
nap alatt befejezni a szobrot. Abban állapodtunk meg,
hogy kora esténként jöhet ide, miután végeztünk a
Krisztus-szoborral kapcsolatos aznapi teendőkkel.
Beszélhetek Senhor da Silva Costával, és elmondhatom
neki is a helyzetet, ha az segítene.

Bel kínzó feszültségek között érkezett meg a
műterembe, és most hirtelen annyira megkönnyebbült,
hogy lelkesen bólogatni kezdett.

– De Monsieur Brouilly – vágott közbe Margarida
aggódó arccal –, ilyen későn nem tudom majd elkísérni
Mademoiselle Izabelát ide. Minden este haza kell érnem
hat órára, hogy az édesanyámmal vacsorázzak.

– De hiszen nincsen semmi illetlen a helyzetben,
mademoiselle – jegyezte meg Laurent. – Maga a professzor
is itt lesz, a felesége és a gyermekei pedig egy
kőhajításnyira laknak a házban.

Ahogy Bel kérlelő pillantást vetett Margaridára, rögtön
meglátta a barátnője szemében a megadást.

– Természetesen nincs – válaszolta az gyorsan. –
Bocsásson meg, de el kell mennem átöltözni.

– Akkor munkához is láthatunk – nézett Laurent
győzedelmes mosollyal Belre.

Aznap este Heitor bejelentette a vacsoránál, hogy
Laurent Brouilly felhívta az irodájában, és elmondta neki
a körülmén​ yeket, amelyek miatt Belnek esténként
kellene a műterembe j​ árnia.

– Mivel a saját feladatom miatt szorult a háttérbe, úgy
érzem, bele kell egyeznem a dologba – jegyezte meg
Heitor. – Izabela, a sofőröm majd minden este öt órára
elviszi a műterembe, és kilencre hazahozza.

– Biztosan tudnék busszal is utazni. Nem akarok
kellemetlenséget okozni, Senhor da Silva Costa! –
javasolta Bel.

– Busszal? – nézett rá döbbenten Maria Georgiana. –
Alig hiszem, hogy a szülei örülnének, ha a párizsi
tömegközlekedésen utazna esténként egyedül.
Természetesen a sofőr szállítja majd oda és vissza is.

– Köszönöm. Szívesen kifizetem a felmerülő költségeket
– mondta Bel csendesen, míg igyekezett uralkodni a kitörő
megkönnyebbülésén és boldogságán.

– Igazság szerint – folytatta Heitor – nagyon is örülök
neki, hogy ott lesz Landowski műtermében. Ön lesz a
kémem, és elárulhatja, hogyan halad a Krisztus-szobor új,
négyméteres modellje – mosolygott.

– Talán az egyik este elkísérhetnélek a műterembe,
hogy megnézzem, miként készítik rólad a szobrot – vetette

fel Maria Elisa, miközben aznap este a lefekvéshez
készülődtek.

– Megkérdezem Monsieur Brouillyt, hogy zavarná-e a
dolog – mondta Bel. – Még mindig élvezed a kórházi
munkát? – váltott témát, miközben abban reménykedett,
hogy Maria Elisa megfeledkezik a kéréséről.

– Nagyon is – válaszolta Maria Elisa. – Pár napja
beszéltem a szüleimmel arról, hogy nővér szeretnék lenni.
Gondolhatod, mãe nem örült a dolognak, de pai nagyon
támogató volt, és leszidta mãe-t, amiért ilyen ódivatú –
mosolyodott el Maria Elisa. – Persze nem az ő hibája a
dolog – visszakozott gyorsan, hiszen mindig kész volt a
megbocsátásra. – Ő még egy másik korszakban nőtt fel.
Így most alig várom, hogy visszatérjünk Rióba, és
elkezdjem a tanulmányaimat. Sajnos pai szerint még egy
évet itt kell maradnunk, mielőtt befejezné a munkáját.
Igazán szerencsés vagy, hogy két hét múlva
hazautazhatsz, Bel. Aludj jól!

– Te is! – válaszolta Bel.
Ám csak feküdt az ágyban, és azon gondolkozott, amit
Maria Elisa mondott. Bárcsak szerepet cserélhetnénk,
gondolta álmosan, mert pontosan tudta, hogy a lelkét is
eladná azért, hogy a barátnője helyében legyen, és még
egy évet Párizsban tölthessen.

Két nappal később, épp alkonyatkor Bel a műteremben
találta magát. A szeme sarkából látta a Krisztus-szobor
lassan kialakuló négyméteres tömbjét, amely az egész

termet uralta. Margarida már távozott, és amikor Bel
megérkezett, Landowski is menni készült, hogy a
feleségével és a gyermekeivel vacsorázhasson a
szomszédban. A műteremben megszokott halk pusmogás
híján Bel csendben üldögélt.

– Mire gondol? – kérdezte Laurent hirtelen.
Bel látta, hogy a felsőtestén dolgozik, és épp a melle
vonalait faragja ki a magas nyakú muszlinblúz alatt,
amelyet felvett.
– Csak azon, hogy milyen más itt éjszaka – válaszolta.
– Igen, tényleg van benne valami nyugalom, amikor
lemegy a nap. Gyakran dolgozom itt esténként egyedül,
mert szeretem ezt a békét. Landowski a családjával van,
ráadásul azt mondja, hogy nem tud dolgozni, ha
nincsenek fények.
– És ön?
– Izabela, még akkor is tökéletes szobrot készítenék
önről, ha nem ülne itt előttem többet. Olyan hosszú ideje
nézem már, hogy az alakja legkisebb részletei is beleégtek
az emlékezetembe.
– Akkor talán nincs is rám szüksége a továbbiakban?
– Talán tényleg nincs – mosolygott rá lassan a férfi. – De
ez tökéletes indok arra, hogy találkozzunk. Nem gondolja?
Laurent most első alkalommal utalt rá egyértelműen,
hogy a művészi okokon túl is kívánatosnak tartja a
társaságát.
Bel lesütötte a szemét.
– De – válaszolta.

Laurent nem mondott semmi mást, hanem csendesen
tovább dolgozott a következő egy órában. Aztán nagyot
nyújtózott, és azt mondta, hogy eljött a szünet ideje.

Miközben kiment a konyhába, Bel felállt, és sétálgatni
kezdett a műteremben, hogy kinyújtóztassa merev tagjait.
A befejezetlen szoborra nézett, és megcsodálta az
egyszerű vonalakat.

– Felismerné magát? – kérdezte Laurent, a kezében egy
kancsó borral és egy olívabogyókkal teli tállal, ő pedig
követte a kecskelábú asztalig.

– Nem igazán – válaszolta őszintén a lány a szobrot
tanulmányozva, míg Laurent bort töltött két pohárba. –
Talán, majd ha befejezi az arcomat. Itt olyan fiatalnak
tűnök, mintha még csak kislány lennék a póz alapján.

– Kiváló! – vágta rá Laurent. – Egy zárt rózsabimbó
képe lebegett előttem, amely még épp nem nyílt ki, és még
nem vált tökéletes virággá. A gyermekség és a nővé válás
közötti pillanat; az utóbbi küszöbén, amikor azt
fontolgatja, hogy milyen örömöket tartogathat az élet.

– Nem vagyok gyermek – visszakozott Bel, mert
egyáltalán nem volt az ínyére Laurent atyáskodó
magyarázata.

– De még nem is nő – mondta a szobrászsegéd, míg a
borospohár mögül figyelte.

Bel nem tudta, mit feleljen. Kortyolt még egyet a borból,
és a szíve egyre gyorsabban vert.

– Folytassuk a munkát! – mondta Laurent váratlanul. –
Még mielőtt teljesen elhalványulnak a fények!

Két órával később Bel összekészülődött az induláshoz.
Laurent kikísérte a műterem ajtajáig.

– Vigyázzon magára hazafelé, Izabela! És bocsásson
meg, ha úgy érezte, hogy a korábbi szavaim illetlenek
voltak. Alig szólt valamit azóta.

– Én...
– Csitt! – tette finoman Laurent az ujját az ajkához. –
Megértem. Ismerem a helyzetét, de akaratlanul is azt
kívánom, hogy bárcsak máshogy alakultak volna a
dolgok. Jó éjt, drága Bel!
Ahogy hazavitte a sofőr, Bel tudta, hogy Laurent a
maga módján azt mondta el, hogy ha szabad lenne, vele
akarna lenni. De megértette a helyzetét, és úriemberként
sosem lépné át ezt a határt.
– Bár azt kívánja... – suttogta maga elé elragadtatottan.

A következő pár napban a műteremben Laurent nem
tett újabb utalást. Ha mondott is valamit, akkor a
szoborról beszélt, vagy a Montparnasse-ról és annak
lakóiról szóló, unalmas pletykákat ismertette. Furcsamód
minél semlegesebb volt a téma, annál inkább növekedett
az érzelmi és fizikai feszültség Belben. Ő kezdett el furcsa
megjegyzéseket tenni, észrevett egy új inget, amelyet
Laurent épp aznap vett fel, és nagyon illett hozzá, vagy
éppen a szobrásztehetségét dicsérte.

Bel idegessége minden egyes múló nappal új
magaslatokat ért el. Mivel Laurent egyáltalán nem flörtölt

vele tovább, ő sem tudott mit tenni. Ráadásul újra és újra
feltette magának a kérdést, hogy mit is akarna tenni?

De függetlenül attól, hogy milyen gyakran szegezte
magának ezt a kérdést, és hiába ismételgette az esze, hogy
minél előbb ül fel a Brazíliába tartó hajóra, annál jobb,
mindez mit sem számított. Ahogy órákig ült a
társaságában, a tény, hogy ilyen közel és ugyanakkor
ilyen távol volt tőle, édesen kínozta a lelkét.

Az egyik este, ahogy szemérmesen jó éjszakát kívánt
Laurent-nak, és egy pillanatra megállt a kertben, hogy
összeszedje magát, mielőtt beszállna a várakozó autóba,
hogy hazainduljon, észrevett egy rongycsomót a
ciprussövény tövében. Biztosan tudta, hogy nem volt még
ott, amikor egy korábbi szünet alkalmával járt arra.
Bizonytalanul előrelépett, kinyújtotta a lábát, és
megbökte a cipője orrával a batyut. A rongyok
megmozdultak, Bel pedig ijedten ugrott hátra.

Óvatos távolságot tartott, és nézte, ahogy egy apró,
piszkos emberi láb tűnik fel a rongyok között, majd a
másik felén egy másik csomó, egy koszos hajú fejecske.
Ahogy egyre jobban ki tudta venni a figurát, Bel ráébredt,
hogy egy hét- vagy nyolcéves kisfiút lát maga előtt.
A szempár, amelyben Bel mélységes kimerültséget látott,
felnyílt egy pillanatra. Aztán újra lecsukódott, és
ráébredt, hogy a gyermek visszaaludt.

– Meu Deus! – suttogta maga elé, és könnyek tolultak a
szemébe a látványtól. Azon töprengett, hogy mitévő
legyen, óvatosan a fiúhoz lépett, és csendesen letérdelt

mellé, mert nem akarta megriasztani. Felé nyúlt, de
ezúttal az érintése felriasztotta a gyermeket, aki azonnal
rémülten ült fel.

– Kérlek, ne félj, nem foglak bántani. Tu parles français?

{24}

A fiú, akinek komor arcán rémület játszott, védekezve
maga elé emelte sovány karjait, és visszakúszott a sövény
alá.

– Honnan jöttél? – próbálkozott Bel újra, ezúttal
angolul. A fiúcska azonban továbbra is csak rémülten
bámult rá, akár egy csapdába esett állat, Bel pedig ekkor
vette csak észre a lábszárán tátongó mély sebet és a
megszáradt vért. Ahogy a fiú fedezékbe bújt előle, óriási,
riadt szeme az övébe is könnyeket csalt, így lassan
kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette az állát.
Rámosolygott, mert tudta, hogy nem szabad
megrémítenie, hanem el kell nyernie a bizalmát. Ahogy
megsimogatta az arcocskáját, érezte, hogy a fiú
megnyugszik.

– Mi történhetett veled? – mormogta maga elé, míg a
szemébe nézett. – Bármit is láttál, túl fiatal vagy még
hozzá.

A fiú arca hirtelen ránehezült a tenyerére, majd egy
pillanattal később újra felriadt. Amikor ráébredt, hogy az
ismeretlen lány nem hagyta abba a megnyugtató
simogatást, megint visszaaludt.

Bel sikeresen ott tartotta az egyik kezét, hogy ne
zavarja meg a fiút, és közelebb kúszott hozzá, miközben
három különböző nyelven becézgette, és a másik kezével

is átkarolta. Végül finoman arrébb húzta a bokorból.
A fiúcska nyöszörögni kezdett, de már nem félt tőle, és
csak akkor rezzent össze a fájdalomtól, amikor a tátongó
sebbel csúfított jobb lábát mozdította meg, hogy a térdére
fektetve átölelhesse.

Amikor végre elfészkelte magát, a fiú nagyot sóhajtott,
felé fordította a fejét, és odabújt hozzá. Bel mindent
megtett, hogy uralkodjon a hányingerén a szörnyű
bűzben, és tovább ringatta a fiút, míg magához szorította.

– Izabela – szólalt meg egy hang mögötte. – Mégis mi az -​
ördögöt csinál itt a fűben?

– Pszt! – csitította Bel Laurent-t, miközben tovább
simogatta az alvó fiú arcát, hogy megnyugtassa. – Még
felébreszti!

– Hol találta? – fogta suttogóra Laurent is.
– A sövény alatt. Nem lehet több hét- vagy nyolcévesnél,
de olyan vékony, hogy kevesebbet nyom, mint egy
csecsemő. Mit tegyünk? – nézett fel rá elgyötört szemmel. –
Nem hagyhatjuk itt. Csúnya seb van a lábán, amit meg
kell vizsgáltatni. Ha elfertőződik, abba akár bele is halhat.
Laurent lenézett Belre és a piszkos kölyökre, majd
megrázta a fejét.
– Izabela, biztosan tudja, hogy nagyon sok ilyen
utcagyerek van szerte Franciaországban. A legtöbben
illegálisan kelnek át a határon Oroszországból vagy
Lengyelországból.
– Igen – sziszegte a lány. – Ez Brazíliában is előfordul.
De ez a fiú most itt van velünk, és én találtam meg. Mégis

hogy hagyhatnám itt, csak tegyem le a Landowski háza
mellett futó útra, majd eltűnik magától? Egész életemben
kínozna a lelkiismeretem.

Laurent nézte, ahogy a könnyek elöntik Bel arcát, és a
szeme is megtelik fájdalommal és könnyel. Leguggolt
mellé, majd óvatosan megsimogatta az alvó fiúcska koszos
haját.

– Bocsásson meg! – suttogta. – Talán Párizs utcáinak
mindennapi látványától már észre sem veszem a
szenvedést. Maga az Isten küldte az ön útjába ezt a fiút, és
természetesen mindent meg kell tennie, hogy segítsen
neki – bólintott. – Már túl késő van ahhoz, hogy
Landowskiékat zavarjuk. Ma este alhat a konyhában a
priccsen. Van kulcsom az ajtóhoz, és bezárhatom, távol
Landowski drágalátos Krisztusától. Sajnos soha nem lehet
tudni, milyen mentális állapotban van egy ilyen fiú. Ma
este itt alszom a műteremben, és őrködöm. Be tudja
hozni?

– Igen – válaszolta Bel hálásan. – Köszönöm, Laurent.
– Megyek, és szólok a sofőrjének, hogy pár percet
késhet – segítette fel a férfi Belt, akinek a karjai között ott
aludt a fiúcska.
– Pihekönnyű – suttogta Bel, míg az ártatlan arcocskát
nézte, amely megbízott benne, hogy majd gondját viseli,
mert nem volt más választása.
Laurent figyelte, ahogy óvatosan, gyengéden beviszi a
fiút a műterembe, úgy, hogy ne ébressze fel. Ahogy a sofőr
felé indult, hogy beszéljen vele, egy pillanatra az ő szemét

is elhomályosították a könnyek.
A lány abban a székben ülve várt rá, amelyet a

szoborkészítés során is használtak, karjában még mindig
ott volt a gyermek.

– Előkészítem neki éjszakára a priccset – mondta
Laurent, míg azon töprengett, hogy Landowski mi az
ördögöt szól majd ahhoz, ha másnap reggel hajnalban egy
mocskos utcagyereket talál a műtermében. De ettől
függetlenül segíteni akart.

Pár perccel később Bel bevitte a gyermeket a
konyhába, és gyengéden lefektette.

– Legalább az arcát meg kellene mosnom, és
megpróbálhatnánk kitisztítani a sebét. Van valahol itt egy
rongy meg fertőtlenítőszer?

– Valahol biztosan – keresgélt a szekrényekben
Laurent, míg rá nem akadt a fertőtlenítőre. Kilépett a
szobából, majd egy fehér gyolcshálóval tért vissza,
amelyet a műtermekben általában a Párizsban kiöntött
gipszhez használtak, de most alkalmas volt
a sebtisztításra is.

– Van kötszere is? – kérdezte, majd amikor Laurent azt
mondta, hogy nem talált a szekrényekben, gyengéden
bekötötte a hálóval a védelem érdekében. A fiú
összerezzent, de tovább aludt.

– Bár meleg az éjszaka, mégis reszket a láztól. Kellene
egy takaró – jelentette ki Bel, és Laurent hozott is egyet,
amelyet esténként a saját vállára szokott teríteni. – Itt
maradok vele egy darabig, megfürdetem hideg vízben,

hogy levigyem a lázát, és meggyőződöm róla, hogy
biztonságban érzi magát – mondta, miközben Laurent ott
állt felette az apró konyhában. Bólintott, és kiment, hogy
előkészítse a saját fekhelyét az estére a szomszédban.

– Drága gyermek – suttogta Bel, míg lehúzta róla a
víztől áztatott rongyait, és megsimogatta a haját. – Amikor
holnap reggel felébredsz, nem leszek itt, de ne félj.
Ígérem, hogy visszatérek, és gondoskodom a
biztonságodról. De most mennem kell. Aludj jól!

Ahogy Bel felemelkedett, egy kéz hirtelen kinyúlt a
takaró alól, és megragadta a szoknyáját. A fiú szeme
kinyílt, és ránézett.

Tökéletes franciasággal azt mondta:
– Soha nem felejtem el, amit ma értem tett,
mademoiselle.
Aztán nyugodt sóhajjal oldalra fordult, és újra
lehunyta a s​ zemét.
– Mennem kell – mondta Bel Laurent-nak, amikor
kilépett a konyhából. – Hol a kulcs a börtön rácsainak
bezárásához? – kérdezte élesen.
– Izabela, tudja, hogy csak a professzort és a családját
szeretném megvédeni ezzel. Ez az ő háza és az ő
műalkotása – emlékeztette a férfi, és a félkész Krisztus-
szoborra mutatott.
– Hogyne – bólintott. – De ígérje meg, hogy ha a fiú
felébred holnap reggel, megmondja neki, hogy itt
biztonságban van. Én pedig személyesen beszélek majd a
professzorral, hiszen én okoztam a bajt. Most indulnom

kell. Isten tudja, mekkora lesz Sen​ hora da Silva Costa
haragja holnap reggel.

– Izabela... Bel... – Laurent megragadta a karját, ahogy
az ajtó felé lépett. Hirtelen magához rántotta, és
átkarolta. – Igazán gyönyörű, a teste és a lelke is. Én pedig
nem bírom tovább folytatni ezt a színjátékot, a tettetést.
Kérem, parancsoljon rám nyugodtan, hogy engedjem el,
de istenem, amikor ma este láttam a felindultságát... –
megrázta a fejét. – Legalább szeretném érezni az ajka
érintését az ajkamon.

Bel ránézett, és pontosan tudta, hogy a szakadék szélén
áll, de egyetlen porcikája sem tiltakozott az ugrás ellen.

– Az öné vagyok – suttogta. A férfi pedig megcsókolta.
A szomszéd szobában a fiú békésen aludt, hónapok óta
először.

Huszonötödik fejezet

Másnap délután öt órakor Bel zaklatottan ért vissza a
műterembe. Nemcsak a kisfiú sorsa aggasztotta, de attól is
tartott, hogy kiderül, Laurent vallomása és csókja csak a
tegnap esti felindultságnak szólt.

– Á! – köszöntötte Landowski, aki épp az aznapi munka
nyomait takarította el. – Szent Izabella személyesen!

– Hogy van a fiú, professzor? – pirult el Bel a
megjegyzésre.

– A védence épp most ül vacsorához a gyermekeimmel –
mondta Landowski. – Amikor idehívtam a feleségemet,
önhöz hasonlóan ő is meglátta, ahogy itt alszik a
konyhakövön, mint egy sovány kis patkány, és azonnal
megszánta. Ragaszkodott hozzá, hogy csutakoljuk le a
kertben, és tetőtől talpig megmosta karbolszappannal,
mert tartott a tetvektől. Aztán törülközőbe csavarta, és
ágyba tette a házban.

– Köszönöm, professzor. Sajnálom, hogy gondot okoztam
önöknek.

– Nos, ha rajtam múlt volna, kipenderítem az utcára,
ahová való, de maguknak, nőknek, lágy szívük van. Mi,
férfiak pedig hálásak vagyunk ezért – tette hozzá
gyengéden.

– Megmondta már, honnan került ide?

– Nem, egy szót sem szólt, amióta a feleségem a
gondjaiba vette. Szerinte néma.

– Monsieur, tudom, hogy nem az. Beszélt hozzám,
mielőtt elmentem tegnap este.

– Igazán? Milyen különös – bólintott Landowski
elgondolkodón. – Nos, eme talentumát eddig senki mással
nem osztotta meg. Egy bőrszütyőt is hord magával, amit a
feleségem akkor fedezett fel, amikor lehámozta róla a
mocskos rongyokat. Úgy morgott, akár egy megvadult
kutya, amikor azt is le akarta venni róla, hogy
megmosdassa, így végül rajta maradt. Majd meglátjuk. Az
ábrázata alapján lengyel lehet. Az ember megismeri a
fajtáját – tette hozzá józanul. – Jó éjt!

Amikor Landowski elhagyta a műtermet, Bel
megfordult, és látta, hogy Laurent karba tett kézzel
mosolyog rá.

– Most már boldog, hogy gondoskodtak a kis
pártfogoltjáról?

– Igen, és az ön segítségét is meg kell köszönnöm.
– Hogy van ma, drága Bel?
– Jól vagyok, monsieur – suttogta a lány, és próbálta
elkerülni a pillantását.
– Nem bánta meg, ami tegnap este történt? – nyújtotta
felé a férfi a kezét. Ő pedig félénken felé emelte a sajátját.
– Nem, egy pillanatra sem.
– Hála istennek – nyögte Laurent, és magával húzta a
konyhába, hogy ne láthassák őket az ablakból, és a
tegnapihoz hasonló szenvedéllyel csókolta meg újra.

Így kezdődött a viszonyuk, amely az ajkaik találkozását
leszámítva egészen ártatlan volt, hiszen mindketten
tudták, micsoda kockázatot vállalnak. Landowski
bármikor fülön csíphette őket, a szobrász különös
időpontokban tért vissza a műterembe a Krisztus-szobor
tanulmányozása céljából. Laurent minden e​ ddiginél
gyorsabban dolgozott a szobron, hogy minél előbb el-​
készüljön az arcával, és így később több percet
lophassanak maguknak.

– Istenem, Izabela, olyan kevés időnk maradt. Jövő
héten ilyenkor már kihajózol az életemből – mondta neki
a férfi egy este, miközben a lány a karjaiba bújt, a feje
pedig a vállán nyugodott. – Hogyan fogom ezt kibírni?

– És én?
– Amikor először megláttalak, rögtön csodáltam a
szépségedet, és be kell vallanom, flörtöltem is veled –
folytatta Laurent, miközben gyengéden felemelte Bel
állát, hogy jobban láthassa. – Aztán, ahogy nap nap után
modellt ültél nekem, és megismertem a lelkedet,
ráébredtem, hogy még sokáig rád gondolok, miu​ tán
elmentél. Aztán végül aznap este, amikor láttam a
felindultságodat a fiú iránt, tudtam, hogy beléd szerettem
– sóhajtott Laurent, és megrázta a fejét. – Ilyen még soha
nem történt velem korábban. Nem hittem volna, hogy így
érzek majd egy nő iránt. És a sors azt diktálta, hogy ezt a
nőt másnak ígérjék, és soha ne lássam újra. Tragikus
helyzet, amelyet sok író barátom regénybe vagy versbe

öntene. De sajnos számomra ez a v​ alóság.
– Igen, az – sóhajtott Bel kétségbeesetten.
– Akkor, ma chérie, a lehető legjobban ki kell

használnunk a hátralévő időt.

Bel centikkel a föld felett lebegett a Párizsban töltött
utolsó pár hét során, és egyáltalán nem tudott a közelgő
távozására gondolni. Úgy nézte, ahogy a szobalány
bepakolja a bőröndjét a hálójában, mintha valaki más
készülődött volna. Hazautazása és Maria Georgiana
aggodalma amiatt, hogy egyedül tölti majd a hajóutat,
egyáltalán nem érdekelte.

– Persze nincs mit tenni. Haza kell utaznia, hogy
felkészüljön az esküvőre, de ígérje meg, hogy nem száll le
a hajóról, ha kiköt egy másik kikötőben, főleg nem
Afrikában.

– Természetesen – válaszolta gépiesen Bel. – Minden
bizonnyal biztonságos lesz.

– Beszéltem a hajótársaság irodájával, és azt mondták,
hogy a recepcióvezető kerít majd önnek egy idősebb
hölgyet, aki az utazás alatt a kísérője lehet.

– Köszönöm, senhora – válaszolta Bel szórakozottan, de
alig hallotta, miről van szó, mert már feltette a kalapját,
hogy elinduljon a műterembe, így gondolatai Laurent-nál
jártak.

– Heitor azt mondta, hogy a szobra már majdnem
elkészült. Így a mai az utolsó estéje Landowski
műtermében. Holnap a családunk búcsúvacsorát rendez

a tiszteletére – mosolygott rá Maria Georgiana.
Bel alig leplezett rémülettel pillantott rá, majd

ráébredt, milyen gorombának tűnhet.
– Köszönöm, senhora. Ez igazán kedves öntől.
A műterembe vezető úton nehezedett rá igazán a

szörnyű tudat, hogy ma este látja utoljára Laurent-t.
Amikor megérkezett, Laurent elégedettnek és

büszkének tűnt.
– Miután tegnap este elmentél, hajnalig fent

maradtam, hogy befejezzem – mutatott a szoborra, amit
egy lepellel takart el a kíváncsi szemek elől. – Szeretnéd
látni?

– Igen, nagyon! – motyogta a lány, mert nem akarta a
levertségével elrontani Laurent lelkesedését. A férfi
színpadias mozdulattal rántotta le a leplet, hogy
megmutassa a művét.

Bel a hasonmására nézett, és mint általában, első
ránézésre most sem volt biztos a dolgában. Az rögtön
feltűnt neki, hogy az alakját tökéletesen megragadta, és a
saját arca nézett vissza rá. De leginkább a szoborból
áradó mozdulatlanság érintette meg, mintha mélyen a
gondolataiba merülve örökítették volna meg.

– Olyan... magányosnak tűnök. És szomorúnak – tette
hozzá. – Olyan... komor az egész, nincs benne könnyedség.

– Nincs, hiszen tudod, hogy Landowski ezt a stílust
tanítja, és én magam is ezért vagyok itt a műteremben.
Megnézte, mi​előtt elment ma este, és azt mondta, hogy ez
az eddigi legszebb munkám.

– Akkor nagyon örülök, Laurent – válaszolta Bel.
– Talán egy szép napon láthatod majd az egyik
kiállításomon, és tudni fogod, hogy rólad készült. És
mindig rád emlékeztet majd, meg arra a gyönyörű, rövid
időszakra, amelyet egyszer régen Párizsban együtt
töltöttünk.
– Ne! Kérlek, ne! – kiáltott fel a lány, ahogy elhagyta az
akaratereje, és a kezébe temette a fejét. – Nem bírom
elviselni.
– Izabela, kérlek, ne sírj! – Laurent azonnal ott termett
mellette, átkarolta és megnyugtatta. – Ha
megváltoztathatnám a dolgokat, esküszöm, megtenném.
Ne feledd, én szabadon szerethetlek, te vagy az, akit
korlátok közé szorítottak.
– Tudom – válaszolta Bel. – És a mai az utolsó közös
esténk, mert amikor elindultam a szállásról, Maria
Georgiana elmondta, hogy a Da Silva Costa család holnap
estére vacsorát rendez nekem. Másnap pedig hajóra
szállok, hogy visszatérjek Rióba. Ráadásul végeztél velem
– intett Bel a szobra felé keservesen.
– Bel, biztosíthatlak róla, hogy éppen csak elkezdtem.
A lány újra a szobrászsegéd vállára hajtotta a fejét.
– Mit tehetnénk? Mégis mit tehetnénk?
Laurent rövid hallgatás után így szólt:
– Ne menj vissza Brazíliába, Izabela! Maradj velem
Párizsban!
Belnek elakadt a lélegzete, és alig hitte el a szavakat.
– Nézd – fogta meg a kezét a férfi, majd odavonta a

padhoz, és leült mellé. – Tudod, hogy nincs mit kínálnom a
gazdag vőlegényedhez képest. Csak egy tetőtéri szobám
van a Montpar​nasse-on, ami télen fagyos, nyáron meg egy
kemencéhez hasonlít. Meg a két kezem, amivel
változtathatok a körülményeimen. De esküszöm, Izabela,
úgy tudnálak szeretni, mint senki más.

Bel odabújt hozzá, és úgy itta minden mondatát, mint a
hűsítő vizet. Ahogy ott ült mellette, és a férfi átölelte, első
alkalommal gondolt a közös jövőjükre... amely Laurent
szavai ellenére csábítóan tökéletes volt. Ám tudta, hogy ki
kell törölnie ezt a képet a fejéből.

– Laurent, tudod, hogy nem lehet. Tönkretenném a
szüleimet, a Gustavóval kötött házasságom az apám
álmainak beteljesülése, egész életében ezért dolgozott.
Hogyan tehetném ezt vele és drága édesanyámmal?

– Tudom, hogy nem teheted, de mielőtt elmennél, meg
kell értened, hogy mennyire akarlak én is.

– Nem vagyok olyan, mint te – rázta meg a fejét Bel. –
Talán azért, mert a világaink olyan különbözőek, vagy
talán egyszerűen te férfi vagy, én pedig nő. De az én
hazámban a család a legfontosabb.

– Ezt tiszteletben tartom – válaszolta a férfi. – Bár én
úgy érzem, hogy egy ponton túl az ember nem gondolhat
másokra, csak magára. Számomra még a legodaadóbb
lányként is túl messzire mész azzal, hogy hozzámész egy
férfihoz, akit nem szeretsz, és egy olyan életbe csöppensz,
amelyet nem akarsz, így lényegében feláldozod a saját
boldogságodat.