Lucinda Riley - A hét nővér

fürdőben tett felfedezése miatt, és látta, hogy Loen
kikészített neki egy ruhát, amelyet ritkán hordott, mert
kissé bő szabású volt – Gustavo jobb szerette azokat a
darabokat, amelyek hangsúlyozták kellemes alakját –, és
a szemét elhomályosították a könnyek a lány
figyelmessége miatt. Miután felöltözött, ott hagyta
Gustavót az emeleten, és lesétált a lépcsőn a szalonba,
mert inkább nem akart kettesben maradni a férjével.
Ahogy leért, vetett egy vágyakozó pillantást a bejárati
ajtóra, és azt kívánta, bárcsak kitárhatná, és azonnal
elrohanhatna Laurent-hoz. Mert afelől nem volt kétsége,
hogy a szíve alatt hordott gyerek az övé.

Aznap este a vacsora alatt Bel rájött, hogy vajmi kevés
dolog változott a távollétében. Luiza továbbra is hűvösen
és lenézően bánt vele, és a részvétét is alig nyilvánította ki
a menye gyásza miatt. Maurício kissé közvetlenebbül
viselkedett, de az este nagy részében a Wall Street
pénzügyi manővereiről és egy Dow Jones-​indexnek
nevezett valamiről beszélgetett Gustavóval, mert állítólag
múlt csütörtökön rengeteg részvényt adtak el a tőzsdén.

– Hála istennek, a múlt hónapban úgy döntöttem, hogy
megválok a részvényeimtől. Remélem, édesapád is így tett
– mondta Maurício. – Szerencsére nekem eleve nem volt
belőlük túl sok. Soha nem bíztam azokban a jenkikben.
Próbálják kicsit megtámogatni a piacot, és abban
reménykednek, hogy hétvégére rendeződik a helyzet, de
szerintem a neheze még hátravan. Hosszú távon viszont,

ha tényleg összeomlik a piac, annak katasztrofális hatása
lesz a kávétermelésre. Az amerikai kereslet teszi ki a
bevételünk nagy részét, és az biztosan drasztikusan esni
fog. Különösen a Brazíliában az elmúlt években tapasztalt
komoly túltermelés miatt – tette hozzá komoran.

– Kész szerencse, hogy a családunk még épp időben
szállt ki az amerikai piacról – jegyezte meg élesen Luiza,
miközben Belre pillantott. – Mindig is hittem abban, hogy
a mohóság előbb vagy utóbb elnyeri a büntetését.

Bel vigyázva a férjére pillantott, aki szokatlanul
együttérzőn mosolygott rá az édesanyja megjegyzése
után.

– Talán már nem vagyunk gazdagok, de biztos
alapokon állunk – válaszolta az apósa közömbösen.

Miközben felsétáltak lefeküdni, Bel Gustavóhoz fordult.
– Mennyire rossz az amerikai helyzet? Tudsz róla
valamit? Nagyon aggódom az apámért. Mivel az elmúlt
pár hétben alig járt Rióban, lehet, hogy nem is tud semmit
a dologról.
– Gondolom, te is tudod, hogy korábban nem követtem
a piacokat – vallotta be a férje, miközben kitárta a
hálószoba ajtaját –, de az apám elmondása és az eddig
megértett tények alapján valóban nagyon komoly a
probléma.
Bel bement a fürdőbe, a fejében kavarogtak az elmúlt
pár óra eseményei. Levetkőzött, és akaratlanul is az apró,
de jól látható dudorra bámult, mert még mindig abban
reménykedett, hogy hátha az előbb tévedett. Felvette a

hálóköntösét, és azt érezte, hogy fogalma sincs, mit
tegyen. Egyvalamit azonban tudott, azt, hogy képtelen
lenne elviselni a férje érintését ma este. Annyi időt
piszmogott a fürdőben, amennyit csak lehetett, majd
kilépett a hálóból, és azért fohászkodott, hogy alva találja
Gustavót. De a férje nagyon is éberen feküdt az ágyban,
és őt nézte.

– Hiányoztál, Izabela. Gyere ide a férjedhez!
Bel óvatosan bemászott mellé az ágyba, és közben
ezernyi kifogás cikázott a fejében. De egyik sem volt elég
jó ahhoz, hogy lehűtse a férjét, aki az elmúlt két
hónapban nem látta a feleségét.
Rájött, hogy Gustavo még mindig őt bámulja.
– Izabela, egészen rémültnek tűnsz. Ennyire
megijesztelek?
– Nem, nem... persze hogy nem.
– Querida, megértem, hogy még gyászolsz, és talán időre
van szükséged, míg teljesen el tudod engedni magad.
Engedd meg, hogy ma este egyszerűen csak átöleljelek.
Gustavo szavai teljesen megdöbbentették. A saját
helyzetének korábbi felismerése, az édesanyja
haláltusája felett érzett fájdalom és a vacsora során az
amerikai helyzettel kapcsolatban hallott hírek után ez az
empátia elég volt ahhoz, hogy újabb könnyeket csaljon a
szemébe.
– Kérlek, Izabela, ne félj tőlem. Ígérem, hogy ma este
csak szeretnélek megnyugtatni – ismételte a férfi,
miközben lekapcsolta a lámpát.

Bel hagyta, hogy Gustavo magához vonja. Ott feküdt a
férje mellkasán, miközben tágra nyílt szemmel nézett a
sötétbe. Érezte, hogy a férfi keze a haját simogatja, és
miközben a hasában növekvő apró kis életre gondolt, a
bűntudat is felpislákolt benne.

– A távollétedben sok időm volt gondolkodni – kezdte
lágyan Gustavo. – Visszaemlékeztem arra, milyenek
voltunk az első találkozásunkkor, mennyit beszéltünk a
művészetről, a kultúráról, és milyen sokat nevettünk
együtt. De a házasságunk óta úgy érzem, hogy távolabb
sodródtunk egymástól, és ez nagyrészt az én felelősségem.
Tudom, hogy túl sok időt töltöttem a klubban. Őszintén
szólva, ennek részben az volt az oka, hogy el akartam
szabadulni itthonról. Mindketten tudjuk, hogy a hangulat
ebben a házban kissé... barátságtalan.

Bel a sötétben hallgatta a férfi szavait, de úgy döntött,
hogy nem mond semmit, amíg be nem fejezi.

– De ez megint az én hibám. Sokkal határozottabban
kellett volna bánnom az anyámmal, amikor
összeházasodtunk. Egyértelműen ki kellett volna
jelentenem, hogy te fogod irányítani a háztartást, neki
pedig méltósággal vissza kell vonulnia a háttérbe, hogy
teret engedjen neked. Bocsáss meg, Izabela, gyenge
voltam, és nem álltam ki melletted, sőt magamért sem,
amikor erre szükség volt.

– Gustavo, aligha a te hibád, hogy Luiza nem kedvel
engem.

– Kétlem, hogy téged nem kedvel – jegyezte meg a férje

kesernyésen. – Bárkivel szembeszállna, aki a pozícióját
veszélyezteti a háztartásban. Még azt is javasolta, hogy
mivel eddig nem fogantál gyermeket a házasságunk alatt,
beszélhet a püspökkel, hogy érvénytelenítse a frigyet.
Ennek az lehetne az alapja, hogy nyilvánvalóan nem
voltunk intim viszonyban.

Gustavo szavainak hallatán Bel lélegzete akaratlanul
is elakadt rémületében, különösen a szíve alatt hordott
titok miatt. A férje a reakcióját úgy értette, hogy biztos
megdöbbent, amiért az ő édesanyja ilyen könnyen
semmibe venné a házasságukat, és közelebb húzta
magához.

– Természetesen felháborodtam, és megmondtam neki,
hogy ha még egyszer kiejt valami hasonló istenkáromlást
a száján, akkor ő találja az utcán magát, és nem a
feleségem. Ezután – folytatta Gustavo – úgy döntöttem,
hogy cselekednem kell. Megkértem édesapámat, hogy
írassa át a házat az én nevemre, amihez már rögtön az
esküvőnk után ragaszkodnom kellett volna, hiszen ez a
szokás. Beleegyezett, és a család pénzügyeinek intézését is
átruházza majd rám, ha már felkészültebbnek és
tájékozottabbnak érzem magam a kezelésükhöz. Így a
következő pár hétben a lehető legtöbbet szeretnék az
édesapámmal lenni, és tanulni akarok tőle, ahelyett hogy
a klubban vesztegetném az időmet. Ha ez megtörtént,
minden háztartási ügy intézését rád bízom. És
édesanyámnak nem lesz más választása, mint elfogadni a
helyzetet.

– Értem. – Bel kihallotta a férje hangjából az
eltökéltséget, és azt kívánta, bárcsak megnyugvásra lelne
benne.

– Szóval, később, mint kellett volna, de megszerezzük az
irányítást a közös háztartásunk felett. Az alkohollal
kapcsolatban pedig tudom, hogy mostanában túlzásba
estem, Izabela, és esküszöm, hogy az elmúlt pár hétben
csak vacsora mellé ittam egy kevés bort és semmi többet.
Meg tudod bocsátani a férjednek, hogy nem lépett
hamarabb? Megértem, hogy milyen nehéz volt számodra
az elmúlt pár hónap. De ahogy hallottad, eltökéltem, hogy
új életet kezdek. Remélem te is velem tartasz, mert
nagyon szeretlek.

– Hát... persze hogy meg tudok bocsátani – dadogta Bel,
mert képtelen volt más választ adni az őszinte szavak
hallatán.

– És mostantól kezdve nem lesz több erőltetett –
Gustavo itt megtorpant egy pillanatra, hogy megtalálja a
megfelelő szót – hálószobai próbálkozásom. Ha azt
mondod, hogy nem akarsz szeretkezni velem, elfogadom.
Bár remélem, hogy a jövőben, miu​ tán láttad, hogy tényleg
ezen az úton akarok járni, vágyakozol majd utánam. Hát
ennyit akartam mondani. És most pedig, querida, ez után
a néhány rémes hét után, remélem, a karjaimban
tarthatlak, amíg elalszol.

Pár perccel később Bel meghallotta Gustavo horkolását,
és finoman arrébb gurult a karjából az oldalára. A szíve
vadul dobogott, a gyomra pedig egészen összeszorult,

miközben a helyzetén töprengett. Van rá bármi esély,
hogy a baba a férjétől legyen? Kétségbeesetten próbált
visszagondolni az utolsó sikeres szeretkezésükre, és tudta,
hogy a válasz nem.

Ahogy teltek-múltak az órák, nyugtalanul
hánykolódott az ágyban, és tudta, hogy azonnal döntést
kell hoznia. Elvégre az is lehetséges, hogy Laurent
megrémül, ha elmondja neki, hogy terhes, és övé a baba.
Ezt egyikük sem tervezte soha, éppen ezért tett meg
Laurent minden lehetséges óvintézkedést, hogy megóvja
őt. Belnek akaratlanul is eszébe jutott Margarida régi
intelme: az, hogy a Laurent-hoz hasonló férfiak nem
vágynak állandó kötődésre.

Ahogy a spaletták rései közt megjelentek a hajnal első
fényei, Bel valamennyi, Laurent-nal kapcsolatos korábbi
bizonytalan érzése váratlanul visszatért. Egyetlenegy
dolgot tehetett: minél előbb találkoznia kellett vele.

Negyvenkettedik fejezet

– Hová mész ma, meu amor? – mosolygott Gustavo a
feleségére, miközben töltött magának még egy kis kávét a
reggelizőasztalon álló ezüstkannából.

– Szeretnék elmenni még egy utolsó ruhapróbára
Madame Duchaine-hez, mielőtt elkezdődik az új szezon –
mosolygott vissza Bel kedvesen. – Remélem, hogy a ruhák
készen lesznek a hét végére, és elhozhatom őket.

– Remek, remek – mondta a férje.
– És ha nem probléma, szeretném kihagyni az ebédet,
hogy meglátogathassam az édesapámat. Korábban
felhívtam telefonon, és Gabriela azt mondta, hogy még fel
sem öltözött, és nem akar bemenni ma az irodába. – Bel
arca aggódó kifejezést öltött. – Nagyon nyugtalan vagyok
a lelkiállapota miatt.
– Hát persze – bólintott Gustavo. – Én édesapámmal
elmegyek a szenátusba. Washington Luís elnök soron
kívül összehívta a kávéültetvények legnagyobb
birtokosait, hogy megvitassák az Amerikában kialakult
válságot.
– Azt hittem, édesapád nem érdeklődik már a
kávétermelés iránt – jegyezte meg Bel.
– Alig vannak földjei, de a riói közösség egyik
rangidőseként arra kérte az elnök úr, hogy jelenjen meg.

– Biztosan édesapámnak is ott kellene lennie.
– Igen, természetesen. A helyzet napról napra romlik.
De kérlek, mondd meg neki, hogy szívesen tájékoztatom
majd az elhangzottakról. Vacsoránál találkozunk,
querida. – Azzal Gustavo finoman megcsókolta Bel arcát,
és felállt az asztaltól.
Miután a férje elment az édesapjával a szenátusba, és
Bel tudta, hogy Luiza bezárkózott a konyhába a
szakáccsal, hogy megvitassák a jövő heti menüt, Bel
felsietett a lépcsőn, hogy megkeresse a noteszét. Újra
lesietett az előtérbe, a keze remegett, felemelte a kagylót,
és megkérte a központot, hogy kapcsolja a Laurent által
megadott címet.
– Kérlek, légy otthon – suttogta, miközben a csengést
hallgatta a vonal túloldalán.
– Ici Laurent Brouilly.{27}
A férfi hangja hallatán összeszorult a gyomra az
idegességtől és a várakozástól.
– Izabela Aires Cabral vagyok – válaszolta hivatalosan,
mert attól tartott, hogy Luiza talán váratlanul felbukkan
a konyhából az előtérbe. – Foglalhatnék egy időpontot ma
délután két órára?
Laurent rövid ideig hallgatott a válasz előtt.
– Madame, biztosan találok helyet az ön számára.
Nálam találkozzunk?
– Igen.
– Ez esetben alig várom, hogy újra láthassam.
Bel szinte látta maga előtt a savanyú mosolyt a férfi

arcán, ahogy az csatlakozott a kis játékához.
– Akkor viszontlátásra!
– À bientôt, ma chérie! – suttogta Laurent, miközben Bel

sietve lerakta a kagylót.
Az ujja egy pillanatra még elidőzött a készülék felett, és

azon töprengett, hogy felhívja-e Madame Duchaine-t, és
alibi gyanánt nála is foglaljon-e egy időpontot, de tudta,
hogy nem kockáztathatja meg a találkozást, mert ha a
varrónő mélyen ülő, apró szeme észreveszi újonnan
gömbölyödő hasát, rögtön elterjed a pletyka a városban.
Így inkább telefonált egyet, és két nappal későbbre foglalt
egy időpontot. Felkapta a kalapját, és szólt Luizának, hogy
elmegy az édesapjához látogatóba, majd meglátogatja a
varrónőjét, azzal beszállt az autó hátsó ülésére, és
megkérte Jorge-t, hogy vigye a Mansão da Princesába.

Gabriela már azelőtt a bejárati ajtóban várta, hogy Bel
felért volna a lépcsőn, az arcán aggodalom ült.

– Hogy van? – kérdezte Bel, miközben belépett a házba.
– Még mindig ágyban fekszik, azt mondja, nincs ereje
felkelni. Szóljak neki, hogy megérkezett, senhora?
– Nem, majd én felmegyek hozzá.
Bekopogtatott édesapja hálószobájának az ajtaján, és
mivel nem kapott választ, kitárta, és belépett.
A spalettákat szorosan bezárták a fényes, déli napsütés
ellen, és alig látta a takaró alatt kucorgó alakot.
– Pai, én vagyok az, Izabela. Beteg vagy?
Mordulást hallott az ágy felől, de semmi mást.
– Kinyitom a spalettát, és megnézlek magamnak –

mondta, azzal odalépett az ablakokhoz, és szélesre tárta
őket. Megfordult, és látta, hogy az apja alvást színlel, így
odasétált az ágyhoz, és lehuppant mellé.

– Pai, kérlek, mondd meg, mi a baj.
– Nem tudok élni nélküle – nyögte Antonio. – Mi értelme
bárminek is, ha ő nincs többé?
– Pai, megígérted anyának a halálos ágyán, hogy
továbblépsz. Lehet, hogy most éppen lenéz rád az égből, és
kiabál veled, hogy azonnal kelj fel.
– Nem hiszek a mennyben vagy az Istenben – morogta
Antonio zordan. – Miféle istenség venné el tőlem az én
drága Carlámat, aki soha nem csinált semmi rosszat egész
életében?
– Hát, ő pedig hitt benne, ahogy én is – válaszolta Bel
rendíthetetlenül. – Mindketten tudjuk, hogy kár értelmet
keresni az ilyen dolgok mögött. Volt együtt huszonkét
gyönyörű évetek. Biztosan hálás vagy értük. Próbáld meg
teljesíteni a kívánságát, és az emléke kedvéért folytatni az
életedet.
Az apja nem válaszolt, így Bel más taktikához
folyamodott.
– Pai, gondolom, tudod, mi történik mostanában
Amerikában. Maurício tegnap mondta, hogy attól
tartanak, a Wall Street bármikor újra összeomolhat.
A szenátus épp most tart egy soron kívüli megbeszélést a
válság brazíliai hatásairól. Minden fontos kávétermelő ott
van. Neked is ott lenne a helyed.
– Nem, Bel, már túl késő – sóhajtott Antonio. – Nem

adtam el a részvényeket, amikor kellett volna, mert azt
hittem, hogy a többiek csak pánikba estek. Tegnap,
miután távoztál, felhívott a brókerem, és elmondta, hogy
a piac bedőlt, és rengeteg részvényem már semmit sem ér.
Szólt, hogy ma még rosszabbra kell számítani. Izabela, a
pénzünk nagy részét a Wall Streeten fektettem be.
Mindenem odalett.

– Pai, ez biztosan nem igaz. Még ha a részvényeket el is
vesztetted, rengeteg ültetvényed van, amik nagyon sok
pénzt érnek. Ha a kávé nem is olyan jó üzlet mostanában
vagy a jövőben, akkor is ott vannak maguk az ingatlanok.

– Izabela – sóhajtott Antonio csendesen –, kérlek, ne
kezdj el most beleszólni az üzletbe! Banki kölcsönt vettem
fel a birtokok megvásárlásához. És nagyon szívesen adtak
is kölcsönt, amíg a kávéhozam és a babok eladási ára az
egekbe szökött. Ahogy bekövetkezett az esés, nehézségeim
támadtak a részletek kifizetésével. A bankok további
biztosítékot akartak, így a nemfizetés esetére
felajánlottam ezt a házat fedezetként. Érted már, Izabela?
Most mindenemet elveszik, hogy kifizettessék velem az
adósságomat. Ha az amerikai részvényeim is odalettek,
akkor nincs semmim, még tető se a fejem felett.

Bel rémülten hallgatta az apja szavait, és közben
korholta magát a felületes pénzügyi ismeretei miatt. Ha
jobban értett volna ezekhez a dolgokhoz, talán tudott
volna valamit mondani Antoniónak, amely felébreszti
benne a reményt.

– De pai, ez csak még több okot ad arra, hogy menj el

ma a szenátusba. Nem csak te vagy ilyen helyzetben, és
korábban már mondtad, hogy a brazil gazdaság alapját a
kávétermelés jelenti. A kormány biztosan nem engedi
meg, hogy egyszerűen csak összeomoljon.

– Querida, van itt egy nagyon egyszerű egyenlet: ha
senkinek sincs pénze megvenni a kávébabot, akkor
egyetlen kormány sem tehet semmit. És arról
biztosíthatlak, hogy Amerika csak a saját túlélésére
gondol, és nem arra, hogy mi lesz az olyan luxuscikkekkel,
mint a kávé – dörzsölte meg Antonio a homlokát dühösen.
– Persze a szenátus igyekszik úgy tenni, mintha
dolgoznának a válság megoldásán. De mindannyian
tudják, hogy már túl késő. Szóval köszönöm, hogy szóltál a
találkozóról, de biztosíthatlak róla, hogy ez csak egy üres
gesztus.

– Legalább arra hadd kérjem meg Mauríciót, hogy
tájékoztasson az elhangzottakról! – erősködött Bel. –
Ráadásul, még ha igazad is van, és nem maradt semmid,
ne feledd, hogy a fazenda az én tulajdonomban van. Soha
nem leszel hajléktalan, drága pai. És biztos vagyok benne,
hogy a Gustavónak és nekem nyújtott nagylelkű
ajándékod után ő is készségesen gondoskodik majd arról,
hogy ne kelljen nélkülöznöd.

– És mégis mihez kezdenék egy szál magamban a
fazendán? – kérdezte Antonio keserűen. – A vállalkozásom
vezetése és a drága feleségem nélkül?

– Pai, elég legyen! Ahogy te magad is mondtad,
rengeteg emberre lesz hatással a kialakult helyzet,

sokaknak kell majd nélkülözniük is, így pedig még mindig
a szerencsések közé tartozol. Még csak negyvennyolc éves
vagy. Biztosan van még időd mindent újrakezdeni.

– Izabela, oda a hírnevem. Még ha újra is akarnám
kezdeni, nincs olyan brazil bank, amely még egyszer
biztosítaná számomra a szükséges összeget. Nekem
végem.

Bel nézte, ahogy az apja újra lehunyja a szemét.
Visszagondolt arra, hogy pár hónappal korábban még
milyen büszkén kísérte az oltárhoz. Bár mindig is utálta,
hogy az apja milyen közönséges módon szórta az újonnan
megszerzett vagyonát, tiszta szívéből azt kívánta, hogy
bárcsak visszaszerezhetné neki valahogyan. Csak most
ébredt rá, hogy a teljes önbecsülése erre épült. Ha ehhez
hozzávette a szeretett felesége elvesztését, könnyedén
megértette, miért tört össze teljesen.

– Pai, itt vagyok neked én – mondta csendesen. – Nekem
pedig szükségem van rád. Kérlek, hidd el, amikor azt
mondom, hogy nem érdekel, dúsgazdag vagy-e, vagy
koldusszegény. Akkor is szeretlek és tisztellek, mert az
apám vagy.

Antonio szeme most először nyílt ki egy pillanatra, és
Bel meglátta benne a mosoly szikráját.

– Igen, igazad van – bólintott. – És te, princesa, te vagy
az egyetlen dolog az életemben, amire igazán büszke
vagyok.

– Akkor ideje lenne meghallgatnod, amikor azt
mondom, amit mãe is mondana neked: még nem győztek

le. Kérlek, pai, szedd össze magad, és együtt kitalálhatjuk,
hogy mi a teendő. Segítek, amiben csak tudok. Ott vannak
mãe ékszerei, amiket rám hagyott, meg az enyémek is. Ha
eladjuk őket, abból biztosan összegyűlne egy komolyabb
összeg, amivel újra belevághatnál az üzletbe.

– Már ha maradt bárki, akinek elég pénze van ahhoz,
hogy bármit is vásároljon ez után a pénzügyi összeomlás
után – mondta Antonio kíméletlenül. – Most pedig,
Izabela, köszönöm, hogy eljöttél, és sajnálom, hogy ilyen
állapotban kellett látnod. Ígérem, hogy amint elmentél,
felkelek az ágyból. De most szükségem van még egy kis
időre, hogy egyedül gondolkozzam.

– Megígéred, pai? Figyelmeztetlek, később még felhívom
Gabrielát, hogy biztosan betartottad-e a szavadat. Holnap
pedig megint eljövök, hogy megnézzem, mi van veled –
hajolt le hozzá Bel, hogy megpuszilja, Antonio pedig
rámosolygott.

– Köszönöm, princesa. Holnap találkozunk.
Bel röviden váltott pár szót Gabrielával, és megígérte,
hogy később még felhívja, majd beszállt a várakozó
autóba, és Mad​ ame Duchaine ipanemai szalonja elé
irányította Jorge-t. Szokás szerint utasította, hogy hatra
jöjjön érte, majd Bel eljátszotta a szokásos színdarabot, és
az ajtóban várakozott, amíg a sofőr el nem hajtott, ekkor
sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak tudott, Laurent
lakásához sietett.
– Chérie! – kiáltotta a férfi, majd berántotta az ajtón a
karjába, és egész arcát és nyakát beborította csókjaival. –

El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál.
Bel szinte elolvadt megkönnyebbülésében, és nem

tiltakozott, amikor a férfi a karjába vette, és bevitte a
hálószobába. Pár drága percig a fejében kavargó összes
szörnyű gondolat elhomályosodott az önkívületben,
mialatt újra eggyé vált a férfival.

Később az összegyűrt lepedők között hevertek, és Bel
válaszolt Laurent gyengéd kérdéseire az elmúlt néhány
héttel kapcsolatban.

– És mi a helyzet veled, Laurent? – kérdezte végül. –
Sikerült elfoglalnod magad?

– Sajnos Alessandra Silveira megbízása óta nem
sikerült újabbat szereznem. Mindenki nagyon aggódik a
brazil kávéhelyzet és a New York-i tőzsdeválság miatt. Az
emberek nem költenek olyan kacatokra, mint egy szobor.
Úgyhogy az elmúlt hónapban szinte csak ettem, ittam és
úszkáltam az óceánban. Izabela – folytatta Laurent
komoly arccal –, amellett, hogy a brazíliai helyzet napról
napra romlik, úgy érzem, addig maradtam, amíg csak
lehetséges. Hiányzik Franciaország, és itt az ideje, hogy ne
ússzak tovább árral szemben. Chérie, bocsáss meg, de
haza kell térnem. – Azzal megfogta a kezét, és
megcsókolta. – Az a kérdés, hogy velem jössz-e?

Bel rájött, hogy képtelen válaszolni. Csendesen feküdt
Laurent karjában, a szemét szorosan lehunyta, és azt
érezte, hogy az élete építőkövei dübörögve összeomlanak.

– Senhor da Silva Costa lefoglalt nekem egy kabint a
pénteken induló gőzösre – folytatta a férfi, és a hangja

tele volt sürgetéssel. – Azzal el kell utaznom, mert
rengeteg hajótársaság amerikai kézben van. Ha tovább
romlik a pénzügyi helyzet, akkor hónapokon keresztül
nem indulnak majd hajók a riói kikötőből.

Bel csak hallgatta Laurent-t, és végre ráébredt, hogy
milyen mélyen érinti Amerikát a válság.

– Pénteken kihajózol? Három nap múlva? – suttogta
végül.

– Igen. És könyörgöm, mon amour, hogy tarts velem. Azt
hiszem, itt az ideje, hogy te kövess engem – sürgette. –
Bármennyire is szeretlek, itt nem vár rám semmi: nincs
életem, főleg nem olyan, amelyet megoszthatnánk
egymással a jelenlegi körülmények között. Bűntudatom
van, hogy döntésre kényszerítelek, ilyen hamar a drága
édesanyád halála után. De remélem, megérted, miért kell
elmennem. – Szemével a választ kutatta a lány arcán.

– Igen, eleget vártál már rám – ült fel Bel, és a
takaróval eltakarta meztelen mellét. – Laurent, valamit el
kell mondanom neked...

Gustavo megkönnyebbülten lépett ki a szenátus zsúfolt
épületéből. Odabent a hőmérséklet és a feszültség
egyaránt elérte a forráspontot, ahogy a kétségbeesett
kávétermelők lépéseket követeltek a kormánytól a
megmentésük érdekében. Még némi dulakodás is
kialakult – az udvarias úriemberek fizikai erőszakhoz
folyamodtak, mert a vagyonuk egyik napról a másikra
semmivé foszlott.

Gustavo kitartott, ameddig csak tudott, mert szerette
volna kimutatni a támogatását, bár azt érezte, hogy nem
nyújthat túl sok segítséget a tanácsaival. Most mindennél
jobban vágyott egy italra. A klub felé fordult, megtett pár
lépést, majd észbe kapott.

Nem. Ellen kell állnia, különben ugyanott találja
magát, ahonnan indult, márpedig tegnap este megígérte
Izabelának, hogy megváltozik.

Aztán eszébe jutott, hogy felesége a reggeli közben
említette neki az ipanemai varrónőt és a ruhapróbát.
A szalon tíz perc sétára esett a szenátustól, és hirtelen
eszébe jutott, milyen jó lenne meglepni. Talán
sétálhatnának egyet a sétányon, kiülhetnének az egyik
tengerparti kávézóba, és nézelődhetnének. A házaspárok
így szokták élvezni egymás társaságát, nem igaz?

Balra fordult, és elindult az Ipanema irányába.
Tizenöt perccel később Gustavo zavartan távozott
Madame Duchaine üzletéből. Meg mert volna rá esküdni,
hogy Izabela azt mondta, itt van dolga az édesapjánál tett
látogatás után, de Madame Duchaine biztosította róla,
hogy a felesége nem foglalt aznap délutánra időpontot.
Gustavo vállat vont, az utcán leintett egy taxit, és
hazavitette magát.

Laurent döbbent arccal bámult rá.
– És biztos vagy benne, hogy a baba az enyém?
– Többször is végiggondoltam az alkalmakat, amelyek
alapján Gustavóé lehetne, de ahogy te magad mondtad,

megfelelő... behatolás nélkül nem születhet kisbaba –
pirult el Bel, amiért ilyen intim részleteket kell
megosztania a férjével való kapcsolatáról. – És abban a
két hónapban, ami megelőzte a fazendára történő
utazásomat édesanyámmal... nem történt ilyen. Nem
mintha a férjemnek feltűnt volna a dologból bármi is –
tette hozzá.

– Szóval úgy gondolod, hogy nagyjából három hónapos
terhes lehetsz?

– Talán több is, nem lehetek biztos a dolgomban. Aligha
mehettem el a családi orvosunkhoz anélkül, hogy
beszéltem volna veled a dologról.

– Megnézhetem? – kérdezte.
– Igen, bár nem sok látszik belőle.
Bel nézte, ahogy Laurent lehúzza a takarót a testéről,
és gyengéden a kis púpra teszi a kezét. A szeme arrébb
siklott a hasáról, és a pillantásuk találkozott.
– És meg mersz rá esküdni, hogy a gyermek biztosan az
enyém?
– Laurent, efelől semmi kétségem. – Bel állta a férfi
pillantását. – Ha lenne, most nem lennék itt.
– Értem. Nos... – sóhajtott fel Laurent. – A körülmények
ismeretében, amelyekről a hír előtt beszéltünk, most még
fontosabbá vált, hogy együtt utazzunk Párizsba, amilyen
hamar csak lehet.
– Azt akarod mondani, hogy akarod ezt a gyereket?
– Azt akarom mondani, hogy téged akarlak, Izabela. És
ha ez – mutatott a szerelme hasára – belőlem és belőled

van, akkor legyen bármilyen váratlan is, igen,
természetesen őt is akarom.

Bel szemét elhomályosították a könnyek.
– Attól féltem, hogy nem így lesz. Felkészültem rá.
– Nem mondom, ha a születése után egy görényre
hasonlít, lehet, hogy meggondolom magam, de
természetesen hiszek neked, Bel. Nem jut eszembe
egyetlen indok se, amiért hazudnál nekem, főleg ha
figyelembe vesszük, hogy milyen életet kínálhatok a
gyermeknek a férjedhez képest – sütötte le a szemét
Laurent, majd nagyot sóhajtott. – Tudnod kell, hogy
fogalmam sincs, miből fogunk élni. Még én is tudom, hogy
a montparnasse-i padlásszobám nem alkalmas egy
gyermek felnevelésére. Ahogy számodra sem az.
– Vannak ékszereim, amelyeket eladhatok – jegyezte
meg Bel ma már másodszor. – És egy kis pénzem is, ami
elég lehet a kezdetekre.
Laurent csodálkozva nézett rá.
– Mon Dieu! Te már mindent végiggondoltál.
– Csak ezen jár az eszem, amióta biztos vagyok a
dologban – vallotta be. – De...
– Mindig van egy de – forgatta a szemét a férfi. – A tiéd
mit jelent?
– Találkoztam az édesapámmal, mielőtt idejöttem
hozzád. Nem hajlandó felkelni az ágyból, annyira le van
sújtva. Azt mondta, hogy mindenét elveszítette az
amerikai részvénypiacon. Teljesen összetörte a dolog, nem
is beszélve édesanyám haláláról.

– Tehát most már nemcsak a férjed, hanem az
édesapád elhagyása miatt is bűntudatot érzel?

– Hát persze! – kiáltotta Bel dühösen, mert úgy tűnt,
Laurent nem érzi át a döntés súlyát. – Ha veled megyek,
pai azt fogja érezni, hogy valóban mindent elveszített.

– Ha pedig nem, akkor a babánk elveszíti az édesapját.
Mi ketten pedig egymást – vágott vissza Laurent. – Chérie,
nem segíthetek ebben a döntésben. Csak annyit
mondhatok, hogy a fél világon átvágtam, hogy veled
lehessek, és az elmúlt kilenc hónapban csak az együtt
töltött néhány pillanat kedvéért ültem itt ebben a
lakásban. Természetesen megértem, ha a maradás
mellett döntesz, de nekem úgy tűnik, hogy mindig
kitalálsz egy indokot, ami háttérbe szorítja a saját
boldogságodat.

– Nagyon szerettem az édesanyámat, és az édesapámat
még mindig nagyon szeretem. Kérlek, ne feledd, hogy nem
Gustavo miatt jöttem vissza Párizsból Rióba – könyörgött
Bel, miközben könnyek szöktek a szemébe. – Nem akarom
összetörni az édesapám szívét.

– Azt hiszem, Izabela, több időre van szükséged, hogy
végiggondold ezt a dolgot. – Azzal Laurent felfelé
fordította Bel állát, és finoman megcsókolta. – Ha
döntöttél, nincs többé visszaút. Semelyik irányba.

– Ebben a pillanatban, be kell vallanom, nem tudom,
merre induljak.

– Sajnos attól tartok, hogy nem lesz soha jobb pillanat a
jövőben arra, hogy meghozz egy ehhez hasonló döntést.

Erre sosincs. De – sóhajtott – azt javaslom, hogy
találkozzunk itt újra két nap múlva. Akkor elmondhatod
a döntésedet, és kitervelünk valamit.

Bel kimászott az ágyból, és már fel is öltözött. Felvette a
kalapját, és bólintott.

– Történjék bármi is, querido, itt leszek csütörtökön
kettőkor.

Amikor hazaért a Casába, Bel felhívta Gabrielát, hogy
az édesapja felől érdeklődjön. A szolgáló azt mondta, hogy
Antonio valóban felkelt, és elment otthonról, mert állítása
szerint délutánra be kellett mennie az irodába. Bel
megkönnyebbülten úgy döntött, hogy nem megy fel
rögtön az emeletre, hanem inkább megkéri Loent, hogy
hozzon neki egy kis mangólevet a teraszra, mert szerette
volna kicsit élvezni az esti nap lágy sugarait.

– Másra nincs szüksége, Senhora Bel? – kérdezte Loen,
miközben letette a poharat és a kancsót az asztalra
úrnője mellé.

Bel nagy kísértést érzett arra, hogy felvázolja neki a
szörnyű helyzetet, amibe belekeveredett. De tudta, hogy
bár ő a legközelebbi barátja, nem terhelheti az
igazsággal.

– Nincs, köszönöm, Loen. Megengednéd a fürdővizet
nekem tíz perc múlva? Nemsokára felmegyek.

Bel nézte, ahogy a lány eltűnik a ház oldala mellett a
konyhában. Az édesanyja halála után érezte, hogy ezt a
döntést egyedül kell meghoznia. Bel kortyolt egyet a

mangóléből, és megpróbálta racionálisan átgondolni a
helyzetet. Bár Gustavo viselkedése sokat javult az elmúlt
huszonnégy órában az azt megelőző hónapokhoz képest,
a korábbi tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy csak
időleges változásról van szó. Bármit is ígért, Bel nem hitt
abban, hogy a férje képes szembeszállni az anyjával.

Ami pedig ennél sokkal fontosabb volt, hogy nem érzett
iránta semmit, még a bűntudat halvány szikráját sem. Ha
valóban elhagyja, úgy látszik, az anyósának már van egy
betonbiztos megoldása a problémára. A házasság
érvényteleníthető, Gustavo pedig szabadon választhat egy
nála alkalmasabb feleséget. Bel biztosan érezte, hogy
ezúttal az édesanyja megtalálná a megfelelő jelöltet.

Az édesapja más tészta volt. Attól tartott, hogy az
édesanyja soha nem bocsátana meg neki, ha magára
hagyná Antoniót ebben a nehéz helyzetben. Arra is
emlékezett, hogy mit mondott neki a halála előtt – hogy
ha a szívét és Laurent-t követi, az biztosan katasztrófával
végződik.

Most pedig természetesen egy új életért is felelős volt,
amit szintén számításba kellett vennie. Azt is át kellett
gondolnia, hogy mi lenne a legjobb a benne növekvő
babának. Ha Gustavóval marad, biztonságot és erős
családi hátteret adhat a gyermeknek, amely egész
életében támogatja majd. És persze, jutott Bel eszébe, el
tudta képzelni pai arckifejezését, amikor arra gondolt,
hogy bejelenti, hamarosan megérkezik az első unokája.
Ez már önmagában is elegendő indok lenne a férfi

számára ahhoz, hogy tovább küzdjön.
De vajon tényleg azt akarja, hogy a babát az Aires

Cabral-ház érzelmektől mentes, zord körülményei közt
neveljék fel? A gyermek meg lenne verve egy
édesanyával, aki egész életében azt a döntését bánja,
hogy a maradás mellett döntött, és titokban egy másik,
visszautasított világról álmodozik. És lenne egy apja,
akihez csak a neve köti.

Bel kétségbeesetten sóhajtott. Akárhogy is próbálkozott,
nem tudta elhatározni magát.

– Szia, Izabela! – jelent meg Gustavo a teraszon a ház
oldala mellet. – Hát te meg mit csinálsz itt?

– Csak kiültem egy kicsit élvezni a hűvös, esti szellőt –
válaszolta Bel kissé túlságosan is sietve, és nem tudta
megállni, hogy elpiruljon a fejében járó gondolatok miatt.

– Igen – ült le mellé a férje. – A szenátusban is elég forró
volt a hangulat ma. Úgy tűnik, hogy a Wall Streeten a mai
napot fekete csütörtöknek nevezik. A Dow Jones újabb
harminc pontot esett tegnaphoz képest, a Rockefeller
család pedig rengeteg részvényt vásárolt a piac felrázása
érdekében. Nem hiszem, hogy sikerrel járnak, de
holnapig nem ismerhetjük pontosan a veszteségeket.
Mindenesetre úgy tűnik, legalább az apám észszerű
döntéseket hozott az elmúlt hónapokban, nem úgy, mint
mások. A te édesapád hogy van? – kérdezte.

– Szörnyen. Azt hiszem, azok közé tartozik, akiket épp
említettél: mindent egy lapra tett fel, és veszített.

– Hát, nem kell szégyenkeznie miatta. Sokan járnak

hasonló cipőben. Nem tudhatták. Egyikünk sem tudhatta.
Bel odafordult hozzá, mert értékelte a bölcs,

megnyugtató szavakat.
– Talán találkozhatnál vele. Elmondhatnád neki is,

amit nekem.
– Természetesen.
– Már majdnem hét óra van, a fürdővizem pedig ki fog

hűlni – mondta Bel, és felállt a padról. – Köszönöm,
Gustavo.

– Mit?
– A figyelmességedet.
Bel elindult a ház felé.
– Egyébként hogy ment a mai ruhapróba a varrónőnél?
– kérdezte a férfi, és figyelte, ahogy a felesége megáll a
szavai hallatán, de nem fordul újra felé.
– Minden rendben volt. Kedves, hogy kérdezed. – Azzal
Bel visszafordult, és rámosolygott, mielőtt eltűnt volna a
szeme elől.

Negyvenharmadik fejezet

Egy újabb nyugtalan éjszaka után Bel kissé szédülve és
kimerülten ébredt, miután a hajnal első sugarai mellett
végre sikerült elaludnia. Látta, hogy Gustavo nem fekszik
mellette a szokott helyén. Ahogy kiment a fürdőbe, arra
gondolt, hogy ez már önmagában is elég különös; a férje
általában soha nem kelt korábban nála. Talán tényleg
komolyan változtatni akar a viselkedésén. Amikor lement
reggelizni, csak Luizát találta az asztalnál.

– A férjeink a szalonban nézik át a reggeli sajtót.
Gustavótól minden bizonnyal hallottad, hogy a Wall
Street tegnap megint összeomlott. Hamarosan mindketten
visszamennek a szenátusba, hogy megbeszéljék a
lehetséges megoldásokat a kávéipar megmentésével
kapcsolatban a katasztrófa után. Ma elmész az Igreja da
Glóriába? – érdeklődött Luiza közömbösen, mintha mi
sem változott volna tegnap óta, és nem ment volna csődbe
a fél világ ma reggelre.

– Nem. Meg kell látogatnom az édesapámat. Mint
gondolhatja, jelenleg... gyengélkedik – jegyezte meg Bel
semleges hangon.

– Természetesen. Nos, ki mint vet, úgy arat, mint ahogy
azt már korábban is mondtam – állt fel Luiza. – Ez
esetben, a távollétedben majd én teljesítem a családi

kötelességeinket, és helyettesítelek a templomban.
Bel nézte, ahogy a nő kivonul a szobából, és még a

lélegzete is elállt az érzéketlensége miatt érzett
megdöbbenésében. Ezt csak még elviselhetetlenebbé tette
a tény, hogy az anyósa anyagi biztonságát – köztük a
nemrégiben felújított házat – nagyrészt Antonio és az ő
szorgos munkája segítette és támogatta.

Bel kivett egy narancsot a tálból, és dühösen nekivágta
a falnak, épp akkor, amikor Gustavo belépett a szobába.

A férfi felvonta a szemöldökét, miközben a narancs
visszagurult Belhez az asztal alá.

– Jó reggelt, Izabela! – mondta, miközben letérdelt, hogy
felvegye a gyümölcsöt, és visszategye az asztalon lévő
tálba. – A fonákodat gyakorlod?

– Bocsáss meg, Gustavo! Attól tartok, hogy édesanyád
egy magához képest is érzéketlen megjegyzést tett az
imént.

– Ó igen, ez valószínűleg annak tudható be, hogy az
édesapám épp reggeli előtt tájékoztatta arról, hogy
mostantól átveszed tőle a háztartás vezetését. Ahogy azt
bizonyára el tudod képzelni, nem fogadta jól a híreket.
Attól tartok, egyszerűbb, ha figyelmen kívül hagyod az
ebből eredő esetleges kellemetlenségeket.

– Majd igyekszem – bólintott. – Hallom, ma délelőtt
megint be kell menned a szenátusba?

– Igen. Fokozatosan érkeznek a hírek New Yorkból. Úgy
tűnik, a tegnap valóságos vérfürdő volt – sóhajtott fel
Gustavo. – Az emberek kiugráltak a Wall Street

épületeinek ablakain. A részvények értéke
harmincmilliárd dollárt esett. A kávé kilónkénti ára pár
óra alatt mélyrepülésbe kezdett.

– Akkor édesapám jól sejtette, hogy számára
mindennek vége?

– Az biztos, hogy ez komoly érvágás a termelőknek, és
ami még ennél is fontosabb, az egész brazil gazdaságnak –
magyarázta Gustavo. – Esetleg javasolhatnám, hogy
édesapád csatlakozzon hozzánk ma este vacsorára? Talán
valahogy segíthetek neki. De legalábbis apámmal
elmondhatjuk neki a kormány álláspontját, ha nem áll
készen arra, hogy személyesen is megjelenjen a szenátus
ülésén.

– Ez igazán kedves lenne tőled, Gustavo. Ma valamikor
meglátogatom, és felvetem neki a dolgot – válaszolta Bel
hálásan.

– Remek. És hadd jegyezzem meg, hogy igazán
gyönyörű vagy ma reggel. – Gustavo finoman megcsókolta
a feje búbját. – Ebédkor találkozunk.

Bel felhívta Gabrielát, és kiderült, hogy az apja reggel
bement az irodába, így megkérte a szobalányt arra, hogy
szóljon neki a ma esti vacsorameghívásról. Ezután újra
felment a hálószobába, és az ablakon át nézte, ahogy
Jorge visszatér, miután bevitte Mauríciót és Gustavót a
szenátus riói épületébe. Aztán húsz perccel később az
autó újra távozott Luizával.

Bel lement a földszintre, végigsétált az előtéren, és
örült, hogy övé az egész ház. Az ezüsttálcán észrevett egy

neki címzett levelet. Felvette, kinyitotta a bejárati ajtót,
megkerülte a házat, a hátsó teraszon található padhoz
ment, és leült elolvasni.

Franciaország
Párizs
Avenue de Marigny 48.
Negyedik lakás

1929. október 5.
Drága Bel!
Alig hiszem el, hogy már több mint egy év telt el azóta,
hogy Párizsban utoljára láttalak a távozásod előtt. Azért
írok, mert hazafelé tartunk Rióba, mivel pai befejezte a
Cristóval kapcsolatos számításait, és szeretne visszatérni,
hogy ellenőrizze az építkezés utolsó lépéseit. Mire ezeket
a sorokat olvasod, már úton leszünk az Atlanti-óceánon.
Biztosan örömmel hallod, hogy franciául is
beszélgethetünk majd, mivel az óráim és a kórházi
munkám miatt, ha nem is folyékonyan, de egészen magas
szinten beszélem a nyelvet. Ellentmondásos érzésekkel
hagyom magam mögött Párizst. Talán emlékszel rá, hogy
amikor ideérkeztem, szinte féltem a várostól: de most
őszintén mondhatom, hogy hiányozni fog a maga
minden nehézségével, és talán Riót kissé túlságosan is
szűkösnek találom majd. Ugyanakkor rengeteg mindent
várok a hazatérésben, köztük azt, hogy végre veled is
találkozzam, drága barátnőm.

Hogy szolgál édesanyád egészsége? Az előző
leveledben aggodalmaidnak adtál hangot, remélem,
azóta teljesen meggyógyult. Ha már az egészségről van
szó: írtam a Santa Casa de Misericórdia Kórháznak, és
jelentkeztem a nővérképzésükre, amely a hazatérésem
után kezdődik. Ez biztosan leköti majd a fölösleges
szabadidőmet. Sajnos ittlétem alatt nem találkoztam a
francia lelki társammal, és a férfiak sem érdeklődtek
irántam, így arra a döntésre jutottam, hogy egy időre a
karrieremnek szentelem magam.

Hogy van Gustavo? Számíthatunk a közeljövőben a
tipegő babatalpak halk neszére? Biztosan nagyon
vágyakozol az anyaság után, és a házasságnak ez a része
számomra is nagyon hiányzik.

A gőzösünk november közepén érkezik. Majd
bejelentkezem hozzád, ha hazaértem, hogy rendesen
beszélhessünk.

Margarida szintén üdvözletét küldi. Ő továbbra is
Párizsban van, és a művészi képességeit igyekszik
kibontakoztatni. Azt is említette, hogy Landowski
professzor is érdeklődött irántad. Hallottam, hogy Mon​-
sieur Brouilly Rióban van, és a Cristón dolgozik.
Találkoztál vele?

Baráti üdvözlettel,
Maria Elisa

Szomorúság kerítette hatalmába Belt, ahogy eszébe
jutott, hogy a mostanihoz képest milyen egyszerűnek tűnt

az élet, amikor tizennyolc hónappal ezelőtt elhagyta
Párizst. A szülei egészségesek voltak, éltek, és boldogan
töltötték a mindennapjaikat, az ő jövője pedig – bár nem
rajongott érte – egyértelmű volt előtte. Most viszont, ahogy
itt ült, egy férfi feleségeként, egy másik szeretőjeként; az
egyik szülője meghalt, a másik pedig anyagilag és lelkileg
tönkrement; gyermeket hordott a szíve alatt, akit bármi
áron meg kellett védenie, hol gyönyör, hol fájdalom
kerítette hatalmába. Érzelmei egyik napról a másikra
változtak, és semmiben sem volt biztos többé.

Azon merengett, hogy több ezren – talán több millióan
–, akik pár napja még teljes anyagi biztonságban,
boldogan éltek, ma pedig arra ébredtek, hogy
mindenüket elveszítették.

Ő meg egy gyönyörű házban üldögél a férjével, aki
talán nem az a jóképű lovag, akit fiatalon elképzelt
magának, de megadott neki mindent, amit csak akart.
Mégis hogy az ördögbe lenne joga panaszkodni? És
hogyan juthat egyáltalán eszébe az, hogy magára hagyja
szegény édesapját, amikor a férfi szorgalmasan dolgozott
azon, hogy oda juttassa őt, ahol most van?

Ami a babát illeti, a lehetőséget fontolgatva, miszerint
Párizsba szökhetne a teljes bizonytalanságba, akár
szegénységre is kárhoztathatva ezzel a gyermekét,
egyszer csak rádöbbent, milyen önzővé tette a Laurent
iránt érzett szerelme.

Akármennyire is elkeserítette a gondolat, Bel
kényszerítette magát, hogy megfontolja a maradás ötletét.

Bár a baba nem Gustavo gyermeke, erre semmi sem utal,
és a férje soha nem jönne rá az igazságra. Elképzelte az
arcát, amikor elmondja neki, hogy terhes. A tegnapi
elhatározása az új kezdetről még erősebbé válna a hír
hallatán, és Luiza is egyszer és mindenkorra elfogadná a
helyzetét.

Bel a távolba bámult. Természetesen ez azt jelentené,
hogy le kell mondania az emberről, akit mindenkinél
jobban szeret... és a boldogság esélyéről is, amelyről
mindketten oly gyakran álmodoztak. De az élet tényleg
csak arról szólna, hogy boldog legyen? És mégis mennyire
lehetne boldog, miközben tudja, hogy magára hagyta a
megözvegyült édesapját, akinek épp óriási szüksége lett
volna rá? Bel tudta, hogy képtelen lenne megbocsátani
magának.

– Senhora Bel? Hozhatok egy italt? Ma nagyon nagy a
forróság – jelent meg Loen a teraszon.

– Köszönöm, Loen. Egy kis vizet kérek.
– Természetesen. Senhora, jól van?
Bel hallgatott egy picit a válasz előtt.
– Hamarosan jól leszek, Loen. Hamarosan.

Aznap este Antonio átjött vacsorázni. Gustavo melegen
üdvözölte, és a három férfi bezárkózott egy órára
Maurício dolgozószobájába. Amikor kijöttek, Antonio arca
sokkal nyugodtabb volt.

– Úgy tűnik, hogy a kedves férjed talán tud rajtam
segíteni. Legalábbis vannak ötletei. Kezdetnek nem is

rossz, Izabela, és hálás vagyok önnek, senhor – tette hozzá
az apja, és fejet hajtott Gustavo előtt.

– Ugyan, Antonio, elvégre családtag!
Bel vett egy mély levegőt, mert érezte, hogy most kell
kimondania a szavakat, különben a bátorsága talán
cserbenhagyja, és meggondolja magát.
– Gustavo, beszélhetnék veled egy percre négyszemközt
a vacsora előtt?
– Hogyne, kedvesem.
Maurício és Antonio továbbmentek az étkező felé,
miközben Bel bevezette Gustavót a szalonba, és becsukta
mögötte az ajtót.
– Miről van szó? – kérdezte a férfi, és aggodalmasan
összevonta a szemöldökét.
– Kérlek, igazán nem kell aggódnod – nyugtatta meg
Bel sietve. – Sőt remélem, hogy örülni fogsz a hírnek.
Szerettem volna most elmondani, hogy együtt
jelenthessük be vacsora közben. Gustavo, gyermeket
várok.
Bel látta, hogy a férje reakciója aggodalomból azonnal
örömbe csap át.
– Izabela, azt akarod mondani, hogy várandós vagy?
– Igen.
– Meu Deus! Alig tudom elhinni! Ügyes, ügyes lány! –
ölelte magához a feleségét. – Ez a hír végleg elnémítja
majd az anyámat.
– És remélem, a fiának is örömet okoz – mosolygott
vissza rá Bel.

– Hát persze, querida – vigyorgott szélesen Gustavo. –
Azt hiszem, soha nem voltam még ilyen boldog. És a hír
nem is érkezhetett volna jobb pillanatban a családunk
számára. És számodra, Izabela, akit olyan szomorú
veszteség ért nemrég. És persze Antoniónak, akin talán
közösen tudunk majd segíteni édesapámmal.
Ragaszkodtam hozzá – jegyezte meg. – Ez így helyes,
elvégre korábban igen nagylelkű volt velünk. Teljesen
biztos vagy benne, hogy várandós vagy, Izabela?

– Igen. Az orvos is megerősítette. Tegnap jártam nála,
ma hívott vissza.

– Ez mindent megmagyaráz! – futott át a
megkönnyebbülés Gustavo arcán. – Tegnap délután
elmentem érted a varrónőhöz a szenátusi találkozó után.
Madame Duchaine azt mondta, hogy nem foglaltál nála
időpontot, és nem jártál a szalonban. Az orvosnál voltál,
igaz?

– Igen – hazudta Bel, miközben a félelem összeszorította
a szívét.

– Egy pár percig odakint álldogáltam, és azon
töprengtem, hogy vajon miért hazudtál nekem, még az is
eszembe jutott, hogy szeretőt tartasz – kuncogott Gustavo,
miközben megcsókolta a felesége homlokát. – Nem is
tévedhettem volna nagyobbat. Tudod, hogy mikorra
várjuk a kisbabát?

– Nagyjából hat hónap múlva.
– Akkor túl vagy a legveszélyesebb időszakon, és igen,
természetesen be kell jelentenünk a dolgot – mondta a

férfi, és majdhogynem táncra perdült, akár egy izgatott
gyerek, mialatt az ajtóhoz vezette Belt. – Ó, gyönyörű
Izabelám, a legboldogabb férfivá tettél a földön.
Esküszöm, hogy minden igyekezetemmel olyan apává
próbálok majd válni, amilyet a gyermekünk megérdemel.
Most pedig menj nyugodtan előre az étkezőbe, én addig
leszaladok a pincébe, és hozok egy üveggel a legjobb
pezsgőnkből.

Gustavo dobott neki egy csókot, míg távozott, Bel pedig
csak ott állt a szoba közepén, és tudta, hogy kijelölte az
utat. És kerüljön bármibe is, élete hátralévő részében
együtt kell élnie a csalárdsága következményeivel.

A vacsora ünnepléssel telt, és ahogy meglátta az
édesapja arcán az örömöt, amikor Gustavo bejelentette a
hírt, Bel rögtön érezte, hogy jól döntött. Luiza fagyos
pillantása pedig csipetnyi elégedettséggel töltötte el.
Vacsora után Gustavo Belhez fordult.

– Már tíz óra múlt, kedvesem, biztosan kimerült vagy.
Gyere! – húzta hátra a székét, majd kisegítette belőle. –
Felkísérlek az emeletre.

– Ugyan már – motyogta Bel szégyenkezve –, igazán
remekül érzem magam.

– Nem baj. A babával nehéz időszak áll mögöttetek, és
mostantól mindnyájunknak vigyáznunk kell rád – nézett
Gustavo sokatmondón az édesanyjára.

Bel elköszönt a társaságtól, majd odasétált az
édesapjához, és az illemmel mit sem törődve szorosan

magához ölelte.
– Jó éjszakát, pai!
– Aludj jól, Izabela! Ígérem, hogy a kicsi büszke lehet

majd a nagyapjára – suttogta a hasára mutatva. –
Látogass meg mihamarabb!

– Úgy lesz, pai.
Odafent Gustavo követte a feleségét a hálószobába,
majd bizonytalanul megállt.
– Izabela, most hogy... ebben az állapotban vagy,
nyugodtan mondd meg, ha inkább szeretnél egyedül
aludni a gyermek születéséig! Tudtommal a házastársak
ezt teszik ilyen helyzetben.
– Ha úgy gondolod, hogy ez a megfelelőbb, akkor igen –
bólintott Bel.
– És mostantól kezdve annyit kell pihenned, amennyit
csak tudsz. Nem szabad kifárasztanod magad.
– Gustavo, hidd el, nem vagyok rosszul, csak gyermeket
várok. Szeretnék ugyanúgy élni, ahogy eddig, amennyire
csak lehetséges. Holnap délután tényleg el kell mennem
Madame Duchaine-hez, hogy megkérjem, alakítsa át a
ruhatáramat a változásoknak megfelelően – mosolygott
Bel szégyenlősen a férjére.
– Igen, hogyne. Nos, akkor – lépett oda hozzá Gustavo,
majd megcsókolta két oldalról az arcát. – Ideje jó éjszakát
kívánnom.
– Jó éjt, Gustavo!
Bel nézte, ahogy a férje rámosolyog, majd elhagyja a
hálót. Ezután leereszkedett az ágy szélére, és a szívében

egymásnak feszültek az érzelmek. A gondolatai Laurent-
nál jártak, és arra gondolt, hogy a férfi holnap délután
várja őt a lakásán. Bel felemelkedett, odasétált az
ablakhoz, és kinézett a csillagokra. Éles fájdalom hasított
belé, mert eszébe jutottak az esték, amikor a csillagok
olyan fényesen ragyogtak Landowski műterme felett
Boulogne-Billancourt-ban. Különösen az az este jutott az
eszébe, amikor a kertben az egyik bokor tövében
megtalálta azt a fiút, és eltöprengett, hogy a gyermek
szenvedése hogyan mélyítette el a viszonyukat Laurent-
nal.

– Mindig szeretni foglak – suttogta a csillagoknak.
Bel előkészült a lefekvéshez, majd odasétált az ablak
alatt álló íróasztalhoz. Mivel Gustavo tegnap követte
Madame Duchaine-h​ ez – bár kizárólag szerelemből, és
nem gyanakvásból –, Bel tudta, hogy nem kockáztathatja
meg a személyes találkát holnap Laurent lakásán.
Ehelyett elmegy a varrónőhöz az adott időpontban, és
Loent küldi el követként maga helyett a levéllel, amelyet
most készült megírni...
Elővett egy lapot és egy tollat a fiókból, majd leült,
kibámult a csillagfényes éjszakára, és arra kérte az
égieket, hogy segítsenek neki megfogalmazni a Laurent-
nak szánt utolsó szavait.
Két órával később még egyszer átolvasta a levelet.

Mon chérie!
A tény, hogy ezt a levelet Loentől kapod kézhez,

minden bizonnyal egyértelművé tette számodra, hogy
nem mehetek veled Párizsba. Bár megszakad a szívem,
miközben leírom ezeket a sorokat, tudom, hová hív a
kötelesség. És ezt még az irántad érzett szerelemből sem
tagadhatom meg. Remélem, és imádkozom érte, hogy
megértsd, a döntésem kizárólag ezért született, és nem
azért, mert a szerelmem vagy az irántad érzett
vágyakozásom alábbhagyott volna. Arra vágyom, hogy
örökké veled lehessek. Itt ülök, nézem a csillagokat, és
tiszta szívből azt kívánom, hogy bárcsak egy másik
pillanatban találkoztunk volna, mert biztos vagyok
benne, hogy akkor együtt élhetnénk.

De nem ez a sorsunk. És remélem, hogy ezt te is
elfogadod, ahogy nekem is el kell. Egy percig se kételkedj
abban, hogy mindennap gondolok majd rád, imádkozom
érted, és teljes szívemből szeretni foglak.

A legnagyobb félelmem, hogy az irántam érzett
szerelmed gyűlöletté válik, mert elárultalak. Könyörgöm,
Laurent, ne gyűlölj meg, hanem őrizd meg a szívedben,
amit átéltünk, és lépj tovább a jövő felé, amely, remélem,
boldogságot hoz neked.

Au revoir, mon amour,
Bel

Bel összehajtogatta a levelet, lezárta a borítékot, de
nem írt nevet az elejére, mert tartott tőle, hogy valaki
meglátja. Kinyitotta a fiókot, és elrejtette egy kupac üres
boríték közé.

Ahogy bezárta a fiókot, a szeme megakadt egy zsírkő
háromszögön, amelyen a tintatartóját tartotta. A kezébe
vette, és végigsimított puha felületén. Aztán hirtelen
ötlettől vezérelve megfordította, és még egyszer tintába
mártotta a tollat.

1929. október 30.
Izabela Aires Cabral

Laurent Brouilly

Aztán nagy nehezen felírta rá az egyik kedvenc
idézetét Gilbert Parker egyik példázatából a nevük alá.

Miután a tinta megszáradt, a levéllel együtt elrejtette a
kövecskét a borítékhalom alján. Amikor Loen majd reggel
bejön, hogy felöltöztesse, elmondja neki, hogy mit kell
tennie velük. Ha a kövecske nem kerülhet a Krisztus-
szoborra, akkor legalább tökéletes emlék lesz Laurent
számára az együtt töltött időről.

Bel lassan felemelkedett az asztaltól, bemászott az
ágyba, és magzati pózba kuporodott, mintha a karja,
ahogy átölelte magát, az összetört szívét is a helyén
tarthatná.

Negyvennegyedik fejezet

– Izabela nem csatlakozik hozzánk ma reggel? –
kérdezte Luiza a fiát.

– Nem, megkértem Loent, hogy vigye fel neki tálcán a
reggelit – válaszolta Gustavo, miközben leült az édesanyja
mellé a reggelizőasztalhoz.

– Talán nem érzi jól magát?
– Nem, mãe, de az elmúlt két hónapban éjjel-nappal a
szegény édesanyját ápolta. Gondolhatod, hogy ez
egyáltalán nem volt könnyű időszak a számára.
– Remélem, nem lesz túl kényes a várandóssága alatt –
jegyezte meg Luiza. – Én nem voltam az.
– Igazán? Tegnap este beszéltem apával, és
megemlítette, hogy hetekig szörnyű hányingered volt,
amíg engem vártál, és hogy alig keltél fel az ágyból –
vetette ellen Gustavo, míg kitöltötte a kávéját. –
Mindenesetre, erre a hírre vártál oly régóta, nem igaz?
Biztosan nagyon boldog vagy.
– Az vagyok, de...
Gustavo látta, hogy Luiza egy intéssel távozásra szólítja
fel a cselédet.
– Zárd be magad mögött az ajtót, kérlek – tette hozzá.
– Mi az már megint, mãe? – sóhajtott megfáradtan
Gustavo.

– Ma reggel hosszan és elmélyülten imádkoztam a
kápolnában, és útmutatást kértem azzal kapcsolatban,
hogy elmondjam-e neked, amit tudok.

– Mivel arra kérted a szobalányt, hogy hagyjon
magunkra minket, gondolom, meghoztad a döntésedet. És
feltételezem, megint a feleségem egyik állítólagos súlyos
botlásához lesz köze. Jól sejtem?

Luiza arcán drámába illő, fájdalmas kifejezés jelent
meg.

– Igen, sajnos erről van szó.
– Akkor elő vele! Sűrű napom lesz.
– Okom van feltételezni, hogy a feleséged nem volt...
hűséges hozzád.
– Micsoda? – kiáltotta Gustavo dühösen. – Mãe,
komolyan aggódom amiatt, hogy kényszerképzeteid
vannak! Mégis miféle bizonyítékkal tudsz előállni ezzel
kapcsolatban?
– Gustavo, megértem a hitetlenségedet és a haragodat,
de biztosíthatlak róla, hogy nincsenek tévképzeteim. És
igen, van bizonyítékom.
– Igazán? És mi lenne az?
– A sofőrünk, Jorge, aki, mint azt te is tudod, sok éve áll
a családunk szolgálatában, látta Izabelát bemenni egy
bizonyos fiatal – Luiza itt elfintorodott – úriember
lakásába.
– Vagyis úgy érted, hogy Jorge elvitte valahová a
városban, talán egy barátjához látogatóba, aztán pedig te
kiforgattad a dolgot, és nevetséges vádat koholtál belőle? –

Gustavo felállt az asztaltól. – Többet hallani sem akarok
ezekről a rosszindulatú megjegyzésekről! Mégis mit
akarsz ezzel elérni?

– Kérlek, Gustavo, könyörgöm, ülj le és hallgass meg –
esedezett az anyja. – A feleséged soha nem kérte meg
Jorge-t, hogy közvetlenül vigye el a fiatalember címére.
Sőt mindig Madame Duchaine szalonja előtt tetette ki
magát. Aztán egyik alkalommal, amikor Jorge nem tudott
elindulni a forgalom miatt, látta, hogy Izabela pár perc
után távozik a varrónőtől, és elsiet az egyik ipanemai
utcán.

Gustavo lassan leereszkedett a székbe.
– Tehát Jorge a szabad akaratából állt elő ezzel az
információval, igaz?
– Nem – vallotta be Luiza. – A dolog akkor keltette fel a
gyanakvásomat, amikor az egyik májusi délután
elmentem az Igreja da Glóriába, ahová a saját állítása
szerint a feleséged ment pár órával korábban. Nem volt
ott. Nyilván aznap este megkérdeztem Jorge-t, hogy
Izabela mit kért, hol vegye fel. Azt mondta, hogy Madame
Duchaine szalonja elé rendelte, aztán bevallotta nekem
mindazt, amit épp elmondtam. Arra utasítottam, hogy ha
legközelebb odaviszi, és látja, hogy pár perc után távozik,
kövesse a feleségedet, és tudja meg, hová tart.
– Azt akarod mondani, hogy megkérted Jorge-t,
kémkedjen a feleségem után?
– Ha így akarod megfogalmazni, akkor igen. De csak
téged akartalak megvédeni, drága fiam, és meg kell

értened, hogy a tetteimet a jó szándék vezérelte. Volt
valami, ami a házasságotok kezdete óta aggasztott.

– És mégis mi volt az?
– Én... – Luiza akaratlanul is elpirult. – Az édesanyád
vagyok, és meg akartam bizonyosodni róla, hogy a
nászéjszakátokon az együttlétetek sikeres volt-e.
Megkérdeztem erről az egyik szobalányt a Copacabana
Palace-ban.
– Hogy mit csináltál? – ugrott fel Gustavo, és az asztalt
megkerülve, szikrázó szemekkel az anyjához lépett.
– Kérlek, Gustavo! – emelte maga elé védekezőn a
karját Luiz​ a. – A feleséged előtte több hónapot Párizsban
töltött. Kötelességemnek éreztem, hogy meggyőződjem a...
tisztaságáról. A szobalány tájékoztatott róla, hogy nem
talált vércseppeket a lepedőn és a paplanon.
– Megvesztegettél egy szobalányt, hogy tájékoztasson a
feleségem szüzességéről? – rázta meg a fejét Gustavo,
miközben próbált uralkodni az anyjával szemben érzett
haragján, de azt is tudta, hogy igazat mondott a
nászéjszakájukról.
– Nos – figyelte Luiza –, voltak foltok a lepedőn?
– Hogy mered feltenni ezt a kérdést?! – háborgott
Gustavo. – Ez az én és a feleségem magánügye.
– Akkor feltételezem, hogy nem voltak – mondta Luiza
szinte elégedetten. – Szóval, Gustavo, szeretnéd, hogy
folytassam? Látom, hogy nagyon felzaklatott a dolog.
Hagyhatjuk a témát, ha inkább azt akarod.
– Nem, mãe, ahhoz már túl messzire mentél. Biztos

vagyok benne, hogy mindennél jobban szeretnéd
elmondani, kivel találkozik titokban Izabela.

– Biztosíthatlak róla, hogy semmiféle örömet nem okoz
nekem a dolog – ellenkezett az anyja, de győzedelmes
pillantása másra utalt –, de az említett... személyt
mindannyian ismerjük.

Gustavo hiába erőltette az agyát, hogy hamarabb vágja
rá a nevet, mint az anyja, nem járt sikerrel.

– Kiről van szó?
– Egy fiatalemberről, aki a házunk vendégszeretetét is
élvezte. Sőt rengeteg pénzt fizettél neki, mivel szerettél
volna egy különleges nászajándékkal kedveskedni a
feleségednek. A lakás tulajdonosa, akit Izabela
rendszeresen meglátogatott, nem más, mint Senhor
Laurent Brouilly, a szobrász.
Gustavo kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki
rajta.
– Megértem, hogy ez bizonyára szörnyű
megrázkódtatás számodra, Gustavo, de mivel a feleséged
gyermeket vár, miután hónapokig nem volt képes teherbe
esni, úgy éreztem, hogy kötelességem elmondani neked a
dolgot.
– Elég legyen! – kiáltotta Gustavo. – Azt elfogadom, hogy
Izabela talán meglátogatta ezt a férfit, amíg Brazíliában
járt. Párizsban barátok lettek. És te magad küldted el
Alessandra Silveirát Brouillyhoz, hogy szobrot készítsen
róla. De még te, mãe, te sem lehettél ott velük a szobában.
És az, hogy a feleségem megszületendő gyermeke

törvénytelen volna, egyszerűen felháborító gondolat!
– Megértem a reakciódat – válaszolta Luiza nyugodtan.

– És ha igazam van, akkor valóban felháborító.
Gustavo fel-alá járkált, és próbált megnyugodni.
– Akkor áruld el, hogy mégis miért vetted ezt a férfit,

akiről egyértelműen gyanítottad, hogy a feleségem
szeretője, az oltalmad alá? Te voltál az, aki bevezette őt a
riói társasági életbe, és segítettél neki megbízásokat
szerezni. És ha nem tévedek, még egy zsírkőtömböt is
adtál neki a családi bányánkból, hogy folytathassa a
munkáját. Te hosszabbítottad meg a riói tartózkodását.
Mégis mi a pokolért tettél így, ha azt gyanítottad, viszonya
van Izabelával? – vizslatta Gustavo dühösen az asszonyt. –
Azért, mãe, mert szerintem azt akartad, hogy
kompromittálja a feleségemet. A kezdetektől utáltad
Izabelát. A házasságunk minden egyes napján lenéző
megjegyzéseket tettél rá itt a Casában, és úgy viselkedtél
vele, mintha alig lehetne elviselni. Nem lepne meg, ha a
kezdetektől azt akartad volna, hogy a házasságunk
zátonyra fusson! – kiabált Gustavo az asztal túloldaláról. –
Hallani sem akarok többet erről az egészről. És annyit
elárulhatok, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy amint
lehetséges, Izabela elfoglalja a méltó helyét ebben a
házban. Ha továbbra is beleártod magad
a házasságunkba, az utcán találod magad. Megértetted?

– Igen – válaszolta Luiza bármilyen érzelem nélkül. –
Emellett nem kell tovább aggódnod Senhor Brouilly miatt
sem. Holnap hazamegy Párizsba.

– Még mindig kémkedsz utána? – dühöngött tovább
Gustavo.

– Egyáltalán nem. Nem támogattam tovább, amint a
feleséged az édesanyjával a fazendára utazott. Tudtam,
hogy a megbízások és a feleséged nélkül hamarosan úgy
dönt, hazautazik Párizsba. Két nappal ezelőtt írt egy
levelet, amelyben tájékoztatott a távozásáról, és
megköszönte a támogatásomat. Íme! – nyújtotta át a
borítékot Luiza. – Te magad is elolvashatod. Talán
érdemes megnézni az ipanemai lakása címét a lap
tetején.

Gustavo kikapta az anyja kezéből a borítékot, és
dühödten meredt rá. A keze annyira remegett, hogy alig
bírta begyűrni a levelet a nadrágzsebébe.

– Bár azt állítod, hogy az irántam érzett szeretetből
tetted mindezt, a fiad egyetlen porcikája sem hisz neked.
És a jövőben hallani sem akarok a dologról. Érthető
voltam?

– Igen.
Luiza elfojtott mosollyal figyelte, ahogy a fia elhagyja a
szobát.

Valahogy Gustavónak sikerült fenntartani a nyugalom
látszatát, miközben a felesége távozott a cselédjével, hogy
elmenjenek Madame Duchaine-hez. Ahogy a lehajtóról
kikanyarodó autót figyelte, arra gondolt, hogy az egyetlen
módja annak, hogy azonnal megtudja, igazat mondott-e
az anyja, ha megkérdezi a sofőrt, Jorge-t. Ám mivel Jorge

több mint harminc éve dolgozott Luizának, Gustavo nem
bízott abban, hogy igazat mondana. Bement a szalonba,
és először ösztönösen magához akarta ragadni a
whiskysüveget, de aztán visszafogta magát, mert tudta,
hogy ha csak keveset iszik, az nem lesz elég, most pedig
tiszta fejjel kell gondolkodnia.

Fel-alá sétált a szalonban, és azon töprengett, hogy a
boldogság, amellyel ma reggel ébredt, miként fordult
dühbe és bizonytalanságba két óra alatt, és próbálta
megemészteni az anyja által mondottakat. Még ha
valóban volt is egy csepp igazság a szavaiban, azzal
vádolni Izabelát, hogy egy másik férfi gyermekét
hordozza, nem lehetett több őrült fecsegésnél. Elvégre
rengeteg házas nőnek vannak csodálói, és Gustavo nem
volt olyan naiv, hogy azt gondolja, pont az ő gyönyörű
felesége lenne a kivétel. Talán Brouilly megkedvelte
Izabelát a Párizsban töltött idő alatt – lehet, hogy
megkérte, üljön modellt neki újra Rióban –, de azt nem
tudta elképzelni, hogy Bel fizikailag is odaadta volna
magát neki.

De volt egy dolog az édesanyja által elmondottak között,
ami valóban nyugtalanította: a vérfoltok hiánya a
nászéjszakájukon. Gustavo nem volt biológus, és Izabela
talán tényleg igazat mondott, de...

Belesüppedt a székbe, az arcát kétségbeesetten a
kezébe temette.

Ha a felesége valóban hazudott, az árulás túl szörnyű
volt ahhoz, hogy belegondoljon. Tiszta önzetlenségből

bátorította Izabelát a párizsi útra, mert valóban szerette
őt, és megbízott benne.

Nem fér hozzá kétség, gondolta, hogy a legjobb dolog,
amit tehet, az, ha maga mögött hagyja az egész ügyet.
A levél, amelyet Brouilly írt az anyjának, valóban
megerősítette, hogy a férfi hazautazik Párizsba a holnapi
gőzössel. Bármi is történt kettejük között, ezzel biztosan
véget ér, nem igaz?

Igen, döntött Gustavo, miközben felállt, és eltökélten az
édesapja dolgozószobája felé indult, hogy elolvassa az
újságot. Ideje elfelejteni az anyja zagyvaságait, mondta
magának határozottan. De ahogy leült, és megpróbált a
brazil és az amerikai pénzügyi felfordulásra
koncentrálni, rájött, hogy képtelen odafigyelni. Az anyja
szavai elvetették a fejében a kétség megállíthatatlanul
növekvő magvait, és tudta, hogy pontosan ez volt az
asszony szándéka. Gustavo ráébredt, hogy amíg nem
biztos a dolgában, nem lel nyugalomra. Látta, hogy Jorge
már bevitte Izabelát a városba, és visszatért, így felkapta
a kalapját, és beült az autó hátsó ülésére, hogy kövesse a
feleségét.

Bel csak állt a tükör előtt, mialatt Madame Duchaine
jókívánságokkal árasztotta el, és biztosította róla, hogy a
ruhákat könnyedén átszabhatja úgy, hogy megfeleljenek
a következő hónapokban kivirágzó testének.

– Mindig is úgy gondoltam, hogy egy várandós asszony
testének megvan a maga varázsa – csicseregte Madame

Duchaine, miközben Bel elkapta Loen pillantását, és alig
észrevehetően bólintott neki.

A lány felállt a székből, és az úrnőjéhez lépett.
– Senhora, el kellene mennem a gyógyszertárba
megvenni a szert, amelyet az orvosa ajánlott. Itt van a
sarkon, sietek vissza, amint csak tudok.
Bel elnyomott egy fájdalmas mosolyt, ahogy a
szobalánya papagáj módjára ismételte el a mondatot,
amelyet ő javasolt neki.
– Madame Duchaine értő kezében biztosan jó helyen
leszek – válaszolta.
– Ez csak természetes – mosolygott jóindulatúan
Madame Duchaine Belre.
Loen bólintott, és elhagyta a szalont, Bel pedig látta,
hogy a lány szeme hatalmasra tágul az idegességtől. Sokat
kért tőle, de mégis mi más választása lett volna?
– Jó utat! – suttogta magában, majd nagy levegőt vett,
és visszafordult a tükör felé.

Gustavo a klubhoz vitette magát Jorge-val, amely csak
pár percre volt Madame Duchaine szalonjától és attól a
címtől, ahol állítólag Brouilly lakott. Kilépett a klubból, és
fürgén megindult az utcán, mert arra jutott, hogy húsz
perccel lemaradt a fele​sége mögött, így jobb lesz, ha
egyenesen Brouillyhoz siet. Az utca túloldalán talált egy
kávézót, így Gustavo meghúzta magát a kültéri terasz
egyik sarkában, és – bár nevetségesnek érezte magát –
egy újságot használt álca gyanánt. Szeme idegesen

fürkészte a forgalmas utcát a lapok felett. Megjelent a
pincérnő, hogy felvegye a rendelését, ő pedig rá se nézett,
csak kért egy kávét.

Húsz perccel később még mindig nem látta a feleségét
végigsietni az utcán, hogy az állítólagos szeretőjével
találkozzon. Az ösztöne azt súgta, hogy ideje távoznia, és
elfelejtenie a dolgot. De, érvelt magában, talán Bel először
valóban elmegy a ruhapróbára az alibi kedvéért. Így
összeszorította a fogát, és kényszerítette magát, hogy a
helyén maradjon.

Nem sokkal később észrevett egy ismerős arcot, aki
gyorsan közeledett az utcán. Nem a felesége volt az,
hanem a szobalánya, Loen. Kihúzta magát, némi
csörömpöléssel felborította a még mindig tele
kávéscsészéjét, dobott egy kevés aprót az asztalra, majd a
forgalmas utcán keresztül átsietett a túloldalra.
Végigment a lakótömb mellett, és Loen előtt sietett, aki
óvatosan közeledett, és időnként meg-megállt, mintha
bizonytalan lenne a célját illetően. Gustavo elrejtőzött a
Brouilly lakása melletti ház kapuja alatt.

Bárcsak véletlen egybeesés lenne, fohászkodott, de pár
pillanattal később Loen megállt a szomszédos bejárat
mellett, tőle csupán néhány méterre, és ekkor már tudta,
hogy nem az. Épp amikor belépett volna az épületbe,
Gustavo kiugrott elé.

– Szervusz, Loen! – mondta a tőle telhető legkedvesebb
hangon. – Te meg merre tartasz?

Ha Gustavo bizonyítékra vágyott a felesége