E. L. James - Grey

fogadott hívásom. Lassan hét óra – mostanra meg kellett kapnia a könyveket. Nyomasztó gondolat: egész
Portlandig jöttem a nagy semmiért.

– Ember, az a tyúk ötször hívott és négyszer rám írt. Van fogalma, milyen szánalmas az ilyen? – nyavalyog
Elliot.

– Talán teherbe ejtetted.

Elliot elsápad, én felnevetek.

– Nem vagy vicces, nagyágyú – morgolódik. – Különben sem ismerem olyan régóta. És nem volt meg
olyan sokszor.

A GYORS ZUHANYT KÖVETŐEN csatlakozom Elliothoz a lakosztályában, hogy megnézzük, ami a
Mariners és a San Diego Padres meccséből még hátravan. Steaket, salátát, sült krumplit és néhány sört
rendelünk, azután hátradőlök, hogy Elliot könnyed társaságában élvezzem a mérkőzést. Már beletörődtem,
hogy Anastasia nem fog hívni. A Mariners vezet, úgy fest, utcahosszal nyerni fog.

Végül, kiábrándító módon, mégsem, de 4:1-gyel így is behúzza a meccset.

Hajrá, Mariners! Eliottal összekoccintjuk a sörünket.

Már a meccs utáni elemzés megy, amikor megszólal a telefonom, és a kijelzőn meglátom Miss Steele
számát.

Ő az.

– Anastasia? – Nem leplezem a meglepetésemet, sem az örömömet. Zajos a háttér, mintha egy partiról
vagy bárból hívna. Elliot vet rám egy pillantást, ezért felállok a kanapéról, hogy hallótávolságon kívül
kerüljek.

– Miért küldted azokat a könyveket? – Vontatottan elhúzza a szavakat, mire belém nyilall a rossz érzés.

– Anastasia, minden rendben? Olyan fura a hangod.

– Nem én vagyok fura, hanem te – vádaskodik.

– Anastasia, te ittál?

A francba. Kivel lehet? A fotóssal? Hol van a barátnője, Kate?

– Mit érdekel az téged? – Keserű és rosszindulatú a hangja. Tudom, hogy részeg, de azt is tudnom kell,
hogy nincs baja.

– Csak… érdekel. Hol vagy?

– Egy bárban.

– Melyikben? – Mondd meg. A nyugtalanság a gyomromba markol. Egy fiatal lány, részegen, valahol

Portlandben… Nincs biztonságban.
– Egy portlandi bárban.
– Hogyan jutsz haza? – Két ujjammal összecsípem az orrnyergemet, abban a hiábavaló reményben, hogy
ez eltereli figyelmemet az aggodalomról.
– Majd kitalálom.
Mi? Csak nem akar vezetni? Újra rákérdezek, melyik bárban van, de ő újra elengedi füle mellett a kérdést.
– Miért küldted nekem a könyveket, Christian?
– Hol vagy, Anastasia? Azonnal mondd meg!
Hogyan fogsz hazajutni?
– Olyan… basáskodó vagy. – Kuncog. Más körülmények közt ezt elbűvölőnek találnám, de most szívesen
megmutatnám neki, milyen basáskodó tudok lenni. Az őrületbe kerget.
– Segíts már, Ana, hol a francban vagy?
Tovább kuncog. Basszus, képes kinevetni!
Megint!
– Portlandban vagyok… messze-messze Seattle-től.
– Portlandben hol?
– Jó éjt, Christian. – A vonal elnémul.
– Ana!
Egyszerűen letette! Hitetlenkedve meredek a telefonra. Még sosem fordult elő, hogy valaki csak úgy
letette, amíg én beszéltem. Ilyen nincs, bassza meg!
– Mi a baj? – kiált Elliot a kanapéról.
– Valaki felhívott piásan. – Vetek rá egy pillantást, és látom, ahogy meglepetésében a száját is eltátja.
– Téged?
– Ja. – Lenyomom a visszahívás gombot, közben próbálok uralkodni az indulatomon és a
nyugtalanságomon.
– Helló – hallom kifúlt, szégyenlős hangját, ezúttal csendesebb környezetben.
– Elmegyek érted. – Fagyos a hangom, ahogy a dühömmel küzdök, és indulatosan összecsapom a telefont.

– El kell mennem ezért a lányért, hogy hazavigyem. Jössz te is?
Elliot úgy néz rám, mintha három fejem volna.
– Te? Egy csajjal? Ki nem hagynám. – Megragadja a tornacipőjét, és belebújik.
– Csak előbb el kell intéznem egy hívást. – Átmegyek a hálószobájába, míg próbálom eldönteni, hogy
Barney-t hívjam-e vagy Welchet. Barney a cég telekommunikációs részlegének vezető mérnöke, igazi
guru, de amire szükségem van, nem feltétlenül törvényes.
Jobb, ha nem keverjük bele a céget.
Gyorstárcsázón hívom Welchet, és néhány pillanat múlva hallom is érdes hangját.
– Mr. Grey.
– Azt szeretném tudni, hol tartózkodik e pillanatban Anastasia Steele.
– Értem. – Egy pillanatra elhallgat. – Bízza csak rám, Mr. Grey.
Tudom, hogy ez törvénytelen, de nem akarom, hogy Ana bajba kerüljön.
– Köszönöm.
– Néhány perc múlva visszahívom.
Amikor visszatérek a nappaliba, Elliot kaján örömmel és önelégült vigyorral dörzsölgeti a tenyerét.
Ó, a büdös francba.
– A világért ki nem hagynám – ismétli meg.
– Csak elugrom a kulcsért. Öt perc múlva a garázsban. – Ügyet se vetek arra az önelégült vigyorra.
A BÁR ZSÚFOLÁSIG TELE diákokkal, akik kényszeresen próbálják jól érezni magukat. Valami
alternatív szarság dől a hangfalakból, a tánctéren egy ütemre hullámzanak a testek.
Hirtelen öregnek érzem magam.
Valahol itt kell lennie.
Elliot a nyomomban jár.
– Látod? – kiabálja túl a hangzavart. Ahogy tekintetemmel végigpásztázom a helyet, kiszúrom Katherine
Kavanagh-t. A barátaival van, csupa fiúval, egy bokszban tömörülnek. Anának nyomát se látni, de az
asztalt elborítják a poharak és a söröskorsók.
Lássuk, Miss Kavanagh ugyanolyan jó barátnője-e Anának, mint ő neki.
Meglepetten néz fel, amikor az asztalhoz toppanok.

– Katherine – köszönök, de félbeszakít, mielőtt még Ana holléte felől érdeklődnék.

– Christian, micsoda meglepetés! – kiabálja túl a zajt. Az asztalnál ülő három fickó éber elővigyázattal
méri végig Elliotot, majd engem.

– Csak a környéken jártam…

– És ő kicsoda? – Túlméretezett mosolyt küld Elliot felé, miközben újra belém fojtja a szót. Micsoda
idegesítő nőszemély.

– A bátyám, Elliot. Elliot, ő Katherine Kavanagh. Hol van Ana?

A mosolya egyre szélesebb lesz, és meglepetésemre Elliot viszonozza.

– Szerintem kiment egy kicsit a levegőre – feleli, de már rég nem rám néz. Minden figyelmét Mr.
Egyéjszakás Kalandnak szenteli. Felőlem, az ő temetése…

– A levegőre? Hová? – kiabálom.

– Arrafelé. – A bár túlsó végében nyíló kétszárnyú ajtóra mutat.

Átfurakodom a tömegen, utat török magamnak az ajtó felé, a hátam mögött a három bosszús fickóval meg a
vigyorpárbajt vívó Kavanagh-val és Elliottal.

A kétszárnyú ajtó mögött hosszú sor vezet a női mosdóhoz, azon túl meg egy másik ajtó a szabadba. A bár
végébe jutok, majd onnét ironikus módon vissza a parkolóba, ahonnan Elliottal érkeztünk.

Odakint rátalálok a parkolóval szomszédos dohányzóhelyre. A virágágyások között többen cigiznek,
iszogatnak, dumálnak. Smárolnak. Őt is meglátom.

Bassza meg! Szerintem a fotóssal van, de ebben a félhomályban nehéz biztosat mondani. A fickó
átkarolja, mégis mintha szabadulni próbálna. A fiú motyog valamit, amit nem hallok, azután megcsókolja
az állát.

– José, ne… – mondja ki egyértelműen. Próbálja lerázni magáról.

Nem akarja az egészet.

A legszívesebben letépném a faszi fejét. Ökölbe szorított kézzel masírozok oda hozzájuk.

– Szerintem a hölgy nemet mondott. – Rideg és vészjósló a hangom, ahogy veszetten próbálom megőrizni
a nyugalmamat.

Elereszti Anát, aki kábultan, részegen hunyorog rám.

– Grey. – A fiú hangja feszült, nekem pedig minden önuralmamra szükségem van, nehogy letöröljem a
képéről azt a csalódott kifejezést.

Ana öklendezik, azután meggörnyed, és hányni kezd.

Ó, bassza meg!

– Hé… Dios mío, Ana! – José utálkozva ugrik félre.

Kibaszott idióta.

Ügyet se vetek rá, csak megfogom Ana haját, hogy ne legyen útban, amíg kiokád magából mindent, amit
aznap este fogyasztott. Némi bosszúsággal nyugtázom, hogy láthatóan alig evett. Átkarolom a vállát,
közben a kíváncsi bámészok elől a virágágyások felé terelem.

– Ha még hánynod kell, inkább itt csináld. Foglak. – Itt sötétebb van, békében okádhat. Csak öklendezik
és öklendezik a téglafalnak támaszkodva. Szánalmas látvány. Már rég kiürült a gyomra, de még mindig
rázkódik a teste.

Ember, ezt rendesen bekapta.

Végül ellazul, úgy látszik, befejezte. Eleresztem, és odanyújtom neki a zsebkendőmet, amit valami csoda
folytán megtalálok a zakóm belső zsebében.

Hálás köszönet, Mrs. Jones.

Miután megtörli a száját, elfordul, és a téglafalnak dől, de szégyenében és zavarában a szemembe se mer
nézni. Mégis annyira örülök, hogy látom. A fotós iránt érzett minden haragom elpárolog. A
boldogságomhoz elég annyi, hogy egy portlandi diákkocsma parkolójában álljak Miss Anastasia Steele-
lel.

A kezébe temeti arcát, összerezzen, azután, még mindig megkövülten, lopott pillantást vet rám. Végül
elfordul, hogy haragosan nézzen át a vállam felett. Alighanem a „barátjának” szánja ezt a pillantást.

– Én… majd bent találkozunk – hebeg José. Ügyet se vetek rá, és legnagyobb örömömre Ana is tüntetően
elfordul, hogy inkább az én szemembe nézzen.

– Sajnálom – motyogja végül, miközben ujjai körül csavargatja a zsebkendőt.

Oké, szórakozzunk egy kicsit.

– Mit sajnálsz, Anastasia?

– Hogy felhívtalak, leginkább. A hányást. Végtelen a lista…

– Mind átmentünk ezen, ha nem is ilyen látványos módon. – Miért akkora élvezet incselkedni ezzel a fiatal
lánnyal? – Ismernünk kell a korlátainkat, Anastasia. Én is híve vagyok annak, hogy toljuk kijjebb a
korlátokat, de ez túlmegy minden határon. Ugye, nem gyakori nálad az ilyen viselkedés?

Talán gondjai vannak az alkohollal. Nyugtalanító gondolat, de felhívhatnám anyát, hogy ajánljon egy jó
detoxot.

Ana egy pillanatig a homlokát ráncolja, mintha mérges lenne – az a kis V újra megjelenik a homlokán, míg
én elnyomom magamban a késztetést, hogy megcsókoljam. Végül csak bűnbánóan felsóhajt.

– Nem – feleli –, még sosem voltam részeg, és jelenleg másra sem vágyok, csak hogy soha többé ne is
legyek. – Homályos tekintettel néz fel, miközben érezhetően megtántorodik. El is ájulhat, ezért mielőtt
meggondolhatnám magam, a karomba veszem.

Meglepően könnyű. Túlságosan is. Bosszant a gondolat. Nem csoda, hogy így berúgott.

– Gyere, hazaviszlek.

– Szólnom kell Kate-nek – bukik a feje a vállamra.

– Majd a testvérem szól neki.

– Kicsoda?

– A testvérem, Elliot Miss Kavanagh-val beszélget.

– Tényleg?

– Vele voltam, amikor hívtál.

– Seattle-ben?

– Nem, a Heathmanben. Ott szálltam meg.

És milyen jól tettem.

– Hogyan találtál rám?

– Lenyomoztam a mobilodat, Anastasia. – A kocsi felé terelem. Haza akarom vinni. – Van kabátod vagy
táskád?

– Ö… igen, van mind a kettő. Kérlek, Christian, szólnom kell Kate-nek. Aggódni fog.

Megtorpanok, beharapom a nyelvemet. Kavanagh akkor sem aggódott, amikor idekint volt a hősszerelmes
fotóssal. Rodriguez, így hívják. Miféle barátnő az ilyen? A bárból kiszűrődő fények megvilágítják
nyugtalan arcát.

Bármennyire fáj, leteszem, és belemegyek, hogy visszakísérjem. Kéz a kézben lépünk a bárba, hogy
megálljunk Kate asztalánál. Már csak egy fiatal fickó ül itt, bosszúsnak és magányosnak tűnik.

– Hol van Kate? – kiabálja túl Ana a hangzavart.

– Táncol. – A srác sötét tekintettel méregeti a parkettet. Ana összeszedi a dzsekijét és a kistáskáját, majd
váratlan mozdulattal a karom után kap.

Ledermedek.

Basszus.

A szívem vadul kalapálni kezd, ahogyan a sötétség felszínre tör, kinyújtózik és ráfonja karmait a torkomra.

– Táncol – ismétli meg a kedvemért. Hangja a fülemet csiklandozza, elvonja figyelmemet a rettegésről. A
sötétség hirtelen szertefoszlik, a szívverésem kezd visszaállni a normál értékre.

Mi történik?

A szememet forgatva próbálom leplezni zavaromat, miközben a pulthoz kísérem, kérek egy nagy pohár
vizet, és odatolom elé.

– Idd meg.

A pohár széle felett az arcomat fürkészi, míg óvatosan kortyol egyet.

– Az egészet – parancsolok rá. Talán ez is elég ahhoz, hogy elvegye a holnapi másnaposság élét.

Mi történt volna, ha nem avatkozom közbe? Újra elkomorodom.

S belegondolok, mi történt énvelem.

Az érintése. A reakcióm.

Még komorabbá válok.

Ana ivás közben megszédül kicsit, ezért a vállára csúsztatom a kezemet, hogy megtartsam. Élvezem ezt a
kapcsolódást – ahogy megérintem. Ana olajfoltként lebeg zavaros vizeim sötét felszínén.

Hű… egy költő veszett el benned, Grey.

Amint megissza a vizet, elveszem a poharat, és a pultra teszem.

Oké, szóval beszélni akar az úgynevezett barátnőjével. Végigpásztázom a zsúfolt táncteret, máris
kelletlenül a gondolattól, hogy ez a sok test hozzám fog préselődni, amint utat török közöttük.

Megacélozom magam, megragadom a kezét, és a tánctér felé vonszolom. Vonakodik, de ha beszélni akar a
barátnőjével, csak egy módja van: táncolnia kell velem. Ha Elliot egyszer elkapja a ritmust, semmi sem
állítja meg; ennyit a csendes kis esténkről.

Egy apró rándítás nyomán a karomon érzem.

Ezt még tudom kezelni. Ha tudom, hogy meg fog érinteni, semmi gond. Megbirkózom vele, főleg így,
zakóban. Átfurakodom a tömegben oda, ahol Elliot és Kate minden figyelmet magának követel.

Ahogy mellette termek, Elliot nem hagyja abba a táncot, csak közelebb hajol, és hitetlenkedve végigmér
minket.

– Hazaviszem Anát – kiabálok a fülébe. – Mondd meg Kate-nek.

Bólint, azzal átkarolja Kavanagh-t.

Oké. Most már tényleg hazavinném Miss Részeg Könyvmolyt, de ő valamiért habozik, és aggodalmas

arccal figyeli Kavanagh-t. Már elhagyjuk a táncteret, de innét is visszanéz Kate felé, majd amikor újra
felém fordul, kábultan megtántorodik.

– Bassza meg… – Valami csoda folytán elkapom, ahogy a bár kellős közepén elveszti az eszméletét.
Kísértést érzek rá, hogy a vállamra dobjam, de azzal csak magunkra vonnám a figyelmet. Újra karba
veszem, magamhoz szorítom, így viszem ki az autóhoz.

– Jesszusom – mormolom. Kihalászom a kulcsot a nadrágzsebemből, de nem engedem el Anát. Bámulatos
módon sikerül beültetnem, és becsatolnom az övét.

– Ana – rázom meg, amikor nyugtalanítóan mozdulatlanná válik. – Ana!

Morog néhány kivehetetlen szót, amiből kiderül, hogy még él. Tudom, hogy haza kellene vinnem, de
hosszú az út Vancouverig, és talán újra rosszul lesz. Nem örülnék neki, ha hányásszagtól bűzlene az
Audim. A ruháiból máris érezhetően árad ez a szag.

A Heathman felé indulok, miközben azt ismételgetem magamban, hogy az ő érdekében teszem.

Kamuzz csak, Grey.

A KAROMBAN ALSZIK, AMÍG felliftezünk a garázsból. Meg kell szabadítanom a farmerjétől és a
cipőjétől. A hányás áporodott bűze betölti a szűkös teret. Szívesen meg is fürdetném, de azzal túllépném
az illendőség kereteit.

Miért, ezzel talán nem?

A lakosztályomban ledobom táskáját a kanapéra, majd beviszem a hálóba, és lefektetem az ágyra. Újra
mormol valamit, de nem ébred fel.

Sietve megszabadítom a cipőjétől és a zoknijától, amit beleteszek a szennyeszsákba. Ezután kigombolom
és lehúzom a farmert, de mielőtt ez is a mosatlanba kerülne, átforgatom a zsebeit. Ahogy szétvetett
tagokkal elterül az ágyon, egy pillanatra elképzelem, amint sápadt lába a derekamra fonódik, míg csuklója
hozzá van kötve harántkeresztem száraihoz. Megfakult heget látok a térdén, talán még attól, ahogyan fejest
ugrott az irodámba.

Azóta viseli magán a jelet… ahogy én is.

Felültetem, mire kinyitja a szemét.

– Szia, Ana – suttogom, és lassan lehúzom a dzsekit merev testéről.

– Grey… – motyogja.

– Igen, szívem. – Visszaengedem az ágyra. Újra behunyja a szemét, és az oldalára fordul, ám ezúttal
összegömbölyödik, aprónak és sebezhetőnek tűnik. Betakargatom, és belepuszilok a hajába. Most, hogy
száműztük a mocskos göncöket, kezd visszatérni a természetes illata. Almafa, ősz, frissesség… Ana. Ajka
résnyire nyílik, szempillája legyezőként terül szét sápadt arcára, bőre makulátlan. Még egyetlen érintést
engedélyezek magamnak, mutatóujjammal lágyan megcirógatom az arcát.

– Aludj jól – suttogom, azzal a nappali felé indulok, hogy kiegészítsem a mosnivalót. Miután végzek,
kiteszem az utálatos zsákot a lakosztály elé, a folyosóra, hogy valaki begyűjtse és kitisztítsa a tartalmát.
Mielőtt ránézek az e-mailekre, SMS-t küldök Welchnek, hátha találkozik José Rodriguez nevével a
rendőrségi nyilvántartásban. Kíváncsi vagyok. Tudni akarom, ha a részeg fiatal lányokra utazik. Azután
térek csak át Miss Steele öltözékének kérdésére: gyors e-mailt írok Taylornak.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Miss Anastasia Steele

Dátum: 2011. május 20. 23:46

Címzett: J B Taylor

Jó reggelt!
Kérem, szerezze be az alábbi tételeket Miss Steele számára, és küldesse el a szokott lakosztályba még
reggel tíz előtt.
Farmernadrág: kék, 36-os méret
Blúz: Kék, csinos. 36-os méret
Tornacipő: Converse, fekete, 37-es méret
Zokni: 37-es méret
Alsónemű: Bugyi – kis méret, melltartó – ránézésre 75C.
Köszönettel:

Christian Grey Meglesz.
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc. Remélem, kamatyoltok.
Amint a levél elmegy, ráírok Elliotra.
Ana velem van. Rohadtul rád férne
Ha még Kate-tel vagy, mondd meg neki.
Nyomban válaszol.

Felhorkanok a válasz láttán.
Én is remélem, Elliot. Rohadtul remélem.
Megnyitom az e-mail fiókomat, és nekiállok olvasni.

2011. május 21., szombat

Úgy két órával később lefekszem. Már elmúlt háromnegyed kettő. Ana mélyen alszik, meg se moccant,
amióta itt hagytam. Levetkőzöm, pizsamanadrágot és pólót húzok, majd lefekszem mellé. Teljesen
bekómált, nem valószínű, hogy vergődni fog és megérint. Habozom egy pillanatig, amint a sötétség
dagadozni kezd bennem, de nem bukik felszínre, és tudom, hogy azért, mert megigézetten meredek
ütemesen mozgó mellkasára, vele együtt lélegzem. Be. Ki. Be. Ki. Be. Ki. Másodpercekig, percekig,
órákig – nem tudom, csak nézem. Míg alszik, feltérképezem gyönyörű arcának minden csodás
négyzetcentijét. Sötét pillái megrebbennek álmában, résnyire nyílt ajka látni engedi szabályos fehér fogait.
Kivehetetlenül motyog valamit, mielőtt nyelve előbukkan, és végignyal az ajkán. Izgató, durván izgató.
Végül engem is elragad a mély, sötét álom.

NÉMA CSENDBEN NYITOM ki a szemem, egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok. Ó, igen. A
Heathman. Az éjjeliszekrényen álló óra 7:43-at mutat.

Mikor aludtam utoljára eddig?

Ana.

Lassan elfordítom a fejem. Még mélyen alszik, gyönyörű arcát ellágyítja az éteri nyugalom.

Még soha egyetlen nővel se aludtam. Sokat megdugtam, de egy gyönyörű fiatal nő mellett ébredni új és
izgalmas tapasztalat a számomra. A farkam egyetért.

Ez így nagyon nem jó.

Vonakodva felkelek, és futóruhát húzok. El kell égetnem ezt a… fölös energiát. Belebújok a melegítőbe.
Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ilyen jól aludtam.

A nappaliban bekapcsolom a laptopomat, ránézek az e-mailjeimre, majd válaszolok Ros kettő és Andrea
egy üzenetére. A szokottnál kicsit tovább tart, annyira elvonja figyelmemet a tudat, hogy Ana a szomszéd
szobában szuszog. Belegondolok, hogyan érzi majd magát, amikor felébred.

Az a másnaposság. Brr.

A minibárban találok egy kis üveg narancslevet, kitöltöm egy pohárba. Még akkor is alszik, amikor
belépek, mahagónibarna haja szétterül a párnán. A takaró véget ér a derekánál, felcsúszott pólója felfedi
hasát és köldökét. A látványtól új életre kel a testem.

Ne csorgasd már a nyáladat, Grey, az ég szerelmére.

Ki kell jutnom innét, mielőtt olyasmit teszek, amit megbánhatok. Az éjjeliszekrényen hagyom a poharat,
majd belépek a fürdőbe, a neszesszeremben keresek két Advilt, és azt is odakészítem a narancslé mellé.

Egy utolsó vágyakozó pillantással még végigmérem Anastasia Steele-t – az első nőt, akivel valaha együtt
aludtam –, azzal elindulok futni.

AMIKOR VISSZATÉREK A testmozgásból, a nappaliban szatyrot találok, rajta egy számomra ismeretlen
márkanévvel. Belekukkantok, látom, hogy Ana ruhái azok. Taylor ismét jó munkát végzett, és még nincs
kilenc óra.

Kész csoda a fickó.

A táska a kanapén hever, ahol éjjel hagytam. A hálószoba ajtaja zárva van, amiből arra következtetek,
hogy Ana nem távozott, és még mindig alszik.

Megkönnyebbülök. Átfutom a szobaszerviz étlapját, hogy rendeljek ezt-azt. Éhes lesz, amikor majd
felébred, de miután nem tudom, mit szeret, ritka fényűzésként mindenből rendelek egy kicsit. Közlik, hogy
kerek fél órát kell várnom.

Addig ideje felkelteni az ínycsiklandozó Miss Steele-t; épp eleget aludt.

Felkapom a törülközőmet és a bevásárlószatyrot, mielőtt bekopogok az ajtón és belépek. Nagy örömömre
az ágyban ülve találom. A tabletták eltűntek, ahogy a narancslé is.

Jó kislány.

Elsápad, ahogy a szobába toppanok.

Csak lazán, Grey. Nem akarod, hogy feljelentsen emberrablásért.

Behunyja a szemét, alighanem szégyenében.

– Jó reggelt, Anastasia. Hogy érzed magad?

– Jobban, mint amit érdemlek – motyogja, miközben leteszem a szatyrot a székre. Ahogy felém fordul,
lehetetlenül nagynak és kéknek látom a szemét, s bár a haja még mindig szanaszét áll… döbbenetesen fest.

– Hogy kerültem ide? – Láthatóan előre retteg a választól.

Csak nyugtasd meg, Grey.

Leülök az ágy szélére, és ragaszkodom a szikár tényekhez.

– Miután elájultál, nem akartam kockára tenni a kocsim bőrülését azzal, hogy hazaviszlek, ezért
idehoztalak.

– Te dugtál ágyba?

– Igen.

– Itt is hánytam?

– Nem. – Hála istennek.

– Te vetkőztettél le?

– Igen. – Ki más?

Elvörösödik, ettől végre némi színt látok az arcán. A tökéletes kis fogak az alsó ajakba harapnak. Elfojtok
egy nyögést.

– De mi… ugye nem… – suttogja, miközben a kezére mered.

Jesszusom, ekkora vadbaromnak tart?

– Teljesen kiütötted magad, Anastasia. A nekrofília nem az én műfajom. – Száraz a hangom. – Én azt
szeretem, ha egy nő érző és eleven. – Akkora megkönnyebbülés árad szét benne, hogy eltűnődöm:
előfordult már vele, hogy elájult, és másnap reggel egy idegen mellett ébredt, aki akarata ellenére
megkefélte? Talán a fotósnak is ez a munkamódszere. Felkavaró gondolat, de nyomban eszembe jut
éjszakai bűnvallása – még soha életében nem rúgott be. Istennek hála, nem csinált ebből megszokást.

– Annyira sajnálom – nyög fel szégyenkezve.

Jaj, ne. Talán nem kellene ilyen szigorúnak lennem.

– Nem volt szokványos este, az egyszer biztos. Sokáig nem fogom elfelejteni. – Remélem, hogy ez
megnyugtatóan hangzik, de csak a homlokát ráncolja.

– Nem kellett volna lenyomoznod a James Bond-kütyüiddel, amit ki tudja, kinek fejleszt a céged.

Hű! Most meg ki van bukva. De miért?

– Csak hogy tudd, a mobiltelefonok követése az interneten is lehetséges.

Mármint az internet sötét oldalán…

– Másodszor, a cégem senkinek sem fejleszt semmilyen megfigyelőeszközt.

Bosszús a hangom, de már elkapott a gépszíj.

– Harmadszor pedig, ha én nem megyek érted, most a fotós ágyában ébredeznél, márpedig amennyire
emlékszem, nem voltál elragadtatva a lehetőségtől, hogy vele töltsd az éjszakát.

Néhányszor értetlenül pislant, azután kuncogni kezd.

Megint kinevet.

– Te meg melyik középkori krónikából szabadultál? Úgy beszélsz, mint valami gáncstalan lovag.

Szórakoztatóan pimasz. Csúfolódik velem… megint… én pedig frissnek, üdítően frissnek találom a
tiszteletlenségét. Nem mintha abba a hitbe ringatnám magam, hogy gáncstalan lovag vagyok. Ember,
nagyobbat nem is tévedhetne. Bár nem válik az előnyömre, kötelességemnek érzem figyelmeztetni, hogy
nincs semmi lovagias vagy nemes a viselkedésemben.

– Nem hinném, Anastasia. Legfeljebb egy sötét lovag. – Ha csak sejtené… de különben is, miért rólam

beszélünk? Témát váltok. – Ettél valamit az este?

Megrázza a fejét.

Úgy tudtam!

– Enned kell. Ezért lettél rosszul. Nem tudod, hogy ez a tivornyázás első számú szabálya?

– Most már mindig szemrehányást fogsz tenni valamiért?

– Ezt csinálnám?

– Szerintem igen.

– Szerencséd, hogy csak szemrehányást teszek.

– Ezt meg hogy érted?

– Hát, ha az enyém lennél, egy hétig nem tudnál leülni azok után, amit tegnap műveltél. Nem ettél
rendesen, berúgtál, veszélybe sodortad magad… – A gyomromba markoló félelem meglep. Ilyen
felelőtlen, hányaveti viselkedést! – Belegondolni is rossz, mi történhetett volna veled.

Felhorkan.

– Meglettem volna. Kate velem volt.

Az aztán a segítség!

– És a fotós? – vágok vissza.

– José csak eltévesztette a házszámot – legyint a félelmeimre, és hátraveti kócos haját.

– Hát, amikor majd legközelebb eltéveszti a házszámot, talán nem ártana megtanítani neki a jó modort.

– Te aztán szereted fegyelmezni az embereket – fakad ki.

– Ó, Anastasia, ha csak sejtenéd…

Elképzelem a padhoz bilincselve, hámozott gyömbérrel a seggében, hogy ne tudja összeszorítani a
farpofáit, míg használatba veszem az övet vagy a bőrszíjat. Igen… az megtanítaná rá, hogy ne legyen ilyen
felelőtlen. Határozottan vonzó a gondolat.

Tágra nyílt, ködös szemmel néz rám, amitől kényelmetlenül érzem magam. Olvas a gondolataimban?
Vagy csak egy szép kirakatot lát.

– Lezuhanyozom, hacsak nem akarsz elsőnek menni. – Tovább tátja a száját. Még nyitott szájjal is imádni
való. Nehéz neki ellenállni, engedélyezek is magamnak egy érintést: a hüvelykemmel lágyan követem az
arccsont vonalát. A lélegzete elakad, amikor végigsimítok puha alsó ajkán.

– Lélegezz, Anastasia – mormolom, majd felállok, és közlöm, hogy negyedóra múlva itt a reggeli. Nem

szól semmit, ezúttal fékezi az okos kis száját.

A fürdőben veszek egy nagy lélegzetet, levetkőzöm, és beállok a zuhany alá. Kósza kísértést érzek, hogy
kiverjem, de meggátol a korábbról oly ismerős érzés – a lelepleződéstől való félelem.

Elena nagyon nem örülne.

A szokás hatalma.

Ahogy a víz a fejemre csorog, eltűnődöm a kihívó Miss Steele-lel folytatott legutóbbi pengeváltáson. Még
itt van az ágyamban, úgyhogy annyira nem viszolyoghat tőlem. Az sem kerülte el a figyelmemet, ahogyan
elakadt a lélegzete, és a tekintete mindenhová követett.

Igen. Van remény.

De vajon jó lenne alávetettnek?

Nyilvánvalóan semmit sem tud az egészről. Még arra sem képes rávenni magát, hogy kimondja a
„kefélés”-t, a „szex”-et, vagy bármi mást, amivel a könyvmoly egyetemisták manapság körülírják a dugást.
Szűzien ártatlan, legfeljebb néhány tétova próbálkozása lehetett az olyan fiúkkal, mint a fotós.

Felbőszít a gondolat, hogy bárkivel is kavart.

Egyszerűen rákérdezhetnék, érdeklem-e.

Nem. Látnia kell, mit vállal, ha kapcsolatba bonyolódik velem.

Előbb lássuk, kibírunk-e egy közös étkezést.

Miután leöblítem magamról a szappanhabot, csak állok a forró víz alatt, és próbálok felkészülni az
Anastasia Steele elleni második menetre. Végül elzárom a csapot, kilépek a fülkéből, és felkapok egy
törülközőt. A tükörre vetett gyors pillantás meggyőz arról, hogy ma kihagyhatom a borotválkozást.
Mindjárt itt a reggeli, én meg éhen halok. Kapkodva fogat mosok.

Mire kinyitom a fürdő ajtaját, már felkel, a farmerjét keresi. Tényleg olyan, mint egy közhelyes riadt
őzike: hosszú lábak és hatalmas szemek.

– Ha a nadrágodat keresed, elküldtem a tisztítóba. – Tényleg csodás a lába, nem lenne szabad nadrágban
rejtegetnie. Résnyire szűkül a szeme. Úgy látom, vitázni készül, ezért a miértet is elárulom. – Sikerült
lehánynod.

– Ó – nyög fel.

„Ó” bizony. Más mondanivalója nincs, Miss Steele?

– Elküldtem Taylort egy másik nadrágért és cipőért. Ott vannak a szatyorban. – Biccentek a fotel felé.

Felvonja a szemöldökét – remélem, meglepetésében.

– Aha. Előbb lezuhanyozok. – Majd mintegy mellékesen hozzáteszi: – Kösz.
Felkapja a szatyrot, széles ívben megkerül, és beront a fürdőbe, ahol magára zárja az ajtót.
Hmm… Nem győz menekülni.
Előlem.
Talán mégsem kellene olyan derűlátónak lennem.
Elkedvetlenedve törülközöm és öltözöm. A nappaliban ránézek az e-mailjeimre, de nincs semmi sürgős.
Kopogtatás zavar meg. Két fiatal nő érkezik.
– Hová kéri a reggelit, uram?
– Tegyék csak az étkezőasztalra.
Ahogy visszavonulok a hálóba, elcsípem kíváncsi tekintetüket, de nem törődöm velük, és a bűntudatot is
elfojtom magamban, amiért ennyi mindent rendeltem. Az életben nem esszük meg.
– Itt a reggeli – kocogtatom meg a fürdőajtót.
– Ö… oké – hallom Ana fojtott hangját.
A nappaliban az étkezőasztalra került minden. Az egyik nő, akinek nagyon-nagyon sötét a szeme, aláírásra
felém nyújtja a számlát. A tárcámból előhúzok néhány húszast.
– Köszönöm, hölgyeim.
– Csak hívjon, ha letakaríthatjuk az asztalt, uram. – A sötét szemű kacér pillantást lövell felém, mintha
ennél többre is hajlandó lenne.
Fagyos mosollyal űzöm el.
Miután leülök az asztalhoz az újságommal, kávét töltök magamnak, és nekilátok az omlettnek. Feléled a
telefonom, SMS jön Elliottól.
Kate tudni akarja, él-e még Ana.

Ana úgynevezett barátnője kicsit megbékít, amiért mégiscsak gondol rá. Elliot nyilvánvalóan mégsem
adott szabadnapot a farkának, bármit mondott is előző este. Visszaírok neki.

Él és virul

Ana néhány perccel később megjelenik: a haja nedves, a kis blúz tökéletesen passzol a szeméhez. Taylor
jó munkát végzett; Ana imádni való. Ahogy végignéz a szobán, tekintete megakad a táskáján.

– Basszus! Kate! – bukik ki belőle.
– Tudja, hogy itt vagy, és még élsz. Megírtam Elliotnak.
Felvillant egy bizonytalan kis mosolyt, majd az asztal felé indul.
– Ülj le – mutatok a neki fenntartott helyre. Homlokráncolva nézi a roskadozó asztalt, amivel csak tápot
ad bűntudatomnak.
– Nem tudtam, mi szeretsz, ezért rendeltem egy kicsit mindenből – motyogom bocsánatkérés gyanánt.
– Micsoda pazarlás…
– Az bizony. – Bűntudatom újra szárba szökken és virágot bont, de ahogy palacsintát, rántottát és szalonnát
halmoz a tányérjára, majd az egészet nyakon önti juharsziruppal, megbocsátok magamnak. Jó látni, hogy
eszik.
– Teát? – kérdem.
– Igen, köszönöm – válaszol két falat között. Láthatóan farkaséhes. Elé tolok egy kis csésze forró vizet.
Megajándékoz egy édes mosollyal, amikor ráismer a Twinings angol reggeli teájára.
Arckifejezésétől a levegő is bennem reked. Feszengeni kezdek.
Mert újjáéleszti a reményt.
– Még vizes a hajad – jegyzem meg.
– Nem találtam hajszárítót – feleli zavartan.
Csak nehogy megfázzon.
– Kösz a ruhákat – teszi hozzá.
– Igazán nincs mit, Anastasia. Illik hozzád ez a szín.
Lenéz az ujjaira.
– Tudod, lassan megtanulhatnád, hogyan kell fogadni egy bókot.
Talán nem kap olyan sokat… de miért? A maga visszafogott módján tényleg gyönyörű.
– Most fizethetem ki ezeket a ruhákat.
Mi?
Ahogy sötét pillantást vetek rá, sietve folytatja:
– Már adtál nekem könyveket, amiket természetesen nem fogadhatok el, de ez… Kérlek, engedd, hogy
kifizessem.

Hát nem édes?

– Hidd el, Anastasia, megengedhetem magamnak.

– Nem ez a lényeg. Miért vennél nekem ruhát?

– Mert megtehetem. – Ilyen gazdag vagyok, Ana.

– Csak mert megteheted, még nem kell megtenned. – Lágy a hangja, mégis azon tűnődöm, hogy átlát
rajtam, és felismeri a legsötétebb vágyaimat. – Miért küldted azokat a könyveket, Christian?

Mert látni akartalak, és most itt vagy…

– Szóval… amikor kis híján elütött az a kerékpáros, és a karomban tartottalak, te meg felnéztél rám azzal
a „Csókolj meg, Christian”-tekintettel… – Elhallgatok, újraélem a pillanatot, amikor teste az enyémhez
préselődött. Ááá… Gyorsan félresöpröm az emléket. – Úgy éreztem, tartozom egy bocsánatkéréssel és egy
figyelmeztetéssel, Anastasia. Nem vagyok olyan széplélek, mint a regényhőseid. Nem romantikázom, és
nagyon különleges az ízlésem. Jobb, ha messzire elkerülsz, mert van benned valami, amiért számomra
lehetetlen, hogy távol tartsam magam tőled. Erre talán már magad is rájöttél…

– Akkor ne tedd – suttogja.

Mi?

– Nem tudod, mit beszélsz.

– Hát világosíts fel.

Szavai egyenes utat találnak a farkamig.

Bassza meg.

– Ugye nem tettél szüzességi fogadalmat? – kérdez rá.

– Nem, Anastasia, nem tettem. – Ha engeded, hogy megkötözzelek, itt helyben bebizonyítom.

A szeme elkerekedik, az orcája kipirul.

Ó, Ana.

Meg kell mutatnom neki. Csak így derülhet ki.

– Mit csinálsz az elkövetkező néhány napban? – kérdezem.

– Ma déltől dolgozom. Mennyi az idő? – riad meg hirtelen.

– Csak tíz múlt, rengeteg időd van. Holnap?

– Kate-tel nekiállunk összecsomagolni. Jövő hétvégén Seattle-be költözünk, és egész héten Claytonnál
dolgozom.

– Megvan már, Seattle-ben hová költözöl?
– Igen.
– Hová?
– Nem emlékszem a címre. A Pike Market környékére.
– Az nincs is messze tőlem. – Nagyszerű! – És mit dolgozol majd Seattle-ben?
– Jelentkeztem egy gyakornoki programra. Várom, hogy behívjanak.
– A cégemhez is beadtad az anyagodat, ahogy javasoltam?
– Ö… nem.
– Miért, mi a bajod a cégemmel?
– A cégeddel vagy veled? – Felvonja a szemöldökét.
– Ön most gúnyolódik, Miss Steele? – Nem tudom leplezni, milyen remekül szórakozom.
Mekkora élvezet lenne kitanítani egy ilyen… őrjítően pimasz lányt.
A tányérjára mered, az ajkát rágcsálja.
– Szívesen harapdálnám én is – suttogom, mert ez az igazság.
A tekintete felém rebben, és fészkelődni kezd a helyén. Felveti az állát, tekintetéből süt a magabiztosság.
– S miért nem teszed? – kérdi csendesen.
Nem kísérts, bébi. Nem lehet. Még nem.
– Mert egy ujjal sem érek hozzád, Anastasia, amíg írásban bele nem egyezel.
– Ez meg mit jelent? – kérdezi.
– Pontosan azt, amit mondok, de inkább megmutatnám, Anastasia. – Csak hogy tudd, mibe ártod magad. –
Ma este mikor végzel?
– Nyolc körül.
– Akkor ma este vagy jövő szombaton elmehetnénk Seattle-be. Nálam vacsoráznál, és beavatnálak a
részletekbe. Te döntesz.
– Most miért nem mondhatod el?
– Mert most élvezem a reggelit és a társaságodat. Miután felvilágosítottalak, talán soha többé nem akarsz
majd látni.

A homlokát ráncolja, amíg feldolgozza a hallottakat.
– Ma este – dönti el.
Hű. Ez gyorsan ment.
– Akárcsak Éva, te sem habozol leszakítani a tudás fájának gyümölcsét – csipkelődöm.
– Ön most gúnyolódik, Mr. Grey? – kérdezi.
Résnyire szűkült szemmel nézek rá.
Oké, bébi, te akartad.
Felveszem a telefont, és gyorshívón rácsörgök Taylorra. Szinte azonnal felveszi.
– Mr. Grey.
– Taylor. Szükségem lesz a Charlie Tangóra.
Ana érdeklődve figyeli, ahogy Portlandbe hozatom az ECI35-öst.
Megmutatom neki, mire gondolok… a többi csak rajta áll. Talán haza akar majd menni, amint megtudja.
Kelleni fog a pilótám, Stephan, hogy készenlétben álljon, és visszaszállítsa Portlandbe, ha úgy dönt,
semmi köze hozzám. Reméljük, nem így alakul.
Közben ráeszmélek, mennyire izgatott vagyok, amiért elvihetem Seattle-be a Charlie Tangóval.
Ez is első alkalom.
– Tartalék pilóta fél tizenegytől – egyeztetek Taylorral, mielőtt leteszem.
– Az emberek mindig azt teszik, amit mondasz nekik? – kérdezi leplezetlen rosszallással. Most érezzem
rosszul magam? Bosszantó ez a kihívó hang.
– Általában, ha meg akarják tartani az állásukat. – Meg ne kérdezd, hogyan bánhatok így az
embereimmel.
– S ha nem neked dolgoznak?
– Ó, nagyon meggyőző tudok lenni, Anastasia, de most inkább fejezd be a reggelit, utána hazadoblak.
Nyolckor, a műszak végén várlak Claytonnál. Utána elrepülünk Seattle-be.
– Elrepülünk?
– Igen. Van egy helikopterem.
Eltátja a száját, ajka apró kis O-t formál. Kellemes látvány.
– Helikopterrel megyünk Seattle-be? – suttogja.

– Igen.
– Miért?
– Mert megtehetem. – Néha kibaszottul jó a bőrömben lenni. – Edd meg a reggelit.
Teljesen megkövül.
– Egyél! – Határozottabb a hangom. – Nem bírom nézni, ha valaki pazarolja az ételt, Anastasia. Egyél.
– Nem tudom megenni az egészet. – Ahogy végignéz az asztalon, újra elönt a bűntudat. Igen, ez tényleg
lehetetlen.
– Akkor csak azt, ami a tányérodon van. Ha tegnap rendesen ettél volna, most nem lennél itt, én pedig nem
fedném fel ilyen hamar a kártyáimat.
Ami lehet, hogy kurva nagy hiba.
Pajkos pillantást vet rám, miközben tovább piszmog a villájával. Látom, ahogyan a szája sarka meg-
megrándul.
– Mi olyan vicces?
Megrázza a fejét, mielőtt bedobja az utolsó falat palacsintát, és próbál nem nevetni. Ahogy mindig, ezúttal
is meglep. Esetlen, kiszámíthatatlan, mégis lefegyverző. Tényleg nevethetnékem támad tőle, még akkor is,
ha rajtam nevetünk.
– Jó kislány. Hazaviszlek, amint megszárítottad a hajadat. Nem akarom, hogy megfázz.
Minden erődre szükséged lesz ahhoz, amit mutatni akarok.
Felpattan az asztaltól, mire kis híján rászólok, hogy nem kapott rá engedélyt.
Nem az alávetetted, Grey. Még nem.
Útban vissza, a hálószoba felé, megtorpan a kanapé mellett.
– Te hol aludtál az éjjel? – kérdezi.
– Az ágyamban. – Veled.
– Ó.
– Ez számomra is újdonság.
– Mármint hogy nem… szexeltél…
Kimondta az SZ betűs szót, amit az árulkodó arcpír is jelez.
– Nem.

Hogyan mondhatnám el anélkül, hogy csodabogárnak tartson?

Csak bökd ki, Grey.

– Hogy nem egyedül aludtam. – Hanyag mozdulattal újra kézbe veszem az újságot, hogy visszatérjek a
sportrovathoz és az esti meccs elemzéséhez, majd felnézve látom, ahogy eltűnik a hálóban.

Látod, nem is hangzott olyan furán.

Tehát újabb randim lesz Miss Steele-lel. Nem, ez nem randi. Meg kell tudnia az igazat. Hosszan kifújom a
levegőt, mielőtt kiiszom narancslevem maradékát. Nagyon érdekesnek ígérkezik a nap. Elégedetten hallom
a hajszárító zúgását, bár meglep, hogy Ana ez egyszer azt csinálja, amit mondok neki.

Míg rá várok, leszólok a garázsba, hogy hozzák elő az autómat, és a Google Térképen még egyszer
ránézek a címére. Ezután üzenek csak Andreának, hogy e-mailen küldjön egy titoktartási nyilatkozatot. Ha
Ana meg akar világosodni, tartania kell a száját. Életre kel a telefonom. Ros az.

Telefonálás közben Ana kilép a hálóból, és felkapja a táskáját. Ros Darfúrról beszél, a figyelmem mégis
Miss Steele-é, aki a táskájában kutakodik, mígnem elégedetten rábukkan egy hajtűre.

Gyönyörű a haja, buján hosszú és dús. Eltűnődöm, milyen érzés lehet befonni. Hátratűzi, mielőtt felveszi a
kabátját, azután leül a kanapéra, és várja, hogy végezzek a hívással.

– Oké, legyen így. Majd tudasd a fejleményeket. – Véget vetek a Rosszal folytatott egyoldalú társalgásnak,
pedig csodák történnek. Úgy tűnik, végre valóra válik a darfúri segélyszállítmány.

– Mehetünk? – kérdezem Anát. Bólint. Felkapom a zakómat és a kulcsomat, mielőtt követem. Míg
közeledünk a felvonóhoz, hosszú pilláin át lopott pillantást vet rám, közben szája szégyenlős kis mosolyra
görbül. Válaszként az én ajkam is megrebben.

Mi az ördögöt művel velem?

Megérkezik a lift. Előreengedem, majd megnyomom a földszint gombot, és az ajtó becsukódik. A fülke
zártságában teljességgel tudatában vagyok a közelségének. Édes illata megszállja az érzékeimet…
Szaporábban lélegzik, egy pillanatra a torkán reked a levegő, amikor kacéran rám mosolyog.

Nehogy…

Beharapja az ajkát.

Szántszándékkal csinálja, és én beleveszek igézően érzéki tekintetébe. Ezúttal nem hátrál meg.

Kőkemény lesz a farkam.

Egyetlen pillanat alatt.

Akarom.

Itt.

Most.

A liftben.

– Picsába a papírmunkával. – A szavak a semmiből jönnek, ahogy hevesen megragadom, és a falnak
szegezem. Két kezét összefogom a feje felett, hogy ne érinthessen meg, és amint bebiztosítom magam, a
másik kezemmel beletúrok a hajába, míg ajkam mohón keresi az övét.

Zihál, és torkából szirénénekként tör fel az elfojtott nyögés, és végre megízlelhetem: menta és tea, lédús
gyümölcsök telt édessége. Minden porcikájában olyan csodálatos, ahogy a külső sejteti. A bőség éveit
idézi. Mennyei atyám, ó, hogy áhítozom utána! Megragadom az állát, mélyebben tolakodom az ajka közé,
míg nyelve puhatolózva érinti az enyémet… felfedezőútra indul. Méricskél. Megmártózik. Visszacsókol.

Isten az égben…

– Hogy… lehetsz… ilyen… édes… – mormolom az ajkába megrészegülten, illatától, ízétől bódultan.

A lift megáll, az ajtó nyílni kezd.

Szedd össze magad, Grey.

Ellököm magamtól, hogy minél távolabb kerüljek.

Zihálva lélegzik.

Akárcsak én.

Mikor vesztettem el valaha is így az önuralmamat?

Három öltönyös férfi száll be, sokatmondó pillantást vetnek ránk .

A kis hirdetést bámulom a gombok felett: kényeztető hétvége a Heathmanben. Anára nézek, és lassan
kifújom a levegőt.

Elvigyorodik.

Az én ajkam is újra megrebben.

Mi a francot művel velem?

A felvonó megáll a másodikon. A fickók kiszállnak, kettesben maradunk Miss Steele-lel.

– Megmostad a fogadat – jegyzem meg szárazon.

– A te fogkeféddel. – Felcsillan a tekintete.

Hát persze. Valamiért mégis szórakoztatónak találom – túlságosan is. Elfojtok egy mosolyt.

– Mihez kezdjek veled, Anastasia Steele? – Földszint. Kinyílik az ajtó. Megfogom a kezét, és alig
hallhatóan odasúgom: – Mi olyan vonzó a liftekben? – Beszédesen rám néz; átvágunk a márványpadlós

előcsarnokon.

A kocsi az épület előtt vár, a parkolófiú türelmetlenül járkál fel-alá. Arcátlanul nagy borravalót adok,
majd kinyitom az ajtót Anának. Csendes és zárkózott.

De nem szaladt el.

Pedig ráugrottam a liftben.

Talán mondanom kellene valamit a történtekről – de mit?

Sajnálom?

Neked milyen volt?

Mi a faszt művelsz velem?

Beindítom az autót, közben eldöntöm: a kevesebb több. Ahogy Delibes virágduettjének megnyugtató
dallama betölti a teret, kezdek lehiggadni.

– Mit hallgatunk? – kérdezi Ana. Ráfordulok a Southwest Jefferson Streetre. Megmondom, majd
megkérdem, tetszik-e.

– Ez gyönyörű, Christian.

Különös örömet okoz, ha a szájából hallom a nevemet. Talán ha fél tucatszor mondta ki – minden
alkalommal másként. Ma csodálattal, a zene hatására. Örülök, hogy tetszik neki: ez az egyik kedvencem.
Azon kapom magam, hogy szélesen mosolygok; szemlátomást megbocsátotta nekem a liftbéli kirohanást.

– Meghallgatjuk még egyszer?

– Persze. – Megérintem a kijelzőt, hogy újra lejátsszam.

– Szereted az operát? – Mialatt átkelünk a Fremont hídon, könnyed társalgásba kezdünk zenei ízlésemről.
Míg beszélgetünk, kihangosítva fogadok egy hívást.

– Grey.

– Mr. Grey, itt Welch. Megvan az ön által kért információ.

Á, igen. Az adatok a fotósról.

– Pompás. Küldje át e-mailben. Még valami?

– Nincs, uram.

Kinyomom, mire visszatér a zene. Szótlanul hallgatjuk, ezúttal a Kings of Leon nyers hangzásában veszünk
el, de ez sem tart soká – a közös élményt újabb hívás teszi tönkre.

Mi a fasz?

– Grey – csattanok fel.
– Elküldtem a titoktartási nyilatkozatot, Mr. Grey.
– Remek. Ez minden, Andrea.
– Szép napot, uram.
Lopott pillantást vetek Anára, hogy megállapítsam, mit vett ki a pergő szóváltásból, de csak az elsuhanó
Portlandet nézi. Nyilván udvariasságból. Nehezemre esik az utat figyelni. Őt akarom nézni. Minden
esetlensége ellenére elegánsan és gyönyörűen ívelt a nyaka, a legszívesebben végigcsókolnám a
fülcimpájától a válláig.
Hű. Fészkelődni kezdek az ülésben. Remélem, aláírja a titoktartásit, és elfogadja, amit kínálok neki.
Amint ráhajtunk az I–5-ösre, befut egy újabb hívás.
Elliot az.
– Hé, Christian, túl vagy már a kufircoláson?
Ó… fogd be, haver.
– Helló, Elliot. Ki vagyok hangosítva, és más is van a kocsiban.
– Ki?
– Anastasia Steele.
– Szia, Ana!
– Helló, Elliot – élénkül fel Ana.
– Sokat hallottam rólad – jegyzi meg Elliot.
Basszus. Mit hallott?
– Kate-nek egy szavát se hidd – incselkedik Ana.
Elliot nevet.
– Most viszem haza Anastasiát – avatkozom közbe. – Felvegyelek?
Nem is kérdés, hogy Elliot gyorsan le akar lépni.
– Persze.
– Mindjárt ott vagyunk. – Kinyomom.
– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy Anastasiának szólíts?

– Mert ez a neved.

– Az Anát jobban szeretem.

– Azt mondod?

Az „Ana” túl hétköznapi, túl átlagos a számára. És túl ismerős. Ennek a három betűnek hatalmában áll
megsebezni…

E pillanatban megértem, milyen nehéz lesz majd elfogadnom a visszautasítását. Nem az első eset, de még
sosem éreztem így – sosem köteleztem el magam ennyire. Még csak nem is ismerem, de meg akarom
ismerni, minden porcikáját. Talán onnét a félelem, hogy még soha egy nőre se kellett hajtanom.

Végy erőt magadon, Grey, és kövesd a szabályokat, különben cseszheted.

– Anastasia… – kezdem, ügyet sem vetve rosszalló pillantására. – Ami a liftben történt, nem fordul elő
még egyszer… mármint anélkül, hogy mindketten ezt akarnánk.

Ez belefojtja a szót, amíg leparkolok a lakása előtt. Mielőtt felelhetne, kiszállok, megkerülöm a kocsit, és
kinyitom az ajtaját.

Ahogy kilép a járdára, futó pillantást vet felém.

– Tetszett, ami a liftben történt – vallja be.

Valóban? A beismerés most belém fojtja a szót. A kis Miss Steele tele van meglepetésekkel. A bejárati
ajtó felé indul, s nekem sietnem kell, hogy tartsam vele a lépést.

Elliot és Kate felnéz, amikor belépünk. Az étkezőasztalnál ülnek egy szórványosan berendezett szobában,
ami tökéletesen illik két diáklányhoz. A könyvespolc mellett néhány kartondoboz. Elliot jól érzi magát, és
cseppet sem siet, amivel meglep.

Kavanagh felpattan, és kritikus szemmel végigmér, mielőtt megöleli Anát.

Mire számított, mit csináltam vele?

Mert én tudom, mit szeretnék csinálni vele…

Ahogy Kavanagh karnyújtásnyira eltolja magától Anát, arra gondolok, talán ő is csak aggódik érte.

– Jó reggelt, Christian – köszönt hűvös, leereszkedő hangon.

– Miss Kavanagh. – A legszívesebben tennék egy gúnyos megjegyzést, hogy eddig miért nem mutatott
ekkora érdeklődést a barátnője iránt, de inkább tartom a számat.

– Christian… a neve Kate – szúrja közbe Elliot némi bosszúsággal.

– Kate – motyogom merő udvariasságból. Elliot is megöleli Anát, a szükségesnél éppen egy pillanattal
hosszabb ideig.

– Szia, Ana – köszön fülig érő vigyorral.

– Szia, Elliot. – Ana sugárzóan mosolyog.

Oké, ez kezd elviselhetetlen lenni.

– Jobb, ha indulunk, Elliot. – És vedd le róla a kezed.

– Persze. – Elliot elereszti Anát, de megragadja Kavanagh-t, hogy a létező legszínpadiasabb módon
megcsókolja.

Ne már, a rohadt életbe.

Ana feszengve nézi őket. Nem hibáztatom érte, de ahogy felém fordul, résnyire szűkül a szeme.

Mi járhat a fejében?

– Még ütközünk, bébi – búcsúzik Elliot nyálas érzelgősséggel.

Legyen már benned egy kis méltóság, baszki.

Ana rosszalló tekintettel méreget. Egy pillanatig nem tudom, hogy Elliot és Kavanagh látványos
ömlengése miatt, vagy mert…

A picsába! Neki is ez kell, hogy körüludvarolják és becézgessék.

Hát, én nem romantikázok, bébi.

Kiszabadul egy hajtincse, mire gondolkodás nélkül a füle mögé simítom. Ahogy tenyeremre hajtja a fejét,
és arca az ujjaimhoz simul, a gyengéd gesztus teljesen készületlenül ér. Hüvelykujjam elkalandozik puha
ajkán, amit a legszívesebben újra megcsókolnék – de nem lehet, amíg nem adta a beleegyezését.

– Még ütközünk, bébi – suttogom, mire arca ellágyul a mosolytól. – Nyolckor érted jövök. – Vonakodva
fordulok el és nyitom ki az ajtót, a nyomomban Elliottal.

– Ember, totál kész vagyok – nyög fel, amint beülünk. – Annak a nőnek nem elég semmi.

– Nem mondod… – Hangom csöpög a maró gúnytól. Más se hiányzik, csak hogy apróra beszámoljon a
kalandjairól.

– Hát te, nagyágyú? Kinyomta a pattanásodat?

Vetek felé egy lapos „baszd meg”-pillantást.

Elliot felnevet.

– Még egy ilyen karót nyelt faszit. – Szemébe húzza Sounders sapkáját, és befészkeli magát az ülésbe.

Feltolom a hangerőt.

Erre aludj, gyorstüzelő!

Igen, ennyire irigylem a testvéremet. Irigylem, hogy megy neki a csajozás, hogy minden helyzetben képes
aludni… hogy ő nem ilyen karót nyelt faszi.

JOSÉ LUIS RODRIGUEZ anyagából kiderül, hogy egyszer megbüntették marihuána birtoklásáért.
Szexuális zaklatással kapcsolatban semmi nincs a rendőrségi anyagában – ha közbe nem avatkozom, talán
a múlt esti lett volna az első akciója. A kis pöcs füvezni szokott? Remélem, nem Ana közelében – s
remélem, hogy ő sem füvezik. Soha.

Megnyitom Andrea e-mailjét, hogy átküldjem a titoktartási nyilatkozatot az otthoni dolgozószobában levő
otthoni nyomtatóra. Anának alá kell írnia, mielőtt megmutatom neki a játszószobámat. A gyengeség, az
elbizakodottság, vagy az alaptalan optimizmus egy ritka pillanatában beírom a nevét és a címét a
szabványos domináns/alávetett szerződésembe is, hogy a nyilatkozattal együtt kinyomtassam.

Kopogtatás hallatszik.

– Hé, nagyágyú. Menjünk túrázni. – Elliot hangját hallom az ajtón át.

Á… a gyermek felébredt a szundiból.

A FENYVES, A NYIRKOS FÖLD és a kései tavasz illata balzsam érzékeimre. Gyermekkorom legszebb
napjait idézi, amikor nevelőszüleim vigyázó tekintete mellett, Elliot bátyám és Mia húgom társaságában
szaladgáltam az erdőben. Az a csend, a tér, a szabadság… a száraz tűlevelek zizegése a talpam alatt…

Itt a vadonban mindent elfelejtek.

Itt menedéket találok a rémálmaim elől.

Elliot megállás nélkül csacsog, csak néha mordulok fel, hogy tovább beszéltessem. Miközben a
Willamette kavicsos partját rójuk, gondolataim visszakanyarodnak Anastasiához. Hosszú ideje először
érzem ezt a feszült várakozást. Izgatott vagyok.

Vajon igent mond az ajánlatomra?

Elképzelem, amint mellettem alszik, puhán és védtelenül… a farkam máris számítóan összerándul.
Felkelthettem és megdughattam volna – na, az lett volna az újdonság!

Idővel meg is teszem.

Megbaszom, miután kikötöztem, és kipeckeltem azt az okos kis száját.

CLAYTON BARKÁCSBOLTJÁRA csend borul. Az utolsó vásárló öt perce távozott. Várakozom – újfent
–, közben ujjaimmal dobolok a combomon. A türelem nem az erősségem. Még az Elliottal tett nagy
kirándulás sem oldotta nyugtalanságomat. Amúgy ő Kate-tel a Heathmanben vacsorázik. Két randi két
egymást követő este – ez nagyon nem vall rá.

Az üzletben hunyorogva kialszanak a neonfények, az ajtó kinyílik, és Ana lép ki a kellemesen meleg
portlandi estébe. A szívem zakatolni kezd. Hát eljött: ez vagy egy új kapcsolat, vagy a vég kezdete. Búcsút

int egy fiatal férfinak, aki kikíséri. Nem ugyanaz, akivel a legutóbb találkoztam – valaki más, aki nézi őt,
ahogyan a kocsim felé tart, tekintete a fenekére tapad. Taylor vonja el a figyelmemet, amikor indul, hogy
ajtót nyisson, de leállítom. Ez most az én dolgom. Mire kiszállok és kitárom az ajtót, az új fickó már az
üzletet zárja, nem pedig Miss Steele-t stíröli.

Ahogy közelít, Ana ajka szégyenlős kis mosolyra görbül, lófarokba fogott haja lágyan lengedezik az esti
szélben.

– Jó estét, Miss Steele.

– Mr. Grey. – Fekete farmert visel… már megint farmert. Köszön Taylornak, és beül hátra.

Amint lehuppanok mellé, megragadom a kezét, míg Taylor ráfordul az üres útra, és elindul a portlandi
felszállóhely felé.

– Milyen volt a munka? – kérdezem, miközben kiélvezem, hogy a kezét foghatom.

– Iszonyú hosszú – feleli fátyolos hangon.

– Az enyémnél hosszabb nem lehetett.

Az utolsó néhány óra felért egy kínszenvedéssel!

– Mit csináltál? – érdeklődik.

– Túráztunk Elliottal. – Meleg és puha a keze. Vet egy pillantást összefonódott ujjainkra, közben
hüvelykemmel lágyan simogatom az ujjperceit. A lélegzete elakad, találkozik a tekintetünk. Látom
szemében a vágyakozást – és a várakozást. Annyira remélem, hogy elfogadja az ajánlatomat.

Szerencsére a felszállóhely nincs messze. Mihelyt kiszállunk, újra megragadom a kezét. Kissé zavartnak
tűnik.

Á. Azon töri a fejét, hol lehet a helikopter.

– Készen állsz? – Bólint, mire bevezetem az épületbe, a felvonó felé. Gyors, sokatmondó pillantást vet
rám.

Nem felejtette el azt a reggeli csókot… ahogy én sem.

– Csak három emelet – duruzsolom.

Míg a fülkében állunk, feljegyzem magamban, hogy valamikor meg kell majd dugnom egy liftben. Már ha
belemegy az alkuba.

A tetőn ott vár Charlie Tango. Nemrég érkezett a Boeing Fieldről, készen áll a repülésre, bár sehol sem
látni Stephant, aki idehozta. Joe viszont, aki a portlandi felszállóhelyet vezeti, kis irodájában ül. Tiszteleg,
amint meglát. Öregebb a nagyapámnál, amit ő nem tud a repülésről, azt nem is érdemes tudni. Koreában
Sikorsky gépeken evakuálta a katonákat – mit mondjak, van néhány hajmeresztő sztorija.

– Megvan a repülési engedély, Mr. Grey. – Az érdesen csikorgó hang elárulja Joe korát. – Elvégeztük az
összes külső ellenőrzést. Készen áll a repülésre, uram. Jó utat.

– Köszönöm, Joe.

Egy gyors pillantással meggyőződöm róla, hogy Ana izgatott… – akárcsak én. Ez is első a maga nemében.

– Menjünk. – Újra kézen fogom, hogy Charlie Tangóhoz vezessem. Osztályában ez a legbiztonságosabb
Eurocopter, öröm vele repülni. A szemem fénye. Kinyitom az ajtót Anának, majd miután bemászik,
felkapaszkodom mellé.

– Oda – mutatok az első ülésre. – Ülj le, és ne nyúlj semmihez. – Elképeszt, hogy azt teszi, amit mondok.

Miután helyet foglal, a félelem és az izgatottság keverékével tanulmányozza a műszerek sorát.
Lekuporodom mellé, hogy bekössem az ülésbe, miközben próbálom nem elképzelni, hogy eközben
meztelen. Kicsit tovább babrálok, mint kellene, de talán ez az utolsó esélyem, hogy a közvetlen közelében
legyek, és belélegezzem részegítően édes illatát. Mihelyt értesül rögeszmém természetéről, talán hanyatt-
homlok elmenekül… másfelől viszont lelkesen a magáévá is teheti. Az ebből következő lehetőségekbe
bele sem merek gondolni. Áthatóan figyel, oly közelről… oly gyönyörűen. Meghúzom az utolsó hevedert.
Moccanni sem tud. Egy órán át biztosan nem.

Elfojtom izgatottságomat.

– Így már biztos – suttogom. – Nincs menekvés. – Élesen szívja be a levegőt. – Lélegezz, Ana – teszem
hozzá, míg az arcát cirógatom. Megfogom az állát, lehajolok, és sebtében megcsókolom. – Imádom ezt az
övet. – Szívesen beszélnék neki a többiről, a bőrszíjakról, amelyekkel gúzsba kötném és lelógatnám a
mennyezetről, de viselkedem. Leülök, és bekötöm magam.

– Tedd fel a fülest – mutatok az előtte heverő fejhallgatóra. – Gyorsan elvégzem a rutinellenőrzést, mielőtt
felszállunk. – Minden mutató a zöldben. 1500-as percenkénti fordulatra gyorsítok, felkattintom a
transzpondert és a helyzetjelzőt. Minden indulásra kész.

– Te értesz ehhez? – ámuldozik. Közlöm vele, hogy már négy éve megszereztem a pilótaengedélyt. Rám is
átragad a mosolya.

– Velem biztonságban vagy – nyugtatom meg, majd hozzáteszem: – Legalábbis, amíg repülünk. –
Rákacsintok. Sugárzó mosolyt küld felém, ettől megszédülök. – Készen állsz? – Alig tudom elhinni,
mekkora izgalommal tölt el a tudat, hogy itt ül velem.

Bólint.

Beszélek a toronnyal – ébren vannak –, közben 2000-re növelem a fordulatot. Miután megkapom a
felszállási engedélyt, végzek még egy utolsó ellenőrzést. Olajhőmérséklet 104. Jó. 14-re növelem a
kezdeti nyomást, a hajtómű 2500-on pörög, azután visszahúzom a gázkart. S mint egy elegáns madár,
Charlie Tango a levegőbe emelkedik.

Anastasia levegő után kap, ahogyan a föld eltűnik alattunk, de nem szól, megigézik Portland távolodó
fényei. Nemsokára átható sötét borul ránk, csak a műszerek világítanak előttünk. Ana arca vörösen és
zölden izzó fényekben játszik, miközben kikémlel az éjszakába.

– Kísérteties, igaz?

Nem mintha annak tartanám. Számomra ez a megnyugvás. Itt nem eshet bajom.

Biztonságban vagyok a sötétség mélyén.

– Honnét tudod, hogy jó irányba megyünk? – tudakolja Ana.

– Innét. – A műszerfalra mutatok. Nem akarom untatni azzal, hogy a műszeres tájékozódás finomságait
ecsetelem, de tény, hogy az előttem lévő összes műszer kell az úti cél eléréséhez: a magasságmérő, a
variométer, s persze a GPS. Mesélek a Charlie Tangóról és az éjszakai repülésben használt műszerekről.

Ana elképedten hallgat.

– Van egy leszállóhely az épület tetején, ahol élek. Oda tartunk.

Visszafordulok a műszerekhez, ellenőrzöm a repülési adatokat. Szeretem ezt: az irányítást, a biztonságot, a
megnyugtató tudatot, hogy ura vagyok a gépnek.

– Éjjel vakon repülsz. Mindenben a műszerekre kell hagyatkoznod.

– Meddig tart az út? – érdeklődik kissé kifulladva.

– Nem egész egy órát, ha kedvező a szélirány. – Vetek rá egy pillantást. – Minden oké, Anastasia?

– Igen – vágja rá kapkodva.

Ideges? Talán már bánja, hogy eljött velem. Nyugtalanító gondolat. Még csak esélyt sem ad. A torony egy
pillanatra elvonja a figyelmemet, majd miután kiérünk a felhők közül, a távolban felbukkan Seattle,
világítótoronyként a sötétben.

– Nézd, oda megyünk – irányítom figyelmét a harsány fényekre.

– Minden lányt ezzel nyűgözöl le? „Elviszlek egy körre a helikopteremen?”

– Még egy lányt se hoztam fel ide, Anastasia. Ez számomra is új. Tetszik?

– Le vagyok nyűgözve, Christian – suttogja.

– Le vagy nyűgözve? – Önkéntelenül elmosolyodom. Eszembe jut az anyám, Grace, amint a hajamat
simogatja, míg az Üdv néked, Arthur, nagy királyból olvasok.

„Ez csodálatos volt, Christian. Le vagyok nyűgözve, drága fiam.”

Hét voltam, s csak akkortájt kezdtem el beszélni.

– Csak ez… nagyon megy neked – teszi hozzá Ana.

– Hát, köszönöm, Miss Steele. – Még el is pirulok a váratlan dicsérettől. Remélem, nem látja.

– Látni, mennyire élvezed – jegyzi meg valamivel később.

– Mit?

– A repülést.

– Önuralmat és koncentrációt követel. – Ezt a két tulajdonságot értékelem a leginkább. – Hogyne
szeretném? Habár a kedvencem a siklás.

– A siklás?

– Igen. A vitorlázás, a gyengébbek kedvéért. Vitorlázógéppel és helikopterrel egyformán szívesen
repülök.

Talán egyszer elvihetném siklani?

Megint előreszaladtál, Grey.

Különben is, mióta viszel bárkit is siklani?

Mióta viszek bárkit is a Charlie Tangóval?

Ahogy közeledünk Seattle elővárosaihoz, a légi irányítás visszatereli elkóborolt gondolataimat a
repülésre. Közel vagyunk. Egyre közelebb ahhoz, hogy kiderüljön, csak légvárakat építek-e. Ana
megigézve mered ki az ablakon.

Nem tudom levenni róla a szemem.

Kérlek, mondj igent.

– Jól néz ki, igaz? – kérdezem, csak hogy felém forduljon, és láthassam az arcát. Megteszi, sugárzó
mosolyába a farkam is belesajdul. – Néhány perc, és ott vagyunk – teszem hozzá.

A fülkében hirtelen megváltozik a légkör, érzékeim mindinkább kiéleződnek a közelségétől. Mélyen
magamba szívom illatát, s vele a feszült várakozást. Az övét. Az enyémet.

Ahogy ereszkedünk, és a belváros felett otthonom, az Escala felé vezetem a Charlie Tangót, egyre
szaporább a szívverésem. Ana babrálni kezd. Ő is nyugtalan. Remélem, nem rohan el.

Amikor a leszállóhely megjelenik előttünk, veszek egy nagy levegőt.

Hát megjöttünk.

Puhán landolunk, majd ahogy csökkentem a teljesítményt, elnézem az egyre lassabban forgó rotorokat. A
fejhallgatóban nem hallani mást, csak statikus zajt, ahogy néma csendben ücsörgünk. Leveszem a
fülesemet, azután Anáét is.

– Itt vagyunk – töröm meg a csendet. Arca sápadt a fojtottan izzó leszállófényeknél, csak a szeme világít.

Szentséges Isten, milyen gyönyörű.

Kicsatolom az övemet, mielőtt odafordulok hozzá, hogy kioldozzam.

Felnéz rám. Bizakodva. Üdén és édesen. Fenséges illatától kis híján elbódulok.

Megtehetem ezt vele?

Felnőtt nő.

El tudja dönteni.

S azt akarom, hogy így nézzen rám azután is, amikor már ismer… amikor már tudja, mire vagyok képes.

– Semmi olyat nem kell megtenned, amit nem akarsz. Ugye, tudod? – Fontos ezt tisztázni. A megadására
vágyom, de még ennél is inkább a beleegyezésére… az áldására.

– Sosem csinálnék olyat, amit nem akarok, Christian. – Őszintének tűnik, és én hinni akarok neki. A
megnyugtató szavak ott csengenek a fülemben, miközben felkelek az ülésből, kinyitom az ajtót, és kiugrom
a gépből. Fogom a kezét, ahogy kiszáll. A szélben csak úgy repked a haja. Idegesnek tűnik – nem tudom, a
közelségemtől-e, vagy inkább a harminc emelet mélységtől. Azt biztos, hogy szédítő érzés idefent állni.

– Gyere. – Átkarolom, hogy még a széltől is óvjam, így terelem a lift felé.

A tetőtéri lakásig vezető rövid úton mindketten hallgatunk. Halványzöld blúzt visel fekete dzsekije alatt.
Illik hozzá. Magamban feljegyzem, hogy kék és zöld ruhái is legyenek, ha elfogadja feltételeimet.
Feltétlenül jobban kell öltöznie. Tekintetünk találkozik a fülke tükreiben, mielőtt az ajtó kinyílna a
lakásomra.

Követ az előtéren át, végig a folyosón, be a nappaliba.

– Elvehetem a kabátodat? – Megrázza a fejét, még a kabát ujját is megmarkolja, hogy lássam, mennyire
magán akarja tartani.

Hát, legyen.

– Kérsz valamit? – próbálkozom egy másik megközelítéssel. Nekem mindenképp innom kell valamit, hogy
megnyugtassam az idegeimet.

De miért vagyok ilyen ideges?

Mert kívánom őt…

– Én iszom egy pohár fehérbort. Csatlakozol hozzám?

– Igen, persze – feleli.

A konyhában kibújok a zakómból, mielőtt kinyitom a borhűtőt. A sauvignon blanc jól oldja az első
feszültséget. Miközben előhúzok egy bontott Pouilly-Fumét, Anát figyelem, ahogyan az erkélyajtón át

megcsodálja a kilátást. Amint elfordul és a konyha felé indul, megkérdezem, mit szól a választásomhoz.
– Nem ismerem a borokat, Christian. Biztos nagyszerű. – Színtelen a hangja.
Basszus. Ez így nem lesz jó. Máris sok neki az egész? Erről van szó?
Töltök két pohárral, aztán átsietek a nappaliba, amelynek közepén oly kiszolgáltatottan várakozik, akár
egy áldozati bárány. Nyomát se látni a lehengerlően üde lánynak. Teljesen elveszett.
Akárcsak én…
– Tessék. – Felé nyújtom a poharat, ő pedig nyomban belekortyol, lehunyt szemmel élvezi a bor aromáját.
Nedves az ajka, ahogy leereszti a poharat.
Jó választás, Grey.
– Olyan csendes vagy, még csak el sem pirulsz. Nem hinném, hogy láttalak már ennyire sápadtnak,
Anastasia. Nem vagy éhes?
Megrázza a fejét, majd iszik még egy kortyot. Talán nála is elkél egy kis folyékony bátorság.
– Jó nagy lakásod van – jegyzi meg félénken.
– Nagy?
– Nagy.
– Hát, nagy. – Kár lenne vitatni, több mint ezer négyzetméter.
– Játszol? – néz a zongorára.
– Igen.
– Jól?
– Igen.
– Hát persze. Van bármi, amiben nem vagy jó?
– Igen… néhány dolog.
Főzés.
Viccmesélés.
Könnyed társalgás egy lánnyal, akihez vonzódom.
Az érintés…
– Van kedved leülni? – intek a kanapé felé. Kurta biccentéssel jelzi, hogy van. Megfogom a kezét, hogy

odavezessem, ő pedig leül, és huncut pillantást vet rám.

– Mi olyan mókás? – kérdem, ahogy helyet foglalok mellette.

– Miért éppen az Egy tiszta nőt küldted?

Ó. Hová akar kilyukadni?

– Mintha azt mondtad volna, hogy Thomas Hardy a kedvenced.

– Ez az egyetlen oka?

Nem akarom azt felelni, hogy csak ez volt meg első kiadásban, és még mindig jobb választás, mint a
Lidércfény.

– Alkalomhoz illőnek tűnt. Ha akarod, ugyanúgy eszményíthetlek, mint Angel Clare, vagy teljesen le is
alacsonyíthatlak, mint Alec d’Urberville. – A válaszom aránylag őszinte, és nem nélkülöz némi finom
iróniát. Amit neki kínálok, vélhetően távol áll minden várakozásától.

– Ha csak ez a két választás van, legyen a lealacsonyítás – suttogja.

Basszus. Hát nem ezt akarod te is, Grey?

– Kérlek, Anastasia, ne harapdáld már az ajkad. Teljesen elvonja a figyelmemet. És fogalmad sincs róla,
miről beszélsz.

– Ezért is vagyok itt. – Fogai apró lenyomatokat hagynak bortól nedves alsó ajkán.

S ezzel visszatér: újra levesz a lábamról, nem fogy ki a meglepetésekből. A farkam lelkesen helyesel.

Belevágunk az üzletbe, de mielőtt feltárnám a részleteket, alá kell íratnom vele a titoktartási nyilatkozatot.
Kimentem magam, és átvonulok a dolgozószobámba. A két dokumentum ott vár a nyomtató tálcáján. Csak
a titoktartásit viszem magammal – nem tudom, szükség lesz-e valaha a másikra.

– Ez itt egy titoktartási nyilatkozat. – Leteszem elé a kávézóasztalra. Zavart és meglepett. – Az ügyvédem
ragaszkodik hozzá. Ha a második opciót, a lealacsonyítást választod, alá kell írnod.

– S ha nem akarok aláírni semmit?

– Akkor maradnak Angel Clare meseszép ideáljai, legalábbis a könyvben. – Akkor egy ujjal sem
nyúlhatok hozzád. Stephan szépen hazavisz, én pedig mindent megpróbálok, hogy kiverjelek a fejemből.
Szorongásom az egekbe szökik; most dől el minden.

– Miről szól ez a nyilatkozat?

– Arról, hogy nem beszélhetsz rólunk. Senkinek nem mondhatsz semmit.

Az arcomat fürkészi, bár nem tudom, zavarában vagy nemtetszésében-e.

Akármelyik lehet.
– Oké, aláírom – dönti el.
Hát, ez könnyen ment. Átnyújtom neki Mont Blanc tollamat, ő pedig nyomban a pontozott vonalra helyezi.
– Nem is olvasod el? – kérdezem. Hirtelen bosszúság fog el.
– Nem.
– Mindig el kell olvasnod, amit aláírsz, Anastasia. – Hogyan lehet ilyen felelőtlen? Hát semmit sem
tanítottak neki a szülei?
– Azt nem érted, Christian, hogy egyébként sem beszélnék rólunk senkinek, még Kate-nek sem. Ezért is
lényegtelen, hogy aláírom-e a nyilatkozatodat vagy sem, de ha ez ilyen sokat jelent neked – vagy az
ügyvédednek, akivel te nyilvánvalóan megbeszélsz mindent –, ám legyen. Aláírom.
Mindenre van válasza. Üdítő változatosság.
– Önnél van a pont, Miss Steele – jegyzem meg szárazon.
Gyors, rosszalló pillantást vet rám, majd aláírja.
S mielőtt még folytathatnám a rutineljárást, megkérdezi:
– Ezt azt jelenti, hogy ma este szeretkezni fogunk, Christian?
Mi?
Szeretkezni?
Oké, Grey, ezt most rögtön verd ki a fejéből.
– Nem, Anastasia. Először is, én nem szeretkezem, hanem baszok, méghozzá keményen.
Eltátja a száját. Ez elgondolkodtatja.
– Másodszor, van még egy csomó papírmunka. S harmadszor, még nem tudod, mire vállalkozol. Lehet,
hogy sikoltozva fogsz kirohanni innét. Gyere, meg akarom mutatni a játszószobámat.
Nagyon nem érti, a kis V élesen kirajzolódik a homlokán.
– Most akarsz játszani az Xboxodon?
Hangosan felnevetek.
Jaj, bébi.
– Nem, Anastasia, nincs se Xbox, se Playstation. Gyere. – Felállok, és a kezemet nyújtom, amit
készséggel elfogad. Kivezetem a folyosóra, majd fel az emeletre, ahol megállok játszószobám ajtajában.

Szívem a mellkasomat döngeti.

Hát ez az. Megszoksz vagy megszöksz. Voltam már valaha ilyen ideges? Abban a hiszemben nyitom ki
az ajtót, hogy a kulcs fordulásától függ minden vágyam beteljesülése. Szükségét érzem, hogy még egyszer
megnyugtassam.

– Bármikor elmehetsz. A helikopter készen áll, elvisz, ahová akarod, de itt is maradhatsz éjszakára, ha
reggel akarnál hazamenni. Elfogadom, akárhogy döntesz is.

– Nyisd már ki ezt az istenverte ajtót, Christian! – követeli konok arccal, karba font kézzel.

Útelágazáshoz értünk. Nem akarom, hogy elrohanjon, de soha, még Elena kezében sem éreztem magam
ennyire kiszolgáltatottnak… és tudom, hogy csak azért, mert semmit sem tud erről az életről.

Kinyitom az ajtót, és követem a játszószobámba.

A menedékembe.

Az egyetlen helyre, ahol igazán önmagam lehetek.

Megáll középen, hogy tanulmányozza a kellékeket, amelyek elválaszthatatlanul a részeim lettek: az
ostorokat és nádpálcákat, az ágyat, a padot… Némán issza magába a látványt, én csak szívem fülsiketítő
kalapálását hallom, a vérem dübörög, mindjárt szétreped a dobhártyám.

Már tudod.

Ez vagyok én.

Felém fordul, metsző pillantást vet rám. Várom, hogy mondjon valamit, de ő csak nyújtja az agóniát,
körbejár a szobában, én kényszerűen követem.

Keze végigsiklik a szarvasbőr ostoron, egyik kedvencemen. Megnevezem, de erre sem reagál. Az ágyhoz
lép, és ujjaival fedezi fel, követi az oszlop faragását.

– Mondj valamit. – Elviselhetetlen a hallgatása. Tudnom kell, ha el akar menekülni.

– Ezt te csinálod az emberekkel, vagy ők veled?

Végre!

– Emberekkel? – horkanok fel. – Nőkkel csinálom, akik ezt akarják.

Hajlandó beszélni a dologról. Van még remény.

A homlokát ráncolja.

– Ha van, aki önként jelentkezik, én mit keresek itt?

– Én veled akarom csinálni, méghozzá nagyon. – Agyamban képek rajzanak, különböző pozitúrákban

látom kikötözve – a kereszten, az ágyon, a padon…

– Ó. – A padhoz lép. Kíváncsi ujjai mágnesként vonzzák a tekintetemet, ahogy végigsimít a bőrön.
Puhatolózó, lassú és érzéki minden érintése – tudatában van egyáltalán?

– Szadista vagy? – riaszt meg a kérdésével.

Bassza meg. A lelkembe lát.

– Domináns – felelem kapkodva, abban a reményben, hogy továbbléphetünk.

– Az meg mit jelent? – érdeklődik döbbenten.

– Azt akarom, hogy önszántadból add át magad nekem, minden lehetséges módon.

– Miért tennék ilyet?

– Hogy örömet szerezz – suttogom. Mert ezt várom tőled. – A lehető legegyszerűbben: azt akarom, hogy
örömet akarj szerezni nekem.

– Mégis hogyan? – pihegi.

– Vannak szabályok, amiket be kell tartanod. A saját érdekedben és a gyönyöröm érdekében. Ha számomra
tetsző módon követed őket, megjutalmazlak. Ha nem, megbüntetlek, és abból tanulsz.

Alig várom, hogy kitanítsalak. Minden létező módon.

Meredten nézi a nádpálcákat a pad mögött.

– Ez hol jön a képbe? – mutat körbe a szobán.

– Ez itt mind része az ösztönző csomagnak. Jutalmazáshoz és büntetéshez egyaránt.

– Vagyis attól indulsz be, ha uralkodhatsz felettem.

Ördöge van, Miss Steele.

– Ki kell vívnom a bizalmadat és a tiszteletedet, hogy átengedd magad nekem. – Kell az engedélyed, bébi.
– Örömet, vagy ha úgy tetszik, gyönyört találok a megadásodban. Minél inkább aláveted magad nekem,
annál nagyobb a gyönyöröm – pofonegyszerű.

– Oké, de nekem miért éri meg?

– Megkapsz. – Megvonom a vállamat. Ennyi, bébi. Megkapsz engem. Testestül-lelkestül. S persze te is
élvezni fogod…

A szeme alig észrevehetően kitágul, ahogy rám mered, de nem szól. Kezdek kétségbeesni.

– Nem várom, hogy csak úgy lemondj mindenről, Anastasia. Menjünk inkább vissza a földszintre, ahol
jobban tudok koncentrálni. Kikészülök attól, hogy itt látlak.

Ahogy kinyújtom a kezem, most először bizonytalanul emeli rám a tekintetét.
Bassza meg.
Fél tőlem.
– Nem foglak bántani, Anastasia.
Óvakodva helyezi kezét az enyémbe. Ujjongok. Még nem rohant el.
Megkönnyebbülésemben úgy döntök, megmutatom az alávetett hálószobáját.
– Ha vállalod, hadd mutassak valamit. – Végigvezetem a folyosón. – Ez lesz a szobád. Úgy rendezed be,
ahogy akarod, azt hozatsz bele, amit csak szeretnél.
– A szobám? Azt akarod, hogy költözzem ide? – Döbbenetében elcsuklik a hangja.
Oké. Ezt inkább hagyjuk későbbre.
– Nem állandóra – nyugtatom meg –, csak, mondjuk, péntek estétől vasárnapig. Úgyis megbeszéljük az
egészet. Megtárgyaljuk. Ha te is akarod.
– Itt alszom majd?
– Igen.
– Nem veled.
– Nem. Mondtam, hogy nem alszom senkivel, leszámítva téged, ha elájulsz a piától.
– Akkor hol alszol?
– A földszinten van a szobám. Gyere, biztosan éhes vagy.
– Fura, de mintha elment volna az étvágyam. – Arcára visszatér az ismerős konokság.
– Enned kell, Anastasia.
Az étkezési szokásain változtatok legelőször, amint beleegyezik, hogy az enyém legyen… ezen, és az
idegesítő babrálásán.
Már megint előreszaladtál, Grey!
– Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez meredek pálya, Anastasia, ezért is szeretném, ha alaposan
átgondolnád.
Követ a földszintre, ahol visszatérünk a nappaliba.
– Biztosan vannak kérdéseid. Aláírtad a titoktartásit, most már bármire válaszolok.

Ahhoz, hogy működjön, kommunikálnunk kell. A konyhában kinyitom a frigót, hogy elővegyem a sajttálat,
meg egy kis szőlőt. Gail nem készült arra, hogy társaságom lesz, ez pedig messze nem elég… talán
rendelnem kellene valami kaját. Vagy inkább menjünk el valahová?
Mintha randiznánk.
Megint.
Nem akarom ezzel hamis illúziókba ringatni.
Én nem randizom.
Csakis vele…
Bosszantó gondolat. Van egy friss bagett a kenyérkosárban. A bagett és a sajt megteszi. Különben is azt
mondja, nem éhes.
– Ülj le – mutatok az egyik bárszékre, mire helyet foglal, és lapos pillantást vet rám.
– Valami papírmunkát említettél…
– Igen.
– Miről lenne szó?
– Nos, a titoktartási nyilatkozaton felül egy szerződés is szabályozza, mit teszünk és mit nem. Ismernem
kell a korlátaidat, ahogyan neked is az enyémeket. Ez a kölcsönös beleegyezésen alapul, Anastasia.
– S ha én nem akarom?
Picsába.
– Semmi gond – hazudom.
– Akkor nem lesz köztünk semmilyen kapcsolat?
– Nem.
– Miért?
– Engem csak ez a kapcsolat érdekel.
– Miért?
– Mert én ilyen vagyok.
– S mitől lettél ilyen?
– Mitől olyan bárki is, amilyen? Nehéz erre válaszolni. Miért szereti egyik a sajtot, a másik meg nem? Te
például szereted a sajtot? Mrs. Jones, a házvezetőnőm készített egy sajttálat vacsorára. – Leteszem elé a

tányért.
– Miféle szabályokat kellene követnem?
– Minden le van írva. Átvehetjük őket, amint megvacsoráztunk.
– Nem igazán vagyok éhes – sóhajt fel.
– Enned kell.
Dacos pillantást vet rám.
– Kérsz még egy pohár bort? – nyújtok felé békejobbot.
– Azt igen.
Töltök a poharába, majd leülök mellé.
– Csak vegyél nyugodtan, Anastasia.
Lecsipeget néhány szem szőlőt.
Ennyi? Ennyit akarsz enni?
– Mindig is ilyen voltál? – kérdezi.
– Igen.
– Könnyű olyan nőket találni, akik belemennek?
Ha tudnád…
– Meglepődnél. – Színtelen a hangom.
– Akkor miért én? Tényleg nem értem. – Teljesen összezavarodik.
Gyönyörű vagy, bébi. Miért ne akarnám ezt tenni veled?
– Mondtam már, Anastasia, van benned valami. Nem tudok betelni veled. Magadhoz vonzol, mint láng a
pillangót. Iszonyúan kívánlak, különösen ilyenkor, amikor újra az ajkadat harapdálod.
– Szerintem ez a közhely is éppen fordítva igaz – közli csendesen. Mélyen felkavar a beismerése.
– Egyél! – parancsolok rá, csak hogy témát váltsak.
– Nem. Még nem írtam alá semmit, úgyhogy kicsit még ragaszkodnék a szabad akaratomhoz, ha nem
bánod.
Ó… az az okos kis szája.

– Ahogy óhajtja, Miss Steele. – Leplezem önelégült mosolyomat.
– Hányan voltak? – kérdi, miközben egy szőlőszemet pottyant a szájába.
– Tizenöten. – El kell fordítanom a tekintetemet.
– Hosszabb ideig?
– Némelyik igen.
– Volt, akit bántottál?
– Igen.
– Nagyon?
– Nem. – Dawn jól bírta, ha kicsit megrázta is az élmény. Ha őszinte akarok lenni, engem is.
– Engem is bántani fogsz?
– Hogy érted?
– Fájdalmat okozol nekem?
Csak amennyit elviselsz.
– Ha szükséges, megbüntetlek, és az fájdalommal jár.
Például, ha berúgsz, és veszélynek teszed ki magad.
– Téged vertek már meg?
– Igen.
Sokszor, nagyon sokszor. Elenának pokolian kézre állt a pálca. Ez az egyetlen érintés, amit elviselek.
A szeme elkerekedik, majd visszateszi a szőlőfürtöt a tányérra, és inkább iszik egy újabb korty bort.
Bosszantó az étvágytalansága, ráadásul az én étvágyamra is kihat. Talán ideje összekapni magam, hogy
tisztázzuk a szabályokat.
– Beszéljük meg ezt a dolgozószobámban. Mutatni akarok valamit.
Követ, és leül az íróasztalommal szemközti bőrfotelbe, míg én karba tett kézzel nekitámaszkodom az
asztalnak.
Ez az, amit tudni akar. Nagy áldás, hogy ilyen kíváncsi – még most sem menekül fejvesztve. Az asztalon
fekvő szerződésből előhúzok egy lapot, hogy odanyújtsam neki.
– Ezek a szabályok, de nincsenek kőbe vésve. A szerződés részét alkotják, amit szintén megkapsz. Olvasd
el, azután vitassuk meg őket.

Tekintetével végigszalad a lapon.

– Rögzített korlátok? – akad fenn.

– Igen. Szerződésben kell rögzítenünk, hogy mire nem vagy hajlandó, és hogy én mire nem vagyok
hajlandó.

– Engem például zavarna, hogy te fizesd a ruháimat…

– Szeretnék bőkezű lenni veled. Hadd vegyek néhány ruhát. Lehet, hogy meg kell jelennünk társasági
eseményeken is. – Miket hordasz össze, Grey? Ez lenne az első ilyen. – Azt akarom, hogy szépen öltözz.
Biztos vagyok benne, hogy ha dolgozni fogsz is, a fizetésed nem fedezi az olyan ruhákat, amilyenekben
szívesen látnálak.

– Nem kell viselnem őket, amikor nem veled vagyok?

– Nem.

– Oké. Nem akarok heti négyszer edzeni.

– Hajlékonynak, erősnek és ellenállónak kell lenned, Anastasia. Hidd el, szükséged lesz arra a
testmozgásra.

– Akkor se heti négyszer. Mit szólnál háromhoz?

– Azt akarom, hogy négyszer eddz.

– Nem arról volt szó, hogy ez egy tárgyalás?

Ezúttal is lefegyverző, ahogy felhasználja ellenem a saját szavaimat.

– Rendben, Miss Steele, elfogadom az érvelését. Három nap egy óra edzés, és a negyediken fél óra?

– Három nap, három óra. Az a gyanúm, hogy e nélkül is mozgok majd épp eleget.

Azt nagyon remélem.

– Rendben, megegyeztünk. Biztos nem akarsz gyakornok lenni a cégemnél? Van érzéked a tárgyaláshoz.

– Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet.

Persze igaza van. Az első számú szabály: sose kefélj alkalmazottal.

– Szóval, a korlátozások. Ezekről van szó. – Átadom neki a listát.

A mindent eldöntő pillanat. Jól ismerem a listát, magamban kipipálom a tételeket, ahogyan végighalad
rajtuk. Az arca úgy lesz egyre sápadtabb, ahogy közeledik a végéhez.

Remélem, nem rémítettem halálra.

Kívánom. Vágyom a megadására… mindennél jobban. Nyel egyet, majd idegesen felnéz. Mivel
győzhetném meg arról, hogy legalább tegyen egy próbát? Meg kellene nyugtatnom, hogy lássa, képes
vagyok a törődésre.

– Szeretnél hozzáadni bármit?

A lelkem mélyén remélem, hogy nem tesz hozzá semmit. Teljhatalmat akarok. Meredten néz, még keresi a
szavakat. Ez bosszantó. Nem szoktam hozzá, hogy ennyit várjak a válaszokra.

– Van olyan, amire nem vagy hajlandó? – sürgetem.

– Nem tudom.

Nem erre a válaszra számítottam.

– Hogy érted azt, hogy nem tudod?

Fészkelődik, kényelmetlenül érzi magát, az ajkát harapdálja. Megint.

– Még sosem csináltam ilyet.

Az biztos, hogy nem.

Türelem, Grey. Basszus, te mit kezdenél egyszerre ennyi információval? Újra a gyengédebb
megközelítéssel próbálkozom, ami önmagában újdonság.

– Amikor szexeltél, volt olyasmi, amit nem szívesen csináltál? – Eszembe jut a fotós, aki előző este
letapizta.

Ahogy belevörösödik, úgy támad fel az érdeklődésem. Miket csinált, ami nem tetszett neki? Szeret
kísérletezni? Annyira… ártatlan. Szokványos esetben ezt nem találom vonzónak.

– Nyugodtan elmondhatod, Anastasia. Őszintének kell lennünk egymáshoz, másként nem fog működni. –
Tényleg arra kell bátorítanom, hogy nyíljon meg, de még az is nehezére esik, hogy a szexről beszéljen.
Csak feszeng, és az ujjait bámulja.

Ne már, Ana.

– Mondd el – parancsolok rá. Atyaég, kezd kiakasztani.

– Hát, miután még soha nem szexeltem, nem tudom – sóhajtja.

Még a bolygók is megállnak a pályájukon.

Ezt egyszerűen nem hiszem el.

Hogyan?

Miért?

Picsába!

– Soha? – hitetlenkedem.

Tágra nyitja a szemét, ahogy némán rázza a fejét.

– Még szűz vagy? – Nem hiszem el.

Szégyenkezve bólint. Lehunyom a szemem. Ránézni sem tudok.

Hogy tudott ez ennyire elcsesződni?

Fortyog bennem a düh. Mihez kezdjek egy szűz lánnyal? Haragos pillantást vetek rá, ahogyan az indulat
szétsugárzik a testemben.

– Mi a picsáért nem mondtad? – mordulok fel, és járkálni kezdek. Mit várjak egy szűz lánytól?
Szabadkozva vonogatja a vállát, szólni sem mer. – Nem értem, miért nem mondtad. – Nem is leplezem
elkeseredésemet.

– Valahogy nem került elő – feleli. – Nem szokásom kitárgyalni a szexuális életemet mindenkivel, akivel
találkozom. Hiszen alig ismerjük egymást.

Ahogy mindig, most is van némi igaza, de akkor sem hiszem el, hogy tárlatvezetést tartottam neki a
játszószobámban. Istennek hála a titoktartási nyilatkozatért!

– Azért mostanra elég sok mindent megtudtál rólam! – fakadok ki. – Oké, hogy tapasztalatlan vagy, de
hogy szűz! Az ég szerelmére, Ana, most mutattam meg a…

Nem csak a játszószobámat… a szabályaimat, az életemet. Miközben neki fogalma sincs az egészről.
Hogy tehettem?

– Uram irgalmazz – mormolom magam elé kétségbeesésemben.

Riasztó gondolat bukkan felszínre: az a csók a liftben, amikor kész lettem volna ott helyben megdugni – az
lehetett élete első csókja?

– Legalább csókolóztál már? Úgy értem, valaki mással? – Kérlek, mondj igent.

– Hát persze. – Sértődöttnek tűnik. Igen, csókolózott, ha nem is sokszor. A tudat valami fura okból…
kellemes.

– Egyetlen jóképű kölyök sem vett le a lábadról? Egyszerűen nem megy a fejembe. Huszonegy vagy,
lassan huszonkettő. És gyönyörű. – Miért nem vitt még senki ágyba?

A rohadt életbe, és ha vallásos? Nem, azt Welch kiderítette volna. Ahogy az ujjaira mered, mintha
somolyogna. Neki ez mulatságos? Falba tudnám verni a fejem.

– Komolyan meg akartad vitatni, amit veled akarok csinálni, miközben fogalmad sincs az egészről?

Cserbenhagynak a szavak. Hogy történhetett ilyen?

– Hogyan sikerült eddig elkerülnöd a szexet? Áruld el, kérlek. – Egyszerűen nem fér a fejembe. Egyetemre
jár – amennyire emlékszem erre az időszakra, a kölykök keféltek, mint a nyulak.

Az összes kölyök. Csak én nem.

Sötét ez a gondolat, egy időre félre is söpröm.

Ana törékeny válla alig észrevehetően megrándul.

– Igazából nincs senki, aki… tudod… – Elhal a hangja.

Aki mi? Akinek van szeme? Vagy senki sem felelt meg az elvárásaidnak – csak én?

Pont én?

Tényleg nem tud semmit. Hogyan lehetne alávetett, ha fogalma sincs a szexről? Ez így nem fog menni…
hiába tettem ennyi erőfeszítést. Az üzlet kútba esett.

– Miért vagy rám ilyen dühös? – suttogja.

Persze hogy ezt gondolja. Nyugtasd meg, Grey.

– Nem rád haragszom, hanem magamra. Azt gondoltam… – Mi a francért haragudnék rád? Micsoda
képtelen helyzet. Beletúrok a hajamba, próbálom visszanyerni az önuralmamat.

– El akarsz menni? – kérdezem aggódva.

– Nem, hacsak nem akarod – felel bűnbánó hangon.

– Dehogy akarom. Örülök, hogy itt vagy. – A kijelentés engem is meglep. Tényleg örülök. Szeretek vele
lenni. Annyira… más. És meg akarom dugni, és el akarom fenekelni, és látni akarom, ahogyan
alabástrombőre kipirul a tenyerem alatt. Ami persze szóba se kerülhet – nem igaz? Talán csak a dugás…
azt megtehetném. Felvillanyoz a gondolat. Ágyba vihetném, betörhetném. Újdonság lenne mindkettőnk
számára. Akarná vajon? Korábban azt kérdezte, szeretkezni fogok-e vele. Megpróbálhatnám anélkül is,
hogy kikötözném.

De akkor megérintene.

Picsába. Vetek egy pillantást az órámra. Késő van. Ahogy felemelem a tekintetem, megint az ajkát
rágcsálja, ami felizgat.

Még mindig, ártatlansága dacára is kívánom. Lefektethetném? Akarná azok után, amiket tud rólam?
Basszus, fogalmam sincs. Kérdezzek csak úgy rá? Beindulok tőle, ahogyan újra az ajkát harapdálja.
Rámutatok erre, mire elnézést kér.

– Ne szabadkozz, csak én is harapdálni szeretném, de durván.

Elakad a lélegzete.

Ó. Talán mégis érdekelné. Oké, akkor legyen így. Meghozom a döntést.

– Gyere – nyújtom felé a kezemet.

– Hová?

– Most rögtön orvosolnunk kell ezt a helyzetet.

– Mire gondolsz? Milyen helyzetet?

– A te helyzetedet. Szeretkezni fogunk, Ana.

– Ó…

– De csak ha te is akarod. Nem akarok elrontani mindent.

– Azt hittem, te nem szeretkezel, csak baszol. Keményen. – Fátyolos a hangja és átkozottul izgató. Szeme
hatalmasra nyílik, a pupillája kitágul. Kipirul a vágytól – ő is ezt akarja.

Rajtam meg úrrá lesz valami egészen váratlan izgatottság.

– Tehetek kivételt, esetleg kombinálhatom is a kettőt, majd meglátjuk. Tényleg szeretkezni akarok. Kérlek,
feküdj le velem. Szeretném, ha működne az egyezségünk, de ehhez alkotnod kell némi fogalmat arról, hogy
mit vállalsz. Ma este elkezdjük a tanításodat – az alapokkal. Ez nem azt jelenti, hogy átváltozom szőke
herceggé – ennek az egésznek célja van –, de akarom ezt, és remélem, hogy te is. – A szavak csak úgy
áradnak belőlem.

Vegyél vissza, Grey.

Rózsaszínben játszik az arca.

Ugyan már, Ana, egyszerű igen vagy nem. Megveszek az izgalomtól.

– De még szinte semmit sem csináltam a listádról. – Bátortalan a hangja. Fél? Remélem, nem. Nem
akarom, hogy féljen.

– Felejtsd most el a listát. Ma estére felejts el mindent. Kívánlak. Azóta akarlak, hogy beestél az
irodámba, és tudom, hogy te is kívánsz engem. Nem ülnél itt, hogy büntetésekről és korlátokról tárgyalj
velem, ha nem így lenne. Kérlek, Ana, töltsd velem az éjszakát.

Újra a kezemet kínálom, s ezúttal elfogadja, én pedig megölelem, magamhoz szorítom forró kis testét.
Meglepetten kap levegő után, ahogy hozzám simul. A csend is visszafojtja a lélegzetét, talán meghajol
libidóm hatalma előtt. Akarom őt. Annyira édes és csábító. Ez a lány lépten-nyomon összezavar.
Felfedtem előtte sötét titkomat, mégis itt van, nem menekül előlem.

Ujjaimmal a hajába túrok, közelebb vonom magamhoz, és belenézek igéző szemébe.

– Te aztán bátor vagy. Csodállak érte. – Előrehajolok, és gyengéden megcsókolom, a fogaimmal
becézgetem kicsit az ajkát. – A legszívesebben beléd harapnék. – Amint megteszem, felnyög. A farkam
nyomban megkeményedik.

– Kérlek, Ana, engedd, hogy szeretkezzem veled – suttogom a szájába.

– Igen – feleli, mire a testem tűzijátékként lángol fel.

Uralkodj magadon, Grey. Nem kötöttünk megállapodást, nem rögzítettük a korlátokat. Ana nem az enyém,
hogy azt tegyek vele, ami akarok – mégis felizgat. Ismeretlen, de csodálatos érzés, az iránta érzett vágy
áradt szét bennem. Mintha egy gigászi hullámvasút tetején egyensúlyoznék, mielőtt lerobajlok a szédítő
mélységbe.

Romantikus szex?

Képes vagyok rá?

Egyetlen szó nélkül kivezetem a dolgozószobából, át a nappaliba, végig a folyosón a hálómig. Követ,
görcsösen kapaszkodik kezembe.

Várjunk csak. Fogamzásgátlás. Biztosan nem szed semmit… Szerencsére van néhány tartalék gumim.
Legalább azok miatt sem kell aggódnom, akikkel korábban összefeküdt. Az ágynál elengedem, amíg a
fiókos szekrényhez lépek, ahol leveszem az órámat, a cipőmet, a zoknimat.

– Ha jól sejtem, nem szedsz tablettát.

Megrázza a fejét.

– Gondoltam. – A fiókból előhúzok egy csomag óvszert, hogy lássa, fel vagyok készülve. Az arcomat
fürkészi, szeme lehetetlenül nagyra tágul gyönyörű arcában, egy pillanatig láthatóan habozik. Nem kis
dolog ez a számára. Emlékszem az első alkalomra Elenával, mennyire kínosan éreztem magam – s utána
milyen felszabadultnak. A lelkem mélyén tudom, hogy haza kellene küldenem, de a helyzet az, hogy
képtelen vagyok megválni tőle. Kívánom, akarom, de ami még több: vágyam tükörképét látom az arcán,
elsötétedő szemében.

– Akarod, hogy lehúzzam a redőnyt?

– Nekem mindegy – von vállat. – Azt hittem, senki sem alhat az ágyadban…

– Ki mondta, hogy aludni fogunk?

– Ó. – Ajka tökéletes kis O-t formál, amitől a farkam csak még keményebb lesz. Igen, abba a szájba
kívánkozik, abba a kis O-ba. Úgy indulok felé, mintha a prédám lenne. Ó, bébi, beléd akarok temetkezni.
Sekélyes és szapora a légzése. Rózsás az arca… óvatos, de izgatott. Mindenben rám van utalva, és a
tudattól hatalmasnak érzem magam. Sejtelme sincs, mit fogok tenni vele.

– Szabaduljunk meg ettől a kabáttól, rendben? – Gyengéden lesegítem róla, takarosan összehajtom, és a
székre helyezem.

– Van fogalmad róla, mennyire kívánlak, Ana Steele?

Ajka résnyire nyílik, ahogy levegő után kap, ahogy felé nyúlok, és megérintem az arcát. Mintha
virágszirmot tapintanék, selymesen lágynak érzem a bőrét, amint ujjbegyeim lesiklanak az állára. Teljesen
a bűvkörömbe kerül, megigézett és elveszett. Máris az enyém. Részegítő érzés.

– Van róla bármi fogalmad, mit fogok csinálni veled? – mormolom, miközben hüvelykem és mutatóujjam
közé fogom az állát. Lehajolok, és határozottan megcsókolom, ráforrasztom ajkát az enyémre. Lágyan,
édesen és készségesen viszonozza a csókot, amitől rám tör az ellentmondást nem tűrő kényszer, hogy a
maga teljességében lássam. Gyakorlottan végzek a gombokkal, majd lassan lehámozom a blúzát, és
hagyom a padlóra hullni. Hátralépek, hogy végigmérjem. A halványkék melltartót viseli, amit Taylor vett.

Döbbenetes látvány.

– Ó, Ana. Kivételesen gyönyörű a bőröd, tejfehér és makulátlan. Végig akarom csókolni minden
négyzetcentijét. – Sehol egy jel. Nyugtalanító gondolat: jeleket akarok látni… rózsaszín, parányi, vékony
hurkákat, talán a lovaglópálca nyomait.

Fenséges rózsaszínben pompázik, nyilván mélységes zavarában. Ha mást nem érek is el, arra megtanítom,
hogy ne szégyellje a testét. Kinyújtom a kezemet, és kiszabadítom a haját a tű fogságából. Dúsan,
mogyoróbarnán bomlik az arca köré, le egészen a melléig.

– Mmm… imádom a barnákat. – Gyönyörű és kivételes, akár egy ékkő.

A tarkóját fogom, ujjaim végigszaladnak a haján, miközben magamhoz vonom egy újabb csókra. Felnyög,
résnyire nyitja ajkát, hozzáférést kínál szája nyirkos melegéhez. Az édes vágyakozó hang
végigvisszhangzik a testemben – egészen a farkam hegyéig. Nyelve félénken találkozik az enyémmel,
puhatolózva fedezi fel a számat, s valami okból ez az esetlen tapogatózás is… őrjítő.

Fenséges az íze. Szőlő, bor és ártatlanság – aromák szédítően hatásos elegye. Szorosan köré zárom a
karomat, és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy csak a karomat markolássza. Egyik kezemmel a hajába
túrok és megtartom, míg a másik végigszalad a gerincén, le egészen a fenekéig, hogy megmarkoljam és
magamhoz, az erekciómhoz préseljem. Újra felnyög. Tovább csókolom, szám felfedezésére buzdítom
gyakorlatlan nyelvét, miközben én is feltárom az övét. Egész testem megfeszül, amikor a keze váratlanul
felfedezőútra indul – máris azon aggódom, hol érint meg legközelebb. Az arcomat cirógatja, majd a
hajamat, ami kissé idegesítő, de ahogy mélyen beletúr, és gyengéden húzkodja…

Átkozottul jólesik.

Felnyögök, mégsem engedem, hogy folytassa. Mielőtt újra megérinthetne, az ágyra lököm, és letérdelek
elé. Ki akarom szabadítani ebből a farmerből – le akarom vetkőztetni, még jobban felizgatni és… távol
tartani magamtól a kezét. Megragadom a csípőjét, s nyelvem felszalad egészen a köldökéig. Megfeszül, és
élesen beszívja a levegőt. Átkozottul finom az illata, mint a gyümölcsösé tavaszi virágzáskor, nem tudok
betelni vele. Újra megmarkolja a hajamat, ezúttal nem bánom – még tetszik is. Ahogy a csípőcsontját
becézgetem, megfeszülnek az ujjai. A szeme csukva, a szája ernyedten puha, zihálva veszi a levegőt.
Amint a kezem felsiklik, és kigombolja a nadrágot, kinyílik a szeme, így méregetjük egymást. Lassan
leengedem a cipzárt, azután, hogy kezem átcsusszan a fenekére, s tenyeremben érzem puha domborulatát,
lehúzom róla a farmert.

Nem bírok uralkodni magamon. Meg akarom botránkoztatni… itt és most próbára tenni a korlátait. Nem
veszem le róla a szemem, csak tudatosan megnyalom az ajkam, mielőtt előrehajolok, és a bugyija
közepébe fúrom az orromat, hogy magamba szippantsam izgalmát. Behunyt szemmel adom át magam az
élvezetnek.

Istenem, milyen bódító.

– Mennyei az illatod. – Fojtott a hangom a vágyakozástól, s egyszeriben iszonyú kényelmetlennek érzem a
farmeromat. Meg kell szabadulnom tőle. Gyengéden visszafektetem az ágyra, és megragadom a jobb lábát,
hogy rövid úton megszabadítsam a tornacipőjétől és a zoknijától. Csak hogy gyötörjem, végighúzom
hüvelykujjam körmét a talpán, mire nyomban rázkódni kezd, de közben a száját eltátva megigézetten
figyel. Lehajolok, nyelvem is végigszalad a talpán, fogaimmal követem a hüvelykujjam által hagyott kis
rózsaszín vonalat. Hátradől az ágyon, behunyja a szemét, nyögdécsel. Annyira gyorsan és készségesen
reagál minden ingerre…

– Ó, Ana, mit meg nem tennék veled… – suttogom, s látom magam előtt, ahogyan játszószobámban
vonaglik: az oszlopos ágyhoz bilincselve, a padra fektetve, a keresztről lelógatva. Addig incselkednék
vele és gyötörném, amíg nem könyörögne… A gondolattól még szűkösebbnek érzem a farmeromat.

Bassza meg.

Kapkodva lehúzom a másik cipőjét és zokniját, majd a farmerét. Szinte csupaszon fekszik az ágyamban,
haja tökéletes keretbe foglalja az arcát, hosszú, sápadt lábszára hívogatón nyújtózik előttem.
Tapasztalatlanságát nem feledteti, de zihálva kapkod levegő után. Kíván. Le nem veszi rólam a szemét.

Még soha senkit nem basztam meg az ágyamban. Miss Steele ebben is első.

– Annyira gyönyörű vagy, Anastasia Steele. Alig várom, hogy beléd hatoljak. – Gyengéd a hangom; húzni
akarom kicsit, hogy lássam, meddig terjed szerény tudása. – Mutasd, hogy szoktál játszadozni magaddal –
kérem, és átható tekintettel figyelem.

A homlokát ráncolja.

– Ne szégyenlősködj, Ana, mutasd meg. – A legszívesebben elfenekelném, amíg szemernyi félénkség is
van benne.

Megrázza a fejét.

– Nem tudom, mire gondolsz.

Most szórakozik velem?

– Hogyan szoktad kielégíteni magad? Látni akarom.

Konokul hallgat. Láthatóan sikerült megbotránkoztatnom.

– Én nem szoktam – feleli végül elfúlón. Hitetlenkedve meredek rá. Még én is maszturbáltam, mielőtt
Elena belém mélyesztette a karmait.