E. L. James - Grey

Copyright © 2011, 2015 by Fifty Shades Ltd

Hungarian translation © Babits Péter, 2015
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Grey, Arrow Books, 2015
Borítófotó © ra2studio
Fordította Babits Péter

ISBN 978-963-310-767-6
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
A Libri Kiadó az LS Kiadói Csoport tagja

Felelős szerkesztő Huszti Gergely
Szerkesztő Palkó Katalin

Olvasószerkesztő Györke Maria
Borítóterv Sqicedragon és Megan Wilson
A borítót az eredeti alapján készítette Tillai Tamás

Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik kérték…
és csak kérték… és kérték a folytatást.
Köszönök mindent, amit értem tettetek.
Miattatok varázslatos minden napom.

2011. május 9., hétfő

Három autóm van. Gyorsan mennek a padlón, nagyon gyorsan. Egy piros, egy zöld és egy sárga. A zöldet
szeretem, az a legjobb. Mami is szereti őket. Szeretem, amikor a mami játszik az autókkal és velem. Neki
a piros a kedvence. Most a kanapén ül, és a falat nézi. A zöld autó odarepül a szőnyegre. A piros követi,
azután a sárga. Bumm! A mami nem is látja. Újra megcsinálom. Bumm! A mami mégsem látja. Becélozom
a lábát a zöld autóval, de a zöld autó begurul a kanapé alá. Nem érem el, túl nagy a kezem a réshez. Mami
nem látja. A zöld autót akarom, de mami csak ül a kanapén, és nézi a falat. Mami. Az autóm. Nem hallja.
Mami. A kezét rángatom, mire hátradől, és behunyja a szemét. Ne most, bogaram, ne most. A zöld autóm
ott marad a kanapé alatt. Örökre ott marad a kanapé alatt. Látom, de nem érem el. A zöld autóm kezd
bolyhos lenni. Szürke szőr és por borítja. Vissza akarom kapni, de nem érem el. Sosem érem el. A zöld
autóm elveszett. Elveszett, már soha többé nem játszhatom vele.

Kinyitom a szememet, mire az álom belefakul a kora reggeli fényekbe. Mi a franc volt ez? Az elmosódó
foszlányok után kapok, de kicsusszannak az ujjaim közül.

Ahogyan a legtöbb reggel, csak legyintek, felkelek az ágyból, és keresek a gardróbban egy frissen mosott
melegítőt. Odakint az ólomszürke ég esőt ígér. Nincs kedvem megázni a napi kocogás kedvéért, ezért az
emeleti edzőterembe megyek, ahol bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem a reggeli üzleti híreket, míg a
futópadon izzadok.

Gondolataim az előttem álló nap körül keringenek. Egész nap csak megbeszélések, bár később eljön a
személyi edzőm, hogy megdolgoztasson az irodámban. Bastille mindig kellemes kihívás.

Talán ha felhívnám Elenát?

Ja. Talán. Vacsorázhatnánk valamikor a héten.

Zihálva leállok a futással, és leszegett fejjel indulok zuhanyozni, hogy megkezdődjön az újabb egyhangú
nap.

– AKKOR HOLNAP – bocsátom el az irodám küszöbén álló Claude Bastille-t.

– Ezen a héten golfozunk, Grey. – Önhitten vigyorog, miután tudja, hogy a golfpályán biztos a győzelme.

Mogorva arccal nézem, ahogy sarkon fordul és távozik. A búcsúval csak sót dörgöl a sebeimbe, mert
bármily hősiesen küzdöttem is a mai edzésen, személyi edzőm alaposan szétrúgta a seggem. Bastille az
egyetlen, aki képes legyűrni, és most a golfpályán is tetézni akarja a diadalát. Ki nem állom a golfot, de
manapság oly sok üzlet köttetik a gyepen, hogy el kell viselnem ezeket a leckéket… s bár nem szívesen
vallom be, a Bastille elleni harc tényleg javít a játékomon.

Ahogy az ablakon át Seattle-t nézem, tudatomba kéretlenül is beszivárog az unott közöny. Komor, szürke
kedélyem az időjárást tükrözi. Egyforma napjaim összemosódnak, rám férne egy kis változatosság. Egész
hétvégén dolgoztam, és most, továbbra is az irodám fogságában, nem lelek nyugalmat. Nem lenne szabad
így éreznem, miután Bastille megtúráztatott, de ez van.

A homlokomat ráncolom. A kiábrándító igazság az, hogy mostanában csak egyvalami kelti fel az
érdeklődésemet: a döntés, hogy két tehergépre való rakományt küldök Szudánba. Erről jut eszembe –
Rosnak már rég jelentenie kellett volna a számokat és az útvonalat. Mi a fenére vár? Vetek egy pillantást
a naptáramra, és a telefon után nyúlok.

A francba. El kell viselnem a levakarhatatlan Miss Kavanagh-t, aki interjút akar készíteni a WSU
diáklapjának. Mi a nyavalyáért mentem bele? Gyűlölöm az interjúkat – a rosszul tájékozott és irigy
emberek tolakodó kérdéseit, ahogy próbálnak befurakodni a magánéletembe. Ráadásul még diák is. A
telefon életre kel.

– Igen – csattanok fel, mintha Andrea tehetne mindenről. Legfeljebb majd rövidre szabom az interjút.

– Miss Anastasia Steele van itt, Mr. Grey.

– Steele? Katherine Kavanagh-t vártam.

– Miss Anastasia Steele van itt, uram.

Utálom a meglepetéseket.

– Küldje be.

Lám, lám… Miss Kavanagh nem ért rá. Ismerem az apját, Eamont, a Kavanagh Media tulajdonosát.
Üzleteltünk már, agyafúrt piaci szereplő és racionális emberi lény benyomását keltette. Ezzel az interjúval
neki teszek szívességet, amit később, a megfelelő időpontban készpénzre válthatok. Be kell vallanom,
kicsit kíváncsi is vagyok a lányára, hogy lássam, milyen messze esett az alma a fájától.

Az ajtónál támadt hirtelen mozgolódásra felpattanok, amint nagy lendülettel hosszú gesztenyebarna haj, két
sápadt kar és két barna csizma robban be az irodámba. Elnyomom magamban az ügyetlenség felett érzett
természetes viszolygást, és a lányhoz sietek, aki a fejest követően négykézláb landolt a padlón.
Megragadom törékeny vállát, és felsegítem.

Tiszta, szégyenkező tekintete találkozik az enyémmel, hogy egy pillanatra kibillentsen. Valami hihetetlenül
kék a szeme, és olyan ártatlan, hogy egy szörnyű pillanatig úgy érzem, mintha keresztüllátna rajtam, s ott
állnék… védtelenül. Félelmetes ez a gondolat, nyomban félre is söpröm.

Apró, édes arcán szétárad a pír, a legártatlanabb halvány rózsaszín. Futólag eltűnődöm, mindenütt ilyen
lehet-e a bőre – makulátlan –, s hogy milyen lenne, ha a nádpálcától pirulna ki így.

Basszus.

Véget vetek a nem ideillő, sőt riasztó gondolatnak. Mire nem gondolsz, Grey? A lány túl fiatal. Tátott
szájjal mered rám, míg én ellenállok a kísértésnek, hogy égnek emeljem a szemem. Bizony, bizony, bébi,
ez itt egy emberi arc, egy bőrrétegnyi mélységben. El kell oszlatnom az ártatlan szempárból sugárzó
feltétlen csodálatot, de legalább hadd élvezzem ki!

– Miss Kavanagh? Christian Grey vagyok. Minden rendben? Nem óhajt helyet foglalni?

Újra az a szégyenpír. Visszanyerem az önuralmamat, úgy tanulmányozom. Igencsak vonzó – vékony és

sápadt, az egyetlen tű alig tudja kordában tartani hosszú sötét haját.

Barnaság.

Igen, nagyon is vonzó. A kezemet nyújtom, míg ő hebegve szabadkozik, ahogy a tenyerembe helyezi a
magáét. Hűvös és puha a bőre, a szorítása viszont meglepően erőteljes.

– Miss Kavanagh megbetegedett, ezért engem küldött. Remélem, nem bánja, Mr. Grey. – Halk hangjából
dallamosság csendül ki, s ahogy szabálytalan ütemben pislog, megrebbennek hosszú pillái.

Képtelen vagyok megőrizni a komolyságomat, mert eszembe jut kevéssé elegáns belépője, de azért
rákérdezek, kicsoda.

– Anastasia Steele. Angol irodalmat tanulok Kate-tel… öö, Katherine-nel… öö, Miss Kavanagh-val a
vancouveri WSU-n.

Könyvmoly típus, mi? Annak is néz ki. Rosszul öltözött – formátlan pulóver, egyszerű barna szoknya és
kényelmes csizma mögé rejti törékeny alakját. Van egyáltalán stílusérzéke? Nyugtalanul tekint körbe az
irodámban – mindenhová néz, csak rám nem, állapítom meg szórakozottan.

Hogyan is lehetne ez a fiatal nő újságíró? Fikarcnyi rámenősség sincs benne. Zavart, félénk… alázatos.
Fejcsóválva űzöm el a szégyentelen gondolatot, és eltűnődöm, mennyire helytálló az első benyomás.
Miután elmormolok néhány közhelyes megjegyzést, újra megkérem, hogy üljön le. Közben felfigyelek rá,
hogy irodám festményeit méregeti, s mielőtt még észbe kapnék, magyarázni kezdek.

– Egy helyi művész, Trouton alkotásai.

– Gyönyörűek. Egyedülállóvá teszik a hétköznapit. – Ábrándos hangon beszél, teljesen elvész Trouton
kivételes képi világában. Finoman megmunkált a profilja – fitos orra, puhán telt ajka –, és a szavaival
pontosan visszaadja az érzéseimet. Egyedülállóvá teszik a hétköznapit. Találó észrevétel. Miss Steele
okos lány.

Egyetértek, közben megigézve figyelem, ahogyan a pír lassan újra szétárad a bőrén. Helyet foglalok vele
szemben, próbálom kordában tartani a gondolataimat. Ormótlan táskájából előhalászik néhány gyűrött
lapot és egy diktafont. Iszonyú ügyetlen, kétszer is leejti azt a vackot a Bauhaus kávézóasztalomra.
Nyilvánvalóan sosem csinált még ilyet, ezt valami felfoghatatlan okból mégis szórakoztatónak találom.
Szokványos körülmények között pokolian bosszant a kétbalkezesség, most azonban mutatóujjam mögé
rejtem a mosolyomat, és ellenállok a késztetésnek, hogy felállítsam helyette a diktafont.

Míg pepecsel és egyre jobban kipirul, felötlik bennem, hogy egy lovaglópálca segítségével sokat
fejleszthetnék motoros képességein. Megfelelően alkalmazva a pálca még a legizgágább emberből is
kezes bárányt csinál. A tétova gondolattól fészkelődni kezdek. Ahogy lopott pillantást vet rám, beharapja
telt alsó ajkát.

Basszus! Hogy nem vettem észre, milyen ingerlő a szája?

– Én… elnézést. Nem vagyok túl gyakorlott.

Nem mondod, bébi. Francot se érdekel, amíg nem tudom levenni a szemem az ajkadról.

– Csak nyugodtan, Miss Steele, ráérünk. – Kell még egy pillanat, amíg ráncba szedem illetlen
gondolataimat.

Grey… fejezd ezt be. Azonnal.

– Nem bánja, ha felveszem a válaszait? – kérdezi őszinte, várakozásteli arccal.

Nevetnem kell.

– Azok után, hogy ekkora fáradsággal beállította a diktafont, még kérdi?

Pislog, tágra nyílt szemével egy pillanatig elveszettnek tűnik, mire eluralkodik rajtam a bűntudat
ismeretlen érzése.

Ne légy már ekkora szarzsák, Grey.

– Nem, nem bánom. – Nem akarok felelős lenni ezért a tekintetért.

– Elmondta Kate… mármint Miss Kavanagh, hogy miért készítünk interjút önnel?

– Igen, a diákújság tanévzáró számában fog megjelenni, miután a diplomaosztón én mondom a nagy
beszédet. – Nem tudom, abba miért egyeztem bele. Sam a PR-ról azt mondja, a WSU ökológiai tanszékére
ráfér a hírverés, hogy több olyan támogatót is megnyerjen, mint én. Sam amúgy is bármit megtenne, csak
bekerüljünk a hírekbe.

Miss Steele továbbra is hunyorog, mintha ez az egész újdonság lenne a számára – és helytelenítené. Hát
semmilyen kutatást nem végzett az interjú előtt? Ennyit tudnia kellene. A gondolat lehűti lelkesedésemet.
Olyan… bosszantó, nem ezt várom azoktól, akik igénybe veszik az időmet.

– Értem. Lenne néhány kérdésem, Mr. Grey. – A füle mögé simítja egyik hajtincsét, amivel eltereli
figyelmemet a bosszúságomról.

– Gyanítottam – jegyzem meg szárazon, hadd kínlódjon. Így is tesz, aztán kihúzza magát, hátrafeszíti
keskeny vállát. Komolyan veszi a feladatát. Előrehajol, lenyomja a felvétel gombot, majd homlokráncolva
lenéz összegyűrt jegyzeteire.

– Ön nagyon fiatal ahhoz képest, hogy mekkora vállalatbirodalmat vezet. Minek köszönheti a sikerét?

Csak ennyire telik tőle? Micsoda elcsépelt kérdés. Szikrányi eredetiség sincs benne. Kiábrándító.
Előveszem a szabvány választ a kivételes emberekről, akik nekem dolgoznak. Akikben jobban bízom,
mint bárkiben, ezért jól megfizetem őket… bla-blab-bla. Az a helyzet, Miss Steele, hogy kivételesen jó
vagyok abban, amit csinálok. Számomra ez gyerekjáték. Felvásárolom a betegeskedő, rosszul menedzselt
cégeket, és helyre teszem őket, vagy ha teljesen reménytelenek, kiveszem belőlük a használható elemeket,
és eladom annak, aki a legtöbbet kínálja. A kulcs az, hogy felismerem a kettő közti különbséget, ami
óhatatlanul elvezet a felelős posztokon ülő emberekhez. Aki sikeres akar lenni az üzletben, annak jó
alkalmazottakra van szüksége, én pedig jobban ismerem az embereket, mint bárki más.

– Talán csak szerencsés – jegyzi meg csendesen.

Szerencsés? Bosszúság suhan át rajtam. Szerencsés? Hogy merészeli? Visszafogott és csendes, de ez a
kérdés? Soha senki még csak nem is célzott rá, hogy a szerencsének köszönhetnék bármit. Kemény munka
és jó vezetés. Kiválasztani a megfelelő embereket és rajtuk tartani a szemünket, szükség esetén korrigálni,
vagy ha nem érnek fel a kihívásokhoz, kirúgni őket. Ezt csinálom, méghozzá jól. Ennek semmi köze a
szerencséhez! Francba az egésszel. Műveltségem fitogtatására kedvenc iparmágnásom, Harvey Firestone
szavait idézem.

– A vezetés legnagyobb kihívása a tehetség kiaknázása és fejlesztése.

– Úgy beszél, mint akinek mániája az irányítás – jelenti ki totál komolyan.

Mi a szar? Talán mégiscsak átlát rajtam.

Az irányítás a második természetem, bébi.

Remélem, hogy egy komoly pillantással megfélemlíthetem.

– Tudja, én mindent az irányításom alatt tartok, Miss Steele. – Téged is szívesen irányítanálak, itt és most.

A vonzó bőrpír újra szétárad az arcán, és ismét beharapja az ajkát. Tovább fecsegek, próbálom elterelni
figyelmem a szájáról.

– A hatalom gyakorlásának egyik alapfeltétele, hogy bízzunk magunkban, sőt titokban úgy érezzük, arra
születtünk, hogy irányítsuk a dolgokat.

– Hatalmasnak érzi magát? – kérdi lágy, megnyugtatónak szánt hangon, ívelt szemöldöke mégis
rosszallásról árulkodik. Tudatosan próbál felingerelni? A kérdései, a hozzáállása borít ki, vagy inkább az
a tény, hogy ennyire vonzónak találom? Egyre bosszúsabb vagyok.

– Több mint negyvenezer embert alkalmazok, ami jár némi felelősséggel – vagy hatalommal, ha úgy
tetszik. Ha úgy döntök, hogy már nem érdekel a telekommunikációs üzlet, és eladok mindent, egy hónapon
belül húszezer embernek okoz komoly gondot a jelzálogkölcsön kifizetése.

A száját is eltátja a választól. Ez már tetszik. Ezt add össze, bébi. Érzem, ahogy helyére billen a lelki
egyensúlyom.

– Nem kell felelni az igazgatótanácsnak?

– Enyém a vállalat. Nem kell felelnem semmilyen igazgatótanácsnak. – Ezt is tudhatná.

– És a munkán kívül mi más érdekli? – folytatja kapkodva, miután helyesen méri fel reakciómat. Tudja,
hogy ki vagyok bukva, s ez valami megmagyarázhatatlan okból örömmel tölt el.

– Szerteágazó az érdeklődésem, Miss Steele. Nagyon szerteágazó. – Képek villannak fel a játszószobából,
őt látom különféle testhelyzetekben: a kereszthez bilincselve, szétvetett tagokkal a baldachinos ágyon,
hason fekve az ostorozó padon. S lám – újra elpirul. Olyan ez, mint valami védelmi mechanizmus.

– Ha ilyen keményen dolgozik, hogyan lazít?

– Lazítok? – Okos kis szájából furán, mégis mulatságosan cseng a szó. Amúgy mikor tudnék én lazítani?
Sejtelme sincs róla, hogyan élek, ám ahogy újra célba vesz ártatlan szemével, azon kapom magam, hogy
komolyan mérlegelem a kérdést. Hogyan lazítok? Vitorlázom, repülök, kefélek… próbára teszem az ilyen
vonzó barnaságok tűrőképességét, miközben ráveszem őket, hogy engedelmeskedjenek… A gondolat
nyomán feszengenem kell, mégis gördülékenyen válaszok, épp csak a legkedvesebb időtöltéseimet hagyom
ki.

– Sokat fektet a gyártásba. Miért van ez?

– Szeretem létrehozni a dolgokat. Szeretem tudni, hogyan működnek: mitől mozognak, hogyan kell
megépíteni és szétszedni őket. És szeretem a hajókat. Mit mondhatnék még? – Élelmet szállítanak a világ
minden részébe.

– Ez úgy hangzik, mintha a szívére hallgatna, nem a logikára vagy a tényekre.

A szívemre? Én? Jaj, dehogy, bébi.

A szívem réges-rég a felismerhetetlenségig eltorzult.

– Meglehet, bár vannak, akik szerint nincs is szívem.

– Miért mondanak ilyet?

– Talán túl jól ismernek. – Szárazon elmosolyodom. Az igazat megvallva, senki sem ismer ennyire, kivéve
talán Elenát. Vajon mit gondolna a kis Miss Steele-ről? A csaj csupa ellentmondás: félénk és esetlen,
közben nyilvánvalóan okos, ráadásul pokolian izgató.

Igen, oké, bevallom. Izgatónak találom.

Fejből idézi a következő kérdést.

– A barátai szerint könnyű önt kiismerni?

– Nagyon zárkózott ember vagyok. Mindent megteszek a magánéletem védelmében. Interjút is csak ritkán
adok. – Ehhez a munkához, az általam választott élethez, muszáj bezárkóznom.

– Akkor ebbe miért egyezett bele?

– Mert az egyetem támogatója vagyok, s bárhogy próbáltam, nem tudtam levakarni Miss Kavanagh-t. Egy
perc nyugtot se hagyott a PR-osaimnak, és meg kell mondanom, díjazom az ilyen kitartást. – Azért örülök,
hogy maga jött, nem ő.

– A mezőgazdaság is foglalkoztatja. Miért érdekli ez a terület?

– A pénzt nem lehet megenni, Miss Steele, és túl sok hely van a világon, ahová nem jut elegendő élelem. –
Pókerarccal meredek rá.

– Ez filantróp gondolkodásra vall. Személyes küldetésének tekinti, hogy ellássa élelemmel a szegényeket?
– Zavart kifejezéssel méreget, mintha egy talányt próbálna megfejteni, de semmiképp sem akarom, hogy

belelásson lelkem sötét mélységeibe. Az látogatók elől elzárt terület. Lépj tovább, Grey.

– Inkább üzleti lehetőségnek. – Unalmat színlelek, miközben elképzelem, ahogy szájba dugom, így terelem
el gondolataimat az éhínségről. Igen, a szájára ráférne egy alapos kiképzés, és szinte látom, ahogyan
előttem térdepel. Na, ez már vonzóbb gondolat.

Előhozakodik a következő kérdéssel, ami feledteti velem az ábrándot.

– Van üzleti filozófiája? S ha igen, mi?

– Nincs kimondott filozófiám. Inkább csak amolyan vezérelv, Carnegie-től: „Aki elsajátítja a képességet,
hogy teljesen birtokba vegye önnön elméjét, birtokba vehet minden mást is, amire jogosult.” Nagyon
céltudatos és törekvő vagyok. Szeretek irányítani, önmagamat és a köröttem lévőket egyaránt.

– Vagyis birtokolni akar?

Igen, bébi. Téged, például. A homlokomat ráncolom, megriaszt a gondolat.

– Ki akarom érdemelni, hogy birtokolhassak, de igen, ez a lényeg.

– Igazi csúcsragadozó. – Hangjában újra ott hallom azt a rosszallást, s ez kiborít.

– Úgy bizony.

Gazdag kölyöknek tűnik, aki mindent megkap, de ahogy közelebbről is megvizsgálom ruháit – olcsó
holmik, olyan boltokból, mint az Old Navy vagy a H&M –, tudom, hogy nem az. Nem befolyásos család
gyermeke.

Annál inkább gondoskodhatnék róla.

Ez meg hogy jutott eszembe?

Bár, ha jobban meggondolom, nagyon is elkelne egy új alany. Mennyi idő telt el Susannah óta, két hónap?
Most meg itt csorgatom a nyálamat egy diáklányra. Megpróbálkozom egy nyájas mosollyal. Nincs semmi
baj a fogyasztással és a birtoklással – elvégre ez mozgatja, ami az amerikai gazdaságból megmaradt.

– Örökbe fogadták. Ön szerint ez mennyiben befolyásolta, hogy idáig jutott?

Ennek meg mi köze bármihez? Micsoda röhejes kérdés. Ha a narkós kurvával maradok, nyilván már halott
volnék. Semmitmondó válasszal próbálom leszerelni, és igyekszem egyenletes hangon beszélni, de nem
hagyja magát, azt is tudni akarja, hány éves koromban fogadtak örökbe.

Hallgattasd már el, Grey!

Hűvössé válik a hangom.

– Minden személyes adatom nyilvános, Miss Steele.

Ezt is tudnia illene. Meghunyászkodik, újra a fülé mögé simít egy rakoncátlan tincset. Helyes.

– A munkája miatt nem lehet családja sem.

– Ez nem kérdés – csattanok fel.

Megriad, láthatóan zavarba jön, de van benne annyi, hogy bocsánatot kérjen, és átfogalmazza a kérdést.

– Fel kell áldoznia a munkájáért a családot?

Ugyan mihez kezdenék egy családdal?

– Van családom. Testvérem, húgom, két szerető szülőm. Nem tartom szükségesnek, hogy tovább bővítsem.

– Ön meleg, Mr. Grey?

Mi a picsa!

Nem hiszem el, hogy feltette ezt a kérdést. A kérdést, amit még a családban sem feszeget senki. Hogy
merészeli! Hirtelen késztetést érzek rá, hogy felrángassam a kanapéról, a térdemre fektessem és alaposan
elfenekeljem, azután hátrakötözött kézzel az asztalomra lökjem és megkeféljem. Azzal megválaszolnám a
röhejes kérdését? Mélyen beszívom a levegőt. Némi elégtételül szolgál, hogy ő is beleborzad a saját
kérdésébe.

– Nem, Anastasia, nem vagyok meleg. – Felvonom a szemöldököm, de az arcom szenvtelen marad.
Anastasia. Kellemes név. Szeretem, ahogyan a nyelvem körülnyaldossa, miközben kiejtem.

– Elnézést. Én… ez volt ideírva. – Megint kezdi, idegesen megigazítja a haját, nyilván megszokásból.

Ezek nem az ön kérdései?, érdeklődöm, mire elsápad. Tényleg vonzó a maga nem túl feltűnő módján.

– Öö… nem. Miss Kavanagh… ő állította össze a kérdéseket.

– Kollégák az egyetemi lapnál?

– Nem, ő a lakótársam.

Nem csoda, ha ennyire meg van kavarodva. Megdörgölöm az államat, és azon tűnődöm, megnehezítsem-e
még jobban a dolgát.

– Önként jelentkezett az interjúra? – kérdem, mire megjutalmaz egy megadó sóhajjal: nyugtalanná teszi a
reakcióm. Tetszik, hogy ilyen hatással vagyok rá.

– Csak beugrottam helyette. Nincs jól. – Halkan beszél.

– Ez sok mindent megmagyaráz.

Kopogtatás hallatszik, majd Andrea bukkan fel.

– Bocsásson meg a zavarásért, Mr. Grey, de két perc múlva megbeszélése van.

– Még nem végeztünk, Andrea. Kérem, mondja le a következőt.

Andrea értetlenül, tátott szájjal néz rám. Meredten nézek vissza. Kifelé, de azonnal! Dolgom van a kis
Miss Steele-lel.

– Értem, Mr. Grey. – Gyorsan összeszedi magát, és sarkon fordul, hogy magunkra hagyjon minket.

Figyelmemmel visszafordulok az érdekes és nyugtalanító teremtés felé, aki a kanapémon feszeng.

– Hol is tartottunk, Miss Steele?

– Kérem… nem szeretném feltartani…

Jaj, ne, bébi. Még csak most jövök én. Tudni akarom, milyen titkok rejlenek a bájos pofikád mögött.

– Hadd faggassam én is egy kicsit. Szerintem így tisztességes. – Ahogy hátradőlök és a számhoz préselem
az ujjaimat, tekintete az ajkam felé rebben, aztán nagyot nyel. Ó, igen – az ismerős hatás. Jó tudni, hogy
nem teljesen érzéketlen a bájamra.

– Bennem nincs semmi érdekes. – Az arca újra kivirul.

A frászt hozom rá.

– Mik a tervei az iskola után?

– Még nincsenek terveim, Mr. Grey. Előbb túl kell jutnom a záróvizsgákon.

– Mindig szükségünk van jó gyakornokokra.

Mi ütött belém, hogy ilyeneket mondok? Ez ütközik a belső szabályzattal, Grey. Sose kefélj
alkalmazottal… nem mintha kefélnél ezzel a lánnyal.

Meglepettnek tűnik, azután fogai újra belemélyednek az alsó ajkába. Miért találom ennyire izgatónak?

– Ó, majd észben tartom – mondja. – Bár nem hinném, hogy illenék ide…

– Miért mondja ezt? – Mi baja a cégemmel?

– Hát nem nyilvánvaló?

– Számomra nem. – Összezavar a válaszával. Újra pironkodni kezd, ahogy a diktafon után nyúl.

Basszus, menni készül. Magamban végigfutok a délutáni programon – nincs semmi, ami ne várhatna.

– Mit szólna hozzá, ha körbevezetném?

– Nyilván rengeteg az elfoglaltsága, Mr. Grey, és még nekem is sokat kell autóznom.

– Visszamegy Vancouverbe? – Kinézek az ablakon. Iszonyú hosszú út, és odakint szakad. Nem kellene
vezetnie ilyen időben, de persze nem tilthatom meg neki. A gondolat bosszússá tesz. – Nos, vezessen
óvatosan. – Szigorúbb a hangom, mint szeretném. Tovább szöszöl a diktafonnal. Minél távolabb akar
kerülni az irodámtól, én pedig – meglepetésemre – nem akarom hagyni.

– Megtudott mindent, amit akart? – teszek átlátszó kísérletet, hogy marasztaljam.

– Igen, uram – feleli csendesen. Padlót fogok a választól – ahogy a szavak az okos kis szájából hangzanak,
ahogy egy pillanatra elképzelem a teljes megadás jeleként. – Köszönöm az interjút, Mr. Grey.

– Én köszönöm – felelem, méghozzá az igazsághoz híven, mert régóta senkit nem találtam ennyire
lenyűgözőnek. Nyugtalanító gondolat. Ahogy feláll, a kezemet nyújtom felé, és alig várom, hogy
megérintsem.

– Talán még találkozunk, Miss Steele. – Elhalkul a hangom, ahogy tenyerembe teszi a kezét. Igen, meg
akarom ostorozni és baszni ezt a lányt a játszószobámban. Látni akarom kikötözve, vágytól remegve…
ahogy rám áhítozik, rám bízza magát. Nyelek egyet.

Ne is álmodj róla, Grey.

– Mr. Grey. – Biccent, mielőtt gyorsan, túl gyorsan elhúzza a kezét.

Nem engedhetem el csak így. Szemlátomást alig várja, hogy kijusson innét. Ez bosszantó, de ahogy
kinyitom előtte az ajtót, megszáll az ihlet.

– Csak gondoskodom róla, hogy biztonságban átjusson – szellemeskedem.

Ajka vékony vonallá préselődik.

– Milyen figyelmes, Mr. Grey – mondja metsző hangon.

Miss Steele nem hagyja magát! Elvigyorodom a háta mögött, ahogy kilép, és követem. Andrea és Olivia
egyforma döbbenettel néz fel. Bizony, bizony, épp kikísérek egy lányt.

– Van kabátja? – kérdezem.

– Egy dzsekim.

Szúrós pillantást vetek Oliviára, aki felpattan, hogy hozza a matrózkék dzsekit, amit a szokott műmosollyal
nyújt felém. Jesszusom, iszonyú fárasztó, ahogy folyton köröttem legyeskedik.

Hm. A dzseki kopottas és olcsó. Miss Anastasia Steele különbül is öltözhetne. Feltartom neki, majd
ráigazítom karcsú vállára, közben megérintem a bőrét a tarkóján. Egy pillanatra ledermed, még bele is
sápad.

Igen! Hatással vagyok rá. A tudat mérhetetlenül kellemes. A felvonóhoz lépek, megnyomom a
hívógombot, míg ő a táskájával babrál mellettem.

Adnék én munkát a kezednek, bébi.

Az ajtó kinyílik, ő sietve belép, azután felém fordul. Már nem egyszerűen vonzónak találom. Ki merném
jelenteni, hogy gyönyörű.

– Anastasia – köszönök el.

– Christian – feleli lágy hangon. Azzal a fülke ajtaja becsukódik, csak keresztnevem lóg még a levegőben,
furán és ismeretlenül, az ő szájából mégis iszonyú dögösen.

Muszáj többet tudnom erről a lányról.

– Andrea – csattanok fel, amint visszatérek az irodámba. – Azonnal hívja nekem Welchet.

Az asztalomnál ülve várom a hívást, s miközben elnézem az irodám falain függő festményeket, újra
fülembe csengenek Miss Steele szavai. Egyedülállóvá teszik a hétköznapit. Mintha csak önmagát
jellemezné.

Életre kel a telefonom.

– Mr. Welch van a vonalban.

– Kapcsolja.

– Igen, uram.

– Welch? Utána kellene néznie valakinek.

2011. május 14., szombat

ANASTASIA ROSE STEELE
Született: Montesano, Washington. 1989. szeptember 10.
Lakcíme: 1114 SW Green Street, 7-es lakás, Haven Heights, Vancouver, Washington, 98888
Telefonszáma: 360-959-4352
TB-száma: 987-65-4320
Bankja: Wells Fargo Bank, Vancouver, Washington. Számlaszáma: 309361. Egyenlege: 683,16 $
Foglalkozása: Egyetemi hallgató. WSU Vancouveri Tudományegyetem. Angol irodalom tanszék.
Tanulmányi átlaga: 4,0
Előző iskolája: Montesanói Középiskola
SAT pontszáma: 2150
Munkahelye: Clayton’s barkácsbolt, NW Vancouver Drive, Portland, Oregon (részmunkaidő)
Apja: Franklin A. Lambert, született 1969. szeptember 1., elhunyt 1989. szeptember 11.
Anyja: Carla May Wilks Adams, született: 1970. július 18. 1989. március 1-jén házasságot kötött Frank
Lamberttel, 1989. szeptember 11-én megözvegyült. 1990. június 6-án házasságot kötött Raymond Steele-
lel, 2006. július 12-én elvált. 2006. augusztus 16-án házasságot kötött Stephen M. Mortonnal, 2007.
január 31-én elvált. 2009. április 6-án házasságot kötött Bob Adamsszel.
Politikai irányultság: Nem ismert
Vallási irányultság: Nem ismert
Szexuális irányultság: Nem ismert

Jelenleg nem él kapcsolatban.

Amióta két nappal ezelőtt kézhez kaptam, vagy századjára olvasom végig az összegzést, hátha
betekinthetek a titokzatos Miss Anastasia Rose Steele életébe. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, a
nyavalyás nőszemély kezd komolyan kiborítani. Múlt héten, különösen az unalmas értekezletek alatt,
rajtakaptam magam, hogy a fejemben újra és újra visszajátszom azt az interjút. Ahogyan a diktafonnal
bénázott, ahogyan a füle mögé tűrte azt a rakoncátlan tincset, ahogyan az ajkát harapdálta. Igen. Az
ajakharapdálás mindent visz.

Most meg itt parkolok a Clayton’snál, a családias portlandi barkácsbolt előtt, ahol dolgozik.

Elment az eszed, Grey. Mit keresel itt?

Tudtam, hogy ez lesz belőle. Ez a hét… Tudtam, hogy újra látnom kell. Azóta tudtam, hogy a liftben
kiejtette a nevem. Próbáltam ellenállni, öt napot, öt idegtépő napot vártam, hátha elfelejtem.

Nem szokásom várni, utálok várni… bármire.

Még egy nő után se kajtattam. Az eddigiek mind tudták, mit várok tőlük. Attól félek, hogy Miss Steele
egyszerűen túl fiatal, ezért a legkevésbé sem fogja érdekelni, amit kínálhatok neki. Vagy mégis? Akár még
jó alávetett is lehet belőle? Megrázom a fejem, mégis itt vagyok, egy totális seggfej ebben a külvárosi
parkolóban, Portland legsötétebb részén.

A háttérellenőrzésből nem derült ki semmi érdemleges – leszámítva a legutolsó megjegyzést, ami szöget
ütött a fejembe. Ezért vagyok most itt. Miért nincs fiúja, Miss Steele? Szexuális irányultsága ismeretlen –
talán ő a meleg. Felhorkanok, valahogy hihetetlennek tűnik. Eszembe jut, ahogyan feltette nekem a kérdést,
ahogyan mély zavarba jött, és a bőre egészen kipirult… Azóta szenvedek ezektől a buja gondolatoktól,
amióta csak megismertem.

Hát ezért vagyok itt.

Alig várom, hogy újra lássam a kék szempárt, ami még álmaimban is kísért. Nem beszéltem róla Flynn-
nek – s milyen jól tettem, ha most is úgy viselkedem, mint egy mániákus. Talán mégiscsak el kéne
mondanom. Nem. Nem akarom, hogy rajtam próbálgassa a legújabb megoldásközpontú terápiás szarságát.
Csak ki kell kapcsolódnom, és e pillanatban nem vágyom más kikapcsolódásra, csak arra, aki eladóként
dolgozik ebben a barkácsboltban.

Ha már egészen idáig jöttem, akár meg is nézhetem, hogy a kis Miss Steele valóban olyan vonzó-e, mint
az emlékeimben.

Színpadra, Grey.

Az ajtócsengő unott, gépies hangon jelzi, hogy belépek. A bolt nagyobb, mint odakintről tűnik, s bár dél
körül járhat, szombathoz képest elég csendes. A polcokon végeláthatatlanul sorakoznak a szokott
biszbaszok. Már el is felejtettem, milyen lehetőségeket tartogat egy barkácsbolt a magamfajták számára.
Többnyire a neten rendelek, de ha már itt vagyok, feltankolhatnék egy-két holmit: tépőzárat, kulcskarikát –

úgy ám. Megkeresem az ínycsiklandó Miss Steele-t, és kikapcsolódom.

Három másodpercbe se telik, hogy kiszúrjam. A pult fölé hajol, átható tekintettel mered a számítógép
képernyőjére, miközben tunyán piszkálgatja ebédjét – egy szendvicset. Szórakozottan lesöpör egy morzsát
a szája sarkából, majd szopogatni kezdi az ujjait. A farkam válaszként rándul egyet.

Mennyi vagyok, tizennégy?

Dühítő ez az önkéntelen reakció. Talán elmúlik, ha megbilincselem, megbaszom és megostorozom… nem
feltétlenül ebben a sorrendben. Ó, igen. Épp erre van szükségem.

Teljesen leköti a feladata, ami esélyt ad arra, hogy tanulmányozzam. Minden kéjes gondolatot félretéve
vonzó, méghozzá nagyon. Jól emlékeztem.

Felnéz, és megdermed. Éppúgy kizökkent, mint amikor legelőször találkoztunk. A padlóhoz szegez egy
mélyreható pillantással – nyilván döbbenetében –, míg én nem tudom, hogy ez jó vagy rossz reakció-e.

– Miss Steele. Micsoda kellemes meglepetés.

– Mr. Grey – rebegi elhaló hangon, kipirulva. Hát jó reakció.

– A környéken jártam, és vennem kell ezt-azt. Örülök, hogy újra látom. – Ha tudnád, mennyire. Feszes
pólót és farmert visel, nem azt a formátlan szart, amit hét elején. Hosszú lába van, keskeny dereka, és
tökéletes didkója. Ajka most is résnyire nyílik meglepetésében, ellenállok a kísértésnek, hogy felemeljem
az állát, és összecsukjam a száját. Seattle-ből repültem ide, hogy lássam, de már ezért megérte.

– Ana. A nevem Ana. Miben segíthetek, Mr. Grey? – Vesz egy nagy levegőt, és kihúzza magát, mint az
interjún, mielőtt felvillantja a sugárzó mosolyt, amit nyilván a vásárlóknak tartogat.

Játékra fel, Miss Steele.

– Keresek pár dolgot. Először is kötegelőt.

A kérésem készületlenül éri, megdöbben.

Ó, mennyire fogom ezt élvezni. Ha tudnád, bébi, mi mindenre jó az a kötegelő.

– Különféle méretben tartunk. Megmutassam? – Láthatóan rátalál a hangjára.

– Kérem.

Kilép a pult mögül, és az egyik sor felé int. Tornacipőt visel. Szórakozottan eltűnődöm, milyen lehet
toronymagas tűsarkúban. Louboutinben… nem is másban, csak Louboutinben.

– A villanyvezetékeknél, a nyolcas sorban. – A hangja megreszket, elvörösödik…

Tényleg hatással vagyok rá. A remény újra szárba szökken.

Szóval mégsem meleg, teszem hozzá kaján elégtétellel.

– Csak ön után. – Kinyújtom a kezem, hogy mutassa az utat. Míg előttem halad, tér és alkalom nyílik, hogy
megcsodáljam fantasztikus fenekét. Vaskos kontya metronómként méri az időt, követi csípőjének lágy
ringását. Tényleg minden megvan benne: édes, előzékeny és gyönyörű, miközben rendelkezik az összes
külső adottsággal, amit csak értékelek egy alávetettben. A milliódolláros kérdés mégis az: lenne-e az
alávetettem? Nyilván semmit sem tud erről a világról – az én világomról –, viszont én nagyon is szívesen
bevezetném. Kezdesz egy kicsit előreszaladni, Grey.

– Üzleti úton jár Portlandben? – szakítja félbe a gondolatmenetet. Ahogy magas hangjával érdektelenséget
színlel, nevethetnékem támad. Pedig a nőktől ritkán támad nevethetnékem.

– A WSU mezőgazdasági tanszékén jártam, itt Vancouverben – hazudom. Igazából azért jöttem, hogy
lássam magát, Miss Steele.

Megnyúlik az arca, én meg szarul érzem magam.

– Finanszírozok néhány kutatást a vetésforgó és a talajgazdálkodás területén. – Ez legalább igaz.

– Hogy jóllakassa a világot? – Szórakozottan ível fel a szemöldöke.

– Valami olyasmi – motyogok. Most kinevet? Ha tényleg, szívesen elvenném tőle a kedvét. De hogyan
fogjak hozzá? Talán egy vacsorával, a szokásos interjú helyett. Ez lenne csak az újdonság: vacsorázni
vinni egy jelöltet.

Megérkezünk a kötegelőkhöz, melyeket hossz és szín szerint válogattak külön. Ujjaim szórakozottan
simítanak végig a csomagokon. Elhívhatnám egyszerűen vacsorázni. Mintha randiznánk? Belemenne?
Ahogy vetek felé egy pillantást, egymásba fűzött ujjaira mered. Nem képes rám nézni… ez ígéretes.
Választok a hosszabb kötegelők közül. Sokkal hasznosabbak, egyszerre két bokát vagy csuklót is átfognak.

– Ez megteszi.

– Még valami? – firtatja azonnal. Vagy ennyire figyelmes, vagy ennyire ajtón kívül akar tudni. Vajon
melyik?

– Szeretnék még festőszalagot.

– Kifesti a lakását?

– Nem, nem mondhatnám. – Ó, ha tudnád…

– Erre – von vállat. – A festőszalag a festőeszközöknél van.

Gyerünk már, Grey. Nincs sok időd. Próbálj valami beszélgetést kezdeményezni.

– Régóta dolgozik itt? – Természetesen tudom a választ. Némelyekkel ellentétben én megcsinálom a házi
feladatot. Valamiért zavarban érzi magát. Jesszusom, ez a lány tényleg félénk. Kurvára semmi esélyem.
Sietve elfordul, hogy meginduljon a Festőszerszámok részleg felé. Buzgón loholok utána, mint egy
kiskutya.

– Négy éve – mormolja, mielőtt a festőszalagokhoz érnénk. Lehajol, és felkap két eltérő szélességű

hengert.
– Azt kérem. – A szélesebb szalag hatékonyabban leragasztja a szájat. Ahogy felém nyújtja, egy
szemvillanásra összeér az ujjunk. Az ágyékom is beleremeg. Basszus!
Elsápad.
– Még valamit? – Halk és fátyolos a hangja.
Jesszusom, ugyanolyan hatással vagyok rá, mint ő énrám. Talán…
– Esetleg… egy kis kötelet.
– Erre. – Megindul a soron, ami újabb esélyt ad arra, hogy megcsodáljam mesés hátsóját.
– Milyen fajtára gondolt? Van műanyag és természetes kender… drótkötél…
Ne már, elég. Magamban felnyögök, próbálom elhessegetni a képet, amelyen ott lóg a játszószobám
mennyezetén.
– Öt méter kenderkötelet kérek. – Ez durvább, és kidörzsöli a bőrt, ha valaki küzd ellene… épp a nekem
való.
Megreszketnek az ujjai, de profiként méri ki mind az öt métert. Jobb zsebéből tapétavágó kést húz elő,
hogy egyetlen gyors mozdulattal elmetssze a kötelet, amit azután takarosan felgöngyöl, majd egy masnival
lezár. Lenyűgöző.
– Cserkésztáborba járt?
– A szervezett csoporttevékenységek nem igazán nekem valók, Mr. Grey.
– Akkor mi való magának, Anastasia? – A pupillája kitágul, ahogy a szemébe nézek.
Igen!
– Mondjuk, az olvasás – feleli.
– És miféle könyveket olvas?
– Hát… tudja, a szokásost. Klasszikusokat. Brit irodalmat, főként.
Brit irodalmat? Lefogadom, hogy Austent és a Brontë nővéreket. Meg az összes romantikus széplelket.
Ez nagyon nem jó.
– Még valamit?
– Nem is tudom. Mit tud ajánlani? – Látni akarom a reakcióját.
– Barkácsoláshoz? – kérdi meglepetten.

A legszívesebben ugatva felnevetnék. Jaj, bébi, ha tudnád, mennyire nem az én világom a barkácsolás.
Csak bólintok, elfojtom az örömömet. Tekintete végigrebben a testemen, mire megmerevedek. Tényleg
megstírölt!

– Festőoverallt – bukik ki belőle.

Az „Ön meleg?” kérdés után ez a második legváratlanabb dolog, amit hallok tőle.

– Nyilván vigyázni akar a ruhájára – biccent a farmerom felé.

Nem tudok ellenállni a kísértésnek.

– Akár le is vehetem…

– Ó. – Céklavörösben játszik, és lesüti a szemét.

Megváltom a nyomorúságából.

– Viszek néhány festőoverallt. Ments Isten, hogy tönkretegyem a ruhámat. – Szó nélkül elfordul, sietve
visszaindul a soron, én megigézve követem.

– Szüksége van még valamire? – kérdezi elfúló hangon, és átad egy kék műanyag overallt. Még mindig
zavarban van, lesüti a szemét. Jesszusom, nézni se bírom.

– Hogy halad a cikke? – kérdem, hátha ettől ellazul kissé.

Felnéz, majd megajándékoz egy megkönnyebbült kis mosollyal.

Végre.

– Nem én írom meg, hanem Katherine. Mármint Miss Kavanagh, a szobatársam. Ő az újságíró. Nagyon
szereti a munkáját. Ő szerkeszti a lapot, és rettenetesen bánja, hogy nem készíthette el személyesen az
interjút.

Ez a leghosszabb mondat, amit megismerkedésünk óta hallok tőle, de most sem önmagáról beszél.
Érdekes.

Mielőtt megjegyzést tehetnék, hozzáteszi:

– Csak az zavarja, hogy nincs önről eredeti fényképe.

A levakarhatatlan Miss Kavanagh fényképet akar. Sztárfotó kell neki? Megkaphatja. Legalább eltölthetek
még egy kis időt a kívánatos Miss Steele-lel.

– Milyen fényképre gondolt?

Egy pillanatig meredten néz, azután zavartan megcsóválja a fejét, mint aki nem tudja, mit is mondhatna.

– Hát, holnap úgyis itt van dolgom. Esetleg… – Esetleg megszállok Portlandben. Majd dolgozom a

hotelből, mondjuk, a Heathmanből. Taylor lehozza a laptopomat, meg néhány ruhámat. Elliot is jöhet –
hacsak nem hetyeg valakivel, ahogy hétvégenként szokott.

– Hajlandó lenne egy fotózásra? – Képtelen leplezni meglepettségét.

Kurtán biccentek. Naná, csak még többet lehessek veled…

Okosan, Grey.

– Kate nagyon fog örülni… már ha találunk fotóst. – Elmosolyodik, és arca felderül, akár a rózsaujjú
hajnal. A lélegzetem is eláll.

– Akkor majd szóljon. – Előhúzom a tárcámat a farzsebemből. – A névjegyem. Rajta van a mobilszámom
is. Valamikor tíz előtt hívjon. – Ha nem teszi, visszamegyek Seattle-be, és elfelejtem ezt az ostoba
kalandot.

A gondolat máris rosszkedvre hangol.

– Oké. – Tovább mosolyog.

– Ana! – Mindketten a hang irányába fordulunk. Hétköznapi eleganciával öltözött férfi bukkan fel a sor
távolabbi végén. A tekintetével leplezetlenül végigméri Miss Anastasia Steele alakját. Ki ez a fasz?

– Ö… bocsásson meg egy pillanatra, Mr. Grey. – Odamegy, a seggfej meg mackósan magához öleli.
Felforr a vérem. Ösztönös, zsigeri reakció.

Vedd le róla a kibaszott mancsodat!

Ökölbe szorul a kezem, s csak alig lazulok el, amikor a lány nem viszonozza az ölelést.

Suttogva társalognak. Talán Welch téved, mégiscsak van fiúja. A fickó korban épp megfelelő, és le se
tudja venni a szemét Anáról. Karnyújtásnyira eltolja magától, hogy tetőtől talpig végigmérje, azután a
vállán felejti a kezét. Átlagos kis gesztusnak tűnik, de én tudom, hogy ezzel a magáénak nyilvánítja,
miközben a tudtomra adja, hogy kopjak le. A lány zavartan toporog.

Basszus. Mennem kell. Elszámítottam magam, ezzel a fickóval jár. Azután mond neki valamit, s ahogy
hátralép, a karját érinti, nem a kezét, mintha le akarná rázni. Nyilvánvalóan nem áll közel hozzá.

Jó.

– Ö… Paul, ő itt Christian Grey. Mr. Grey, az úr Paul Clayton. A bátyjáé ez a hely. – Fura pillantást vet
rám, amit nem értek. – Én is itt ismerkedtem meg vele, bár nem találkozunk túl gyakran. Nemrég jött
vissza a Princetonról, üzletvezetést tanult. – Összevissza csacsog, és hosszú magyarázkodásba fog,
alighanem így akarja az értésemre adni, hogy nincsenek együtt. Csak a főnök öccse, nem a pasija.
Megkönnyebbülök, de annyira, hogy magam sem értem, csak a homlokomat ráncolom. Ettől a nőtől
tényleg kezdek mániásan viselkedni.

– Mr. Clayton. – Hangom szándékoltan kimért.

– Mr. Grey. – Ugyanolyan ernyedt a kézfogása, amilyen a szemébe lógó haja. – Várjunk csak… ugye nem
az a Christian Grey? A Grey Enterprises Holdingtól?

De bizony, te faszkalap.

Elégedetten látom, ahogy a vetélytársamból szemvillanás alatt a talpnyalómmá válik.

– Hű… tehetek önért bármit?

– Anastasia már kiszolgált, Mr. Clayton. Nagyon körültekintően. – Lekophatsz.

– Az jó. – Csupa sugárzó mosoly és alázat. – Még találkozunk, Ana.

– Persze, Paul. – A fickó elindul az üzlet hátsó részébe. Nézem, ahogy eltűnik.

– Még valamit, Mr. Grey?

– Csak ezeket kérem – motyogom. A francba, kezdek kifutni az időből, és nem tudom, látjuk-e még
egymást. Tudnom kell, van-e szemernyi esélye is annak, amit a fejemben forgatok, de hogy kérdezzek rá?
Készen állok egyáltalán egy olyan alávetettre, aki semmit sem tud? Rengeteget kellene tanulnia… Lehunyt
szemmel gondolok bele az ebből fakadó izgalmas lehetőségekbe – már maga a tanítás is megérné, de
vajon készen áll rá? Vagy teljesen rosszul ítélem meg?

Visszasiet a kasszához, és beüti a tételeket, miközben le sem veszi szemét a pénztárgépről.

Nézz már rám, a fenébe! Látni akarom az arcát, hogy felmérjem, mi jár a fejében.

Végül csak felemeli a tekintetét.

– Összesen negyvenhárom dollár lesz.

Ennyi? Ez minden?

– Kér hozzá szatyrot? – tudakolja, ahogy odanyújtom a hitelkártyámat.

– Kérek, Anastasia. – Neve – gyönyörű név egy gyönyörű lánynak – lágyan olvadozik a nyelvemen.

Gyorsan összepakol. Ennyi. Mennem kell.

– Akkor majd felhív, ha lesz fotózás?

Bólint, miközben visszaadja a kártyámat.

– Helyes. Akkor a holnapi viszontlátásra. – Nem mehetek el csak így. Tudatnom kell vele, hogy érdekel. –
Ó… és, Anastasia. Örülök, hogy nem Miss Kavanagh készítette azt az interjút. – Meglepődik, de
hízelgőnek találja a bókot.

Nagyon helyes.

Vállamra vetem a szatyrot, és kilépek a boltból.

Igen, jobb meggyőződésem ellenére akarom őt, így hát nincs más, mint a várakozás… az a rohadt
várakozás… már megint. Olyan akaraterővel, amire Elena is büszke lenne, csak előreszegezem a
tekintetem, amint kiveszem a mobilt a zsebemből, és beülök a bérautóba. Tudatosan nem nézek vissza.
Nem. Nem bizony. Tekintetem a visszapillantó felé rebben, de az üzleten kívül nem látok mást. Nincs ott
az ablakban, nem réved utánam.

Milyen kiábrándító.

Lenyomom a gyorshívó gombját. Taylor felveszi, mielőtt a telefonnak esélye lenne kicsengeni.

– Mr. Grey – hallom a hangját.

– Foglaljon lakosztályt a Heathmanben, egész hétvégére Portlandben maradok. Hozhatja a kocsit, a
számítógépet és a papírmunkát is, meg két váltás ruhát.

– Igen, uram. És Charlie Tango?

– Joe vigye át a PDX-re.

– Meglesz, uram. Három és fél órát kérek.

Kinyomom, és beindítom az autót. Szóval eltöltök néhány órát Portlandben, amíg kiderül, érdeklem-e a
lányt. Mihez kezdjek? Járhatnék egy nagyot. Talán az elfojtja bennem ezt a különös éhséget.

ÖT ÓRA TELT EL ANÉLKÜL, hogy a kívánatos Miss Steele hívott volna. Mégis, mi a fenét gondoltam?
A Heathman lakosztályának ablakából nézem az utcát. Gyűlölöm a várakozást. Mindig is gyűlöltem. Az
eső visszafogta magát, míg én bejártam a Forest Parkot, de a kiadós sétától kicsit sem lettem nyugodtabb.
Bosszant, hogy nem telefonál, de még inkább magamra haragszom. Ostobaság a részemről, hogy ezt
csinálom. Csak az időmet vesztegetem azzal, hogy egy lány után kajtatok. Csináltam már ilyet valaha is?

Szedd össze magad, Grey.

Sóhajtva veszem elő a telefonomat, hátha csak nem hallottam a csörgését, de semmi. Legalább Taylor
megjött, elhozta a szarjaimat. Itt van Barney jelentése a graféntesztekről, s legalább békében dolgozhatom.

Békében? Azóta nincs egy perc nyugtom, hogy Miss Steele beesett az irodámba.

MIRE FELNÉZEK, a szürkület már sötét árnyakba csomagolta a lakosztályomat. Nyomasztó a gondolat,
hogy egyedül töltöm az éjszakát. Míg azon tűnődöm, mihez kezdjek, a telefonom vibrálni kezd az íróasztal
fényes lapján, és a kijelzőn feltűnik egy ismeretlen, távolról mégis ismerős szám. A szívem hirtelen úgy
lüktet, mintha mérföldeket futottam volna.

Ő az?

Felveszem.

– Ö… Mr. Grey? Itt Anastasia Steele.

Arcomon szétárad az önhitt vigyor. Lám, lám. A kifúlt, feszengő és fojtottan suttogó Miss Steele. Kezd

felderülni az este.

– Miss Steele. Örülök, hogy felhívott. – Hallom, hogy elakad a lélegzete, az apró csuklás egyenesen az
ágyékomba hatol.

Helyes. Hatással vagyok rá. Ahogy ő énrám.

– Én… szóval szeretnénk megcsinálni azokat a fotókat a cikkhez. Holnap, ha megfelel. Önnek hol lenne
alkalmas, uram?

A szobámban. Csak te, én és a kötegelő.

– Itt szálltam meg a portlandi Heathmanben. Mondjuk, holnap délelőtt fél tízkor?

– Oké, akkor ott találkozunk. – Képtelen leplezni megkönnyebbülését és örömét.

– Alig várom, Miss Steele. – Leteszem, mielőtt megérezné rajtam, mennyire izgatottá és elégedetté tesz a
fejlemény. Hátradőlők a széken, és elnézem a toronyházak sötét körvonalait, miközben két kézzel
hátrasimítom a hajamat.

Hogy a nyavalyába fogom rávenni az egyezségre?

2011. május 15., vasárnap

Moby üvölt a fülembe, miközben a Southwest Salmon Streeten futok a Willamette folyó felé. Reggel fél
hét van, és próbálom kitisztítani a fejemet. Éjjel róla álmodtam. Kék szem, elfúló hang… „uramra”
végződő mondatok, miközben előttem térdel. Mióta találkoztunk, álmaim üdítő változatosságot jelentenek
a szokott lidércnyomások után. Vajon Flynn mit venne ki ebből? A gondolat eltereli a figyelmemet, ezért
félresöpröm, inkább arra összpontosítok, hogy csúcsra járassam a testem a Willamette partján. Ahogy a
járda suhan alattam, a napfény áttör a felhők résein, és új reményt ad.

KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB, ahogy visszakocogok a hotelhez, elhaladok egy kávézó előtt. Talán vihetnék
neki kávét.

Mint egy randin?

Hát nem. Nem úgy, mint egy randin. Micsoda nevetséges gondolat! Ez nem randi, inkább újabb interjú.
Lehetőség, hogy kicsit behatóbban is megismerjem ezt a rejtélyes lányt, és kiderüljön, érdeklem-e
egyáltalán, vagy csak ábrándokat kergetek. Egyedül utazom a lifttel, közben nyújtok egy kicsit. A
lakosztályban végzek a nyújtással, s amióta Portlandbe érkeztem, most először összeszedett és nyugodt
vagyok. Megjön a reggeli. Farkaséhes vagyok, amit nem viselek túl jól. Máskor sem. Sohasem.
Melegítőben ülök le reggelizni, még mielőtt lezuhanyoznék.

HATÁROZOTT KOPOGTATÁS az ajtó felől. Kinyitom, Taylor áll a küszöbön.

– Jó reggelt, Mr. Grey.

– Jó reggelt. Készen állnak?

– Igen, uram. 601-es szoba.

– Mindjárt megyek. – Becsukom az ajtót, és betűröm az ingemet szürke nadrágomba. A hajam még nedves
a zuhanytól, de pont nem érdekel. Csak vetek egy pillantást a tükörben a sötét lelkű gazra, azután indulok,
hogy a liftnél csatlakozzam Taylorhoz.

A 601-es szoba telezsúfolva emberekkel, reflektorokkal és állványokkal, de így is azonnal kiszúrom.
Oldalt áll. Kibontott haja buja fénnyel hullik alá, keretbe foglalja a mellét. Feszes farmert és tornacipőt
visel rövid ujjú kék kabátkával, alatta fehér póló. A farmer és a tornacipő lehet a védjegye? Ha nem is túl
elegáns, legalább kiemeli formás lábát. Sugárzóan kék szeme elkerekedik, amint közelebb lépek.

– Hát, újra találkozunk, Miss Steele. – Elfogadja kinyújtott kezem, egy pillanatra a legszívesebben
megszorítanám és az ajkamhoz emelném az övét.

Ne légy már nevetséges, Grey.

Arca fenséges rózsaszínre vált, ahogy int a barátnőjének, aki a közelben topog, és a figyelmemre vár.

– Mr. Grey, ő itt Katherine Kavanagh. – Vonakodva engedem el, hogy a levakarhatatlan Miss Kavanagh
felé forduljak, aki magas és feltűnően szép. Jól öltözött, akár az apja, bár inkább az anyja szemét örökölte.

Hálásnak kell lennem, amiért megismertette velem a kívánatos Miss Steele-t – emiatt máris nagyobb
jóindulattal tekintek rá.

– A fáradhatatlan Miss Kavanagh. Mondja, hogy érzi magát? Remélem, jobban. Anastasia említette, hogy
a múlt héten gyengélkedett.

– Jól vagyok, Mr. Grey, köszönöm.

Határozott és magabiztos a kézfogása. Kétlem, hogy kiváltságos életében akadt egyetlen nehéz nap, és
belegondolok, hogyan barátkozhattak össze. Nincs bennük semmi közös.

– Köszönöm, hogy időt szakít rám – hallom Katherine-t.

– Örömmel – felelem, és vetek egy pillantást Anastasiára, aki megjutalmaz egy sokatmondó pirulással.

Csak miattam vörösödik így el? Határozottan vonzó gondolat.

– Ő itt José Rodriguez, a fotósunk. – Az arca kigyúl, miközben bemutatja nekem.

Bassza meg! Akkor ez a fiúja?

Rodriguez egészen kivirul édes mosolyától.

Szóval kefélnek is?

– Mr. Grey. – Rodriguez sötét pillantást vet rám. Kezet rázunk. Figyelmeztet, hogy vegyek vissza. Kedveli
a lányt, méghozzá nem kicsit.

Oké, kölyök, lássuk, ki a nyerő.

– Szóval, mit csináljak, Mr. Rodriguez? – Kihívás csendül a hangomból, ő is hallja, de Katherine
közbeavatkozik, és egy székhez terel. Szeret irányítani. Szórakoztatónak találom a gondolatot, ahogy
helyet foglalok. A másik fiatal fickó, aki Rodriguezzel dolgozik, felkattintja a lámpákat, mire egy
pillanatra megvakulok.

Bassza meg!

Ahogyan kezdem megszokni a fényárt, tekintetemmel az imádni való Miss Steele-t keresem. A szoba hátsó
részébe húzódik, onnét figyeli a fejleményeket. Mindig ilyen félénk? Talán ezért barátnők Kavanagh-val –
beéri a háttérvokállal, míg Katherine kisajátítja az egész színpadot.

Mint egy született… alávetett.

A fotós eléggé érti a dolgát, és komolyan is veszi. Miss Steele-t figyelem, miközben ő kettőnket.
Találkozik a tekintetünk – az övé olyan tiszta és ártatlan, hogy egy pillanatra felülírom a tervemet, de
utána beharapja az ajkát, mire a levegő a torkomon akad.

Ne csináld, Anastasia. A tekintetemmel parancsolom, hogy ne bámuljon, és mintha értené, elsőként
fordítja el a fejét.

Jó kislány.

Katherine megkér, hogy álljak fel, eközben Rodriguez tovább kattogtat. Azután végzünk, és eljön a nagy
esély.

– Még egyszer köszönöm, Mr. Grey. – Katherine lép elő, megrázza a kezemet, nyomában a fotóssal, aki
alig burkolt rosszallással tekint rám. Ellenérzései mosolyt fakasztanak belőlem.

Ó, ember… ha csak a felét tudnád!

– Alig várom, hogy megjelenjen a cikke, Miss Kavanagh – hajtom meg udvariasan a fejem, de igazából
Ana az, akivel beszélni akarok. – Sétálna egyet velem, Miss Steele? – kérdezem, amint elérek hozzá és a
kijárathoz.

– Hogyne – feleli meglepetten.

Ragadd meg az esélyt, Grey.

Mormolok néhány előzékeny szót a szobában maradtak felé, miközben kikísérem, hogy minél távolabb
kerüljön Rodrigueztől. A folyosón előbb a hajával, azután az ujjaival babrál, míg Taylor szorosan ránk
tapad.

– Majd hívom, Taylor – küldöm el. Amint hallótávolságon kívül kerül, megkérem Anát, hogy igyon velem
egy kávét, majd lélegzet-visszafojtva várom a válaszát.

A hosszú pillák megrebbennek.

– Haza kell vinnem a többieket – közli lemondóan.

– Taylor! – kiáltok a titkárom után, mire Ana ijedten összerezzen. Nyugtalanná teszi a jelenlétem, amiről
nem tudom, jó-e vagy rossz. Képtelen abbahagyni a babrálást. Ha belegondolok, mi mindennel
terelhetném el róla a figyelmét, egészen beleszédülök.

– Az egyetemre mennek? – Bólint, mire megkérem Taylort, hogy vigye el őket.

– Tessék. Most már megiszik velem egy kávét?

– Én… Mr. Grey… nos… igazából… – Elhallgat.

Basszus. Ez bizony egy kövér „nem”. El fogom bukni. Fénylő tekintettel néz egyenesen a szemembe.

– Nézze, nem kell elvinnie őket. Majd kocsit cserélek Kate-tel, csak várjon egy percet.

Tapintható a megkönnyebbülésem, szélesen elvigyorodom.

Randink lesz!

Kinyitom az ajtót, és visszaengedem a szobába, eközben Taylor ügyesen titkolja értetlenségét.

– Elhozná a kabátomat, Taylor?

– Hogyne, uram.

Sarkon fordul, az ajka megrezzen, ahogy elindul a folyosón. Résnyire szűkült szemmel nézek utána, amíg
eltűnik a fülkében, majd a falnak támaszkodom, és várom Miss Steele-t.

Mi a nyavalyát mondjak neki?

Nincs kedve hozzá, hogy az alávetettem legyen?

Nem. Csak lassan, Grey. Egyik lépés a másik után.

Taylor néhány perc múlva visszatér, karján a kabátommal.

– Ez minden, uram?

– Igen. Köszönöm.

Magamra hagy a folyosón, ahol tovább várok Anastasiára, mint valami idióta.

Meddig marad még? Vetek egy pillantást az órámra. Nem megy olyan egyszerűen az autócsere Katherine-
nel – vagy épp Rodriguezt győzködi, hogy csak kávézunk egyet, a cikkért cserébe. Sötétté válnak a
gondolataim. Talán búcsúzóul meg is csókolja.

Bassza meg.

Egy pillanattal később felbukkan, mire azonnal megenyhülök. Nem olyan, mint aki most csókolózott.

– Oké – élénkül fel. – Kávézzunk. – Elvörösödő arca valahogy mégis aláássa a törekvést, hogy
magabiztosnak tűnjön.

– Csak ön után, Miss Steele. – Leplezem elégedettségemet, ahogyan elindul előttem. Miközben felveszem
vele a lépést, újra érdekelni kezd a Katherine-nel való kapcsolata, különös tekintettel kettejük
különbözőségére. Megkérdezem, mióta ismerik egymást.

– Elsős korunktól. A legjobb barátnőm. – Hangja megtelik melegséggel. Láthatóan odaadó barát, egész
Seattle-ig eljött, hogy a lakótársa helyett elkészítse azt az interjút. Azon kapom magam, hogy remélem,
Miss Kavanagh ugyanezzel a hűséggel és tisztelettel bánik vele.

Amint megnyomom a felvonó hívógombját, szinte azonnal kinyílik az ajtó. A fülkében szenvedélyesen
ölelkező pár ijedten rebben szét. Nem zavartatjuk magunkat, csak belépünk, bár elkapom Anastasia huncut
kis mosolyát.

Ahogy lefelé utazunk a földszintre, a légkör be nem töltött vágyaktól terhes. Nem is tudom, kiből sugárzik
– a párból vagy belőlem.

Igen, vágyom rá. Vajon kell neki, amit kínálni tudok?

Megkönnyebbülök, amikor újra nyílik az ajtó. Megfogom a kezét, amit hűvösnek érzek, nem pedig
nyirkosnak, mint vártam. Talán mégsem hatok rá annyira, mint szeretném. Lelombozó gondolat.

Még halljuk a pár zavart kuncogását a liftből.

– Mi olyan vonzó a liftekben? – mormolom magam elé, bár be kell vallanom, van valami egészségesen
naiv a kuncogásunkban, ami teljesen elbűvöl. Miss Steele ugyanolyan ártatlannak tűnik, mint ők. Ahogy
kilépünk az utcára, újra megkérdőjelezem a motivációmat.

Olyan fiatal. Olyan tapasztalatlan – de a francba, szeretem még a keze tapintását is.

A kávézóban megbízom, hogy keressen egy asztalt, majd megkérdezem, mit kér. Hebegve adja le a
rendelést: English Breakfast Tea – forró víz, mellette a filterrel. Ez újdonság a számomra.

– Semmi kávé?

– Nem vagyok oda a kávéért.

– Oké, akkor legyen filteres tea. Cukor?

– Nem, kösz – feleli, és az ujjaira mered.

– Valamit enni?

– Nem, köszönöm. – Megrázza a fejét, gesztenyebarna haján megcsillannak a fények.

Sorba kell állnom, és a pult mögött a két élemedett hölgy udvarias társalgást folytat minden vendéggel.
Bosszantó, mert távol tart a céltól: Anastasiától.

– Hé, szépfiú, ide mit adhatok? – kérdezi az egyikük, pajkos kis fénnyel a szemében. Ez csak egy szép
kirakat, hölgyem.

– Kávé tejhabbal. English Breakfast Tea, filterrel a csésze mellett. És egy áfonyás muffin.

Anastasia talán meggondolja magát.

– Látogatóba jött Portlandbe?

– Igen.

– Hétvégére?

– Igen.

– Mára egész tűrhető lett az idő.

– Igen.

– Remélem, lesz alkalma élvezni a napfényt.

Hagyd már abba a csacsogást, és csipkedd magad.

– Igen. – Fogam közt szűröm a szót, és vetek egy pillantást Anára, aki kapkodva elfordítja a tekintetét.

Engem néz. Lehet, hogy végig stírölt?

A remény buborékként tör a felszínre.

– Meg is van. – A vénasszony rám kacsint, és tálcára teszi a rendelést. – A kasszánál fizet, édes, és legyen
szép a napja.

Sikerül kipréselnem magamból egy kedélyes választ.

– Köszönöm.

Az asztalnál Ana az ujjaira mered, csak a jó ég tudja, min töpreng.

Rajtam?

– Kitaláljam a gondolatát? – kérdezem.

Összerezzen, és elvörösödik, ahogy leteszem a teáját és a kávémat. Némán, megkövülten ül. Miért?
Szívesebben lenne bárhol másutt?

– A gondolatát? – próbálkozom újra, míg ő a filterrel babrál.

– Csak… ez a kedvenc teám – feleli, én pedig feljegyzem magamban, hogy a Twinings reggeli teáját
szereti. Nézem, ahogy belemártja a filtert a vízbe. Kivételes és izgató látványosság. Ahogy szinte
nyomban kihalássza és félreteszi a használt filtert a csészealjra, az ajkam idegesen megrebben. Amikor
arról beszél, hogy gyengén és tisztán szereti a teát, egy pillanatra mintha a férfiakkal való viszonyát
ecsetelné.

Szedd már össze magad, Grey. Ez csak tea.

Elég is a felvezetésből; ideje rátérni a lényeges dolgokra.

– A barátja?

Ahogy összeráncolja a homlokát, szemöldöke tökéletes V-t formál az orra felett.

– Kicsoda?

A tökéletes válasz.

– A fotós. José Rodriguez.

Nevet. Rajtam.

Rajtam!

Még azt sem tudom, megkönnyebbülésében-e, vagy mert mulatságosnak tart. Bosszantó, mennyire nem
ismerem. Kedvel egyáltalán? Azt mondja, José csak egy barát.

Jaj, szívem, ennél ő sokkal többre vágyik.

– Miből gondolta, hogy a barátom? – kérdezi.

– Abból, ahogy rámosolygott, ő pedig magára. – Nem is sejted, igaz? Totál beléd van zúgva.

– José szinte családtag – nyugtat meg.

Oké, akkor egyoldalú vonzalom. Egy pillanatra belegondolok: tudja egyáltalán, mennyire imádni való? Az
áfonyás muffinnal szemez, miközben lehántom róla a papírt, és elképzelem, ahogy előttem térdepel, és
lassan, szinte morzsánként etetem. A gondolat felkavaró – s legalább annyira izgató.

– Nem kér? – ajánlom fel.

Megrázza a fejét.

– Nem, kösz. – Bizonytalan a hangja, és újra a kezére mered. Mintha tűkön ülne. Csak nem miattam?

– És akivel tegnap találkoztam az üzletben? Ő sem a fiúja?

– Nem, Paul csak barát. Tegnap is mondtam. – Újra a homlokát ráncolja, mint aki zavarban van.
Védekezőn összefonja a karját maga előtt, nem szereti, ha ezekről a fiúkról faggatják. Eszembe jut,
mennyire feszengett, amikor az a fickó ott a boltban átkarolta, hogy a tulajdonának nyilvánítsa. – Miért
kérdezi?

– Mintha nyugtalanítanák a férfiak.

Elkerekedik a szeme. Gyönyörű, színe a legkéklőbb óceáné. Mexikóban ilyen a tenger. Elvihetném, hogy
lássa.

Mi? Ez meg miről jut eszedbe?

– Magát találom ijesztőnek – vallja be, majd lesüti a szemét, hogy tovább babráljon az ujjaival.
Egyrészről maga a tökéletes alávetett, másfelől viszont… igazi kihívás.

– Jól is teszi, ha fél tőlem.

Bizony ám. Nagyon jól teszi. Nem sok emberben van annyi, hogy megmondja, ha ijesztőnek talál.
Anastasia őszinte lány, megmondja az igazat, de ahogy félrekapja a tekintetét, továbbra sem tudom, mi jár
a fejében. Nagyon bosszantó. Kedvel, vagy csak túlélő üzemmódba kapcsolt az interjú kedvéért? Most
melyik?

– Maga kész rejtély, Miss Steele…

– Nincs bennem semmi rejtélyes.

– Amennyire én látom, nagyon zárkózott. – Mint minden jó alávetett. – Kivéve persze, ha elpirul, ami
gyakran előfordul. Bárcsak tudnám, miért pironkodik. – Hát tessék. Erre már muszáj felelnie. Falatnyi
áfonyás muffint veszek a számba, úgy várom a választ.
– Mással is így szokott személyeskedni?
Hol van ez a személyeskedéstől?
– Nem gondoltam, hogy ez személyeskedés. Megbántottam?
– Nem.
– Helyes.
– Csak nagyon lekezelő.
– Csak megszoktam, hogy megkapom, amit akarok, Anastasia. Mindig.
– Nem kétlem – mormolja, azután tudni akarja, miért nem ajánlottam még fel neki, hogy tegeződjünk.
Mi?
Eszembe jut, amikor elhagyta az irodámat, és beszállt a liftbe – hogyan hangzott a nevem az ő szájából.
Hát ennyire átlát rajtam? Tudatosan ingerel? Elárulom neki, hogy igazából senki sem hív Christiannek,
csak a családom…
Még azt sem tudom, ez-e az igazi nevem.
Ezt most ne bolygassuk, Grey.
Témát váltok. Inkább róla szeretnék tudni.
– Te egyke vagy?
A szempillája megrebben néhányszor, mielőtt igennel felel.
– Mesélj a szüleidről.
A szemét forgatja. Ellenállok a kísértésnek, hogy megszidjam érte.
– A mamám Georgiában él az új férjével, Bobbal. A nevelőapám montesanói.
Persze mindent tudok Welch anyagából, de fontos, hogy az ő szájából halljam. Ajka gyengéd mosolyra
húzódik, amikor nevelőapját említi.
– A vér szerinti apád? – kérdezem.
– Még kiskoromban meghalt.
Egy pillanatra új életre kelnek rémálmaim, látom a szurtos padlón elterülő testet.

– Sajnálom – mormolom.

– Nem emlékszem rá – teszi hozzá, hogy visszarángasson a jelenbe. Tiszta és eleven az arckifejezése,
ebből tudom, hogy Raymond Steele jó apja volt ennek a lánynak. Ami az anyjával való kapcsolatát illeti –
nos, meglátjuk.

– Édesanyád újból férjhez ment?

Keserű hangon nevet fel.

– Mondhatjuk. – Nem fejti ki bővebben. Azon kevesek közé tartozik, akik nő létükre képesek csendben
ülni. Ami csodálatos, csak most nem erre vágyom.

– Nem nagyon szeretsz magadról beszélni, igaz?

– Ahogy te sem – hárít ügyesen.

Oké, Miss Steele. Kezdődjön a játék.

Kaján elégtétellel és önelégült mosollyal emlékeztetem közös interjúnkra.

– Azért tudnék idézni tőled néhány személyeskedő kérdést…

Bizony. Rákérdeztél, hogy meleg vagyok-e.

A megjegyzés eléri a kívánt hatást: zavarba jön. Fecsegni kezd magáról, néhány részlet a helyére kerül. Az
anyja reménytelenül romantikus lehet. Aki négyszer házasodik, annál a remény még a keserű
tapasztalatokat is feledtetni tudja – vajon Ana is ilyen? Nem merek rákérdezni. Ha igen, semmi reményem.
S nem akarom, hogy máris vége legyen. Ahhoz túl jól érzem magam.

Amikor a nevelőapjáról kérdezem, megerősíti ösztönös megérzésemet. Láthatóan szereti. Arca csak úgy
ragyog, ha róla beszél: a munkájáról (ács), a kedvteléseiről (szereti az európai focit, és horgászik).
Amikor az anyja harmadszor is férjhez ment, inkább vele maradt.

Érdekes.

Kihúzza magát.

– Most a te szüleid jönnek – közli, hogy ezzel elterelje a figyelmet a saját családjáról. Nem szívesen
beszélek erről, csak néhány szikár részletet osztok meg.

– Apám ügyvéd, anyám gyermekorvos. Seattle-ben élnek.

– A testvéreid mivel foglalkoznak?

Tényleg ez érdekli? Rövid válasz: Elliot az építőiparban van, Mia egy párizsi szakácsiskolában.

Élénken figyel.

– Azt mondják, Párizs csodálatos – sóhajt fel ábrándos arccal.

– Gyönyörű város. Még nem jártál ott?

– Még sosem hagytam el az Államokat. – A lelkesedés kifakul a hangjából, szomorúság lép a helyébe. Én
elvihetném oda.

– Szeretnél egyszer elmenni?

Előbb Cabo, most meg Párizs? Térj már észhez, Grey.

– Párizsba? Hát persze, de ahová igazán vágyom, az Anglia.

Arca felragyog az izgatottságtól. Miss Steele utazni vágyik. De miért Anglia?, teszem fel a kérdést.

– Shakespeare, Austen, a Brontë nővérek és Thomas Hardy hazája. Szeretném látni a helyeket, amelyek
ilyen csodálatos regényeket ihlettek. – Szemlátomást ez élete nagy szerelme.

A könyv.

Már előző nap megmondta. Ez azt jelenti, hogy vetélkedhetek Darcyval, Rochesterrel és Angel Clare-rel,
meg az összes lehetetlen romantikus hőssel. Kell ennél több bizonyíték? Reménytelen romantikus, akár az
anyja – ez így nem fog működni. Mintha csak tetézni akarná a sértést, az órájára néz. Részéről ennyi.

Fújhatom az egyezséget.

– Jobb, ha megyek, még tanulnom kell – jelzi.

Felajánlom, hogy elkísérem a barátnője autójához, így legalább a hotelig van időm a meggyőzésére.

De van értelme?

– Köszönöm a teát, Mr. Grey – hálálkodik.

– Nagyon szívesen, Anastasia. Részemről az öröm. – Alig mondom ki a szavakat, amikor rádöbbenek,
hogy az elmúlt húsz perc több volt, mint… élvezetes. Felvillantom a legsugárzóbb mosolyomat, amivel
garantáltan leveszem a lábáról, mielőtt a kezemet nyújtom. – Gyere. – Elfogadja felé nyújtott kezemet, s
ahogy visszasétálunk a Heathmanbe, nem tudok betelni azzal, milyen tökéletesen illik az övé az enyémbe.

Talán mégis működhetne.

– Mindig farmerban jársz? – érdeklődöm.

– Nagyjából. – Ezzel beviszi a második mélyütést: reménytelen romantikus, aki csak farmert hord… Én
azt szeretem, ha egy nőn szoknya van. Ha hozzáférhető.

– Van barátnőd? – kérdi váratlanul. Ez a harmadik csapás, ami lassan el is dönti a kérdést. Romantikát
akar, amit nem adhatok meg neki.

– Nincs, Anastasia. Ezt a barátnő dolgot nem nekem találták ki.

A homlokát ráncolva hirtelen elfordul, és kibotladozik az útra.

– Basszus, Ana! – Magamhoz rántom, félre az idióta biciklis útjából, aki a forgalommal szemben száguld.
Hirtelen a karomban tartom, és a bicepszembe kapaszkodik, úgy néz fel rám. Riadt a tekintete, s most
először feltűnik, hogy az íriszét sötétebb kék karika övezi. Gyönyörű a szeme, ilyen közelről még inkább.
A pupillája kitágul, s már tudom, hogy képes lennék beleveszni ebbe a tekintetbe. Nagy levegőt vesz.

– Jól vagy? – Idegenné és távolivá válik a hangom, ahogy tudatosul bennem az érintése, de ez sem
érdekel. Ujjaim az arcát cirógatják. Puha, sima a bőre, s ahogy hüvelykujjam végigsiklik az alsó ajkán, a
lélegzetem is elakad. Hozzám simul, melle és ingemen átszűrődő forrósága egyaránt felizgat. Üde,
egészséges illatáról a nagyapám almafái jutnak eszembe. Lehunyom a szemem, és mélyen beszívom a
levegőt, ahogyan összekapcsolom illatát az emlékkel. Amikor újra ránézek, még mindig rajtam csüng –
biztat, szinte esdekel, tekintetével az ajkamra tapad.

Basszus. Azt akarja, hogy csókoljam meg.

Én is akarom. Csak most az egyszer. Ajka szétnyílik, készen vár. Szája hívogatóan puha a hüvelykujjam
alatt.

Ne. Ne. Ne csináld, Grey.

Ez a lány nem illik hozzád.

Szívecskéket akar, meg virágesőt, te pedig nem foglalkozol ilyen szarságokkal.

Lehunyom a szemem, hogy kizárjam magamból, és ellenálljak a kísértésnek. Mire újból kinyitom, már
meghoztam a döntést.

– Tartsd magad távol tőlem, Anastasia – suttogom. – Mi ketten nem illünk egymáshoz.

Apró V betű formálódik a homlokán. Szerintem még levegőt se vesz.

– Lélegezz, Anastasia, lélegezz. – El kell engednem, mielőtt valami ostobaságot csinálok, de még engem
is meglep vonakodásom. Nem akarok ilyen könnyen lemondani róla. – Most felállítalak, és elengedlek. –
Hátralépek, kiengedem a karomból, furcsamód mégsem érzek megkönnyebbülést. Kezem a vállára siklik,
meggyőződöm róla, hogy egyedül is képes megállni. Arcát elfelhőzi a megalázottság érzése. Megkövül
durva elutasításomtól.

Hidd el, nem akarlak bántani.

– Értem. – Feszült hangjából érezni a csalódottságot. Merev és távoli, mégsem próbál kibontakozni a
karomból. – Köszönöm – teszi hozzá.

– Mit?

– Hogy megmentettél.

El akarom mondani, hogy önmagamtól mentettem meg – s ez voltaképpen egy nemes gesztus –, de nem
akarja hallani.

– Az idióta, rossz irányból jött be. Örülök, hogy itt voltam. Belegondolni is szörnyű, mi történhetett volna.
– Most megint én locsogok, közben még mindig nem tudom elengedni. Felajánlom, hogy menjünk be a
hotelbe, amíg összeszedi magát – így nekem is több időm maradna, hogy elbúcsúzzam tőle, mielőtt
szabadon engedem.

Megrázza a fejét, a háta merev, védekező mozdulattal fonja össze a karját. Egy pillanat múlva eliramodik,
átkel az úttesten, alig győzöm utolérni.

Amint elérjük a hotelt, megfordul, hogy még egyszer, immár összeszedetten szembenézzen velem.

– Köszönöm a teát, és hogy belementél a fotózásba. – Ahogy szenvtelenül néz, a megbánástól görcsbe
szorul a gyomrom.

– Anastasia… én… – Nem tudom, mit mondhatnék, hacsaknem azt, hogy sajnálom.

– Te mi, Christian? – fakad ki.

Hűha. Dühös rám, minden megvetését belesűríti a szótagokba, ahogyan kiejti a nevemet. Ez újdonság. Már
menne. Én meg nem akarom, hogy elmenjen.

– Sok szerencsét a vizsgáidhoz…

Megbántottság és felháborodás villan a tekintetében.

– Köszönöm – mormolja utálkozva. – Ég önnel, Mr. Grey. – Elfordul, és sietős léptekkel a mélygarázs
felé indul. Nézek utána, ahogy távolodik, hátha méltat egy utolsó pillantásra, de nem. Eltűnik az épületben,
hogy ne maradjon utána más, csak a megbánás, a gyönyörű kék szempár emléke és az őszi almafák ködös
illata.

2011. május 19., csütörtök

Ne! A sikolyom még ott visszhangzik a hálószoba falai közt, ahogy felriadok a rémálomból. Verítékben
fürdöm, orromban az állott sör, a nikotin és a szegénység bűzével, véremben a részeg erőszaktól való
rettegéssel. Felülök, a tenyerembe temetem arcomat, próbálom lecsillapítani zakatoló szívemet, szaggatott
légzésemet. Ez már zsinórban a negyedik éjszaka. Vetek egy pillantást az órára. Hajnali három.

Két fontos találkozóm van holnap… ma… ezért össze kell szednem magam, hogy aludjak egy keveset. A
francba, mit nem adnék egy rendes alvásért! Ráadásul még golfoznom is kell Bastille-jal. Jobb lenne
lemondani – ha belegondolok, hogy megint veszítek, csak még gyászosabb lesz a hangulatom.

Miután kikászálódom az ágyból, végigtámolygok a folyosón, be a konyhába. Töltök magamnak egy pohár
vizet, és a helyiség túlsó végét lezáró üvegfalon meglátom pizsamás tükörképemet. Viszolyogva
elfordulok.

Ellökted magadtól.

Kívánt téged.

Erre te ellökted.

Az ő érdekében.

Napok óta nem hagy nyugodni. Szép arca minden figyelmeztetés nélkül bukkan fel lelki szemeim előtt,
mintha gúnyt űzne belőlem. Ha az agyturkászom végre hazatér az angliai nyaralásból, első dolgom lesz
felhívni. A pszichodumától talán majd nem érzem magam ilyen vacakul.

Csak egy csinos pofika, Grey.

Talán kell valaki, aki eltereli a figyelmemet, mondjuk, egy új alávetett. Túl hosszú idő telt el Susannah
óta. Felötlik bennem, hogy reggel beszélek Elenával. Ő mindig talál alkalmas jelölteket. Csak hát nekem
nem új jelölt kell.

Hanem Ana.

Csalódottsága, sebzett méltósága és mély megvetése nem hagy nyugodni. Vissza se nézett, úgy faképnél
hagyott. Talán felébresztettem benne a reményt, amikor elhívtam kávézni – csak hogy utána eltaszítsam
magamtól.

Ha megtalálnám a módját, hogy kiengeszteljem, talán végre elfeledkezhetnék erről az egész szerencsétlen
epizódról, és kiverhetném őt a fejemből. Hátrahagyom a poharat a mosogatóban – majd a házvezetőnőm
elöblíti –, és visszakullogok az ágyba.

A RÁDIÓS ÉBRESZTŐ HÁROMNEGYED hatkor kapcsol be, amikor még mindig a mennyezetet
bámulom. Semmit sem aludtam, totál kimerült vagyok.

Bassza meg! Ez már nevetséges.

A rádióműsor szerencsésen eltereli a figyelmemet, amíg meg nem hallom a második hírt. Kalapács alá
kerül egy ritka kézirat: Jane Austen A Watsonok című befejezetlen regényét árverezik Londonban.

„Mondjuk az olvasás”, cseng a fülembe.

Jesszusom. Már a hírekről is Könyvmoly kisasszony jut az eszembe.

Aki reménytelen romantikusként imádja az angol klasszikusokat. Ahogy én is, bár más okból. Jane
Austenből nincs első kiadásom, sem a Brontë nővérekből, ami azt illeti… van viszont két Thomas
Hardym.

Hát persze! Ez az! Ezt kell csinálnom.

Percekkel később már a könyvtárban állok, előttem a biliárdasztalon a Lidércfény-nyel és az Egy tiszta
nő háromkötetes kiadásával. Mindkettő komor regény, csupa tragikus motívum. Sötét lelke lehetett
Hardynak.

Akárcsak nekem.

Félresöpröm a gondolatot, és tanulmányozom a műveket. Noha a Lidércfény jobb állapotban van, a döntés
kézenfekvő. A Lidércfényben nincs megváltás, marad hát az Egy tiszta nő, valami ideillő idézettel. Talán
nem a legromantikusabb regény, tekintve a hősnő megpróbáltatásait, de aki az angol vidék bukolikus
idilljére vágyik… Ráadásul Tess bosszút áll a férfin, aki rossz útra vitte.

Bár nem ez a lényeg. Ana említette, hogy Hardy a kedvence, abban pedig biztos vagyok, hogy még sosem
látott – nemhogy birtokolt volna – első kiadást.

„Igazi csúcsragadozó.” A könnyelmű kis ítélet az interjú óta nem hagy nyugodni. Igen, vérbeli fogyasztó
vagyok. Szeretem birtokolni a dolgokat, főként ha az értékük egyre csak nő – mint az első kiadású
regényeknek.

Nyugodtabbnak és összeszedettebbnek érzem magam. Már-már elégedett vagyok, miközben visszatérek a
gardróbhoz, és átöltözöm a futócuccba.

A KOCSI HÁTULJÁBAN ÁTLAPOZOM az Egy tiszta nő első kiadásának első kötetét, idézetet keresek,
egyszersmind arra gondolok, mikor lehet esedékes Ana záróvizsgája. Évekkel korábban olvastam a
könyvet, de már csak ködösen emlékszem a cselekményre. Kamaszkoromban a regényekben kerestem
menedéket. Anyám mindig csodált, amiért olvasok; Elliot nem annyira. Mohón vágytam rá, hogy
elmeneküljek egy képzelt világba. Neki nem kellett menekülnie.

– Mr. Grey – szakítja félbe Taylor a gondolatmenetet. – Megérkeztünk, uram. – Kiszáll az autóból, és
kinyitja az ajtót. – Kettőkor itt leszek, hogy elvigyem golfozni.

Hónom alatt a könyvekkel belépek a Grey House-ba. A fiatal recepciós kacér integetéssel köszönt.

Minden áldott nap… Mintha egy nyálas dallam ismétlődne.

Nem törődöm vele, csak utat török a felvonóhoz, ami felvisz egyenesen a szintemre.

– Jó reggelt, Mr. Grey. – Barry, a biztonsági őr megnyomja a gombot, hogy hívja a liftet.
– Hogy van a fia, Barry?
– Már jobban, uram.
– Ezt örömmel hallom.
Belépek a fülkébe, ami kilő a huszadik szint felé. Andrea csak arra vár, hogy köszöntsön.
– Jó reggelt, Mr. Grey. Ros szeretne találkozni önnel a Darfúr-projekt kapcsán. Barney is kér néhány
percet, hogy…
Feltartott kézzel beléfojtom a szót.
– Ezt most egyelőre hagyjuk. Hívja fel Welchet, és derítse ki, hogy Flynn hazatért-e már a vakációból.
Miután beszéltem Welchcsel, minden mehet napirend szerint.
– Igen, uram.
– És rám férne egy dupla kávé. Szóljon Oliviának, hogy készítse el.
Bár ahogy körülnézek, sehol sem látom Oliviát. Nagy megkönnyebbülés. A csaj mindig a nyálát csorgatja
utánam, ami kurvára idegesítő.
– Tejet is kér bele, uram? – kérdi Andrea.
Jó kislány. Megjutalmazom egy mosollyal.
– Ma nem. – Szeretem, amikor próbálják kitalálni, aznap hogyan iszom a kávét.
– Értem, Mr. Grey. – Önelégültnek tűnik, amire meg is van minden oka. Ő az eddigi legjobb személyi
asszisztensem.
Három perccel később Welch már a vonalban is van.
– Welch?
– Mr. Grey?
– Az adatgyűjtés, amit a múlt héten végzett. Anastasia Steele. A WSU-n tanul.
– Igen, uram, emlékszem.
– Szeretném, ha kiderítené, mikor lesz a záróvizsgája, és mielőbb tudatná velem.
– Hogyne, uram. Még valami?
– Nem, ez minden. – Leteszem, és az asztalomon heverő könyvekre nézek. Találnom kell egy idézetet.

JOBBKEZEM és igazgatóhelyettesem, Ros lelkesen veti magát a munkába.
– Lassan zöld utat kapunk a szudáni hatóságoktól, hogy Port Sudanba szállítsuk a rakományt, viszont az
ottani kapcsolatunk nem biztos benne, hogy szárazföldön el tudunk jutni Darfúrba. Jelenleg is zajlik a
kockázatelemzés. – A logisztika nehéz pálya; nyomát se látni szokott optimizmusának.
– A légtér mindig nyitva áll.
– Christian… a légi szállítás annyiba kerül, hogy…
– Tudom, tudom. Lássuk, mit mondanak a civilszervezetek.
– Oké – sóhajt fel megadóan. – Még a külügyminisztériumtól is megerősítésre várok.
Csak forgatom a szemem. Kurva bürokraták.
– Ha meg kell kenni valakit, vagy szükség van Blandino szenátor beavatkozására, csak szólj.
– Akkor a következő téma az új üzem helyszíne. Tudod, hogy Detroitban óriási az adókedvezmény.
Átküldtem az összegzést.
– Tudom, de az isten szerelmére, muszáj Detroitban lennie?
– Nem tudom, mi bajod azzal a hellyel. Megfelel a feltételeknek.
– Oké, Bill járjon utána az alkalmas helyeknek, ahol korábban is valami gyár állt. És azért fusson még egy
kört, hátha valamelyik város még kedvezőbb feltételeket kínál.
– Már odaküldte Ruthot, hogy tárgyaljon az Ipari Újrahasznosítási Bizottság embereivel, akik nem is
lehetnének készségesebbek, de azért megkérem, hogy fusson még egy kört.
Életre kel a telefonom.
– Igen – mordulok rá Andreára. Tudja, mennyire utálom, amikor tárgyalás közben zavarnak.
– Welch van a vonalban.
Az órám szerint fél tizenkettő. Ez gyorsan ment.
– Kapcsolja.
Jelzek Rosnak, hogy maradjon.
– Mr. Grey?
– Welch. Mi a helyzet?
– Miss Steele vizsgája holnap lesz, május huszadikán.
Basszus. Nincs sok időm.

– Remek. Csak ennyit akartam tudni. – Leteszem.

– Csak még egy perc, Ros.

Felveszem a telefont. Andrea azonnal bejelentkezik.

– Andrea? Egy órán belül szükségem van egy üres üdvözlőkártyára. – Leteszem. – Oké, Ros, hol
tartottunk?

FÉL EGYKOR OLIVIA SUHAN be az irodába az ebédemmel. Magas, karcsú, szép arcú lány. Kár, hogy
rám pazarolja minden sóvárgását. Tálcát egyensúlyoz, azon remélhetően valami emészthető kajával. A
mozgalmas délelőttől teljesen kiéheztem. Megremeg, ahogyan leteszi a tálcát az asztalomra.

Tonhalsaláta. Oké. Ez egyszer nem szúrta el.

Három üdvözlőkártyát is elém tesz, különféle méretekben, a hozzájuk tartozó borítékkal együtt.

– Remek – mormolom. Most már tűnés. Kilibben.

Számba veszek egy falat tonhalat, hogy elűzzem az első éhséget, mielőtt a tollamért nyúlok. Már
kiválasztottam az idézetet: egy figyelmeztetést. Helyes döntést hoztam, amikor faképnél hagytam. Nem
mindenki születik romantikus hősnek. Kihúzom a „férfiak” szót. Így is érteni fogja.

Miért nem mondtad, hogy veszedelmesek? Miért nem figyelmeztettél? Az úrinők tudnak védekezni, mert
regényeket olvasnak, és azokból megismerik az ilyen trükköket…

Becsúsztatom a kártyát a borítékjába, majd utóbbira ráírom Ana címét, ami Welch háttérelemzése óta
beleégett az agyamba. Hívom Andreát.

– Igen, Mr. Grey?

– Be tudna jönni, kérem?

– Igen, uram.

Egy pillanattal később megjelenik az ajtóban.

– Mr. Grey?

– Fogja ezeket, csomagolja be, azután küldesse el Anastasia Steele-nek, a lánynak, aki a múlt héten
interjút készített velem. Itt a címe.

– Intézkedem, Mr. Grey.

– Legkésőbb holnapra meg kell érkeznie.

– Igen, uram. Ez minden?

– Nem. Keressen helyettük másikat.
– A könyvek helyett?
– Igen. Első kiadást. Állítsa rá Oliviát.
– Ez melyik mű?
– Egy tiszta nő.
– Értem, uram. – Arcán feltűnik egy ritka mosoly, aztán elhagyja az irodámat.
Miért mosolyog?
Sosem szokott. Félresöpröm a gondolatot, míg azon tűnődöm, hogy talán most utoljára látom ezeket a
könyveket. Be kell ismernem, a lelkem mélyén abban reménykedem, hogy mégsem.

2011. május 20., péntek

Öt nap óta először aludtam rendesen. Talán most, hogy elküldtem a könyveket Anastasiának, végre
lezárhatom ezt az ügyet. Borotválkozás közben a seggfej hideg, szürke szemmel néz vissza rám a tükörből.
Hazudós.
Baszd meg.
Oké, oké. Remélem, hogy hívni fog. Megvan neki a számom.
Mrs. Jones felnéz, ahogy a konyhába lépek.
– Jó reggelt, Mr. Grey.
– Jó reggelt, Gail.
– Mit szeretne reggelire?
– Legyen egy omlett, köszönöm. – Míg elkészíti az ételt, leülök a konyhai pulthoz, hogy átlapozzam a The
Wall Street Journalt és a The New York Timest, majd ráadásnak a The Seattle Timest. Miközben
belemerülök az újságokba, megcsörren a telefonom.
Elliot az. Mi a frászt akar tőlem a nagy tesóm?
– Elliot?
– Haver. El kell tűnnöm Seattle-ből a hétvégére. Ez a csaj teljesen rá van pörögve a cuccomra, muszáj
elhúznom egy kicsit.
– A cuccodra?
– Ja. Tudnád, ha neked is lenne.
Elengedem a csipkelődést a fülem mellett, viszont eszembe jut egy ördögi ötlet.
– Elruccanhatnánk Portlandbe, akár már délután. Ott meghúzzuk magunkat, azután vasárnap hazajövünk.
– Jól hangzik. A szíved csücskével menjünk?
– Csak egy helikopter, Elliot, de szívesebben vezetnék. Gyere át ebédidőben, azután mehetünk is.
– Kösz, tesó. Jövök eggyel. – Elliot leteszi.
Sosem bírt magával, ahogyan a vele kapcsolatba kerülő lányok sem. Akárki legyen az aktuális, csak egy a
futó kalandok hosszú-hosszú sorában.
– Mr. Grey. Főzzek valamit a hétvégére?

– Csak dobjon össze valami könnyűt, és hagyja a hűtőben. Lehet, hogy már szombaton visszajövök.
De lehet, hogy nem.
Lesheted, hogy kapj egy második esélyt, Grey.
Miután felnőtt életem nagy részében mások elvárásainak próbáltam megfelelni, igazán kezelhetném jobban
is a sajátjaimat.
ELLIOT ÁTALUSSZA A PORTLANDI út jó részét. Totál kész lehet a szerencsétlen. Munka és kefélés,
másból sem áll az élete. Csak kiterül az ülésen, és hortyog.
Szép kis társaság.
Három is elmúlik, mire Portlandbe érünk, ezért felhívom Andreát.
– Mr. Grey – jelentkezik be két csörgés után.
– Intézne két mountain bike-ot a Heathmanhez?
– Mikorra, uram?
– Háromra.
– Önnek és a testvérének?
– Igen.
– A testvére úgy száznyolcvanöt lehet?
– Igen.
– Azonnal intézkedem.
– Nagyszerű. – Leteszem, azután hívom Taylort.
– Mr. Grey. – Ő első csörgésre felveszi.
– Mikorra lesz ott?
– Este kilenc körül jelentkezem be.
– Elhozná az R8-at?
– Örömmel, uram. – Taylor is autómániás.
– Helyes. – Kinyomom a telefont, és felhangosítom a zenét. Lássuk, hogyan alszik Elliot a The Verve-re.
Ahogy az I–5-ösön kocsikázunk, egyre izgatottabb vagyok.

Vajon kiszállították már a könyveket? Kísértést érzek, hogy újra felhívjam Andreát, de tudom, hogy egy
csomó munkát hagytam neki. Amúgy sem akarom, hogy az alkalmazottaim erről pletykálgassanak.
Máskülönben nem szoktam ilyesmit csinálni.

Egyáltalán, miért küldted el neki?

Mert újra látni akarom.

Elhagyjuk a vancouveri lehajtót, ahol eltűnődöm, végzett-e már a vizsgákkal.

– Hé, ember, hol vagyunk? – ébredezik Elliot.

– Nicsak, ki támadt fel – mormolom. – Mindjárt odaérünk. Bringázunk egyet.

– Tényleg?

– Igen.

– Szuper. Emlékszel, amikor apa vitt el minket?

– Ja. – Fejcsóválva gondolok bele. Apa polihisztor, igazi reneszánsz ember: ügyvéd, tudós és sportoló,
aki éppoly otthonosan érzi magát a nagyvárosban, mint a vadonban. Három gyereket is örökbe fogadott…
s én vagyok az egyetlen, aki nem felelt meg a várakozásainak.

Kamaszkorom előtt még szoros kötelék fűzött minket egymáshoz. Ő volt az én hősöm. Imádtunk együtt
kempingezni, ő ismertetett meg az összes szabadtéri elfoglaltsággal, amit ma is kedvelek: vitorlázás,
kajakozás, biciklizés, mind megvolt.

Azután a kamaszkor tönkrevágott mindent.

– Azt gondoltam, ha késő délután érünk oda, túrázni már nem lesz időnk.

– Milyen előrelátó.

– Szóval, ki elől menekülünk?

– Te is tudod, ember, hogy nem vagyok az a monogám típus. Csak semmi kötöttség. Nem értem, amint a
tyúkok rájönnek, hogy saját céged van, mindenféle baromságot a fejükbe vesznek. – Lapos pillantást vet
rám. – Jól teszed, hogy megtartod magadnak a farkadat.

– Most nem az én farkamról van szó, hanem a tiédről, meg hogy mostanában ki pörgött a végén.

Elliot önelégülten vigyorog.

– Már rég nem számolom, de ennyi elég is belőlem. Mi újság a kereskedelem és nagytőke üdítően friss
világában?

– Tényleg kíváncsi vagy rá? – Szúrós pillantást vetek rá.

– Nem – vágja rá, majd jót nevet érdektelenségén és kéretlen őszinteségén.

– Hogy megy az üzlet? – kérdem én.

– Nem ellenőrzöd a befektetésedet?

– De, mindig. Ez a munkám.

– Oké, múlt héten áttörést értünk el a Spokani Éden programmal, ami menetrendszerűen halad, bár még
csak egy hét telt el. – Megvonja a vállát. A némiképp hányaveti külső mögött a bátyám harcos
környezetvédő. A fenntartható fejlődés iránti szenvedélye nem egy lázas vitát provokált már a családban a
vasárnapi ebédnél. A legújabb projektje egy Seattle-től északra megépülő környezetbarát,
energiatakarékos lakótelep.

– Remélem, sikerül beüzemelni a szennyvíz-újrahasznosítót, amiről beszéltem. Huszonöt százalékkal
csökkentené a vízfelhasználást, és ezzel a háztartások vízszámláját.

– Lenyűgöző.

– Remélem is.

Néma csendben autózunk be Portland központjába. Épp behúzódunk a Heathman föld alatti parkolójába –
az utolsó helyre, ahol Anát láttam –, amikor Elliot megjegyzi:

– Azt ugye tudod, hogy kihagyjuk az esti Mariners-meccset.

– Egy este talán megülhetnél a tévé előtt. Adj szabadnapot a farkadnak, csak nézd a baseballt.

– Tervnek nem rossz.

NEM KÖNNYŰ TARTANI a tempót Elliottal. Ugyanazzal „a faszt se érdekli” vakmerőséggel szaggat
végig az ösvényen, amellyel a legtöbb helyzetet kezeli. Nem ismer félelmet – ezért is csodálom –, viszont
ilyen nyaktörő sebességnél nem marad idő a táj szépségeire. Alig vagyok tudatában a mellettem suhanó,
buján zöldellő erdőnek, mert a csapásra szegezem a tekintetemet, és próbálom elkerülni a kátyúkat.

A menet végén mindketten mocskosak és kimerültek vagyunk.

– Felöltözve rég szórakoztam ilyen jól – jegyzi meg Elliot, amikor leadjuk a bringákat a Heathmanben.

– Ja. – Eszembe jut, amikor megmentettem Anastasiát attól az őrült biciklistől. A forrósága, a hozzám
préselődő melle, az orromba kúszó illata…

Felöltözve rég szórakoztam olyan jól.

– Ja – mormolom újra.

Vetünk egy pillantást a telefonjainkra, miközben a legfelső szint felé tartunk.

Vannak e-mailjeim, Elena néhányszor rám írt, hogy mit csinálok hétvégén, csak Anastasiától nincs nem