E. L. James - Grey

Igen – hadd sírja ki magát, azután megnyugtatom.

Haragudtam rá, amiért elszaladt előlem. Mi a francért csinálta?

Annyira különbözik minden nőtől, akit ismerek. Még szép, hogy egészen másként reagált.

A szemébe kell néznem, magamhoz kell ölelnem. Majd túllépünk ezen is.

Belegondolok, mit csinálhat.

Ne!

Belém villan a pánik. S ha elment? Nem, azt nem tenné. Anélkül nem, hogy elköszönne. Felállok, kirontok
a szobából, le a lépcsőn. Nincs a nappaliban – akkor biztosan az ágyban van. Berohanok a hálóba.

Az ágy üres.

Rémület szorítja görcsbe a gyomromat. Nem, nem mehetett el! Az emelet – a szobájában kell lennie.
Hármasával szedem a fokokat, csak a hálószoba ajtaja előtt torpanok meg. Odabent van, sír.

Hála istennek.

Az ajtónak támasztom a fejemet, ahogy szétárad bennem a megkönnyebbülés.

Ne menj el. A gondolat is rettenetes.

Még szép, hogy ki kell sírnia magát.

Veszek egy nagy levegőt, és felsietek a játszószoba melletti fürdőbe, hogy szerezzek egy kis árnikakrémet,
Advilt és egy pohár vizet, majd visszatérek a szobájához.

Odabent még sötét van, bár a hajnalfény lassan kirajzolja a horizontot, beletelik néhány pillanatba, amíg
megtalálom az én gyönyörűségemet. Összegömbölyödik az ágy közepén, parányi és védtelen, fojtott
hangon zokog. Fájdalmának hangjai belém marnak, a levegőt is kipréselik belőlem. Soha egy alávetettem
sem volt rám ilyen hatással – bárhogy jajveszékelt. Nem értem. Miért érzem magam ilyen elveszettnek?
Leteszem a krémet, a vizet és a tablettákat. Felemelem a takarót, becsusszanok mellé, és kinyújtom a
karomat. Megdermed, egész teste azt sikoltja: Ne érj hozzám! A helyzet iróniája nem kerüli el a
figyelmemet.

– Sss – csitítgatom, abban a hiábavaló igyekezetben, hogy elapasszam a könnyeit. Nem válaszol. Fagyos,
engesztelhetetlen.

– Ne veszekedjünk, Ana, könyörgöm. – Alig észrevehetően ellazul, engedi, hogy a karomba vonjam, és
csodálatosan illatos hajába fúrjam az orromat. Édes az aromája, ahogy mindig, balzsam megtépázott
idegeimre. Gyengéd csókot lehelek a nyakába.

– Ne gyűlölj – mormolom, ahogy bőréhez nyomom az ajkamat. Nem szól, csak vigasztalan sírása szelídül
halk, fojtott szipogássá. Lassan elcsendesedik. Talán elaludt, de nem merem megnézni, nehogy
felriasszam. Legalább sikerült megnyugtatni.

A hajnal jön és megy, kitartóan világosodik, a fény betolakszik a szobába, és még mindig mozdulatlanul
fekszünk. Elkalandoznak a gondolataim, miközben a karomban tartom, a változó fény elvonja a
figyelmemet. Nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor csak feküdtem, és hagytam múlni a perceket,
szabadon kószálni a gondolataimat. Megnyugtat, ha elképzelem, mi mindent csinálhatunk a nap hátralévő
részében. Talán megmutathatnám a Grace-t.

Igen. Délután elmehetnénk vitorlázni.

Ha még szóba áll veled, Grey.

Megmoccan, megrezzen a lábfeje, ebből tudom, hogy ébren van.

– Hoztam neked néhány Advilt és egy kis árnikakrémet.

Végre reagál, lassan felém fordul a karomban. Elkínzott szeme engem néz, átható, fürkész a tekintete.
Olyan alaposan tanulmányoz, mintha először látna. Feszengek, mert szokás szerint most sem tudom, mit
gondol, mit lát – viszont határozottan nyugodtabb. Tárt karokkal üdvözlöm ezt a kis könnyebbséget.
Mégiscsak jól sül el ez a nap.

Az arcomat cirógatja, ujjai végigszaladnak az államon, a borostámat csiklandozza. Behunyom a szememet,
átadom magam az érintésének. Még mindig annyira új ez az érzés. Élvezem, ahogyan ártatlan ujjai
gyengéden simogatnak, hallgat a sötétség is. Nem bánom, ha megérinti az arcomat… vagy ha beletúr a
hajamba.

– Sajnálom – hallom.

Az elsuttogott szó meglepetésként ér. Még ő kér bocsánatot?

– Mit?

– Amit mondtam.

A megkönnyebbülés akadálytalanul árad szét a testemben. Megbocsát nekem. Különben pedig, igazat
mondott – elbaszott egy faszfej vagyok.

– Nem mondtál semmi olyat, amit ne tudtam volna. – Hosszú évek óta most először hallom, amint
bocsánatot kérek. – Ne haragudj, amiért fájdalmat okoztam.

A válla alig észrevehetően megemelkedik, mire magamban elmosolyodom. Felmentést adott. Jók vagyunk.
Minden oké. Micsoda megkönnyebbülés.

– Én kértem – szabadkozik.

Az biztos, bébi.

Idegesen nyel egyet.

– Nem hiszem, hogy megadhatom neked, amire szükséged van – jelenti ki kéretlen egyszerűséggel.

Megáll a világ.

Ne.

Mégsem vagyunk jók.

Tedd ezt rendbe, Grey.

– Te vagy minden, amire valaha vágytam.

Összeráncolja a homlokát. Vörös a szeme, és iszonyú sápadt, minden korábbinál sápadtabb. Furán
felkavaró látni.

– Én ezt nem értem. Nem vagyok engedelmes, és biztos lehetsz benne, hogy ezt soha többé nem engedem.
Neked pedig erre van szükséged, magad mondtad.

Helyben vagyunk: megadja a kegyelemdöfést. Túl messzire mentem. Lelepleződtem – fejemben újra
rajzani kezdenek az érvek, amelyekkel korábban próbáltam lebeszélni magam. Nem kész erre az életre.
Hogyan is ronthatnám meg? Még túl fiatal. Túlságosan ártatlan. Túlságosan… Ana.

Az álmaim pedig… csak álmok. Sosem válnak valóra.

Behunyom a szememet; rá se tudok nézni. Igaza van, jobb lesz neki nélkülem. Most, hogy már látta a
fenevadat, tudja, hogy sosem lenne képes együtt élni vele. El kell engednem – hadd járja a maga útját.
Kettőnknek nincs semmi esélye.

Koncentrálj, Grey.

– Igazad van. El kell hogy engedjelek. Csak ártok neked.

Elkerekedik a szeme.

– Nem akarok elmenni. – Könny gyűlik a szemébe, ott csillog hosszú, sötét pilláin.

– Én sem akarom, hogy elmenj. – Ez az igazság, és az érzés – a vészjósló, fenyegető érzés – visszatér, a
magáénak követel. A könnyek újra végigperegnek az arcán. Gyengéden elmorzsolok egy legördülő cseppet
a hüvelykujjammal, s mielőtt észbe kapnék, a szavak már ki is buknak belőlem. – Azóta élek, amióta
megismertelek. – Ujjam kirajzolja alsó ajkának vonalát. Meg akarom csókolni. Elfeledtetni vele mindent.
Elszédíteni, felajzani – tudom, hogy képes vagyok rá, valami mégis visszatart: óvatos, sebzett pillantása.
Miért akarna megcsókolni egy szörnyeteget? Talán eltaszítana magától, s nem biztos, hogy elviselnék még
egy visszautasítást. Szavai tovább kísértenek, sötét és elfojtott emlékeket idéznek.

Te aztán tényleg elbaszott egy idióta vagy.

– Én is – suttogja. – Beléd szerettem, Christian.

Emlékszem, amikor Carrick a fejesugrásra tanított: a lábujjaimmal kapaszkodtam a medence szélébe,
ahogy előregörnyedve a vízbe vetettem magam. Most is úgy érzem, mintha lassított felvételen zuhannék a
mélység felé.

Szeretni végképp nem szerethet.

Engem aztán nem. Nem!

Levegőért kapok, ahogyan súlyos szavai a mellemre telepszenek. Csak zuhanok és zuhanok, a sötétség a
karjába zár. Nem hallhatom őket, nem tudok velük mit kezdeni. Nem is tudja, mit beszél, kiről beszél –
miről beszél.

– Nem. – Hangom nyers a fájdalmas megértéstől. – Nem szerethetsz, Ana. Nem. Ez helytelen.

Rendbe kell tennem a dolgot. Nem szerethet egy szörnyeteget. Nem szerethet egy elbaszott idiótát. Mennie
kell, sőt menekülnie. Abban a pillanatban kristálytisztán látok mindent. Ez az én megvilágosodásom.
Sosem tehetem boldoggá. Nem adhatom meg neki, amire szüksége van. Nem hagyhatom, hogy ez így
menjen tovább. Véget kell érnie. Elkezdődnie sem lett volna szabad.

– Helytelen? Miért helytelen?

– Nézz csak magadra. Nem én vagyok az, aki boldoggá tesz. – Hangomból süt a fájdalom, ahogyan a
mélység egyre csak húz lefelé, a kétségbeesés sötétjébe.

Soha senki nem fog szeretni.

– De hát boldoggá teszel. – Még most sem érti.

Nézz már magadra, Anastasia Steele. Teljesen őszintének kell lennem vele.

– Nem hinném. Attól aligha leszel boldog, amit csinálni akarok veled.

Hunyorog, pillái megreszketnek hatalmas, sebzett szeme felett, miközben átható tekintettel keresi az
igazságot.

– Sosem lépünk túl ezen, igaz?

Csak megrázom a fejemet, mert nem tudom, mit mondhatnék. Egyszerűen nem illünk össze. Behunyja a
szemét, mintha újra megsebezném, és amikor kinyitja, mély eltökéltséget látok a tekintetében. A könnye is
elapad. A vér dobolni kezd a fülemben, úgy zakatol a szívem. Előre tudom, mit fog mondani. Előre
rettegek attól, mit fog mondani.

– Hát, akkor jobb, ha megyek. – Fájdalmasan összerezzen, ahogy felül.

Most? Most nem mehet el.

– Ne, ne menj. – Szabadesésben zuhanok, egyre mélyebbre és mélyebbre. Iszonyú félreértésként élem
meg, hogy menni akar. Az egész az én hibám, de tényleg nem maradhat, ha így érez velem kapcsolatban.
Egyszerűen nem.

– Nincs értelme maradni – mondja ki a nyilvánvalót, azzal kecsesen, még most is fürdőköpenyben felkel
az ágyból. Tényleg elmegy. Nem tudom elhinni. Felkászálódom, hogy megállítsam, de a puszta tekintetével
a földhöz szegez, olyan komor, fagyos és távoli az arca – mintha nem is az én Anám lenne.

– Szeretnék egyedül átöltözni, ha nem baj. – Mennyire üres és szenvtelen a hangja, ahogy elfordul és
távozik, becsukja maga mögött az ajtót. Meredten nézek utána.

Egy napon belül másodszor zár ki az életéből.

Felülök, a kezembe temetem arcomat, próbálok megnyugodni, próbálok racionálisan közelíteni az
érzelmeimhez.

Belém szeretett?

Hogy történhetett meg? Hogyan?

Tényleg idióta vagy, Grey.

Ez mindig is benne volt, nem igaz? Olyasvalakivel, mint ő? Egy ilyen kedves, ártatlan, mégis
rettenthetetlen lánnyal? Mindig is benne volt, hogy csak akkor ismeri fel az igazi énemet, amikor már
késő. S hogy ezzel ekkora gyötrelmet okozok neki.

Miért olyan fájdalmas mégis? Úgy érzem, mintha tűkkel döfködnék a tüdőmet. Talán egyedül akar lenni, de
ha elmegy, nekem is szükségem van a ruhámra.

Zuhanyozik, amikor benyitok a hálóba, így gyorsan magamra kapom a farmeromat és egy pólót – feketét,
ami tökéletesen illik a kedélyállapotomhoz. Felkapom a telefonomat, aztán csak őgyelgek a lakásban.
Kísértést érzek, hogy leüljek a zongorához , ám ehelyett tétován állok a szoba közepén, és nem érzek
semmit.

Üres vagyok.

Koncentrálj, Grey! Ez a helyes döntés. Engedd elmenni.

Életre kel a telefonom. Welch az. Megtalálta Leilát?

– Welch.

– Híreim vannak, Mr. Grey. – A telefonban olyan a hangja, mintha kövek görögnének egy kút fenekén.
Tényleg felhagyhatna a dohányzással.

– Megtalálta? – Kezdek feléledni.

– Nem, uram.

– Akkor mi van? – Mi a francért zavar?

– Leila elhagyta a férjét. A férfi végül bevallotta, és azt mondja, mossa kezeit.

Ez tényleg nagy újság.

– Értem.

– Sejtelme sincs róla, hol lehet, de szagot fogott. Tudni akarja, ki érdeklődik ennyire a felesége iránt, bár
ő nem egészen így fogalmazott.

Leküzdöm feltörő haragomat.

– Mennyit akar?

– Kétezret említett.

– Micsoda? – Kezdem elveszíteni a türelmemet. Miért nem vallotta be egyszerűen, hogy Leila faképnél
hagyta? – Kurvára jobban tette volna, ha még az elején megmondja az igazat. Mi a száma? Majd én
felhívom. Ez így rohadtul nem jó, Welch.

Felnézek. Ana topog esetlenül a nappali ajtajában, farmerban és egy ronda pulóverben. Elkerekedik a
szeme, és feszült az arca. Lába mellett ott a bőröndje.

– Találja meg – reccsenek rá Welchre, mielőtt leteszem. Ez ráér később is.

Ana a kanapéhoz lép, ahol a hátizsákjából előveszi a laptopot, a telefont és a kocsi kulcsát. Vesz egy nagy
levegőt, mielőtt a konyhába lép, és mindent letesz a pultra.

Mi az ördög? Vissza akarja adni a dolgait?

Ahogy felém fordul, hamuszürke arcáról végtelen eltökéltséget olvasok le. A konokságot, amit oly jól
ismerek.

– Kérem a pénzt, amit Taylor kapott a Bogárért. – Nyugodt, de színtelen a hangja.

– Semmit sem kell visszaadnod, Ana… ez a tiéd. – Nem teheti velem. – Kérlek, vidd el.

– Nem, Christian. Csak ideiglenesen fogadtam el, és már nincs rá szükségem.

– Legyen már eszed, Ana!

– Nem kell semmi, ami rád emlékeztetne. Csak kérem a pénzt, amit Taylor kapott a kocsimért. –
Hangjában nyoma sincs érzelemnek.

El akar felejteni.

– Tényleg meg akarsz sérteni?

– Nem. Én csak próbálom megóvni magam.

Hát persze – megóvja magát ettől a szörnyetegtől.

– Kérlek, Ana, vidd el őket.

Még az ajka is sápadt.

– Nem akarok veszekedni, Christian, csak kérem a pénzt.

A pénzt. A végén mindig minden erről szól, erről a kurva pénzről.
– Csekket is elfogadsz? – csattanok fel.
– Igen. Szerintem van rá fedezeted.
Pénzt akar, hát pénzt adok neki. Beviharzom a dolgozószobámba, közben alig tudok uralkodni magamon.
Az íróasztalom mögül hívom Taylort.
– Jó reggelt, Mr. Grey.
Nem fogadom a köszönését.
– Mennyit kapott Ana Volkswagenéért?
– Tizenkétezret, uram.
– Olyan sokat? – Cudar kedvem ellenére meglepődöm.
– Veterán autó – feleli magyarázatként.
– Értem. Haza tudná vinni Miss Steele-t?
– Természetesen. Azonnal jövök.
Leteszem, és a fiókból előveszem a csekk-könyvemet. Eközben eszembe jut Welch és Leila seggfej férje.
Mindig az a kurva pénz!
Mérgemben megduplázom az összeget, amit Taylor kapott a tragacsért, majd becsúsztatom a csekket egy
borítékba.
Amikor visszatérek, még mindig a konyhai pultnál ül, elveszetten, szinte mint egy gyerek. Átadom a
borítékot, de a láttára minden dühöm elpárolog.
– Taylor jó árat kapott érte… igazi klasszikus – szabadkozom motyogva. – Megkérdezheted tőle, ő majd
hazavisz. – Biccentek a nappali ajtaja felé, ahol Taylor várakozik.
– Nem kell, kösz. Egyedül is hazatalálok.
Ne! Legalább egy fuvart fogadj el, Ana. Miért csinálja ezt?
– Tényleg mindenben ellent kell mondanod?
– Miért változtatnék egy jó szokáson? – Üres pillantást vet rám.
Dióhéjban ennyi, ezért volt kezdettől kudarcra ítélve a megállapodásunk. Egyszerűen nem való erre – a
lelkem mélyén mindig is tudtam. Behunyom a szememet.
Ekkora idiótát.

Gyengédebb megközelítéssel próbálkozom, könyörgőre fogom.

– Kérlek, Ana. Engedd, hogy Taylor hazavigyen.

– Hozom az autót, Miss Steele – jelenti be Taylor csendes eltökéltséggel, majd távozik. Talán rá hallgat.
Mire megpördül, Taylor már el is indul a mélygarázs felé, hogy kiálljon a kocsival.

Visszafordul felém, a szeme hirtelen elkerekedik. Én pedig visszafojtom a lélegzetemet is. Még most sem
hiszem el, hogy itt hagy. Most utoljára látom, és olyan végtelenül szomorú. Belém hasít a tudat, hogy én
tehetek erről. Teszek felé egy bizonytalan lépést; még egyszer utoljára magamhoz akarom ölelni, és
könyörögni, hogy maradjon.

Hátralép; a gesztus nem hagy kétséget afelől, mit gondol rólam. Sikerült elűznöm magamtól.

Megdermedek.

– Nem akarom, hogy elmenj.

– Nem maradhatok. Tudom, mit akarok, és te nem adhatod meg nekem, ahogyan én sem azt, amire neked
szükséged van.

Jaj, kérlek, Ana – csak hadd öleljelek át még egyszer. Hadd érezzem az édes illatodat. Hadd érezzelek a
karomban. Újra felé lépek, de ő feltartott kézzel megállít.

– Kérlek… ne. – Visszahúzódik, arcáról süt a páni rémület. – Képtelen vagyok rá. – Felkapja a bőröndjét
és a hátizsákját, és az előtér felé indul. Követem, meghunyászkodva és tehetetlenül kullogok utána,
tekintetemmel apró alakjára tapadok.

Az előtérben hívom a liftet. Nem tudom levenni róla a szememet… finoman metszett, éteri arcáról, az
ajkáról és a sötét szempillákról, melyek legyezőszerűen szétterülnek, hogy árnyat vessenek sápadt bőrére.
Cserbenhagynak a szavak, miközben próbálok emlékezetembe vésni minden részletet. Nincs csattanós
végszó, elmés megjegyzés, dölyfös búcsú. Nincs semmi – csak az ásító üresség a mellemben.

Amint nyílik a liftajtó, Ana azonnal belép. Akkor visszafordul felém, az álarc egy pillanatra lehullik, és
meglátom: gyönyörű arca saját fájdalmam tükörképe.

Ne… Ana. Ne menj.

– Ég veled, Christian.

– Ana… ég veled.

Az ajtó becsukódik, s ő eltűnik.

A padlóra rogyok, kezembe temetem az arcomat. Az űr hatalmasra nő bennem, azzal fenyeget, hogy örökre
elnyel.

Mit tettél, Grey?

AMIKOR ÚJRA FELNÉZEK, az előtérben felakasztott festmények mosolyt csalnak az ajkamra. Az
idealizált anyaság képei: madonnák, akik, ha épp nem gyermeküket csodálják, rosszallóan tekintenek le
rám.

Teljes joggal. Elment. Tényleg elment. A legjobb dolog, ami valaha történt velem. Miután azt mondta,
hogy sosem hagy el. Megígérte, hogy sosem hagy el. Behunyom a szememet, kizárom az élettelen és
szánakozó pillantásokat, a falnak támasztom a fejemet. Oké, álmában mondta, de amilyen idióta vagyok,
mégis elhittem. Pedig valahol mélyen mindig tudtam, hogy nem illek hozzá, hogy túlságosan jó nekem. Így
kellett lennie.

De akkor miért ilyen szar érzés? Miért szenvedek ennyire?

Csilingelés jelzi, hogy visszatért a lift, mire felpattan a szemem, a szívem a torkomban dobog. Visszajött.
Moccanni is képtelen vagyok. Csak nézem, ahogy kinyílik az ajtó – és Taylor lép ki, majd megtorpan.

Basszus, mióta ücsöröghetek itt?

– Hazavittem Miss Steele-t, Mr. Grey – közli olyan hangon, mintha minden reggel ebben a testhelyzetben
találna.

– Hogy érzi magát? – kérdem olyan szenvtelen hangon, amennyire tőlem telik, pedig tényleg tudni akarom.

– Zaklatott, uram. – Ő sem adja jelét érzelemnek.

Egy biccentéssel elbocsátom, mégsem távozik.

– Hozhatok valamit, uram? – kérdi, a helyzethez képest kissé túl előzékenyen.

– Nem. – Csak menjen. Hagyjon magamra.

– Uram – bólint, azzal távozik. Otthagy az előtér padlóján.

Bármily szívesen ücsörögnék itt egész nap, és dagonyáznék az önsajnálatban, nem tehetem. Beszélnem kell
Welchcsel, meg persze Leila toprongy férjével.

Rám fér egy zuhany is. A forró víz talán lemossa rólam ezt a fájdalmat.

Ahogy felállok, megérintem az előteret uraló míves faragott asztalt, ujjaim szórakozottan követik az
intarzia vonalait. Szívesen megkeféltem volna ezen Miss Steele-t. Lehunyom a szemem, elképzelem
széttárt tagokkal, hátravetett fejjel és gyönyörtől elnyílt ajakkal, ahogyan dús haja leomlik az asztal
peremén. A francba, már a gondolattól megkeményedem.

Elég.

A kín belemarkol a gyomromba, hogy kifacsarja.

Elment, Grey. Jobb, ha hozzászoksz.

Az évek alatt begyakorolt önuralommal ráveszem a testemet, hogy engedelmeskedjen.

A ZUHANY SZINTE PERZSEL, csak egy-két fokkal lehet hidegebb a gőznél, épp ahogy szeretem.
Hosszan állok a vízpermet alatt, próbálom őt elfelejteni. Remélem, hogy a forróság kisüti az agyamból, és
lemossa az illatát a testemről.

Ha egyszer menni akar, nincs visszaút.

Soha.

Zord eltökéltséggel dörzsölök sampont a hajamba.

Jobb így.

Élesen beszívom a levegőt.

Nem. Nem jobb így.

A sistergő víz felé emelem az arcomat. Egyáltalán nem jobb így – hiányozni fog. A csempéhez nyomom a
homlokomat. Az éjjel még itt volt velem. Kezemre meredek, ujjaimmal cirógatom a csempék fugáját, ahol
tegnap még ő kapaszkodott a falba.

Picsába az egésszel.

Elzárom a vizet, kilépek a zuhanyfülkéből. Ahogy a derekamra kerítek egy törülközőt, tudatosul bennem:
mostantól minden nap sötétebb és üresebb lesz, csak mert többé nem oszthatom meg vele.

Nincs több pengeváltás, több szórakoztató e-mail.

Nincs többé az az okos szája.

Nincs több kíváncsiság.

Tündöklő kék szeme többé nem kémlel alig leplezett gúnnyal… vagy döbbenettel… vagy vágyakozással.
Meredten nézek a komor faszfejre a tükörben.

– Kellett ez neked, te barom? – mordulok rá. Gúnyos megvetéssel visszhangozza szavaimat, majd
hunyorogva bámul, szürke szemében végtelen nyomorúság.

– Jobb is neki nélküled. Sosem leszel az, akire vágyik. Nem adhatod meg neki, amire szüksége van. Neki
szívecskék kellenek, meg virágeső. Jobbat érdemel nálad, te elbaszott kis pöcs. – Viszolyogva fordítok
hátat a dühtől eltorzult arcnak.

Pokolba a borotválkozással.

A fiókos szekrény előtt megtörülközöm, majd előveszek egy alsót és egy tiszta pólót. Ahogy elfordulok,
kis dobozkát látok a párnámon. Mintha újra megnyílna alattam a föld, hogy felfedje az ásító mélységét,
ami sötét torkával csak engem vár. Haragom félelembe fordul.

Valami tőle. Mit akart adni? Félredobom a ruháimat, és veszek egy nagy levegőt, mielőtt leülök az ágyra,
és kézbe veszem a dobozkát.

Egy vitorlázógép. Egy Blaník L23-as makett építőkészlete. A dobozka tetejéről kézzel írott üzenet hullik le
és vitorlázik a takaróra.
A boldogabb időkre emlékeztetett.

Köszönöm őket.

Ana

Tökéletes ajándék egy tökéletes lánytól.

A fájdalom pengeként mar belém.

Miért ilyen gyötrelmes? Miért?

Rég elfeledett ocsmány emlék ébredezik bennem, újra próbálja belém mélyeszteni a karmait. Nem. Oda
soha többé nem akarok visszatérni. Felkelek, az ágyra hajítom az ajándékot, és felöltözöm. Miután végzek,
felveszem a dobozt és a kézzel írt üzenetet, azzal elindulok a dolgozószobám felé. Talán a trónomon ülve
jobban tudom kezelni ezt.

RÖVID SZÓVÁLTÁST FOLYTATUNK Welchcsel. Még rövidebbet Russell Reeddel – a nyomorult
féreggel, akihez Leila feleségül ment. Nem tudtam, hogy egy görbe éjszakán keltek egybe Vegasban. Nem
csoda, ha tizennyolc hónap alatt becsődölt a házasságuk. A nő már tizenkét hete faképnél hagyta. De hol
vagy most, Leila Williams? Mit csináltál idáig?

Rá koncentrálok, a múltja ismeretében próbálok rájönni, hol lehet. Tudnom kell. Tudnom kell, hogy nincs
baja. S hogy miért jött. Miért épp hozzám.

Többet akart, míg én nem, de ez már régen történt. Könnyedén elváltunk, kölcsönös megegyezéssel
felbontottuk másként példaértékű megállapodásunkat. Mindig pajkos és csintalan volt a társaságomban,
nem véletlenül – egy napon sem lehet emlegetni a megtört szerencsétlennel, akit Gail leírt.

Emlékszem, mennyire élvezte a kis játszadozásainkat. Imádta a perverzióimat. Felszínre bukik egy emlék:
összekötöm a nagylábujjait, és úgy fordítom a lábfejét, hogy ne tudja összeszorítani a fenekét, miáltal
elkerülhetné a fájdalmat. Igen, imádta az összes szarságot, ahogy én is. Alávetettnek született – épp csak a
figyelmemet nem tudta megragadni, mint Anastasia Steele.

Mellette sosem tudtam így felszabadulni.

Meredten nézem a vitorlázógép makettjét, ujjammal követem a dobozka éleit, és tudom, hogy Ana is ezt
tette.

Az én édes Anastasiám.

Mennyire más, mint a többiek. Az egyetlen, aki elfutott előlem – és az egyetlen, aki nem adhatja meg, amit
akarok.

Nem értem.

Életre keltem, amióta megismerkedtünk. Az elmúlt néhány hét volt életem legizgalmasabb,
leglenyűgözőbb, legkiszámíthatatlanabb időszaka. Az unott szürkeség után hirtelen egy színpompás
világban találtam magam – Ana mégsem adhatja meg nekem, amire szükségem van.

Kezembe temetem az arcomat. Sosem fogja szeretni, amit csinálok. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy
majd lépésenként haladunk a durvább dolgok felé, de ez sosem fog megtörténni. Jobb neki nélkülem.

Mihez kezdene egy elcseszett szörnyeteggel, aki még az érintését is képtelen elviselni?

Pedig még egy kis ajándékkal is gondolt rám. Ki teszi ezt meg, a családomat leszámítva? Tovább
nézegetem a dobozt, aztán kinyitom. Az összes műanyag alkatrész egyetlen keretben, takarosan celofánba
csomagolva. Eszembe jut a sikoltozása, amikor feje tetejére állítottam a gépet – ahogy feltartott kézzel
kapaszkodott meg a plexitetőben. Nem tudom megállni mosoly nélkül.

Istenem, micsoda móka volt – mintha csak meghúzkodtam volna a copfját a játszótéren. Ana befont
hajjal… tüstént száműzöm a gondolatot. Nem akarok emlékezni rá, sem az első közös fürdőnkre. Hiszen
nem maradt belőle más, csak a tudat, hogy soha többé nem látom.

A mélység ásítozva megnyílik.

Ne. Ne már megint.

Össze kell raknom a gépet, az majd elvonja a figyelmemet. Feltépem a celofánt, elolvasom az útmutatót.
Ragasztóra lesz szükség. Beletúrok a fiókba.

Jaj, ne. A fiók mélyén ott lapul a vörös dobozka, benne a Cartier fülbevalóval. Nem nyílt alkalmam rá,
hogy odaadjam neki – s most már soha nem is nyílik.

Hívom Andreát, üzenetet hagyok a mobilján, hogy mondja le az estét. Nem bírnék ki egy fogadást, a
partnerem nélkül nem.

Kinyitom a dobozkát, és tanulmányozom a fülbevalót. Gyönyörű: egyszerű, mégis elegáns, akár az
elbűvölő Miss Steele… aki ma reggel elhagyott, mert megfenyítettem… mert átléptem a határt. Újra a
tenyerembe temetem az arcomat. De hát ő akarta! Nem állított le. Engedte, mert szeret. A gondolat olyan
ijesztő, hogy nyomban félresöpröm. Nem szerethet. Pofonegyszerű: senki sem érezhet irántam így. Senki,
aki ismer.

Lépj tovább, Grey. Összpontosíts.

Hol az a rohadt ragasztó? Bevágom a fülbevalót a fiókba, majd folytatom a keresést. Semmi.

Megcsörgetem Taylort.

– Mr. Grey?

– Modellragasztóra van szükségem.

Egy pillanatig hallgat.

– Milyen modellhez, uram?

– Egy vitorlázógép makettjéhez.

– Balsafa vagy műanyag?

– Műanyag.

– Olyan akad. Rögtön viszem, uram.
Megköszönöm, kissé zavartan, amiért van modellragasztója. Néhány perccel később bekopogtat.
– Jöjjön be.
A dolgozószobámba lép, és apró műanyag tubust helyez az asztalomra. Nem megy el magától, ezért rá kell
kérdeznem.
– Miért van magának ilyen?
– Én is repülőt építek. – Elvörösödik.
– Valóban? – Felkelti a kíváncsiságomat.
– A repülés volt az első szerelmem, uram.
Nem értem.
– Színvakság – teszi hozzá.
– Ezért lett tengerészgyalogos?
– Igen, uram.
– Hát, köszönöm.
– Nincs mit, Mr. Grey. Evett már valamit?
Meglepetésként ér a kérdése.
– Nem vagyok éhes, Taylor. Kérem, menjen, töltse a napot a lányával. Majd holnap találkozunk, addig
nincs szükségem magára.
Ahogy tovább toporog, egyre ingerültebb leszek. Menj már.
– Jól vagyok. – Elcsuklik a hangom.
– Uram. – Bólint. – Akkor holnap.
Kurta biccentéssel elbocsátom, ő pedig távozik.
Mikor történt utoljára, hogy Taylor meg akart etetni? Szarabbul festhetek, mint hittem. Duzzogva nyúlok a
ragasztó után.
A VITORLÁZÓGÉP A TENYEREMEN pihen. Büszkén csodálom, közben a siklás emlékei tudatom
határait feszegetik. Anastasiát alig lehetett felkelteni, gondolok bele mosolyogva, de miután sikerült,
mindvégig lehengerlő és nehezen kezelhető, mégis gyönyörű és szórakoztató maradt.
Jesszusom, mekkorát mulattunk: az a kislányos izgalom, ahogy sikongatott, s utána az a csók…

Az első kísérletem a többre. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi boldog emléket gyűjtöttem be.
A fájdalom újra felszínre bukik – nyaggat, gyötör, s emlékeztet rá, mit veszítettem.
Koncentrálj a makettre, Grey.
Még hátravannak a matricák; ez a legkényesebb rész.
VÉGRE AZ UTOLSÓ IS felkerül és szárad. A gépemnek saját lajstromszáma is van. November. Kilenc.
Öt. Kettő. Echo. Charlie.
Echo Charlie.
Felnézek. Már fakulnak a fények, késő van. Az első gondolatom az, hogy megmutathatnám Anának.
Csakhogy Ana nincs többé.
Összeszorítom a fogamat, és megfeszítem a vállamat. Ahogy lassan felállok, rádöbbenek, hogy egész nap
nem ettem és nem ittam, ettől lüktet a fejem.
Szarabbul nem is érezhetném magam.
Vetek egy pillantást a telefonra, hátha hívott, de csak Andrea üzent.
Estély lemondva.

Remélem, nincs baj.

A

Még Andrea üzenetét olvasom, amikor megcsörren a telefon. A szívem rögtön felgyorsul, majd
visszalassul, amint felismerem Elena számát.
– Halló. – Nem bajlódom azzal, hogy leplezzem csalódottságomat.
– Ez neked köszönés, Christian? Mi a bajod? – Jóindulatúan korhol.
Kinézek az ablakon. A szürkület rátelepszik Seattle-re. Egy pillanatra eltűnődöm, mit csinálhat Ana. Nem
akarom elárulni Elenának, mi történt; nem akarom hangosan is kimondani, hogy ettől valósággá váljon.
– Mi az, Christian? Mondd el. – A hangja egyszeriben nyers és bosszús lesz.
– Elhagyott – mormolom kényszerűen.
– Ó. – Elena meglepődik. – Akarod, hogy átmenjek?
– Nem.
Vesz egy nagy levegőt.
– Nem mindenkinek való ez az élet.
– Tudom.
– A fenébe, Christian, ezt hallgatni is rossz. Ne menjünk el vacsorázni?
– Ne.
– Átmegyek.
– Ne, Elena. Nincs kedvem senkihez. Fáradt vagyok, egyedül akarok lenni. Majd felhívlak valamikor a
héten.
– Christian… szerintem így a legjobb.
– Tudom. Szia.
Leteszem. Nem akarok társalogni vele. Ő biztatott, hogy repüljek Savannah-ba; talán azt is tudta, hogy
eljön ez a nap. Haragos pillantást vetek a telefonra, majd ledobom az asztalra, és indulok, hogy keressek
valami ennivalót.
FELMÉREM a hűtő tartalmát.
Semmi se vonz.
A szekrényben találok sós pálcikát. Feltépem a zacskót, és enni kezdek, egyiket a másik után, miközben az
ablakhoz megyek. Odakint már besötétedett, a szakadó esőben fények pislákolnak. Minden megy a maga

útján.
Lépj tovább, Grey.
Lépj tovább.

2011. június 5., vasárnap

A hálószoba mennyezetét bámulom. Elkerül az álom. Ana illatával kínzom magam, amelyet még most is
érezni az ágyneműn. A párnába fúrom az orromat, úgy szívom magamba. Maga a menny és a pokol.
Felötlik bennem, milyen szép lenne így megfulladni.
Szedd már össze magad, Grey.
Fejben visszajátszom a reggeli eseményeket. Alakulhattak volna másképpen? Elvből nem csinálok ilyet,
csak időpocsékolás, mégis azt firtatom, hol hibáztam. Bárhonnét nézem, a zsigereimben tudom, hogy akár
ma reggel, akár egy hét, egy hónap vagy egy év múlva, de el kellett jutnunk ide. Akkor már jobb, hogy
megtörtént, mielőtt még több fájdalmat okoztam volna.
Anastasia talán most is összegömbölyödve fekszik a fehér ágyában. Nem tudom elképzelni őt az új
lakásában – ott nem jártam –, de látom azt a vancouveri szobát, ahol egy ágyban feküdtünk. Megcsóválom
a fejemet – évek óta nem aludtam olyan békésen. A rádiós ébresztő szerint hajnali kettő van, vagyis két
órája fekszem itt, míg a fejemben kavarognak a gondolatok. Veszek egy nagy levegőt, még egyszer
teleszívom magam az illatával, majd behunyom a szememet.
Mami nem lát. Itt állok előtte, mégsem lát. Nyitott szemmel alszik. Vagy beteg.

Csörgést hallok. A kulcsai. Visszajött.

Futok és elrejtőzöm, összehúzom magam a konyhaasztal alatt. Az autóim itt vannak velem.

Bamm! Ijedten összerezzenek, ahogy bevágódik az ajtó.

Az ujjaim közt látom mamit. Felé fordítja a fejét, de tovább alszik a kanapén. Ő nagy csizmát visel fényes
csattal, és a mamival kiabál. Megüti az övével. Kelj fel! Kelj fel! Te elbaszott idióta! Te elbaszott idióta!
Mami feljajdul. Panaszos hangon.

Ne. Ne üsd a mamit. Ne üsd a mamit.

Odaszaladok, és csak püfölöm és püfölöm.

Ő csak nevet, és pofon vág.

Ne!, kiáltja a mami.

Te elbaszott idióta.

Mami kicsire összehúzza magát. Kicsire, mint én. És csak hallgat. Te elbaszott idióta! Te elbaszott idióta!
Te elbaszott idióta!

Az asztal alatt vagyok. A fülemre szorítom a kezemet, és behunyom a szemem. A hangok elhallgatnak.
Elfordul, és látom a csizmáját, ahogy döngő léptekkel bemegy a konyhába. Magával viszi az övet, a lábát
csapdossa vele. Meg akar találni. Lehajol, és elvigyorodik. Nagyon büdös. A cigarettától, az italtól, a
rossz szagoktól. Hát itt vagy, te kis szaros.

Rémisztő sikolyra ébredek. Úszom a verítékben, a szívem a torkomban dobog. Hirtelen mozdulattal
felülök.
A picsába!
A rettenetes hang belőlem tört fel.
Nagy levegőt veszek, próbálok szabadulni a veríték, az olcsó whisky és a Camel cigaretta áporodott
bűzétől.
Te aztán tényleg elbaszott egy idióta vagy.
Ana szavai visszhangoznak a fülemben.
Az ő szavai.
Bassza meg.
Nem tudtam segíteni a narkós kurván.
Próbáltam. Isten a tanúja, hogy próbáltam.
Hát itt vagy, te kis szaros.
De Anán segíthetek.
Ha elengedem.
El kell engednem.
Nincs szüksége erre a szarságra.
Vetek egy pillantást az órára: fél négy. Kivánszorgok a konyhába, s miután iszom egy nagy pohár vizet, a
zongorához megyek.
MIRE ÚJRA FELRIADOK, már világosodik, kora reggeli napfény tölti be a szobát. Anáról álmodtam:

csókolgatott, nyelve összefonódott az enyémmel, míg ujjaim a hajával. Hozzám préselte fenséges testét,
összekötözött csuklójával a feje felett.

Hol lehet?

Egy áldott pillanatra elfeledkezem az egész tegnapról – csak hogy utána minden a nyakamba zúduljon.

Elment.

A francba.

Vágyam kézzelfogható bizonysága a matrachoz nyomódik, de a tündöklő szempárt felhőző fájdalom és
megalázottság emléke gyorsan megoldja a problémát.

Pocsékul érzem magam, csak fekszem a hátamon, és meredten nézem a plafont. Előttem az egész nap, s
évek óta most először fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. Még egy pillantás az órára: 5:58.

Talán ideje futni egyet.

PROKOFJEV ZENÉJE HARSOG a fülemben, „A Montague-k és Capuletek érkezése”, ahogy a kora
reggeli fényben és csendben a Negyedik sugárutat rovom. Sajog mindenem – szúr a tüdőm, és lüktet a
fejem, közben a veszteség ásító, tompa fájdalma elevenen felfal. Futni sem tudok, bárhogy próbálok, meg
kell állnom, hogy zenét váltsak, és magamba szívjam az éltető levegőt. Ide valami más kell…
erőszakosabb. A „Told neki”, a Black Eyed Peastől. Felveszem a tempót.

Azon kapom magam, hogy a Vine Streeten rohanok, s bármekkora őrültség, abban reménykedem, hogy
láthatom. Ahogy közeledem, a szívem egyre vadabbul zakatol, nyugtalanságom csak fokozódik. Nem is
látni akarom, csak tudni, hogy rendben van. Nem, ez nem igaz. Látni akarom. Végül elviharzom az épület
előtt.

Minden csendes. Egy Oldsmobile halad el lépésben, majd két kutya hosszú pórázon, épp csak az
épületben nincs jele életnek. Miután átkelek az úttesten, megtorpanok a szemközti járdán, és beveszem
magam az első kapualjba, hogy kicsit kifújjam magam.

Az egyik szobában összehúzták a függönyöket, a többiben nem. Talán az az ő szobája. Talán még mindig
alszik – ha egyáltalán itt van. Rémálomba illő jelenetek sorjáznak a szemem előtt: múlt éjjel elment
bulizni, berúgott, találkozott valakivel…

Ne.

A torkomban keserű epe tolul fel a gondolatra, hogy valaki más érinti, valami seggfej sütkérezik a
mosolya fényénél; eléri, hogy feloldódjon, hogy nevessen – hogy elélvezzen. Minden lelkierőmre szükség
van, hogy ne rontsak ajtóstul a házba meggyőződni arról, hogy itt van, és egyedül.

Az egészet magadnak köszönheted, Grey.

Felejtsd el. Nem hozzád való.

Arcomba húzom Seahawks baseballsapkámat, majd végigsprintelek a Nyugati sugárúton.

Brutális féltékenységi roham tölti ki bennem az űrt. Gyűlölöm – felkavar valamit a lelkem mélyén, amit
tényleg nem akarok viszontlátni. Tovább gyorsítok, mintha így távolabb kerülhetnék az emléktől, a
fájdalomtól, Anastasia Steele-től.

SZÜRKÜLET TELEPSZIK Seattle-re. Felállok, és kinyújtózom. Egész nap az íróasztalomnál dolgoztam,
csomó mindent elintéztem. Ros velem együtt keményen hajtott: elkészítette és elküldte az SIP előzetes
üzleti tervét, a felvásárlási szándéknyilatkozattal együtt.

Így legalább Anán tudom tartani a szemem.

A gondolat egyszerre fájdalmas és ígéretes.

Elolvastam, majd kiegészítettem két szabadalmi kérelmet, több szerződést és egy új sémavázlatot, hogy
amíg elveszem a részletekben, addig se kelljen rá gondolnom. A kis vitorlázógép most is itt fekszik az
asztalomon, incselkedik velem – a boldogabb időkre emlékeztet, ahogy ő fogalmazott. Elképzelem,
ahogyan a dolgozószobám ajtajában állt, az én pólómban, végtelen combjával és kéklő szemével, majd
elcsábított.

Egy újabb első alkalom.

Hiányzik.

Tessék, bevallottam. Ránézek a telefonomra, de hiába reménykedem, csak Elliot üzent.

Egy sör, nagyágyú?

Válaszolok:

Nem megy. Dolgozom.

Elliot nem késlekedik:
Akkor baszódj meg.

Ja. Baszódjak meg.

Anától semmi, se nem fogadott hívás, se olvasatlan e-mail. A görcsös fájdalom a gyomromban csak
erősödik. Nem fog hívni. Részéről vége. Távol akar kerülni tőlem, amiért nem is hibáztatom.

Így lesz a legjobb.

A környezetváltozás kedvéért a konyha felé indulok.

Gail visszatért. A konyha csillog-villog, és valami rotyog a tűzhelyen. Finom az illata… de nem vagyok
éhes. Belép, miközben a készülő étellel szemezek.

– Jó estét, uram.
– Gail.
Megtorpan – meglepődik valamin. Rajtam? Basszus, ilyen szarul nézek ki?
– Francia rakott? – tudakolja bizonytalan hangon.
– Jöhet – mormolom.
– Két személyre? – kérdezi.
Meredten nézem, mire lesüti a szemét.
– Csak egyre.
– Tíz perc? – remeg meg újra a hangja.
– Rendben. – Fagyos a hangom.
Távozni készülök.
– Mr. Grey? – állít meg.
– Mi az, Gail?
– Semmi. Elnézést a zavarásért. – Elfordul, hogy megkeverje az ételt, míg én indulok, hogy vegyek még
egy zuhanyt.
Jesszusom, még a személyzetem is látja, hogy valami rohadtul bűzlik Dániában.

2011. június 6., hétfő

Rettegek lefeküdni. Éjfél elmúlt, fáradt vagyok, mégis a zongoránál ülök, újra és újra Bach Marcellóját
játszom. Közben arra emlékezem, ahogyan a vállamra hajtotta a fejét, s szinte az orromban érzem édes
illatát.

A rohadt életbe, nem azt mondta, hogy próbálkozni fog?

Abbahagyom a játékot, s ahogy a kezembe temetem arcomat, könyökkel leütök két hamis akkordot. Azt
ígérte, próbálkozni fog, mégis elbukott a legelső akadálynál.

Azután elrohant.

Miért ütöttem olyan erősen?

A lelkem mélyén tudom a választ – mert erre kért, én pedig túl önhitt és önző voltam ahhoz, hogy
ellenálljak a kísértésnek. Elcsábultam a kihívástól, és megragadtam az alkalmat, hogy továbblépjünk oda,
ahol mindig is lenni akartam. Ő pedig nem mondta ki a pánikszót, pedig nagyobb fájdalmat okoztam neki,
mint amit képes elviselni – holott megígértem neki, hogy sosem tennék ilyet.

Még egy ilyen elbaszott idiótát.

Ezek után hogyan bízhatna bennem? Igaza van, hogy lelépett.

Különben is, mi a szarért akarna velem maradni?

Felötlik bennem, hogy berúghatnék. Tizenöt éves korom óta nem ittam le magam – oké, csak egyszer,
huszonegy évesen. Utálom elveszteni az irányítást, és jól tudom, mire képes az alkohol. Megborzongok, és
rácsapom az ajtót az emlékekre. Tényleg ideje lefeküdni.

Az ágyban fekve álomtalan éjszakáért imádkozom… mégis álmodnom kell. Álmodni akarok.

A mami ma nagyon szép. Ül, és engedi, hogy fésüljem a haját. Rám néz a tükörben, rám mosolyog a
különleges mosolyával. Amit csak nekem tartogat. Éles zajt hallok. Egy reccsenést. Visszajött. Ne! Hol a
faszban vagy, te ribanc? Elhoztam neked egy haveromat, akinek van zsozsója. Mami feláll, megfogja a
kezemet, és belök a szekrénybe. A cipőin ülök, próbálok csendben lenni, befogom a fülemet, és becsukom
a szemem. A ruháknak olyan az illatuk, mint a maminak. Szeretem ezt az illatot. Szeretek itt lenni. Távol
tőle. Most is kiabál. Hol az a szaros kis korcs? Megmarkolja a hajamat, és kirángat a szekrényből. Ne
akard hazavágni a bulit, te kis szaros. Nagyon durván megüti a mamit. Legyél kedves a barátomhoz, és
megkapod az adagodat, te lotyó. Mami rám néz, és könny folyik a szeméből. Ne sírj, mami. Egy másik
férfi lép a szobába. Nagydarab, zsíros hajú férfi. A nagydarab férfi rámosolyog a mamira. Átrángatnak a
másik szobába. Lelök a padlóra, beütöm a térdemet. Tudod, mit fogok most csinálni veled, te kis
szarzsák? Rossz a szaga. Sörtől és cigarettától bűzlik.

Felriadok. A szívem úgy zakatol, mintha negyven sarkot futottam volna, a nyomomban egy falka vérebbel.
Kipattanok az ágyból, s miután visszatuszkolom a rémálmot tudatalattim leghátsó rekeszébe, kisietek a

konyhába, hogy engedjek egy pohár vizet.

Találkoznom kell Flynn-nel. A rémálmaim minden korábbinál rosszabbak. Sosem álmodtam ilyet, amikor
Ana mellettem feküdt.

A francba.

Sosem merült fel bennem, hogy az alávetettjeimmel aludjak. Legalábbis sosem éreztem rá késztetést.
Talán aggódtam, hogy éjszaka meg találnak érinteni? Nem tudom. Egy kótyagos szűz kellett ahhoz, hogy
megtudjam, milyen pihentető is tud lenni.

Néha elnéztem az alávetettjeimet alvás közben, de mindig előjáték gyanánt, mielőtt felkeltettem őket, és
örömömet leltem bennük.

Emlékszem, órákon át csodáltam Anát, amikor a Heathmanben aludt. Minél tovább néztem, annál
gyönyörűbbé vált a szememben: makulátlan bőre ragyogott az opálos fényben, sötét haja legyezőként terült
szét a fehér párnán, szempillái megrebbentek álmában. Ajka résnyire nyílt, hogy láthassam apró fogait és
a nyelvét, amint megnyalja a szája szélét. Hihetetlenül izgató volt az is, ha csak néztem. S amikor végül
mellette aludtam, hallgattam egyenletes szuszogását, néztem ütemesen emelkedő-süllyedő mellét, olyan jól
aludtam… olyan békésen.

Belépek a dolgozószobámba, ahol kézbe veszem a vitorlázógépet. A látványa kicsihol belőlem egy
mosolyt, és megnyugtat. Egyszerre érzem magam büszkének azért, mert összeraktam, és nevetségesnek
amiatt, amire készülök. Ezt adta utoljára. Elsőre pedig… mit is?

Hát persze. Önmagát.

Feláldozta magát szükségleteim oltárán. Engedett a mohóságomnak. A bujaságomnak. Az egómnak… a
kibaszottul torz egómnak.

Hát már sosem múlik el ez a fájdalom?

Bármilyen nevetségesnek érzem, magammal viszem a makettet az ágyba.

– MIT ÓHAJT reggelire, uram?

– Csak egy kávét, Gail.

Habozik.

– Nem ette meg a vacsoráját, uram.

– És?

– Talán mégis kérne valamit…

– Elég a kávé, Gail. Kérem. – Leállítom. Semmi köze ehhez. Ajka vékony vonallá préselődik, de csak
bólint, és a Gaggiához fordul. Átsietek a dolgozószobába, hogy összeszedjem a papírokat, majd keresek
egy bélelt borítékot.

AZ AUTÓBÓL hívom Rost.

– Remek munkát végeztél az SIP anyagával, bár az üzleti tervet még meg kell beszélnünk. Tégy ajánlatot.

– Nem gyors ez így, Christian?

– Túl akarok esni rajta. A vételárral kapcsolatos gondolataimat elküldtem e-mailben. Fél nyolcra
bemegyek az irodába. Ott folytatjuk.

– Ha ezt akarod.

– Ezt akarom.

– Oké. Felhívom Andreát, hogy írjon be. Megvan az elemzés a Detroit kontra Savannah ügyben.

– A győztes?

– Detroit.

– Értem.

Akkor hát nem Savannah.

– Még beszélünk. – Leteszem.

Az Audi hátsó ülésén fortyogok, míg Taylor az autók közt szlalomozik. Belegondolok, Ana vajon bemegy-
e dolgozni ma reggel. Tegnap talán vett egy kocsit, bár ezt valahogy kétlem. Talán ugyanolyan pocsékul
érzi magát, mint én… Remélem, nem. Nyilván rájött, milyen nevetséges félreértés voltam.

Akibe nem lehet szerelmes.

Főként nem így – azok után, amit vele tettem. Még senki sem mondta nekem, hogy szeret, leszámítva
persze apát és anyát, de ők is csak kötelességből. Fülembe csengenek Flynn szavai a feltétlen szülői
szeretetről – még a fogadott gyermekek iránt is –, de valahogy sosem tudott meggyőzni. Nekik sem
okoztam mást, csakis csalódást.

– Mr. Grey?

– Elnézést, mi az? – Taylor felszólítása készületlenül ér. Nyitva tartja számomra az ajtót, az arca merő
aggodalom.

– Megérkeztünk, uram.

Basszus… mióta ácsoroghatunk itt?

– Kösz. Majd szólok, este mikor jöjjön.

Összpontosíts, Grey.

ANDREA ÉS OLIVIA EGYSZERRE néz fel, amint kilépek a liftből. Olivia a pilláit rebegteti, és a fülé

mögé simítja a haját. Végeztem ezzel a lökött tyúkkal. Áthelyeztetem egy másik osztályra.

– Kávét kérek, Olivia, és hozzon egy croissant-t. – Pattan, hogy teljesítse a parancsot.

– Andrea, hívja fel előbb Welchet, azután Barney-t, Flynnt és Claude Bastille-t. Nem akarom, hogy bárki
zavarjon, ne kapcsoljon senkit, még a testvéremet se… hacsak… hacsak nem Anastasia Steele keres.
Oké?

– Igen, uram. Kíváncsi a napirendjére?

– Nem. Előbb kávézom és eszem valamit. – Bosszús pillantást vetek Oliviára, aki csigatempóban halad a
lift felé.

– Értem, Mr. Grey – hallom még Andrea hangját, majd bevágom az ajtót.

Az aktatáskámból előveszem a kipárnázott borítékot, benne legértékesebb kincsemmel: a vitorlázógéppel.
Leteszem az asztalomra, közben a gondolataim újra Miss Steele körül forognak.

Ma reggel kezd az új munkahelyén, ahol új emberekkel találkozik… új férfiakkal. Nyomasztó gondolat.
Rövid úton el fog felejteni.

Nem, dehogy fog elfelejteni. A nők sosem felejtik el az első numerájukat, igaz? Mindig különleges helyem
lesz az emlékei közt, ezt senki sem veheti el. Csakhogy én nem az emlékeiben, hanem a gondolataiban
akarok élni. Mit tehetnék ezért?

Kopogtatás hallatszik, majd Andrea bukkan fel.

– A kávé és a croissant, Mr. Grey.

– Jöjjön be.

Ahogy megkerüli az asztalomat, tekintete a makett felé rebben, de van annyi esze, hogy tartsa a száját.
Leteszi a reggelimet az asztalra.

Kávé feketén. Jól gondoltad, Andrea.

– Kösz.

– Hagytam üzenetet Welchnek, Barney-nak és Bastille-nak. Flynn öt percen belül visszahívja.

– Helyes. Minden társasági összejövetelt mondjon le ezen a héten. Se munkaebédek, se esti programok.
Hívja fel nekem Barney-t, és keressen egy jó virágboltot.

Andrea bősz igyekezettel jegyzetel.

– Az Arcadia Rózsáit szoktuk hívni, uram. Kívánja, hogy virágot küldjek az ön nevében?

– Nem, csak adja meg a számot. A többit én intézem. Ez minden.

Biccent, és sietősen távozik, mintha alig várná, hogy kiszabaduljon az irodámból. Néhány pillanattal
később megcsörren a telefon. Barney az.

– Barney? Szükségem lenne valami tartóra egy repülőgépmaketthez.

A MEGBESZÉLÉSEK KÖZT felhívom a virágost, és rendelek két tucat fehér rózsát Anának az otthoni
címére, esti kiszállítással. Így nem zavarom a munkahelyén, és nem okozok neki kellemetlenséget.

Mégsem hagyom, hogy elfelejtsen.

– Kíván üzenetet mellékelni a virághoz, uram? – kérdi a virágos.

Egy üzenet Anának?

Mit mondhatnék?

Gyere vissza. Sajnálom. Többet nem ütlek meg.

A szavak önkéntelenül buknak a felszínre, én csak homlokráncolva hallgatom őket.

– Ö… valami olyasmit, hogy „Gratulálok az első munkanapodon. Remélem, minden jól ment.” –
Rásandítok a kis makettre. – „És köszönöm az ajándékot. Nagyon kedves, hogy gondoltál rám. Főhelyen
áll az íróasztalomon. Christian.”

A virágos visszaolvas mindent.

Az üzenet a legkevésbé sem fejezi ki, amit mondani akarok.

– Ez minden, Mr. Grey?

– Igen. Köszönöm.

– Szívesen, uram. Szép napot.

Fagyos pillantást vetek a telefonra. Ez minden, csak nem szép nap.

– HÉ, EMBER, MI A FRÁSZ ütött beléd? – Claude felkászálódik a padlóról, ahová küldtem. – Mint
akinek zabszem van a seggében. – Ahogy lassan felemelkedik, leginkább vadmacskára emlékeztet, amint
újra végigméri alábecsült prédáját. Kettesben öklözünk a Grey House alagsori edzőtermében.

– Szét vagyok csúszva – sziszegem.

Szenvtelen az arca, ahogy kerülgetjük egymást.

– Nem jó úgy belépni a ringbe, hogy máshol járnak a gondolataid – jegyzi meg szórakozottan, de közben
nem veszi le rólam a szemét.

– Én úgy látom, segít.

– Több súlyt a bal lábadra. Védd a jobb oldalad. Fel a kezet, Grey.

Lendít, és beleöklöz a vállamba, kis híján kibillent az egyensúlyomból.

– Koncentrálj, Grey. Ez nem igazgatósági megbeszélés. Vagy inkább valami nőről van szó? Most is a
formás kis seggét látod magad előtt? – Gúnyolódik, próbál felpiszkálni. Beválik: oldalról felé lendítem a
lábamat, és deréktájon eltalálom egyszer, majd még egyszer, mire megtántorodik, rasztahaja csak úgy
repked.

– A saját dolgoddal törődj, Bastille.

– Á, szóval érzékeny pontra tapintottunk – károgja diadalmasan. Hirtelen lendít, de én előre látom, és
időben blokkolok, azután kap egy öklöst és egy gyors rúgást. Ezúttal elugrik, láthatóan lenyűgözve.

– Akármi kavarta is fel a finom úri lelkedet, működik, Grey. Erre építhetünk.

Oké, most már tényleg padlóra küldöm. Felé lendülök.

HAZAFELÉ RITKÁS a forgalom.

– Tehetnénk egy kitérőt, Taylor?

– Merre, uram?

– Elhajtana Miss Steele lakása előtt?

– Hogyne, uram.

Kezdem megszokni ezt a sajgó fájdalmat. Mintha mindig jelen lenne, akár a fülzúgás. A megbeszéléseken
fojtott, kevésbé tolakodó, de amint egyedül maradok, újult erővel izzik fel. Meddig fog még tartani?

Gyorsul a szívverésem, ahogyan közeledünk a lakásához.

Talán újra látom.

A lehetőség egyszerre izgalmas és nyugtalanító. Közben rádöbbenek, hogy csak rá gondoltam, amióta
elment. Hiánya vált állandó társammá.

– Lassan – utasítom Taylort, amint az épület közelébe érünk.

Égnek a lámpák.

Otthon van!

Remélem, egyedül, és rólam gondolkodik.

Megkapta vajon a virágaimat?

Szívesen megnézném a telefonomat, küldött-e üzenetet, de a szememet sem tudom levenni az épületről.
Nem akarom elmulasztani az esélyt, hogy láthatom. Jól van? Hiányzom neki? Belegondolok, hogy telhetett
az első napja a munkahelyen.

– Még egyszer, uram? – tudakolja Taylor, miután lassan elhaladunk, és a lakóház elmarad mögöttünk.

– Nem – fújom ki a levegőt. Fel se tűnt, hogy visszatartom. Míg az Escala felé tartunk, átfutom az e-
maileket és üzeneteket, hátha van valami tőle… de nincs. Csak egy SMS Elenától.

Jól vagy?

Nem foglalkozom vele.

ÁTHATÓ CSEND FOGAD a lakásban, amit most először hallok a maga teljességében. Mintha Anastasia
távolléte csak felerősítené.

Iszom egy korty konyakot; céltalanul őgyelgek a könyvtárban. Fura, hogy sosem mutattam meg neki,
tekintve, mennyire szereti az irodalmat. Vigaszt remélek a könyvtártól; ehhez legalább nem kötődnek
közös emlékek. Végignézek a gondosan felsorakoztatott és katalogizált könyveken, majd a tekintetem a
biliárdasztalra vetül. Vajon tud biliárdozni? Nem hinném.

Belém villan egy kép: szétvetett tagokkal látom a zöld filcen. Emlékek talán nem fűződnek ide, agyam
mégis tud – és akar – érzékien eleven képeket festeni az imádni való Miss Steele-ről.

Nézni sem bírom.

Iszom még egy kortyot, majd távozom.

2011. június 7., kedd

Kefélünk. Vadul kefélünk. A fürdőajtónál. Az enyém. Beletemetkezem, újra és újra. Szilaj örömömet lelem
benne, a tapintásában, az illatában, az ízében. Marokra fogom a haját, úgy tartom mozdulatlanul. A fenekét
fogom, ahogy körém fonja a lábát. Moccanni sem tud, egész súlyommal ránehezedem. Úgy ölel körül, akár
a selyem. A hajamba túr. Ó, igen. Itthon vagyok, ez az én otthonom. Sehol máshol nem akarok lenni…
csakis benne…

Ő. Az. Enyém. Megfeszülnek az izmai, ahogy elélvez, lázasan szorít, és hátraveti fejét. Élvezz csak!
Felsikolt, mire követem… ó, igen, én drága, édes Anastasiám. Bágyadtan és kielégülten mosolyog –
rohadtul izgató. Áll, és engem néz, ajkán azzal a játékos kis mosollyal, mielőtt ellök, és szó nélkül
hátralép. Megragadom, s hirtelen már a játszószobában vagyunk. Fölé hajlok, és a padhoz szegezem a
testét. Felemelem a karomat, hogy megbüntessem az övemmel… amikor eltűnik. Már az ajtónál áll.
Sápadt, döbbent és szomorú az arca, majd némán távozik… Eltűnik az ajtó is, ő meg csak távolodik.
Kinyújtott kezével csalogat. Tarts velem, suttogja, de közben mind távolabb kerül… a szemem láttára
halványodik… semmivé foszlik… eltűnik. Ne!, kiáltok. Ne!, de cserbenhagy a hangom. Nem maradt
semmim. Néma vagyok. Néma… megint.

Zavartan ébredek.

Basszus – ez az álom. Egy újabb eleven álomkép.

Mégis más.

Ragad minden. Egy pillanatra feléled bennem a rettegés és ujjongás rég elfeledett, mégis meghitten
ismerős elegye – pedig Elena már nem birtokol.

Jesszusom, teleélveztem a gatyámat. Ilyesmi nem történt velem… mióta is? Tizenöt-tizenhat éves korom
óta?

Fekszem a sötétben, viszolygok önmagamtól. Lerángatom magamról a pólót, hogy megtörülközzem. Ondó
mindenütt. Sajgó fájdalmam dacára azon kapom magam, hogy önelégülten vigyorgok. Az erotikus része
bőven megérte. A többi… picsába a többivel. Átfordulok, és alszom tovább.

Végre elment. Mami a kanapén ül. Hallgat. A falat nézi, és néha pislant. Előtte állok, de nem lát. Integetek,
és meglát, de elhesseget magától. Ne, bogaram. Ne most. Bántja a mamit. Bánt engem. Annyira gyűlölöm.
Úgy haragszom rá. Akkor jó, amikor nincs más, csak a mami és én. Akkor az enyém. Az én mamim. Fáj a
pocakom. Megint fáj. A konyhában vagyok, kekszet keresek. Széket húzok a szekrény elé, és felállok rá.
Találok egy doboz sós kekszet. Nincs is más a szekrényben. Leülök a székre, és kinyitom a dobozt. Csak
kettő maradt. Megeszem őket. Finomak. Megint őt hallom. Visszajött. Leugrom a székről, átfutok a
szobámba, és bemászom az ágyba. Úgy teszek, mintha aludnék. Megbök az ujjával. Maradj itt, te kis
szaros. Most megyek, és jól megbaszom azt a ribanc anyádat, úgyhogy egész este nem akarom látni az
ocsmány képed, megértetted? Pofon vág, amikor nem felelek. Azt akarod, hogy elővegyem az öngyújtót,
te pöcs? Ne. Ne. Nem akarom az öngyújtót. Nagyon éget. Nagyon fáj. Felfogtad, hülyegyerek? Azt

akarja, hogy elsírjam magam, de olyan nehéz. Egy hang se jön ki belőlem. Megüt az öklével…

Újra felriadok, zihálva fekszem a szürke fényben, és várom, mikor lassul a szívverésem. Számban érzem a
rettegés fanyar ízét.

Ő megmentett ettől a sok szarságtól, Grey.

Nem kellett újra átélned a szenvedést, amíg melletted volt. Miért hagytad, hogy elmenjen?

Vetek egy pillantást az órára: negyed hat. Ideje futni egyet.

ZORDNAK LÁTOM AZ ÉPÜLETET: árnyak nyelik el, a kora reggeli napfény még nem vetül rá. Híven
tükrözi a hangulatomat. A lakásban sötét van, és a korábban megfigyelt ablaknál összehúzták a függönyt.
Az lehet az ő szobája.

Átkozottul remélem, hogy egyedül alszik az ágyában. Látom összegömbölyödve a ropogósan fehér
lepedőn, mint egy kismacskát. Talán rólam álmodik? Rémálmai vannak miattam? Vagy már el is felejtett?

Életemben nem éreztem magam ilyen nyomorultul, még kamaszként se. Talán mielőtt Grey lettem… nyílik
meg az emlékek örvénye. Nem, nem – még éberen se. Túl sok. Fejembe húzom a csuklyát, és
nekitámaszkodom a gránitfalnak, eggyé válok a szemközti épület kapualjával. Az a szörnyű gondolat villan
belém, hogy itt állok egy hétig, egy hónapig… egy évig? Csak állok és figyelek, hátha vethetek egy lopott
pillantást a lányra, aki valaha az enyém volt. Gyötrelmes tudat. Kezdek olyan lenni, amilyennek egykor
nevezett – mint egy nyálát csorgató szatír.

Nem mehet így tovább. Látnom kell. Tudnom, hogy jól van. Ki kell törölnöm magamból a róla őrzött
utolsó képet, amelyen sebzett, megalázott, legyőzött… s éppen elhagy.

Meg kell találnom a módját.

ODAHAZA AZ ESCALÁBAN Gail szenvtelen tekintettel néz.

– Nem kértem semmi ilyet. – A rántottára meredek.

– Akkor kidobom, Mr. Grey – bólint, azzal a tányéromért nyúl. Tudja, hogy ki nem állhatom a pocsékolást,
mégsem retten vissza szigorú pillantásomtól.

– Szándékosan csinálta, Mrs. Jones. – Kotnyeles asszonyszemély.

Erre már elmosolyodik, diadalmas kis mosollyal. Bosszúsan felhorkanok, de nem hátrál meg, így az
éjszakai rémálom foszlányaival a fejemben nekilátok, hogy felfaljam a reggelimet.

HÍVJAM CSAK FEL, ÉS KÖSZÖNJEK be neki? Felvenné egyáltalán? Tekintetem a makett felé
vándorol. Békés szakítást akart. Tiszteletben kellene ezt tartanom, és békén hagynom, de hallani akarom a
hangját. Felvillan bennem, hogy csak rácsörgök, és azonnal lecsapom.

– Christian? Minden rendben, Christian?

– Bocs, Ros, hol is tartottunk?
– Mint aki itt sincs. Még sosem láttalak ilyennek.
– Jól vagyok – csattanok fel.
Koncentrálj már, Grey.
– Mi is mondtál?
Ros gyanakodva méreget.
– Azt mondtam, hogy az SIP rosszabb pénzügyi helyzetben van, mint gondoltuk. Biztos, hogy ezt akarod?
– Igen. – Ellentmondást nem tűrő a hangom. – Ezt akarom.
– Ma délután jönnek, hogy aláírjuk a szándéknyilatkozatot.
– Helyes. Mi a helyzet az ajánlattal, amit Eamon Kavanagh-nak tettünk?
KOMORAN ÁLLOK, A REDŐNY résein át zord tekintettel nézem Taylort, aki Flynn rendelője előtt
parkol. Késő délután van, s még mindig Anára gondolok.
– Higgye el, Christian, semmi sem okoz akkora örömet, mint hogy elteszem a pénzét, és csak nézem, ahogy
kifelé bámul az ablakon, de nem hinném, hogy olyan szép lenne itt a panoráma.
Ahogy felé fordulok, udvarias várakozást olvasok le Flynn arcáról. Felsóhajtok, majd a kanapé felé
indulok.
– Visszatértek a rémálmok. Rosszabbak, mint valaha.
Flynn felvonja a szemöldökét.
– Ugyanazok?
– Igen.
– Mi változott? – Félrehajtott fejjel, türelmesen várja a választ. – Christian – sóhajt fel, amikor nem
válaszolok –, tényleg pocsékul fest. Valami történt.
Ugyanazt érzem, mint Elenánál. Nem szívesem mondom ki hangosan, mert attól csak még valóságosabb
lesz.
– Találkoztam egy lánnyal.
– És?
– Elhagyott.
Meglepettnek tűnik.

– Más nők is elhagyták már. Ez mennyiben más?

Üres tekintettel meredek rá.

Mennyiben más? Amennyiben Ana is más.

Gondolataim színes kárpittá szövődnek. Nem vetette magát alá nekem, hiszen nem kötöttünk szerződést.
Szexuálisan is teljesen tapasztalatlan volt – mégis az első nő, akitől többet akartam, nem csak szexet.
Jesszusom… mindig ezek az első alkalmak. Az első lány, aki mellett aludtam, az első szűz, az első
barátnő, akit bemutattam a családnak, az első, akit felengedtem a Charlie Tangóra, és elvittem vitorlázni.

Igen… nagyon más.

Flynn szakítja félbe a gondolatmenetet.

– Nem ennyire bonyolult kérdés, Christian.

– Hiányzik.

– Még soha egy nő sem hiányzott, akivel eddig kapcsolata volt?

– Nem.

– Akkor kell lennie benne valami különlegesnek.

Megvonom a vállam, mire tovább erősködik.

– Szerződéses kapcsolatban álltak? Az alávetettje volt?

– Reméltem, hogy az lesz, de nem volt neki való.

Flynn a homlokát ráncolja.

– Nem értem.

– Megszegtem az alapszabályt. Én kezdeményeztem, mert azt gondoltam, hogy érdekelni fogja, de kiderült,
hogy nem neki való.

– Mesélje el, hogy történt.

Átszakad a gát. Beszámolok az elmúlt hónap eseményeiről, kezdve azzal, hogy Ana fejest ugrott az
irodámba, egészen a múlt szombat reggelig.

– Értem. Sok mindent elraktározott magában, amióta utoljára beszéltünk. – Megdörgöli az állát, miközben
az arcomat fürkészi. – Több problémát is látok, Christian, de most arra szeretnék összpontosítani, mit
érzett, amikor a lány azt mondta, hogy szereti.

Élesen beszívom a levegőt, ahogy a félelem a gyomromba markol.

– Megrémültem – suttogom.

– Ez természetes. – Megcsóválja a fejét. – Ön nem az a szörnyeteg, akinek hiszi magát, Christian. Nagyon
is méltó a gyengéd érzelmekre, ezt tudnia kell, hisz minden alkalommal elmondom. Csak ön van ilyen
szörnyű véleménnyel magáról.

Lapos pillantást vetek rá, leperegnek rólam a közhelyei.

– És most, hogy érzi magát? – teszi fel a kérdést.

Elveszettnek érzem magam.

– Hiányzik. Látni akarom. – Újra olyan, mintha egy sötét bűnt gyónnék meg: az iránta érzett
ellenállhatatlan vágyat, mintha valami szenvedélybeteg volnék.

– Tehát annak ellenére, hogy véleménye szerint nem képes betölteni a szükségleteit, mégis hiányzik?

– Igen. S ez nem pusztán a véleményem, John. Nem lehet az, aki kell nekem, ahogyan én sem lehetek az,
aki neki kell.

– Biztos ebben?

– Faképnél hagyott.

– Azért hagyta faképnél, mert megverte egy övvel. Hibáztathatja azért, mert nem osztozik a titkos vágyain?

– Nem.

– Gondolt már arra, hogy kipróbálja az általa vágyott kapcsolatot?

Mi? Meredten, döbbenten nézem, de csak folytatja:

– Kielégítőnek találta a szexuális együttléteiket?

– Persze – csattanok fel bosszúsan. Ügyet sem vet a hangnememre.

– Kielégítőnek találta, ha megütötte?

– Nagyon.

– Szívesen megtenné újra?

Megtenni vele újra? S nézni, ahogy lelép – újra?

– Nem.

– Miért van ez?

– Mert neki ez nem pálya. Fájdalmat okoztam, igazi fájdalmat… amit nem volt képes… nem tudott… –
Elhallgatok. – Nem élvezte. Haragudott rám. Kurvára ki volt bukva. – Az arckifejezése, a sebzett
tekintete, örökre kísérteni fog… soha többé nem akarok okot adni rá.

– Ez meglepi?

Megrázom a fejemet.

– Teljesen begőzölt – suttogom. – Még sosem láttam ilyennek.

– S ettől hogyan érezte magát?

– Kiszolgáltatottnak.

– Ez pedig ismerős érzés.

– Ismerős? – Mi a francot akar ezzel?

– Nem ismer benne önmagára? A régi énjére? – A kérdés kibillent az egyensúlyomból.

Bassza meg, újra és újra visszatérünk ide.

– Nem, nem ismerek. Ez más. Egészen más, mint a kapcsolatom Mrs. Lincolnnal.

– Nem is Mrs. Lincolnra próbálok utalni.

– Akkor mire próbál utalni? – Hangom alig erősebb a szívdobbanásom zajánál. Egyszeriben megértem,
merrefelé tartunk.

– Tudja azt.

Levegő után kapok, ahogy szétárad bennem egy védtelen gyermek minden tehetetlensége és haragja. Igen.
A harag. Az az engesztelhetetlen harag… és a rettegés. A sötétség dagadozik bennem.

– Ez nem ugyanaz – sziszegem összeszorított foggal, mint aki alig tud uralkodni magán.

– Nem, nem ugyanaz – ért egyet Flynn.

Ana haragjának képei akaratlanul is a fejembe férkőznek.

Hát ilyen vagy valójában? Ezt élvezed?

Ez tompítja a haragomat.

– Tudom, hová akar kilyukadni, doki, de a párhuzama nem áll meg. Ő kérte, hogy mutassam meg neki. Az
ég szerelmére, hiszen felnőtt ember. Használhatta volna bármelyik pánikszót. Szólhatott volna, hogy álljak
le, mégsem tette.

– Tudom, tudom. – Feltartja a kezét. – Én csak tapintatlan módon próbáltam leírni a helyzetét, Christian.
Ön nagyon dühös, s erre minden oka megvan. Nem akarom feltenni a régi lemezt, de ön láthatóan szenved,
és a foglalkozásaink célja éppen az, hogy továbblépjen egy olyan helyre, ahol elfogadóbbá válik
önmagával szemben. – Egy pillanatra elhallgat. – Ez a lány…

– Anastasia – szúrom közbe dacosan.

– Anastasia. Láthatóan nagy hatással van önre. A távozása nyomán újra feléledt az elhagyatottságtól való
félelme és a poszttraumás stressz többi tünete. Nyilvánvalóan sokkal többet jelent önnek, mint amennyire
hajlandó beismerni.

Sziszegve szívom be a levegőt. Ezért ilyen fájdalmas? Mert többet jelent – sokkal többet?

– Arra kell összpontosítania, ahol lenni akar – folytatja Flynn. – Számomra pedig nagyon úgy tűnik, hogy
ezzel a lánnyal akar lenni. Hiányzik önnek. Vele akar lenni?

Anával lenni?

– Igen – suttogom.

– Akkor erre a célra kell összpontosítania. Ez visszavezet oda, amit a legutóbbi néhány alkalommal
feszegettem: a megoldásközpontú terápiához. Ha a lány szerelmes önbe, ahogy mondta, nyilván ő is
szenved. Megismétlem hát a kérdést: gondolt már arra, hogy hagyományosabb kapcsolatot folytasson ezzel
a lánnyal?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert fel sem ötlött bennem, hogy megtehetném.

– Nos, ha ő nem áll készen arra, hogy alávetett legyen, ön sem játszhatja a domináns szerepét.

Dühödt pillantást vetek rá. Ez nem egy szerep – ez vagyok én. A semmiből hirtelen felvillan egy korábbi
e-mail részlete. A saját szavaim: Szerintem te még nem jöttél rá arra, hogy egy domináns-alávetett
kapcsolatban az alávetetté minden hatalom. Ez lennél te. Megismétlem: tiéd az összes hatalom. Nem az
enyém.

Ha ő nem akarja ezt… akkor én sem akarhatom.

Remény éledezik bennem.

Képes vagyok rá?

Képes vagyok egy romantikus kapcsolatra Anastasiával?

Borsózik a bőröm.

Fasz se tudja. Talán.

Ha képes vagyok, visszafogad?

– Számos alkalommal tanújelét adta, Christian, hogy a gondjai ellenére kivételesen jó problémamegoldó.
Rendkívüli egyéniség. Amint tisztán látja a célt, afelé halad, és eléri; általában túlteljesíti még a saját
elvárásait is. Abból, amit elmondott, számomra világos, hogy amikor az ön által vágyott szerepet próbálta
ráerőltetni Anastasiára, nem vette figyelembe sem a tapasztalatlanságát, sem az érzéseit. Úgy látom,

olyannyira erre a célra összpontosított, hogy elmulasztotta felismerni, mekkora utat tettek meg együtt.

Az elmúlt hónap képei villannak elém: ügyetlenkedése az irodámban, pironkodása a barkácsboltban,
pengeéles megjegyzései, okos kis szája… a kuncogása… konok és dacos eltökéltsége, bátorsága – s
felötlik bennem, hogy élveztem minden egyes pillanatot. Minden dühítő, zavaró, humoros, érzéki
momentumot – igen, élveztem. Hihetetlen utat jártunk be mi ketten, én legalábbis biztosan.

A gondolataim elsötétednek.

Nem ismeri romlottságom mélységeit, a lelkem legsötétjét, a felszín alatt lappangó fenevadat – talán
mégis jobb, ha békén hagyom.

Nem vagyok méltó rá. Nem szerethet.

De még eközben is tudom, hogy nincs erőm távol tartani magam tőle… amennyiben visszafogad.

Flynn vonja magára a figyelmemet.

– Gondolja végig, Christian. Most lejárt az időnk, de néhány nap múlva találkozzunk, és beszéljük meg a
többi kérdést is. Szólok Janetnek, hogy egyeztessen időpontot Andreával. – Feláll, ebből tudom, hogy
ideje távoznom.

– Lesz min gondolkodnom – sóhajtok fel.

– Nem végezném jól a munkámat, ha nem így lenne. Csak néhány nap, Christian. Rengeteg mindenről kell
még beszélnünk. – Megrázza a kezemet, és biztatóan mosolyog, és a lelkemben kezd kisarjadni a remény.

AZ ERKÉLYEN ÁLLVA NÉZEM az éjszakai Seattle-t. Idefent távol lehetek mindentől. Mit is mondott
Ana?

Az én elefántcsonttornyom.

Máskor békésnek találom a látványt, de mostanság egy bizonyos kék szemű lány durván feldúlta a
lelkivilágomat.

Gondolt már arra, hogy kipróbálja az általa vágyott kapcsolatot? Flynn szavai incselkednek velem,
miközben oly sok lehetőséget tárnak fel.

Vissza tudnám szerezni? A gondolat is megrémít.

Belekortyolok a konyakomba. Miért akarna visszafogadni? Lehetek valaha is az, aki neki kell? Nem
mondhatok le a reményről. Meg kell találnom a módját.

Szükségem van rá.

Valami megriaszt – egy mozdulat, egy árny a látómezőm peremén. A homlokomat ráncolom. Mi a…? Az
árny felé fordulok, de semmi. Most már hallucinálok is. Leküldöm a konyakot, majd visszatérek a
nappaliba.

2011. június 8., szerda

Mami! Mami! Mami a földön alszik. Hosszú ideje alszik. Megrázom. Nem ébred fel. Szólongatom. Nem
ébred fel. Ő már nincs itt, mami mégsem ébred fel.

Szomjas vagyok. A konyhában széket húzok a mosogatóhoz, és iszom. A víz ráloccsan a melegítőmre.
Koszos a melegítőm. Mami még mindig alszik. Ébredj fel, mami! Mozdulatlanul fekszik. Hideg. Fogok
egy takarót és ráterítem, azután lefekszem mellé a ragacsos zöld szőnyegre.

Korog a pocakom. Éhes vagyok, de mami még mindig alszik. Két autóm van. Egy piros és egy sárga. A
zöld autóm eltűnt. A padlón versenyeznek, ahol a mami fekszik. Mami szerintem beteg. Keresek valamit
enni. A fagyasztóban találok borsót. Hideg, ezért lassan eszem. Csak még jobban megfájdul a pocakom. A
mami mellett alszom. A borsó elfogyott. A fagyasztóban van valami. Fura a szaga. Megnyalom, és
hozzáragad a nyelvem. Lassan eszem. Nagyon rossz az íze. Iszom egy kis vizet. A mami mellett játszom az
autóimmal, ott is alszom. Mami nagyon hideg, és nem ébred fel. Az ajtó kivágódik. Betakarom a mamit. A
picsába. Itt meg mi a szar történt? Ó, ez az elbaszott ribanc. Bassza meg. A picsába. Kotródj az
utamból, te vakarék. Belém rúg, és a padlóba veri a fejemet. Fáj. Hív valakit, azután elmegy. Bezárja az
ajtót. A mami mellett fekszem. Fáj a fejem. Egy rendőr néni jön. Ne. Ne. Ne. Ne érjem hozzám. Ne érjen
hozzám. A mamival maradok. Ne. Ne jöjjön ide. A rendőr néninél van a takaróm, és megfogja a karomat.
Sikítok. Mami. Mami. Eltűnnek a szavak. Nem tudom a szavakat, és a mami sem hallhat. Nincsenek
szavak.

Zihálva ébredek, nagy kortyokban habzsolom a levegőt, rémülten forgatom a fejemet. Ó, hála istennek – az
ágyamban vagyok. A félelem lassan visszahúzódik. Huszonhét vagyok, nem négy. Elég ebből a szarságból.

Azelőtt uraltam a rémálmokat is. Talán ha néhány hetente jöttek elő, de sosem így – egyik éjjel a másik
után.

Amióta elment.

Megfordulok, és a hátamon fekve meredek a plafonra. Míg mellettem feküdt, jól aludtam. Szükségem van
rá, hogy itt legyen az ágyamban, az életemben. Ő a nappal az éjszakában. Vissza kell kapnom.

De hogyan?

Gondolt már arra, hogy kipróbálja az általa vágyott kapcsolatot?

Szívecskéket akar, meg virágesőt. Megadhatom neki? Homlokráncolva gondolok bele életem romantikus
pillanataiba, de nem találok ilyeneket… csakis Ana társaságában. Az a bizonyos „több”. A siklás, a
Palacsinta Palota, repülés a Charlie Tangóval.

Talán mégis menne. Elragad az álom, közben ezt mantrázom: Ő az enyém. Ő az enyém… s érzem az
illatát, bőrének puhaságát, ajkának ízét. Hallom, ahogy nyögdécsel. Kimerülten omlok a karjába, és

átadom magam az érzéki álomnak.

Hirtelen felriadok. Bizsereg a bőröm, s egy pillanatra úgy tűnik, mintha nem belső, hanem külső ráhatásra
ébrednék. Felülök, megdörgölöm a fejemet, tekintetemmel végigpásztázom a szobát.

Az erotikus álom dacára a testem jól viselkedett. Elena büszke lenne rám. Tegnap rám írt, de ő az utolsó
ember, akivel beszélni akarnék – most különben is csak egyvalami érdekel. Felkelek, és futóruhába
öltözöm.

Megyek, ellenőrzöm Anát.

AZ UTCA CSENDES, LESZÁMÍTVA egy teherautó dübörgését és egy magányos kutyás hamis
fütyörészését. A lakására most is sötétség borul, a függönyök behúzva. Némán állok őrt a kapualjban,
figyelem az ablakát, s közben pörög az agyam. Kell egy terv – egy nyerő terv.

Amint a hajnalfény megcsillan az ablakán, felhangosítom az iPodot, és Mobyval a fülemben visszafutok az
Escalához.

– EGY CROISSANT-T kérek, Mrs. Jones.

Megkövül meglepetésében, mire felvonom a szemöldökömet.

– Barackosat? – tér gyorsan magához.

– Igen.

– Melegítek néhányat, Mr. Grey. Addig itt a kávéja.

– Köszönöm, Gail.

Elmosolyodik. Csak mert croissant-t kértem? Ha ettől boldogabb, gyakrabban kell ezt reggeliznem.

AZ AUDI HÁTSÓ ÜLÉSÉN szövögetem a tervet. Egészen közel kell kerülnöm Ana Steele-hez, hogy
elkezdhessem a visszahódításáért vívott harcot. Hívom Andreát, bár tudom, hogy negyed nyolckor még
nincs a helyén, és üzenetet hagyok a hangpostáján. „Amint beér, Andrea, át akarom futni a heti
előjegyzést.” A hadjárat legelső mozzanata, hogy beillesztem a napirendembe Anát. Mi a franc vár rám
ezen a héten? Egyelőre sejtelmem sincs. Általában nem okoz gondot, de mostanában más foglalkoztat. Van
egy küldetésem, arra kell összpontosítanom. Képes vagy rá, Grey.

A lelkem mélyén azt kívánom, bár erőt adna ez a meggyőződés. A félelmek máris görcsbe rántják a
gyomromat. Meg tudom győzni Anát, hogy jöjjön vissza hozzám? Meghallgat egyáltalán? Nagyon
remélem. Muszáj működnie. Hiányzik.

– A HÉTRE LEMONDTAM AZ ÖSSZES társasági eseményt, Mr. Grey, kivéve a holnap estét – nem
tudom, milyen alkalom. A naptárban csak annyi áll, hogy Portland.

Igen! A szaros kis fotós!

Sugárzó mosolyt küldök Andreának, aki meglepetten vonja fel a szemöldökét.

– Köszönöm, Andrea. Egyelőre ez minden. Küldje be Samet.
– Igenis, Mr. Grey. Óhajt egy kávét?
– Kérek.
– Tejjel?
– Igen. Köszönöm.
Előzékenyen elmosolyodik, és távozik.
Ez az! A belépőm! A fotós! Oké… hogyan tovább?
EGÉSZ DÉLELŐTT EGYMÁST érik a megbeszélések, és az embereim szorongva figyelnek, azt várják,
mikor robbanok. Oké, az elmúlt napokban tényleg így mentek a dolgok, de mára kitisztult a fejem, és
megnyugodtam. Jelen vagyok, készen állok megbirkózni bármivel.
Eljön az ebédidő; az edzés is jól megy Claude-dal. Az egyetlen hajszál a levesemben, hogy még semmi hír
Leiláról. Csak annyit tudni, hogy lelépett a férjétől, azóta bárhol lehet. Ha bárhol felbukkan, Welch
megtalálja.
Farkaséhes vagyok. Olivia letesz egy tányért az asztalomra.
– A szendvicse, Mr. Grey.
– Csirkés és majonézes?
– Ö…
Meredten nézek rá. Egyszerűen nem veszi az adást.
Elmotyog egy bocsánatkérést.
– Azt mondtam, csirkés és majonézes, Olivia. Nem olyan nehéz megjegyezni.
– Sajnálom, Mr. Grey.
– Mindegy, csak menjen. – Megkönnyebbül, és igyekszik mielőbb eltűnni az irodámból.
Rácsörgök Andreára.
– Uram?
– Jöjjön be.
Andrea megjelenik az ajtóban, szokott módján higgadt és hatékony.
– Szabaduljon meg ettől a lánytól.

Andrea kihúzza magát.
– Uram, Olivia Blandino szenátor lánya.
– Az sem érdekel, ha az angol királynőé. Nem akarom látni az irodámban.
– Értem, uram. – Andrea elpirul.
– Keressen valaki mást – váltok szelídebb hangnemre. Nem akarom elidegeníteni magamtól Andreát.
– Igen, uram.
– Köszönöm. Ez minden.
Elmosolyodik, ebből tudom, hogy még egy csónakban evezünk. Remek személyi titkár; nem örülnék, ha
kilépne, csak mert ekkora seggfej a főnöke. Távozik, hogy magamra hagyjon a csirkés szendvicsemmel –
majonéz híján – és a hadműveleti terveimmel.
Portland.
Tudom, milyen e-mail címet ad az SIP az alkalmazottainak. Azt is, hogy Anastasiának jobban megy
írásban, de hol kezdjem?
Kedves Ana

Nem.
Kedves Anastasia

Nem
Kedves Miss Steele

Bassza meg!
Fél órával később még mindig az üres monitorra meredek. Mit a fenét írjak?
Gyere vissza… kérlek?

Bocsáss meg.

Hiányzol.

Legyen, ahogy te akarod.

Kezembe temetem az arcomat. Miért ilyen nehéz?
Minél egyszerűbben, Grey. Ne süketelj.
Veszek egy nagy levegőt, és bepötyögöm az e-mailt. Igen… ez megteszi. Andrea jelentkezik.
– Miss Bailey van itt, uram.
– Mondja meg neki, hogy várjon.
Leteszem, majd zakatoló szívvel kivárok egy hosszú pillanatot, mielőtt lenyomom a Küldés gombot.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Holnap

Dátum: 2011. június 8. 14:05

Címzett: Anastasia Steele

Kedves Anastasia!
Bocsáss meg, amiért a munkahelyeden zavarlak. Remélem, jól boldogulsz. Megkaptad a virágaimat?

Látom, hogy holnap nyitják meg a barátod kiállítását, és biztos vagyok benne, hogy még nem volt időd
autót venni, a galéria pedig messze van. A legnagyobb örömmel elvinnélek – amennyiben úgy kívánod.

Kérlek, válaszolj.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Figyelem a beérkező leveleket.
És figyelem.
És figyelem… miközben minden pillanattal fokozódik a nyugtalanságom.
Felpattanok, és járkálni kezdek, így azonban távol kerülök a számítógéptől. Visszaülök, hogy újra ránézzek
a fiókomra.
Semmi.
Figyelemelterelésként simogatni kezdem a vitorlázógép szárnyát.
Kapd már össze magad, Grey, az ég szerelmére.
Gyerünk, Anastasia, írj már valamit. Sosem késlekedett ennyit. Egy pillantás az órára… 14.09.
Négy teljes perc!
Még mindig semmi.
Felállok, újra járkálni kezdek, közben minden három másodpercben az órámat nézem – legalábbis úgy
tűnik.
14.20-ra teljes pánikban vagyok. Nem fog válaszolni. Tényleg meggyűlölt – ki hibáztatná érte?
Azután meghallom a csilingelő hangot. A szívem a torkomban dobog.
Bassza meg! Ros üzen, hogy visszament az irodájába.
Azután ott van, megjelenik az a varázslatos sor:
Feladó: Anastasia Steele.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Holnap

Dátum: 2011. június 8. 14:25

Címzett: Christian Grey

Szia, Christian.
Köszönöm a virágokat, nagyon szépek.
Igen, nagyra értékelnék egy fuvart.
Köszönöm.

Anastasia Steele
Jack Hyde szerkesztő asszisztense, SIP
Ahogy szétárad bennem a megkönnyebbülés, behunyt szemmel átadom magam neki.
IGEN!
Újra elolvasom a levelét, de szokás szerint most sem tudom kiolvasni belőle, mit forgat a fejében. A
hangnem elég szívélyes, de ez minden. Csak szívélyes.
Kis lépésenként, Grey.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Holnap

Dátum: 2011. június 8. 14:27

Címzett: Anastasia Steele

Kedves Anastasia!
Mikorra menjek érted?

Christian Grey Feladó: Anastasia Steele
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc. Tárgy: Holnap
Ezúttal nem kell olyan sokat várnom.
Dátum: 2011. június 8. 14:32
A megnyitó fél nyolckor lesz. Szerinted mikor induljunk? Címzett: Christian Grey

Anastasia Steele
Jack Hyde szerkesztő asszisztense, SIP
Használhatjuk a Charlie Tangót.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Holnap

Dátum: 2011. június 8. 14:34

Címzett: Anastasia Steele

Kedves Anastasia!
Portland azért nincs a szomszédban. Háromnegyed hatra érted megyek.
Alig várom, hogy újra lássalak.

Christian Grey Feladó: Anastasia Steele
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc. Tárgy: Holnap

Akkor látjuk egymást. Dátum: 2011. június 8. 14:38
Címzett: Christian Grey

Anastasia Steele
Jack Hyde szerkesztő asszisztense, SIP
Megkezdődött a visszafoglalására indított hadjárat. Magamban ujjongok – a lelkemben sarjadó reménység
hófehér szirmokat bont.
Hívom Andreát.
– Miss Bailey visszatért az irodájába, Mr. Grey.
– Tudom, küldött egy e-mailt. Egy óra múlva szükségem lesz Taylorra.
– Igen, uram.
Leteszem. Anastasia egy Jack Hyde nevű fickónak dolgozik. Többet akarok tudni róla. Hívom Rost.
– Christian. – Bosszús a hangja. Kemény.
– Van hozzáférésünk az SIP személyzeti anyagához?
– Még nincs, de el tudom intézni.
– Akkor tedd. Még ma, ha lehet. Mindent tudni akarok Jack Hyde-ról, és azokról is, akik alatta dolgoznak.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
– Nem.
Egy pillanatra elnémul.
– Tényleg nem tudom, mi van veled mostanában, Christian.
– Csak tedd meg, oké, Ros?
Felsóhajt.
– Oké. Most már találkozhatunk a tajvani hajógyár ügyében?
– Igen. El kellett intéznem egy fontos hívást. Tovább tartott, mint gondoltam.
– Akkor felmegyek.
AMIKOR ROS TÁVOZIK, vele együtt lépek ki az irodámból.
– Jövő pénteken WSU – közlöm Andreával, aki gyorsan lekörmöl egy emlékeztetőt a füzetébe.
– Repülhetek végre a szíved csücskével? – lelkesedik fel Ros.
– Csak egy helikopter – vágom rá.