E. L. James - Grey

– Mr. Grey.

– Hívja dr. Baxtert, és intézze el, hogy vasárnap dél körül jöjjön el a lakásomra. Ha nem ér rá, keressen
helyette egy jó nőgyógyászt. A legjobbat akarom.

– Igen, uram. Még valami?

– Igen. Hogy is hívják azt az árubeszerzőt, aki megvette az ajándékot Neiman Marcusnak a Braverntől?

– Caroline Acton.

– Küldje el a számát.

– Úgy lesz.

– Délután találkozunk.

– Igen, uram.

Leteszem.

Eddig érdekesen alakul a nap. Nem emlékszem egyetlen e-mail-váltásra sem, amin ilyen jól szórakoztam
volna. Vetek egy pillantást a laptopra, de nincs semmi új. Ana nyilván elment dolgozni.

Beletúrok a hajamba.

Ros bezzeg észrevette, hogy az egész tárgyalás során máshol járt az eszem.

Baszd meg, Grey, legalább játszd meg magad.

Mohón falom a reggelit, iszom a kihűlt kávét, azután indulok, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem. Még
hajmosás közben sem tudom kiverni ezt a nőt a fejemből. Ana.

Csodálatos Ana.

Lelki szemeim előtt látom, ahogy fel-le pattog rajtam; ahogy kipirult fenékkel fekszik a térdemen; ahogy az
élvezettől elnyílt ajakkal, kikötözve vonaglik az ágyon. Atyám, elképesztő csaj. S ma reggel, amikor
mellette ébredtem, nem is volt szörnyű. S milyen jól aludtam… igazán jól.

Nem kell kiabálni. Megnevettetnek a levelei. Mulattatnak. Olyan mókás. Sosem tudtam, hogy értékelem
ezt egy nőben. Ki kell találnom, mit csináljunk vasárnap délután a játszószobámban… valami
szórakoztatót, valami újat.

Borotválkozás közben támad egy ötletem, s amint felöltözöm, vissza is térek a laptophoz, hogy
átböngésszem kedvenc játékboltom kínálatát. Lovaglópálcát keresek – barnát, bőrszíjakból fonva.
Elvigyorodom. Valóra váltom Ana álmát.

Miután leadom a rendelést, frissen és felélénkülve fogadom az e-maileket, amíg Taylor meg nem zavar.

– Jó reggelt, Taylor.
– Mr. Grey. – Bólint, majd zavart kifejezéssel néz rám. Ebből rájövök, hogy még mindig vigyorgok, mert
eszembe jutottak Ana e-mailjei.
A nyelvészet számomra rögzített korlát.
– Jól érzem magam ma délelőtt. – Nocsak, magyarázkodom.
– Örömmel hallom, uram. Megjött Miss Steele ruhája a tisztítóból.
– Csomagolja a holmimhoz.
– Értem.
– Köszönöm. – Nézem, ahogy belép a hálószobámba. Még Taylor is felfigyel az Anastasia Steele-
effektusra. Életre kel a telefonom; üzenet jön Elliottól.
Még Portlandben?

Ja, de mindjárt indulok.

Én nemsokára megyek. Segítek a lányoknak költözni. Kár, hogy nem maradsz.

Az első DUPLA RANDI lenne, mióta Ana kinyomta a pattanásodat.

Baszd meg. Megyek Miáért.

Mondj már valamit, tesó. Kate-ből nem lehet kiszedni semmit.

Oké. Baszd meg. Újra.

– Mr. Grey? – Ezúttal is Taylor zavar meg, a bőröndömmel a kezében. – A futár leszállította a
BlackBerryt.
– Kösz.
Biccent, és magamra hagy, én meg újabb e-mailt írok Miss Steele-nek.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: BlackBerry – KÖLCSÖN

Dátum: 2011. május 27. 11:15

Címzett: Anastasia Steele

Szükségem van arra, hogy bármikor el tudjalak érni, s miután számodra ez a kommunikáció legőszintébb
formája, gondoltam, rád fér egy BlackBerry.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Így talán már felveszed, amikor kereslek.
Fél tizenkettőkor újabb videokonferenciát folytatok a pénzügyi igazgatómmal, hogy egyeztessük a
következő negyedév jótékonysági kiadásait. Csaknem egy órába telik, majd miután vége, elfogyasztom
könnyű ebédemet, és elolvasom a Forbes maradékát.
Ahogy az utolsó falat salátát is a számba veszem, rádöbbenek, nincs már okom itt maradni. Ideje indulni,
mégis vonakodom. A lelkem mélyén be kell ismernem, hogy azért, mert így vasárnapig nem látom Anát –
persze csak ha meg nem gondolja magát.
Basszus. Remélem, nem gondolja meg.
Félresöpröm a kellemetlen gondolatot, inkább elcsomagolom az iratokat a válltáskámba. Már készülök
eltenni a laptopot is, amikor látom, hogy e-mail jött Anától.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Konzumidióták

Dátum: 2011. május 27. 13:22

Címzett: Christian Grey

Szerintem most rögtön hívd fel dr. Flynnt.
Tényleg nem tudsz uralkodni a szatírhajlamaidon.
Dolgozom. Majd írok, amikor hazaértem.
Kösz az újabb kütyüt.
Nem tévedtem: tényleg csúcsragadozó és csúcsfogyasztó vagy.
Miért csinálod ezt?

Ana Feladó: Christian Grey
Van képe lehordani! Tüstént válaszolok. Tárgy: Egy koravén lánynak
Dátum: 2011. május 27. 13:24
A pont újra önnél van, Miss Steele.
Dr. Flynn éppen nyaral. Címzett: Anastasia Steele
És azért teszem, mert megtehetem.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Nem válaszol nyomban, ezért elcsomagolom a laptopot. Felveszem a táskámat, leliftezek a recepcióra, és
kijelentkezem. Míg az autómra várok, Andrea hív, hogy talált egy szülész-nőgyógyász doktornőt, aki
vasárnap is hajlandó kiszállni az Escalába.
– Dr. Greene-nek hívják, és az ön személyi orvosa ajánlotta, uram.
– Helyes.
– Az Északnyugati Kórházban praktizál.
– Oké. – Mire akar kilyukadni?
– Az a helyzet, uram, hogy nem olcsó.
Félreseprem az aggodalmát.
– Bármennyit kér, adja meg neki, Andrea.
– Ez esetben vasárnap fél kettőkor ott tud lenni a lakásán.
– Helyes. Szervezze le.
– Úgy lesz, Mr. Grey.
Leteszem. Kísértést érzek, hogy felhívjam anyámat és ellenőrizzem dr. Greene hitelét, ha már egy helyen
dolgoznak, de ezzel csak újabb kérdéseket provokálnék ki.
Amint megérkezik az autó, megírom Anának a vasárnapi ebéd részleteit.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Vasárnap

Dátum: 2011. május 27. 13:40

Címzett: Anastasia Steele

Találkozhatunk vasárnap délután egykor?
Az orvos fél kettőre jön az Escalába, hogy megvizsgáljon.
Amúgy most indulok Seattle-be.

Remélem, jól megy majd a költözés, és alig várom a vasárnapot.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Rendben. Minden elintézve. Besorolok az R8-assal a forgalomba, az I–5-ös felé veszem az irányt. Ahogy
elhajtok a vancouveri kijárat mellett, megszáll az ihlet. Kihangosítva felhívom Andreát, hogy szerezzen
valami ajándékot Anának és Kate-nek a lakásavatóra.
– Egészen pontosan mire gondol?
– Bollinger La Grande Année Roséra, 1999-es évjárat.
– Értem, uram. Még valami?
– Hogy érti?
– Virág? Csokoládé? Léggömb?
– Léggömb?
– Igen.
– Miféle léggömb?
– Hát… mindenféle van.
– Oké. Jó ötlet. Lássuk, van-e helikopter formájú.
– Értem, uram. A kísérőkártya szövege?
– „Sok szerencsét az új otthonukhoz, hölgyeim. Christian Grey.” Megvan?
– Igen, uram. A cím?
Bassza meg. Nem tudom.
– Majd ma vagy holnap elküldöm. Menni fog így is?
– Hogyne, uram. Holnap kiszállíttatom.
– Köszönöm, Andrea.
– Szívesen. – Meglepett a hangja.
Leteszem, mielőtt padlóig nyomom a gázt.
FÉL HÉTRE OTTHON VAGYOK, de korábbi jókedvem megkeseredik – még mindig nem hallottam Ana
felől. Kiválasztok egy pár mandzsettagombot a fiókból, s miközben csokornyakkendőt kötök a fogadásra,
azon tűnődöm, minden rendben van-e. Azt mondta, kapcsolatba lép velem, amint hazaér. Azóta kétszer
hívtam, de semmi válasz, és most már kezdek kiborulni. Még egy próbát teszek, ezúttal üzenetet is hagyok.

„Azt hiszem, meg kell tanulnod kezelni az elvárásaimat. Nem vagyok türelmes ember. Ha azt mondod,
munka után megkeresel, akkor legyen benned annyi, hogy meg is teszed, máskülönben aggódni kezdek. Ez
az érzés elég ismeretlen a számomra, ezért rosszul viselem. Hívj.”
Ha nem telefonál hamarosan, felrobbanok dühömben.
EGY ASZTALNÁL ÜLÖK WHELANNEL, a bankárommal. Az ő vendége vagyok ezen a jótékonysági
esten, amit egy alapítvány szervezett, hogy felhívja a figyelmet a globális szegénységre.
– Örülök, hogy el tudott jönni – mondja éppen.
– Nemes ügyért mindig.
– Köszönjük a nagylelkű felajánlást is, Mr. Grey – kotyogja közbe a felesége, miközben felém tolja
sebészszikével tökéletesre plasztikázott melleit.
– Mint mondtam, nemes ügyért mindig. – Megengedek magamnak egy atyáskodó mosolyt.
Miért nem hív vissza?
Vetek egy újabb pillantást a telefonomra.
Semmi.
Végignézek az asztalnál ülő középkorú férfiakon, akik már a második vagy harmadik fiatalabb feleséget
koptatják. Isten ments, hogy valaha ilyen legyek.
Unom magam. Rohadtul unom magam, és rohadtul ki vagyok bukva.
Mi a frászt csinál?
Hoztam volna magammal? Szerintem ugyanúgy halálra unná magát. Amikor az asztalnál ülők szóba hozzák
a gazdasági helyzetet, betelik a pohár. Kimentem magam, elhagyom a báltermet, és vissza se nézek. Amíg
a parkolófiú előhozza a kocsimat, újra felhívom Anát.
Még mindig semmi válasz.
Talán most, hogy eljöttem Portlandből, már nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzám.
Amint hazaérek, egyből a dolgozószobába megyek, és bekapcsolom az iMacet.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Hol vagy?

Dátum: 2011. május 27. 22:14

Címzett: Anastasia Steele

„Dolgozom. Majd írok, ha hazaértem.”
Még mindig dolgozol, vagy elcsomagoltad a telefonodat, a BlackBerrydet és a MacBookodat is?
Hívj, vagy rá kell csörögnöm Elliotra.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Elnézem az ablakon át a Szoros sötét vizét. Miért ajánlkoztam önként, hogy kimegyek Miáért? Lehetnék
Anával, cipelhetném a cuccait, azután beülhetnék pizzázni vele, Kate-tel és Elliottal – ahogy a normális
emberek csinálják.
Az isten szerelmére, Grey.
Ez nem te vagy. Kapd össze magad.
Céltalanul őgyelgek a lakásban, lépteim visszhangot vernek a nappaliban. Minden átkozottul üresnek
tűnik, amióta utoljára itt járt. Leoldom a csokornyakkendőt. Talán én vagyok az, aki üres. Töltök
magamnak egy Armagnacot, aztán visszafordulok a seattle-i felhőkarcolók és a Szoros felé.
Te is rám gondolsz, Anastasia Steele? Seattle hunyorgó fényei nem felelnek.
Megcsörren a telefonom.
Hála az égnek. Végre. Ő az.
– Szia. – Végtelen megkönnyebbülés, hogy felhív.
– Szia – mondja.
– Aggódtam miattad.
– Tudom. Sajnálom, hogy nem válaszoltam, de jól vagyok.
Jól? Bár én is úgy lennék…
– Kellemes estéd volt? – Uralkodom magamon.
– Igen. Végeztünk a csomagolással, azután Kate-tel és Joséval kínait rendeltünk.
Hát, ez egyre jobb és jobb. Az a kibaszott fotós, már megint. Akkor ezért nem hívott.
– Te hogy vagy? – érdeklődik, amikor nem felelek, s mintha némi szorongást hallanék ki a hangjából.
Miért? Mi az, amit nem mond el nekem?
Nehogy elkezdj kombinálni, Grey!
Felsóhajtok.
– Elmentem egy jótékonysági estre. Dögre untam magam. Az első alkalommal megszöktem.
– Bár itt lennél – suttogja.

– Tényleg szeretnéd?
– Ó, igen – feleli buzgón.
Talán csakugyan hiányzom neki.
– Vasárnap látlak? – Próbálom kiszűrni hangomból a reménykedést.
– Igen, vasárnap. – Olyan, mintha mosolyogna.
– Jó éjt.
– Jó éjt, uram. – Olyan fátyolos és bársonyos a hangja, hogy a lélegzetem is eláll.
Vonalban marad, halkan piheg. Miért nem lép ki? Nem akar?
– Te tedd le először – suttogom.
Nem akarja megtenni, amivel azonnal jobb kedvre hangol. Vigyorogva nézem a fényárban úszó Seattle-t.
– Nem, te tedd le.
– Nem akarom.
– Én se.
– Haragudtál rám? – kérdezi.
– Igen.
– És még mindig?
– Nem. – Most már tudom, hogy az enyém vagy.
– Akkor nem fogsz megbüntetni.
– Nem. Az azonnali megtorlásban hiszek.
– Ezt megjegyzem. – Incselkedik, ami mosolyt csal az arcomra.
– Most már tegye le, Miss Steele.
– Valóban ezt akarja, uram?
– Feküdj le, Anastasia.
– Igenis, uram.
Nem teszi le, és tudom, hogy szélesen mosolyog. Ettől még jobb kedvem lesz.

– Szerinted képes leszel valaha azt tenni, amit mondok?

– Talán. Vasárnap kiderül – teszi hozzá a benne lakozó végzet asszonya, azzal elnémul a vonal.

Mi a csodát kezdjek veled, Anastasia Steele?

Ami azt illeti, van egy remek ötletem, feltéve, hogy időben megjön az a lovaglópálca. Ezzel a reményteli
gondolattal hörpintem fel az Armagnac maradékát, majd lefekszem.

2011. május 28., szombat

– Christian! – sikoltozik Mia örömében, ahogy felém szalad, és hátrahagyja egész kocsira való
poggyászát. A nyakamba veti magát, szorosan megölel.
– Annyira hiányoztál!
– Te is hiányoztál nekem. – Viszonzom a szorítását, majd kibontakozik a karomból, és áthatóan sötét
tekintetével végigmér.
– Jól nézel ki – búgja. – Na, mesélj arról a lányról!
– Előbb hadd vigyelek haza, téged és a csomagjaidat. – Megragadom a kocsit, ami nagyjából egy tonna,
azután együtt indulunk a terminálból a parkoló felé.
– Szóval, milyen volt Párizs? Ahogy nézem, nem sokat hagytál belőle a franciáknak.
– C’est incroyable! – kiált fel. – Floubert viszont egy patkány. Jesszus, micsoda szörnyű alak. Tanárnak
pocsék, bár séfnek nem annyira.
– Ez azt jelenti, hogy ma este te főzöl?
– Ó, remélem, anya megfőzött.
Tovább áradozik Párizsról: apró albérletéről, a vízvezetékekről, a Sacré Cśurről, a Montmartre-ról, a
párizsiakról, a kávézókról, a vörösborról, a sajtokról, a divatról és az üzletekről – leginkább a divatról és
az üzletekről. Én meg azt hittem, azért ment Párizsba, hogy megtanuljon főzni.
Hiányzott a csacsogása; megnyugtató és szórakoztató. Ő az egyetlen személy, akinek a társaságában nem
érzem magam annyira… másnak.
– Ő itt a kishúgod, Christian. Miának hívják.

Mami engedi, hogy megfogjam. Nagyon pici. Sötét, fekete a haja.

Mosolyog. Nincs foga. Kinyújtom a nyelvemet. Babásan nevet.

Mami újra nekem adja, hogy tartsam. Miának hívják.

Megnevettetem. Csak tartom és tartom. Biztonságban van nálam.

Elliotot nem érdekli Mia. Mert nyálazik és sír.

Mindig fintorog, amikor kakil.

Ha Mia sír, Elliot nem törődik vele. Én tartom és tartom, amíg abbahagyja.

A karomban alszik el.

– Mia – suttogom.

– Mit mondtál? – A mami arca fehér, mint a fal.

– Mia.

– Igen. Igen, drága fiam. A neve Mia.

És a mami boldogságában sírni kezd.

RÁFORDULOK A FELHAJTÓRA, hogy leparkoljak anya és apa ajtaja előtt, kirakodjam Mia cuccát,
azután mindent behordjak az előtérbe.
– Hol van mindenki? – Mia látványosan duzzog. Nincs más itthon, csak a szüleim házvezetőnője – a
cserediák, akinek nem emlékszem a nevére. „Üdvözlöm itthon”, mondja Miának akadozó angolsággal, de
közben nagy bociszemmel engem néz.
Jaj, istenem. Ez csak egy szép kirakat, szivi.
Nem törődöm vele, inkább válaszolok Mia kérdésére.
– Anya szerintem ügyel, apa meg valamilyen konferencián van. Egy héttel korábban jöttél.
– Nem bírtam tovább Floubert mellett. El kellett jönnöm, mielőtt megháborodom. Ó, hoztam neked
ajándékot. – Megragadja az egyik bőröndöt, ott, az előtérben kinyitja, és elkezdi felforgatni. – Á! – Nehéz,
szögletes dobozt nyom a kezembe. – Nyisd ki – sürget sugárzó mosollyal. Nem lehet neki ellenállni.
Óvatosan felnyitom a dobozt, hogy szembesüljek egy hógömbbel, benne flitteresőben fürdő fekete
zongora. Nem láttam még giccsesebb holmit.
– Igazából zenedoboz. Így kell… – Elveszi tőlem, rendesen felrázza, majd egy kulccsal felhúzza. Ciripelni
kezd a „Marseillaise”, miközben a gömbben színes flitterek örvénylenek.

Mihez kezdjek ezzel? Felnevetek, annyira Miára vall.
– Ez csodálatos, Mia. Köszönöm. – Megölelem, ő is magához szorít.
– Tudtam, hogy megnevettet.
Igaza van. Jól ismer.
– Most már mesélj arról a lányról – vágna bele, de félbeszakít minket Grace, aki beront az ajtón, és
ideiglenes haladékot ad, amíg magához öleli rég látott leányát.
– Annyira sajnálom, hogy nem tudtam kimenni eléd, drágaságom. Ügyeltem. Nézzenek oda, kész felnőtt
vagy. Felvinnéd Mia csomagjait, Christian? Gretchen majd segít.
Igazán? Már hordár is vagyok?
– Persze, anya – forgatom a szemem. Semmi szükségem rá, hogy Gretchen rám csorgassa a nyálát.
Miután végzek, közlöm velük, hogy találkozóm van a személyi edzőmmel.
– Este jövök. – Gyorsan megpuszilom őket, majd sietve távozom, mielőtt eszükbe jutna Anáról faggatózni.
BASTILLE, A SZEMÉLYI EDZŐM keményen megdolgoztat. Ma a kick-box van soron.
– Elpuhultál Portlandben, kölyök – vigyorog gúnyosan, miután egy körkörös rúgása nyomán újra padlót
fogok. Bastille a kőkemény edzés híve, ami számomra tökéletesen megfelel.
Feltápászkodom. Le akarom dönteni, de jól mondja – bármivel próbálkozom, semmire se megyek.
Miután végzünk, rákérdez:
– Mi az? Mintha itt se lennél, ember.
– Kijöttem a formából – felelem apatikusan.
– Azt látom. A héten már Seattle-ben leszel?
– Igen.
– Helyes. Akkor visszarázunk a formádba.
AHOGY HAZAFELÉ KOCOGOK, eszembe jut az Ana lakásavatójára szánt ajándék. Ráírok Elliotra.
Mi Ana és Kate új címe?

Meg akarom lepni őket egy ajándékkal.

Megírja a címet, amit továbbítok Andreának. Már a liftben utazom felfelé, amikor Andrea visszaír.

Pezsgő és lufi leszállítva. A.

Taylor kis csomagot ad, amikor visszaérek a lakásomba.
– Ez önnek jött, Mr. Grey.
Á, igen. Felismerem a jellegtelen csomagolást; a lovaglópálca lesz az.
– Köszönöm.
– Mrs. Jones üzeni, hogy holnap délután jön.
– Oké. Szerintem mára ennyi lesz, Taylor.
– Értem, uram – bólint előzékeny mosollyal, és visszatér a szobájába. Pálcával a kezemben lépek a
hálószobába. Tökéletes bevezetés lesz a világomba – elmondása szerint Anának fogalma sincs a testi
fenyítésről, leszámítva a fenekelést, amit a múlt éjjel kapott tőlem. Attól pedig beindult. A pálcával
óvatosabban kell bánnom, hogy még élvezetesebb legyen.
Igazán élvezetes. A pálca tökéletes eszköz. Bebizonyítom neki, hogy a félelem csak a fejében létezik.
Amint ezt elfogadja, továbbléphetünk.
Remélhetően továbbléphetünk…
Lassan és óvatosan, hogy tarthassa velem a lépést. Csak akkor működhet, ha az ő tempójában haladunk,
nem az enyémben.
Vetek még egy pillantást a lovaglópálcára, majd elteszem másnapra.
ALIG NYITOM KI A LAPTOPOT, megcsördül a telefonom. Anában reménykedem, de nagy
csalódásomra Elena az.
Fel kellett volna hívnom?
– Helló, Christian. Hogy vagy?
– Kösz, jól.
– Visszatértél Portlandből?
– Igen.
– Van kedved velem vacsorázni?
– Ma nem lehet. Mia hazajött Párizsból, ezért hazarendeltek.
– Á, Grey mama. Hogy van?
– Grey mama? Jól, azt hiszem. Miért? Mit tudsz, amit én nem?

– Csak kérdeztem, Christian. Ne legyél olyan érzékeny.
– Jövő héten felhívlak. Akkor talán együtt vacsorázhatunk.
– Jó. Egy ideje teljesen eltűntél a színről. És találkoztam valakivel, aki tökéletes lenne a számodra.
Én is.
Elengedem a megjegyzést a fülem mellett.
– Akkor jövő héten. Ég veled.
Míg zuhanyozom, azon tűnődöm, melyik izgalmasabb: az Ana utáni hajsza, vagy maga Ana?
JÓL MENT A VACSORA. Hazatért a húgom, a család kicsi kincse, aki mellett mind eltörpülünk, aki a
kisujja köré csavar mindenkit. Most, hogy minden gyermeke visszarepült a családi fészekbe, Grace
elemében érzi magát: elkészítette Mia kedvencét, a vajban sült csirkét tört burgonyával és szósszal.
Elárulom, hogy nekem is ez az egyik kedvencem.
– Mesélj nekünk Anastasiáról – követeli Mia, amint körülüljük a konyhai asztalt. Elliot hátradől, ujjait
összefonja a tarkóján.
– Erre én is kíváncsi vagyok. Szóval, kinyomta a pattanásodat?
– Elliot! – korholja Grace, és nagyot csap rá a konyharuhával.
– Aú! – jajdul fel Elliot.
Csak a szememet forgatom.
– Találkoztam egy lánnyal. – Megvonom a vállamat. – Ennyi.
– Ezt nem teheted velünk! – tiltakozik Mia.
– Dehogynem, Mia. Épp most tette meg. – Carrick atyáskodó pillantást vet rá a szemüvege felett.
– A holnapi vacsorán talán megismerjük, nem igaz, Christian? – kérdezi Grace árulkodó mosollyal.
Ó, bassza meg.
– Kate is jön – húz tovább Elliot.
A szarkeverő. Bosszús pillantást vetek rá.
– Alig várom, hogy találkozzunk. Szuper csaj lehet! – Mia fel-le pattog a székén.
– Ja, ja – mormolom, míg azon töröm a fejemet, hogyan húzhatnám ki magam.
– Elena kérdezett rólad, szívem – jegyzi meg Grace.

– Valóban? – Az évek során tökélyre fejlesztettem a képességet, hogy teljes közönyt színleljek.
– Igen. Azt mondja, rég nem találkoztatok.
– Portlandben voltam üzleti úton. Ha már itt tartunk, mennem is kell. Fontos tárgyalásom lesz holnap, és
még fel kell rá készülnöm.
– De hát még desszertet sem ettél. Máglyarakás, almával.
Hm… nagy a kísértés. Viszont ha maradok, nem hagynak békén Anával.
– Mennem kell. Sok a dolgom.
– Túl keményen hajtasz, drágám. – Grace épp felállna.
– Maradj csak, anya. Elliot biztos szívesen elmosogat helyetted.
– Mi? – hördül fel Elliot. Rákacsintok, elköszönök, és indulok.
– Akkor holnap találkozunk? – szól utánam Grace reménykedve.
– Meglátjuk.
Cseszhetem. Úgy fest, Anastasia Steele meg fog ismerkedni a családommal.
Nem is tudom, mit gondoljak erről.

2011. május 29., vasárnap

– „Rázd a csípőd”, üvölti a fülembe a Rolling Stones, ahogy végigsprintelek az Ötödik sugárúton, majd
ráfordulok a Vine-ra. Háromnegyed hét van, s innét végig lejt az út… egészen a lakásáig. Csak úgy vonz
magához; látni akarom, hol lakik.
Az irányításmániás és a szatír közt.
Magamban felnevetek. Én csak kocogok. Ez egy szabad ország.
A ház jellegtelen vörös téglaépület, sötétzöldre mázolt ablakokkal, ahogy ezen a környéken szokás. Jó
helyen van, közel a Vine és a Nyugati kereszteződéséhez. Elképzelem, ahogyan Ana az ágyában kucorog,
összegömbölyödve a krémszínű és kék folttakaró alatt.
Megteszek néhány saroknyi utat, majd a piac felé veszem az irányt; az árusok már kezdenek kipakolni.
Zöldséggel és gyümölccsel megrakott teherautók közt cikázok, itt-ott hűtőkocsik, bennük az aznapi
halfogás. Ez a város lüktető szíve – még ezen a szürke, hideg reggelen is eleven. A Szoros ólomszürke
vize híven tükrözi vissza az unott égboltot, de ez sem szegi kedvemet.
Ma van a nagy nap.
ZUHANY UTÁN FARMERT és vászoninget öltök, azután hajgumit veszek elő a fiókos szekrényből. A
zsebembe csúsztatom, és belépek a dolgozószobába, hogy írjak Anának.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Az életem számokban

Dátum: 2011. május 28. 08:04

Címzett: Anastasia Steele

Ha autóval jössz, szükséged lesz a mélygarázs belépőkódjára: 146963.
Az ötös állásba parkolj, az is az enyém.
A lift kódja: 1880

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Egy-két perc múlva megkapom a választ.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Pompás évjárat

Dátum: 2011. május 28. 08:08

Címzett: Christian Grey

Igen, uram. Megértettem.
Köszönöm a pezsgőt és a felfújható Charlie Tangót, ami most is az ágyamhoz kötözve repdes.

Ana
Belém villan a kép, amelyen Ana van kikötözve az ágyhoz a nyakkendőmmel. Fészkelődni kezdek.
Remélem, azt az ágyat hozta Seattle-be.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Irigység

Dátum: 2011. május 28. 08:11

Címzett: Anastasia Steele

Nagyon szívesen.
Ne késs.
Charlie Tango egy mázlista.

Christian Grey

Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Nem válaszol, ezért vadászni kezdek a hűtőben valami reggelit. Gail hagyott néhány croissant-t, ebédre
pedig csirkés Cézár salátát két főre. Ana remélhetően szereti; nem szívesen enném két napig.

Míg reggelizem, Taylor tűnik fel.

– Jó reggelt, Mr. Grey. Itt vannak a vasárnapi lapok.

– Köszönöm. Anastasia ma egyre jön, fél kettőre pedig dr. Greene-t várjuk.

– Értem, uram. Más egyéb program?

– Igen. Anával ma este a szüleimnél vacsorázunk.

Taylor felkapja a fejét, egy pillanatra meglepettnek tűnik, de nyomban összeszedi magát, és távozik.
Visszatérek a croissant-hoz és a barackdzsemhez.

Úgy bizony, elviszem a szüleimhez. Ez olyan nagy cucc?

NEM TUDOK MEGNYUGODNI. Tűkön ülök. Negyed egy. Ólomlábakon jár az idő. Nem is próbálok
dolgozni, csak felkapom a vasárnapi lapokat, és visszatérek a nappaliba, ahol beteszek valami zenét, és
olvasni kezdek.

Nagy meglepetésemre a helyi hírek oldalon találok egy fényképet Anáról és rólam, amint részt veszünk a
WSU diplomaosztó ünnepségén. Ana szépséges, bár kicsit megszeppent.

Hallom a kétszárnyú ajtó nyitódását, azzal ott is van… A haja kibontva, kissé vad és szexi, s ugyanazt a
lila ruhát viseli, mint amikor a Heathmanben vacsoráztunk. Gyönyörű.

Bravó, Miss Steele.

– Hm, ez a ruha. – Leplezetlen csodálattal indulok felé. – Üdv újra nálam, Miss Steele. – Felemelem az
állát, hogy gyengéd csókot nyomjak az ajkára.

– Szia – köszön, enyhén kipirult arccal.

– Pontos vagy. Ezt szeretem. Gyere. – Megfogom kezét, hogy a kanapéhoz vezessem. – Mutatni akarok
neked valamit. – Miután helyet foglalunk, kezébe nyomom a The Seattle Timest. A fénykép láttán elneveti
magát. Nem egészen erre a reakcióra számítottam.

– Most már hivatalosan is „barátok” vagyunk – csipkelődöm.

– Nagyon úgy tűnik. Ha az újság is megírta, csak igaz lehet.

Nyugodtabb vagyok most, hogy itt van – talán mert itt van. Nem menekült el. Füle mögé simítom
selymesen lágy haját; viszketnek az ujjaim, hogy két copfba fonjam.

– Szóval, Anastasia, most már sokkal többet tudsz a dolgaimról, mint amikor a legutóbb itt jártál.
– Igen. – Átható a tekintete és… megértő.
– Mégis visszajöttél.
Bólint, közben szégyenlősen elmosolyodik.
Alig merek hinni a szerencsémnek.
Tudtam, hogy benned is ott lakik a bestia, Ana.
– Ettél már?
– Még nem.
Egyáltalán semmit? Oké, ezt orvosolnunk kell. Hátrasimítom a hajamat, miközben a lehető
legszíntelenebb hangon próbálom feltenni a kérdést.
– Ki vagy éhezve?
– Igen, de nem az ételre.
Hű. Mintha egyenesen az ágyékomhoz beszélne.
Felpattanok, ajkára tapasztom a számat, és magamba szívom részegítő illatát.
– Mohó, mint mindig, Miss Steele – s hogy eláruljak egy kis titkot, mint én magam is. Viszont nemsokára
jön dr. Greene. – Hátradőlök. – Bár rendesen ennél – sóhajtok fel.
– Mit kell tudnom erről a dr. Greene-ről? – vált ügyesen témát.
– A legjobb szülész-nőgyógyász Seattle-ben. Mire vagy még kíváncsi?
Az orvosom legalábbis őt ajánlotta a személyi asszisztensemnek.
– Azt hittem, a te orvosod fog megvizsgálni. És ne mondd, hogy igazából nő vagy, mert úgysem hiszem el.
Magamban felhorkanok.
– Úgy vélem, jobb, ha egy szakorvos vizsgál meg. Te nem?
Bizonytalan pillantást vet rám, de végül bólint.
Van még egy kényes kérdés.
– Anyám azt szeretné, Anastasia, ha ma este velünk vacsoráznál. Úgy tudom, Elliot is elhívta Kate-et.
Nem tudom, mi erről a véleményed. Számomra elég fura érzés, bemutatni valakit a családomnak.
Rászán néhány pillanatot az információ feldolgozására, aztán hátraveti a haját, ahogyan korábban is tette

egy-egy összecsapás előtt. Az arcán dac helyett mégis megbántottságot látok.
– Szégyellsz előttük? – Elcsuklik a hangja.
Ne már, az ég szerelmére.
– Dehogy szégyellek. – A gondolat is nevetséges! Haragos, komor pillantást vetek rá. Hogyan becsülheti
le ennyire magát?
– Akkor miért fura érzés?
– Mert még sosem csináltam. – Ingerült a hangom.
– Te forgathatod a szemedet, csak én nem?
– Nem is vettem észre, hogy forgatom. – Most meg kihív maga ellen. Újra.
– Általában én sem szoktam – vágja rá.
Máris veszekszünk?
Taylor megköszörüli a torkát.
– Dr. Greene megérkezett, uram – jelenti be.
– Vezesse Miss Steele szobájába.
Ana elfordul, rám néz, mire felé nyújtom a kezemet.
– Nem akarsz te is jönni, ugye? – Egyszerre rémíti és szórakoztatja a gondolat.
Felnevetek, miközben a testem is új életre éled.
– Hidd el, Anastasia, jó pénzt fizetnék, hogy nézhessem, de nem hinném, hogy a doktor néni engedné. –
Amint elfogadja a kezemet, felhúzom magamhoz, és megcsókolom. Puha, meleg és hívogató a szája –
ujjaim elmerülnek a hajában, én a csókban. Amikor elhúzódik, kissé kábultnak tűnik. Összeérintjük a
homlokunkat. – Örülök, hogy itt vagy. Alig várom, hogy levetkőztesselek. – El sem hiszem, hogy ennyire
hiányoztál. – Menjünk. Én is szeretném megismerni dr. Greene-t.
– Még nem ismered?
– Nem.
Kézen fogom Anát, és felvezetem az emeletre, ahol a hálószobája lesz.
Dr. Greene rövidlátón fixíroz; fürkész tekintetétől kissé kényelmetlenül érzem magam.
– Mr. Grey. – Határozottan, minden teketória nélkül megragadja felé nyújtott kezemet.
– Köszönöm, hogy időt szakít rám. – Megvillantom legkedvesebb mosolyomat.

– Köszönöm, hogy ilyen bőkezűen ellentételezi az önre szánt időt, Mr. Grey. Miss Steele. – Előzékenyen
biccent Ana felé, de tudom, hogy a kapcsolatunk jellegét mérlegeli. Mintha azt várná, mikor pödröm meg
a bajuszomat, mint a rosszfiúk a némafilmekben. Azután vet rám egy szúrós „ideje távozni”-pillantást.

Oké.

– Odalent leszek – adom meg magam, bár szívesen végignézném a vizsgálatot, és a doktor néni reakciója
minden pénzt megérne, ha ezt felvetném neki. A gondolat önelégült mosolyt csal az arcomra, ahogy lefelé
indulok.

Ana távollétében újra elfog a nyugtalanság, s hogy ne erre figyeljek, két tányéralátétet teszek a konyhai
pultra. Már másodszor terítek, és először is Ana kedvéért tettem.

Kezdesz elpuhulni, Grey.

Választok az ebédhez egy Chablis-t – a ritka chardonnay-k közé tartozik, amit szeretek –, majd leülök a
kanapéra, hogy átfussam a sportmellékletet. Távirányítóval feljebb tekerem a hangerőt, hátha a zene segít
fókuszálni az előző esti Mariners–Yankees-meccs statisztikájára, és eltereli a figyelmemet arról, ami
odafent történik Ana és dr. Green között.

Idővel léptek visszhangoznak a folyosón, s ahogy felnézek, együtt lépnek be.

– Végzett? – Lenyomok egy gombot a távirányítón, hogy félbevágjam az áriát.

– Igen, Mr. Grey. Vigyázzon erre a gyönyörű és okos fiatal hölgyre.

Mit mondhatott neki Ana?

– Ez minden vágyam. – Vetek Anára egy gyors „ez meg mi volt”-pillantást.

Értetlenül rebegteti a pilláit. Helyes. Akkor nem mondott neki semmit.

– Majd elküldöm a számlát – teszi hozzá dr. Greene. – Jó napot, és minden jót önnek is, Ana. – A ráncok
elmélyülnek a szeme sarkában, ahogyan melegen mosolyogva kezet ráz Anával.

Taylor kikíséri a lifthez, ám előtte bölcsen becsukja az előtérbe vezető kétszárnyú ajtót.

– Hogy ment? – Kicsit kizökkentenek dr. Greene szavai.

– Köszönöm, jól – felel Ana. – Csak annyit mondott, hogy az elkövetkező négy hétben tartózkodnom kell
minden szexuális tevékenységtől.

Mi a franc? A döbbenettől a számat is eltátom.

Ana komoly arcán szétárad a diadalmas mosoly.

– Bevetted!

Hiteles volt, Miss Steele.

Résnyire szűkül a szemem, mire lassan lehervad arcáról a vigyor.

– Bevetted! – Önelégülten elmosolyodom, ahogy a dereka után kapok, és mohón magamhoz vonom. Éhezik
rá a testem. – Maga javíthatatlan, Miss Steele. – Belefúrom ujjaimat a hajába, és megcsókolom, miközben
már az jár az eszemben, hogy sokat tanulna abból, ha itt, a konyhapulton kefélném meg.

Mindent a maga idejében, Grey.

– Bármennyire szívesen magamévá tennélek itt és most, enned kell, ahogy nekem is. Nehogy később
elájulj nekem – teszem hozzá suttogva.

– Neked csak ennyi kell belőlem, a testem? – kérdezi.

– Meg az okos kis szád. – Újra megcsókolom, már a folytatáson agyalok… Ahogy a csókjaim egyre
követelőzőbbé válnak, úgy feszül meg a testem. Kívánom ezt a nőt. Mielőtt még leteperném a padlóra,
eleresztem, és mindketten levegő után kapunk.

– Mi ez a zene? – kérdezi rekedt hangon.

– Villa-Lobos, egy ária a Bachianas Brasilerasból. Szép, igaz?

– Igen. – A konyhai pulthoz fordul. Előveszem a csirkés Cézárt a hűtőből, és leteszem kettőnk közé,
mielőtt rákérdezek, hogyan viszonyul a salátához.

– Jól, kösz szépen. – Elmosolyodik.

Előszedem a hűtőből a chablis-t is, miközben magamon érzem a tekintetét. Nem is tudtam, hogy ennyire
házias vagyok.

– Mi jár a fejedben? – kérdezem.

– Csak nézem, hogyan mozogsz.

– És? – lepődöm meg egy pillanatra.

– Nagyon kecses vagy – felel csendesen, kipirult arccal.

– Hát, köszönöm, Miss Steele. – Leülök mellé, de nem tudom, hogyan reagáljak a kedveskedő bókra. Még
soha senki nem mondta rám, hogy kecses vagyok. – Chablis-t?

– Kérek.

– Vegyél salátát. No, melyik módszer mellett döntöttél?

– A minipillt választom.

– És mindennap eszedbe fog jutni, hogy a megfelelő időpontban bevedd?

A szín szétárad meglepett arcán.

– Nem kétlem, hogy emlékeztetni fogsz rá – feleli szarkasztikus éllel, amiről nem veszek tudomást.
A kombinált tabletta jobb lett volna.
– Majd beállítok egy emlékeztetőt a naptáramba. Egyél.
Szájába vesz egy falatot, majd még egyet… azután még egyet. Eszik!
– Akkor felvehetem a csirkés Cézárt Mrs. Jones listájára? – kérdezem.
– Azt hittem, nekem kell főznöm.
– Így is van.
Előttem végez az adagjával. Farkaséhes lehetett.
– Mohó, mint mindenben, Miss Steele?
– Igen. – Szemérmes pillantást vet rám a pillái alól.
Helyben vagyunk.
Magával ragad.
Mint akit hipnotizáltak, felállok, és a karomba veszem.
– Tényleg ezt akarod? – Magamban némán fohászkodom, hogy igent mondjon.
– Még nem írtam alá semmit.
– Tudom… de én is minden létező szabályt megszegek.
– Meg fogsz ütni?
– Igen, de nem azért, hogy fájjon. Most nem akarlak megbüntetni semmiért. Tegnap este talán egészen más
lett volna a helyzet.
Arcán szétárad a döbbenet.
Jaj, bébi.
– Senkinek se higgy, aki mást mond, Anastasia. A hozzám hasonlók nagyrészt azért csinálják ezt, mert
szeretik a fájdalmat, akár okozzák, akár elviselik. Ennyire egyszerű. Te más vagy, ezért tegnap rengeteget
gondolkodtam rólad.
Átkarolom, és egyre keményebb erekciómhoz szorítom.
– És jutottál valamire? – suttogja.
– Nem, de most nem is tudok másra gondolni, csak hogy megkötözzelek és ájulásig basszalak. Készen

állsz rá?

Sötét és igéző az arca, csak úgy süt róla az érzéki kíváncsiság.

– Igen – hagyja el ajkát a szó, akár egy sóhaj.

Hála az összes istennek.

– Helyes. Gyere. – Felvezetem az emeletre, be a játszószobámba. A biztos révembe és menedékembe.
Ahol azt tehetek vele, amit akarok. Behunyt szemmel ízlelgetem a kéjes tudatot.

Éreztem valaha nagyobb izgalmat?

Miután becsukom mögöttünk az ajtót, eleresztem a kezét, és tanulmányozni kezdem. Ajka résnyire nyílik,
ahogy beszívja a levegőt; légzése szapora és felszínes. Tágra nyílik a szeme. Készen áll. Csak rám vár.

– Ezen a helyen teljesen az enyém vagy. Azt teszek veled, amit jónak látok. Megértetted?

Nyelve végigsiklik a felső ajkán, majd bólint.

Jó kislány.

– Vedd le a cipődet.

Nyel egyet, de kibújik magas sarkú szandáljából. Felveszem, és takaros rendben az ajtó mellé teszem.

– Jó. Ne habozz, amikor kérek tőled valamit. Most pedig lehámozom rólad a ruhát. Ha jól belegondolok,
napok óta csak erre várok. – Ellenőrzöm, hogy tudja-e tartani velem a lépést. – Nem akarom, hogy
szégyelld magad előttem. Gyönyörű vagy, öröm rád nézni is, hát még birtokolni. Egész nap elnéznélek,
ezért nem akarom, hogy zavarban légy, és szégyelld a meztelenségedet. Megértetted?

– Igen.

– Igen mi? – Élesebb a hangom.

– Igen, uram.

– Biztos? – Nem akarom, hogy szégyelld magad, Ana.

– Igen, uram.

– Helyes. Emeld fel a karod.

A feje fölé nyújtja a karját. Megragadom a szegélyt, s lassan felhúzom a ruhát, hogy centiről centire
fedezzem fel a testét, egyelőre csak a szememmel. Miután végzek, hátralépek, hogy töltekezzem a
látvánnyal.

A lába, a combja, a hasa, a feneke, a melle, a válla, az arca, a szája… mind-mind tökéletes. Összehajtom
a ruhát, és leteszem a fiókos szekrényre. Azután felemelem az állát.

– Rágcsálod a szád szélét. Tudod, milyen hatással van ez rám. Fordulj meg.

Engedelmeskedik, az ajtó felé fordul. Kikapcsolom a melltartót, és lehúzom a pántjait a karján, közben
lágyan siklok a bőrén, és ujjbegyeimmel érzem, hogyan rezdül meg az érintésemre. Lehúzom a
melltartóját, és a ruhájára dobom. Egészen közel állok, mégsem érintem, csak hallgatom szapora légzését,
és érzem a bőréből sugárzó forróságot. Felizgult, s nem ő az egyetlen. Hátrasimítom a haját. Bizsergetően
selymes a tapintása. Felcsavarom az egyik kezemre és meghúzom, hogy a feje oldalra billenjen, és
felfedje nyakát.

Orrommal cirógatom végig a fülétől a válláig és vissza, miközben magamba szívom mennyei aromáját.

Átkozottul finom.

– Isteni az illatod, Anastasia, ahogy mindig. – Csókot lehelek a füle alá, ahol a verőere lüktet.

Felsóhajt.

– Csend. Egy pisszenést sem akarok hallani.

Farmerom zsebéből előhúzom a hajgumit, s lassan copfba fonom a haját: élvezettel választom szét és
szövöm egybe sötét fürtjeit gyönyörű, makulátlan hátán. Sietve rögzítem a gumival, azután megrántom a
copfot, hogy Ana hátralépjen, és a testével hozzám simuljon.

– Így szeretem a hajadat – suttogom. – Fordulj meg.

Nyomban megteszi.

– Ha azt mondom, gyere ide, így kell megjelenned. Bugyiban. Megértetted?

– Igen.

– Igen mi?

– Igen, uram.

– Jó kislány. – Gyorsan tanul. A karja leeresztve. Fürkészőn néz rám. Vár.

– Amikor azt mondom, gyere ide, elvárom, hogy térdelj le oda. – Az ajtó melletti sarokra mutatok. – Tedd
meg most.

Néhányszor pislant, de mielőtt még egyszer el kellene mondanom, elfordul és letérdepel, szemben velem
és a szobával.

Engedélyt adok rá, hogy leüljön a sarkára, s úgy is tesz.

– Fektesd a kezedet és a karodat a combodra. Jó. Most tedd szét a térdedet. Szélesebbre. – Látni akarlak,
bébi. – Szélesebbre. – Látni akarom a nemiséged. – Tökéletes. Süsd le a szemedet. A padlót nézd.

Ne nézz rám ebben a szobában. Csak ülj ott, hadd kalandozzanak a gondolataid, amíg elképzeled, mit

fogok veled tenni.

Odalépek hozzá, s elégedetten látom, ahogy továbbra is lehajtja a fejét. Kinyújtom a kezemet, meghúzom a
copfját, és felemelem a fejét, hogy találkozzon a tekintetünk.

– Jól jegyezd meg ezt a testhelyzetet, Anastasia.

– Igen, uram.

– Helyes. Maradj így, és ne mozdulj.

Elsétálok előtte, kinyitom az ajtót, majd egy pillanatra visszanézek. Feje lehajtva, tekintete a padlón.

Milyen csodálatos látvány. Jó kislány.

A legszívesebben rohannék, de uralkodom mohóságomon, céltudatos léptekkel megyek le a hálószobámba.

Legalább a méltóságod maradékát őrizd meg, Grey.

A GARDRÓBBAN CSUPASZRA vetkőzöm, és a fiókból előveszem kedvenc farmeromat. A domináns
farmeromat.

Belebújok, és a legfelső gomb kivételével begombolom. Ugyanebből a fiókból előveszem az új
lovaglópálcát meg egy szürke frottírköntöst. Távozás előtt a zsebembe csúsztatok néhány óvszert.

Meg is van.

Színpadra, Grey.

Amikor visszatérek, ugyanabban a testhelyzetben találom: fej lehajtva, copf a háton, kezek a térden.
Becsukom az ajtót, és felakasztom a köntöst a kampóra.

– Jó kislány vagy, Anastasia. Imádni való. Jól csinálod. Most állj fel.

Feláll, de továbbra is lehajtja a fejét.

– Felnézhetsz rám.

A mohó kék szempár óvatosan feljebb araszol.

– Most ki foglak kötözni, Anastasia. Add a jobb kezed. – Kinyújtom az enyémet, ő pedig ráfekteti a kezét.
Anélkül, hogy levenném róla a szememet, felfordítom a tenyerét, majd a hátam mögül előhúzom a
lovaglópálcát. Megrebbenő vége a bőrén csattan. Megriad, összeszorítja az ujjait, közben meglepetten
hunyorog.

– Milyen érzés? – kérdezem.

Felgyorsul a légzése. Vet rám egy pillantást, aztán újra lenéz a tenyerére.

– Válaszolj.

– Oké. – A homlokát ráncolja.

– Ne ráncold a homlokodat – figyelmeztetem. – Fájt?

– Nem.

– Ez sem fog fájni. Megértetted?

– Igen. – Elcsuklik a hangja.

– Komolyan mondom. – Megmutatom neki a pálcát. Barna, fonott bőrszíjak, látod? Odafigyelek rád.
Elképedten néz a szemembe. Mókásnak találom, az ajkam is megrebben. – Azért vagyunk, hogy
szolgáljunk, Miss Steele.

A szoba közepére vezetem, a rögzítőrendszer alá.

– A rácsot úgy tervezték, hogy a béklyók mindkét irányba elmozdulhassanak. – Felnéz a bonyolult
eszközre, majd vissza rám. – Itt kezdjük, de állva akarlak megkefélni, úgyhogy végül a falnál kötünk ki. –
A harántkeresztre mutatok. – Tedd fel a kezedet.

Azonnal engedelmeskedik. Elkapom a rácsról lelógó bőrbilincseket, hogy egyenként rögzítsem őket a
csuklókon. Módszeresen haladok, bár elvonja a figyelmemet. Nehéz koncentrálni ilyen közelségből,
miközben érzem az izgatottságát és a szorongását, amikor megérintem. Miután megbilincseltem,
hátralépek, és megkönnyebbülten kifújom a levegőt.

Végre ott vagy, Ana Steele, ahol mindig is látni akartalak.

Lassan körbesétálom, megcsodálom. Lehetne ennél izgatóbb?

– Csodálatos látvány így, megbilincselve, Miss Steele. És az okos kis szája is hallgat. Ez tetszik. –
Megállok vele szemben, ujjaim befurakodnak a bugyi pántja mögé, azután lassan, a lehető leglassabban
lehúzom hosszú combján, míg végül ott térdelek előtte.

Leborulok előtte. Igazi istennő.

Találkozik a tekintetünk, miközben marokra fogom az anyagot, orromhoz emelem, és mélyen belélegzem
az illatát. Eltátja a száját, a szeme is elkerekedik ámult döbbenetében.

Igen, mosolygok önelégülten. Tökéletes reakció.

Farmerom hátsó zsebébe csúsztatom a bugyit, aztán felállok, hogy végiggondoljam a következő lépést.
Kinyújtom a lovaglópálcát, végigfuttatom a hasán, és a bőrnyelvvel gyengéden körözök köldökén.

Jó lesz, Ana. Bízz bennem.

Lassan körbejárom, végighúzom a pálcát a bőrén, keresztül a hasán, az oldalán, a hátán. A második körnél
hátulról megrebbentem a bőrnyelvet, hogy élesen érintkezzen a szeméremajkával.

– Á! – kiált fel, és rángatni kezdi a béklyóit.

– Csend – figyelmeztetem, s még egyszer körüljárom. Újra megfricskázom ugyanazon az édes helyen, mire
felnyög, és lehunyt szemmel magába fogadja az érzést. Csuklóm újabb mozdulatára a lovaglópálca a
mellbimbóján csattan. Hátravetett fejjel nyögdécsel. Újra célzok, mire a bőrnyelv megnyalja a másik
bimbót, hogy a fájdalmas csók után még keményebbé és peckesebbé váljon.

– Jó érzés?

– Igen – sóhajtja behunyt szemmel, hátravetett fejjel.

Megütöm hátulról, ezúttal nagyobb erővel.

– Igen mi?

– Igen, uram! – kiáltja.

Lassan, nagy gonddal, célzott kis ütésekkel haladok lefelé, nyaldosom végig a hasát, mind közelebb a
célhoz. Egy gyors csuklómozdulat nyomán a bőrnyelv belemar a csiklójába, mire elhaló hangon felhördül.

– Ó, kérlek!

– Csitt – parancsolom, és megbüntetem egy erősebb csapással.

A pálca végigsiklik a szeméremszőrzetén és -ajkán, becsusszan a hüvelyébe. A barna bőr csak úgy csillog,
amikor visszahúzom.

– Látod, milyen nedves vagy az izgalomtól, Anastasia? Nyisd ki a szemed és a szád.

Zihálva veszi a levegőt, de szétnyitja az ajkát, és ködös tekintettel néz rám, teljesen belevész a testiség
pillanatába. Akkor a szájába csúsztatom a bőrnyelvet.

– Ízleld csak meg magad. Szopogasd. Szopd keményen, bébi.

Ajka úgy simul a lovaglópálca hegye köré, mintha csak a farkam lenne.

A picsába.

Olyan kibaszottul szexi, hogy nem tudok ellenállni.

Kihúzom a szájából a pálcát, hogy megöleljem. Újra széttárja ajkát, ahogy megcsókolom, nyelvemmel
beléhatolok, megízlelem vágyának zamatát.

– Ó, bébi, nem tudok betelni veled – zihálom. – El akarsz élvezni?

– Igen – esdekel.

Gyors mozdulat, és a pálca a fenekére csap.

– Igen mi?

– Igen, uram – jajdul fel.

Jó kislány. Hátralépek.

– Ettől? – Feltartom a lovaglópálcát, hogy láthassa.

– Igen, uram – lep meg.

– Biztos? – Alig merek hinni a fülemnek.

– Igen, kérem, uram.

Ó, Ana. Te kibaszott istennő.

– Hunyd be a szemed.

Teszi, amit mondok, én pedig végtelen gonddal, nem kevés hálával és gyors, apró csapásokkal újra
végignyaldosom a hasát. Nemsokára zihálni kezd, egyre jobban felizgul. Lefelé haladva megpöckölöm a
bőrnyelvvel csiklóját. Újra. Újra. És újra.

A béklyóit tépdesi, csak nyögdécsel és nyögdécsel. Amikor elhallgat, tudom, hogy már közel jár. Hirtelen
hátraveti a fejét, a torkából éles sikoly tör fel, és az orgazmustól vonaglani kezd a teste. Eldobom a
pálcát, és megragadom Anát, hogy tartsam, amikor minden erő kiszalad belőle, és a karomba omlik.

Ó, még nem végeztünk, Ana.

A combja alá nyúlok, megemelem reszkető testét, hogy még így, a rácshoz bilincselten a harántkereszt felé
vigyem. Itt eleresztem, és a vállammal álló helyzetben tartom, amíg a nadrágomat rángatom-gombolom,
hogy végre kiszabadítsam a farkamat. Kirántok egy kotont a zsebemből, fogammal tépem fel a
csomagolást, és fél kézzel húzom rá erekciómra.

Gyengéden újra megemelem, miközben a fülébe súgok.

– Húzd fel a lábad, bébi, és kulcsold a derekamra. – A fának préselem a hátát, úgy segítek neki, amíg
lábával átfonja a csípőmet, könyöke a vállamon támaszkodik.

Az enyém vagy, bébi.

Egyetlen lökéssel beléfurakodom.

Bassza meg. Páratlan érzés.

Kiélvezem a ritka pillanatot, mielőtt mozogni kezdek, és átadom magam minden egyes lökésnek. Érzem őt
magam körül, érzem saját zihálásomat, és elveszek ebben a gyönyörű nőben. Ajkam a nyakára tapad,
megízleli. Illata betölti az orromat, egész lényemet. Ana. Ana. Ana. Sosem akarom abbahagyni.

Hirtelen megfeszül, teste görcsösen rázkódik köröttem.

Igen. Megint. Én is szabadjára engedem. Betöltöm. Szorítom. Imádom.

Igen. Igen. Igen.

Annyira csodálatos. Édes Istenem, ez valami észvesztő.

Visszahúzódom, s ahogy újra rám nehezedik, kapkodva kioldozom és megtámasztom, hogy együtt omoljunk
a padlóra. A lábam közt ringatom, szorosan köré fonom a karomat, ő pedig elernyed, behunyja a szemét,
zihálva lélegzik.

– Jól csináltad, bébi. Fájt?

– Nem. – Alig hallani a hangját.

– Arra számítottál, hogy fájni fog? – Félresimítom arcából a nedves tincseket, hogy jobban lássam.

– Igen.

– Látod? A félelem csak a fejedben létezik, Anastasia. – Gyengéden cirógatom az arcát. – Megtennéd
újra? – kérdezem.

Nem felel azonnal, azt hiszem, elaludt.

– Igen – suttogja egy perc múltán.

Hála legyen a magasságos égnek.

Magamhoz szorítom.

– Jó, mert én is. – Újra és újra. Lágyan megcsókolom a feje búbját, és belélegzem Ana, a veríték, a szex
illatát. – Még nem végeztem veled. – Annyira büszke vagyok rá. Megtette. Megtett mindent, amit akartam.

Ő minden, amire valaha vágytam.

Hirtelen magával ragad ez az ismeretlen érzelem, amibe belerázkódom, ami beleváj minden inamba és
csontomba, hogy a nyomában újjáéledjen a szorongás és a rettegés.

Elfordítja a fejét, lassan cirógatni kezdi a mellkasomat.

Dagadozik a sötétség, rémisztően és ismerősen, szorongásomat kezdi kiszorítani a hamisítatlan pánik.
Minden izmom megfeszül. Ana tiszta, rezzenéstelen tekintettel néz fel rám, míg én a rettegéssel birkózom.

– Ne – suttogom. Kérlek.

Hátrahúzódik, és a mellkasomra mered.

Vedd vissza az uralmat, Grey.

– Térdelj az ajtóhoz. – Elhúzódom én is.

Menj. Ne érj hozzám.

Bizonytalanul áll fel és botorkál az ajtóhoz, ahol újra felveszi a térdelő testhelyzetet.

Megkönnyebbülten nagy levegőt veszek.

Mi a frászt művelsz velem, Ana Steele?

Felállok, s immár nyugodtabban kinyújtózom.

Ahogy az ajtónál térdel, minden ízében ideális alávetett. A tekintete üveges; kimerült. Az adrenalin
rohamos ütemben távozik belőle. Le-lecsukódik a szeme.

Ez így nem jó. Azt akarod, hogy alávesse magát neked, Grey. Mutasd meg, mit is jelent ez.

A játékos szekrényből előhalászom a Claytonnál vett kötegelőt és egy ollót.

– Csak nem untatom, Miss Steele? – kérdezem, miközben gondosan leplezem együttérzésemet. Felriad, és
bűntudatos pillantást vet rám. – Állj fel – parancsolom.

Lassan talpra áll.

– Teljesen kész vagy, igaz?

Szégyenlős kis mosollyal bólint.

Nem csoda, bébi. Olyan jól csinálod.

– Állóképesség, Miss Steele. Még korántsem végeztem. Nyújtsd előre a két kezed, mintha imádkoznál.

Egy pillanatra a homlokát ráncolja, de összeteszi és előrenyújtja mindkét kezét. Áttekerem mindkét
csuklóján a kötegelőt. Felém villan a tekintete.

– Ismerős? – Elmosolyodom, végigfuttatom ujjamat a műanyagon, és ellenőrzöm, hogy nem túl szoros,
maradt mögötte elég hely. – Itt az olló. – Megmutatom neki. – Bármelyik pillanatban elvághatom. – Ez
láthatóan megnyugtatja. – Gyere. – Megragadom összekulcsolt kezét, hogy az oszlopos ágy túlsó sarkához
vezessem. – Többet akarok… sokkal-sokkal többet – súgom a fülébe, ahogy meredten nézi az ágyat –, s
ezúttal gyorsan. Fáradt vagy. – Fogd meg az oszlopot.

Megragadja a fából faragott lábat.

– Lejjebb – parancsolok rá. Lejjebb csúsztatja a kezét, egészen előrehajol. – Jó. Ne engedd el. Ha
megteszed, elfenekellek. Megértetted?

– Igen, uram – feleli.

– Helyes. – Megragadom a derekát és magam felé húzom, hogy gyönyörű hátsója tökéletes hozzáférést
kínáljon. – Ne engedd el, Anastasia – figyelmeztetem. – Most hátulról foglak megbaszni, méghozzá
keményen. Kapaszkodj az oszlopba, az megtart, érted?

– Igen.

Tenyeremmel lecsapok a fenekére.

– Igen, uram – helyesbít azonnal.

– Szét a lábakat. – A jobb lábammal szélesítem a terpeszét. – Így már jobb. Ezután hagylak aludni.

Háta tökéletes ívbe feszül, csigolyái a tarkójától egyenes vonalban vezetnek le gömbölyű, fenséges
fenekéhez. Ujjaimmal követem az ívet.

– Igazán gyönyörű a bőröd, Anastasia – mormolom magam elé. Fölé hajolok, hogy gyengéd csókokkal is
kövessem az ujjaim által megrajzolt vonalat. Eközben tenyerembe fogom a mellét, és ujjaim közé
csippentem a mellbimbóit. Vonaglik alattam, ahogy lágy csókot lehelek a derekára, mielőtt beszippantom
és gyengéden harapdálom bőrét, s közben megdolgozom a mellbimbóit.

Feljajdul. Leállok és visszahúzódom, hogy megcsodáljam a látványt – egyre keményebb leszek már attól
is, ha csak nézem. Előhúzok még egy gumit a zsebemből, lerúgom a farmeromat, és feltépem a
csomagolást. Két kézzel húzom fel a farkamra.

Szeretném meghódítani a fenekét, itt és most, de ez még túl korai.

– Rabul ejtően szexi a feneked. Annyi mindent kezdhetnék vele. – Végigcirógatom mindkét oldalát, azután
két ujjam hirtelen belésiklik, kitágítja.

Újra feljajdul.

Készen áll.

– Tocsog a nedvességtől. Sosem okoz csalódást, Miss Steele. Kapaszkodj, bébi, ez most gyors menet lesz.

Megmarkolom a csípőjét, elhelyezkedem a hüvely bejáratánál, azután felnyúlok, megragadom a copfját, a
csuklómra hurkolom, és szorosan megtartom. Egyik kezemben a farkammal, a másikban a hajával
belehatolok.

Olyan. Rohadt. Jó. Érzés.

Lassan visszahúzódom belőle, azután szabad kezemmel megmarkolom a csípőjét, és még szorosabban
tartom a haját.

Az alávetettség.

Belecsapódok, lökésem erejével előretaszítom.

– Kapaszkodj, Anastasia! – emlékeztetem. Ha elengedi, megsérülhet.

Zihálva préselni kezdi magát hozzám, megveti a lábát.

Jó kislány.

Akkor elkezdem döngölni, hogy minden lökéssel fojtott sikolyokat csaljak ki belőle. Görcsösen markolja
a faoszlopot, de nem hagyja el magát, nekem feszül.

Bravó, Ana.

S akkor megérzem. Lassan. A bensője rám fonódik. Minden önuralmamat elveszítem, ahogy belefúrom
magam, és mozdulatlanná merevedek.

– Gyerünk, Ana, élvezz a kedvemért – morgok, ahogy elmegyek, keményen, s élvezete csak tovább nyújtja
az enyémet.

A karomba veszem, ahogy a padlóra ereszkedünk. Ana rajtam fekszik, mindketten a mennyezet felé nézünk.
Egész teste ellágyul, halálosan kimerült, engem pedig megnyugtat, ahogyan egész súlyával rám omlik. Míg
a karabinerekre meredek, az jár a fejemben, engedi-e valaha is, hogy felfüggesszem.

Talán nem.

Kit érdekel.

Először vagyunk itt együtt, s minden olyan, mint egy álomban. Megcsókolom a fülcimpáját.

– Nyújtsd előre a kezedet. – Érdes a hangom. Lassan nyújtja ki kezét, mintha mázsás súlyt emelne, én
pedig a kötegelő alá csúsztatom az olló pengéjét. – Ezt az Anát ezennel megnyitom – csattintom el az ollót.
Kuncog, teste megrebben az enyémen. A furcsa és egyáltalán nem kellemetlen érzéstől nekem is
mosolyognom kell. – Nincs csodálatosabb hang – suttogom, míg a csuklóit dörzsölgeti. Felülök, hogy az
ölemben legyen.

Szeretem megnevettetni. Nem nevet eleget.

– Az én hibám – vallom be magamnak, míg némi életet dörzsölök a vállába és a karjaiba. Fáradt, mégis
fürkésző kifejezéssel fordul felém. – Hogy nem nevettetlek meg gyakrabban – magyarázom.

– Nem vagyok egy vihogógép. – Nagyot ásít.

– Ó, de amikor nevetsz, az ég is felderül.

– Micsoda ékesszólás, Mr. Grey – incselkedik.

Elmosolyodom.

– Most már mondhatjuk, hogy totál kész vagy. Rád fér az alvás.

– Na, ez nem volt ékesszóló – korhol.

Kiemelem az ölemből, hogy felállhassak. A farmeremért nyúlok, és felhúzom.

– Nem akarom halálra rémíteni Taylort, se Mrs. Jonest, ha már itt tartunk.

Nem ez lenne az első eset.

Ana álmosan szédelegve ül a padlón. Megpaskolom a karját, segítek neki felállni, és az ajtóhoz kísérem.
Leakasztom a szürke frottírköpenyt, és ráadom. Nem sokat segít; tényleg teljesen kész van.

– Irány az ágy – jelentem ki egy gyors puszi kíséretében.
Riadt kifejezés suhan át kimerült arcán.
– Alvásra gondolok – nyugtatom meg. Azzal előrehajolok, a karomba veszem, ringatom, úgy viszem át a
szobájába. Itt hátrahajtom a takarót, lefektetem, és a gyengeség egy pillanatában én is bemászom mellé.
Betakarom mindkettőnket, azután magamhoz ölelem.
Csak addig, amíg el nem alszik.
– Aludj, gyönyörű leány. – Ahogy belecsókolok a hajába, elönt a végtelen elégedettség… és hála.
Megcsináltuk. Ez az édes, ártatlan nő engedte, hogy uraljam. S még élvezte is. Ahogyan én… jobban, mint
eddig bármit.
Mami rám néz a nagy törött tükörben.

A haját fésülöm. Puha. Mami- és virágillata van.

Elveszi a kefét, és befonja a haját, egyik fürtöt a másikra.

Mintha egy fényes, dagi kígyó tekeregne a hátán.

Megvan, mondja.

Felém fordul, és rám mosolyog.

Ma boldog.

Szeretem, amikor a mami boldog.

Szeretem, amikor rám mosolyog.

Olyan szép, amikor mosolyog.

Süssünk egy pitét, bogaram.

Almás pitét.

Szeretem, amikor a mami süt.

Felriadok, az édes illat még mindig betölti az érzékeimet. Ana az. Mélyen alszik mellettem. A hátamra
fekszem, és a mennyezetre meredek.

Aludtam valaha ebben a szobában?

Még soha.

A gondolat nyugtalanító, valami érthetetlen okból szorongással tölt el.

Mi ez az egész, Grey?

Lassan felülök, nem akarom felébreszteni, csak lenézek alvó alakjára. Tudom, mi ez – azért szorongok,
mert itt vagyok vele. Felkelek, hagyom őt aludni, és visszaindulok a játszószobába. Itt összeszedem a
felhasznált kötegelőt és gumikat, mindent begyömöszölök a zsebembe, ahol ráakadok Ana bugyijára. A
lovaglópálcával, a ruháival és a cipőjével a kezemben távozom, bezárom az ajtót. A szobájában
ráakasztom a ruháját a szekrényajtóra, beteszem a cipőjét a szék alá, majd a párnájára helyezem a
melltartóját. Előhúzom a bugyiját a zsebemből – s ördögi ötlet fogalmazódik meg bennem.

A fürdő felé indulok. Le kell zuhanyoznom, mielőtt elindulunk, hogy a családommal vacsorázzunk. Anát
még hagyom kicsit aludni.

A perzselően forró víz rám permetez, elmossa a korábban érzett nyugtalanságot és szorongást. Egy első
alkalomhoz képest tényleg nem volt rossz, egyikünk számára sem. S bár azt gondoltam, hogy egy igazi
kapcsolatnak semmi esélye, a jövő lehetőségek egész tárházával kecsegtet. Magamban feljegyzem, hogy
reggel hívjam fel Caroline Actont, aki majd felöltözteti az én kislányomat.

A dolgozószobában töltött tevékeny óra után, amikor végre utolérem magam az olvasnivalóval, úgy
döntök, Ana eleget aludt. Odakint szürkül, háromnegyed óra múlva indulnunk kell a szüleimhez. Valahogy
könnyebben koncentráltam a munkára abban a tudatban, hogy odafent alszik.

Ami fura.

Hát, legalább tudom, hogy biztosan az enyém.

A hűtőből előveszek egy doboz áfonyalevet és egy palack szénsavas ásványvizet. Összekeverem egy
pohárban, majd felmegyek az emeletre.

Még mindig mélyen alszik, összegömbölyödve, ahogy hagytam. Szerintem meg se moccant. Ajka résnyire
nyílik, ahogy szuszog. A haja kócos, fürtjei kiszabadultak a fonatból. Leülök mellé az ágyra, előrehajolok,
és megcsókolom a halántékát. Álmában motyogva tiltakozik.

– Ébredj, Anastasia. – Gyengéd hangon ébresztgetem.

– Még nem – öleli magához a párnáját.

– Fél óra múlva indulnunk kell a szüleimhez.

A szeme lassan felnyílik, összpontosítani próbál.

– Gyerünk, álomszuszék. Ideje felkelni. – Újra halántékon csókolom. – Hoztam neked innivalót. Odalent
leszek. Nehogy visszaaludj, mert akkor nagy bajban leszel. – Még egyszer megcsókolom, ahogy
kinyújtózik, s miután vetek egy kaján pillantást a szék felé – ahol nem fogja megtalálni a bugyiját –,
visszaindulok a földszintre. Nem győzöm palástolni a somolygásomat.

Mint egy éretlen kamasz, Grey.

Míg Miss Steele-re várok, lenyomom a távirányító gombját, mire újra szárnyalni kezd a véletlenszerűen
kiválasztott zene. Nem tudok megülni, az erkélyajtóhoz lépek, kinézek a korai esti égboltra, és a Talking
Headstől az „And She Was”-t hallgatom.

Taylor lép be.

– Álljak ki az autóval, Mr. Grey?

– Adjon még öt percet.

– Igen, uram. – Eltűnik a személyzeti felvonó irányába.

Ana néhány perccel később megjelenik a nappali ajtajában. Csak úgy sugárzik, ragyog… és somolyog.
Mit fog vajon mondani a hiányzó bugyiról?

– Szia – köszön titokzatos kis mosollyal.

– Szia. Hogy érzed magad?

A mosolya egyre szélesedik.

– Jól, kösz. Te? – kérdezi színlelt nemtörődömséggel.

– Én nagyszerűen, Miss Steele. – A feszültség egyre kínzóbb, s csak remélni merem, hogy nem süt
arcomról a várakozás.

– Ez Frank? Sosem hittem volna, hogy Sinatra-rajongó vagy. – Felveti a fejét, és kérdő pillantást vet rám,
amint a „Witchcraft” hangjai szétáradnak a szobában.

– Szerteágazó az ízlésem, Miss Steele. – Felé lépek, amíg ott nem állok előtte. Meg fog törni? A választ
kutatom a szikrázóan kék szempárban.

Kérdezz már rá a bugyira, bébi.

Gyengéden megsimogatom arcát az ujjammal. Ahogy oldalt hajtja a fejét, elcsábulok – magával ragad az
édes gesztus, az incselkedő arc, az áradó zene. A karomba akarom venni.

– Táncolj velem – suttogom, és előveszem zsebemből a távirányítót, és addig hangosítok, amíg Frank
búgó hangja teljesen kitölti a teret. A kezét nyújtja. Átfogom a derekát, magamhoz vonom fenséges testét,
azzal lassú, egyszerű foxtrottba kezdünk. A vállamra fekteti kezét, de készen állok az érintésére, azután

csak suhanunk a padlón, sugárzó arca bevilágítja az egész szobát… és a lelkemet. Követi a lépéseimet, s
mire vége a dalnak, szédeleg, és levegő után kapkod.

Akárcsak én.

– Nincs nálad édesebb boszorka. – Szégyenlős kis csókot lehelek az ajkára. – Mindjárt van egy kis
színed. Köszönöm a táncot. Akkor mehetünk a szüleimhez?

– Nagyon szívesen, és igen, alig várom, hogy megismerjem őket. – Kipirult és imádni való.

– Megvan mindened?

– Ó, igen – felel könnyeden.

– Biztos?

Bólint, közben ajka önelégült vigyorra görbül.

Elmosolyodom.

– Oké. – Nem tudom tovább leplezni az örömömet. – Ha ezt akarja, Miss Steele… – Felkapom a zakómat,
azzal elindulunk a lift felé.

Nem szűnik meg lenyűgözni, lefegyverezni és meglepetést okozni. Most abban a tudatban kell végigülnöm
a vacsorát, hogy a barátnőmön nincs bugyi. Még ahogy lefelé megyünk, még aközben is fájón a tudatában
vagyok, hogy a szoknyája alatt teljesen pucér.

Ellened fordította a saját fegyveredet, Grey.

HALLGAT, AMINT TAYLOR északnak visz bennünket az I–5-ösön. Futó pillantást vetek a Union-tóra;
mihelyt a hold elvész a felhők mögött, a víz elsötétedik, akár a kedélyem. Miért viszem el a szüleimhez?
Ha találkoznak vele, lesznek bizonyos elvárásaik. Akárcsak neki. Nem biztos, hogy az általam elképzelt
kapcsolat megfelel ezeknek az elvárásoknak, s ami még rosszabb, az egész lavinát én indítottam el, amikor
ragaszkodtam hozzá, hogy megismerje Grace-t. Csak én tehetek az egészről. Én vagyok a hibás, meg az a
tény, hogy Elliot a lakótársát döngeti.

Kit akarok hülyíteni? Ha nem akarnám, hogy megismerje az őseimet, most nem lenne itt. Csak ne félnék
ennyire ettől az egésztől.

Igen. Ez a bajom.

– Hol tanultál meg táncolni? – szakítja félbe a gondolataimat.

Jaj, Ana. Ne akard tudni.

– Fogj át, Christian. Így. Rendesen. Jó. Egy lépés. És kettő. Helyes. Tartsd az ütemet. Sinatra tökéletes
a foxtrotthoz.

Ilyen, amikor Elena elemében van.

– Igen, úrnőm.

– Tényleg tudni akarod? – kérdezek vissza.
– Igen – feleli, de a hangsúlya másról árulkodik.
Te akartad. Felsóhajtok a sötétben.
– Mrs. Robinson nagyon szeretett táncolni.
– Jó tanár lehetett. – Suttogásába megbánás és kelletlen elismerés vegyül.
– Az volt.
– Ez az. Még egyszer. Egy. Két. Há. És négy. Megy ez, bébi.

Átsuhanunk Elenával az alagsoron.

– Még egyszer. – Hátravetett fejjel kacag, s egyszeriben feleannyi idősnek tűnik.

Ana biccent, ahogy nézi az elsuhanó tájat, és magában nyilván elméleteket állít fel Elenáról. Vagy az jár a
fejében, hogy találkozni fog a szüleimmel. Bár tudnám. Talán ő is szorong – ahogy én. Még sosem
mutattam be senkit.
Babrálni kezd az ujjaival, érzem, hogy valami aggasztja. Vajon az, amit ma csináltunk?
– Ne – szólok rá gyengédebb hangon, mint szeretném.
Felém fordul, arca kifürkészhetetlen a sötétben.
– Mit ne?
– Ne kezdj el agyalni, Anastasia. – Bármi járjon is a fejedben. Felé nyúlok, megfogom a kezét, és
megcsókolom az ujjait. – Csodálatos volt ez a nap. Köszönöm.
A szégyenlős mosoly nyomán hófehér fogak villannak.
– Miért használtál kötegelőt? – tudakolja.
Kérdések a délutánnal kapcsolatban – ez jó.
– Gyors, egyszerű, és valami egészen más, egy új érzés, új tapasztalat. Tudom, hogy kicsit brutális, de épp

ezt szeretem a kötözésben. – Száraz a hangom, ahogy megpróbálok egy kis humort csempészni a
beszélgetésbe. – Nálad is nagyon hatékonynak bizonyult.

Tekintete az elöl ülő Taylor felé rebben.

Taylor miatt ne aggódj, édes. Pontosan tudja, mit csinálok, és már négy éve mellettem van.

– Ez is része a világomnak, Anastasia. – Megnyugtatóan megszorítom a kezét, aztán elengedem. Ana
visszatér az ablakon túli látképhez. Víz vesz körül minket, amint az 520-ason átkerülünk a Washington-
tavon. Számomra ez az út legszebb része. Felhúzza a lábát, összekuporodik az ülésen, és átkarolja a térdét.

Valami nem hagyja nyugodni.

Amikor felém fordul, rákérdezek:

– Kitaláljam a gondolatodat?

Felsóhajt.

A fenébe.

– Ennyire rossz?

– Bár tudnám, te mire gondolsz – feleli.

Elvigyorodom, megkönnyebbülten hallom ezt, és örülök, hogy nem tudja, mi jár a fejemben.

– Dettó, bébi – felelem.

TAYLOR LEHÚZÓDIK a szüleim háza elé.

– Készen állsz? – kérdezem. Ana biccent, mire megszorítom a kezét. – Számomra is első alkalom –
suttogom. Miután Taylor kiszáll, hogy ajtót nyisson, felvillantok felé egy gonosz, önelégült mosolyt. –
Lefogadom, most azt kívánod, bárcsak lenne rajtad bugyi.

Elakad a lélegzete, és a homlokát ráncolja, de már kiszállok, hogy köszöntsem a küszöbön álló apát és
anyát. Ana higgadt és elegáns benyomást tesz, amint megkerüli az autót, hogy felénk induljon.

– Anastasia, az anyámmal, Grace-szel már találkoztál. Ő az apám, Carrick.

– Örvendek, Mr. Grey. – Elmosolyodik, és megrázza a felé nyújtott kezet.

– Szintúgy, Anastasia.

– Kérem, szólítson Anának.

– Örülök, hogy újra látom, Ana. – Grace megöleli. – Jöjjön, kedvesem. – Karon fogja Anát, és bevezeti a
házba, míg én vakon követem bugyi nélküli hátsóját.

– Elhozta? – Mia sikítozik valahol a házban. Ana riadt pillantást vet rám.

– Ez Mia, a kishúgom.
Arrafelé fordulunk, amerről tűsarkak éles kopogása hallatszik. Azután megjelenik ő maga.
– Anastasia! Annyit hallottam már rólad! – Mia lelkesen megöleli. Noha magasabb Anánál, eszembe jut,
hogy szinte egyidősek.
Mia megragadja a kezét, és bevonszolja az előtérbe, a szüleimmel követjük őket.
– Még egy lányt se mutatott be nekünk – árulja el Mia kéretlenül.
– Csillapodj, Mia – szól rá Grace.
Igen, basszus, csillapodj, Mia. Nem kell ez a jelenet.
Ana elkapja égnek emelt tekintetemet, és megsemmisítő pillantást vet rám.
Grace mindkét oldalról arcon csókol.
– Szia, szívem. – Csak úgy ragyog a boldogságtól, amiért az összes gyermeke otthon van. Carrick a kezét
nyújtja.
– Szervusz, fiam. Rég láttalak. – Kezet rázunk, és követjük a többieket a nappaliba.
– Tegnap találkoztunk, apa – mormolom. – Ez valami apás vicc? – Ebben igazán jó.
Kavanagh és Elliot az egyik kanapén kucorog. Amint belépünk, Kavanagh felpattan, hogy megölelje Anát.
– Christian. – Előzékenyen biccent.
– Kate.
Azután Elliot is végigtaperolja Anát.
Mitől lett hirtelen mindenki ilyen szentimentális? Most már tedd le. Bosszús pillantást vetek Elliotra,
mire elvigyorodik – arcáról sugárzik az a „csak megmutatom, hogy kell ezt csinálni”-kifejezés. Átfonom a
karommal Ana derekát, és magamhoz vonom. Minden szempár ránk tapad.
Mint a cirkuszban.
– Italt? – kínál apa. – Habzóbort?
– Kérek – felelünk egyszerre Anával.
Mia ugrándozik és tapsikol.
– Máris egymás szájából veszitek ki a szót. Hozom a piát. – Kirobog a szobából.
Mi a frász ütött a családomba?

Ana a homlokát ráncolja. Alighanem ő is furának találja őket.
– Mindjárt kész a vacsora – tudjuk meg Grace-től, mielőtt követi Miát.
– Üljünk le. – Az egyik kanapéhoz terelem Anát. Engedelmesen leül, én pedig leülök mellé, vigyázva,
hogy ne érintsem. Példát kell mutatnom ennek a túlzottan érzelgős családnak.
Vagy talán mindig is ilyenek voltak?
Apám tereli el a gondolataimat.
– Épp a nyaralásról beszélgettünk, Ana. Elliot úgy döntött, követi Kate-et és a családját, akik egy hetet
Barbadoson töltenek.
Ember! Meredten nézem Elliotot. Mi a franc történt Mr. Egyéjszakás Kalanddal? Kavanagh átkozottul jó
lehet az ágyban. Az biztos, hogy önelégültnek látszik.
– Nem tart egy kis szünetet, most, hogy elvégezte az iskolát? – kérdezi Carrick Anát.
– Arra gondoltam, elugorhatnék néhány napra Georgiába – feleli.
– Georgiába? – Képtelen vagyok leplezni meglepettségemet.
– Ott él a mamám – feleli bizonytalan hangon –, akivel egy ideje nem láttuk egymást.
– És mikor szándékozol indulni? – csattanok fel.
– Holnap, késő este.
Holnap! Mi a picsa? S ezt így kell megtudnom?
Mia meghozza a rózsaszín habzóbort Anának és nekem.
– Egészség! – emeli apám a poharát.
– Mennyi időre? – erősködöm fojtott hangon.
– Még nem tudom. Attól függ, hogy mennek a holnapi interjúk.
Interjúk? Holnap?
– Anára is ráfér a pihenés – kotyogja közbe Kavanagh, miközben alig burkolt rosszallással mered rám.
Szívesen megmondanám neki, hogy törődjön a saját kibaszott dolgával, de Ana kedvéért tartom a számat.
– Munkainterjúk? – kérdezi apa.
– Igen, két kiadóhoz is jelentkeztem gyakornoknak.
Mikor akarta elmondani nekem? Még csak két perce vagyunk itt, de máris több részlet kiderült az
életéből, amit velem kellett volna elsőként megosztania.

– Hát, a legjobbakat – mosolyodik el jóindulatúan Carrick.
– Kész a vacsora – kiált át Grace az előtéren.
Előreengedem a többieket, és könyökön ragadom Anát, mielőtt követné őket.
– Mégis mikor akartad elmondani, hogy elmész? – Egyre inkább eluralkodik rajtam az indulat.
– Nem megyek el, csak meglátogatom az anyámat. És még ezen is csak gondolkodom. – Úgy leteremt,
mintha nyafogó kisgyerek volnék.
– És mi van a megállapodásunkkal?
– Még nincs semmiféle megállapodásunk.
De hát…
Átvezetem a nappalin, ki az előtérbe.
– Erről még beszélünk – figyelmeztetem, mielőtt belépünk az étkezőbe.
Anya mindent beleadott – a legszebb porcelán, a legdrágább kristály – Ana és Kavanagh kedvéért.
Kihúzok egy széket Anának; amint leül, helyet foglalok mellette. Mia sugárzó mosollyal mér végig minket
az asztal túlsó feléről.
– Hogyan találkoztál Anával? – faggatózik.
– Interjút készített velem a WSU diáklapjának.
– Aminek Kate a szerkesztője – szúrja közbe Ana.
– Újságíró akarok lenni – árulja el Kate.
Apám borral kínálja Anát, míg Mia és Kate az újságírás rejtelmeiről társalog. Kavanagh máris gyakornoki
állást kapott a Seattle Timesnál, kétségkívül az apja közbenjárására.
A szemem sarkából észreveszem, hogy Ana az arcomat fürkészi.
– Mi az? – kérdezem.
– Kérlek, ne haragudj rám. – Olyan halkan beszél, hogy csak én hallhatom.
– Nem haragszom – hazudom.
Résnyire szűkül a szeme, láthatóan nem hisz nekem.
– Oké, haragszom rád – vallom be, miközben kezdem úgy érezni, hogy túlreagálom a dolgot. Behunyom a
szememet.
Szedd össze magad, Grey.

– Annyira, hogy viszket a tenyered? – suttogja.

– Miről sugdolóztok ti ketten? – zavar meg Kavanagh.

Szent ég! Ez mindig ilyen? Ilyen tolakodó? Hogy a francba képes Elliot elviselni? Amikor haragos
pillantást vetek rá, van annyi esze, hogy visszavonulót fúj.

– Csak a georgiai utamról – feleli Ana, aki csupa báj és kellem.

Kate önelégülten elmosolyodik.

– És hogy van José? Hallom, pénteken találkoztatok a bárban. – Kihívó pillantást vet rám.

Mi. A. Picsa.

Ana megdermed mellettem.

– Jól – feleli halkan.

– Most már viszket a tenyerem – súgom oda neki. – Nem is kicsit.

Szóval ivott egyet a fickóval, aki, amikor legutóbb láttam, megpróbálta lenyomni a nyelvét a torkán.
Miközben már beleegyezett, hogy az enyém lesz. Bárokba jár más férfiakkal? Az engedélyem és a tudtom
nélkül?

Ez szigorú büntetést érdemel.

Felszolgálják a vacsorát.

Megállapodtunk, hogy kesztyűs kézzel bánok vele, de talán használnom kellene az ostort. Vagy csak
elfenekelem, de jóval keményebben, mint a múltkor. Még ma este.

Igen, ebben van fantázia.

Ana az ujjaira mered. Kate, Elliot és Mia társalgásba merül a francia konyháról, majd apa tér vissza az
asztalhoz. Nem is láttam, mikor ment el.

– Téged keresnek, szívem – fordul Grace-hez. – A kórházból.

– Kezdjétek csak el nélkülem. – Anya Ana felé tol egy megrakott tányért.

Finom az illata.

Ana megnyalja az ajkát, mire az ágyékom újra életre kel. Farkaséhes lehet. Helyes. Ez is valami.

Anya tényleg kitett magáért: mexikói kolbász, fésűkagyló, paprika. Jó. Rádöbbenek, milyen éhes vagyok.
Ez is hozzájárulhat a rosszkedvemhez. Mindenesetre felvidulok attól, hogy látom Anát enni.

Grace aggodalmas arccal tér vissza.

– Minden rendben? – kérdezi apa, mire mind felnézünk.

– Újabb kanyarós eset – sóhajt nagyot Grace.

– Jaj, ne.

– De, egy kisfiú. A negyedik ebben a hónapban. Miért nem oltatják be a gyerekeiket? – Grace a fejét
csóválja. – Olyan hálás vagyok, amiért a mi gyerekeink sosem mentek keresztül ezen. A bárányhimlő volt
a legrosszabb, amit elkaptak. Szegény Elliot. – Mind Elliot felé fordulunk, aki két falat közt abbahagyja az
evést, és teli szájjal mered ránk. Nem szívesen van a figyelem középpontjában.

Kavanagh kérdő pillantást vet Grace-re.

– Christiannek és Miának szerencséje volt – magyarázza Grace. – Könnyen, egyetlen kis pöttyel
átvészelték.

Jaj, lapozzunk már, anya.

– Hé, apa, láttad a Mariners-meccset? – Elliot láthatón tovább akar lépni, ahogy én is.

– Nem hiszem el, hogy megverték a Yankeest – feleli Carrick.

– Te is láttad a meccset, nagyágyú? – kérdi tőlem Elliot.

– Nem, de olvastam róla az újságban.

– Még feljebb juthatnak. Az utolsó tizenegy meccsből kilencet hoztak, ez okot ad a reménykedésre. – Apa
egészen izgatott lesz.

– A 2010-es idénynél csak jobbak lehetünk – teszem hozzá.

– Gutierrez a középpályán valami fantasztikus. Az a labdafogás! Hú! – Elliot égnek emeli a kezét.
Kavanagh úgy legyeskedik körülötte, mint aki odáig van érte.

– Milyen az új lakás, kedvesem? – érdeklődik Grace Anától.

– Még csak egy éjszakát aludtunk ott, és ki se pakoltam, de tetszik, hogy központi helyen van. Csak rövid
séta a Pike Place, és közel van a víz.

– Így közel lehet Christianhez is – jegyzi meg Grace.

Anya segítője elkezdi leszedni az asztalt. Még most sem emlékszem a nevére. Svájci, osztrák vagy valami
ilyesmi, de egy pillanatra sem szűnik meg felém rebegtetni a pilláit.

– Jártál már Párizsban, Ana? – tudakolja Mia.

– Nem, de szeretnék.

– Mi ott töltöttük a nászutunkat. – Anya és apa olyan pillantást vet egymásra az asztal felett, amit inkább

ne látnék. Láthatóan remekül érezték magukat.

– Gyönyörű város, a párizsiak ellenére. Christian – kiált fel hirtelen Mia –, elvihetnéd oda Anát!

– Szerintem Anastasia jobban örülne Londonnak – söpröm félre húgom nevetséges ötletét. Ana térdén
nyugtatott kezem komótos felfedezőútra indul a combján, ujjaim nyomán egyre feljebb szalad a ruha is.
Meg akarom érinteni, méghozzá ott, ahol a bugyijának lennie kellene. Farkam olyan vágyakozón éled fel,
hogy el kell fojtanom a nyögést, miközben egyfolytában fészkelődöm.

Elhúzódik tőlem, s mintha keresztbe tenné a lábát. Megszorítom a combját.

Ne merészeld.

Iszik egy kortyot, közben le nem veszi a szemét anyám házvezetőnőjéről, aki a főételt szolgálja fel.

– Mi baj a párizsiakkal, nem tettek rád jó benyomást? – kötekedik Elliot.

– A legkevésbé sem. Monsieur Floubert pedig, akinél dolgoztam, egy basáskodó zsarnok.

Ana kis híján prüszkölve kiköpi a bort.

– Minden rendben, Ana? – Eleresztem a combját.

Kivörösödött arccal bólint, míg lágyan paskolom a hátát, és cirógatom a nyakát. Basáskodó zsarnok? Az
volnék? Szórakoztat a gondolat. Mia helyeslően nézi a gyengéd figyelem e megnyilatkozását.

Anya a védjegyévé vált ételt, Wellington marhasültet készítetett, amelynek a receptjét Londonból hozta.
Meg kell mondanom, csaknem olyan finom, mint a tegnapi vajban sült csirke. A félrenyelős epizód
ellenére Ana lelkesen falatozik, amit nézni is öröm. A kimerítő délutántól éhezhetett meg. Belekortyolok a
boromba, közben éhségének egyéb formáira gondolok.

Mia és Kavanagh összehasonlítja St. Bartot Barbadosszal, ahol a Kavanagh család hagyományosan
vakációzik.

– Emlékszel Elliotra és a medúzára? – Mia szemében pajkos öröm csillan, ahogy felém fordul.

Kuncogok.

– Amikor sikítozott, mint egy kislány? Naná.

– Hé, az is lehet, hogy hólyagmedúza volt! Ki nem állom őket. Tönkretesznek mindent. – Elliot a
környezetet félti. Mia és Kate nevetésben tör ki, miközben helyeslően bólogat.

Ana rendesen eszik, és hallgatja a csipkelődést. Most, hogy mindenki kezd megnyugodni, a családom
kevésbé tűnik furának. Akkor meg mitől vagyok ilyen feszült? Nincs ennél hétköznapibb dolog –
országszerte családok milliói ülnek az asztalnál, hogy megosztozzanak az ételeken és a közös élményeken.
Az feszélyez, hogy Ana itt van? Aggódom, hogy nem fognak neki tetszeni, vagy ő nem tetszik nekik? Vagy
inkább az bassza a csőrömet, hogy holnap elhúz Georgiába, és én semmit sem tudtam erről?