Lucinda Riley - A hét nővér

beszélgetéseinket.
– Én is – válaszolta Bel szégyenlősen, miközben a férfi

bólintott, és elhagyta a szobát.

Maria Elisa megfázásából ebédidőre láz lett, így orvost
hívtak. Az édesanyja kicsit jobban festett nála, de
mindkettejüknek aszpirint és ágynyugalmat írtak fel a láz
elmúltáig. Odakint Párizs hívogatta, ezért Bel úgy sétált
fel-alá a lakásban, mint egy ketrecbe zárt vadállat, és
idegessége miatt kissé kevésbé volt együttérző Maria
Elisával, mint illett volna.

Szörnyen önző vagyok, korholta magát, miközben az
ablaknál üldögélt, és vágyakozva bámulta a pezsgő várost
az üveg túlold​ alán.

Végül már annyira unatkozott, hogy ráállt egy
kártyajátékra Maria Elisa öccseivel, közben pedig egyre
csak múltak az első külföldön töltött napjának értékes
órái.

Maria Georgiana és Maria Elisa elhúzódó betegsége
miatt Bel nyugtalansága egyre csak növekedett. Az első
hét vége felé, amikor még egyszer sem lépett ki a párizsi
sugárutakra, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte
Maria Georgianát, hogy engedélyezne-e számára egy
rövid utcai sétát a friss levegő kedvéért. A válasz – mint
azt előre gondolta – nemleges volt.

– Kíséret nélkül biztosan nem, Izabela. És sem én, sem
Maria Elisa nem vagyunk jelenleg elég jól ahhoz, hogy

elkísérjük. Bőven lesz még idő megnézni a párizsi
nevezetességeket, ha visszatértünk Firenzéből –
válaszolta az asszony határozottan.

Bel kisétált Maria Georgiana szobájából, és azon
töprengett, miként uralkodhatna magán, míg
visszatérnek Firenzéből. Úgy érezte magát, mint egy éhező
rab, aki a rácsokon keresztül egy doboz csokoládét bámul
egész nap, amelyet őrjítő módon kinyújtott karjától
mindössze pár milliméterre tettek le.

Végül Heitor személyében érkezett a felmentő sereg. Az
elmúlt héten mindig együtt reggeliztek, és bár a
gondolatai általában máshol jártak, még ő is észrevette
kínzó magányát.

– Izabela, ma ellátogatok Boulogne-Billancourt-ba,
hogy találkozzam egy szobrásszal, Paul Landowski
professzorral. Levelet már váltottunk, és telefonon is
beszéltünk, de ma elmegyek a műtermébe, hogy
megmutassa, hol és hogyan dolgozik. Jelenleg úgy tűnik,
hogy ő lesz a befutó a feladatra, bár még más
művészekkel is találkozom Olaszországban és
Németországban. Elkísérne?

– Megtiszteltetés lenne, senhor. De attól tartok, hogy
csak láb alatt lennék.

– Biztosra veszem, hogy nem lesz. Gondolom, nagyon
unja már a börtönét, és amíg én professzor Landowskival
beszélek, az egyik segítője biztosan szívesen megmutatja
önnek a műtermét.

– Senhor da Silva Costa, ennél semmire sem vágynék

jobban! – mondta Bel lelkesen.
– Nos, azért ne gondolja túl nagy szívességnek –

válaszolta Heitor. – Elvégre jövendő apósa egy katolikus
egyesület, a Círculo Católico tagja, vagyis kulcsfontosságú
szerepet játszik a Corcovado tetején emelendő szobor
népszerűsítésében és az adománygyűjtésben. Igazán
kínos lenne úgy visszatérni Rióba, hogy azt a hírt kapja,
nem sikerült megmutatnom önnek az Óvilág gazdag
kulturális örökségét. Szóval – mosolygott rá Heitor –,
tizenegykor indulunk.

Ahogy áthajtottak a Pont de l’Almán a bal partra, Bel
olyan kíváncsian bámult ki az ablakon, mintha magára
Picassóra számított volna az egyik utcai kávézó teraszán,
amely mellett elhaladtak.

– Landowski műterme még messzebb van – jegyezte
meg Heitor. – Azt hiszem, kevésbé fontos számára, hogy a
cimboráival iszogasson a Montparnasse utcáin, inkább a
munkának szenteli magát. És természetesen van családja
is, aminek nem könnyű helyet találni ezen a környéken.

– A vezetékneve alapján nem francia – mondta Bel
kissé csalódottan, amikor megtudta, hogy Landowski nem
tagja a megismerni vágyott társaságnak.

– Nem, lengyel ősöktől származik, bár úgy hiszem, hogy
a családja már hetvenöt éve él Franciaországban. Talán a
temperamentuma nem felel meg a kortársai szokatlan
szeszélyeinek. Ugyanakkor örömmel fogadja az új art
deco stílust, amely egyre elterjedtebb Európában. Azt

hiszem, hogy ez a Krisztus-szoborhoz is alkalmas lehet.
– Art deco? – kérdezte Bel. – Nem tudom, mi az.
– Hm... Hogyan is magyarázhatnám el? – mormogta

maga elé Heitor. – Olyan, mintha bármit, amit a
hétköznapokban láthatunk, például egy asztalt, egy
ruhát vagy akár egy emberi lényt, lecsupaszítanánk a
legalapvetőbb vonásaiig. Nem díszes vagy romantikus,
mint a korábbi klasszikus művészek és szobrászok
alkotásai. Egyszerű és nyers... és úgy gondolom, hogy
Krisztus is így kívánta volna viszontlátni magát.

Ahogy továbbhajtottak, a környék egyre vidékiesebb
lett, a sűrűn beépített város pedig átadta helyét a
ritkásabb épületcsoportoknak az út mentén. Bel
akaratlanul is arra gondolt, milyen ironikus, hogy az első
alkalommal, amikor végre sikerült elszabadulnia a
lakásból, máris messzire repítik a felfedezni vágyott város
dobogó szívétől.

Jó pár eltévesztett kanyar után a sofőr végre balra
fordult, és beállt egy nagy, szedett-vedett ház udvarára.

– Itt is vagyunk – szállt ki azonnal az autóból Heitor
izgatottságtól csillogó szemmel. Ahogy Bel követte a
kertben, észrevett egy szikár, csapzott, ősz hajú, hosszú
szakállú alakot, aki a ház mellett tűnt fel agyagfoltos
zubbonyban. Figyelte, ahogy a két férfi kezet ráz
egymással, és komoly beszélgetésbe fog. Egy darabig pár
lépésre álldogált, mert nem kívánta megzavarni a
beszélgetésüket, ám Heitornak beletelt pár percbe, mire
eszébe jutott, hogy ő is a világon van.

– Senhorita – fordult oda hozzá –, elnézést kérek.
Mindig fantasztikus érzés, amikor személyesen
találkozhatom valakivel, akivel korábban csak levélben
érintkeztem. Hadd mutassam be Paul Landowski
professzort. Professzor, ő itt Senhorita Izabela Bonifacio.

Landowski kinyújtotta a kezét, és az ajkához érintette
Bel ​ujjait.

– Enchanté!{19} –​ Majd a kezére nézett, és Bel
legnagyobb meglepetésére finoman elkezdte követni a
kontúrjait az ujjával. – Mademoiselle, szavamra, gyönyörű
ujjai vannak. Hát nem, Monsieur da Silva Costa?

– Bevallom, eddig még észre sem vettem – válaszolta
Heitor. – De valóban, senhor, igaza van.

– Most pedig térjünk rá a munkára, monsieur – engedte
el Bel kezét Landowski. – Megmutatom a műtermemet,
aztán pedig részletesen is megbeszélhetjük a Krisztus-
szoborral kapcsolatos elképzeléseit.

Bel követte a két férfit a kertben, és észrevette, hogy az
itteni flóra mintha még aludt volna – minden zöldellt, de
virágokat sehol sem látott –, míg odahaza az őshonos
növények egész évben élénk színekkel díszítették a tájat.

Landowski egy magas, istállószerű épületbe vezette
őket a kert végében, amelynek mindkét oldalát üvegből
készítették, hogy minél több fényt engedjen be. Egy fiatal
férfi egy munkaasztal fölött görnyedt a tágas tér egyik
sarkában, és egy agyagból készült mellszobron dolgozott.
Annyira elmerült a feladatban, hogy fel sem nézett,
amikor beléptek.

– Egy Szun Jat-szenről készülő szobron dolgozom, és
nagy nehézséget jelent a szem megformálása. Jelentősen
eltér a nálunk megszokott nyugati formától – jegyezte
meg Landowski. – A segédem épp igyekszik kijavítani a
próbálkozásomat.

– Mivel dolgozik gyakrabban, Landowski professzor,
kővel vagy agyaggal? – kérdezte Heitor.

– Amivel a kedves ügyfél kívánja. Van már elképzelése
arról, hogy a Krisztus-szobor esetében mit szeretne
használni?

– Természetesen gondoltam a bronzra, de attól tartok,
hogy Urunk előbb-utóbb zöldes patinába öltözne a szél és
az eső miatt. Ráadásul jobban örülnék, ha felnézve egész
Rio világos színű köntösben láthatná a sötét helyett.

– Megértem – válaszolta Landowski. – De ha egy
harmincméteres kőszoborra gondol, akkor attól tartok,
hogy egy ekkora alkotást lehetetlen lenne felvonszolni a
hegyoldalon, és ha fel is érünk vele, felállítani biztosan
nem tudnánk.

– Természetesen – bólintott Heitor. – Éppen ezért
gondolom úgy, hogy a belsőépítészeti tartószerkezeten túl,
amelyet még itt, Európában szeretnék véglegesíteni, a
Cristo külső burkolatát öntőformába kell helyezni, majd
darabonként újjáépíteni Rióban.

– Ha itt eleget látott, akkor visszavonulhatunk a házba,
hogy átnézzük a részletesebb tervrajzokat. Mademoiselle –
fordult Landowski Bel felé –, elfoglalja magát a
műteremben, amíg a férfiak beszélgetnek? Vagy

szívesebben töltené az időt a szalonban a feleségemmel?
– Nagyon örülnék, ha körülnézhetnék itt, monsieur –

válaszolta Bel. – Megtiszteltetés, hogy munka közben
látogathatom meg a műtermet.

– Biztos vagyok benne, hogy ha szépen kéri, a segédem
elszakad egy pillanatra Szun Jat-szen szemgolyójától,
hogy szórakoztassa önt egy darabig – bólintott Landowski
a fiatal férfi felé, majd elhagyta a műtermet Heitorral.

A segéd azonban látszólag mit sem törődött Bel
jelenlétével, miközben körbesétált, és a lány azt kívánta,
bárcsak közelebb léphetne a férfihoz, hogy lássa, mivel
foglalatoskodik, de nem akarta zavarni. A fő
munkaterület távolabbi végén egy hatalmas kemence
állt, feltehetőleg az agyag kiégetésére. Tőle jobbra két
leválasztott szoba: az egyik egy meglehetősen puritán
fürdő volt egy hatalmas mosdótállal, amely körül a falnak
döntve agyaggal teli zsákok sorakoztak, a másik egy apró,
ablaktalan konyha. Belépett a fő műterembe, és kinézett
a hátsó ablakon, ahol több hatalmas, különböző méretű
és formájú kőtömböt látott, amelyet Landowski
valószínűleg a későbbi munkáihoz kívánt majd
felhasználni.

Miután minden kínálkozó érdekességgel végzett, Bel
észrevett egy rozoga faszéket, odasétált, majd leült rá.
Nézte a segédet, amint lehajtott fejjel elmerült a
munkában. Tíz perccel később az óra delet ütött, a férfi
pedig megtörölte a kezét a munkaruhájában, és
váratlanul felpillantott.

– Ebéd – jelentette ki, és most első alkalommal Bel
szemébe nézett, majd elmosolyodott. – Bonjour,
mademoiselle!

Mivel a fejét eddig lehajtotta, Bel korábban nem látta a
vonásait. De ahogy most rámosolygott, különös rándulást
érzett a gyomrában.

– Bonjour! – mosolygott rá vissza félénken. A férfi felállt,
és odasétált hozzá, így ő is felemelkedett.

– Elnézést, mademoiselle, hogy nem törődtem önnel –
mondta franciául –, de a szemgolyón dolgoztam, ami
nagyon finom munka – állt meg tőle egy lépésre,
miközben figyelmesen tanulmányozta. – Találkoztunk
már valahol? Olyan ismerős.

– Attól tartok, ez nem lehetséges. Csak nemrég
érkeztem Rio de Janeiróból.

– Akkor bizonyára tévedtem – bólintott a férfi
elgondolkodva. – Inkább nem rázok kezet önnel, mert az
enyém nagyon agyagos. Bocsásson meg egy pillanatra,
míg megmosakszom.

– Hogyne – válaszolta Bel elhaló hangon. Igazán
könnyedén állt fel, amikor a szobrász odalépett hozzá,
hogy köszöntse, de most, ahogy a férfi eltűnt a mosdótállal
felszerelt szobában, hirtelen leült, mert szédelgett, és nem
kapott levegőt. Azon töprengett, hogy ugyanaz a megfázás
kezd-e kitörni rajta, mint amitől Maria Elisa és az
édesanyja is szenved.

Öt perccel később a fiatalember újra feltűnt, és közben
lecserélte agyagfoltos ruháját egy tiszta ingre. Bel ujjai

akaratlanul is megremegtek, mert ösztönösen szeretett
volna végigsimítani hosszú, hullámos, dióbarna haján,
sápadt állán, tökéletes sasorrán és telt, rózsás ajkán,
amely mögött fehér fogak rejtőztek. Ábrándos, zöld
tekintete Heitoréra emlékeztette: fizikailag jelen volt
ugyan, de a gondolatai máshol jártak.

Bel hirtelen ráébredt, hogy a férfi ajkai mozognak, és
hangok jönnek ki a száján. Rájött, hogy a nevét kérdi.
Megdöbbent, hogy ilyen hatással van rá a férfi jelenléte,
nagy nehezen megpróbálta összeszedni magát, és
megszólalni franciául az ábrándozás után.

– Mademoiselle, jól van? Úgy fest, mint aki kísértetet
látott.

– Elnézést... elkalandoztam. A nevem Izabela, Izabela
Bonifacio.

– Á, mint a néhai spanyol királyné – bólintott a segéd.
– És mint a fiatal brazil hercegnő – vetette közbe Bel
gyorsan.
– Sajnálattal be kell vallanom, hogy nagyon keveset
tudok az országáról és annak történetéről. Leszámítva,
hogy a vetélytársaink, mivel azt állítják, hogy önöknél
lehet inni a legjobb kávét.
– Az biztos, hogy mi termesztjük a legjobb kávébabot –
védekezett a lány. – Én természetesen sokat tudok az ön
országáról – válaszolta, miközben azon tűnődött, hogy
tényleg olyan unalmasnak hangzott-e, mint érezte.
– Igen. A művészetünk és kultúránk több száz éve
ismert a világon, míg az önöké most van felemelkedőben.

És biztos vagyok benne, hogy hasonlóan híres lesz – tette
hozzá. – Nos, mivel úgy látom, hogy a professzor és építész
barátja magára hagyta, talán megkínálhatom egy
ebéddel, míg mesél nekem valamit Brazíliáról.

– Én... – pillantott ki Bel az ablakon, míg egy ködös érzés
fogalmazódott meg benne a helyzet illetlenségével
kapcsolatban. Korábban soha nem találkozott ezzel a
férfival, és most kettesben voltak. Ha az apja vagy a
vőlegénye látná...

A fiatalember észrevette az aggodalmat a szemében, de
csak legyintett rá.

– Biztosíthatom, hogy megfeledkeznek önről, amíg
elmerülnek a beszélgetésben. Lehet, hogy órákra
eltűntek. Így, ha nem kíván éhen veszni, kérem, üljön le
ahhoz az asztalhoz, amíg elkészítem az ebédet.

A férfi sarkon fordult, és átsétált a műtermen át a
konyhába, amelyet korábban ő is észrevett már.

– Elnézést, monsieur, de önt hogy szólíthatom?
A segéd megtorpant, és sarkon fordult.
– Elnézést, milyen faragatlan vagyok. A nevem Laurent,
Laurent Brouilly.
Bel leült a durva fapadra, amely a szoba egyik
sarkában lévő kis fülkében kapott helyet. Felkuncogott,
ahogy a helyzetre gondolt, amibe belekeveredett. Egyedül
egy fiatal férfival, aki ráadásul épp ebédet készít
kettejüknek. Pai-t korábban még a konyhában sem látta,
nemhogy ebédet készíteni.
Pár perccel később Laurent odalépett hozzá egy

tálcával, amelyen két rúd finom, frissen sütött francia
kenyér, két erős illatú francia sajt, egy agyagedény és két
pohár kapott helyet.

Letette az asztalra, majd elhúzott egy elnyűtt függönyt,
amely a mennyezetre erősített karnison függött.

– Hogy a műterem pora ne szennyezze be az ételt –
magyarázta, miközben a tálca tartalmát egyenként a
faasztalra helyezte. Majd szép mennyiséget töltött a
világos, sárgás italból a két pohárba, és Bel kezébe
nyomta az egyiket.

– Kenyérrel és sajttal együtt isszák a bort? –
csodálkozott.

– Mademoiselle, mi franciák vagyunk. Bármivel,
bármikor szívesen iszunk bort – mosolygott rá, miközben
felé emelte a poharát. – Santé!{20} – mondta, és koccintásra
emelte az italt.

Laurent jó nagyot kortyolt a borból, és Bel is óvatosan
belekóstolt az italba. Figyelte, ahogy letépett egy darabot
a bagettből, széthúzta az ujjával, majd megtöltötte egy
szelet sajttal. Nem akarta megkérdezni, hogy hol vannak
a tányérok, így inkább követte a példáját.

Ilyen egyszerű ebéd korábban még soha nem esett ilyen
jól, gondolta a lány boldogan. Azért a farkaséhséggel
habzsoló Laurent-nal szemben Bel igazi hölgyhöz illően
kisebb darabokat tépett a kenyérből és a sajtból, mielőtt a
szájába helyezte volna a falatot. A férfi pedig mindvégig őt
figyelte.

– Mit bámul? – kérdezte végül a lány, mert egyre

kényelmetlenebbül érezte magát a pillantástól.
– Önt – válaszolta Laurent, azzal kiitta a poharát, és

újabb adag bort töltött magának.
– Miért?
A férfi megint betömött a szájába egy falatot, majd

vállat rántott a jellegzetes gall módi szerint, amelyet
Belnek már volt alkalma megfigyelni, miközben
ablakából a párizsi utcákat tanulmányozta.

– Azért, Mademoiselle Izabela, mert kegyed igen
gyönyörű látvány.

Ugyan meglehetősen illetlen volt, Bel gyomra mégis
bukfencet vetett a megjegyzéstől.

– Ne nézzen olyan rémülten, mademoiselle. Gondolom,
egy önhöz hasonló nőnek ezt már ezerszer megmondták.
Biztosan hozzászokott már, hogy bámulják az emberek.

Bel belegondolt a dologba, és rájött, hogy valóban sok
rajongó pillantás csüngött már rajta. De egyik sem volt
olyan mélyre hatoló, mint az övé.

– Megfestették már valaha? Vagy készítettek önről
szobrot? – kérdezte.

– Egyszer, gyermekkoromban. Az édesapám készíttetett
rólam egy portrét.

– Meg vagyok lepve. Azt gondoltam volna, hogy sorban
álnak a Montparnasse-on, hogy megfesthessék.

– Kevesebb mint egy hete vagyok Párizsban, monsieur,
és eddig még nem jártam semerre.

– Nos, most hogy felfedeztem, jobb szeretném
megtartani magamnak, ahelyett hogy átengedném

azoknak a gazfickóknak és csavargóknak – vigyorodott el.
– Nagyon szívesen ellátogatnék a Montparnasse-ra –

sóhajtott Bel –, de kétlem, hogy valaha elengednének.
– Hát persze – bólintott a szobrász. – A párizsi szülők

jobb szeretnék, hogy a lányuk a folyóba vesszen, mintsem
elveszítse az erényét és a szívét a folyó bal partján. Hol
szállt meg?

– Egy lakásban az Avenue de Marignyn, nem messze a
Champs-Élysées-től. A Da Silva Costa család vendégeként
vagyok itt. Ők viselnek gondot rám.

– És nem szeretné felfedezni mindazt, amit Párizs
kínálhat?

– Nem. – Bel azt gondolta, hogy komoly a kérdés, amíg
észre nem vette a férfi játékos arckifejezését.

– Nos, egy igazi művész tudja, hogy minden szabály
arra van, hogy megszegjék, és minden akadály arra, hogy
ledöntsék. Egy életünk van, mademoiselle, és saját
döntéseink szerint kell leélnünk.

Bel csak hallgatott, de szinte elviselhetetlen örömmel
töltötte el, hogy talált valakit, aki ennyire hasonlóan
gondolkozik, mint ő, és könnyek szöktek a szemébe.
Laurent azonnal észrevette.

– Miért sír?
– Brazíliában nagyon más az élet. Betartjuk a
szabályokat.
– Megértem, mademoiselle – válaszolta gyengéden. – És
azt is látom, hogy már elígérkezett az egyikükhöz –
mutatott Laurent az eljegyzési gyűrűre az ujján. – Férjhez

fog menni?
– Igen, amint visszatérek Európából.
– És örül a frigynek?
Belt meglepte ez a közvetlen kérdés. A férfi idegen volt,

semmit sem tudott róla, és mégis úgy osztoztak a boron, a
kenyéren, a sajton és néhány bizalmas részleten, mintha
mindig is ismerték volna egymást. Ha így élnek a
bohémek, akkor Bel szívesen csatlakozott volna hozzájuk.

– Gustavo, a vőlegényem hűséges és gondoskodó férj
lesz – válaszolta óvatosan. – Ráadásul úgy gondolom, hogy
a házasság nem csak a szerelemről szól – füllentette.

A férfi egy darabig csak nézte, majd nagyot sóhajtott, és
megrázta a fejét.

– Mademoiselle, az élet szerelem nélkül olyan, mint egy
francia ember bor vagy egy emberi lény oxigén nélkül. De
– sóhajtott fel újra – talán igaza van. Néhányan
elfogadják a hiányát, és kiegyeznek más dolgokkal,
például a jóléttel és a társadalmi ranggal. De én nem –
rázta meg a fejét. – Soha nem lennék képes feláldozni
magamat a materializmus oltárán. Ha valakivel együtt
élem le az életemet, akkor reggelente ébredés után annak
a nőnek a szemébe szeretnék nézni, akit szeretek. Meglep,
hogy ön kész kevesebbel is beérni. Hiszen tisztán látszik,
hogy a szíve tele van szenvedéllyel.

– Kérem, monsieur...
– Bocsásson meg, mademoiselle, túl messzire mentem.
Elég is belőlem! De nagy örömömre szolgálna, ha
készíthetnék egy szobrot önről. Ellenezné, ha

megkérdezném Monsieur da Silva Costától, hogy szoborba
önthetem-e az alakját?

– Megkérdezheti, de én... – pirult el szégyenében Bel,
mert nem tudta, hogyan fejezze ki az aggályait.

– Nem, mademoiselle – vágott közbe Laurent, aki rögtön
tudta, mire gondol a lány. – Ne aggódjon, nem fogom arra
kérni, hogy vetkőzzön le. Legalábbis még nem – tette
hozzá.

Bel szóhoz sem jutott a bizalmaskodó célozgatástól.
Egyenlő mértékben csigázta fel és rémisztette meg a dolog.

– Hol lakik? – kérdezte, hogy elterelje a témát.
– Minden valódi művészhez hasonlóan egy tetőtéri
szobát bérelek hat másikkal együtt a Montparnasse egyik
sikátorában.
– Landowski professzornak dolgozik?
– Nem így fogalmaznék, mivel fizetségül csak ételt és
bort kapok – javította ki Laurent. – És ha a tetőtér,
amelyet a Montparnasse-on bérelek a társaimmal, túl
zsúfolt, megengedi, hogy időnként itt aludjak egy
priccsen. Még tanulom a mesterséget, és Landowskinál
nincs jobb tanár. Ahogy a szürrealisták a festészetben,
úgy kísérletezik Landowski az art decóval a
szobrászatban. Eltávolodik a múlt mozgalmas, túldíszített
munkáitól. Ő volt a professzorom az École Nationale
Supérieure des Beaux-Arts-on folytatott tanulmányaim
során, és amikor kiválasztott a segédjének, örömmel
elfogadtam az ajánlatot.
– Hova valósi a családja? – kérdezte Bel.

– Ez meg miért érdekli? – kuncogott Laurent. –
A következő kérdése mindjárt az lesz, hogy milyen
társadalmi osztályból származom. Tudja, Mademoiselle
Izabela, mi, párizsi művészek egyszerűen csak vagyunk,
akik vagyunk, hátrahagyjuk a múltunkat, és a mának
élünk. A tehetségünk, és nem az örökségünk alapján
ítélnek meg minket. De ha már kérdezte – azzal kortyolt
egyet a borból –, elárulom önnek. A családom nemesi
származású, és van egy kastélya Versailles közelében. Ha
nem mondtam volna nemet rájuk és az életre, amelyet a
legidősebb fiukként nekem szántak, mára már
Quebedeaux Brouilly gróf lennék. Ám mivel az apám
kizárt az örökségből, amikor bejelentettem, hogy szobrász
leszek, most egyszerűen csak én vagyok. A nevem egy
fabatkát sem ér, és bármit, amit a jövőben megkeresek, a
saját két kezemnek köszönhetek majd.

Figyelmesen nézte Belt, de a lány nem szólt semmit.
Mégis mit mondhatott volna, miközben egész élete azokon
az értékeken alapult, amelyeket a fiatalember épp most
gúnyolt ki?

– Talán meglepődött? Biztosíthatom, hogy sok hasonló
történettel találkozhat Párizsban. Legalább apámnak
azzal a gyalázattal nem kellett megbirkóznia, hogy a fia
homoszexuális, mert ez sem megy ritkaságszámba az
ismerőseim között.

Bel csak bámult rá, és egészen megrémült, hogy
egyáltalán szóba mer hozni ilyesmit.

– De hiszen az illegális! – kiáltott fel önkéntelenül.

A férfi oldalra döntötte a fejét, és tovább fürkészte.
– És mivel a bigott rezsimek annak kiáltják ki, ez azt
jelenti, hogy helytelen is?
– Én... nem tudom – dadogta a lány, majd megpróbálta
összeszedni magát.
– Bocsásson meg, mademoiselle, attól tartok, hogy
megbotránkoztattam.
Bel látta a csillogást a szemében, és pontosan érezte,
hogy a férfi élvezi a helyzetet.
Még egyet kortyolt a borból, hogy összeszedje magát.
– Tehát, Monsieur Brouilly, egyértelművé tette, hogy
nem érdekli a pénz és az anyagi jólét. Egyáltalán nem
zavarja, hogy ilyen bizonytalan helyzetben él?
– Nem, legalábbis egyelőre, amíg fiatal és egészséges
vagyok, és a világ közepén, Párizsban élhetek. De
lehetséges, hogy idős koromra, ha még mindig nem
kerestem semmit a szobraimmal, megbánom a tetteimet.
Sok szobrász barátom rendelkezik kedves jótevőkkel, akik
támogatják őket az anyagi nehézségek közepette. Ám
ezeknek a támogatóknak gyakran megvan az a
tulajdonságuk, hogy csúf özvegyasszonyok, és másfajta
viszonzást várnak a fiatal művészektől, amihez
egyáltalán nem fűlik a fogam. Alig különbözik a
kurválkodástól, és ebben nem veszek részt.
Bel újfent megdöbbent, hogy a fiatalember milyen
nyitottsággal beszélt a dolgokról. Természetesen hallott az
odahaza, Lapában található bordélyházakról, ahol a
férfiak kielégíthették a fizikai szükségleteiket, de az

ilyesmi soha nem került szóba nyíltan egy társaságban. És
főleg nem mondott ilyesmit egy férfi egy köztiszteletnek
örvendő hölgynek.

– Egyre biztosabb vagyok benne, hogy megrémisztem,
mademoiselle – mosolygott rá Laurent barátságosan.

– Attól tartok, hogy még sokat kell tanulnom Párizsról,
monsieur – válaszolta Bel.

– Ez biztosan így van. Talán tekinthetne a mesterének
az avantgárdba való bevezetés során. Á, látom, hogy
visszatért a két álmodozó – pillantott át a válla felett az
ablakon. – A professzor mosolyog: jó jel.

Bel figyelte, ahogy a két férfi belép a műterembe, és
közben tovább beszélgetnek. Laurent összeszedte az ebéd
maradékát, és mindent a tálcára rakott, Bel pedig sietve
odaadta neki a borospoharát, mert attól tartott, hogy
Heitor nem helyeselné a dolgot.

– Senhorita – mondta Da Silva Costa, amikor észrevette
–, elnézést kérek, hogy ilyen sokáig magára hagytam, de
Landowski professzorral sok megbeszélnivalónk akadt.

– Semmi probléma – vágta rá Bel. – Monsieur Brouilly
elmagyarázta nekem a... szobrászat alapjait.

– Remek, remek. – Bel látta, hogy Heitor alig figyel rá,
hiszen azonnal visszafordult Landowskihoz. – Tehát jövő
héten Firenzébe utazom, aztán pedig Münchenbe. 25-én
térek vissza Párizsba, ezután rögtön felkeresem.

– Hogyne – bólintott Landowski. – Talán úgy érzi majd,
hogy az ötleteim és a stílusom nem felel meg az
igényeinek. De döntsön bárhogy is, csodálom a bátorságát

és az eltökéltségét, amellyel végre akarja hajtani ezt a
nagyon nehéz feladatot. És nagy örömet okozna, ha a
kihívás részese lehetnék.

A két férfi kezet rázott, majd Heitor sarkon fordult,
távozott a műteremből, Bel pedig követte.

– Monsieur da Silva Costa, mielőtt elmenne, szeretnék
egy szívességet kérni – szólalt meg Laurent váratlanul.

– És mi lenne az? – fordult felé Heitor.
– Szeretnék szobrot készíteni a kísérőjéről,
Mademoiselle Izabeláról. Gyönyörűek a vonásai, és
kíváncsi vagyok, hogy vissza tudom-e adni őket.
Heitor bizonytalanul tétovázott.
– Bevallom, nem is tudom, mit mondjak. Nagyon hízelgő
kérés, igaz, Izabela? És ha a saját lányom lenne,
könnyebben mondanék igent. De...
– Sok történetet hallott a tisztességtelen párizsi
művészekről, és arról, hogy miket kérnek a modelljeiktől –
mosolygott Landowski professzor megértően. – De
biztosíthatom, Monsieur da Silva Costa, hogy kezeskedem
Brouillyért. Nemcsak tehetséges szobrász, akiről úgy
hiszem, hogy egy nap híressé válhat, hanem ráadásul itt
dolgozik a házamban. Éppen ezért garantálhatom a
mademoiselle biztonságát.
– Köszönöm, professzor. Beszélek a feleségemmel, és
felkeresem, ha visszatértünk Münchenből – egyezett bele
Heitor.
– Akkor várni fogom a válaszát – válaszolta Laurent,
majd Belhez fordult. – Au revoir, mademoiselle.

Bel és Heitor is hallgatagon a saját gondolataiba merült
a hazaút alatt. Ahogy a kocsi végigzötyögött a
Montparnasse-on, Belt hirtelen forróság öntötte el. Bár
váratlan ebédje Laurent Brouillyval alaposan felzaklatta,
amióta megszületett, sok szempontból most érezte igazán,
hogy él.

Tizenkilencedik fejezet

Ahhoz képest, hogy Európába utazása előtt mire
számított – hiszen ekkor még az ősapáinak földjére,
Olaszországba tett látogatás izgatottsággal töltötte el –,
másnap, amikor összepakolt, hogy Firenzébe utazzanak,
semmi kedvet nem érzett az úthoz.

Még azután sem gyorsult fel a szívverése a várt módon,
hogy megérkezett a városba, amelynek meglátogatásáról
oly régóta álmodozott, és a hotelszobája ablakából
meglátta az óriási dóm lélegzetelállító, kupolás tetejét, és
megérezte a fokhagyma és a friss fűszernövények illatát,
amely a kedves kis éttermekből szállt fel az utcáról.

Pár nappal később, amikor vonattal Rómába utaztak,
és Maria Elisával bedobtak néhány érmét a Trevi-kútba,
majd meglátogatták a Colosseumot, ahol egykor bátor
gladiátorok küzdöttek életre-halálra az óriási arénában,
enyhe unottságot érzett.

A szívét Párizsban hagyta.
Azon a vasárnapon Rómában csatlakozott több ezer
katolikus társához a Szent Péter téren, hogy meghallgassa
a pápa miséjét. Letérdelt, fekete csipkekendője eltakarta
az arcát, felnézett a fehérbe öltözött, apró emberkére az
erkélyen, majd a piedesztálon álló szentek szobraira
körben a téren. Ahogy a sorban állt a több száz emberrel,

akik mind imádkoztak és a rózsafüzért morzsolták,
miközben az oltáriszentségre vártak, Bel is Isten áldását
kérte a családjára és a barátaira. Aztán szenvedélyes
imát rebegett saját magáért is.

Kérlek, add, hogy Senhor Heitor ne feledkezzen meg a
szobromról, és újra találkozhassak Laurent Brouillyval...

Miután Heitor találkozott a szobrászokkal, akiket látni
kívánt, és megnézte a városban található sok híres
műalkotást, elhagyta a várost, és Münchenbe utazott. Az
volt a célja, hogy megnézze a hatalmas, kizárólag
bronzból készült Bavaria szobrot, amely egészen újszerű
módon, négy óriási fémrész összeolvasztásával készült.

– Úgy érzem, ihletet adhat a jelenlegi munkámhoz,
hiszen a tervezési kihívások nagyban hasonlítanak a
Cristóval kapcsolatos nehézségekhez – mondta Belnek,
amikor a lány érdeklődni kezdett az egyik vacsora
alkalmával.

Bel által érthetetlen és ismeretlen okokból Heitor úgy
döntött, hogy a Da Silva Costa család többi tagja nem
kíséri el a müncheni útra. Ehelyett ők visszatértek
Párizsba, ahol a két fiúra már várt egy házitanító.

Ahogy felszálltak a római Termini pályaudvarról
induló éjszakai vonatra a hosszú utazás előtt, Bel alig
jutott levegőhöz az izgatottság miatt.

– Milyen vidám vagy ma este – jegyezte meg Maria
Elisa, miközben felmászott a bársonnyal borított ágyába a
közös kupéjukban. – Olyan csendes voltál Olaszországban,

mintha egészen máshol jártál volna.
– Örülök, hogy visszamegyünk Párizsba – válaszolta Bel

közömbösen.
Miközben ő is bebújt az ágyába, Maria Elisa feje

bukkant fel az emeletes ágy felső részéről.
– Valahogy olyan furcsa vagy, Bel.
– Igazán? Nem hinném. Mégis miért?
– Mintha... Nem is tudom... – sóhajtott Maria Elisa. –

Mintha folyton álmodoznál. Mindegy, én is örülök, hogy
rendesen megnézhetem Párizst. Együtt biztosan jól
mulatunk majd, igaz?

Bel megfogta Maria Elisa kinyújtott kezét, és
megszorította.

– Hát persze.

Franciaország
Párizs
Avenue de Marigny 48.
Negyedik lakás

1928. április 9.

Kedves Mãe és Pai!
Visszatértem Párizsba Olaszország után. (Remélem,
megkaptátok az onnan küldött levelemet.) Maria Elisa és
az édesanyja sokkal jobban van, mint a legutóbbi
látogatásunkkor, így az elmúlt pár napban sorra
látogattuk a város nevezetességeit. Jártunk a Louvre-

ban, és megnéztük a Mona Lisát, elmentünk a Sacré-
Coeurbe egy Montm​ artre nevű negyedben, ahol Monet,
Cézanne és sok más híres francia festő élt és alkotott,
bejártuk a festői Tuileriák kertjét, és felmentünk a
Diadalív tetejére. Annyi látványosság maradt még –
köztük az Eiffel-torony –, hogy biztosan nem fogom
megunni a dolgot.

Már az is nagy élmény, ha egyszerűen az utcán
sétálgathatunk, és mãe, imádnád a boltokat! A közeli
utcákban található több híres francia tervező szalonja,
és már egyeztettem is az első esküvőiruhapróbámat
Senhora Aires Cabral ajánlása szerint a Lanvin-
szalonban, a Rue du Faubourg-Saint-Honorén.

Az itteni nők hihetetlenül divatosak, és még ha csak
egy olyan nagyáruház termékeit engedhetik is meg
maguknak, mint a Le Bon Marché, ugyanolyan
stílusosan öltöznek végül, mint a gazdagok. Az ételek
pedig... Pai, el kell mondanom, hogy a lányod evett
escargot-t, egy csigából fokhagymával, vajjal és
fűszernövényekkel készült ételt. Egy kis villával kell
kifeszegetni a házukat. Nagyon ízletesek voltak, de be
kell vallanom, a békacomb egyáltalán nem volt ínyemre.

Úgy látszik, a város éjszaka sem alszik, az ablakomból
pedig hallom a dzsesszzenekar muzsikáját az utca
túloldalán álló hotelból. Párizsban sok helyen játszanak
ilyen zenét, Senhor da Silva Costa pedig azt mondta,
hogy az egyik este elmehetünk meghallgatni,
természetesen csakis egy tisztességes helyre.

Velem minden rendben, és nagyon boldog vagyok,
mert igyekszem kihasználni ezt az ölembe hullott,
fantasztikus lehetőséget, és nem elvesztegetni egyetlen
percét sem. A Da Silva Costa család nagyon kedves velem,
bár Senhor da Silva Costa az elmúlt tíz napban
Németországba utazott, és ma este érkezik.

Találkoztam egy fiatal riói, brazil nővel is, aki két
napja járt itt egy teára az édesanyjával. A neve
Margarida Lopes de Almeida, és az édesanyját talán
ismeritek, Júlia Lopes de Almeidának hívják, aki nagy
sikert aratott Brazíliában íróként. Margarida az Escola
Nacional de Belas Artes ösztöndíjával érkezett ide, és
jelenleg Párizsban tanul szobrászatot. Elmondta, hogy
az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts is szervez
kurzusokat, és elgondolkoztam rajta, hogy szívesen
megpróbálkoznék az egyikkel. Senhor da Silva Costa
hatása miatt egyre jobban érdekel a téma.

Jövő héten újra jelentkezem, de egyelőre sokszor
csókollak és ölellek benneteket innen, az óceánon túlról.

Szerető lányotok,
Izabela

Bel letette a töltőtollat az íróasztalra, nagyot nyújtózott,
és kinézett az ablakon. Az elmúlt pár napban az ablaka
alatti fák virágba borultak, és most mindegyiken finom,
rózsaszín szirmok díszelegtek. Amikor a szellő
megrezegtette őket, illatos esőként hullottak alá a
járdára, és virágszőnyeget terítettek rá.

Bel az asztalon álló órára pillantott, és látta, hogy nem
sokkal múlt délután négy óra. Már írt Loennek
Olaszországról, és még bőven maradt ideje egy
Gustavónak szóló harmadik levélre, mi​előtt át kellett
volna öltöznie a vacsorához. Ám ehhez a beszámolóhoz
nem fűlött a foga, mert nehezére esett szerelmes stílusban
válaszolni a vőlegényétől érkező levelekre.

Talán majd később írok neki, gondolta, miközben felállt,
és a dohányzóasztalhoz lépett, majd szórakozottan
eszegetni kezdte a rajta heverő bonbonokat. A lakás
csendes volt, bár hallotta a fiúk dörmögő hangját, akiket
lekötött a szomszédos étkezőben tartott tanóra. Maria
Georgiana és Maria Elisa délutáni pihenőjét töltötte.

Heitorról megtudta, hogy vacsorára már hazaér
Münchenből a családjához, ő pedig nagyon várta már ezt
a pillanatot. Tudta, hogy még pár napig parancsolnia kell
türelmetlenségének, és nem emlékeztetheti Laurent-ra,
és arra, hogy a fiatalember szobrot kíván készíteni róla,
de legalább Margarida Lopes de Almeidáék látogatása
felderítette. Miközben az anyák beszélgettek, a két lány is
szóba elegyedett. Bel pedig azonnal rokonlélekre talált
Margaridában.

– Jártál már a Montparnasse-on? – érdeklődött Bel
halkan, miközben a teájukat kortyolgatták.

– Igen, többször is – suttogta Margarida. – De nem
mondhatod el senkinek. Mindketten tudjuk, hogy a
Montparnasse nem jól nevelt hölgyeknek való hely.

Margarida megígérte, hogy hamarosan újra

meglátogatja majd, és részletesen beszámol neki a
művészeti főiskolán folytatott szobrászati tanulmányairól.

– Senhor da Silva Costa biztosan nem ellenzi majd a
dolgot, hiszen Landowski professzor lenne az egyik
tanárod – tette hozzá Margarida, amikor elindult – À
bientôt{21}, Izabela!

Aznap este valamivel később Heitor is megérkezett,
ahogy ígérte. Egészen sápadt és kimerült volt a hosszú út
után. Bel figyelmesen hallgatta, miközben a
Németországban látott szoborral, a Bavariával
kapcsolatos élményeit mesélte. Ám a Nemzetiszocialista
Német Munkáspárt aggasztó térnyeréséről is beszámolt,
amelynek az élén egy Adolf Hitler nevű férfi állt.

– Kiválasztotta már, hogy ki készíti el a Krisztus-
szobrot? – kérdezte Bel, miközben a szobalány pár nagy
szelet almatortát tett eléjük.

– Végig ezen járt az agyam a Párizsba vezető hosszú
úton – válaszolta Heitor –, és továbbra is Landowski felé
hajlok, mivel a munkája tökéletes művészetiarány-
érzékről árulkodik. Modern, de egyszerűség és időtálló
érték is tükröződik benne, ami szerintem jól illene a
feladathoz.

– Örülök, hogy így érzi – tapogatózott tovább Bel. –
Miután találkoztam vele, és jártam a műtermében, nekem
is nagyon megtetszett a realisztikus megközelítése.
A szobrásztudása pedig teljesen egyértelmű.

– Hát annak nem egyértelmű, aki soha nem látta –

morgolódott Maria Georgiana Heitor mellett. – Talán én is
találkozhatnék azzal a férfival, aki megalkotja majd a
drága Cristód külsejét?

– Hogyne, kedvesem – bólintott Heitor gyorsan. – Ha ez
lesz a végső döntésem.

– Az volt a benyomásom, hogy a segédje is nagyon
tehetséges – tette hozzá Bel egy utolsó kétségbeesett
próbálkozásként Heitor emlékeinek felfrissítésére.

– Valóban – hagyta rá a férfi. – Most pedig bocsássatok
meg nekem, de nagyon kimerített az utazás.

Bel csalódottan figyelte, ahogy Heitor elhagyja a szobát,
és feltűnt neki Maria Georgiana komor arckifejezése is.

– Nos, úgy tűnik, hogy édesapátok újra a Cristóval tér
nyugovóra a családja helyett. Ettől függetlenül – mondta a
gyermekeknek, miközben újra megfogta a kanalát, hogy
befejezze a desszertjét –, mi játszunk egy kártyapartit
vacsora után.

Aznap este valamivel később Bel a Da Silva Costa család
házasságán töprengett. És a szülei kapcsolatán. Néhány
hónap múlva ő is éppúgy házas lesz, mint az előbbiek.
Egyre inkább úgy érezte, hogy a házasság a türelemről és
a másik hibáinak elfogadásáról szól. Maria Georgiana
egyértelműen úgy érezte, hogy háttérbe szorul, és a férje
rá se hederít, mivel minden energiáját és figyelmét a
munkájának szenteli. Az édesanyja pedig az akarata
ellenére cserélte le a szeretett fazendát a riói házra, hogy
megfeleljen a férje társadalmi felemelkedéssel
kapcsolatos vágyainak.

Bel nyugtalanul forgolódott a párnái között, és azon
töprengett, hogy rá is ennyi vár-e az életben. Ha igen,
akkor még fontosabb, hogy minél előbb találkozzon
Laurent Brouillyval.

Mire másnap reggel Bel felébredt, Heitor már el is ment
egy találkozóra. Dühösen sóhajtott, mivel megint
lemaradt arról, hogy emlékeztesse Laurent kérésére.

Növekvő feszültségét Maria Elisa is észrevette aznap,
amikor elmentek ebédelni a Ritzbe az anyjával,
végigsétáltak a Champs-Élysées-n, majd ellátogattak
Jeanne Lanvin elegáns ruhaszalonjába Bel esküvőiruha-
próbájára.

– Mi a baj, Bel? Úgy viselkedsz, mint egy ketrecbe zárt
vadállat – panaszkodott. – Alig figyeltél a gyönyörű
esküvői ruhádról készített szabásmintákra és az
anyagokra, miközben a legtöbb ifjú hölgy bármit
megadna, hogy Madame Lanvin készítse el a ruháját.
Talán nem tetszik Párizs?

– De igen, csak...
– Csak mi? – kérdezte Maria Elisa.
– Úgy érzem... – sétált a szalon ablakához Bel, miközben
a megfelelő szavakat kereste –, hogy van odakint egy
világ, amiből semmit sem látunk.
– De hiszen minden fontos dolgot megnéztünk
Párizsban, Bel. Mégis miről feledkeztünk meg?
Bel minden tőle telhetőt megtett, hogy palástolja az
ingerültségét. Ha Maria Elisa nem jött rá magától, ő sem

tudja megmagyarázni neki. Nagyot sóhajtott, és
megfordult.

– Semmiről, semmiről... Ahogy mondtad, mindent
láttunk Párizsból. Te és a családod pedig igazán
nagylelkűek vagytok velem. Sajnálom, talán csak
honvágyam van – hazudta Bel a könnyebbik utat
választva.

– Hát persze! – Maria Elisa kedves természete azonnal
megmutatkozott, ahogy odasietett a barátnőjéhez. –
Milyen önző is vagyok, hiszen én itt vagyok a
családommal, miközben téged több ezer kilométer választ
el a sajátodtól. És persze Gustavótól.

Bel hagyta, hogy Maria Elisa megnyugtatóan átölelje.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarabb hazautazhatsz,
ha szeretnél.
Bel a barátnője csipkével fedett vállára hajtotta az
állát, és megrázta a fejét.
– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, drága Maria
Elisa, de biztos vagyok benne, hogy holnapra jobban
leszek.
– Nos, mãe felvetette, hogy felvenne egy franciatanárt
nekem, aki minden reggel eljönne hozzám, míg a fiúk is
órán vannak. Szörnyű a franciatudásom, és mivel pai azt
mondta, hogy talán még egy évet maradunk, szeretném
fejleszteni. A tiéd sokkal jobb, Bel, de talán
csatlakozhatnál hozzám az órákon. Legalább gyorsabban
telik az idő.
A gondolat, hogy Párizsban egyetlen perc is unalmas

lenne, és ezért ki kellene találni valamit, hogy elüssék az
időt, csak tovább rontott Bel hangulatán.

– Köszönöm, Maria Elisa. Még meggondolom.

Miután egy újabb nyugtalan estén át igyekezett
elfogadni, hogy Párizsban töltött ideje ugyanúgy telik,
ahogy eddig, és soha nem ismerheti meg a város által
felkínált örömöket, másnap történt valami, ami
helyrebillentette a kedvét.

Délután Margarida Lopes de Almeida jött át teázni, és
az édesanyja is elkísérte. A lány lelkesen beszélt a
művészeti főiskolán folytatott szobrászati tanulmányairól,
és Bel kedvéért megkérdezte, hogy ő is csatlakozhat-e.

– Nagyon örülnék, hogy ha még egy hazámbéli hölgy
lenne az órákon – mondta Margarida Maria
Georgianának, miközben finoman megbökte Belt az
asztal alatt.

– Nem is tudtam, hogy kipróbálná magát a
szobrászatban, Izabela. Azt hittem, hogy inkább csak
értékeli a művészetet – érdeklődött Maria Georgiana.

– Ó, nagyon tetszett, amikor vettem egy rövid órát
Rióban – erősítette meg Bel Margarida elismerő
pillantásának kíséretében. – Nagyon szívesen tanulnék a
világ legjobb tanáraitól.

– Ó, igen, mãe – szakította félbe Maria Elisa. – Bel
folyton-folyvást ezekről az órákról mesélt. Mivel a
franciája úgyis jobb, mint az enyém, talán több értelme
lenne a Senhorita Margarida által javasolt

szobrászóráknak, mint mellettem üldögélni, miközben a
nyelvtannal szenvedek.

Bel legszívesebben megpuszilta volna a barátnőjét.
– És persze mindez azt is jelenti – pillantott Margarida
az édesanyjára –, hogy nem kellene többet az iskolába
kísérgetned, és délutánonként értem jönnöd. Lenne
társaságom, a sofőrünk pedig elvihetne. Sokkal több időd
maradna a könyvírásra, mãe – bátorította –, mi pedig
vigyáznánk egymásra, igaz, Izabela? – fordult felé a lány.
– Hát hogyne vigyáznánk! – vágta rá Bel.
– Nos, amennyiben Senhora da Silva Costának sincs
kifogása, azt hiszem, ez egy igen észszerű javaslat –
mondta Margarida édesanyja.
Maria Georgiana, akit teljesen lenyűgözött a híres
brazil írónő, egyetértően bólintott.
– Ha önnek megfelel, senhora, akkor én sem gördítek
akadályt a dolog elé.
– Tehát – puszilta meg két oldalról Margarida Belt,
ahogy a franciák szokták, amikor elindultak – jövő hétfőn
érted jövök az autóval, és együtt megyünk az iskolába.
– Köszönöm – rebegte Bel hálásan Margaridának,
miközben anya és lánya távoztak.
– Ígérem, Izabela, hogy nagyon fog tetszeni a dolog –
súgta vissza Margarida. – Ciao, chérie! – kiáltotta
Margarida, összekeverve a két nyelv szavait búcsúzáskor.
Bel szerint ez csak még jobban hangsúlyozta a
kifinomultságát.
Heitor aznap este győzedelmesen tért haza.

– Megkértem a szobalányt, hogy szolgáljon fel pezsgőt a
szalonban. Remek híreim vannak, amelyeket a
családommal szeretnék megünnepelni.

Miután kiosztották a pezsgőt, Heitor magasba emelte a
poharát, és felállt.

– A Senhor Levyvel, Senhor Oswalddal és Senhor
Caquot-val folytatott megbeszélések után ma ellátogattam
Landowski professzorhoz, és megbíztam a Krisztus-szobor
szobrászati feladatainak elvégzésével. Jövő héten írjuk
alá a szerződést.

– Pai, ez fantasztikus hír! – kiáltotta Maria Elisa. –
Örülök, hogy végre döntöttél.

– Én pedig annak örülök, hogy a szívem mélyén érzem,
Landowski a helyes választás. Kedvesem – fordult Heitor
Maria Georg​ ianához –, hamarosan meg kell hívnunk őt és
bájos feleségét vacsorára, hogy megismerkedhess velük.
A következő hónapokban fontos szerepe lesz az
életemben.

– Gratulálok, Senhor da Silva Costa – mondta Bel, aki
szintén szeretett volna hangot adni a támogatásának. –
Szerintem is kiváló döntést hozott.

– Igazán értékelem a lelkesedését – mosolygott rá
Heitor.

Huszadik fejezet

Hétfőn reggel tíz órakor Bel, aki már egy órája
kabátban várakozott a szalon ablakánál, észrevette a
csillogó Delage-t, amely a lakóház bejárata előtt állt meg.

– Senhorita Margarida megérkezett – szólt Maria
Georgianának és a fiúknak.

– Izabela, pontosan négy órára várjuk haza! – kiáltott
az asszony a lány után, aki azonnal kilépett a szobából,
mert nem tudott tovább parancsolni a menekülési
vágyának.

– Ígérem, nem fogok késni, Senhora da Silva Costa! –
kiáltott vissza, miközben Maria Elisa kikísérte az előtérbe.

– Kellemes délelőttöt, és vigyázz magadra!
– Úgy lesz, hiszen Margarida is ott lesz velem.
– Hát persze, és érzésem szerint ez pont olyan, mintha
kieresztenénk két éhes oroszlánt a ketrecéből – vonta fel
a szemöldökét Maria Elisa. – Érezd jól magad, drága Bel!

Bel lement a lifttel a földszintre, Margarida már
odalent várt rá.

– Siessünk! Már így is késésben vagyunk. Holnap
korábban kell indulnunk. Paquet professzor
mindkettőnkkel példát statuál, ha később érünk oda,
mint ő – mondta Margarida, miközben kisétáltak a

Delage-hoz, és beszálltak a hátsó ülésre.
Ahogy az autó elhajtott, Bel gondosan tanulmányozni

kezdte Margaridát, aki egy egyszerű, kék szoknyát és egy
hasonló puplinblúzt viselt, míg ő úgy kiöltözött, mintha a
Ritzbe készülne teázni.

– Bocsánat. Szólnom kellett volna – mondta Margarida,
amikor ő is észrevette Bel ruházatát. – A főiskola tele van
éhező művészekkel, akik nem fogadják túl jó szívvel a
hozzánk hasonló, gazdag lányokat. Bár szinte biztos
vagyok benne, hogy azon kevesek közé tartozunk, akik
fizetik a tandíjat – tette hozzá mosolyogva, és a füle mögé
igazította a frufruja egyik barna, fényes tincsét.

– Értem – sóhajtott Bel. – Bár az is fontos, hogy Senhora
da Silva Costa azt higgye, hogy az órán csak hozzánk
hasonló, jól nevelt hölgyek fordulnak meg.

A megjegyzésre Margarida hátravetette a fejét, és
nevetni kezdett.

– Bel, jobb, ha előre szólok, hogy leszámítva egy idős
vénkisasszonyt és még egy... személyt, aki, azt hiszem, nő,
de olyan rövidre vágja a haját, mint egy férfi, ráadásul
szavamra még bajusza is van, mi leszünk csak lányok az
órán!

– És édesanyádat nem zavarja a dolog? Biztosan tudja,
mi folyik ott.

– Talán nem teljesen – válaszolta Margarida őszintén. –
De mint azt te is tudod, ő a női egyenjogúság nagy
támogatója. Éppen ezért úgy gondolja, hogy érdemes
megvívnom a saját csatáimat egy férfiak uralta

környezetben. Ráadásul a művészeti ösztöndíjamat a
brazil kormány támogatja. A lehető legjobb iskolába kell
járnom – vonta meg a vállát.

Miközben az autó kifordult az Avenue Montaigne-re, és
megindult a Pont de l’Alma felé, Margarida fürkészni
kezdte Belt.

– Édesanyám azt mondta, hogy Gustavo Aires Cabral
jegyese vagy. Meglep, hogy csak úgy elengedett Párizsba.

– Igen, jegyesek vagyunk, de Gustavo szerette volna, ha
látom Európát, mielőtt összeházasodunk. Ő is járt itt nyolc
évvel ezelőtt.

– Vagyis a lehető legizgalmasabban kell eltöltenünk a
neked adatott kevés időt. Izabela, remélem, megbízhatom
benned annyira, hogy senkinek sem mondod el, amit ma
látunk és hallunk. Édesanyám azt hiszi, hogy a Beaux-
Arts-on vannak óráim délután négy óráig. Ez... nem
teljesen igaz – vallotta be.

– Értem. És hova mész helyette? – érdeklődött Bel.
– A Montparnasse-ra, hogy a barátaimmal ebédeljek,
de meg kell esküdnöd, hogy erről soha, senkinek egy szót
sem szólsz.
– Hogyne – nyugtatta meg Bel, miközben majd
szétvetette az izgatottság Margarida vallomásától.
– És az ismerőseim... nos – sóhajtott –, meglehetősen
különösek. Talán meg fogsz döbbenni.
– Már a környék egy másik ismerője is figyelmeztetett
erre – jegyezte meg Bel, miközben átkeltek a Szajnán.
– Gondolom, nem Senhora da Silva Costa?

Mindketten kuncogni kezdtek.
– Nem, egy fiatal szobrász, akivel Landowski professzor
műtermében találkoztam, amikor meglátogattuk Senhor
da Silva Costával.
– Hogy hívták?
– Laurent Brouilly.
– Igazán? – vonta fel a szemöldökét Margarida. –
Ismerem, legalábbis párszor már találkoztam vele a
Montparnasse-on. Időnként ő tartja meg az órákat az
iskolában, ha Landowski professzor nem ér rá. Gyönyörű
férfi.
Bel mély levegőt vett.
– Szeretne szobrot készíteni rólam – bökte ki, mert
nagyon örült, hogy megoszthatja az izgatottságát, amit a
bók okozott neki.
– Igazán? Ez hatalmas megtiszteltetés! Úgy hallottam,
hogy Monsieur Brouilly nagyon válogatós a modellek
terén. A főiskola egyik legjobb tanulója volt, és nagy
dolgokra hivatott a jövőben. – Margarida újfajta
elismeréssel nézett Belre. – Nahát, Izabela, tele vagy
meglepetésekkel.
– Hol van az iskola? – nézett körül Bel.
– Kétutcányira, de nem szeretném, ha a többi diák
látná, hogy milyen luxus vesz körül, miközben a
legtöbben több kilométert tesznek meg gyalog az iskolába
menet, és valószínűleg nem is reggeliztek semmit –
magyarázta. – Gyere!
A Beaux-Arts bejárata két francia művész, Pierre Paul

Puget és Nicolas Poussin mellszobra mögött kapott helyet,
és egy díszes, kovácsoltvas kapun lehetett belépni.
Mindketten bementek, és végigsétáltak a szimmetrikus
udvaron, amelyet elegáns, halvány színű kőépületek
vettek körül. A földszint magas, boltíves ablakai a
kolostort idézték, amely állítólag egykor itt állt.

Miután beléptek a főbejáraton, keresztülmentek a
visszhangzó előtéren, amelyet betöltött a hallgatók
beszélgetése. Egy vékony, fiatal nő haladt el mellettük.

– Margarida, hiszen nadrág van rajta! – döbbent meg
Bel.

– Igen, a női diákok gyakran azt hordanak – válaszolta
a lány. – El tudnád képzelni, mi történne, ha így
érkeznénk a Copacabana Palace-ba egy teára? Ma itt lesz
az óránk.

Beléptek a tágas osztályterembe, ahol a hatalmas
ablakok fénnyel árasztották el a fából készült padsorokat.
Más diákok is beszállingóztak jegyzetfüzetekkel és
ceruzákkal a kezükben.

Bel összezavarodott.
– Hol fogunk szobrászkodni? És senki sem visel
zubbonyt.
– Ez nem gyakorlati óra – nyitotta ki Margarida a
jegyzetfüzetét, hogy ellenőrizze az órarendet –, hanem a
kőszobrászati módszerekről szól. Vagyis most az elméletet
tanuljuk meg, de a jövőben a gyakorlatban is
kamatoztathatjuk majd a tudásunkat.
Egy középkorú férfi lépett a pulpitushoz, aki csapzott,

erős haja, véreres szeme és pár napos borostája alapján
úgy festett, mint aki épp most mászott ki az ágyból, majd
rögtön a teremben kötött ki.

– Bonjour, mesdames et messieurs!{22} Ma bemutatom a
kőszobrok készítéséhez szükséges legfontosabb eszközöket
– kezdte. – Tehát – nyitotta ki a férfi a faládát, majd
elkezdte lerakosgatni az asztalra a Bel számára leginkább
kínzóeszközöknek tűnő tárgyakat. – Ez egy pontvéső,
amellyel nagyjából ki lehet alakítani a kő alakját, és
nagyobb darabokat üthetünk le vele. Ha ez a forma már
megfelelő, akkor ilyesmit használhatunk, mint ez a
fogazott véső, amelyet karomvésőnek is nevezünk.
A rovátkáival barázdált vonalakat alkothatunk. Így
egyedi felületet hozhatunk létre a kövön.

Bel figyelmesen hallgatta, ahogy az oktató tovább
beszélt az egyes szerszámokról és használatukról. Bár a
franciatudása kiváló volt, a férfi olyan gyorsan
magyarázott, hogy nehezen tartott vele lépést. Sok
szakkifejezést használt, amelyeket alig-alig értett.

Végül feladta a dolgot, és inkább a teremben ülő többi
diákot kezdte el tanulmányozni. Különös ruháikkal,
tekintélyes bajszukkal és a művészek körében
mostanában minden bizonnyal népszerű hosszú
szakállukkal és kusza hajukkal ennél szedett-vedettebb
fiatalokból álló társaságot még nem látott. Bel óvatos
pillantást vetett a szomszédjára, és a szakállas férfiról
megállapította, hogy valószínűleg nem lehet sokkal
idősebb nála. A szobát mosdatlan testek és ruhák bűze

töltötte be, és Bel egyre kínosabbnak érezte saját
eleganciáját.

Eltöprengett, mennyire ironikus is, hogy Rióban igazi
lázadónak érezte magát, mivel visszafogottan, de
szenvedélyesen támogatta a nők jogait, és nem érdekelték
az anyagi javak. Ráadásul egyáltalán nem volt ínyére,
hogy horogra kellene akasztania egy jó fogásnak számító
férjet.

De itt... úgy érezte magát, mint egy letűnt kor
hercegnője, aki egyszer csak egy olyan világban találja
magát, amely rég meghaladta a társadalmi szabályokat.
Nyilvánvaló volt, hogy a teremben mindenki fittyet hányt
a konvenciókra, sőt véleménye szerint talán
kötelességüknek is érezték, hogy minden erejükkel
küzdjenek ellenük.

Amikor a tanár befejezte az órát, és a diákok
összegyűjtötték a jegyzetfüzeteiket, hogy elhagyják a
termet, Bel felriadt töprengéséből.

– Sápadtnak tűnsz – vizslatta Margarida. – Jól vagy,
Izabela?

– Alig volt levegő a teremben – hazudta, miközben
követte a lányt kifelé.

– És büdös is volt, igaz? – kuncogott a lány. – Ne aggódj,
majd megszokod. Sajnálom, hogyha az első óra nem a
legjobb ízelítő volt. Ígérem, a gyakorlati órák sokkal
izgalmasabbak. Sétáljunk egyet, és ebédeljünk meg
valahol.

Bel örült, hogy újra kiléphet az utcára, és ahogy

végigsétáltak a Rue Bonaparte-on a Montparnasse felé,
végighallgatta Margarida fecsegését az Európában töltött
idejéről.

– Csak hat hónapja vagyok Párizsban, de máris otthon
érzem magam. Három évet Olaszországban töltöttem, és
még két évig maradok itt. Azt hiszem, nehéz lesz
visszamenni Brazíliába, miután öt évig éltem Európában.

– Biztosan – válaszolta Bel, miközben az utcák lassan
egyre szűkebbek lettek, és elhaladtak néhány kávézó
mellett, amelyek vendégei kis faasztaloknál szorongtak a
szabadban, és színes napernyőkkel védték magukat a déli
nap sugaraitól.

– Mit iszik itt mindenki azokból a kis poharakból? –
érdeklődött Margarida.

– Ó, abszintnak hívják. Minden művész azt issza, mert
olcsó és nagyon erős. Szerintem borzalmas íze van.

Ugyan pár férfi elismerő pillantásokat vetett rájuk, a
környéken nem keltett különösebb visszatetszést a két
fiatal hölgy, akik idősebb kísérő nélkül érkeztek. Senkit
sem érdekel, gondolta Bel, miközben jobb kedvre derült,
mert mámorosan ráébredt, hogy végre eljutott a
Montparnasse negyedbe.

– A La Closerie des Lilas-ba megyünk – jelentette ki
Margarida –, és ha szerencsénk van, még ismerősökkel is
találkozhatunk.

Margarida az egyik kávézóra mutatott, amely igencsak
hasonlított a többihez, és miután utat tört magának a bolt
előtti járdán összezsúfolt kültéri asztalok tömegében,

maga után húzta Belt az ajtón át. Gyorsan váltott pár szót
franciául a pincérrel, majd odavezették őket egy
sarokasztalhoz az ablak mellé.

– Nos – mondta, miután leültek a bőrrel borított padra
–, ez a legjobb hely arra, hogy megfigyeljük a
Montparnasse lakóit, amint a dolgukra sietnek. És
hamarosan az is kiderül, hogy nekik mennyi időbe telik,
amíg téged észrevesznek – tette hozzá Margarida.

– Miért pont engem?
– Azért, chérie, mert szemkápráztatóan gyönyörű vagy.
És nőként nincs is ennél jobb valuta a kereskedésre a
Montparn​ asse-on. Tíz percet adok, hogy idejöjjenek, és
érdeklődni kezdjenek utánad.
– Sokat ismersz közülük? – ámult Bel.
– Ó, igen. Meglepően kis közösségről van szó, mindenki
ismer mindenkit.
A figyelmüket egy hátrafésült, ősz hajú férfi vonta
magára, aki egy zongorához lépett, miközben az
asztaltársaság, ahonnan felállt, tapsolni kezdett. Leült, és
játszani kezdett. Az egész kávézó elhallgatott, és Bel is
megigézve hallgatta a gyönyörű muzsikát, amely lassan,
szívszorítóan hangosodott a crescendo felé. Ahogy az
utolsó billentyűt is leütötte, felharsant a taps, és a férfi
visszaült az ujjongó és hátát veregető asztaltársasághoz.
– Soha nem hallottam még hasonlót – mondta Bel,
akinek még a lélegzete is elakadt. – Ki volt a zongorista?
Igazán tehets​ éges.
– Querida, ő személyesen Ravel volt, és a darabot

Bolérónak hívják. Még nem volt meg a hivatalos
premierje, így igazi megtiszteltetés, hogy hallhattuk. De
mit rendeljünk ebédre?

Margarida nem tévedett azzal kapcsolatban, hogy nem
sokáig maradnak egyedül. Fiatal és idősebb férfiak egész
áradata járult az asztalukhoz, köszöntötte őt, majd annak
rendje és módja szerint mind megérdeklődte, hogy kit
tisztelhet a gyönyörű barátnője személyében.

– Á, még egy sötét szemű, forróvérű nő a maga
egzotikus földjéről – jegyezte meg egy úriember, aki Bel
gyanúja szerint rúzst viselt.

A férfiak mind elhallgattak, és az arcát csodálták, amíg
Bel érezte, hogy olyan vörös nem lesz, mint az érintetlenül
előtte heverő salátájába vágott retkek. Túl izgatott volt
ahhoz, hogy egyen.

– Igen, megfesthetném – mondták néhányan
közönyösen –, és megörökíteném a szépségét. Margarida
tudja, merre van a műtermem. – Majd az adott művész
finoman meghajolt, és elhagyta az asztalt.

Néhány percenként a pincér odalépett hozzájuk egy
pohár, különös színű itallal, és így szólt: – A hatos
asztalnál ülő úr küldi önöknek...

– Persze egyiküknek sem fogsz modellt állni – jegyezte
meg Margarida kimérten. – Mind szürrealisták, ami azt
jelenti, hogy csak az esszenciádat festenék meg, és nem a
fizikai alakodat. Valószínűleg a rólad készült képen csak
egy szenvedélyes, vörös láng szerepelne, a melleddel az
egyik sarokban, a szemeddel meg a másikban – kuncogott.

– Kóstold meg, ez gránátalma! Nagyon szeretem – kínált
fel Margarida egy skarlátvörös színű italt, majd hirtelen
felkiáltott. – Izabela, gyorsan! Nézd, ki van ott az ajtóban!

Bel bizonytalan pillantást vetett az előtte álló pohár
tartalmára, majd a kávézó bejárata felé fordult.

– Tudod, ki az? – kérdezte Margarida.
– Igen – suttogta Bel, miközben az alacsony, sötét,
hullámos hajú férfira nézett, akire Margarida hívta fel a
figyelmét. – Jean Cocteau.
– Bizony, az avantgárd hercege. Lenyűgöző, bár
érzékeny férfi.
– Ismered? – ámult el Bel.
– Egy kicsit, igen – vont vállat Margarida. – Néhányszor
megkérte, hogy zongorázzak itt.
Miközben Bel Monsieur Cocteau-t fürkészte, észre sem
vette a fiatalembert, aki a kávézó forgatagából lépett oda
az asztalukhoz.
– Mademoiselle Margarida, milyen rég nem láttam! És
Mademoiselle Izabela, ha nem tévedek.
Bel felemelte pillantását Cocteau asztaláról, és
egyenesen ​Laurent Brouilly szemébe nézett. A szíve
nagyot dobbant, amikor meglátta.
– Igen. Sajnálom, Monsieur Brouilly, máshol jártak a
gondolataim.
– Mademoiselle Izabela, ön egy nálam sokkal
izgalmasabb személyen legeltette a pillantását –
mosolygott rá a férfi. – Nem is tudtam, hogy önök,
hölgyeim, ismerik egymást.

– Csak mostanában találkoztunk – magyarázta
Margarida. – Segítek bevezetni Izabelát a Montparnasse
élvezeteibe.

– Ezt bizonyára nagyra értékeli – pillantott Belre
Laurent, aki szemmel láthatólag minden egyes szóra
emlékezett a legutóbbi beszélgetésükből.

– Gondolom, nem lepi meg, hogy minden művész azért
könyörgött a kávézóban, hogy lefesthesse – folytatta
Margarida. – De természetesen óvatosságra intettem.

– Nos, ezért köszönetet kell mondanom. Elvégre
Mademoiselle Izabela is tudja, hogy először nekem
ígérték. Igazán nagyra értékelem, hogy megőrizte nekem
a múzsai erényét – mosolyodott el Laurent.

Talán csak az alkohol tette, vagy az izgalom, hogy
ennek a fantasztikus világnak a részese lehet, de Bel
gyönyörködve borzongott meg a szavak hallatán.

Egy barna bőrű fiatalember jelent meg az asztaluknál
Laurent-nal együtt, és most előrelépett egy kéréssel.

– Mademoiselle Margarida, Monsieur Cocteau
asztalánál azt szeretnénk kérni, hogy bűvöljön el minket
a fantasztikus zongoratudásával. A kedvencét kéri. Tudja,
hogy melyikre gondol?

– Igen – vetett egy gyors pillantást Margarida a kávézó
közepén lógó órára. – Igazán megtisztelő, bár soha nem
vehetem fel a versenyt a virtuóz Monsieur Ravellal –
mondta, miközben felállt, és fejet hajtott a zeneszerző
asztala felé.

Bel nézte, ahogy Margarida keresztüllibben a tömegen,

és leül a zongoraszékre, amelyről nemrég a nagy Ravel
állt fel. A terem tapsolni kezdett.

– Leülhetek, hogy meghallgassam? – érdeklődött
Laurent.

– Hogyne – válaszolta Bel, Laurent pedig csatlakozott
hozzá a szűkös padon, így a csípője az övének nyomódott.
Bel megint elámult azon, hogy milyen könnyed
természetességgel létesítenek fizikai kapcsolatot ezek az
emberek.

Ahogy Gershwin Kék rapszódiájának első akkordjai
betöltötték a kávézót, a közönség elhallgatott. Bel nézte,
ahogy Laurent szemügyre veszi az asztalon sorakozó,
többnyire érintetlen poharakat, kiválaszt egyet, majd
megfogja hosszúkás, erős ujjával.

Az asztal alatt Laurent az egyik kezét hanyagul a saját
combjára tette, ahogy a férfiak szokták. Ám ahogy teltek-
múltak a percek, úgy mozdult, hogy tenyere a kettejük
combja közötti résbe csusszant. Bel visszatartotta a
lélegzetét, és félig-meddig azt hitte, hogy az érintés
nyilván csak a véletlen műve, ugyanakkor biztosan
érezte, hogy a férfi ujjai finoman simogatják a combját a
ruhán keresztül.

Az egész teste beleborzongott, a vér pedig vadul
dübörgött az ereiben, ahogy a darab is elérte a tetőfokát.

– Mademoiselle Margarida igazán tehetséges, nemde? –
Bel a fülénél érezte Laurent meleg leheletét, és
bágyadtan bólintott.

– Nem is tudtam, hogy ért a zenéhez – válaszolta, ahogy

a teremben újra felharsant a taps. – Számtalan dologhoz
van érzéke. – Furcsának hallotta a saját hangját, tompán,
mintha a víz alól szólna.

– Hiszek abban, hogy ha valaki kreativitással megáldva
jön világra – jegyezte meg Laurent –, akkor mintha a lelke
a hullócsillagokkal teli égboltra hasonlítana, vagy egy
bolygóra, amely folyton a leginkább megragadó múzsa
felé fordul. A teremben ülők közül sokan nemcsak a
festészetben vagy a szobrászatban tehetségesek, de a
költészethez is van érzékük, gyönyörű dallamokat
csalnak ki a hangszerekből, megríkatják a közönséget a
színészetükkel, és énekesmadarakat megszégyenítően
dalolnak. Á, mademoiselle – állt fel Laurent, majd
tisztelete jeléül fejet hajtott a visszatérő Margarida előtt. –
Ön igazi virtuóz.

– Monsieur, igazán kedves – válaszolta Margarida
visszafogottan, miközben helyet foglalt.

– És ha jól tudom, hamarosan a műtermen is osztozunk.
Landowski professzor említette, hogy pár hétig nálunk
végzi majd a gyakorlatát.

– Felvetette a dolgot, de nem akartam senkinek sem
szólni róla, amíg nem biztos – mondta Margarida, míg a
számlát kérte a pincértől. – Megtiszteltetés lenne, ha ott
találkozhatnánk.

– Igazán tehetségesnek tartja önt. Legalábbis egy nőhöz
képest – ugratta Laurent.

– Ezt bóknak veszem – mosolygott rá Margarida,
miközben megérkezett a számla, és ráhelyezett pár

bankót.
– És ha a műteremben jár, talán lehetne Mademoiselle

Izabela kísérője, amíg szobrot készítek róla – vetette fel
Laurent.

– Talán el tudjuk intézni a dolgot, de még meglátjuk –
jegyezte meg Margarida, miközben a pillantása Laurent,
Bel és a falon függő óra között cikázott. – Indulnunk kell.
À bientôt, Monsieur Brouilly! – Azzal két oldalról arcon
csókolta a férfit, miközben Bel is felemelkedett.

– Mademoiselle Izabela, úgy tűnik, a sors akarta, hogy
újra találkozzunk. Remélem, legközelebb több időt
tölthetünk együtt – csókolt neki kezet Laurent, miközben
a szempillái alól nézett fel rá. Bár Bel meglehetősen naiv
volt, rögtön megértette, hogy miről árulkodik a pillantása.

Szerencsére, amikor Bel visszaért a szállásukra, Maria
Georgiana épp a délutáni pihenőjét töltötte. Maria Elisa
viszont egy könyvet olvasott a szalonban.

– Milyen volt? – kérdezte, amikor a barátnője belépett.
– Fantasztikus! – vetette le magát Bel a székre, mert az
izgatottság kimerítette, de még mindig fel volt villanyozva
a Laurent-nal történt találkozása miatt.
– Remek. És mit tanultál?
– A szobrászathoz használt szerszámokról volt szó –
jegyezte meg a lány fesztelenül, bár a nyelve kissé
összeakadt az alkohol miatt.
– Hat órán keresztül tanultál a szobrászathoz használt
szerszámokról? – nézett rá gyanakodva Maria Elisa.

– Igen, nagyrészt, aztán elmentünk ebédelni, és... – Bel
hirtelen felpattant. – Azt hiszem, kimerített a mai nap.
Ledőlök egy kicsit vacsora előtt.

– Bel?
– Igen?
– Ittál valamit?
– Nem... Csak egy pohár bort az ebédhez. Elvégre
Párizsban mindenki ezt teszi.
Bel az ajtóhoz lépett, és megesküdött magában, hogy a
jövőben tartózkodik a La Closerie des Lilas rusztikus
asztalainál felkínált italoktól.

Huszonegyedik fejezet

Franciaország
Párizs
Avenue de Marigny 48.
Negyedik lakás

Kedves Pai és Mãe!
Alig tudom elhinni, hogy már négy hónapja itt vagyok,
az idő nagyon gyorsan repül. Továbbra is nagyon
szeretem az órákat Margarida de Lopes Almeidával a
szépművészeti főiskolán. Bár tudom, hogy sosem lesz
belőlem a társaimhoz hasonló, nagy művész, ezek az
alkalmak sokkal mélyebb betekintést engedtek a
festészetbe és a szobrászatba, és úgy érzem, hogy mindez
Gustavo feleségeként is nagyon hasznos lesz számomra a
későbbiekben.
A nyár Párizsba is megérkezett, és a város még inkább
felpezsdült az új évszakban. Lassan kezdem igazi párizsi
lakosnak érezni magam!
Remélem, egy szép napon saját szemetekkel
láthatjátok a csodát, amelyet nekem van szerencsém
mindennap átélnem.
Sok szeretettel,

Izabela