Lucinda Riley - A hét nővér

Ez pedig azt jelentette, hogy most már biztonságban
hazautazhatok...

– Meu Deus!{9} Csak egy percre hagyom magára, és
máris me​gint ilyen különös színt ölt az arca! – kiáltotta
Floriano, amikor megjelent az asztalnál, majd kérdőn
nézett rám, miközben leült velem szemben. – Most meg mi
történt?

Meglepett, hogy másodszor is így észrevette a
feszültségemet. És rádöbbentem, hogy nehéz lenne
elrejteni bármit is ez elől a férfi elől, akinek szemmel
láthatólag természetadta, pengeéles megérzései voltak.

– Igazán semmiség – csúsztattam vissza a mobilomat a
táskámba. – Sőt valójában megkönnyebbültem.

– Akkor jó. Most pedig iszom egy cseh sört. Csatlakozik
hozzám?

– Őszintén szólva, nem rajongok a sörért.
– De Maia, hiszen Rióban van! Muszáj innia egy sört!
Vagy azt, vagy egy caipirinha koktélt, ami jóval erősebb –
tette hozzá.
Végül elfogadtam a sört, és amikor a pincér megjelent,
mindketten a Floriano által ajánlott steakszendvicset
kértük.
– A marhahús Argentínából érkezik, és bár utáljuk
őket, mert túl gyakran vernek el minket fociban, a
teheneiket azért szeretjük megkóstolni – vigyorodott el. –
Most pedig azt hiszem, nem tudok tovább várni, hogy
megmutassa azt az értékes kis tárgyat.
– Rendben – húztam elő a kövecskét a táskából, és a

köztünk lévő durva, kecskelábú asztalra helyeztem.
– Szabad? – kérdezte, miközben felé nyúlt.
– Hogyne.
Figyeltem, ahogy felemeli, és tanulmányozza. Aztán

megfordította, és a hátán lévő halvány betűket kezdte
böngészni.

– Aha! – sóhajtott meglepetten. – Most már értem, hogy
mi döbbentette meg. És igen, még mielőtt megkérdezné,
szerintem ezt a kövecskét eredetileg a Cristóra szánták.
Nahát, nahát – töprengett, majd csendbe burkolózott a
háromszög alakú csempécske miatt. Végül megszólalt: –
Elárulná, hogyan került önhöz?

Így, miközben megérkezett a sörünk, majd a
steakszendvicsünk, elmondtam Florianónak az egész
történetet. Figyelmesen hallgatott, és csak akkor szakított
félbe, ha valamit nem értett. Mire végeztem, Floriano
tányérja kiürült, én viszont még alig nyúltam a
sajátomhoz.

– Ideje cserélni. Maga eszik, én beszélek – mutatott a
tányéromra, én pedig követtem az instrukciót. –
Egyvalamivel kapcsolatban biztosan segíthetek, mégpedig
az A Casa das Orquídeasban élő család nevével. Az Aires
Cabral egy jól ismert riói arisztokratacsalád. A régi és
mára feleslegessé vált portugál királyi család egyenes ági
leszármazottai. Az Aires Cabralok közül sokan fontos
szerepet játszottak Rio elmúlt kétszáz évének
történetében.

– De semmivel sem bizonyíthatom az idős hölgy

számára, hogy közöm van a családjához – emlékeztettem
rá.

– Ebben egyelőre nem lehetünk biztosak. Sőt igazából
semmiben sem lehetünk biztosak, míg tisztességes
nyomozást nem végeztünk – mondta Floriano. – Először is
nagyon könnyen utána tudok nézni a történetüknek a
születésekről, házasságkötésekről és halálesetekről
vezetett jegyzékekben. Egy hozzájuk hasonló, jó hírű,
katolikus család esetében biztosan nagy gondossággal
vezették a feljegyzéseket. Aztán meg kell fejtenünk a
kövecskén található neveket, hátha megegyeznek az
Aires Cabral család egyik tagjának a nevével.

Kissé szédültem, és még mindig kimerült voltam a
repülőút miatt, a fáradtság pedig egyre inkább rám tört a
sör és a korai kelés után.

– Megéri ezzel bajlódni? – kérdeztem. – Még ha egyezik
is a név, nem hiszem, hogy az idős hölgy bármit is
bevallana.

– Haladjunk csak lépésenként, Maia. És kérem, ne
legyen ilyen kishitű. Elrepült egészen Rióig, hogy feltárja
a saját múltját, nem adhatja fel egy nap után. Így az
engedélyével, amíg visszamegy a hotelba ledőlni egy
kicsit, én detektívet játszom. Rendben?

– Igazán, Floriano, nem akarok nehézséget okozni
önnek.

– Nehézséget? Egy hozzám hasonló történésznek ez
valóságos csemege! De figyelmeztetnem kell, lehet, hogy a
történet egy része belekerül a következő könyvembe –

mosolygott rám. – Elkérhetném egy kicsit? – mutatott a
kőre. – Lehet, hogy beugrom a Museu da Repúblicába,
hátha bent van valamelyik barátom a laborban a
mágikus UV-kép-készítő felszerelésével. Ők szinte biztosan
segíthetnek a csempe hátán lévő felirat megfejtésében.

– Hogyne – hagytam rá, mert udvariatlanságnak
éreztem volna a visszautasítást. Ekkor vettem észre két
fiatal, húszas éveiben járó nőt, akik félénken álltak meg
Floriano mögött.

– Elnézést, ön Senhor Floriano Quintelas? – húzódott
közelebb az asztalhoz az egyikük.

– Igen, én vagyok.
– Szerettük volna elmondani, hogy nagyon tetszett a
könyve. Kérhetnénk esetleg egy autogramot? – nyújtott
oda a nő egy kis naplót és egy tollat Florianónak.
– Persze – mosolyodott el, miközben aláírta a naplót,
majd könnyed hangvételben elbeszélgetett a lányokkal.
Végül az örömtől kipirultan távoztak.
– Szóval maga igazi híresség? – ugrattam, miközben
felálltunk az asztaltól.
– Rióban igen – vont vállat. – A könyvem nagy siker volt
errefelé, de csak azért, mert lefizettem pár embert, hogy
olvassák el – mondta tréfásan. – Sok más ország is
megvette, hogy lefordítsák, ezekben a következő évben
jelenik majd meg. Szóval várunk, és meglátjuk, hogy
feladhatom-e az idegenvezetői munkámat, hogy teljesen
az írásra koncentráljak.
– Szerintem gyönyörű, megindító könyv volt, és biztosan

nagy sikere lesz.
– Köszönöm, Maia – mondta. – A hotel itt van a közelben

– mutatott a megfelelő irányba. – Én pedig szeretnék
elindulni, mielőtt a Museu da República különböző, fontos
osztályai bezárnak mára. Megfelel, ha este hétkor
találkozunk a hotel halljában? Addigra talán néhány
válasszal is szolgálhatok majd.

– Hogyne, ha van rám ideje.
– Természetesen. Tchau!{10}
Búcsút intett, én pedig figyeltem, ahogy céltudatosan
lesétál az utcán. Ahogy a másik irányba fordultam,
rájöttem, hogy ez a férfi – történész, író, híresség és
alkalmi idegenvezető – tele van meglepetésekkel.

Tizenegyedik fejezet

– Szóval...
Láttam, hogy Floriano pár órával később majd
kicsattan az izgatottságtól, ahogy lifttel felmentünk a
hotel legfelső emeletén található teraszbárba.
– Híreim vannak! És mivel jó hírekről van szó, azt
hiszem, itt az ideje, hogy megkóstolja az első caipirinháját.
– Rendben – mondtam, miközben leültünk az egyik
asztalhoz a terasz szélén, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt
a tengerpart felett lenyugvó napra, amely lassan
ereszkedett az ikercsúcsok mögé, hogy utat engedjen a
balzsamos alkonyatnak.
– Íme – nyújtott át egy műanyag irattartó tasakot. –
Vessen csak rá egy pillantást! Az Aires Cabral család
születési, házasságkötési és halálozási feljegyzései egészen
1850 óta.
Végigfutottam a listát, miközben még mindig alig
akartam elhinni, hogy a rajta szereplő neveknek van
számomra jelentő​ségük.
– Itt láthatja, hogy Gustavo Aires Cabral 1929
januárjában vette el Izabela Bonifaciót. Aztán 1930
áprilisában kislányuk született, aki Beatriz Luizának
neveztek el. Mivel nem szerepel halotti bizonyítvány a
neve mellett, feltételezhetjük, hogy ő az idős hölgy, akivel

tegnap találkozott.
– És születtek gyermekei? – érdeklődtem.
– Igen. 1951-ben hozzáment Evandro Carvalhóhoz, és

nekik szintén született egy lányuk 1956-ban, Cristina
Izabela.

– Carvalho volt az idős hölgy családneve. Emlékszem,
hogy a szobalány így nevezte. És Cristina? Vele mi történt?

– Úgy tűnik, itt szakad meg a vérvonal, legalábbis ami a
riói születési anyakönyvi kivonatokat és halotti
bizonyítványokat illeti – folytatta Floriano. – Nem találtam
további adatokat Cristina esetleges gyermekeiről. A férje
családnevét nem ismerjük, sőt abban sem lehetünk
biztosak, hogy valaha megházasodott. Sajnos a hivatal
épp bezárt, így nem volt időm még egyszer ellenőrizni
mindent.

– Tehát... ha valóban a család rokona vagyok, és ez egy
elég nagy „ha”, akkor Cristina akár az édesanyám is lehet
– jegyeztem meg csendesen, miközben megérkezett az
italom. – Saúde!{11} – emeltem a poharam Florianóra, majd
jó nagyot kortyoltam a koktélból, és majdnem
megfulladtam, ahogy az erős, keserű ital lecsúszott a
torkomon.

Floriano jóízűen kuncogott az arckifejezésemen.
– Sajnálom, figyelmeztetnem kellett volna, hogy erős
lesz – mondta, míg úgy kortyolgatta saját caipirinháját,
mintha víz lenne. – Beugrottam a Museu da Repúblicába
is, és megkértem a barátomat, hogy pillantson rá a kő
hátulján lévő feliratra a speciális UV-gépükkel. Csak

annyit tudott biztosan mondani, hogy az első név az
Izabela volt. Aki a feljegyzések alapján a dédanyja
lehetett.

– És a másik név?
– Az sokkal jobban el van halványulva, így további
teszteket kell végezni. Bár az első három betűt meg tudta
állapítani.
– Csak nem a dédapajelölt Gustavo Aires Cabral
nevének első három betűje? – érdeklődtem.
– Nem. Itt olvashatja azt, amit a barátom eddig meg
tudott fejteni bel​ őle – nyújtott felém Floriano egy másik
papírlapot az előbbihez hasonló tasakban.
Tanulmányozni kezdtem őket.
– L a u...? – néztem rá kérdőn.
– Adjon még huszonnégy órát Stephanónak, biztosan
megfejti a név többi részét. Ő a legjobb, ennyit
mondhatok. Kér még egyet? – mutatott a caipirinhámra.
– Nem, köszönöm. Inkább egy pohár fehérbort kérek.
Miután Floriano további italokat rendelt
mindkettőnknek, elszántan rám meredt.
– Mi az? – kérdeztem.
– Még van valamim, Maia. És ha ez nem bizonyítja
minden kétséget kizáróan, hogy az Aires Cabral család
rokona, akkor nem tudom, mi segíthetne. Készen áll?
– Ugye nem valami szörnyűség lesz? – kérdeztem
bizonytalanul.
– Nem. Szerintem valami igazán gyönyörű. Nézze! – tolt
elém egy újabb papírlapot. Ezúttal az egészet egy nő

szemcsés portréja töltötte meg.
– Ki ez?
– Izabela Aires Cabral, akinek a keresztneve a kövecske

hátán szerepel, és aki akár a dédanyja is lehet. Maia –
biztatott –, biztosan látja a hasonlóságot.

A nő vonásait bámultam. És igen, még én is láttam,
hogy a saját arcom tükröződik bennük.

– Talán – vontam vállat.
– Maia, ez egészen hihetetlen – jelentette ki Floriano
kategorikusan. – És annyit mondhatok, hogy van ott még,
ahonnan ez jött. Egy egész archívum van tele Izabela régi
újságokban szereplő fotóival, amelyhez mikrofilmen
fértem hozzá a Biblioteca Nacional do Brasilban.
Akkoriban őt tartották Brazília egyik leggyönyörűbb
asszonyának. 1929 januárjában ment hozzá Gustavo
Aires Cabralhoz a riói katedrálisban. Az volt az év
legnevezetesebb esküvője.
– Persze lehet puszta véletlen is – mondtam, mert
kényelmetlenül érintett, hogy Floriano közvetve az ország
egykori szépségéhez hasonlított. – De...
– Igen? – kérdezte kíváncsian.
– Amikor az A Casa das Orquídeasban jártam,
észrevettem egy szobrot a terasz sarkában. Azért tűnt fel,
mert szokatlan volt, nem olyasvalami, amit általában egy
kertben talál az ember. Egy nő ült egy széken. És a fotót
elnézve biztos vagyok benne, hogy ugyanarról a nőről van
szó. És még arra is gondoltam, hogy ismerősnek tűnik.
– Mert magára hasonlít! – mondta Floriano, miközben a

pincérnő levette a tálcájáról az italokat, és az asztalra
helyezte őket. – Úgy érzem, máris haladtunk valamennyit.

– Én pedig nagyon hálás vagyok, Floriano, de még
mindig nem hiszem, hogy az idős nő, akivel tegnap
találkoztam, elárulna bármit is, vagy elismerné, hogy
közünk van egymáshoz. Miért is tenné? Nem viselkedne
ugyanígy hasonló helyzetben? – érdeklődtem.

– Mi tagadás, ha belépne egy vadidegen a kertembe,
még ha tényleg feltűnően hasonlítana is az édesanyámra,
majd bejelentené, hogy a család tagja, biztosan
gyanakvással szemlélném – ismerte el Floriano józanul.

– Akkor mihez kezdünk ezek után? – kérdeztem.
– Vissza kell mennie hozzá. Talán elkísérhetném.
Nagyobb szavahihetőséget kölcsönöz önnek, ha az én
nevemet is meghallja.
Nem tudtam elfojtani egy fanyar mosolyt, amiért
Floriano ilyen biztosan meg volt győződve arról, hogy az
idős hölgy ​ismerni fogja. A dél-amerikaiak szégyentelen
nyitottsággal és őszinteséggel viszonyultak a
tehetségükhöz és az eredmé​nyeikhez.
– Ráadásul szeretném látni az említett szobrot, Maia –
folytatta Floriano. – Nem zavarná, ha önnel tartanék?
– Egyáltalán nem. Olyan kedves öntől, hogy ennyit segít
nekem.
– Biztosíthatom róla, örömmel tettem. Elvégre kiköpött
mása Brazília egyik leggyönyörűbb nőjének.
Elpirultam, mert kényelmetlenül éreztem magam a
bóktól. A cinikus oldalam rögtön működésbe lépett, és azt

fontolgatta, hogy vajon vár-e bármilyen viszonzást a
segítségéért cserébe. Tudtam, hogy manapság
megszokottak a futó, egyéjszakás kalandok, de ilyesmi
meg sem fordult a fejemben.

– Elnézést – mondta, miközben megcsörrent a telefonja,
és Floriano pergő, portugál nyelven beszélgetni kezdett
valakivel, akit queridának{12} nevezett. – Semmi gond –
mondta. – Negyedóra múlva ott leszek. – Rám pillantott, és
sóhajtott. – Sajnos mennem kell – mondta, és kiitta a
caipirinháját. – Petra, a lány, akivel együtt élek, megint
sikeresen elveszítette a kulcsát. – Az égre emelte a szemét,
majd a számlát kérte.

– Nem – mondtam határozottan. – Ezt én állom,
köszönetképpen a sok segítségért.

– Akkor én is köszönöm – bólintott hálásan. – Holnap
mikor találkozzunk?

– Amikor önnek alkalmas. Nincsenek terveim.
– Akkor legyen fél tizenegy, mielőtt Senhora Beatriz
Carval​ ho ebédelne, és ledőlne a délutáni pihenőjére.
Maradjon csak – mondta, miközben felemelkedett a
székéből. – Igya meg a borát nyugodtan! Akkor holnap,
Maia. Tchau.
Azzal elsétált, és könnyedén bólintott a pincérnőnek,
aki tiszteletteljes pillantással nézte a felismert hírességet.
Kortyoltam egyet a boromból, és nevetségesnek éreztem
magamat, hogy egy percig azt gondoltam, le akar velem
feküdni.
De mindenki máshoz hasonlóan, neki is megvolt a saját

élete. Nos, gondoltam, miközben az ajkamhoz emeltem a
borospoharat, talán hamarosan én is megtalálom a
sajátomat.

Tizenkettedik fejezet

Floriano másnap reggel pontosan érkezett a hotel
társalgójába, és útnak indultunk a piros Fiatjával.
Határozottan cikázott a sűrű forgalomban, miközben én
visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogy szűken előzgeti a
kocsikat.

– Honnan származik? – kérdeztem, hogy eltereljem a
figyelmemet szörnyű vezetési stílusáról. – Tősgyökeres
brazil?

– Ön szerint hogy fest egy tősgyökeres brazil? –
kérdezett vissza. – Ez a fogalom nem létezik a valóságban.
Félvérek, különböző nemzetek, hitek és bőrszínek
gyermekei vagyunk. Egyedül a régi nativók voltak „igazi”
brazilok, de őket a portugálok legyilkolták, amikor ötszáz
évvel ezelőtt megérkeztek, és megkaparintották
maguknak az ország kincseit. Azok, akik túlélték a véres
mészárlást, a hódítók által behurcolt betegségekben
pusztultak el. A hosszú családi história rövid verziója
szerint édesanyám portugál, édesapám pedig olasz
felmenőkkel büszkélkedhet. Brazíliában nem létezik
tiszta vérvonal.

Máris sok mindent megtanultam az országról,
amelynek talán a gyermeke vagyok.

– És mi a helyzet az Aires Cabral családdal?

– Nos, érdekes módon ők hamisítatlan portugál család
voltak, egészen addig, míg Izabela, az ön esetleges
dédanyja, meg nem érkezett a színre. Az apja dúsgazdag
volt, és olasz felmenőkkel büszkélkedhetett, vagyonát
pedig sokakhoz hasonlóan a kávéból szerezte. A sorok
között olvasva úgy tűnik, hogy az Aires Cabralokra nehéz
idők jártak, ez gyakran megesett a lusta
arisztokratacsaládokkal. Izabela gyönyörű nő volt,
tehetős szülőkkel, így minden bizonnyal könnyedén
megköttetett a frigy.

– Tehát mondhatjuk, hogy mindez egyelőre inkább
feltételezés, mintsem tény? – kérdeztem.

– Színtiszta spekuláció. De ha a történelem kutatásáról
van szó, mindig így járunk el, hacsak nem dátumokról
vagy egy véletlenül megtalált naplóról vagy levélről van
szó – igazolta magát Floriano. – Semmi sem lehet biztos,
hiszen a tanúk, akik megerősíthetnék a történetünket,
már nincsenek velünk. Történészként meg kell tanulni
összeilleszteni a kirakós játék darabkáit egy nagy egésszé.

– Igen. Azt hiszem, igaza van – töprengtem el, miután
megértettem, hogy mire gondol.

– Természetesen az internet korában a történelem és a
kutatás is megváltozott, hiszen minden megtalálható a
világhálón. Olyan korba lépünk, amelyben kevesebb
feltárandó titok és rejtély vesz minket körül. Kész
szerencse, hogy regényírással is foglalkozom, hiszen a
Wikipédia és társai elbitorolták történészként kivívott
helyemet. Az időskori emlékirataim teljesen értéktelenek

lesznek majd, hiszen bárki olvashat majd rólam az
interneten.

Ezen gondolkoztam, amikor Floriano – anélkül, hogy
útbaigazítást kért volna – bekanyarodott az A Casa das
Orquídeas felhajtójára.

– Honnan tudta pontosan, hogy hol van? – kérdeztem
meglepődve, miközben határozottan leparkolt a ház előtt.

– Kedves Maia, rég elveszett családja híresnek számít
Rióban. Minden történész ismeri ezt a házat. Egy letűnt
kor egyik utolsó őrzőjéről van szó. Tehát – mondta,
miközben leállította a motort, és felém fordult. – Készen
áll?

– Igen.
Floriano előrement, megközelítettük a házat, és
felsétáltunk a lépcsőn.
– A csengő nem működik – mondtam.
– Akkor majd kopogok.
Így is tett. Hangosan, mintha csak a holtakat akarná
felverni. Mivel fél percig nem érkezett válasz, Floriano
újra dörömbölt az ajtón, ezúttal még hangosabban, és
erre már felhangzott a sietős lépések zaja odabentről.
Utána hallottam, hogy a reteszeket eltolják, és a zárakat
is kinyitják. Végül kitárult az ajtó, és ugyanazt az ősz hajú
afrikai cselédet láttam meg a küszöbön, akivel már
legutóbbi látogatásom alkalmával is találkoztam. Amint
észrevett, a vonásai felismerést és riadalmat tükröztek.
– Elnézést a zavarásért, senhora, de a nevem Floriano
Quintelas. Senhorita D’Aplièse barátja vagyok.

Biztosíthatom arról, hogy nem akarjuk zavarni vagy
zaklatni az úrnőjét. De megtudtunk néhány dolgot, amely
őt is érdekelheti. Elismert történész és regényíró vagyok.

– Tudom, hogy kicsoda ön, Senhor Quintelas – mondta a
szobalány, miközben rajtam tartotta a szemét. – Senhora
Carval​ ho a reggeli kávéját fogyasztja a szalonban, de
ahogy arról az ön barátját már tájékoztattam: nagybeteg.

Ahogy hallgattam a szolgáló hivatalos stílusát,
kuncogni támadt kedvem. Úgy hangzott, mintha valami
olcsó viktoriánus melodrámában szerepelne.

– Mi lenne, ha bejönnénk, és elmagyaráznánk Senhora
Carvalhónak, hogy kik vagyunk? – javasolta Floriano. –
Ha úgy érzi, nem kíván velünk beszélni, ígérem,
elmegyünk.

Floriano a fél lábát már betette a küszöbön, így a
zavart cseléd kénytelen volt hátrébb lépni, és
mindkettőnket bevezetni a nagy járólapokkal borított
előtérbe, amelyből egy széles, íves lépcső vezetett a felső
szintre. A szoba közepén egy elegáns, mahagóni kisasztal
állt, az egyik fal előtt pedig egy tekintélyt parancsoló,
hosszúkás állóóra magasodott. Az íves lépcsősor alatt
láttam egy hosszú, szűk folyosót, amely az előtérből
egyértelműen a ház hátsó részébe vezetett.

– Kérjük, legyen olyan kedves, és mutassa az utat –
kérte Floriano a cselédet a hozzá illő udvarias
hangnemben.

Az asszony megállt egy pillanatra, mintha csak
mérlegelne valamit. Aztán bólintott, elindult a folyosón,

mi pedig követtük. Ám amikor megérkeztünk egy ajtóhoz
a homályos alagút végén, felénk fordult. Ezúttal pedig
láttam rajta, hogy rendíthetetlen, és nem léphetünk be
addig, míg nem beszélt az úrnőjével.

– Itt várjanak! – mondta határozottan.
Miután bekopogott, és belépett az ajtón, amelyet az
orrunk előtt csukott be, Florianóhoz fordultam.
– Csak egy idős, beteg hölgy. Helyes dolog felzaklatni?
– Nem, Maia, de ugyanígy megkérdezhetném, hogy
helyes-e visszatartani a vér szerinti szüleivel kapcsolatos
részleteket? Még az is lehet, hogy az ajtó mögött lévő hölgy
a nagyanyja. Az ő lánya pedig az ön édesanyja. Tényleg
annyit számít, hogy pár percre megzavarjuk a reggeli
szeánszát?
A komorna felbukkant az ajtóban.
– Öt percre fogadja önöket. Nem többre.
Újra magamon éreztem a pillantását, ahogy beléptünk
a nyirkos és dohos szagú, sötét szobába. A díszítésen
valószínűleg már évtizedek óta nem változtattak, és ahogy
a szemem hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem a
kopott, keleti szőnyeget a talpunk alatt, és az ablakon
lógó, petyhüdt, kifakult damasztfüggönyöket. Ám a szoba
szedett-vedett hangulatát ellensúlyozták a gyönyörű,
antik, rózsa- és diófából készült bútorok, valamint a
plafonról lelógó, szemkápráztató csillár.
Senhora Carvalho egy magas támlájú bársonyszékben
ült, a lábán pokrócot vetettek keresztbe. A mellette álló
asztalon egy kancsó víz és számtalan gyógyszeres doboz

sorakozott.
– Visszajött – mondta.
– Elnézést kérek, Senhorita D’Aplièse nevében is a

zavarásért – kezdte Floriano. – De biztosan megérti, hogy
számára nagyon fontos a családja felkutatása. Ettől nem
lehet eltántorítani.

– Senhor Quintelas – sóhajtott az idős hölgy –, már
megmondtam a barátjának tegnap, hogy nem tudok
segíteni.

– Biztos benne, Senhora Carvalho? Hiszen elég, ha a
kandalló feletti falon lógó portréra néz, és egyértelművé
válik, hogy Senhorita Maiát nem alantas célok vezérlik.
Nem pénzt szeretne, csak megtalálni a családját. Ez olyan
szörnyű dolog? Talán hibáztatja emiatt?

Abba az irányba néztem, amerre Floriano mutatott, és
megláttam egy nő olajfestményét, amelyről most már
tudtam, hogy Izabela Aires Cabralt ábrázolja. Ezúttal nem
voltak kétségeim. Még én magam is láttam, hogy kiköpött
mása vagyok.

– Izabela Aires Cabral volt az ön édesanyja – folytatta
Floriano. – És önnek is született egy Cristina nevű lánya
1956-ban.

Az idős hölgy ajkát összeszorítva ült csendesen.
– Tehát megfontolni sem hajlandó azt az eshetőséget,
hogy van egy unokája? El kell mondanom, hogy a
Senhorita D’Aplièse múltjával kapcsolatos bizonyítékokat
épp most gyűjti össze egy barátom a Museu da
Repúblicában. Vissza fogunk jönni – ígérte Floriano.

Az idős hölgy továbbra sem mondott semmit, és nem is
mert Floriano szemébe nézni. Hirtelen fájdalmasan
összerándult.

– Kérem, hagyjanak magamra – mondta, és láttam a
kínt a szemében.

– Elég – súgtam Florianónak kétségbeesetten. – Beteg,
nem tehetjük ezt vele.

Floriano beleegyezően bólintott.
– Adeus, Senhora Carvalho! Kellemes napot kívánunk.
– Nagyon sajnálom, Senhora Carvalho – tettem hozzá. –
Ígérem, többet nem zavarjuk.
Floriano sarkon fordult, és határozottan kisétált a
szobából, én pedig szégyenkezve követtem, és majdnem
elsírtam magam.
Láttuk, hogy a cseléd az előtérben várakozik, így felé
indultunk.
– Köszönjük, hogy beengedett, senhora – mondta
Floriano, miközben követtük az ajtóig. – Tartsa szóval –
súgta nekem. – Szeretnék valamit megnézni.
Miközben Floriano eltűnt a bejárathoz vezető lépcsők
aljánál, a cseléd felé fordultam, az arcomon megbánás
tükröződött.
– Nagyon sajnálom, hogy felzaklattuk Senhora
Carvalhót. Ígérem, hogy soha többé nem jövök vissza az
engedélye nélkül.
– Senhora Carvalho nagyon beteg, senhorita. Haldoklik,
és már nincs sok ideje hátra.
Ahogy a cseléd bizonytalanul álldogált az ajtóban,

megéreztem, hogy még szeretne valamit mondani nekem.
– Szerettem volna megkérdezni – mutattam a felhajtó

kö​zepén álló üres szökőkútra –, hogy látta-e a házat teljes
pompájában?

– Igen, itt születtem.
Láttam rajta, hogy visszaréved a múltba, miközben
szomorúan a romos kútra bámul. Aztán hirtelen felém
fordult, miközben a szemem sarkából figyeltem, hogy
Floriano eltűnik a ház oldala mellett.
– Senhorita – suttogta. – Van valamim az ön számára.
– Tessék? – kérdeztem vissza, mert a figyelmem
elkalandozott Floriano eltűnése miatt, és nem hallottam a
komorna szavait.
– Van valamim az ön számára. De kérem, ha önre
bízom, meg kell esküdnie, hogy soha nem árulja el
Senhora Carvalhónak. Nem tudná megbocsátani az
árulásomat.
– Természetesen – mondtam. – Tökéletesen megértem.
A komorna előhúzott egy vékony, barna papírba
burkolt csomagot fehér kötényének zsebéből, és átadta
nekem.
– Kérem, senkinek se árulja el, hogy odaadtam ezeket –
mondta érdes hangon. – Édesanyámtól kaptam őket. Azt
mondta, hogy az Aires Cabral család történetének részét
képezik, és a halála előtt átadta őket nekem megőrzésre.
Csodálkozva néztem rá.
– Köszönöm – nyögtem, miközben örömmel nyugtáztam,
hogy Floriano visszatért, és már az autó mellett áll. – De

miért? – kérdeztem.
Hosszú, csontos ujjával a vékony aranyláncon a

nyakamban lógó holdkőre mutatott.
– Tudom, hogy ki ön. Adeus! – azzal visszasietett a

házba, és bezárta a bejárati ajtót.
Zavartan dugtam a csomagot a táskámba, és lesétáltam

a lépcsőn az autóhoz.
Floriano már odabent ült, és járatta a motort.

Bemásztam mellé, majd elindultunk a tőle megszokott
gyors tempóban lefelé a behajtón.

– Látta a szobrot? – kérdeztem tőle.
– Igen – mondta, miközben kihajtottunk az útra, és
eltávolodtunk a háztól. – Sajnálom, hogy nem akarja
elismerni a rokonságot, Maia, de a furfangos észjárásom
máris megtalálta a kirakós eme furcsa darabjának a
helyét. Azt hiszem, már értem a vonakodását. Ha
visszaértünk a városba, azonnal kiteszem a hotelnál,
aztán visszamegyek a Museu da República könyvtárába.
Felhívjam, ha kiderítek valamit? – kérdezte, miközben
megérkeztünk a hotelba.
– Igen, kérem – válaszoltam, miközben kiszálltam az
autóból.
Intett, majd távozott, én pedig lifttel felmentem a
szobámba. Bezártam az ajtót, kiakasztottam a Ne
zavarjanak! táblát, az ágyhoz sétáltam, és elővettem a
csomagot. Egy köteg levelet találtam benne, amelyeket
egy zsinór fogott össze. Letettem az ágyra, kioldottam a
csomót, és előhúztam az első borítékot, amelyet gondosan

felvágtak egy levélbontó késsel. A címzést tanulmányozva
hamar kiderült, hogy minden levél egy bizonyos
„Senhorita Loen Fagundesnek” szólt.

Fájdalmasan lassan húztam elő a levelet, mert éreztem
a hajszálvékony levélpapír törékenységét az ujjaim
között. Kihajtogattam, és láttam, hogy a feladó címe
párizsi volt, a dátum pedig 1928. március 30. A következő
pár levelet is megvizsgálva ráébredtem, hogy az előttem
fekvő halmot nem rakták időrendi sorrendbe, hiszen
néhány levél 1927-ben íródott Loen Fagundesnek egy
brazíliai címre. Ahogy kinyitottam a többi borítékot,
láttam, hogy mindegyik alján az Izabela aláírás szerepelt,
aki talán a dédanyám lehetett... Újra fülembe csengtek a
komorna szavai.

Tudom, hogy kicsoda ön...
Akaratlanul is megérintettem a holdkőből készült
medált. Csak arra tudtam gondolni, hogy afféle emlékül
kaptam, talán pont édesanyámtól, amikor Pa Salt örökbe
fogadott. Amikor nekem adta, elmondta, hogy érdekes a
története. Talán finoman arra buzdított, hogy egy napon
majd kérdezzek rá, mert akkoriban még nem akart
felkavarni azzal, hogy a múltamról beszél.
A következő órában átlapoztam a leveleket – több mint
harminc volt belőlük –, és a rajtuk szereplő dátumok
szerint sorba rendeztem őket.
Nagyon szerettem volna azonnal elolvasni a hibátlan,
gyönyörű kézírással papírra vetett sorokat. Megcsörrent a
telefonom, és Floriano szólt bele izgatott hangon.

– Maia, híreim vannak. Átugorhatok egy óra múlva,
hogy beszéljünk?

– Nem lenne gond, ha holnap reggel találkoznánk? Azt
hiszem, összeszedtem egy kis gyomorrontást – vágtam ki a
hazugságot némi bűntudattal, hogy a nap hátralévő
részét a levelek olvasásával tölthessem.

– Akkor holnap tízkor?
– Hogyne, addigra biztos jobban leszek.
– Ha bármire szüksége lenne, Maia, csak hívjon.
– Úgy lesz, köszönöm.
– Nincs mit. Jobbulást! – köszönt el.
Kikapcsoltam a mobilomat, és szóltam a
szobaszerviznek, hogy küldjenek fel két üveg vizet és egy
melegszendvicset a szobámba. Miután megérkeztek, és
oda sem figyelve befaltam őket, remegő ujjakkal
felemeltem az első levelet, és olvasni kezdtem...

Izabela

Rio de Janeiro

1927 novembere

Tizenharmadik fejezet

Izabela Rosa Bonifacio apró lábak kaparászására
ébredt a parkettával borított szobában. Felült, lenézett az
ágyról, és azt látta, hogy egy sagui bámul rá. A kezében –
sajátjának miniatűr, szőrös mása – a majom egy fésűt
tartott. Bel akaratlanul is elnevette magát, ahogy a sagui
tovább nézte, és vizenyős, fekete szemével kérlelte, hogy
kereket oldhasson új játékszerével.

– Szeretnéd megfésülni a szőröd? – kérdezte, miközben
hason előrecsúszott az ágy széléig. – Kérem! – nyújtotta a
kezét a majom felé. – Add vissza! Az az enyém, és mãe{13}
nagyon dühös lesz, ha elcsened tőlem.

A majom a menekülőútja felé fordította a fejét, és
ahogy Bel hosszú, vékony ujja előrelendült, hogy kikapja
a markából a fésűt, az állat könnyedén az
ablakpárkányra ugrott, és eltűnt szem elől.

Bel nagyot sóhajtott, és visszahanyatlott az ágyra, mivel
tudta, hogy újabb fejmosásra számíthat a szüleitől, akik
szerint pontosan ilyen okból kell estére bezárnia a
spalettákat. A fésű kagylóból készült, és a keresztelőjére
kapta ajándékba apai nagyanyjától, és ahogy azt a
majomnak is mondta, édesanyja nem fog repesni a
boldogságtól. Bel visszavergődött a helyére, lehajtotta a
fejét a párnájára, és azt a hiú reményt ápolgatta, hogy a

sagui talán eldobja a fésűt a kertben, miközben
visszamenekül az otthonába a ház mögötti hegyoldal
dzsungelében.

Az enyhe szellő ráfújt egy sűrű, sötét hajtincset a
homlokára, és magával hozta az ablaka alatti kertben
növő guáva- és citromfák finom illatát. Bár az ágya
melletti óra szerint még csak reggeli fél hét volt, máris
érezte a közelgő forróságot. Felnézett, és látta, hogy
egyetlen felhőpamacs sem csúfítja el a gyorsan világosodó
égboltot.

Loen, a szobalánya még egy óráig nem kopogtat az
ajtaján, hogy segítsen neki felöltözni. Bel azon töprengett,
hogy vajon végre lesz-e bátorsága kimerészkedni a
házból, míg mindenki más alszik, és úszni egyet a
gyönyörű, kék csempés úszómedence hideg vizében,
amelyet apja, Antonio építtetett a kertben.

A medence Antonio legújabb szerzeménye és
büszkesége volt, hiszen ez volt az egyik első darab, amely
egy riói magánrezidencián kapott helyet. Egy hónapja az
összes fontos barátját meghívta, hogy nézzék meg, és
mindenki kötelességtudóan állt mellette, hogy
megcsodálhassa. A férfiak drága, egyedi szabású öltönyt
viseltek, a nők a legújabb párizsi divat szerint öltöztek, a
ruháikat az Avenida Rio Branco exkluzív boltjaiban
szerezték be.

Bel akkor ironikusnak gondolta, hogy senki sem hozott
magával fürdőruhát, és ő maga is teljes ünnepi díszben
feszített a perzselő hőségben, miközben forrón

vágyakozott az után, hogy kibújhasson az elegáns
ruhából, és belevethesse magát a hűs, tiszta vízbe.
Tulajdonképpen mind a mai napig nem látott senkit sem
fürdeni a medencében. Amikor megkérdezte, hogy ő
maga fürödhet-e benne, az apja megrázta a fejét.

– Nem, querida, a szolgák nem láthatnak meg
fürdőruhában. Olyankor ússz benne, amikor senki sincs a
közelben.

Mivel a szolgák mindig a közelben voltak, Bel gyorsan
ráébredt, hogy a medence csak egy újabb dísz, afféle
drágaság, amellyel apja lenyűgözheti a barátait. Egy
újabb állomás a hőn áhított társadalmi rang elnyeréséért
folytatott, soha véget nem érő küzdelemben.

Amikor megkérdezte mãe-t, hogy pai{14} miért tűnik
mindig elégedetlennek azzal, amije van, miközben Rio
egyik leggyönyörűbb házában élnek, és gyakran
ebédelnek a Copacabana Palace Hotelban, ráadásul egy
vadonatúj Ford automobiljuk is van, az anyja egykedvűen
vállat vont.

– Pusztán azért, mert mindegy, hogy hány autója vagy
birtoka van, a családnevét soha nem változtathatja meg.

Bel az elmúlt tizenhét évben megtanulta, hogy az apja
olasz bevándorlóktól származott, akik Brazíliába
érkezésük után a São Paulo körüli zöldellő, termékeny
földek kávéültetvényein kezdtek dolgozni. Antonio
édesapja nemcsak szorgalmasan dolgozott, hanem okos is
volt, hiszen elegendő megtakarítást gyűjtött össze egy
saját telek megvásárlásához és a saját üzlete

beindításához.
Mire Antonio elég idős lett a családi vállalkozás

átvételéhez, a kávéültetvény virágzott, így további
hármat vásárolhatott. A profitból meggazdagodott a
család, így amikor Bel nyolcéves lett, édesapja
megvásárolt egy gyönyörű, régi fazendát Riótól ötórányi
autóútra. A lány máig ezt a helyet nevezte az otthonának.
A magas hegycsúcsok között megbúvó óriási ház nyugodt
és barátságos volt, ráadásul Bel legkedvesebb élményei is
innen származtak. Akkoriban szabadon bejárhatta a
birtok kétezer hektáros területét, így idilli, gondtalan
gyermekkora volt.

Most azonban, bár közelebb került Rióhoz, Antonio még
mindig elégedetlen volt. Bel emlékezett rá, hogy egyszer
együtt ebédelt a szüleivel, amikor édesapja elmagyarázta
az anyjának, hogy egy napon miért kell majd
beköltözniük a városba.

– Rio a főváros, Brazília hatalmi központja. A részévé
kell válnunk.

Antonio vagyona a vállalkozásával együtt növekedett.
Három évvel ezelőtt az édesapja hazaérkezése után
bejelentette, hogy vett egy házat Cosme Velhóban, Rio
egyik legfelkapottabb negyedében.

– Mostantól a portugál arisztokraták sem nézhetnek
levegőnek, mivel a szomszédaink lesznek – büszkélkedett
Antonio, miközben győzedelmesen az asztalon dobolt.

Bel és édesanyja rémült pillantást váltottak, amikor
megtudták, hogy el kell hagyniuk a hegyekben álló

otthonukat a nagyváros kedvéért. Ám mindig visszafogott
édesanyja ezúttal ragaszkodott hozzá, hogy ne adják el a
Fazenda Santa Terezát, és tartsák meg a házat afféle
menedékként, ha nem bírnák elviselni a nyári hőséget
Rióban.

– Miért, mãe, miért? – sírdogált Bel aznap este, amikor
az édesanyja belépett a szobába, hogy jó éjszakát
kívánjon neki. – Úgy szeretek itt lakni. Nem akarok a
nagyvárosba költözni.

– Mert édesapádnak nem elég, hogy olyan gazdag
legyen, mint a portugál nemesek Rióban. Társadalmilag is
egyenlő akar lenni velük. És ki akarja vívni a
tiszteletüket.

– De mãe, még én is tudom, hogy a riói portugálok
lenéznek minket, olasz paulistákat{15}. Soha nem fogja
elérni a célját, igaz?

– Nos – válaszolta édesanyja fáradtan –, Antonio eddig
mindent elért, amit csak akart.

– De honnan tudjuk majd, hogy miként kell
viselkednünk? – kérdezte Bel. – Egész életemben a hegyek
között éltem. Soha nem fogunk úgy beilleszkedni, ahogy
pai szeretné.

– Édesapád máris azt tervezi, hogy találkozunk
Senhora Na​thalia Santosszal, egy portugál arisztokrata
hölggyel, akinek a családja nehéz helyzetbe került. Abból
él, hogy a hozzánk hasonló családoknak tanítja meg,
miként kell viselkedniük a riói társaságban. Sőt be is
vezeti őket a társaságba.

– Tehát játék baba lesz belőlünk, aki a legszebb
ruhákat hordja, szépen válaszol, és még illedelmes is?
Inkább a halál! – utánozta Bel egy fuldokló hangját, hogy
kifejezze elégedetlenségét.

– Nagyjából erről van szó, igen – kuncogott Carla a
lánya helyzetfelismerésén, meleg, barna szeme pedig
ragyogott a csodálkozástól. – És persze, Izabela, te, egy
szem, szeretett lánya vagy a tyúk, amelyik aranytojást
tojhat. Már most is gyönyörű vagy, Bel, édesapád pedig
abban reménykedik, hogy a külsőd miatt jól házasodhatsz
majd.

Bel döbbenten nézett az anyjára.
– Pai velem akarja megvásárolni a társadalmi
elismertséget? Hát, arra várhat! – Azzal hátat fordított, és
belebokszolt a párnájába.
A gömbölyded Carla az ágyhoz sétált, leült a szélére, és
párnás kezével megveregette a lánya hátát.
– Nem olyan rossz a helyzet, mint gondolnád, querida –
nyugtatta meg.
– De hiszen csak tizenöt éves vagyok! Szerelemből
akarok házasodni, és nem a pozíció miatt. Ráadásul a
portugál férfiak sápadtak, cingárak és lusták. Jobb
szeretem az olaszokat.
– Ugyan már, Bel, nem mondhatsz ilyet. Minden
nemzetnek vannak jó és rossz tulajdonságai. Biztos
vagyok benne, hogy apád talál neked valakit, aki
kedvedre való. Rio nagy város.
– Nem megyek!

Carla előrehajolt, és megcsókolta lánya fényes, sötét
haját.

– Azt meg kell hagyni, hogy apád természetét örökölted.
Jó éjszakát, querida!

Ez már három éve történt, és Bel édesanyjának
elsuttogott egyetlen szava sem változott. Édesapja még
mindig ambiciózus, édesanyja pedig még mindig gyengéd
volt, a riói társadalom pedig épp annyira nem engedett a
hagyományokból, mint kétszáz évvel ezelőtt, sőt a
portugál férfiak sem váltak vonzóbbá.

És mégis, jelenlegi otthonuk Cosme Velhóban gyönyörű
volt. Finom, okkerszínű falai és magas tolóablakai
gyönyörű, arányos szobákat rejtettek, amelyeket apja
utasításai alapján újítottak fel. Ahhoz is ragaszkodott,
hogy a legmodernebb kényelmi berendezések is helyet
kapjanak a házban, úgymint a távbeszélő és az emeleti
fürdőszoba. Odakint a tökéletesen rendezett kert Rio
világhírű arborétumának pompájával vetekedett.

A házat Mansão da Princesának nevezték el Isabel
hercegnő után, aki egyszer ivott a telken áthaladó, és
állítólag gyógyító erővel rendelkező Carioca folyó vizéből.

Ám Bel a tagadhatatlan luxus közepette is
nyomasztónak találta a Corcovado-hegy komor
közelségét, amely közvetlenül a ház mögött magasodott az
épület fölé. Gyakran kapta azon magát, hogy még mindig
a hegyek tágas, szabad terei és friss levegője után
vágyakozik.

Amióta megérkezett a városba, Senhora Santos, az
illemtanár Bel mindennapi életének részévé vált. Tőle
tanulta meg, miként kell belépnie egy szobába – vállak
hátra, fej egyenesen, lebegés –, és minden fontos riói
portugál család történetét bemagoltatta vele. És mivel
franciából, zongorázásból, művészettörténetből és az
európai irodalomból vett leckéket, Bel álmodozni kezdett
arról, hogy egyszer majd elutazik az öreg kontinensre.

Ám a gyámkodás legnehezebb része az volt, hogy
Senhora Santos mindenáron el akarta vele feledtetni az
anyanyelvét, amelyet édesanyjától tanult a bölcsőben. Bel
még mindig olasz akcentussal beszélte a portugált.

Gyakran nézett bele a tükörbe, és ilyenkor
megengedett magának egy fanyar kacajt. Hiszen Nathalia
Santos minden erőfeszítése ellenére még mindig
kiütközött a vonásaiban az igazi származása. Hibátlan
bőre, amelynek fent a hegyekben elég volt egy csipetnyi
napfény, és máris sötét, ragyogó bronzszínűre barnult –
Senhora Santos újra és újra figyelmeztette, hogy tartsa
távol magát a napfénytől –, tökéletesen illett dús, sötét
fürtjeihez és hatalmas, barna szeméhez, amely
szenvedélyes toszkán éjszakákról mesélt az igazi
otthonának hegyei között.

Telt ajka érzéki természetről árulkodott, melle pedig
minden áldott nap tiltakozott a szorosan meghúzott fűző
ellen. Miközben Loen minden egyes reggel
belegyömöszölte a hátsó pántokba, és próbálta
megszelídíteni nőiessége külső jeleit, Bel gyakran gondolt

arra, hogy a szűkös viselet pontos metafora a helyzetére.
Olyan volt, akár egy ketrecbe zárt vadállat, tele tűzzel és
szenvedéllyel.

Nézte, ahogy egy apró gekkó végigcikázik a mennyezet
egyik sarkából a másikba, és eltöprengett, hogy a
saguihoz hasonlóan a hüllő is bármikor megszökhet a
nyitott ablakon keresztül. Eközben ő még egy napot tölt
kötözött sonkaként, arra várva, hogy bedobják Rio
társadalmi kemencéjének perzselő forróságába, míg ő
próbálja elnyomni istenadta természetét, és inkább az
apja által elvárt illedelmes hölgy szerepét játssza.

A következő héten pedig a jövőjéről szőtt tervek új
szintre lépnek. Betölti tizennyolcadik életévét, és egy
látványos bálon a gyönyörű Copacabana Palace Hotelban
bevezetik a riói társasági életbe.

Bel tudta, hogy ezután az apja belekényszeríti a
legjobbnak tűnő házassági ajánlatba, amelyet csak kap.
És ezzel örökre elveszíti szabadsága utolsó morzsáit is.

Egy órával később ismerős kopogás figyelmeztette az
ajtónál Loen érkezésére.

– Jó reggelt, Senhorita Bel. Hát nem gyönyörű ez a mai
nap? – kérdezte a szobalány, miután belépett.

– Nem – válaszolta Bel rosszkedvűen.
– Jöjjön, fel kell öltöznie. Mozgalmas napja lesz.
– Igazán? – tettetett tudatlanságot, miközben pontosan
tudta, milyen kötelezettségek várnak rá napközben.
– Minha pequena{16}, ne játszadozzon velem! –
figyelmeztette Loen, és mint oly sokszor, amikor kettesben

voltak, most is visszatért a becenévhez, amelyet
gyerekkorában adott Belnek. – Ön is épp olyan jól tudja,
mint én, hogy tíz órakor zongoraórája lesz, aztán jön a
franciatanára. Délután pedig Madame Duchaine érkezik,
hogy utoljára igazítson a báli ruháján.

Bel lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha nem hallott
volna semmit.

Loen zavartalanul odasétált az ágyhoz, és gyengéden
megrázta a vállát.

– Mi van magával? Egy hét múlva tizennyolc éves lesz,
és az apja csodálatos bált szervezett a tiszteletére. Egész
Rio eljön majd. Talán nem izgatott?

Bel nem válaszolt.
– Mit szeretne ma felvenni? A krémszínűt vagy a kéket?
– kérdezősködött tovább Loen.
– Mindegy!
A szobalány nyugodtan odasétált a ruhásszekrényhez
és a fiókokhoz, majd saját maga válogatta ki a ruhákat, és
leterítette őket Bel ágyának szélére.
A lány vonakodva összeszedte magát, és felült.
– Ne haragudj, Loen! Szomorú vagyok, mert ma reggel
besurrant a szobába egy sagui, és elcsente a
nagyanyámtól ajándékba kapott fésűmet. Mãe dühös lesz
rám, mert megint nyitva hagytam a spalettát.
– Ne! – kiáltott fel Loen döbbenten. – Azt a gyönyörű
kagylófésűt ellopta egy majom a dzsungelből? Hányszor
mondták már, hogy zárja be a spalettát éjszakára?
– Sokszor – ismerte el Bel.

– Szólok a kertésznek, hogy nézzen körül a földön.
Hátha megtalálják valahol.

– Köszönöm – válaszolta Bel, miközben felemelte a
karját, hogy Loen könnyebben lehúzhassa róla a
hálóinget.

Reggeli közben Antonio Bonifacio a Copacabana
Palace-ban szervezett bál meghívottainak listáját
tanulmányozta.

– Senhora Santos valóban összegyűjtötte városunk
legjobbjait, és a többség el is fogadta a meghívást –
jegyezte meg elégedetten. – Bár a Carvalho Gomes és a
Ribeiros Barcellos család nem lesz jelen. Sajnálják, de más
elfoglaltságuk van – vonta fel a szemöldökét.

– Nem tudják, miről maradnak le – tette a kezét
megnyugtatóan a férje vállára Carla, hiszen ő is tudta,
hogy ez a két legfontosabb család Rióban. – Az egész város
erről beszél majd, ők is biztosan hallanak róla.

– Remélem – morogta Antonio. – Nem lesz olcsó
mulatság. És te, drága princesa, te leszel a fénypontja.

– Igen, papa. Nagyon hálás vagyok.
– Bel, tudod, hogy nem hívhatsz papának. Pai vagyok –
korholta Antonio.
– Sajnálom, pai, nehéz megváltoztatni egy ilyen régi
megszokást.
– Tehát – hajtogatta össze gondosan az újságot Antonio,
mie​ lőtt felállt volna az asztaltól, hogy búcsúzóul
odabiccentsen a feleségének és a lányának – bemegyek az

irodába, hogy elvégezzem a munkát, amiből majd
kifizetjük.

Bel pillantásával követte az apját, ahogy az távozott a
szobából, és arra gondolt, hogy még mindig milyen
jóvágású, magas, elegáns megjelenésével, dús, sötét
hajával és épphogy őszülő halántékával.

– Pai olyan feszült – sóhajtott fel Bel az édesanyja
mellett. – Szerinted aggódik miatta?

– Bel, az édesapád mindig feszült. Mindegy, hogy épp az
egyik kávéültetvényünk idei termése vagy a neked
szervezett bál miatt, mindig talál valamit, amin
idegeskedhet. Ő egyszerűen... ilyen – vont vállat Carla. –
Most mennem kell. Itt találkozom Senhora Santosszal ma
reggel, hogy átbeszéljük a Copacabana Palace-ban tartott
fogadás utolsó részleteit. Szeretné, ha csatlakoznál
hozzánk a zongora- és franciaórád után, hogy átnézzük a
vendéglistát.

– De mãe, már így is betéve tudom az egészet –
zsörtölődött Bel.

– Tudom, querida, de mindennek tökéletesen kell
sikerülnie.

Carla felállt az asztaltól, aztán még egy pillanatig
tétovázott, és visszafordult Bel felé.

– Még valamit el kell mondanom. Az egyik kedves
unokatestvérem, Sofia épp egy nagyon komoly betegség
után lábadozik, és meghívtam a három gyermekével
együtt, hogy jöjjenek el a fazendánkra, amíg lábra nem
áll. Mivel ott csak Fabiana és a férje lakik, el kell

küldenem Loent, hogy segítsen a gyerekek körül, amíg az
unokatestvérem pihen. Attól tartok, hogy a hét végéig
Loennek el kell utaznia a hegyekbe.

– De mãe! – kiáltott fel Bel felháborodottan. – A bálig
már csak pár nap van hátra. Mihez kezdek majd nélküle?

– Sajnálom, Bel, de nincs más választásom. Gabriela itt
marad, és biztosan megad minden segítséget, amire
szükséged lehet. Most pedig mennem kell, különben
elkésem – veregette meg Carla a lánya vállát
megnyugtatásképpen, majd távozott a szobából.

Bel visszasüppedt a székébe, és próbálta megemészteni
a kellemetlen híreket. Bosszantotta, hogy legszorosabb
szövetségese nélkül kell felkészülnie élete egyik
legfontosabb eseményére.

Loen a fazendájukon született, ahol afrikai elődei
rabszolgaként dolgoztak a kávéültetvényen. Amikor a
rabszolgaságot végül 1888-ban eltörölték, sok
felszabadított rabszolga azonnal eldobta a szerszámokat,
és elhagyta korábbi gazdáját, ám Loen szülei a maradás
mellett döntöttek. Tovább dolgoztak a fazenda akkori
lakóinak, egy gazdag portugál családnak, míg sok más riói
arisztokratához hasonlóan, akik rabszolgák híján nem
tudták megművelni az ültetvényeket, ők is kénytelenek
voltak eladni a földjüket. Loen apja ezt a pillanatot
választotta, hogy egy éjszaka örökre eltűnjön, így
édesanyja, Gabriela és a kilencéves Loen magára maradt.

Amikor Antonio pár hónappal később megvette a
fazendát, Carla megsajnálta őket, és ragaszkodott hozzá,

hogy cselédként a háznál maradhassanak. Három évvel
később anya és lánya együtt költöztek át a családdal
Rióba.

Ugyan Loen szigorúan véve egyszerű szolgáló volt,
Bellel együtt nőttek fel a mindentől távol eső fazendán.
Mivel kevés hasonló korú gyerek élt a környéken, akivel
játszhattak volna, különleges kapcsolat alakult ki
közöttük. Bár alig volt idősebb Belnél, Loen sokkal
bölcsebb volt a koránál, így mindig készen állt, hogy
tanácsot adjon fiatal úrnőjének, és megnyugtassa őt.
Kedvességéért és hűségéért cserébe Bel pedig azzal
töltötte a fazendán a hosszú, unalmas estéket, hogy
olvasni és írni tanította a lányt.

Így legalább, sóhajtott nagyot Bel, miközben a kávéját
szürcsölgette, levelezhetnek, míg távol vannak egymástól.

– Befejezte, senhorita? – szakította félbe a gondolatait
Gabriela egy barátságos mosollyal, amely arról
árulkodott, hogy hallotta Carla bejelentését.

Bel a kredencre pillantott, amely roskadozott a friss
mangó, füge, mandula és egy kosár még meleg kenyér
alatt. Egy egész utcát jól lehetne lakatni vele, nemhogy
egy háromtagú családot.

– Igen, leszedheted az asztalt. Sajnálom, hogy ilyen sok
munkád lesz Loen távollétében – tette hozzá.

Gabriela egykedvűen vállat vont.
– A lányom is csalódott lesz, hogy nem lehet itt a
születésnapi előkészületei alatt. De majd megoldjuk.
Gabriela távozása után Bel az asztalon heverő Jornal

do Brasil után nyúlt, és kinyitotta. A címoldalon egy
Bertha Lutz nevű nőjogi aktivistáról készített képet látott,
aki a támogatóival együtt a városháza előtt állt. Senhorita
Lutz hat éve indította el a Brazil Nők Egyenjogúságáért
Egyesületet, és a brazil nők szavazati jogáért kampányolt.
Bel mohó kíváncsisággal követte a tevékenységét. Úgy
tűnt, hogy a többi nő helyzete változóban van
Brazíliában, míg ő továbbra is ódivatú apjával élt, aki
abban hitt, hogy a nőket egyszerűen össze kell házasítani
a legtöbbet ajánló kérővel, majd egy fészekaljnyi
egészséges gyermeknek kell életet adniuk.

Amióta a városba költöztek, Antonio lényegében
bezárva tartotta drága lányát, és még azt sem engedte
meg neki, hogy női kísérő nélkül tegyen sétát odakint. Úgy
tűnt, az apja nem ismerte fel, hogy az a néhány vele
egykorú, udvarias teázás alkalmával megismert lány,
akiket Senhora Santos is megfelelőnek ítélt a
barátkozásra, olyan családból származott, amelyek
haladtak a korral, nem pedig küzdöttek ellene.

Például a barátnője, Maria Elisa da Silva Costa portugál
arisztokrata szülők sarja. De a családja – pai téves
elképzeléseivel szemben – nem pusztán egyik társasági
eseményről a másikra röppent. A régi portugál udvar,
amelynek pai is szeretett volna részévé válni a
családjával, nagyrészt már eltűnt a történelem
süllyesztőjében, és csak néhány letéteményese maradt,
akik görcsösen ragaszkodtak ehhez a lassan eltűnő
világhoz.

Maria Elisa egyike volt a Bel által megismert kevés
fiatal lánynak, akivel közös nevezőre jutott. Az apja,
Heitor elismert építészként dolgozott, és nemrégiben
abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ő építheti meg
a Cristo Redentor nevű emlékművet a házaik mögött
drámaian az ég felé magasodó Corcovado tetején. A Da
Silva Costa család a közeli Botafogóban élt, és ha az apja a
hegytetőre tartott, hogy méréseket végezzen a szoborral
kapcsolatban, gyakran Maria Elisa is elkísérte a Cosme
Velhóig, hogy meglátogassa Belt, míg Heitor felvonatozott
a hegyre. Bel ma is számított rá.

– Senhorita, hozhatok még valamit? – kérdezte
Gabriela, aki az ajtóban várakozott egy nehéz tálcával.

– Nem, köszönöm, Gabriela, elmehetsz.
Pár perccel később Bel is felállt, és elhagyta a szobát.

– Biztosan nagyon izgatott vagy a bál miatt – jegyezte
meg Maria Elisa, miközben a ház kertje fölé nyúló, sűrű
trópusi erdő árnyékában hűsöltek. A fák lombkoronáját
egy kisebb hadseregnyi kertész tartotta rendben, hogy az
erdő ne hódítson magának teret a hibátlan telken, de a
kerítésen túl háborítatlan dzsungel terült el a
hegyoldalban.

– Azt hiszem, akkor leszek a legboldogabb, ha véget ért
– válaszolta Bel őszintén.

– Hát, én már nagyon várom, az biztos – mosolygott
Maria Elisa. – Alexandre Medeiros is ott lesz, és teljesen
odavagyok érte. Maga lesz a mennyország, ha felkér

táncolni – tette hozzá, miközben kortyolt egyet a frissen
facsart narancsléből. – Van olyan fiatalember, akin
megakadt a szemed? – nézett kérdőn Belre.

– Nem, ráadásul tudom, hogy apám akar majd férjet
választani nekem.

– Olyan régimódi! Amikor veled beszélek, egészen
szerencsésnek érzem magam pai miatt, pedig ő meg
folyton a fellegekben jár, és csak a Cristójával törődik.
Tudtad – fogta suttogóra Maria Elisa –, hogy apám
valójában ateista, mégis lám, ő építi a legnagyobb szobrot
a világon a Mi Urunkról?

– Talán majd ez a feladat megváltoztatja! – jegyezte
meg Bel.

– Tegnap este hallottam mãe-jal beszélgetni arról, hogy
Európában szeretne szobrászt keresni az emlékműhöz.
Mivel sokáig távol lesz, mindannyian vele tartunk. El
tudod ezt képzelni, Bel? Láthatjuk majd Firenze, Róma és
persze Párizs nevezetességeit.

Maria Elisa elragadtatva ráncolta össze pisze, szeplős
orrát a gondolatra.

– Európában? – kiáltotta Bel, miközben a barátnője felé
fordult. – Maria Elisa, ebben a szent pillanatban
komolyan utállak. Mindig is el akartam jutni az Óvilágba.
Főleg Firenzébe, mert onnan származik a családom.

– Nos, talán ha már biztos a dolog, te is velünk jöhetnél,
legalább egy időre. Nekem is jobb lenne, különben csak
unatkoznék a két öcsém mellett. Mit gondolsz? – kérdezte
Maria Elisa izgalomtól ragyogó szemmel.

– Azt hiszem, csodás ötlet, de az apám nem engedné –
jelentette ki Bel egykedvűen. – Ha még az utcán sem
sétálhatok egyedül, aligha fogja megengedni, hogy
Európába utazzak egy óceánjárón. Ráadásul azt akarja,
hogy itt legyek Rióban, mert minél előbb férjhez akar
adni – morzsolt szét egy hangyát a cipője alatt
szomorkásan Bel.

A kocsibeállóról egy autó hangja hallatszott:
megérkezett Maria Elisa apja.

– Akkor – állt fel, és ölelte meg Belt barátságosan a lány
–, jövő csütörtökön találkozunk a bálodon?

– Igen.
– Adeus, Bel! – mondta, miközben végigsétált a kerten. –
És ne aggódj, ígérem, kieszelünk egy tervet.
Bel tovább üldögélt a helyén, és arról álmodozott, hogy
milyen lenne látni a firenzei dómot és a Neptun-kutat.
A Senhora Santos által szervezett órák közül mindig is a
művészettörténetet kedvelte a leginkább. Egy művészt
vettek fel, hogy tanítsa meg neki a rajzolás és a festés
alapjait. Rióba érkezése óta ezek a délutánok, amelyeket
az Escola Nacional de Belas Artes egyetemen található,
tágas műteremben töltött, jelentették számára a
legnagyobb örömet.
A művész szobrász volt, és azt is megengedte neki, hogy
a sűrű, vörös agyag megformálását is kipróbálja. Bel még
mindig emlékezett a nedves, puha anyagra az ujjai között,
és hogy m​ ilyen könnyen alakítható volt, miközben
igyekezett formába önteni.

– Igazán tehetséges – bólintott elismerően a művész,
miután megmutatta neki a milói Vénuszról készített, saját
meglátása szerint meglehetősen gyenge másolatot. Ám
függetlenül attól, hogy volt-e tehetsége a dologhoz, vagy
sem, Bel imádta a műterem hangulatát, és az órák
befejezése után hiányoztak neki a látogatások.

Hallotta, hogy Loen szólongatja a teraszról, és jelzi,
hogy Madame Duchaine megérkezett az estélyi ruha
utolsó próbája miatt.

Bel maga mögött hagyta az európai izgalmakról szőtt
gondolatait a dzsungelben, felállt, és visszasétált a kerten
keresztül a házba.

Tizennegyedik fejezet

Tizennyolcadik születésnapjának reggelén Bel arra
ébredt, hogy komor, szürke felhők suhannak át az égen
az ablakán túl, és fülét megütötte a közeledő vihar robaja.
Ez égszakadásra utalt, amely először baljósan gyűjt erőt,
míg az eget betöltik az óriási, vakító villámok. Aztán
hirtelen megnyílnak a felhők, és teketóriázás nélkül Rióra
engedik terhüket, hogy eláztassák a város lakóit.

Gabriela a szobában sertepertélt, és Bel programját
részletezte, majd az ablak felé fordult, hogy az eget
tanulmányozza.

– Reménykedjünk, hogy még a bál előtt leszakad az ég,
és elvonul a vihar, mire megérkeznek a vendégek. Milyen
szörnyűség lenne, ha a gyönyörű báli ruháját
összesározná, amikor kiszáll az autóból a hotelba menet.
Benézek a kápolnába, és megkérem a Szűzanyát, hogy
estére állítsa el az esőt, bújjon elő a nap, és szárítsa fel a
tócsákat. Jöjjön, Senhorita Izabela, a szülei már várják a
reggelivel. Az apja szeretné látni, mielőtt munkába
menne. Mindannyiunk számára különleges ez a nap.

Bár nagyon szerette Gabrielát, Bel századjára is azt
kívánta, hogy bárcsak itt lenne Loen, hogy osztozzon vele
ezen a különleges napon, és biztosan kissé meg is
nyugtatná.

Tíz perccel később belépett az étkezőbe. Antonio felállt
az asztaltól, és felé tárta a karját.

– Drága kislányom! Ma felnőtté válsz, és nem is
lehetnék büszkébb rád! Gyere, öleld meg apádat!

Bel az apja erős, védelmező karjai közé bújt, és
megérezte a jól ismert parfüm és hajolaj megnyugtató
illatát.

– Gyerünk, adj egy puszit édesanyádnak is, mi pedig
megmutatjuk az ajándékodat.

– Piccolina{17} – csúszott ki Carla száján a régi, olasz
becenév. Felállt az asztaltól, és szeretetteljesen
megcsókolta a lányát, majd hátralépett, és szélesre tárta a
karját.

– Oda nézzenek! Milyen gyönyörű vagy!
– Ezt is persze drága édesanyádtól örökölted – szúrta
közbe Antonio, és gyengéd pillantást vetett a feleségére.
Bel látta, hogy az édesapja szemében könnyek
gyülekeznek. Manapság ritkán mutatta ki az érzelmeit,
így azonnal a pai meggazdagodása előtti évek jutottak Bel
eszébe, amikor még csak egy egyszerű olasz család voltak.
A gondolattól összeszorult a torka.
– Gyere, nézd meg, mit vettünk neked! – Azzal Antonio
a mellette lévő szék felé nyúlt, és elővett két, bársonnyal
borított dobozt. – Nézd ezeket! – nyúlt lelkesen a nagyobb
doboz fedele után, hogy megmutathassa a tartalmát. –
Meg ezeket! – nyitotta ki a második, kisebb dobozt.
Belnek elakadt a lélegzete az előtte fekvő, gyönyörű
smaragd nyaklánctól és fülbevalóktól.

– Pai! Meu Deus! Elragadóak!
Bel közelebb hajolt, és apja beleegyező bólintása után
felemelte a nyakláncot a selyempárnáról. Aranyból
készült, és különböző méretű smaragdok díszítették, a
végén pedig egy szemkápráztató, fényes kő került a
foglalatba.
– Próbáld fel! – noszogatta az apja, és intett a
feleségének, hogy segítsen bekapcsolni hátul az ékszert.
Amikor Carla végzett, Bel ujja a nyakához tévedt, és
megsimogatta a sima követ.
– Jól áll?
– Mielőtt megnéznéd, a fülbevalót is fel kell próbálnod –
mondta Antonio, Carla pedig bekapcsolta a finoman
megmunkált, csepp alakú drágaköveket.
– Íme! – terelte Antonio a kredenc oldalán lógó tükör
elé Belt. – Csodálatosak! – kiáltotta, miközben lánya
tükörképét tanulmányozta, amelyben csak úgy ragyogtak
az ékszerek a karcsú nyakának krémszínű bőrén.
– Pai, biztos egy vagyonba kerültek.
– Minas Gerais smaragdbányájából származtak, és én
magam ellenőriztem a megmunkálatlan drágaköveket,
hogy a legszebbet válasszam.
– És persze, querida, a krémszínű, smaragd cérnával
díszített estélyidet is úgy terveztük meg, hogy jól mutasson
rajta a születésnapi ajándékod – tette hozzá Carla.
– Ma este – folytatta Antonio elragadtatva – nem találsz
olyan nőt a bálteremben, akinek szebb vagy drágább
ékszere lenne. Még akkor sem, ha magukat a portugál

koronadíszeket viselnék!
A gyönyörű ajándék okozta gyermeki, természetes

öröm azonnal elpárolgott. Bel a tükörképét bámulta, és
ráébredt, hogy az ékszer célja nem az volt, hogy Antonio
örömet okozzon a lányának a születésnapján. Csak egy
újabb módja volt annak, hogy lenyűgözze az estélyre
érkező fontos embereket.

Most már közönségesnek és hivalkodónak érezte a
nyakát díszítő, ragyogó, zöld drágaköveket... nem volt több
egyszerű vászonnál, amelyen az apja a tulajdon
gazdagságával kérkedhetett. A szemét ellepték a
könnyek.

– Ó, querida, ne sírj! – lépett oda mellé azonnal Carla. –
Tudom, hogy sok minden kavarog benned, de nem
zaklathatod fel magad ezen a különleges napon.

Bel ösztönösen az édesanyja felé nyúlt, és a vállára
hajtotta a fejét, miközben belenyilallt a jövőtől való
félelem.

Bel élénk emlékképek zűrzavaros forgatagaként
gondolt vissza a tizennyolcadik születésnapjára a
Copacabana Palace-ban – az estére, amelyen ő, és ami
talán még fontosabb, az édesapja is a riói társasági élet
megkerülhetetlen tagjává vált.

Gabriela szemmel láthatólag megfelelő felajánlást tett
a Szűzanyának, mert ugyan egész délután esett, négy
órára, nem sokkal azután, hogy Bel megfürdött, és a
fodrász megérkezett, hogy sűrű, ragyogó fürtjeit ünnepi

kontyba rendezze a feje tetején, az eső elállt.
A frizurájába apró smaragdokat fűztek, ez egy újabb
ajándék volt édesapjától. Szaténból készült ruhája pedig
egyenesen Párizsból érkezett, és Madame Duchaine
tökéletesen szabta az alakjára, hogy ízlésesen
hangsúlyozza ki a mellét, vékony csípőjét, feszes hasát, és
úgy simuljon rá, akár egy második bőrréteg.

Amikor megérkezett a hotelba, az apja által fizetett
fényképészek egész tömege lendült akcióba, miután
Antonio oldalán kiszállt az autóból. A vakuk
kereszttüzében sétáltak be az épületbe.

A szökőkútból egész este úgy folyt a pezsgő, mint a víz,
és Oroszországból importált, ritka belugakaviárt
szolgáltak fel ingyen, mintha csak olcsó utcai étel,
salgadinhos lenne egy bódéból.

Egy pazar homárlakoma után, amelyhez a legjobb
francia bort kínálták, Rio legfelkapottabb zenekara
játszott a teraszon. Az óriási úszómedencét deszkákkal
fedték le, hogy a vendégek a csillagok fénye alatt
táncolhassanak.

Antonio kérlelhetetlenül elutasította, hogy szambát
játszanak, amelyet növekvő népszerűsége ellenére
továbbra is a riói szegények zenéjének tartottak. Senhora
Santos azonban meggyőzte, hogy engedélyezzen néhány
ritmusosabb maxixe-számot, mivel ezt a gyors ütemű
táncot a legfelkapottabb párizsi és New York-i klubokban
játszották.

Bel emlékezett rá, hogy több férfi is felkérte, ám az

érintésük a fedetlen vállán épp olyan hatást keltett, mint
egy szúnyog, amelyet bármikor elhessegethet.

Aztán Antonio odavezetett hozzá egy fiatalembert.
– Izabela – mondta –, hadd mutassam be Gustavo Aires
Cabralt. Már régóta messziről csodál téged, és nagy
örömére szolgálna, ha táncolnál vele.
Bel a vezetéknévből azonnal tudta, hogy ez az apró,
fancsali képű férfi Brazília egyik legelőkelőbb
családjának sarja.
– Természetesen – válaszolta, miközben tiszteletteljesen
a földre szegezte a pillantását. – Enyém lenne a
megtiszteltetés, senhor.
Nem tudta nem észrevenni, hogy Gustavo olyan
alacsony volt, hogy a szeme épphogy egy magasságban
volt az övével, és amint előrehajolt, hogy megcsókolja a
kezét, lehetősége nyílt egy gyors pillantást vetni máris
kopaszodó fejbúbjára.
– Senhorita, hol rejtőzött eddig? – kérdezte a parkettra
menet. – Kétség sem fér hozzá, hogy ön a legszebb nő
Rióban.
Táncolás közben Belnek nem kellett az apjára
pillantani ahhoz, hogy tudja, önelégült mosollyal figyeli
őket.
Később, miután felvágták a tízemeletes tortát, és
mindenki kapott még egy pohár pezsgőt a szökőkútból a
köszöntéshez, váratlan robaj ütötte meg Bel fülét.
A teraszon álló többi emberhez hasonlóan ő is a zaj
irányába fordult, és egy, a part közelében ringatózó hajót

látott, amelyről több száz szikraszökőkutat, rakétát és
darabjaira hulló csillagot lőttek fel. A színes tűzijáték
fénybe borította Rio éjszakai égboltját, és mindenki elállt
lélegzettel figyelte a látványosságot. Bel épphogy ki tudott
préselni magából egy erőltetett, hálás mosolyt, miközben
Gustavo a válla felett leselkedett.

Bel másnap tizenegykor ébredt, és miután írt egy
levelet a fazendán kuksoló Loennek – akiről tudta, hogy
alig várja a híreket a bálról –, kijött a fürdőből, és lement
a földszintre. A Bonifacio család csak jóval hajnali négy
után ért haza, így a szülei is épp kései reggelijüket
fogyasztották feltűnően fátyolos szemmel.

– Nézzenek oda, ki van itt – kedélyeskedett Antonio a
feleségével. – Rio újonnan megkoronázott hercegnője!

– Jó reggelt, pai. Jó reggelt, mãe – mondta, miközben
leült, és Gabriela odalépett hozzá, hogy kiszolgálja. – Csak
kávét kérek, köszönöm – hessegette el az étellel megrakott
tányért.

– Hogy vagy ma reggel, kedvesem?
– Kissé fáradtan – vallotta be.
– Talán túl sok pezsgőt ittál tegnap este? – kérdezte az
apja. – Én biztosan!
– Nem, csak egyetlen pohárral ittam tegnap.
Egyszerűen csak fáradt vagyok. Ma nem kell bemenned
dolgozni az irodába, pai?
– Dehogynem. Csak arra gondoltam, hogy most az
egyszer kések egy kicsit. Nézd csak! – mutatott Antonio