E. L. James - Grey

tekintetét keresi.

Ide valami erősebb kell, mint a sör.

– Egy gin-tonikot kérek – közlöm a pincérrel. – Hendrick’sből, ha van, vagy Bombay Sapphire-ből. Ha
Hendrick’s, uborkával, ha Bombay, citrommal.

– Még két Cosmót – teszi hozzá Ana, miután nyugtalan pillantást vet rám.

Minden oka megvan a nyugtalanságra. Úgy látom, máris eleget ivott.

– Kérem, húzzon csak ide egy széket, Christian.

– Köszönöm, Mrs. Adams.

Teszem, amit mond, és leülök Ana mellé.

– Szóval éppen azon a helyen szálltál meg, ahol iszunk egyet? – kérdezi Ana gyanakodva.

– Vagy éppen azon a helyen isztok egyet, ahol megszálltam. Az imént vacsoráztam, feljöttem, és
megláttalak. Épp a legutóbbi e-maileden járt az eszem – vetek rá szúrós pillantást –, és amikor felnéztem,
téged láttalak. Ez ám a véletlen, mi?

Ana kipirul.

– Anyával délelőtt vásároltunk, délután pedig lementünk a partra. Azután úgy döntöttünk, este megiszunk
egy-két koktélt – teszi hozzá sietve, mintha meg kellene indokolni, miért ül egy bárban az anyjával.

– Most vetted ezt a felsőt? – Igazán döbbenetes látvány a smaragdzöldben. Jól döntöttem, amikor kékes-
zöldes árnyalatokat adtam meg Caroline Actonnak. – Illik hozzád a színe. Látom, a nap is lekapott.
Gyönyörű vagy. – Arca egy árnyalattal sötétebb lesz a bóktól. – Ami azt illeti, holnap akartalak
meglátogatni, de ha már itt vagy… – Megfogom a kezét, mert érezni akarom az érintését. Gyengéden
megszorítom, lassan végigsimítok az ujjain, mire változni kezd a légzése.

Ez az, Ana. Érezd.

És ne légy rám dühös.

Amikor találkozik a tekintetünk, megjutalmaz egy félénk mosollyal.

– Gondoltam, megleplek, de megint csak te leptél meg azzal, hogy itt vagy. Nem akarok zavarni,
beszélgess csak a mamáddal. Iszom egyet, azután vissza is vonulok. Még dolgoznom kell. – Ellenállok a
kísértésnek, hogy végigcsókoljam az ujjbegyeit. Nem tudom, mit mondott rólam az anyjának, ha egyáltalán
mondott bármit.

– Annyira örülök, hogy végre találkozunk, Christian. Ana sok szépet mesélt magáról. – Mrs. Adams
elbűvölően mosolyog.

– Igazán? – vetek egy pillantást Anára, aki újra elvörösödik.

Sok szépet, mi?
Ez jó hír.
A pincér leteszi elém a gin-tonikot.
– Hendrick’s, uram.
– Köszönöm.
Kiszolgálja Anát és az anyját egy újabb Cosmopolitannel.
– Meddig marad Georgiában, Christian? – érdeklődik a mama.
– Péntekig, Mrs. Adams.
– Akkor velünk vacsorázik holnap este? És kérem, szólítson Carlának.
– Örömmel, Carla.
– Pompás. Elnézést, de meg kell látogatnom a mosdót.
Nem most látogatta meg?
Felállok, ahogy távozik, majd visszaülök, hogy farkasszemet nézzek Miss Steele haragjával. Ismét
megfogom a kezét.
– Szóval dühös vagy rám, amiért együtt vacsoráztam egy régi baráttal. – Végigcsókolgatom az ujjait.
– Igen. – Nem kertel.
Féltékeny?
– A szexuális kapcsolatunk már rég véget ért, Anastasia. Nekem nem kell más, csak te. Még nem jöttél rá?
– Az én szememben ő nem különb egy pedofil állatnál, Christian.
A döbbenettől bizsereg a bőröm.
– Ne legyél ilyen szigorú. Szó sem volt ilyesmiről. – Csalódottan engedem el a kezét.
– Akkor miről volt szó? – csattan fel, és felveti a makacs kis állát.
Az ital beszél belőle?
– Kihasznált egy sebezhető, tizenöt éves kamaszt – hadarja. – Ha történetesen lány lennél, Mrs. Robinson
pedig Mr. Robinson, aki bevezet a szadomazo világba, akkor is így gondolnád? Ha, mondjuk, Miáról
lenne szó?
Ó, ez már tényleg nevetséges.

– Egészen más volt, Ana.

Megvillan a szeme. Tényleg dühös. De miért? Az egésznek semmi köze hozzá. Mégsem akarom ezt egy
bárban megvitatni. Moderálom magam.

– Oké, én ezt nem így éltem meg. Jót tett velem. Erre volt szükségem. – Szent isten, talán már halott
volnék, ha nincs Elena. Küszködöm, hogy ne veszítsem el a fejem.

A homlokát ráncolja.

– Én ezt nem értem.

Állítsd le, Grey.

– Nemsokára visszajön a mamád, Anastasia. Nem szívesen beszélnék erről előtte. Talán majd később. Ha
nem akarod, hogy itt legyek, csak egy szavadba kerül. A gépem kint vár a reptéren.

Páni rémületet látok az arcán.

– Ne… ne menj. Kérlek. Annyira örülök, hogy itt vagy – teszi hozzá sietve.

Örül? Nem úgy éreztem.

– Csak szeretném, ha megértenél – folytatja. – Feldühít, hogy amint kitettem a lábam, elmentél vacsorázni
vele. Gondolj csak arra, mit érzel, valahányszor José közelében vagyok. Pedig José csak egy barát, sosem
volt vele szexuális kapcsolatom. Eközben te és ez a…

– Féltékeny vagy?

Hogyan értessem meg vele, hogy Elenával csak barátok vagyunk? Nincs miért féltékenykednie.

Miss Steele szemlátomást ki akar sajátítani.

Beletelik egy pillanatba, amíg rájövök, hogy ez tetszik.

– Igen, és haragszom azért, amit veled tett!

– Segített nekem, Anastasia, csak ezt tudom mondani, de ha már a féltékenységnél tartunk, képzeld magad
a helyembe. Az elmúlt hét évben soha senkinek nem kellett megindokolnom a tetteimet. Egy léleknek se.
Azt teszek, amit akarok, Anastasia. Szeretem ezt a függetlenséget. Nem azért találkoztam Mrs.
Robinsonnal, hogy téged bosszantsalak. Időről időre együtt vacsorázunk. Elvégre a barátom és az
üzlettársam.

Elkerekedik a szeme.

Ó. Ezt még nem említettem?

Miért tettem volna? Semmi köze hozzá.

– Igen, üzlettársak vagyunk. A szexnek közöttünk örökre vége. Már évek óta.

– Miért lett vége?

– Mert a férje rájött. Megbeszélhetnénk ezt valamikor máskor… bizalmasabb körülmények között?

– Sosem fogsz tudni meggyőzni arról, hogy nem pedofil állat.

A rohadt életbe, Ana! Ami sok, az sok!

– Sosem gondolok rá így. Nem is gondoltam. Most már elég ebből!

– Szeretted?

Mi?

– Na, mi újság? – Carla visszatér. Ana kiprésel magából egy mosolyt, amitől görcsbe rándul a gyomrom.

– Minden rendben, anya.

Szerettem-e Elenát?

Belekortyolok az italomba. Leborultam előtte, és istenítettem – de hogy szerettem-e? Micsoda nevetséges
kérdés. Szart se tudok a romantikus szerelemről. A szívecskékről és virágesőről, amire vágyik. Amivel
azok a tizenkilencedik századi regények tömték tele a fejét.

Elegem van.

– Hölgyeim, magukra kell hagynom önöket. Az italokat írassák a 612-es szoba számlájára. Reggel majd
hívlak, Anastasia. A holnapi viszontlátásra, Carla.

– Ó, milyen jó hallani, hogy valaki a teljes neveden szólít.

– Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak. – Megrázom Carla kezét. Komolyan gondolom a bókot, de nincs
egy mosoly az arcomon.

Ana hallgat, szinte felnyársal a tekintetével, de ügyet se vetek rá. Arcon csókolom.

– Még ütközünk, bébi – súgom a fülébe, azzal elfordulok, átvágok a báron, és visszaindulok a szobámba.

Ez a lány úgy provokál, mint még senki.

Miközben ő van kibukva énrám. Talán megvan neki. Azt mondta, ezen a héten esedékes a vérzése.

Berontok a szobámba, bevágom az ajtót, és egyenest az erkélyt veszem célba. Odakint a fülledt melegben
veszek egy nagy levegőt, magamba szívom a folyó maróan csípős illatát. Besötétedett, a víz fekete, akár a
tinta, akár az ég… akár a kedvem. A holnapi siklás még csak szóba se került. Az erkély korlátján
nyugtatom a kezemet. A part és a híd fényei javítanak valamelyest a kilátáson – de nem az én kilátásaimon.

Miért kell megvédenem egy olyan kapcsolatot, ami akkor kezdődött, amikor Ana még a negyedikbe járt?

Semmi köze hozzá. Oké, nem hagyományos kapcsolat, de ezzel elmondtunk mindent.
Beletúrok a hajamba. Az út egyáltalán nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Talán mégiscsak hiba volt
idejönni. Ha belegondolok, hogy még Elena buzdított rá…
Megszólal a telefonom. Remélem, Ana az, de csak Ros.
– Igen? – csattanok fel.
– Jesszusom, Christian. Megzavartam valamit?
– Nem. Sajnálom. Mi az? – Higgadj le, Grey.
– Gondoltam, beszámolok a Marcóval folytatott megbeszélésről, de ha nem időszerű, hívhatlak holnap is.
– Nem, jó a most.
Kopogtatás hallatszik.
– Tartsd egy kicsit. – Kinyitom az ajtót, Taylorra számítok, vagy a szálloda valamelyik alkalmazottjára, de
Ana az, aki félénken és gyönyörűen áll a folyosón.
Itt van.
Szélesre tárom az ajtót, úgy hívom be.
– Figyelembe vettétek a várható elbocsátásokat? – kérdem anélkül, hogy levenném a szemem Anáról.
– Igen.
Ana belép a szobába, és óvakodva rám néz. Ajka résnyire nyílik, és nedvesen csillog, a tekintete
elsötétül. Mi ez? Meggondolta magát? Ismerem ezt a nézést. Akar. Kíván. Ahogy én is őt, különösen egy
ilyen pengeváltás után.
Mi másért lenne itt?
– A költségek? – kérdezem Rost.
– Csaknem kétmillió.
Élesen kifújom a levegőt a fogam között.
– Elég drága tévedés…
– A GEH sokat profitálhat a száloptikai részlegből. – Igaza van. Ezért is vásároltuk fel a céget.
– És Lucas? – tudakolom.
– Rosszul reagált.

Kinyitom a minibárt, és intek Anának, hogy szolgálja ki magát. Otthagyom, átmegyek a hálóba.

– Mit csinált?

– Szabályos dührohamot kapott.

A fürdőben megnyitom a csapot, hogy vizet folyassak a hatalmas márványkádba, majd hozzáadok egy
kevés illatos olajat. Hatan elférnének ekkora helyen.

– Ő kapja a pénz túlnyomó részét – emlékeztetem Rost, miközben ellenőrzöm a víz hőmérsékletét. – Akár
vissza is vásárolhatja a cégét. Mindent kezdhet elölről.

Elfordulok, azután meggondolom magam, és úgy döntök, meggyújtom a művészien elrendezett gyertyákat.
A gyertyafény is „több”, nem igaz?

– Nos, az ügyvédjeivel fenyegetőzik, bár nem értem, miért. Bebiztosítottuk magunkat. Vízcsobogást
hallok? – érdeklődik Ros.

– Igen, folyatom a fürdővizet.

– Ó. Jöhetek én is?

– Nem. Még valami?

– Igen, Fred akar veled beszélni.

– Tényleg?

– Átnézte Barney új terveit.

Ahogy visszatérek a nappaliba, méltatom Barney megoldásait, és megkérem, hogy Andreával küldesse át
a legfrissebb sémavázlatokat. Ana narancslevet választott a hűtőből.

– Ez az új vezetési stílusod? Hogy nem vagy jelen? – Hangosan nevetek, bár főként Ana választásán. Okos
kislány. Közlöm Rosszal, hogy péntekig be sem dugom az orromat az irodába.

– Tényleg meggondolod magad Detroittal kapcsolatban?

– Van itt egy parcella, ami érdekel.

– Bill tud róla? – hördül fel Ros.

– Ja, őt is hívd fel.

– Meglesz. Ittál egy áldomást a savannah-i csapattal?

Közlöm, hogy holnap kerítünk rá sort. Engedékenyebb és higgadtabb a hangon, mivel Ros erre ugrik.

– Látni akarom, mit tud kínálni Georgia, mielőtt beleugrunk. – Leveszek egy poharat a polcról,
odanyújtom Anának, és a jegesvödörre mutatok.

– Ha elég vonzóak a kedvezményeik – megyek tovább –, szerintem meg kellene fontolnunk, habár gyilkos
ez a klíma.

Ana kitölti az italát.

– Már késő meggondolnod magad, Christian, de így talán előnyösebb alkupozícióba kerülünk Detroitban.

– Egyetértek. Detroitnak megvannak az előnyei, és hűvösebb is. – Csak túl sok arrafelé a kísértet. – Szólj
Billnek, hogy holnap hívjon. – Késő van, és látogatóm érkezett. – Csak ne túl korán – teszem hozzá. Ros
jó éjt kíván, és leteszi.

Ana tartózkodóan néz rám, és én beiszom a látványát. Buja haja apró vállára hullik, keretbe foglalja
tűnődő arcát.

– Nem válaszoltál a kérdésemre – mormolja.

– Nem.

– Mármint nem, nem válaszoltál, vagy nem, nem szeretted?

Nem fogja annyiban hagyni. Nekidőlök a falnak, és karba teszem a kezem ahelyett, hogy magamhoz
vonnám.

– Miért jöttél, Anastasia?

– Most mondtam.

Add meg, amit kér, Grey.

– Nem, nem szerettem.

A válla ellazul, a vonásai ellágyulnak. Ezt akarta hallani.

– Te zöld szemű szörnyeteg. Ki gondolta volna rólad, Anastasia?

De az én zöld szemű szörnyem vagy?

– Gúnyt űz belőlem, Mr. Grey?

– Sosem mernék – felelem.

– Ó, szerintem nagyon is merné, és meg is teszi, méghozzá gyakran. – Önelégülten elmosolyodik, majd
ajkába vájja tökéletes fogait.

Szántszándékkal csinálja.

– Kérlek, ne harapdáld az ajkad. A szobámban vagy, közel három napja nem láttalak, és a fél világot
átrepültem miattad. – Tudnom kell, hogy rendben vagyunk, és csak egy módszert ismerek, hogy ezt
kiderítsem. Meg akarom kefélni, amilyen keményen csak tudom.

Életre kel a telefonom, de kikapcsolom anélkül, hogy egy pillantást vetnék rá. Akárki az, várhat.

Felé lépek.

– Kívánlak, Anastasia. És te is kívánsz engem, ezért vagy itt.

– Tényleg tudnom kellett… – erősködik.

– Hát, most már tudod. Mész vagy maradsz? – Odaállok elé.

– Maradok – néz mélyen a szemembe.

– Ezt reméltem. – Megcsodálom elsötétedő íriszét.

Akar engem.

– Annyira haragudtál rám – suttogom.

Még mindig újdonság megbirkózni a haragjával, számításba venni az érzéseit.

– Igen.

– A családomat leszámítva nem emlékszem senkire, aki így haragudott volna rám. Ez tetszik. – Gyengéden
megérintem arcát az ujjbegyemmel, majd végigszaladok az állán. Behunyja a szemét, és felém billenti az
arcát, hogy megérintsem. Előrehajolok, orrom végigsiklik csupasz vállán, fel egészen a füléig. Ahogy
magamba szívom édes illatát, a vágy szétárad a testemben. Ujjaim elérik a tarkóját, a hajában
kalandoznak.

– Beszélnünk kell – súgja.

– Később.

– Annyi mindent el kell mondanom.

– Nekem is. – Megcsókolom a pontot a füle alatt, és meghúzom a haját, hogy hátrabillentett fejével
felfedje a nyakát. Fogam és ajkam az állán dőzsöl, s ahogy lefelé indul, testem már feszül az eleven
vágytól. – Kívánlak – suttogom, és megcsókolom azt a helyet, ahol a véráram lüktet a bőre alatt. Felnyög,
a karom után kap. Egy pillanatra megfeszülök, de a sötétség tovább szunnyad bennem.

– Vérzel? – kérdem két csók között.

Megdermed.

– Igen – feleli.

– Görcsölsz is?

– Nem. – Halk hangjából süt a szégyenkezés.

Nem csókolgatom tovább, csak belenézek a szemébe. Miért szégyelli magát? A test így működik.

– Bevetted a tablettát?

– Igen – feleli.

Jó.

– Akkor vegyünk egy fürdőt.

A szédítően elegáns fürdőben elengedem a kezét. Forró és párás a levegő, a hab felett lágyan örvénylik a
gőz. Túl sok a ruha rajtam, vászoningem és farmerom a testemhez tapad.

Ana elnéz, bőre harmatos a nedvességtől.

– Van hajgumid? – kérdezem. A haja az arcához fog tapadni. Előhúz egy gumit a nadrágzsebéből. – Kösd
fel. – Nézem, ahogyan gyorsan, kecses mozdulattal engedelmeskedik.

Jó kislány. Nincs több vita.

Néhány szál kiszabadul a copfjából, de így is imádni való. Elzárom a csapot, kézen fogom, és a
fürdőszoba túlsó végébe vezetem, ahol a két mosdótál felett hatalmas aranyozott tükröt ágyaztak a
márványba. A tükörbe nézve tartom fogva a tekintetét, mögé állok, és arra kérem, hogy vegye le a
szandálját. Kapkodva megteszi, hagyja a padlóra hullani.

– Emeld fel a karodat. – Megragadom a szegélyt, és lehámozom róla a csinos kis felsőt, kiszabadítom a
mellét. Átkarolom, közben kigombolom a farmerját, és lehúzom a cipzárt.

– Itt, a fürdőben teszlek a magamévá, Anastasia. – Tekintete a számra téved, miközben megnyalja az ajkát.
A lágy fényekben pupillája csak úgy izzik a vágyakozástól. Előrehajolok, gyengéd csókokat lehelek a
nyakára, ezalatt beakasztom a hüvelykujjamat a nadrág derekába, és lassan lehúzom a farmert gyönyörű
fenekéről, hogy útközben elkapjam a bugyiját is. Mögé térdepelek, míg lehámozom róla a ruhát,
végiggörgetem a lábszárán. – Lépj ki belőle. – Megkapaszkodik a mosdóban, és teszi, amit mondok;
immár anyaszült meztelen, én pedig farkasszemet nézek a fenekével. Ledobom a nadrágját, bugyiját és
felsőjét a mosdó alá rejtett kisszékre, és belegondolok, mi mindent kezdhetnék formás hátsójával. Látom a
kék zsinórt a combja között; a tamponja még a helyén van, így beérem azzal, hogy lágyan megcsókolgatom
és megharapdálom, miközben felállok. A tekintetünk újra találkozik a tükörben, és sima, lapos hasára
teszem a tenyeremet.

– Nézd csak meg magad, milyen gyönyörű vagy. Jó érzés? – Felgyorsul a légzése, ahogy mindkét kezét
megfogom, és szétterítem az ujjait a hasán, a tenyerem alatt.

– Érzed, milyen puha a bőröd? – suttogom. Gyengéden vezetem a kezeit, hogy széles ívet írjanak le a
testén, mielőtt felérkeznének a melléhez.

– Érzed, milyen telt? – A melle alatt tartom kezeit, kelyhet formálva belőlük. Hüvelykemmel lágyan
izgatom a bimbóit. Felnyög, megfeszíti a hátát, egymásba font ujjainkhoz préseli a mellét. Bimbója
fogságba esik kettőnk hüvelykujja között, szelíden csavargatom, újra és újra, közben örömöt lelek abban,
ahogy megkeményedik és megnyúlik.

Mint egy bizonyos testrészem.

Behunyja a szemét, és fészkelődik, erekciómhoz dörzsöli a hátsóját, majd kéjes nyögéssel hajtja hátra a
fejét, a vállamra.

– Ez az, bébi – mormolom a nyakába. Élvezem, ahogyan a teste életre kel az érintésemre. Lefelé
terelgetem a kezét, a csípőjére, majd tovább, a szemérme felé. Lábammal hátulról a combja közé
furakodom, és egyre szélesebbre tárom a terpeszét, miközben a kezeit felváltva a nagyajkához vezetem,
hogy újra és újra rátaláljon a csiklójára.

Nyögdécsel, én a tükörből nézem vonagló testét.

Kész istennő.

– Nézd, hogy ragyogsz, Anastasia. – Megcsókolom a nyakát, a vállát, azután elengedem. Felpattan a
szeme, ahogy hátralépek.

– Folytasd – parancsolok rá, s azon tűnődöm, mihez kezd magával.

Egy pillanatra lelombozódik, majd tovább simogatja magát, de korántsem akkora lelkesedéssel.

Ez így nem fog működni.

Kapkodva lerángatom átizzadt ingemet, farmeromat és alsómat, hogy végre kiszabadítsam a farkamat.

– Szeretnéd, ha inkább én csinálnám? – A tükörben belenézek lángoló tekintetébe.

– Ó, igen, kérlek… – eseng kétségbeesetten. Átfonom a karommal, hátulról hozzásimulok, farkam rátalál a
vágatra oly fenséges hátsóján. Megint megragadom a kezeit, egyenként elvezetem a csiklójához, hogy újra
és újra végigsimítson magán. Nyögdécselni kezd, míg a nyakát szopogatom és rágcsálom. Reszketni kezd a
lába, de hirtelen megpördül, hogy szembekerüljön velem. Egyik kezemmel összefogom a csuklóit a háta
mögött, míg a másikkal megrántom a copfját, hogy felém kínálja ajkát. Megcsókolom, mohón vetem
magam a szájára, és iszom fenséges ízét: a narancslevet és édes-édes Anámat. Zihálva kap levegő után,
akárcsak én.

– Mikor jött meg, Anastasia?

Koton nélkül akarom megdugni.

– Tegnap – sóhajtja.

– Jó. – Hátralépek, és visszafordítom. – Kapaszkodj a mosdóba. – Megragadom a csípőjét, megemelem
és hátrahúzom, hogy élesen előrehajoljon. Kezem lesiklik fenekén a kék madzagig, és kihúzom a tampont,
amit a vécébe dobok. Levegő után kap, gondolom, döbbenetében, de máris megragadom a farkamat, és
sietve belefurakodom.

A levegő sípolva tör elő a fogam közül.

Mennyei érzés. Annyira finom. Érezni őt a bőrömmel.

Hátraaraszolok, azután lassan újra elfoglalom, meghódítom minden drága négyzetcentijét. Felnyög, és

hozzám préseli a testét.

Ó, igen, Ana.

Egyre szorosabban markolja a mosdótál peremét, miközben gyorsítok, a csípőjével őröl, a gyönyöre
minden lökéssel csak fokozódik, ahogy a magamévá teszem. Birtokolom.

Ne légy féltékeny, Ana. Én csak téged akarlak.

Téged.

Téged.

Ujjam rátalál a csiklójára, incselkedik vele és cirógatja, addig izgatja, amíg a lábai újra reszketni
kezdenek.

– Ez az, bébi – mormolom érdes hangon, ahogyan lázas ütemmel magamnak követelem.

Ne vitázz velem. Ne küzdj ellenem.

A lába megmered, ahogy a mélyére hatolok, azután egész testében rázkódni kezd. Hirtelen felsikolt, az
orgazmus elragadja, és magával ránt engem is.

– Ó, Ana… – Elengedem magam, és a világ összemosódik, ahogy elélvezek benne.

Ez az, bassza meg.

– Ó, bébi, hát sosem fogok betelni veled? – suttogom, és ráomlok.

Lassan leereszkedem, őt is magammal húzom, és szorosan ölelem. Leül, a vállamra hajtja a fejét, még
mindig zihál.

Szentséges isten.

Volt valaha is ilyen jó?

Belecsókolok a hajába, míg lecsillapodik, behunyja a szemét, egyre lassabban lélegzik. Mindketten
úszunk a verítékben, testünk lázasan forró a levegőtlen fürdőben, még sincs hely, ahol szívesebben lennék.

Fészkelődni kezd.

– Vérzem…

– Engem nem zavar. – Nem akarom elereszteni.

– Vettem észre. – Száraz a hangja.

– Téged igen? – Ne légy zavarban. Ez természetes. Csak egy nőt viseltem el, aki viszolygott a
menstruáció alatti szextől, de tőle nem tűrtem el semmilyen szarakodást.

– Nem, egyáltalán nem. – Kristálytiszta szemmel néz fel rám.

– Jó. Most már megfürödhetünk. – Amint eleresztem, tovább ráncolja a homlokát, közben a mellkasomra
mered. Rózsás arca elveszíti minden színét, felhős tekintettel néz fel rám.

– Mi az? – Megriaszt az arckifejezése.

– A hegek. Nem bárányhimlőtől vannak.

– Nem, nem attól. – Sarkvidékien fagyos a hangom.

Nem akarok erről beszélni.

Felállok, megfogom a kezét, és felrántom a padlóról. Szeme elkerekedik a rettenettől.

A szánakozás lesz a következő.

– Ne nézz így rám – figyelmeztetem, és elengedem a kezét.

Kurvára nem hiányzik a szánalmad, Ana. Hagyjuk ennyiben.

A kezét nézi, remélhetően kellő alázattal.

– Ő tette? – Alig hallom a hangját.

Gúnyos pillantást vetek rá, és nem szólok, csak próbálom kordában tartani hirtelen dühömet. Hallgatásom
arra készteti, hogy felnézzen.

– Kicsoda? – vicsorgok. – Mrs. Robinson?

Ana elsápad a hangomtól.

– Tényleg ilyen beteg állatnak képzeled, Ana? Nem, nem ő tette. Miért akarod mindenáron szörnyetegnek
beállítani?

Lehajtott fejjel kerüli a szemkontaktust, csak ellép mellőlem, és beleereszkedik a kádba, hogy a hab
elrejtse előlem a testét. Ahogy felnéz rám, bűnbánó és nyílt a tekintete.

– Én csak elképzelem, milyen lenne, ha sosem találkozol vele. Ha nem vezet be ebbe az… életbe.

A picsába. Még mindig Elena.

A kádhoz lépek, elmerülök a fürdőhabban, és biztonságos távolságra tőle leülök a víz alatti polcra.
Meredten néz, a válaszomat várja. Addig dagad közöttünk a csend, amíg a vér dobolását is hallom a
fülemben.

Elég.

Csak nem veszi le rólam a szemét.

Állj már le, Ana!

Szart. Sosem fog leállni.

Megrázom a fejemet. Lehetetlen csaj.

– Ha nincs Mrs. Robinson, talán velem is az történik, ami a vér szerinti anyámmal.

Füle mögé simítja nedves hajfürtjeit, és tovább hallgat.

Mit mondhatnék Elenáról? Belegondolok a kapcsolatunkba: Elena és én. Azok az őrült évek. A
titkolózás. A lopott együttlétek. Kín és gyönyör. A szabadulás… A rend és fegyelem, amit az életembe vitt.

– Úgy éreztem, hogy amit teszünk… elfogadható – tűnődöm félig hangosan.

– Elfogadható? – hitetlenkedik Ana.

– Igen.

Várakozón néz rám.

Többet akar.

A francba.

– Letérített arról az önpusztító útról, amit óhatatlanul is követtem. – Halkan beszélek. – Nem könnyű egy
tökéletes családban felnőni, ha te magad nem vagy tökéletes.

Élesen beszívja a levegőt.

A rohadt életbe, mennyire utálok erről beszélni.

– Még mindig szeret téged?

Nem!

– Nem hinném. Semmi ilyesmi. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez már régen történt. Ami elmúlt, elmúlt.
Akkor sem változtathatnék rajta, ha akarnék, de nem akarok. Ő mentett meg önmagamtól. Még sosem
beszéltem erről senkinek, kivéve persze dr. Flynnt. Neked is csak azért mondom el, mert azt akarom, hogy
bízz bennem.

– Bízom benned – bólint –, de attól még jobban akarlak ismerni, és valahányszor erről próbálok beszélni,
te mindig lepattintasz. Mindent tudni szeretnék rólad.

– Jaj, ne már, Anastasia. Mire vagy kíváncsi? Mit kellene tennem?

A víz alatt lebegő kezére mered.

– Csak próbállak megérteni, de kész rejtély vagy. Még nem ismertem hozzád hasonlót. És örülök, hogy
lassan kezdesz megnyílni.

Hirtelen elszántsággal szeli át a vizet, mellém ül, hozzám simul, míg bőrünk ragacsosan össze nem tapad.
– Kérlek, ne haragudj rám – sóhajt fel.
– Nem haragszom rád, Anastasia, egyszerűen csak nem szoktam hozzá az ilyen beszélgetésekhez… ehhez a
faggatózáshoz. Erről tényleg nem beszélek mással, csak dr. Flynn-nel és…
Ó, ne.
– Vele? Mrs. Robinsonnal? Vele beszélsz. – Alig hallani a hangját.
– Igen.
– Miről szoktatok még beszélgetni?
Olyan hirtelen fordulok felé, hogy a víz kicsap a padlóra.
– Te aztán nem adod fel, igaz? Az életről, az univerzumról… az üzletről. Összeköt minket a múltunk,
Anastasia. Bármit elmondhatunk egymásnak.
– Rólam is beszéltek? – kérdez rá.
– Igen.
– Miért beszélsz neki rólam?
– Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval, Anastasia.
– Ez meg mit jelent? Nem találkoztál olyannal, aki nem írta alá a szerződésedet egyetlen kérdés nélkül?
Megrázom a fejem. Nem.
– Szükségem van a tanácsaira.
– Domina úrnő tanácsokkal is ellát? – csattan fel.
– Elég legyen, Anastasia – emelem fel a hangomat –, különben el kell hogy fenekeljelek. Ma már sem
szexuális, sem szerelmi kapcsolat nincs köztünk, csupán jó barátom és üzlettársam. Ez minden. Közös a
múltunk, amiért nem győzök hálás lenni, még ha ezzel szét is csesztük a házasságát, de az ilyen jellegű
kapcsolatunk örökre véget ért.
Kihúzza magát.
– A szüleid sosem tudták meg?
– Nem – mordulok fel. – Már mondtam.
Óvakodva méreget. Szerintem tudja, hogy a türelmem végéhez értem.
– Végeztünk? – kérdezem.

– Egyelőre.

Istennek legyen hála. Nem hazudott, amikor azt írta, hogy sok mindent meg kell beszélnünk, csak éppen
sosem arról beszélünk, amiről én akarok. Pedig tudnom kell, hányadán állunk, van-e esélye a
megállapodásunknak.

Ragadd meg a pillanatot, Grey.

– Oké, most én jövök. Nem válaszoltál az e-mailemre.

A füle mögé tűri a haját, és megrázza a fejét.

– Válaszoltam volna, de megjelentél.

– Jobb volna, ha nem lennék itt? – Visszatartom a lélegzetemet.

– Nem, dehogy. Örülök neked.

– Én is örülök, hogy itt lehetek, dacára a kínvallatásnak. Viszont míg azt teljesen elfogadhatónak tartja,
hogy a talpamat sütögesse, Miss Steele, láthatóan azt hiszi, hogy valamilyen diplomáciai védettséget
élvez, csak mert idejöttem. Hát, ezt nem veszem be. Tudni akarom, mit érez.

A homlokát ráncolja.

– Mondtam már. Örülök, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy ekkora utat tettél meg miattam. – Őszintén cseng a
hangja.

– Szívesen. – Előrehajolok és megcsókolom, mire kinyílik, akár egy virág. Felkínálkozik nekem, és még
többet akar. Visszahúzódom. – Nem. Szerintem jogom van választ kapni, mielőtt bármit tennénk.

Felsóhajt, minden korábbi gyanakvása visszatér.

– Oké, mit akarsz tudni?

– Kezdetnek azt, hogy mit gondolsz a leendő egyezségünkről.

Elhúzza a száját, mintha nem szívesen mondaná meg az igazat.

Jaj, szívem.

– Nem hiszem, hogy huzamosabb ideig képes lennék rá. Egész hétvégén kiadni magam valakinek, aki nem
én vagyok. – Lesüti a szemét, kerüli a tekintetemet.

Ez még nem egyértelmű „nem”. Amellett, talán igaza is van.

Felemelem az állát, hogy találkozzon a tekintetünk.

– Nem, ez szerintem se menne.

– Most kinevetsz?

– Igen, de nem rosszindulatból. – Újra megcsókolom. – Nem vagy túl jó alávetett.
Elnyílik a szája. Sértettséget színlel? Azután édes hangon felkacag, a nevetése rám is átragad, és tudom,
hogy nem bántottam meg.
– Talán csak nem volt elég jó a tanárom.
Ott a pont, Miss Steele.
Tovább nevetek vele.
– Talán. Talán szigorúbbnak kellene lennem. – Az arcát fürkészem. – Rossz volt, amikor először
elfenekeltelek?
– Nem, nem igazán. – Az arca máris kipirul.
– Inkább az érzéseid zavartak? – erőltetem a kérdést.
– Azt hiszem. Hogy jólesett, aminek nem lett volna szabad jólesnie.
– Erre én is emlékszem. Kell egy kis idő, amíg megszokja az ember. – Végre beszélünk egymással. – A
pánikszavakat bármikor használhatod, Anastasia, ezt ne felejtsd el. S amíg követed a szabályokat, vagyis
kiszolgálod azt az igényemet, hogy irányítsak és gondoskodjam rólad, tovább is léphetünk.
– Miért fontos, hogy irányíthass?
– Mert ez kielégít egy belső igényt, ami gyermekkorom meghatározó éveiben kielégítetlen maradt.
– Akkor ez egyfajta terápia?
– Még sosem gondoltam rá így, de igen. Azt hiszem, az.
Bólint.
– Van viszont egy bökkenő: egyik pillanatban azt mondod, „ne dacolj velem”, a másikban meg szereted a
kihívásokat. Ez nagyon vékony mezsgye.
– Én is tudom, de úgy látom, remekül boldogulsz vele.
– De milyen áron? Meg van kötve a kezem.
– Szeretem, amikor meg van kötve a kezed.
– Nem úgy értettem! – Előrelendíti a kezét, hogy eláztasson a fürdővízzel.
– Te most lelocsoltál?
– Igen – feleli.
– Ó, Miss Steele. – Átkarolom a derekát, és felhúzom az ölembe, amitől még több víz loccsan ki a kádból.

– Azt hiszem, ennyi elég is a beszédből.

Kezembe fogom az arcát, és megcsókolom, nyelvem befurakodik az ajka közé, a szájába siklik, és
birtokba veszi. Ujjai beletúrnak hajamba, ahogy viszonozza a csókot, és nyelve körültáncolja az enyémet.
Egyik kezemmel megtartom a fejét, míg a másikkal áthelyezem a súlyát, hogy meglovagoljon.

Visszahúzódom, amíg veszek egy nagy levegőt. Vágytól sötét és ködös a tekintete. A háta mögé húzom
karját, fél kézzel összefogom a csuklóját.

– Most a magamévá teszlek. – Megemelem, hogy erekcióm alulról szegeződjön felé. – Készen állsz?

– Igen – suttogja, én pedig lassan leeresztem, és figyelem a reakcióját, miközben kitöltöm. Felsóhajt,
lehunyja a szemét, közben arcomhoz préseli a mellét.

Édes istenem…

Megfeszítem a csípőmet, megemelem, és még mélyebben temetkezem belé, majd előrehajolok, hogy
összeérjen a homlokunk.

Hihetetlen érzés.

– Kérlek, engedd el a kezemet – súgja.

Felnyitom a szemem, és látom tágra nyílt ajkát, ahogyan beszívja a levegőt.

– Ne érj hozzám – könyörgök, mielőtt eleresztem, és megragadom a derekát. Megkapaszkodik a kád
szélében, és lassan diktálni kezdi az ütemet. Fel. És le. Lassan, iszonyú lassan. Kinyitja a szemét, hogy
lássa fürkésző tekintetemet. Nézem, amint meglovagol. Előrehajol, megcsókol, nyelve megszállja a
számat. Behunyt szemmel adom át magam az érzésnek.

Ó, igen, Ana.

Ujjaival a hajamba túr, összeborzol és belém kapaszkodik, úgy csókol, míg sikamlós nyelve
összeszövődik az enyémmel. Tartom a csípőjét, mind magasabbra és mind gyorsabban emelem, egyre
távolabbról hallom a kiloccsanó fürdővíz csobogását.

Semmi más nem érdekel, csak hogy akarom őt.

Ezt a gyönyörű nőt, aki a számban nyögdécsel.

Le. Fel. Le. Fel. Újra és újra.

Átadja magát nekem, miközben magával ragad.

– Á. – A gyönyör a torkán akad.

– Ez az, bébi – suttogom, ahogy lázasan gyorsít, majd egész testét szinte szétszakítja az orgazmus.

Átkarolom, és szorítom, ahogy csak tudom, és elengedem magam, és elélvezek benne.

– Ana! – sikoltom, és tudom, hogy sosem akarom elengedni.

Belecsókol a fülembe.

– Ez… – Alig kap levegőt.

– Tudom. – Megragadom a karját, és eltolom magamtól, hogy láthassam. Bágyadtnak és kielégültnek tűnik,
ahogyan alighanem én is. – Köszönöm – suttogom.

Zavartan ráncolja a homlokát.

– Hogy nem érintettél meg – teszem hozzá.

Ellágyul az arca, és felemelkedik a keze. Megfeszülök, de csak megrázza a fejét, majd ujjával végigsimít
az ajkamon.

– Azt mondtad, ez rögzített korlát. Tiszteletben tartom. – Azzal előrehajol, és megcsókol. Az ismeretlen
érzés újra felszínre kerül, névtelenül és fenyegetően dagadozik a mellkasomban.

– Most már feküdjünk le, hacsak nem akarsz hazamenni. – Megriaszt, hogy így magukkal ragadnak az
érzelmeim.

– Nem. Nem kell hazamennem.

– Jó, akkor maradj.

Felállok, kilépek a kádból, hogy mindkettőnknek szerezzek egy törülközőt, s közben félresöpörjem a
nyugtalanító érzéseket.

Bebugyolálom egy törülközőbe, kerítek egyet a derekam köré is, majd egy másikat a padlóra dobok, hogy
hiábavaló erőfeszítést tegyek a kiömlött víz felitatására. Ana a mosdó felé indul, míg én leengedem a
vizet.

Hát, érdekesen alakult az este.

S igaza van. Jó volt beszélgetni, noha nem hiszem, hogy bármit megoldottunk volna.

Amikor átmegyek a fürdőből a hálóba, a fogát mossa az én fogkefémmel. Ez megmosolyogtat. Felveszem a
telefont, és látom, hogy van egy nem fogadott hívásom Taylortól.

Ráírok.

Minden rendben?

Reggel hatkor megyek siklani.

Tüstént válaszol.

Ezért hívtam.

Szép idő lesz.

Ott találkozunk.

Jó éjt, uram.

Elviszem siklani Miss Steele-t! Örömöm széles vigyorral tör felszínre, ami csak még szélesebbé válik,
amikor egy szál törülközőben kilép a fürdőből.
– Kellene a táskám. – Egészen félénknek tűnik.
– Azt hiszem, a nappaliban hagytad.
Eltipeg, hogy megkeresse, míg én abban a tudatban megyek fogat mosni, hogy a fogkefém nemrég az ő
szájában volt.
A hálóban félredobom a törülközőt, elhúzom a takarót, és lefekszem. Anát várom, aki közben újra
bevonult a fürdőbe, és magára zárta az ajtót.
Néhány perc múlva visszatér. Ledobja a törülközőt, és mellém huppan, egy szál szégyenlős mosolyban. Az
oldalunkon, egymással szemben fekszünk, magunkhoz öleljük a párnánkat.
– Aludni akarsz? – Tudom, hogy holnap korán kell kelnünk, és mindjárt tizenegy óra.
– Nem, nem vagyok fáradt. – Fénylő tekintettel felel.
– Akkor mit akarsz csinálni? – Még egy menet?
– Beszélgessünk.
Megint beszélgessünk. Isten az égben. Lemondóan mosolygok.
– És miről beszélgessünk?
– Mindenféléről.
– Úgymint?
– Rólad.
– Mit akarsz tudni?
– Mi a kedvenc filmed?

Szeretem a sortűzszerű kérdéseit.
– Mondjuk, legyen A zongoralecke.
Sugárzóan elmosolyodik.
– Hát persze. Milyen buta vagyok. Az az édes-bús, mégis izgató dallam… nyilván csukott szemmel
eljátszod. Mennyi képesség, Mr. Grey…
– Ön a legnagyobb vívmányom, Miss Steele.
Még szélesebb lesz a mosolya.
– Én, a tizenhetedik.
– A tizenhetedik?
– A sorban. A többi nő után, akikkel… szexeltél.
Jaj, ne.
– Hát, nem egészen.
Lehervad a mosolya.
– Tizenötöt mondtál.
– Azokra utalva, akik megfordultak a játszószobámban. Azt hittem, rájuk gondolsz. Nem azt kérdezted,
hány nővel szexeltem életemben.
– Ó. – Elkerekedik a szeme. – Szóval mégis szoktál romantikázni?
– Nem, te vagy az egyetlen romantikus hódításom. – Valami nevetséges és érthetetlen okból dagadozom a
büszkeségtől. – A pontos számot nem tudom. Nem szoktam strigulát húzni az ágy lábába, vagy ilyesmi.
– Mégis, mekkora számra gondoljak? Több tíz, száz… ezer?
– Több tíz. Naná, hogy tízek. – Méltatlankodást színlelek.
– Mind alávetett?
– Igen.
– Fejezd be a vigyorgást – szól rám dölyfös hangon, miközben alig tudja leplezni a vigyorát.
– Nem tudom. Olyan mókás vagy. – Beleszédülök, ahogy vigyorogva nézzük egymást.
– Lökötten mókás vagy mókásan mókás?
– Egy kicsit mindkettő, azt hiszem.

– Még te beszélsz?
Megpuszilom az orrát, hogy felkészítsem.
– Ezen meg fogsz botránkozni, Anastasia. Mehet?
Hatalmas és mohó a szeme, csillog a hamisítatlan örömtől.
Mondd el neki.
– Az alávetettek éppúgy megtanulják a dolgukat, ahogy én. Vannak helyek Seattle-ben és a környékén,
ahová elmehetsz gyakorolni. Megtanulhatod, amit én is csinálok.
– Ó – kiált fel.
– Bizony ám. Fizettem a szexért, Anastasia.
– Csak ne legyél rá ilyen büszke. Jól mondod, meg vagyok botránkozva. Kár, hogy én semmivel sem
tudlak így megbotránkoztatni.
– Felhúztad a bokszeralsómat.
– Az megbotránkoztatott?
– Igen. Nem viseltél bugyit a szüleim vacsoráján.
Újra felragyog a mosolya.
– Az megbotránkoztatott?
– Igen.
– Úgy látszik, csak az alsóneműmmel tudlak megbotránkoztatni.
– Azt is mondtad, hogy szűz vagy. Életemben nem döbbentem meg úgy.
– Ha láttad volna az arcodat! Megért egy fotót. – Kuncog, s közben csak úgy sugárzik az arca.
– Engedted, hogy kipróbáljam rajtad a lovaglópálcát. – Csak vigyorgok, mint egy agyalágyult. Mikor volt
utoljára, hogy meztelenül feküdtem egy nő mellett, és csak beszélgettünk?
– Attól is ledöbbentél?
– Nem kicsit.
– Akkor talán engedem, hogy újra megtedd.
– Ó, nagyon remélem, Miss Steele. Ezen a hétvégén?
– Oké – feleli.

– Oké?
– Igen. Visszamegyek veled a Kínok Vörös Kamrájába.
– S ahogy a nevemet mondod.
– Eláll tőle a lélegzeted?
– Annyira szeretem.
– Christian… – suttogja, és ajkáról felszálló nevem melegségként árad szét a testemben.
Ana.
– Holnap szeretnélek elvinni valahová.
– Hová?
– Meglepetés. Csak neked.
Ásít.
Elég. Kimerült.
– Csak nem untatom, Miss Steele?
– Soha. – Odahajolok hozzá, hogy gyors csókot leheljek az arcára.
– Aludj. – Lekapcsolom a kislámpát az éjjeliszekrényen.
Néhány pillanat múlva meghallom egyenletes szuszogását; már el is aludt. Feljebb húzom a takarót,
átfordulok a hátamra, és a mennyezeti ventilátorra meredek.
Nem is olyan rossz beszélgetni.
Mégis jó ötlet volt idejönni.
Kösz, Elena…
Elégedett mosollyal hunyom le a szememet.

2011. június 2., csütörtök

– Ne. Ne hagyj el. – A suttogás áthatol az álom ködén. Összerezzenek, és felébredek.
Mi volt ez?
Körbenézek a szobán. Hol a pokolban vagyok?
Á, igen. Savannah-ban.
– Ne. Kérlek. Ne menj el.
Mi ez? Ana.
– Nem megyek sehová – mormolom zavartan. Felkönyökölök. Hozzám bújik, de mintha mélyen aludna.
– Nem hagylak el – sóhajtja.
Viszketni kezd a bőröm.
– Ezt örömmel hallom.
Felsóhajt.
– Ana? – suttogom, de nem reagál. Csukva a szeme. Mélyen alszik. Biztosan álmodik… de miről?
– Christian…
– Igen? – felelek gépiesen.
Nem tesz hozzá semmit; nyilvánvalóan alszik. Még egyszer sem hallottam, hogy álmában beszélt volna.
Lenyűgözve figyelem, ahogyan arcára vetül a nappaliból beszüremlő fény. Homloka egy pillanatra
összeráncolódik, mintha kellemetlen gondolat kísértené, azután újra kisimulnak a vonásai. Ajka résnyire
nyílik, ahogy lélegzik, arca ellágyul álmában, nézni is gyönyörűség.
Nem akarja, hogy elmenjek, és nem akar elhagyni. A tudattalan vallomás üdítő nyári szellőként simogatja
a testemet, melegség és remény támad a nyomában.
Nem fog elhagyni.
Hát, megkaptad a választ, Grey.
Mosolyogva nézem. Láthatóan megnyugodott, nem beszél többet. Vetek egy pillantást az órára: 4:57.
Amúgy is ideje felkelni. Izgatott vagyok. Siklani fogok. Anával. Imádok siklani. Gyors csókot nyomok a
halántékára, felkelek, és átsurranok a nappaliba, ahol reggelit rendelek, és ránézek az időjárás-jelentésre.

Újabb fülledt nap vár ránk. Felhő sehol.
Sietve lezuhanyozom, megtörülközöm, majd összeszedem Ana ruháit, és takarosan összehajtva az ágy
melletti székre teszem. Miközben kézbe veszem a bugyiját, eszembe jut, hogyan sült el a visszájára ördögi
tervem, amikor elkoboztam tőle az alsóneműjét.
Ó, Miss Steele…
És az első éjszaka után…
„Mellesleg a te alsódat viselem.” És felrántja az ingét, hogy lássam a farmer széle felett kikandikáló
„Polo” és „Ralph” szavakat.
A fejemet csóválom, majd előveszek a szekrényből egy tiszta bokszeralsót, és gondosan a ruhákra teszem
azt is. Szeretem, amikor az én holmimat viseli.
Újra felnyög, mintha a „ketrec” szót hallanám, de nem vagyok biztos benne.
Mi ez az egész?
Nem mozgolódik, mélyen alszik. Felöltözöm. Alighogy felveszem a pólót, kopogtatást hallok. Megérkezett
a reggeli: péksütemény, nekem kávé, Anának Twinings tea. A hotel szerencsére tartja a kedvenc márkáját.
Ideje felkelni, Miss Steele.
– Eper – mormolja, amikor leülök mellé az ágyra.
Mi az már megint?
– Anastasia – keltegetem gyengéden.
– Még akarok.
Tudom, ahogyan én is.
– Ébredj, bébi – próbálom kirángatni az álomból.
Elkapja a kezemet.
– Ne. Meg akarlak érinteni.
Basszus.
– Kelj fel. – Előrehajolok, hogy a fogammal gyengéden megráncigáljam a fülcimpáját.
– Ne. – Összepréseli a szemhéját.
– Kelj fel, bébi.
– Még ne – tiltakozik.

– Ideje felkelni, bébi. Most felkapcsolom a kislámpát. – A kapcsoló után nyúlok, felkattintom, mire
szétárad arcán a puha fény. Hunyorogni kezd.
– Ne – vinnyogja. Mókás a vonakodása, egyszersmind újdonság is. Korábbi kapcsolataimban egy álmos
alávetett számíthatott rá, hogy megfegyelmezem.
Tovább rágcsálom a fülét.
– Látni akarom veled a pirkadatot. – Arcon csókolom, majd sorra kerül a szemhéja, az orra, a szája.
Lassan kinyílik a szeme.
– Jó reggelt, szépségem.
Azután visszazárul. Morgolódik, én meg vigyorogva nézem.
– Nem vagy korán kelő típus.
Újra kinyitja ködös szemét, az arcomat fürkészi.
– Azt hittem, szexelni akarsz. – Láthatóan megkönnyebbül.
Visszanyelem a nevetést.
– Anastasia, én mindig szexelnék veled. Jó tudni, hogy te is így érzel.
– Tudod, hogy én is akarom, csak nem ilyen későn. – Magához öleli a párnáját.
– Nem késő van, hanem korán. Gyere, ideje felkelni. Elmegyünk. A szexet későbbre halasztjuk.
– Olyan szép álmom volt – sóhajt fel.
– Miről álmodtál?
– Rólad. – Ellágyulnak a vonásai.
– Ezúttal mit csináltam?
– Eperrel próbáltál etetni – feleli félénken.
Akkor hát ezt hallottam.
– Majd ezt is meséld el dr. Flynnek. Most gyere, öltözz fel. A zuhanyozással ne bajlódj, ráér később.
Tiltakozik, de felül, nem törődik a takaróval, ami a csípőjére csúszik, és felfedi a testét. A farkam
mozgolódni kezd. Fenséges látvány, ahogyan kócos haja a vállára omlik, és keretbe fogja csupasz mellét.
Sutba vágom izgalmamat, csak félreállok, hogy összekaphassa magát.
– Hány óra? – kérdezi álmos hangon.

– Hajnali fél hat.
– Mintha hajnali három lenne.
– Nincs sok időnk. Hagytalak aludni, amíg csak lehetett. Gyere. – A legszívesebben felrángatnám, és
magam öltöztetném fel. Alig várom, hogy a levegőbe emelkedjünk.
– Nem is zuhanyozhatok le?
– Ha lezuhanyozol, én is veled tartok, és tudod, hogy akkor mi lesz. Mire végzünk, lemegy a nap. Gyere.
Türelmes pillantást vet rám.
– Mit csinálunk?
– Mondtam már, meglepetés.
Megrázza a fejét, majd szórakozottan elmosolyodik.
– Oké.
Kikászálódik az ágyból, és fittyet hány a csupaszságára, ahogy a székhez lép. Örülök, hogy nyoma sincs
szégyenlősségének; talán még mindig alszik. Ahogy bebújik az alsómba, szélesen elmosolyodik.
– Elmegyek, hogy összeszedhesd magad. – Magára hagyom az öltözködéssel, inkább visszamegyek a
nappaliba, és leülök a kis étkezőasztalhoz, hogy töltsek magamnak egy kávét.
Néhány perc múlva csatlakozik.
– Egyél. – Biccentek, hogy foglaljon helyet. Meredten, üveges szemmel néz. – Anastasia – zavarom meg
az ábrándozásban. A szempillái megrebbennek, ahogy visszatér, bárhol járt is.
– Csak egy kis teát kérek. Ugye később is megehetem a croissant-t? – kérdezi reménykedve.
Úgysem fog enni.
– Ne vágd haza a jókedvemet.
– Később eszem, ha majd a gyomrom is felébredt. Fél nyolc megfelel?
– Oké. – Nem kényszeríthetem.
Dacosnak látom.
– Most például szívesen forgatnám a szememet – árulja el.
Csináld csak, Ana…
– Ahogy jólesik, aranyozd csak be a napomat.

Felnéz a mennyezeti füstriasztóra.

– Hát, egy kiadós fenekeléstől biztosan felébrednék. – Úgy mondja, mintha komolyan mérlegelné a
lehetőséget.

Átgondolja a dolgot? Jaj, Anastasia, ez egyáltalán nem így működik.

– Másrészt nem akarom, hogy újra elöntsön a forróság. Elég meleg van így is. – Mézédes mosolyt küld
felém.

– Megint provokál, Miss Steele. – Epés a hangom. – Igya meg inkább a teáját.

Leül, és iszik néhány kortyot.

– Idd meg az egészet. Mennünk kell. – El akarok indulni, mert még jókora út áll előttünk.

– Hová megyünk?

– Majd meglátod.

Fejezd be a vigyorgást, Grey.

Dacosan biggyeszti a száját. Miss Steele kíváncsi, mint mindig. Közben csak egy ujjatlan felsőt és farmert
visel; a levegőben fázni fog.

– Idd ki a teádat – ismétlem meg, azzal otthagyom. A hálóban feltúrom a szekrényt, és előások egy
pulóvert. Ez megteszi. Hívom a parkolófiút, hogy álljon ki az autóval.

– Kész vagyok – hallom, mihelyt belépek a nappaliba.

– Erre szükséged lesz. – Odadobom neki a pulóvert, mire értetlen tekintettel néz rám. – Higgy nekem. –
Gyors csókot nyomok az ajkára, és kézen fogom, kinyitom a lakosztály ajtaját, és elindulunk a lift felé. A
hotel egyik alkalmazottja – a névtáblája szerint Brian – szintén a fülkére vár.

– Szép jó reggelt. – Vidáman szalutál, amikor kinyílik az ajtó. Vetek egy pillantást Anára, mire mindketten
sokatmondóan elvigyorodunk.

Ma reggel se rosszalkodunk a liftben.

Ana leplezi mosolyát, kipirult arccal mered maga elé. Pontosan tudja, mi jár a fejemben. Brian szép napot
kíván nekünk, amikor kiszállunk.

Odakint a parkolófiú vár a Mustanggal. Ana felvonja a szemöldökét, lenyűgözi a GT500-as. Bizony,
dögös a verda, még ha csak egy Mustang is.

– Tudod, néha nagyszerű érzés a bőrömben lenni. – Udvarias meghajlással kinyitom előtte az ajtót.

– Hová megyünk?

– Meglátod. – Beülök a volán mögé, és sebességbe teszem az autót. A lámpánál sietve rákeresek a GPS-
en a reptérre. Az I–95-ösön kell elhagynunk Savannah-t. A kormányról vezérlem az iPodomat, és az autót
betölti az áradó muzsika.
– Mi ez? – tudakolja Ana.
– A Traviata. Egy opera Verditől.
– Traviata? Erről már hallottam, csak nem tudom, hol. Mit jelent?
Árulkodó pillantást vetek rá.
– Szó szerint azt, hogy „tévútra került”. Alexander Dumas regényéből, A kaméliás hölgyből készült.
– Á, azt olvastam.
– Mindjárt gondoltam.
– A balsorsú kurtizán – idézi fel mélabús hangon. – Elég nyomasztó történet – teszi hozzá.
– Túl nyomasztó? – Azt nem engedhetjük, Miss Steele, főként nem egy ilyen szép napon. – Akarsz valami
mást? Itt az iPodom.
A navigációs kijelzőn megjelenik a lejátszási lista.
– Válassz valamit – biztatom, míg belegondolok, tetszik-e neki bármi is az iPodomról. Nagy
odafigyeléssel végiggörgeti és tanulmányozza a listát, majd rábök egy dalra, mire Verdi éteri dallamait
kiszorítja egy pattogó ütem és Britney Spears.
– A „Mérgező”, mi? – jegyzem meg fanyarul.
Üzenni próbál valamit?
Rám utal?
– Sejtelmem sincs, miről beszélsz – feleli ártatlanul.
Úgy gondolja, vészjelző kéne rám?
Miss Steele játszadozni akar.
Hát legyen.
Kicsit lejjebb veszem a hangerőt. Túl korán van a remixhez – és az általa felidézett emlékhez.
– Uram, az alávetettje tisztelettel elkérné a gazdája iPodját.

Felnézek a táblázatkezelőből, hogy lássam, amint lesütött szemmel előttem térdepel.

Kivételesen jól viselkedett a hétvégén. Hogyan is tagadhatnám meg tőle?

– Persze, Leila, vedd csak el. Azt hiszem, a dokkolón van.

– Köszönöm, gazdám. – Szokott kecsességével áll fel, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetne rám.

Jó kislány.

S egy szál vörös tűsarkúban ellibben a dokkolóhoz, hogy begyűjtse a jutalmát.

– Nem én tettem fel ezt a számot – vetem oda, azzal padlóig nyomom a gázt, hogy mindketten
belepréselődünk az ülésbe. A motor dübörgése felett is hallom Ana halk, elégedetlen fújtatását.
Míg Britney tovább nyögdécsel, Ana ujjaival a combján dobol, és tüntetően kinéz a kocsi ablakán. A
Mustang falja a mérföldeket; alig van forgalom, ahogy a virradat első fényei végigkergetnek az I–95-ösön.
Ana felsóhajt, amint Damien Rice rákezdi.
Vess véget a szenvedésének, Grey.
Nem tudom, jókedvemben-e, az éjszakai beszélgetés hatására, vagy csak mert siklani készülünk, de el
akarom mondani neki, ki tette fel ezt a dalt az iPodra.
– Leila volt.
– Leila?
– Az egyik exem, ő tette fel.
– Az egyik a tizenötből? – Újra teljes figyelmével felém fordul, mohón várja az információt.
– Igen.
– Mi lett vele?
– Befejeztük.
– Miért?
– Többet akart.
– De te nem?
Vetek rá egy pillantást, majd a fejemet rázom.

– Én sosem akartam többet, amíg nem találkoztam veled. – Megjutalmaz egy szégyenlős mosollyal.
Igen, Ana. Nem csak te akarsz többet.
– A másik tizennéggyel mi történt?
– Szedjem listába? Kitől váltam el, és kit fejeztettem le?
– Nem vagy te VIII. Henrik…
– Oké. Nem közvetlenül egymás után, de összesen csak négy nővel volt hosszabb kapcsolatom, leszámítva
Elenát.
– Elenát?
– Mrs. Robinsont, ahogy te ismered.
Egy pillanatra elhallgat, ebből tudom, hogy tüzetesen tanulmányoz. Az úton tartom a szemem.
– Mi történt azzal a néggyel? – kérdez rá.
– Mindent tudnia kell, igaz, Miss Steele?
– Súlyos vád olyasvalakitől, akinek még a vérzésemről is be kell számolnom.
– Az embernek tudnia kell ezt-azt, Anastasia.
– Ó, valóban?
– Ó, valóban.
– És miért?
– Mert nem akarom, hogy teherbe ess.
– Azt én sem akarom. Legalábbis még néhány évig nem – teszi hozzá ábrándos hangon.
Persze ez csak mással kerülhet szóba… ami elkeserítő gondolat. Ő az enyém.
– Szóval, mi történt azzal a néggyel? – erősködik.
– Az egyik találkozott valakivel, míg három mást akart – többet. Akkoriban még nem voltam vevő erre. –
Miért turkálok ebben a darázsfészekben?
– És a maradék?
– Velük egyszerűen nem működött.
Bólint, és visszafordul az ablakhoz, míg Aaron Neville énekli a „Mondd, ahogy van”-t.

– Hová megyünk? – firtatja újra.

Már közel járunk.

– Egy reptérre.

– Nem akarsz visszavinni Seattle-be, ugye? – Páni rémületet érzek a hangjában.

– Dehogy, Anastasia. – Kuncogok egy sort a reakcióján. – Hódolunk egy kicsit a második kedvenc
időtöltésemnek.

– A másodiknak?

– Bizony. Nem tudod, melyik az első? – Az arckifejezése alapján teljesen tanácstalan. – Hát te vagy az. Te
szerepelsz a lista élén, és az, hogy minden létező módon megkapjalak.

Lenéz az ölére, ajka megrebben.

– Te is elég előkelő helyen szerepelsz a kedvenc parázna időtöltéseim listáján…

– Ezt örömmel hallom.

– De egy reptér…

Szélesen elvigyorodom.

– Siklani megyünk. Üldözőbe vesszük a hajnalt, Anastasia. – Balra ráfordulok a kis repülőtérre, és
elhajtok a Brunswicki Vitorlázórepülő Egyesület hangárjáig, ahol leállítom az autót.

– Készen állsz? – tudakolom.

– Te fogsz vezetni?

– Igen.

Arcáról sugárzik az izgatottság.

– Igen, igen! – Imádom, hogy ilyen rettenthetetlen, lázas mohósággal fogad be minden új tapasztalatot.
Odahajolok, és megcsókolom.

– Egy újabb első alkalom, Miss Steele.

Hűvös van odakint, de nem hideg. Az égbolt lassan kezd világosodni, a horizonton gyöngyházszínű fények
derengenek. Megkerülöm a kocsit, és kinyitom Ana ajtaját. Kéz a kézben indulunk a hangár felé.

Taylor már vár minket, egy rövidnadrágot és szandált viselő szakállas fickó társaságában.

– Ő a vontatópilótája, Mr. Grey – tudom meg Taylortól. – Mr. Mark Benson. – Elengedem Anát, hogy
kezet rázhassak Bensonnal, akinek a tekintetében vad fény csillan.

– Tökéletes ideje van, Mr. Grey. Tízcsomós északkeleti szél fúj, így a part menti konvergencia jó sokáig
fenn tartja majd.
Benson brit, határozott a kézfogása.
– Jól hangzik. – Figyelem, ahogyan Ana megosztozik egy bennfentes tréfán Taylorral. – Gyere, Anastasia.
– Még látjuk egymást – búcsúzik Taylortól.
Nem törődöm vele, milyen bizalmas viszonyba került a személyzetemmel, csak bemutatom Bensonnak.
– Mr. Benson, ő itt a barátnőm, Anastasia Steele.
– Örvendek – köszön Ana. Benson szélesen elmosolyodik, miközben kezet ráznak.
– Úgyszintén. – Megfogom Ana kezét, és megindulunk Benson mellett.
– Egy Blaník L23-ast készítettem elő. Kicsit régimódi, de jól irányítható.
– Remek. Én is Blaníkon tanultam meg repülni – árulom el. – Egy L13-ason.
– Egy Blaníkkal nem lehet mellényúlni – mutatja fel a hüvelykujját. – Nagy rajongója vagyok, bár
műrepüléshez jobban szeretem az L23-ast.
Helyeslően bólogatok.
– Egy Piper Pawneeval fogom vontatni – folytatja. – Ezer méterig emelkedünk, onnét maguké a pálya.
Lesz elég idejük a vitorlázásra.
– Nagyon remélem. A felhőtakaró ígéretesnek tűnik.
– Kicsit korán van még ekkora magassághoz, de sosem lehet tudni. Dave haverom emeli majd a szárnyat.
Éppen a slón van.
– Oké. – A „sló” alighanem vécét jelent. – Régóta repül?
– Még az RAF-ben kezdtem, vontatni öt éve vontatok. A 122,3-as frekvencián vagyunk, csak hogy tudja.
– Megjegyzem.
Az L23-as jó állapotban van. Megjegyzem a lajstromjelét: November. Papa. Három. Alfa.
– Először is, fel kell kötniük az ernyőt. – Benson benyúl a pilótafülkébe, hogy előhúzzon egy ejtőernyőt
Anának.
– Majd én intézem. – Elveszem tőle a csomagot, mielőtt esélye lenne egy ujjal is Anához érni.
– Addig hozok egy kis ballasztot. – Benson szélesen elmosolyodik, és elindul a gép felé.
– Úgyis szeretsz összekötözni… – vonja fel Ana a szemöldökét.

– Sejtelme sincs róla, Miss Steele. Oké, lépj a hevederbe. – Széthúzom, míg ő előrehajol, és
rátámaszkodik a vállamra. Ösztönösen megdermedek, várom a fojtogató sötétséget, de nem történik
semmi. Fura. Sosem tudom, hogyan fogok reagálni az érintésére. Elereszt, amint felhúzom a hevedert a
combján, azután átvetem karján a vállszíjat, és rögzítem az ernyőt.

Ember, egész jól néz ki ebben a hámban.

Egy pillanatig elmélázom, hogyan festene széttárt tagokkal a játszószobám karabinereire függesztve, hogy
szabadon rendelkezzem a szájával és a szemérmével, de ez sajnos szóba se jöhet.

– Meg is vagy – mormolom, közben próbálom kisöpörni agyamból a képet. – A tegnapi hajgumid?

– Azt akarod, hogy kössem hátra a hajamat?

– Igen.

Teszi, amit mondok. A változatosság kedvéért.

– Menetre kész. – A kezemet nyújtom, és mászni kezd a fülke hátulja felé.

– Ne, inkább előre. Itt hátul a pilóta ül.

– De akkor nem fogsz kilátni.

– Látok épp eleget. – Remélhetően látom, milyen pompásan érzi magát.

Bemászik, én pedig a fülke fölé hajolok, hogy bekössem a helyére, rögzítsem a hámot, és meghúzzam a
hevedereket.

– Hm, kétszer egy reggel. Mázlis napom van. – Megcsókolom. Sugárzó mosollyal néz fel rám, tapintani
lehet az izgatottságát.

– Nem fog sokáig tartani, legfeljebb húsz-harminc percig. A termikek nem túl erősek ilyenkor hajnalban,
viszont a látvány mindenért kárpótol. Remélem, nem félsz.

– Inkább izgulok. – Rendületlenül vigyorog.

– Helyes. – Mutatóujjammal végigsimítok az arcán, azután felveszem a saját ernyőmet, és elfoglalom a
pilótaülést.

Benson visszatér a ballaszttal, majd ellenőrzi Ana hevedereit.

– Oké, jól behúzta. Először siklik?

– Igen.

– Imádni fogja.

– Köszönöm, Mr. Benson.

– Szólítson Marknak. – A fickónak van pofája rákacsintani. Résnyire szűkült szemmel nézem. – Ott hátul
is minden oké? – kérdi tőlem.

– Ja. Mehetünk. – Türelmetlenül várom, hogy felemelkedjünk, ő pedig minél távolabb kerüljön a
csajomtól. Benson bólint, és ránk zárja a tetőt, majd a Piper felé indul. Jobbra látom Dave-et, Benson
haverját, aki visszatért, és most alátámasztja a szárnyvéget. Gyorsan ellenőrzöm a gépet: a pedálokat
(hallom mögöttem az oldalkormány mozgását) és a botkormányt oldalra (gyors pillantás a szárnyra, hogy
lássam a csűrőlapokat), majd előre-hátra (érzem, ahogy a magassági kormány reagál).

Rendben. Indulásra kész.

Benson bemászik a Piperbe, s szinte azonnal felpörög az egyetlen légcsavar, a hajtómű hurutos hangja
megtöri a reggeli áhítatot. Néhány pillanattal később a gép gurulni kezd, megfeszül az addig ernyedt
vontatókötél, és már indulunk is. Amint a Piper gyorsít, kiegyensúlyozom a magassági és az
oldalkormányt, azután hátrahúzom a botkormányt, hogy még Benson előtt a levegőbe emelkedjünk.

– Repülünk, bébi! – kiáltok fel, ahogy egyre magasabbra kúszunk.

– Brunswick torony, itt Delta Victor, irány kettő-hét-zéró. – Benson hangját hallom a rádióban, de ügyet
sem vetek rá, csak mind feljebb és feljebb kúszom. Az L23-as jól viselkedik, ezért van időm Anát
figyelni, aki ide-oda kapkodja a fejét, ahogy próbálja befogni a panorámát. Bár látnám a mosolyát.

Nyugatnak tartunk, hátunkban az újszülött nappal, és érzékelem, ahogy átsiklunk az I–95-ös felett. Imádom
ezt a békességet, hogy távol lehetek mindentől és mindenkitől, nincs más, csak én és az alattam ficánkoló
gép. Ha belegondolok, hogy még senkivel sem osztottam meg ezt az élményt… Gyönyörűek a fények,
lángolóan elevenek, ahogy reméltem – Ana és a magam kedvéért egyformán.

A magasságmérőn látom, hogy közel járunk az ezer méterhez, és 105 csomós sebességgel repülünk.
Benson pattogó-sercegő hangon közli, hogy elértük a magasságot, kioldhatom a gépet.

– Vettem, kioldás – szólok bele a rádióba, azzal meghúzom a kart. A Piper eltűnik, mi pedig lassú
ereszkedésbe kezdünk, hogy délnyugati irányban meglovagoljuk a szelet. Ana hangosan felkacag. A
reakcióján felbátorodva széles ívben tovább süllyedek, hátha a partvonal közelében találok némi
konvergenciát, vagy a rózsaszín felhők alatt termiket. A gomolyfelhő felhajtóerőt jelent, még ilyen kora
reggel is.

Hirtelen elönt a gondtalanság és öröm szédítő elegye. Rákiáltok Anára.

– Kapaszkodj! – Azzal csinálok egy teljes orsót. Felsikolt, ahogy magasba emeli a kezét, és kitámasztja
magát a tetőn, de mire visszaállok, már önfeledten kacag. Ennél csodálatosabb reakciót egy férfi sem
remélhet; nem csoda, ha én is vele nevetek.

– Most örülök igazán, hogy nem reggeliztem – kiált fel.

– Igen, így utólag én is az mondom, mert még egyszer megcsinálom.

Ezúttal a hámba kapaszkodik, és egyenesen lenéz a földre, ahogy ott függünk felette. Nevetgél, hangja
belevegyül a szél süvítésébe.

– Csodálatos, igaz? – kiáltom.

– Igen!

Tudom, hogy nem tart soká – nincs elég felfelé tartó légáram –, de nem érdekel. Ana jól érzi magát… s
vele én is.

– Látod a kormánybotot magad előtt? Fogd meg.

Próbálja felém fordítani a fejét, de ehhez túl szoros a hám.

– Gyerünk, Anastasia – biztatom. – Ragadd meg.

A bot megmozdul a kezemben annak jeleként, hogy megfogta az övét.

– Tartsd erősen. Mozdulatlanul. Látod azt a nagy mutatót? Pont középen kell tartanod.

Tovább repülünk egyenes vonalban, az elmozdulást jelző mutató tökéletesen függőleges.

– Jó kislány.

Az én Anám. Sosem hátrál meg a kihívás elől. Valami bizarr okból ez mérhetetlen büszkeséggel tölt el.

– Csodálom, hogy átengeded nekem az irányítást – hallom a hangját.

Nyomban visszaveszem a kormánybotot, és a reptér felé fordulok, miután egyre veszítünk a magasságból.
Azt hiszem, ott le tudom tenni a gépet. Rádión beszólok Bensonnak vagy aki éppen hallja, hogy
leszálláshoz készülök, majd széles ívben még közelebb kerülünk a földhöz.

– Kapaszkodj, bébi. Lehet, hogy rázós lesz.

Tovább ereszkedem, egy vonalba állítom az L23-ast a pályával, ahogy közeledünk a füves területhez.
Nagy huppanással landolunk, de sikerül mindkét szárnyat a levegőben tartanom, míg éles rándulás
kíséretében, a kifutó végétől nem messze megállapodunk. Felnyitom a tetőt, kioldom a hámomat, és
kiszállok.

Kinyújtózom, és leveszem az ernyőt, azután mosolyogva nézek a rózsás arcú Miss Steele-re.

– Na, milyen volt? – Előrenyúlok, hogy kicsatoljam az ülésből és az ernyőből.

– Valami hihetetlen. Köszönöm. – Hamisítatlan öröm szikrázik a szemében.

– Ez már több? – Imádkozom, hogy ne hallja ki a reményt a hangomból.

– Sokkal több. – Ahogy sugárzóan elmosolyodik, újra a felhők közt járok.

– Gyere. – Nyújtom a kezem, hogy kisegítsem a fülkéből. Ahogy leugrik, átölelem. Adrenalintól felpörgött
testem nyomban reagál puhaságára. Abban a minutumban megragadom a haját, és felfelé fordítom az arcát,
hogy lázasan megcsókoljam. Kezem végigsiklik a hátán, hogy hozzápréseljem testét növekvő erekciómhoz,

míg egy hosszú, mohó csókkal meghódítom a száját.
Akarom őt.
Itt.
Most.
A füvön.
Gyengéd mozdulatokkal felel, ujjai köré fonja a hajamat, folytatásért esdekel, megnyílik előttem, akár egy
törékeny virág.
Elszakadok tőle, hogy levegőhöz jussak.
Nem lehet itt, a nyílt mezőn.
Benson és Taylor is a közelben van.
Sugárzik a tekintete, még többet akar.
Ne nézz rám így, Ana.
– Reggelizzünk – suttogom, mielőtt olyat tennék, amit megbánok. Elfordulok, megragadom a kezét, és
visszaindulunk a kocsi felé.
– Mi lesz a géppel? – kérdezi, miközben próbál lépést tartani velem.
– Valaki majd elintézi. – Többek közt ezért fizetem Taylort. – Most együnk. Gyere.
Ugrándozik mellettem, csordultig telik életörömmel – nem tudom, láttam-e már ilyen önfeledten
boldognak. Ragályos a jókedve – arra sem emlékszem, hogy én valaha ilyen boldog lettem volna.
Önkéntelenül is széles, bárgyú vigyor terül szét az arcomon, ahogyan ajtót nyitok neki.
Miközben a King of Leon betölti a Mustang belső terét, visszaindulok az I–95-ös felé.
Már az autópályán suhanunk, amikor Ana BlackBerryje csipogni kezd.
– Mi az? – kérdezem.
– Ideje bevenni a pirulát – mormolja.
– Helyes, tedd azt. Ki nem állhatom a gumit.
Vetek rá egy gyors oldalpillantást. Mintha a szemét forgatná, de nem vagyok benne biztos.
– Tetszett, hogy úgy mutattál be Marknak, mint a barátnődet – vált témát.
– Miért, nem az vagy?

– Az lennék? Nem alávetettet keresel?

– De igen, Anastasia. Viszont megmondtam, hogy én is többet akarok.

– Örülök, hogy te is többet akarsz – bólint.

– Azért élünk, hogy szolgáljunk, Miss Steele. – Lefordulok apám bűnös örömeinek helyszíne, a Palacsinta
Palota elé.

– PP? – kérdi hitetlenkedve.

A Mustang morogva leáll.

– Remélem, éhes vagy.

– Csak nem gondoltam volna, hogy ide jársz.

– Apám azelőtt mindig elvitt bennünket egy ilyen helyre, amint anya elutazott valami orvosi konferenciára.
– Beülünk egymással szemben egy bokszba. – Ez volt a mi kis titkunk. – Felveszem az étlapot, majd
figyelem Anát, aki a füle mögé tűri a haját, és átfutja a választékot. Amikor türelmetlenül megnyalja az
ajkát, el kell fojtanom természetes testi reakciómat. – Én pontosan tudom, mit akarok – suttogom, míg azon
tűnődöm, kijönne-e velem a mosdóba. Amint találkozik a tekintetünk, hatalmasra tágul a pupillája.

– Én is azt akarom. – Miss Steele ezúttal sem hátrál meg a kihívás elől.

– Itt? – Biztos, Ana? Tekintete végigrebben a csendes éttermen, mielőtt újra megállapodik rajtam, sötéten
és tele ígérettel. – Ne merd az ajkadat harapdálni – figyelmeztetem. Bármennyire szeretném, nem fogom
megdugni egy PP mosdójában. Ennél jobbat érdemel, s őszintén szólva én is. – Nem itt, nem most.
Úgyhogy ha nem kaphatlak meg, ne ingerelj.

Megzavarnak.

– Helló, a nevem Leandra. Mit hozhatok a… kedves vendégeknek… ezen a szép reggelen?

Szentséges ég. Próbálok tudomást sem venni a vörös hajú pincérnőről.

– Anastasia?

– Mondtam már. Azt akarom, amit te.

Bassza meg. Mintha egyenesen az ágyékomhoz beszélne.

– Adjak egy-két percet, amíg megrágják a dolgot? – kérdezi a pincérnő.

– Nem, tudjuk, mit akarunk. – A szememet sem tudom levenni Anáról. – Kérünk két adag vajkaramellás
palacsintát juharsziruppal és szalonnával, két pohár narancslevet, egy kávét cukor nélkül és sovány tejjel,
meg egy csésze angol reggeli teát, ha van.

Ana elmosolyodik.

– Hogyne, uram. Ez minden? – A pincérnőt láthatóan zavarja az érdektelenségem. Erővel elszakadok
Anától, hogy egy megsemmisítő pillantással elküldjem.

– Tudod, ez tényleg nem fair – jegyzi meg Ana halkan, míg mutatóujjával nyolcast rajzol az asztalra.

– Micsoda?

– Hogy ilyen hatást gyakorolsz az emberekre. A nőkre. Rám.

– Nagy hatást gyakorolok rád? – Teljesen ledöbbenek.

– Állandóan.

– Ez csak egy szép kirakat, Anastasia.

– Nem, Christian, ennél sokkal többről van szó.

Megint az ellenkezőjét látja a valóságnak, ezért újra elmondom neki, mekkora hatással van ő énrám.

A homlokát ráncolja.

– Akkor ezért gondoltad meg magad?

– Meggondoltam magam?

– Igen… mármint velünk kapcsolatban.

Meggondoltam volna magam? Szerintem csak lazítottam kicsit a szigoron, ez minden.

– Nem hinném, hogy meggondoltam volna magam. Csak újra kell konfigurálnunk a paramétereket,
újrarajzolni a demarkációs vonalakat, vagy mit tudom én. Biztos vagyok benne, hogy működni fog, ha
mindketten akarjuk. Nekem egy alávetett kell a játszószobámba, akit ha nem viselkedik rendesen, meg
fogok büntetni. Ami ezen túl van… nos, arról hajlandó vagyok vitát nyitni. Ezek az én feltételeim, Miss
Steele. Most halljuk az önét.

– Alhatok veled? A te ágyadban?

– Ezt szeretnéd?

– Igen.

– Akkor legyen. Különben is jobban alszom, amikor mellettem vagy. Sosem hittem volna…

– Féltem, hogy elhagysz, ha nem megyek bele minden feltételedbe. – Láthatóan elsápad.

– Nem megyek sehová, Anastasia. Különben pedig… – Hogy képzelheti? Meg kell nyugtatnom. – Csak
követem a tanácsodat. Ahogy a leveledben fogalmaztál: kompromisszumot kötünk. Eddig nekem is bevált.

– Tetszik, hogy te is többet akarsz.

– Tudom. – Gyengéd a hangom.

– Honnét?

– Higgy nekem. Egyszerűen tudom. – Te mondtad el álmodban.

A pincérnő visszatér a reggelinkkel, azután csak nézem, ahogyan Ana falatozik. A „többtől” láthatón
nagyobb étvágya van.

– Ez fenséges – tudom meg két falat között.

– Szeretem, amikor éhes vagy.

– Biztosan az éjszakai testmozgástól és a reggeli izgalomtól.

– Izgalmasnak találtad?

– Abban bízhat, Mr. Grey. – A palacsinta utolsó darabját is a szájába lapátolja. – Szeretnél még nagyobb
örömet szerezni? – kérdezi.

– Mivel?

– Hadd fizessek most én.

Felhorkanok.

– Erre semmi szükség.

– Kérlek. Szeretném.

– Meg akarsz fosztani a maradék önérzetemtől is? – Figyelmeztetően felvonom a szemöldökömet.

– Talán ez az egyetlen hely, ahol ki tudnék fizetni egy számlát.

– Nagyra értékelem a figyelmességedet, Anastasia, tényleg, de a válasz akkor is nem.

Bosszúsan biggyeszti le az ajkát, amikor a vörös pincérnőtől elkérem a számlát.

– Ne duzzogj – figyelmeztetem, majd vetek egy pillantást az órámra: fél kilenc. Negyed tizenkettőkor
találkozóm van a savannah-i ingatlanhasznosítási iroda embereivel, ezért bármennyire sajnálom, vissza
kell térnünk a városba. Felmerül bennem, hogy lemondom a tárgyalást, és inkább Anával töltöm a napot,
de nem, az már túl sok lenne. Nem szaladgálhatok folyton utána, az üzlettel is törődnöm kell.

Tudod a fontossági sorrendet, Grey.

Ahogy kéz a kézben az autó felé indulunk, átlagos pár benyomását keltjük. Hétköznapinak, lazának,
gyönyörűnek tűnik a pulcsimban – s igen, az enyém. Három srác is megnézi magának a Palacsinta Palota
felé, de még akkor se veszi észre, amikor szorosan magamhoz ölelem, hogy egyértelművé tegyem a
tulajdonviszonyokat. Láthatóan nem sejti, mennyire imádni való. Amikor kinyitom neki az ajtót,

megajándékoz egy tündöklő mosollyal.

Meg tudnám szokni.

Beütöm az anyja címét a navigációba, s ahogy északnak indulunk az I–95-ösön, Foo Fighterst hallgatunk.
Ana lába ütemre jár. Az ilyen zenéket szereti – a vérbeli amerikai rockot. Most már sűrűbb a forgalom, az
ingázók is a nagyváros felé tartanak, de nem érdekel. Szeretek itt, együtt lenni vele. A kezét fogni, a térdét
érinteni, a mosolyát látni. Előző savannah-i látogatásáról mesél. Ő se nagyon bírja a forróságot, szeme
csak akkor csillan fel, amikor az anyja kerül szóba. Érdekes lenne látni, hogyan viselkedik este, az anyja
és a mostohaapja társaságában.

Sajnálom, amikor le kell húzódnom az anyja háza előtt. Bár egész nap együtt lóghatnánk, mert az elmúlt
tizenkét órának igazán… örültem.

Ennél azért többről van szó, Grey. Élvezted.

– Nem akarsz bejönni? – kérdezi.

– Dolgoznom is kell, Anastasia, de este visszajövök. Hánykor legyek itt?

Hét órát javasol, azután a kezéről rám emeli eleven, vidám tekintetét.

– Köszönöm… a többet.

– Szívesen, Anastasia. – Odahajolok, és megcsókolom, hogy teleszívjam magam mindennél édesebb
illatával.

– Akkor nemsokára találkozunk.

– Akármi lesz – suttogom.

Kiszáll a kocsiból, még mindig az én pulcsimban, és búcsút int. Ahogy a hotel felé indulok, máris
üresebbnek érzem magam, amiért nincs mellettem.

A SZOBÁMBÓL felhívom Taylort.

– Mr. Grey.

– Igen… köszönöm, hogy megszervezte a ma reggelt.

– Igazán nincs mit, uram. – Meglepett a hangja.

– Háromnegyed tizenegykor indulok az értekezletre.

– A Suburban odakint fogja várni, uram.

– Köszönöm.

Levetem a farmert, és öltönyt húzok, viszont a laptopom mellett hagyom kedvenc nyakkendőmet, és kávét

rendelek a szobámba.
Átrágom magam az e-maileken, megkávézom, és eszembe jut, hogy felhívom Rost, de neki még túl korai
lenne. Inkább átolvasom az anyagot, amit Bill küldött: Savannah tényleg meggyőzően érvel a beruházás
mellett. Végül újra ránézek a fiókomra, s ott egy új üzenet Anától.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Szárnyalás kontra nyársalás

Dátum: 2011. június 2. 10:20 EST

Címzett: Christian Grey

Néha tényleg tudod, mi kell egy lánynak.
Köszönöm.

Ana X
Már a tárgytól nevetnem kell, az a csók a végén pedig a lelkemet simogatja. Begépelem a választ.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Szárnyalás kontra nyársalás

Dátum: 2011. június 2. 10:24 EST

Címzett: Anastasia Steele

Bármelyik jobb a horkolásodnál. Én is jól éreztem magam.
Ahogyan mindig, amikor csak veled vagyok.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Szinte azonnal felel.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: HORKOLÁS

Dátum: 2011. június 2. 10:26 EST

Címzett: Christian Grey

ÉN NEM HORKOLOK. S ha úgy lenne is, nagy faragatlanság szóba hozni.
Ön nem igazi úriember, Mr. Grey! Ilyet mondani, ráadásul itt, Délen!

Ana
Kuncogok.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Így jár, aki beszél álmában

Dátum: 2011. június 2. 10:28 EST

Címzett: Anastasia Steele

Sosem állítottam, hogy úriember volnék, Anastasia, sőt azt hiszem, számos alkalommal jelét adtam,
mennyire nem vagyok az. Nem félemlítesz meg a NAGYBETŰIDDEL, de azért egy apró füllentést muszáj
lelepleznem – talán nem horkolsz, de beszélsz álmodban. Amit lenyűgözőnek találok.

Hová lett a csókom?

Christian Grey
Fajankó és elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Ez biztos kicsapja a biztosítékot.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Tudni akarom!

Dátum: 2011. június 2. 10:32 EST

Címzett: Christian Grey

Fajankó és bugris, nem is kérdés – semmiképp sem úriember.
Szóval, mit mondtam álmomban? Ne számíts csókra, amíg meg nem tudom!
Órákig folytathatnánk így.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Aki kíváncsi, hamar megöregszik

Dátum: 2011. június 2. 10:35 EST

Címzett: Anastasia Steele

Igazán nem lenne szép tőlem, ha elárulnám, különben is, már megkaptam érte a büntetésemet.
Viszont ha jól viselkedsz, este elmondok mindent. Most mennem kell egy megbeszélésre.
Még ütközünk, bébi.

Christian Grey

Fajankó, bugris és elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Széles mosollyal veszem a nyakkendőmet, nyúlok a zakómért, és indulok a földszintre, hogy megkeressem
Taylort.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB MÁR javában zajlik a tárgyalás az ingatlanhasznosítási iroda embereivel.
Georgia nagylelkű ajánlatot tesz, komoly adókedvezményeket lenget be, amikor halk kopogtatást követően
Taylor lép be a szobába. Komor az arca, de ami ennél is aggasztóbb: soha, de soha nem zavar tárgyalás
közben. Végigfut rajtam a hideg.

Ana? Történt valami?

– Elnézést, hölgyeim és uraim – szabadkozom. – Igen, Taylor?

Közelebb lép, hogy diszkréten a fülembe súgjon.

– Van egy kis probléma odahaza, Miss Leila Williamsszel kapcsolatban.

Leilával? Mi a frász? Kicsit megkönnyebbülök, hogy nem Ana az.

– Megbocsátanak egy percre? – fordulok a két üzletasszony és két üzletember felé.

A folyosón Taylor még egyszer elnézést kér, amiért megzavarta a megbeszélést.

– Semmi baj. Mondja, mi történt.

– Miss Williams jelenleg egy mentőben fekszik, útban a seattle-i Free Hope Kórház sürgősségi osztálya
felé.

– Mentőben?

– Igen, uram. Betört a lakásba, és Mrs. Jones szeme láttára öngyilkosságot kísérelt meg.

Bassza meg!

– Öngyilkosságot? – Leila? Az én lakásomban?

– Felvágta az ereit. Gail bemegy vele a kórházba. Ő tájékoztatott, hogy a mentő még időben érkezett, és
Miss Williams nincs közvetlen életveszélyben.

– Miért az Escalában? Miért Gail előtt? – Meg vagyok döbbenve.

Taylor csak a fejét rázza.

– Nem tudom, uram, ahogyan Gail sem. Egyetlen értelmes szót sem tudott kiszedni Miss Williamsből. Úgy
tudni, csak önnel akart beszélni.

– A picsába.

– Ahogy mondja, uram – vágja rá Taylor, a legkevésbé sem elítélő hangon. Beletúrok a hajamba,
próbálom felmérni Leila tettének nagyságát. Most mégis mi a francot csináljak? Miért hozzám jött? Azt
remélte, hogy találkozunk? És mi van a férjével? Vele mi történt?

– Hogy van Gail?

– Megrázta az eset.

– Nem meglepő.

– Úgy véltem, tudnia kell róla, uram.

– Igen. Persze. Köszönöm. – Szórakozottan hebegek. Még most sem tudom felfogni. Leila boldognak tűnt,
amikor a legutóbb, hat vagy hét hónappal ezelőtt írtunk egymásnak. A lényeg, hogy itt, Georgiában nem
kapok választ a kérdéseimre – vissza kell mennem, hogy beszéljek vele. Ki kell derítenem, miért tette. –
Mondja meg Stephannak, hogy készítse elő a gépet. Haza kell mennem.

– Úgy lesz.

– Indulunk, amint lehet.

– A kocsiban várom.

– Köszönöm.

Taylor a kijárat felé indul, füléhez emeli a telefonját.

Forog velem a világ.

Leila. Mi ütött belé?

Már évek óta nem az életem része, legfeljebb néha váltunk egy-egy e-mailt. Férjhez ment, boldognak tűnt.
Mi történhetett?

Visszatérek a tárgyalóba, és mindenkitől elnézést kérek, majd kilépek a fojtogató hőségbe, ahol Taylor vár
a Suburbannel.

– A gép negyvenöt percen belül készen áll a felszállásra – tájékoztat. – Addig visszamegyünk a hotelbe, és
összecsomagolunk.

– Jó. – Hálás vagyok a légkondiért. – Fel kell hívnom Gailt.

– Próbáltam, de csak a hangpostáját lehet elérni. Szerintem még bent van a kórházban.

– Oké, akkor majd később. – Gailnek ez hiányzott a legkevésbé egy békés csütörtök délelőtt. – Hogyan
jutott be Leila a lakásba?

– Nem tudom, uram. – Ahogy Taylor belenéz a visszapillantóba, arca egyszerre szánakozó és komor. –
Amint lehet, kiderítem.

A POGGYÁSZUNK BECSOMAGOLVA, úton vagyunk a repülőtér felé, amikor hívom Anát, de ő
bosszantó módon nem veszi fel. Magamban fortyogok, ahogy a reptér felé suhanunk, de nem kell soká
várnom, hogy visszahívjon.

– Anastasia.

– Szia. – Kifúltan és akkora életörömmel köszön, hogy élvezet hallani.

– Vissza kell mennem Seattle-be. Történt valami. Máris úton vagyok a reptér felé. Mondd meg a
mamádnak, hogy ne haragudjon, de nem tudok elmenni vacsorára.

– Semmi komoly, ugye?

– Adódott egy probléma, amit meg kell oldanom. Holnap találkozunk. Ha nem tudok személyesen kimenni,
odaküldöm Taylort.

– Oké – sóhajt fel. – Remélem, meg tudod oldani ezt a problémát. Jó utat.

Bár ne kellene elmennem.

– Neked is, bébi. – Leteszem, mielőtt meggondolnám magam, és itt maradnék.

FELHÍVOM ROST, miközben már a kifutó felé gurulunk.

– Milyen ott Savannah-ban, Christian?

– Épp most repülök haza. Adódott egy gond, amit meg kell oldanom.

– Valami a céggel kapcsolatban? – riad meg.

– Nem, személyes ügy.

– Segíthetek valamiben?

– Nem. Holnap találkozunk.

– Hogy ment a tárgyalás?

– Jól, csak nem tudtam befejezni. Majd meglátjuk, milyen írásos ajánlatot tesznek. Nálam egyelőre Detroit
a nyerő. Ott hűvösebb van.

– Annyira szörnyű a hőség?

– Fojtogató. Most mennem kell. Később hívlak.

– Jó utat, Christian.

A GÉPEN BELEVETEM MAGAM a munkába, hogy addig se kelljen az aktuális problémára gondolni.
Mire leszállunk, elolvasok három jelentést, és írok tizenöt e-mailt. A kocsink már vár, Taylor szakadó
esőben vezet a Free Hope-ig. Látnom kell Leilát, hogy kiderítsem, mi az ördög folyik itt. Ahogy

közeledünk a kórházhoz, egyre inkább eluralkodik rajtam a harag.

Mi a francért csinálja ezt velem?

Ömlik az eső, amikor kiszállok az autóból; a zord időjárás híven tükrözi kedélyállapotomat. Veszek egy
nagy levegőt, próbálok uralkodni magamon, ahogy a bejárat felé indulok. A recepción bemondom Leila
Reed nevét.

– Családtag? – Az ügyeletes nővér bosszús pillantást vet rám, ajkát összeszorítja.

– Nem. – Felsóhajtok. Úgy látszik, ez sem lesz egyszerű.

– Akkor, sajnálom, de nem segíthetek.

– Az én lakásomban próbálta felvágni az ereit. Azt hiszem, ez feljogosít arra, hogy tudjam, mi a frász van
vele. – A fogam közt sziszegem a szavakat.

– Nem beszélhet velem ilyen hangon! – csattan fel, mire dühödt pillantást vetek rá. Látom, hogy nem
megyek vele semmire.

– Merre van a sürgősségi?

– Már megmondtam, uram. Semmit sem tehetek, ha nem tartozik a családhoz.

– Oké, akkor megkeresem magamtól. – Átviharzom a kétszárnyú ajtón. Tudom, hogy hívnom kellene
anyámat, aki soron kívül bejuttatna, de akkor el kellene mondanom neki, mi történt.

A sürgősségin hemzsegnek az orvosok és a nővérek, a váró tele páciensekkel. Megállítok egy fiatal
nővért, és előveszem a legmegnyerőbb mosolyomat.

– Helló, én Leila Reedet keresem, ma vették fel az osztályra. Megmondaná, merre találom?

– Ön kicsoda? – kérdezi, miközben láthatóan kipirul.

– A testvére – hazudok szemrebbenés nélkül, ügyet sem vetve a reakciójára.

– Erre, Mr. Reed. – A nővérpulthoz siet, ahol ránéz a gépre. – A másodikon van, a megfigyelőben. A
folyosó végén találja a lifteket.

– Köszönöm. – Megjutalmazom egy kacsintással, mire a füle mögé simítja a haját, és felvillant egy kacér
mosolyt. Ezzel nagyon is emlékeztet egy bizonyos lányra, akit Georgiában hagytam.

Amint kilépek a liftből a másodikon, érzem, hogy valami nem stimmel. A folyosó túloldalán zárt ajtók
sorakoznak; két biztonsági őr és egy nővér fel-alá járkál, ellenőriz minden szobát. Lúdbőrös a hátam,
mégis odalépek a recepcióhoz, mint akit cseppet sem zavar a felfordulás.

– Segíthetek? – kérdi egy fiatal férfi, karikával az orrában.

– Leila Reedhez jöttem. A testvére vagyok.

Elsápad.
– Ó, Mr. Reed. Velem fáradna, kérem?
Követem a váróba, helyet foglalok a széken, amire mutat, közben megfigyelem, hogy le van csavarozva.
– A doktor úr nemsokára itt lesz.
– Miért nem láthatom Leilát? – kérdezem.
– A doktor úr majd elmondja. – Elsiet, mielőtt bármi mást kérdezhetnék.
Basszus. Talán elkéstem.
A gondolattól a rosszullét kerülget. Felkelek, és járkálni kezdek a kis helyiségben. Felötlik bennem, hogy
hívom Gailt, de nem kell soká várnom. Fiatal, rövid hajú, intelligens tekintetű férfi lép be. Leila
kezelőorvosa?
– Mr. Reed?
– Hol van Leila?
Egy pillanatig szótlanul méreget, azután felsóhajt.
– Hogy őszinte legyek, nem tudom. Sikerült kijátszania minket.
– Micsoda?
– Eltűnt. Nem tudom, hogyan tudott kereket oldani.
– Kereket oldani? – kiáltok fel hitetlenkedve, majd lerogyok az első székre. A férfi helyet foglal velem
szemben.
– Igen. Nyoma veszett. Mindenhol keressük.
– Még itt van valahol?
– Nem tudjuk.
– És maga kicsoda? – kérdezek rá.
– Dr. Azikiwe, az ügyeletes pszichiáter.
Túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy pszichiáter legyen.
– Mégis, mi történt Leilával?
– Annyit tudok, hogy egy öngyilkossági kísérlet nyomán került be. Megpróbálta felvágni az ereit a volt
fiúja lakásán. A házvezetőnő hozta be.