E. L. James - Grey

Érzem, ahogy minden szín kifut az arcomból.
– És? – Többet kell tudnom.
– Ennél többet sajnos én sem tudok. Csak annyit mondott, hogy rossz döntést hozott, de már jól van. Ennek
ellenére bent akartuk tartani megfigyelésre.
– Beszélt vele?
– Igen.
– Mondta, hogy miért tette?
– Azt mondta, segélykiáltásnak szánta. Ennyi. Szégyellte magát, amiért ekkora kavarodást csinált, és haza
akart menni. Azt mondta, igazából nem akart öngyilkos lenni. Hittem neki. Szerintem is csak fel akarta
hívni magára a figyelmet.
– De hogy az ördögbe tudott megszökni? – Beletúrok a hajamba, próbálom leplezni indulatomat.
– Nem tudom, hogyan sikerült neki. Belső vizsgálat is indul az ügyben. Ha kapcsolatba lép magával,
kérem, beszélje rá, hogy jöjjön vissza. Segítségre van szüksége. Én is feltehetek néhány kérdést?
– Persze – felelek szórakozottan.
– Előfordult a családban bármilyen mentális rendellenesség? – Összeráncolt homlokkal próbálok
emlékezni, miket mesélt Leila a családjáról.
– Nem tudom. A családban nem szokás ilyesmiről beszélni.
Aggodalmas arcot vág.
– Tud valamit erről az egykori barátjáról?
– Nem – vágom rá egy kicsit túl hamar. – A férjével kapcsolatba léptek?
A doktor szeme elkerekedik.
– Férjnél van?
– Igen.
– Nem említette.
– Ó. Rendben, majd én felhívom. Nem akarom tovább vesztegetni az idejét.
– Ami azt illeti, lenne még néhány kérdésem…
– Most inkább a keresésével törődnék. Leila nyilvánvalóan nincs magánál. – Felállok.
– Igen, de a férje…

– Majd én felhívom. – Ezzel nem jutunk sehová.
– De nekünk kellene… – Dr. Azikiwe is feláll.
– Nem segíthetek. Meg kell őt találnom. – Az ajtó felé indulok.
– Mr. Reed…
– Viszlát. – Kirontok a váróból, még a lifttel sem bajlódom. A lépcsőházban kettesével szedem a fokokat.
Ki nem állhatom a kórházakat. Gyermekkori emlékek buknak felszínre. Kicsi vagyok és ijedt, teljesen
megkukulok, miközben a fertőtlenítő és a vér bűze az orromba tolul…
Megborzongok.
Ahogy kilépek a kórházból, egy pillanatra megtorpanok, és hagyom, hogy az özönvízszerű eső elmossa az
emlékeket. Kimerítő nap áll mögöttem, de legalább az eső üdítő változatosság a savannah-i kánikula után.
Taylor bekanyarodik a kocsival, hogy felvegyen.
– Haza – adom ki az utasítást, amint beülök. Bekötöm magam, mielőtt hívom Welchet.
– Mr. Grey – mordul fel.
– Van egy kis gond, Welch. Keresse meg nekem Leila Reedet, vagy az asszonynevén Leila Williamst.
GAIL FALFEHÉR, és némán, aggódó tekintettel méreget.
– Nem kér többet, uram? – kérdezi.
A fejemet rázom.
– Valami baj van az étellel?
– Fenséges, mint mindig. – Bágyadtan elmosolyodom. – Csak a mai nap után nem vagyok éhes. Magával
minden rendben?
– Jól vagyok, Mr. Grey. Nagyon megdöbbentett a dolog, de próbálom elfoglalni magam.
– Jól teszi. Köszönöm a vacsorát. Ha bármi más az eszébe jutna, kérem, ossza meg velem.
– Természetesen, de mint mondtam, csak beszélni akart önnel.
Miért? Mit várt tőlem?
– Köszönöm, hogy nem keverte bele a rendőröket.
– Annak a lánynak nem a rendőrökre van szüksége, hanem segítségre.
– Ahogy mondja. Bár tudnám, hol van.
– Meg fogja találni – jelenti ki olyan magabiztossággal, amivel meglep.

– Tehetek magáért valamit? – kérdezem.

– Nem, Mr. Grey, jól vagyok. – Elveszi előlem a félig teli tányért.

Welch kiábrándító híreket közöl. Leilának csakugyan nyoma veszett. Nincs a kórházban, és még mindig
nem tudják, hogyan jutott ki. Részben csodálom – mindig is rendkívül találékony volt –, de mi tette
ennyire boldogtalanná? Kezembe temetem az arcomat. Micsoda egy nap – az önfeledt szárnyalás után
egyenesen beleállok a földbe. Az egyik percben még Anával repkedek, a másikban meg itt toporgok
tehetetlenül. Taylor nem érti, hogyan jutott be Leila a lakásba, és hiába kérdem erről Gailt is. Elmondása
szerint Leila egyszer csak bemasírozott a konyhába, és tudni akarta, hol vagyok. Amikor közölte vele,
hogy házon kívül, felkiáltott – „Elhagyott!” –, azzal fogott egy tapétavágót, és felhasította a csuklóját.
Szerencsére nem vágott túl mélyre.

Elnézem, ahogy Gail rendbe teszi a konyhát, és meghűl bennem a vér. Leila bánthatta volna. Talán azt a
célt tűzte ki maga elé, hogy engem bántson. De miért? Résnyire szűkült szemmel próbálok
visszaemlékezni, utalt-e a legutolsó levelében arra, mi vágta ki nála a biztosítékot. Amikor semmi sem jut
eszembe, nagy sóhajjal a dolgozószobám felé indulok.

Épp leülök, amikor rezegni kezd a telefonom.

Ana?

Elliot az.

Hé, nagyágyú. Biliárdozunk egyet?

A biliárdozás Elliot szóhasználatában azt jelenti, hogy átjön, és kiissza a hűtőmet. Más se hiányozna.

Dolgozom. Jövő héten?

Oké. Nyaralás előtt.

Elkenem a szád.

Még ütközünk.

Ledobom a telefont az íróasztalra, majd átfutom Leila anyagát, hátha találok valami utalást arra, hol lehet.
Előkerül a szülei címe és telefonszáma, de a férjéről semmi. Hol lehet? Miért nincs vele ilyenkor?

Nem akarom megrémíteni a szülőket. Felhívom Welchet a számukkal; ő majd kapcsolatba lép velük, és
kideríti, amit lehet.

Alig kapcsolom be a számítógépet, kapok egy e-mailt Anától.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Megérkezett?

Dátum: 2011. június 2. 22:32 EST

Címzett: Christian Grey

Kedves Uram!
Kérem, tudassa, hogy biztonságban megérkezett. Kezdek komolyan aggódni. Sokat gondolok önre.
Az ön Anája x
Mielőtt észbe kapnék, ujjammal már végig is simítok a kis csókon, amit nekem küldött.
Ana.
Nyálas vagy, Grey. Nyálas. Kapd össze magad.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Sajnálom

Dátum: 2011. június 2. 19:36

Címzett: Anastasia Steele

Kedves Miss Steele!
Biztonságban megérkeztem, és kérem, bocsásson meg, amiért ezt nem tudattam önnel. Nem akarom, hogy
miattam aggódjon. Örömmel tölt el a tudat, hogy így törődik velem. Én is sokat gondolok önre, és alig
várom a holnapi viszontlátást.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Lenyomom a Küldés gombot, s azt kívánom, bár itt lenne velem. Ő ragyogja be az otthonomat, az
életemet… mindenemet. Fejcsóválva gondolok bele, mennyire elragad a hév, majd nekilátok átolvasni a
többi levelemet.
Csilingelő hang tudatja, hogy Ana válaszolt.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: A Probléma

Dátum: 2011. június 2. 22:40 EST

Címzett: Christian Grey

Kedves Mr. Grey!
Szerintem nyilvánvaló, hogy nagyon is törődöm önnel. Hogy kételkedhet ebben?
Remélem, sikerült megoldania a „problémát”.
Az ön Anája x
Ui.: Most már elmondja, miről beszéltem álmomban?
Nagyon is törődik velem? Ez kedves. Az idegen érzés, ami egész nap távol maradt tőlem, hirtelen új életre
kel, és szétárad a mellkasomban. Alatta ott tátong a gyötrelmek végtelen mélységű kútja, amelyről nem
akarok tudomást venni, remegő vizén egy fiatalasszony képével, aki hosszú sötét haját fésülgeti…
Bassza meg.
Ne menj le oda, Grey.
Válaszolok Ana e-mailjére, s hogy eltereljem a figyelmemet, incselkedem vele egy sort.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Védőm tanácsára megtagadom a választ

Dátum: 2011. június 2. 19:45

Címzett: Anastasia Steele

Kedves Miss Steele!
Nagyon tetszik, hogy így törődik velem. Az itteni „probléma” még nem oldódott meg.
Ami az utóiratot illeti, a válasz határozott nem.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Védőm tanácsára beszámíthatatlanságra hivatkozom

Dátum: 2011. június 2. 22:48 EST

Címzett: Christian Grey

Remélem, jól szórakozott, bár meg kell mondanom, hogy nem vállalok felelősséget semmiért, ami
öntudatlan állapotomban kijön a számon. Még az is lehet, hogy félrehallotta a dolgot.

Ilyen előrehaladott korban az ember hallása már nem a régi.

Először azóta, hogy visszaértem Seattle-be, elnevetem magam. Mennyire kellett ez a kis figyelemelterelés.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Védőm tanácsára ártatlannak vallom magam

Dátum: 2011. június 2. 19:52

Címzett: Anastasia Steele

Kedves Miss Steele!
Ne haragudjon, de nem írna hangosabban? Alig hallom.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Azonnal megjön a válasz.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Ismét beszámíthatatlanságra hivatkozom

Dátum: 2011. június 2. 22:54 EST

Címzett: Christian Grey

Az őrületbe kerget.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Szép szavak…

Dátum: 2011. június 2. 19:59

Címzett: Anastasia Steele

Kedves Miss Steele!
Péntek este pontosan ezt szándékozom tenni önnel. Már alig várom.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Ki kell találnom valami különlegeset ennek az enni való kis szörnyetegnek.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Grrr

Dátum: 2011. június 2. 23:02 EST

Címzett: Christian Grey

Most már hivatalosan is ki vagyok bukva!
Jó éjt.
Miss A. R. Steele
Hű. Eltűrném ezt bárki mástól?

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Vadmacska

Dátum: 2011. június 2. 20:05

Címzett: Anastasia Steele

Maga megmorog engem, Miss Steele?
Ne féljen, tudom, hogyan toroljak meg egy ilyen tiszteletlenséget.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Nem válaszol. Öt perc telik el, s még mindig semmi. Hat… hét…
A fenébe. Komolyan gondolja. Hogyan áruljam el neki, hogy álmában azt mondta, sosem hagyna el? Azt
hinné, elment az eszem.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Amit álmodban mondtál

Dátum: 2011. június 2. 20:20

Címzett: Anastasia Steele

Jobban örülnék, Anastasia, ha ébren mondanád azokat a szavakat, amiket álmodban hallottam tőled, ezért
nem mondom el. Most már feküdj le. Jobb, ha kipihened magad azelőtt, ami holnap rád vár.

Christian Grey

Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Nem válaszol. Remélhetően egyszer azt teszi, amit mondok, és lefekszik. Egy pillanatig belegondolok,
miket csinálunk majd másnap, de már ennyitől felizgulok, így inkább a leveleimre koncentrálok.

Be kell vallanom, hogy a pengeváltást követően könnyebb szívvel csinálom ezt. Anastasia jót tesz az én
éjsötét lelkemnek.

2011. június 3., péntek

Nem tudok aludni. Hajnali kettő múlt, s már egy órája a mennyezetet bámulom. Ezúttal nem egy rémálom
tart ébren, hanem egy megvalósult lidércnyomás.

Leila Williams.

A füstérzékelő rám kacsint zöld fényével, mintha csak gúnyt űzne belőlem.

Rohadj meg!

Behunyom a szememet, és szabadjára engedem a gondolataimat.

Mi ütött Leilába, hogy öngyilkos akart lenni? Reménytelen boldogtalansága megidézi fiatalabb korom
nyomorúságát. Próbálom félresöpörni az emlékeket, de magányos kamaszéveim minden elfojtott dühe és
kétségbeesése felszínre tör bennem. A fájdalom és a harag, amivel mindenkit elűztem magamtól. Engem is
gyakran kísértettek öngyilkos gondolatok, de ellenálltam. Ellenálltam Grace kedvéért, mert tudtam, milyen
kínokat okoznék neki. Tudtam, hogy önmagát okolná, amiért eldobtam magamtól az életet, miután annyi
mindent tett értem – hogy csinálhattam volna meg vele? Azután találkoztam Elenával, és… minden
megváltozott.

Felkelek, és agyam hátsó zugába száműzöm a nyugtalanító gondolatokat. A zongorámra van szükségem.

Anára van szükségem.

Ha aláírja a szerződést, és minden terv szerint alakul, most odafent aludna. Felkelthetném, elveszhetnék
benne… vagy új megállapodásunk keretében itt lenne mellettem, kefélhetnénk egyet, azután nézhetném,
ahogy alszik.

Vajon milyennek találná Leilát?

Ahogy leülök a zongorához, tudom, hogy Ana sosem fog találkozni Leilával, ami jó. Épp elég, ahogy
Elenával kapcsolatban érez. Csak a jó ég tudja, miket feltételezne egy exemről… egy megtévedt exemről.

Ez nem megy bele a fejembe: Leilát mindig is boldog, pajkos és eszes lánynak ismertem – soha rosszabb
alávetettet. Azt hittem, megállapodott, és boldog házasságban él. Az e-mailjeiben egyszer sem utalt rá,
hogy bármi gond lenne. Hol siklott félre?

Játszani kezdek… zavaros gondolataim lassan visszahúzódnak, míg nem marad más, csak a zene és én.

Leila kiszolgálja a farkamat a szájával.

A gyakorlott szájával.

A keze hátul összekötve.

A haja befonva.

Előttem térdepel.

Lesütött szemmel. Alázatosan. Csábítóan.

Nem néz rám.

S akkor hirtelen ő Ana.

Ana előttem térdepel. Meztelenül. Gyönyörűen.

Farkammal a szájában.

Csakhogy Ana a szemembe néz.

Tündöklő kék szemével mindent lát.

Lát engem. A lelkemet.

Látja bennem a sötétséget és a fenevadat.

Szeme elkerekedik rémületében, azután hirtelen eltűnik.

Bassza meg! Riadtan ébredek, és fájdalmas erekcióm abban a pillanatban lelankad, amint felidézem Ana
sebzett pillantását.
Mi a franc volt ez?
Ritkán vannak erotikus álmaim. Miért épp most? Az órához fordulok: csak néhány perccel csúszott le az
ébresztésről. A reggeli napfény már átszüremlik az épületek között, amikor felkelek. Nyugtalannak érzem
magam – ami nem is csoda, ilyen felkavaró álom után –, ezért úgy döntök, futással égetem el a fölös
energiát. Nincs sem új e-mail, sem üzenet, sem hír Leiláról. A lakásban néma csend. Még Gailnek sincs
nyoma. Remélhetően összeszedte magát a tegnapi megpróbáltatások után.

Kinyitom az előtér üvegajtaját, kilépek a balzsamosan meleg reggelbe, és gondosan végigpásztázom
tekintetemmel az utcát. Ahogy futok, lecsekkolom az útba eső sikátorokat és kapualjakat, még a parkoló
autók mögé is benézek, hátha Leila ott lapul valahol.
Hol vagy, Leila Williams?
Felcsavarom a hangerőt, hogy a Foo Fighters elnyomja a járdán dübörgő lépteimet.
OLIVIA MA KÜLÖNÖSEN bosszantó. Kiborította a kávémat, megszakított egy fontos hívást, s közben
csak csüng rajtam a nagy őzbarna szemével.
– Hívja fel újra Rost – parancsolok rá. – Vagy még jobb, ha idehívja. – Becsapom az ajtót, és visszatérek
az íróasztalomhoz. Nem mutathatom ki az érzéseimet a dolgozóim előtt.
Welch nem szolgál nagy újsággal, leszámítva, hogy a szülei szerint Leila még Portlandben van a férjével.
Kopogtatás hallatszik.
– Igen? – Veszettül remélem, hogy nem Olivia az. Ros dugja be a fejét.
– Látni akartál?
– Igen. Persze. Gyere be. Hogy állunk Woodsszal?
ROS VALAMIVEL TÍZ ELŐTT távozik. Minden sínen van: Woods mégis elfogadja az ajánlatunkat, és a
darfúri segélyszállítmány hamarosan útnak indul Münchenbe, ahol repülőre rakják. A savannah-iak
ajánlatáról egyelőre semmi hír.
Ellenőrzöm a fiókomat, és találok egy e-mailt Anától.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Hazafelé

Dátum: 2011. június 3. 12:53 EST

Címzett: Christian Grey

Kedves Mr. Grey!
Ezúttal is első osztályon kényeztetem magam, hála önnek. Számolom a perceket, amíg ma este újra
találkozunk, és addig gyötröm, amíg ki nem szedem önből az igazat öntudatlan vallomásommal
kapcsolatban.
Az ön Anája x

Gyötörni akar? Ó, Miss Steele, szerintem éppen fordítva lesz. Miután van elég dolgom, rövidre szabom a
választ.

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Hazafelé

Dátum: 2011. június 3. 09:58

Címzett: Anastasia Steele

Én is alig várom, hogy találkozzunk, Anastasia.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Nem éri be ennyivel.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Hazafelé

Dátum: 2011. június 3. 13:01 EST

Címzett: Christian Grey

Drága Mr. Grey!
Remélem, sikerült megoldania azt a „problémát”. Leveleinek hangvétele egyre aggasztóbb.

Ana x
Egy kis csókot azért még érdemlek. Nem kellene rég a levegőben lennie?

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Hazafelé

Dátum: 2011. június 3. 10:04

Címzett: Anastasia Steele

Lehetne jobb is a helyzet, Anastasia. Még nem szálltál fel? Mert ha igen, ne levelezgess. Ezzel kockára
teszed a személyes biztonságodat, amivel súlyosan megszeged a megállapodásunkat. Komolyan
gondoltam, amit a büntetésekről mondtam.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Már készülök hívni Welchet, hátha tud valamit, amikor csilingelés hallatszik. Megint Ana az.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Túlzott reakció

Dátum: 2011. június 3. 13:06 EST

Címzett: Christian Grey

Kedves Rátarti uraság!
A gép ajtaja még nyitva van. Késünk, ha csak tíz percet is. A személyes biztonságomat és a többi utasét
nem fenyegeti semmilyen veszély, hiába viszket úgy a tenyere.

Miss Steele
Vonakodva mosolyra rándul a szám. Rátarti uraság? És semmi csók. Jaj, édes…

Feladó: Christian Grey

Tárgy: Bocsánat – a tenyerem nevében is

Dátum: 2011. június 3. 10:08

Címzett: Anastasia Steele

Annyira hiányzik, Miss Steele, az okos kis szájával együtt.
Biztonságos utat kívánok.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Bocsánatkérés elfogadva

Dátum: 2011. június 3. 13:10 EST

Címzett: Christian Grey

Most zárják az ajtókat. Mostanában nem hall rólam, már csak a süketsége miatt sem.
Még ütközünk.

Ana x

Újra kapok egy csókot. Micsoda megkönnyebbülés. Erővel elszakadok a számítógéptől, és felveszem a
telefont, hogy hívjam Welchet.

EGYKOR NEMET MONDOK Andrea ajánlatára, hogy hoz valami ebédet. Ki kell szabadulnom innét.
Fojtogat az irodám, legfőképpen azért, mert még mindig nem kaptam hírt Leiláról.

Aggódom miatta. Basszus, hiszen hozzám jött. Az én otthonomból kiáltott segítségért. Hogy is ne
kezelném személyes ügyként? De miért nem telefonált vagy küldött e-mailt? Ha bajba került, segíthettem
volna. Segítettem volna – korábban is megtettem.

Friss levegőre van szükségem. Elvágtázok Olivia és Andrea előtt, akik elfoglaltnak tűnnek, bár elkapom
Andrea zavart pillantását, mielőtt belépnék a liftbe.

Odakint napos és mozgalmas a délután. Veszek egy nagy levegőt, hogy magamba szívjam a Szoros vizének
megnyugtatóan sós aromáját. S ha kivenném a nap hátralévő részét? Nem tehetem. Délután találkozóm van
a polgármesterrel. Bosszantó – holnap úgyis találkozunk a Kereskedelmi Kamara estélyén.

Az estély!

Hirtelen ötletem támad. Megújult céltudattal veszem az irányt egy ismerős kis üzlet felé.

MIUTÁN A POLGÁRMESTERI hivatalban vége a megbeszélésnek, gyalog teszem meg a jó tízsaroknyi
utat az Escaláig. Taylor Anáért ment a reptérre. Amikor belépek a nappaliba, Gailt a konyhában találom.

– Jó estét, Mr. Grey.

– Helló, Gail. Milyen napja volt?

– A szokásos, uram, köszönöm.

– Jobban érzi magát?

– Igen, uram. Megérkeztek Miss Steele ruhái. Kicsomagoltam és beakasztottam őket a szobájába.

– Remek. Leiláról még semmi hír? – Buta kérdés; Gail biztosan telefonált volna.

– Nem, uram. Ez is ma érkezett. – Felmutatja a kis üzlet vörös papírtáskáját.

– Pompás. – Elveszem tőle, ügyet sem vetve a kaján pillantásra.

– Hány személyre készítsem a vacsorát?

– Csak ketten leszünk. És Gail…

– Uram?

– Felhúzná a szaténlepedőt a játszószoba ágyára?

Tényleg azt remélem, hogy valamikor a hétvége folyamán eljutunk oda Anával.

– Hogyne, Mr. Grey – felel kissé meglepett hangon. Visszafordul ahhoz, amit eddig csinált, hogy a
viselkedésével kissé összezavarjon.

Talán Gail nem helyesli, de én ezt akarom Anától.

A dolgozószobában előveszem a papírzacskóból a kis Cartier dobozt, benne a holnapi estélyre időzített
ajándékkal: egy pár fülbevalóval. Egyszerű, elegáns, szép. Amilyen Ana. Elmosolyodom: még
tornacipőben és farmerben is tagadhatatlanul csábos.

Remélem, elfogadja az ajándékomat. Alávetettként nem lenne más választása, de miután különleges
megállapodásunk van, nem tudom, milyen reakcióra számítsak. Akárhogy is, érdekes lesz. Mindig sikerül
meglepnie. Amint leteszem a dobozkát az asztalra, a számítógép csilingelése elvonja a figyelmemet.
Barney legfrissebb tervei érkeznek, én pedig alig várom, hogy lássam őket.

Öt perccel később Welch telefonál.

– Mr. Grey – hallom hurutos hangját.

– Igen. Mi újság?

– Beszéltem Russell Reeddel, Mrs. Reed férjével.

– És? – Nyomban felélénkülök. Kiviharzom a nappaliból, s meg sem állok, csak a nappali ablakánál.

– Azt mondja, a felesége elment meglátogatni a szüleit – jelenti Welch.

– Micsoda?

– Pontosan. – Welch éppúgy ki van bukva, mint én.

Ahogy látom a lábam előtt elterülő Seattle-t, és tudom, hogy Mrs. Reed – más néven Leila Williams –
valahol odakint van, csak még bosszúsabb leszek. Beletúrok a hajamba.

– Talán tényleg ezt hazudta neki.

– Talán, bár eddig nem találjuk semmi nyomát.

– Semmit? – Nem tudom elhinni, hogy csak így eltűnjön.

– Semmit, de elég annyi, hogy használjon egy ATM-et, beváltson egy csekket, vagy csak fellépjen a
Facebookra.

– Oké.

– Szeretnénk megnézni a kórházi kamerák felvételeit. Pénzbe kerül, és némi időbe telik. Ez így
elfogadható?

– Igen. – Borsózik a bőröm, s nem a hívástól. Valami ismeretlen okból úgy érzem, mintha figyelnének.
Ahogy megfordulok, Anát látom az ajtóban. Összeráncolt homlokkal és összeszorított ajakkal figyel,
miközben rövid, iszonyúan rövid szoknyát visel. Az a szempár és az a láb… különösen a láb. Elképzelem,
ahogy a derekamra fonja.

Hamisítatlan és zabolátlan vágy éled bennem, pusztán attól, hogy látom.

– Akkor belevágunk – hallom Welchet.

Kinyomom, és minden figyelmem Anáé, ahogy elindulok felé. Közben lehámozom magamról a zakót és a
nyakkendőt, amiket a kanapéra hajítok.

Ana.

Átölelem, és megrántom a haját, hogy magamhoz vonjam mohó ajkát. A menny, az otthon, az ősz íze
szétárad bennem. Ana. Illata orrlyukaimat ostromolja, miközben elfogadok mindent, amit csak meghitten
meleg és édes szája kínálhat. Testem megfeszül a várakozástól és a mohó éhségtől, amint nyelvünk
egybefonódik. El akarok veszni benne, el akarom felejteni elszaródott hetemet – mindent, csak őt nem.

Lázasan tapadok rá, kirántom hajából a tűt, míg ujjai a hajamba túrnak. Hirtelen mindent elborít a szükség,
az ellenállhatatlan késztetés. Elhúzódom, hogy lenézzek szenvedélytől sugárzó arcába.

Ugyanezt érzem. Mit művel velem?

– Mi a baj? – suttogja.

A válasz tisztán visszhangzik a fejemben.

Hiányoztál.

– Annyira örülök, hogy megjöttél. Zuhanyozzunk le. Most azonnal.

– Jó – feleli érdes hangon. Megragadom a kezét, úgy indulunk a fürdőbe. Beállítom a zuhanyt, mielőtt
visszafordulok felé. Fenséges látvány így, várakozástól fénylő szemmel, ahogy engem figyel. Tekintetem
végigsiklik a testén, csupasz lábszárán. Még sosem láttam ilyen falatnyi szoknyában, ami ennyire
közszemlére tette volna, és nem biztos, hogy helyeslem a dolgot. Ő csakis az enyém.

– Tetszik a szoknyád. Nagyon rövid. – Túl rövid. – Mesés a lábad. – Kilépek a cipőmből, lerángatom a
zoknimat, ő pedig anélkül, hogy félrekapná a tekintetét, szintén lerúgja a cipőjét.

Picsába a zuhannyal. Most rögtön akarom.

Odalépek hozzá, a tenyerembe fogom az arcát, s ahogy előrelépek, hátával a csempének préselődik, ajka
résnyire nyílik. Fogom az arcát, és az ujjaim köré fonom a tincseit, úgy csókolom: az arcát, a nyakát, a
száját. Nem tudok betelni nektárjával. A lélegzete elakad, s ahogy megragadja a karomat, a bennem
lappangó sötétség sem tiltakozik az érintése ellen. Nincs más, csak Ana, a maga teljes szépségében és
ártatlanságában, aki ugyanolyan mohón csókol, ahogyan én őt.

Vérem összesűrűsödik a vágyakozástól, fájdalmas még az erekcióm is.

– Akarlak… itt és most… gyorsan… keményen… – Kezem végigsiklik a szoknyája alatt, combjának
csupasz bőrén. – Vérzel még?

– Már nem.

– Helyes. – Felhúzom a szoknyát a derekára, mindkét hüvelykujjam beakasztom a pántokba, s miközben
letérdelek előtte, bugyija végigsiklik pucér lábszárán.

Zihálva kap levegő után, amikor megragadom a csípőjét, és belecsókolok az édes közbe, a pihe-puha
szőrszálak alá. Kezem combja alá csusszan és szétválasztja a lábait, hogy feltárja csiklóját a nyelvem
előtt. Alig kezdem meg érzéki ostromát, ujjai még mélyebbre ásnak hajamban. Nyelvemmel gyötröm, ő
pedig nyögdécselve hajtja fejét a falnak.

Fenséges az illata. Az íze még inkább.

Ahogy dorombol, kitartó, tolakodó nyelvemhez préseli a csípőjét, és a lába máris remegni kezd.

Elég. Benne akarok elmenni.

Magam körül akarom érezni, mint Savannah-ban. Eleresztem, felállok, és újra megragadom az arcát.
Meglepettségtől és csalódottságtól eltátott szájára tapasztom ajkamat, csókolom, ahogy csak tudom.
Lerántom a cipzáramat, és megmarkolom a combja alatt.

– Fond körém a lábad, bébi. – Nyers és követelőző a hangom. Amint megteszi, előrefurakodom,
belécsusszanok.

Az enyém. Mintha a mennyben lennék.

Rajtam csüng, úgy nyögdécsel, miközben alámerülök – eleinte lassan, azután egyre ütemesebben. Testem
átveszi az uralmat, egyre gyorsabban és gyorsabban űz előre, egyre keményebben és keményebben
furakszom a mélyére, míg ajkam a nyakára tapad. Feljajdul, és érzem, ahogyan kitartóan gyorsít, míg végül
elveszek benne, bennünk. Felér a csúcsra, sikoltva elmegy, s ahogy köröttem lüktet, én is átbillenek a
csúcsponton, hogy hosszan és keményen élvezzek belé, míg torkom mélyéből feltörnek nevének eltorzult
hangjai.

A nyakát csókolgatom, nem akarok visszahúzódni, csak várom, hogy megnyugodjon. A fürdőben puha
párafelhő vesz körül minket, ingem és nadrágom ragacsosan tapad a testemhez, de nem érdekel. Ana egyre
ütemesebben veszi a levegőt, egyre súlyosabbnak is tűnik, ahogy elernyed a karomban. Ködös a tekintete,
ahogy visszavonulok, ezért nem eresztem el, amíg talpra nem áll. Ajka diadalmas kis mosolyra húzódik.

– Úgy tűnik, örülsz, hogy látsz – suttogja.

– Ó, igen, Miss Steele. Azt hiszem, kézzelfogható az örömöm, de most már irány a zuhany.

Sebtében levetkőzöm, és már csupaszon gombolom ki Ana blúzát. Tekintete ujjaimról az arcomra
vándorol.

– Milyen volt az út? – kérdezem.

– Jó, kösz szépen – feleli kissé érdes hangon. – Még egyszer kösz az első osztályt. Így tényleg
kellemesebb utazni. – Vesz egy nagy levegőt, mintha erőt gyűjtene. – Mondanom kell valamit.

– Ó? – Mi jöhet még? Lehámozom a blúzát, és a halomra dobom.

– Munkát kaptam. – Félénk a hangja.

Miért? Azt hitte, haragudni fogok? Még szép, hogy felvették. Büszkeség dagasztja a mellemet.

– Gratulálok, Miss Steele. Most már megtudhatom, hol? – Elmosolyodom.

– Nem tudod?

– Honnét tudnám?

– Megvannak a forrásaid… azt hittem, hogy… – Elhallgat, az arcomat fürkészi.

– Eszembe se jutna beleártani magam a karrieredbe, Anastasia. Kivéve persze, ha erre kérsz.

– Akkor tényleg nem tudod, melyik cég az?

– Nem. Csak azt tudom, hogy négy kiadó van Seattle-ben, szóval valószínűleg az egyik.

– Az SIP – jelenti be.

– Ó, az a kicsi. Helyes. Szép munka. – A cég, amelyik Ros szerint megérett a felvásárlásra. Gyerekjáték
lesz.

Megpuszilom Ana homlokát.

– Okos kislány. Mikor kezdesz?

– Hétfőn.

– Olyan hamar? Akkor jobb lesz, ha kihasználok minden alkalmat, amíg még tehetem. Fordulj meg.

Tüstént engedelmeskedik. Lehúzom a melltartóját és a szoknyáját, azután hátulról megfogom a mellét, és
megcsókolom a nyakát. Hozzásimulok, a haját becézgetem. Illata az orromat kísérti, megnyugtatóan és
meghitten, ahogyan csak ő képes. Hozzám préselődő teste egyszerre megnyugtató és izgató. Tényleg
minden megvan benne.

– Megrészegít, Miss Steele, ugyanakkor meg is nyugtat. Halálos kombináció. – Hálás vagyok, amiért itt
van. Belecsókolok a hajába, elkapom a kezét, és berántom a fülkébe.

– Hú – sikkant fel, és behunyja a szemét, ahogyan a gőzölgő zuhany a bőrére permetez.

– Ez csak egy kis forró víz – mosolyodom el. Kinyitja a fél szemét, felveti az állát, és lassan megadja
magát a hőségnek.

– Fordulj meg. Meg akarlak fürdetni. – Engedelmeskedik, én pedig kinyomok a tenyerembe egy kis

tusfürdőt, és a habbal dörzsölni kezdem a vállát.

– Még valamit el kell mondanom – szólal meg hirtelen, és megfeszül a válla.

– Igazán? – Nyájas marad a hangom. Miért feszeng ennyire? Kezem átsiklik a gyönyörű mellére.

– A barátomnak, Josénak jövő csütörtökön kiállítása nyílik Portlandben.

– És akkor? – Már megint az a fotós?

– Megígértem, hogy elmegyek. Te nem akarsz velem tartani? – Áradnak belőle a szavak, mintha régóta
kikívánkoznának.

Egy meghívás? Megdöbbenek. A családomon, a munkatársaimon és Elenán kívül senki sem szokott
meghívni.

– Mikor?

– Fél nyolckor lesz a megnyitó.

Ez is bizonyára a többhöz tartozik. Megcsókolom a fülcimpáját.

– Oké. – Lágynak érzem a vállát, ahogyan hozzám simul. Láthatóan megkönnyebbül, én pedig nem tudom,
mulassak-e rajta, vagy inkább dühöngjek. Tényleg ilyen megközelíthetetlen volnék?

– Miért féltél megkérdezni?

– Ennyire látszik rajtam?

– Mintha mázsás súlyt cipelnél, Anastasia. – Leplezem bosszúságomat.

– Hát, az eddigiek alapján elég… féltékeny típusnak tűntél.

Igen. Féltékeny is vagyok. A gondolat, hogy valaki mással van… több mint nyugtalanító. Sokkal több.

– Igen, az vagyok, és nem árt, ha ezt észben tartod, de azért kösz, hogy megkérdeztél. Majd a Charlie
Tangóval megyünk.

Felvillant egy gyors mosolyt, amint kezem végigsiklik a testén – a testén, amit csak nekem kínál fel, senki
másnak.

– Megmosdathatlak? – vonja el a figyelmemet.

– Nem, azt nem hiszem. – Belecsókolok a nyakába, és leöblítem a hátát.

– Megengeded valaha is, hogy megérintselek? – Gyengéd a hangja, de ez sem vet gátat a sötétségnek, ami
váratlanul örvényleni kezd bennem, hogy még a torkom is elszorul.

Nem.

Puszta akaraterővel száműzöm magamtól – Ana hátsójára, kibaszottul csodás fenekére összpontosítok.
Testem a legelemibb szinten reagál: harcot vív a sötétséggel. Akarom őt. Kell, hogy elűzze a félelmemet.

– Tedd a kezed a falra, Anastasia. Most újra magamévá teszlek. – Riadt pillantást vet felém, ahogyan
széttárt ujjait a csempére támasztja. Megragadom a csípőjét, elhúzom a faltól. – Kapaszkodj erősen,
Anastasia – figyelmeztetem, miközben a víz tovább árad a hátára.

Lehajtja a fejét, és kitámasztja magát. Kezem végigsiklik a szemérmén. Fészkelődik, hátsójával tovább
tüzeli erekciómat.

Basszus! Egy pillanat alatt szertefoszlik minden félelmem.

– Akarod? – kérdezem, míg ujjaim incselkednek vele. Válaszul megrázza formás hátsóját, nekidörgölőzik
a farkamnak, megmosolyogtat. – Mondd ki – követelem.

– Igen. – Beleegyezésével gátat vet az áradó víznek, és kordában tartja az örvénylő sötétséget.

Ó, bébi.

Még mindig nedves az előzőtől – tőlem, tőle, nem tudom. Egy röpke pillanatra hálát adok dr. Greene-ért,
amiért nincs több koton. Belecsusszanok Anába, hogy lassan és céltudatosan újra a magamévá tegyem.

BEBURKOLOM A FÜRDŐKÖPENYBE, és körbecsókolgatom.

– Szárítsd meg a hajadat. – Kezébe nyomom sosem használt hajszárítómat. – Éhes vagy?

– Farkaséhes – vallja be, talán csak azért, hogy örömet szerezzen vele. Akárhogy is, örömet szerez vala.

– Szuper. Én is az vagyok. Megnézem, mit ütött össze Mrs. Jones. Tíz perced van. Nem kell felöltöznöd. –
Még egyszer megcsókolom, majd elindulok a konyhába.

Gail a mosogatónál ügyködik. Felnéz, ahogy átkukucskálok a válla felett.

– Kagyló, Mr. Grey – árulja el.

Remek. Pasta alle Vongole, az egyik kedvencem.

– Tíz perc? – kérdezem.

– Tizenkettő – feleli.

– Nagyszerű.

Szúrós pillantást vet rám, ahogy a dolgozószoba felé indulok. Nem törődöm vele. Látott már fürdőköpeny
nélkül is – mi a franc baja van?

Ránézek az e-mailjeimre és a telefonomra, hátha van valami Leiláról. Semmi – Ana érkezése óta mégsem
érzem olyan reménytelennek a helyzetet.

Ana ugyanakkor toppan be a konyhába, amikor én; kétségkívül az ínycsiklandó illatok vonzzák ide.
Amikor meglátja Mrs. Jonest, összehúzza magán a fürdőköntöst.
– Épp időben. – Gail két nagy tányéron a pultra teszi a vacsoránkat.
– Ülj le – mutatok az egyik bárszékre. Ana nyugtalan tekintete ide-oda jár köztem és Mrs. Jones között.
Zavarban van.
Igen, van személyzetem, bébi. Tedd magad túl rajta.
– Bort? – Próbálom elvonni a figyelmét.
– Kérek. – Szégyenlősen foglal helyet.
Felnyitok egy palack Sancerre-t, és töltök két kis pohárba.
– Ha kérnek, sajt is van a hűtőben, uram – jelzi Gail. Bólintok, mire távozik, Ana mérhetetlen
megkönnyebbülésére. Elfoglalom a helyemet.
– Egészség – emelem fel poharamat.
– Egészség. – A kristályok csilingelve egymáshoz koccannak. Ana a szájába vesz egy falatot, és máris
elismerő morgás tör fel belőle. Lehet, hogy tényleg farkaséhes.
– Most már elmondod? – kérdezi.
– Mit? – Mrs. Jones megint kitett magáért, az étel egyszerűen fenséges.
– Amit álmomban mondtam.
A fejemet rázom.
– Inkább egyél. Tudod, hogy szeretem nézni, amikor eszel.
Színlelt döbbenettel biggyeszti le az ajkát.
– Vén perverz – méltatlankodik.
Ó, bébi, ha tudnád… A gondolat ötletet nemz: ma este kipróbálhatnánk valami újat a játszószobában.
Valami új mókát.
– Mesélj a barátodról – kérem.
– A barátomról?
– A fotósról. – Könnyed hangon társalgok, egy pillanatra mégis összeráncolja a homlokát.
– Hát, a suli első napján találkoztunk. Amúgy mérnöknek készül, de a fotózás a szenvedélye.

– És?
– Ennyi. – A kitérő válasz felbosszant.
– Semmi több?
Hátraveti a haját.
– Összebarátkoztunk. Kiderült, hogy José apja és az enyém együtt szolgált a seregben, mielőtt még
megszülettem. Újra kapcsolatba kerültek egymással, azóta a legjobb haverok.
Ó.
– A te apád és az övé?
– Igen. – Újabb adag tésztát csévél fel a villájára.
– Értem.
– Ez tényleg mennyei. – Elégedett mosollyal néz fel, míg a köntöse kissé szétnyílik, és látni engedi formás
mellének ívét.
– Hogy érzed magad? – kérdezem.
– Jól – feleli.
– Jöhet még?
– Még?
– Még egy kis bor? – Még egy kis szex? A játszószobában?
– Tényleg csak egy kicsi.
Töltök neki egy kevés Sancerre-t. Ha valóban játszadozni akarunk, nem engedhetem, hogy bármelyikünk
többet igyon a kelleténél.
– Hogyan áll az a… probléma, ami miatt vissza kellett jönnöd?
Leila. Basszus. Erről végképp nem akarok beszélni.
– Egyelőre megoldatlan, de nem kell aggódnod, Anastasia. Ez nem befolyásolja azt, amit ma estére
terveztem.
Látni akarom, hogy az úgynevezett megállapodásunk mindkét irányban működik.
– Igazán?
– Igazán. Azt akarom, hogy készülj elő, és tizenöt perc múlva legyél a játszószobában. – Felállok,
miközben alaposan felmérem a reakcióját. Gyorsan belekortyol a borba, a pupillája hatalmasra tágul. – A

szobádban is előkészülhetsz. Ha már itt tartunk, a gardróbod tele van ruhával. Egyik sem vita tárgya.

Amikor ajka meglepett kis O-ra kerekedik, zord pillantást vetek rá, hogy csírájában elfojtsak minden vitát.
Becsületére legyen mondva, nem szól egy szót sem, amíg visszavonulok a dolgozószobámba, ahonnét
küldök Rosnak egy gyors e-mailt azzal, hogy a lehető legrövidebb időn belül vásárolja fel az SIP-t.

Végigfutom a leveleket, de nem találok semmit Mrs. Reedről. Kisöpröm agyamból a Leilával kapcsolatos
gondolatokat; épp eleget foglalkoztatott az elmúlt huszonnégy órában. Ma este csak Anára koncentrálok –
és a szórakozásra.

Mire visszatérek a konyhába, Ana már elment; vélhetően odafent készülődik.

A gardróbban levetem a köntöst, és belebújok kedvenc farmeromba. Eközben Anát látom magam előtt a
fürdőszobában – makulátlan hátát és a csempén szétterülő ujjait, miközben kefélem.

Meg kell adni, van benne kitartás.

Lássuk, mennyi.

Önfeledt örömmel kapom fel az iPodomat, mielőtt elindulok az emeleti játszószoba felé.

Amikor Anát az ajtó mellett találom – lesütött szemmel, széttárt combbal egy szál bugyiban térdepel –,
legelőször megkönnyebbülést érzek.

Még itt van; még játékban van.

Másodjára elönt a büszkeség: az utolsó betűig betartotta az utasításaimat. Alig győzöm leplezni a
mosolyomat.

Miss Steele nem hátrál meg a kihívások elől.

Ahogy becsukom az ajtót, látom a szegre akasztott fürdőköpenyt. Elsétálok előtte, és a fiókos szekrényre
teszem az iPodomat. Úgy döntöttem, az érintést leszámítva minden érzékétől megfosztom, lássuk, hogy
boldogul. Az ágyon ott feszül a szaténlepedő.

S helyükön vannak a béklyók.

Kiveszem a hajtűt, a szemkötőt, a puha kesztyűt, a fülhallgatót és a hasznos kis átjátszót, amit Barney
tervezett az iPodomhoz. Takaros sorban elrendezek mindent, mielőtt bedugom az átjátszót az iPodba.
Ráérősen teszem a dolgomat – a feszült várakozás nagyon is része a játéknak. Miután végzek, odalépek, és
megállok felette. Ana meghajtja a fejét, a lágy fény megcsillan a haján. Szemérmes és gyönyörű, maga a
testet öltött alávetettség.

– Imádni való vagy. – Kezembe fogom az arcát, felfelé billentem, míg szemének kékje találkozik a
szürkeséggel. – Igazán gyönyörű vagy, Anastasia. És csak az enyém – teszem hozzá suttogva. – Állj fel.

Kissé merev, ahogy talpra áll.

– Nézz rám. – Amint belenézek a szemébe, tudom, hogy el tudnék veszni komoly, elmélyült arcában. Az

enyém minden figyelme. – A szerződést talán nem írtuk alá, Anastasia, de megtárgyaltuk a korlátokat.
Emlékeztetnélek arra is, hogy ott vannak a pánikszavak.

Néhányszor pislant, de nem szól.

– Melyek ezek? – emelem fel a hangomat.

Habozik.

Ó, ez így nem lesz jó.

– Mik a pánikszavak, Anastasia?

– Sárga.

– És még?

– Vörös.

– Ne felejtsd el őket.

Láthatón gyanakvással vonja fel a szemöldökét, mondani készül valamit.

Jaj, ne. Ne a játszószobában.

– Eszébe se jusson, hogy használja az okos kis száját, Miss Steele, különben azzal fog kielégíteni,
miközben előttem térdel. Megértette?

Bármilyen kéjes a gondolat, e pillanatban jobban vágyom az engedelmességére.

Visszanyeli ellenvetéseit.

– Nos?

– Igen, uram – feleli sietve.

– Jó kislány. Nem az a célom, hogy olyan fájdalmat okozzak, ami miatt használnod kelljen a
pánikszavakat, de amit tenni akarok, intenzív tapasztalat lesz a számodra. Nagyon erőteljes tapasztalat,
ezért segítened kell nekem, érted?

Az arca szenvtelen marad, nem árulkodik érzelemről.

– Az egész az érintésről szól, Anastasia. Nem fogsz látni és hallani, de annál inkább érzékelsz majd. –
Nem törődöm zavart tekintetével, csak odafordulok az iPodhoz, és külső lejátszásra kapcsolok.

Ki kell választanom egy dalt, s abban a pillanatban eszembe jut a beszélgetésünk, miután a Heathmanben
az én ágyamban aludt. Lássuk, mit szól egy Tudor-kori kórushoz.

– Odakötözlek az ágyhoz, Anastasia. Először bekötöm a szemedet, azután – mutatom meg neki az iPodot –
már hallani sem fogsz. Csak a zenét hallod majd, amit lejátszom neked.

Talán meglepetés tükröződik az arcán, bár nem vagyok biztos benne.

– Gyere. – Az ágy végéhez vezetem. – Állj ide. – Odahajolok, hogy belélegezzem édes illatát, és a fülébe
súgjak. – Várj itt. Nézz egyenesen az ágyra. Képzeld el, hogy itt fekszel, megkötözve és teljesen
kiszolgáltatva.

Sípolva fújja ki a levegőt.

Ez az, bébi. Gondolkodj csak el ezen. Ellenállok a kísértésnek, hogy lágy csókot leheljek a vállára. Előbb
be kell fonnom a haját, és keresnem kell egy ostort. A fiókból előveszek egy hajtűt, majd a polcról
kiválasztom kedvenc lovaglóostoromat, amit betuszkolok farmerom hátsó zsebébe.

Miután visszatérek, megállok mögötte, hogy gyengéden befonjam a haját.

– Bármennyire szeretem a copfjaidat, Anastasia, alig bírom türtőztetni magam, ezért most megteszi egy
hajfonat is. – Rögzítem, azután megrántom a copfot, hogy hátrébb kelljen lépnie. Csuklómra csavarom a
fonatot, és addig húzom, míg hátrahajtott fejével feltárja előttem ívelt nyakát. Ahogy orrom végigszalad a
fülcimpájától a válláig, gyengéden szopogatom és harapdálom.

Hmm… isteni az illata.

Megborzong, a torka mélyéből halk nyögés tör fel.

– Csend legyen – figyelmeztetem, miközben előhúzom az ostort a zsebemből. Megkerülöm, karom
végigsiklik az övén, azután megmutatom neki.

Hallom, ahogy elakad a lélegzete, látom megrebbenni az ujjait.

– Érintsd meg. – Tudom, hogy ezt akarja. Felemeli a kezét, s egy pillanatra megdermed, majd végigsimít a
puha szarvasbőr szálakon. Izgató látvány. – Ezt fogom használni. Nem fáj, csak felpezsdíti a vérkeringést
a bőröd alatt, s ettől érzékenyebbé válik. Mik a pánikszavak, Anastasia?

– Ö… „sárga” és „vörös”, uram. – Megigézi az ostor.

– Jó kislány. Ne feledd, a félelem csak a fejedben létezik. – Ledobom az ostort az ágyra, majd ujjaim
végigsiklanak a testén, elérik a csípő lágyan ívelt vonalát, becsusszannak a bugyijába. – Erre nem lesz
szükség. – Végighúzom a lábszárán, miközben letérdelek mögötte. Megragadja az ágy oszlopát, hogy
esetlen mozdulattal kilépjen a bugyijából.

– Ne mozogj – parancsolok rá, de azért megcsókolom a fenekét, gyengéden rágcsálom mindkét oldalán. –
Most feküdj le. A hátadra. – Rácsapok a fenekére, mire riadtan felugrik, és sietve felmászik az ágyra.
Lefekszik a hátára, rám szegezett tekintetéből süt az izgatottság – s talán némi ijedség.

– Emeld fel a karodat.

Teszi, amit mondok. Fogom a fülhallgatót, a szemkötőt, az iPodot és a távirányítót. Leülök mellé az ágyra,
hogy megmutassam neki az iPodba dugott átjátszót. Tekintete ide-oda jár az eszköz és közöttem.

– Ez küldi át az iPod jelét a szoba hangrendszerének. Ugyanazt hallom, amit te, és nálam van a távirányító.

Miután látott mindent, helyére dugom a fülhallgatót, és leteszem az iPodot a párnára.

– Emeld fel a fejed. – Amikor engedelmeskedik, bekötöm a szemét, majd fogom a bal kezét, és kikötöm az
ágy bal oldali sarkához. Hagyom, hogy ujjaim elidőzzenek kinyújtott karján, mire válaszként ficánkolni
kezd. Ahogy lassan megkerülöm az ágyat, fejével követi lépteim hangját. A jobb csuklójára is rákattintom
a bilincset, hogy kikössem.

Változik a légzése, szabálytalanul és gyorsan veszi a levegőt. A bőrpír szétárad a mellén, ahogy
fészkelődik, és mohón emelgeti a csípőjét.

Helyes.

Az ágy végén megragadom mindkét bokáját.

– Emeld fel újra a fejedet – parancsolom. Azonnal megteszi, mire lefelé húzom, hogy teljesen kinyújtsa a
karjait.

Halk nyögés tör fel belőle, és még egyszer felém emeli a csípőjét.

Kikötöm mindkét bokáját – széttárt tagokkal fekszik most előttem, azután hátralépek, hogy megcsodáljam a
látványt.

Hű.

Láttam valaha is ilyen izgatónak?

Teljesen és önszántából kiszolgáltatta magát nekem. Részegítő a tudat, egy pillanatig némán csodálom
nagylelkűségét és merészségét.

Alig tudok elszakadni az igéző látványtól, de előveszem a fiókos szekrényből a nyúlprém kesztyűt. Mielőtt
belebújok, lenyomom a távirányító gombját, mire egy pillanatnyi sziszegés után elkezdődik a
negyvenszólamú motetta. Az énekes angyali hangja szétárad a játszószobában, és körüllengi az imádni
való Miss Steele-t.

Teste megdermed, ahogy hallgatja.

Én pedig körbejárom az ágyat, magamba iszom a látványt.

Felé nyúlok, a nyakát cirógatom a kesztyűvel. Élesen beszívja a levegőt, és a béklyóit rángatja, de nem
kiált fel, és nem kér arra, hogy álljak le. Kesztyűs kezem lassan lesiklik a nyakán, a szegycsontján és a
mellén, hogy kiélvezzem tehetetlen vergődését. Miközben lágy köröket írok le, gyengéden meghúzkodom a
mellbimbóit, majd helyeslő morgása nyomán délnek veszem az irányt. Szándékosan lassú, visszafogott
ütemben fedezem fel a testét: a hasát, a csípőjét, a combtövét, a lábszárakat. A zene szabadon árad, a
kórusba bekapcsolódó hangok tökéletesen ellenpontozzák mozdulataimat. A száját figyelem, úgy próbálom
felmérni az érzéseit – egyszer elkerekedik a gyönyörtől, máskor a fogak várakozón mélyednek belé.
Amikor ujjaim a szemérméhez érnek, megfeszített fenekével fészkeli magát a kezembe.

Noha általában azt szeretem, ha mozdulatlan, a reakció kéjes örömet okoz.

Miss Steele élvezi a játékot. Mohón élvezi.

Ahogy kezem újra végigsiklik a mellén, bimbói megkeményednek a kesztyű nyomán.

Igen.

Most, hogy kiéleztem az érzékeit, lehúzom a kesztyűt, és előveszem az ostort. Nagy gonddal végigsimítok
vele a bőrén, követem a kijelölt útvonalat: a mellek, a has, át a szeméremszőrzeten és végig a lábain.
Ahogy még több hang kapcsolódik be a motettába, felemelem az ostort, és a puha bőrszíjakkal
megsuhintom a hasát. Felkiált, alighanem meglepetésében, de nem használja a pánikszavakat. Hagyom,
hogy a teste befogadja az érzést, azután újra megteszem – ezúttal kicsit erősebben.

A béklyókat rángatja, majd újra felkiált, de ezúttal sem hallok pánikszót. Óvatosan megpaskolom a mellét,
mire hátraveti a fejét, és néma sikolyra nyitja ajkát, görcsösen vonaglik a vörös szaténon.

Pánikszó sehol. Ana lelkesen öleli magához sötét énjét.

Megrészegít az öröm, ahogyan az ostorral végighaladok a testén, hogy minden fricskázás után egy
árnyalattal tovább piruljon a bőre. Amikor a kóristák elhallgatnak, én is leállok.

Jesszusom. Döbbenetes látvány.

Újra kezdem, amint a zene erősödni kezd, és valamennyi hang egyszerre énekel – megpaskolom az
ostorral, újra meg újra, ő pedig megvonaglik minden csapásnál.

Amikor a muzsika utolsó hangja is elhal, leejtem az ostort a padlóra. Kifúlok, zihálok a vágytól és a
szükségtől.

Bassza meg.

Az ágyon fekszik, kiszolgáltatottan, rózsaszínben játszó bőrrel, és ő is ugyanúgy zihál.

Ó, bébi.

Felmászom az ágyra, beékelődöm a lába közé, a teste fölé, hogy amikor a zene újra kezdődik, és bezengi a
szobát az az egyetlen angyali hang, ugyanazt az utat járjam be, mint a kesztyűvel és az ostorral – csak
ezúttal a számmal. Végigcsókolom és szopogatom, dicsőítem testének minden négyzetcentijét. Addig
incselkedem a mellbimbóival, amíg nyáltól fényesen és peckesen vigyázzba nem vágják magukat.
Rángatózik alattam, amennyire a kötelékei engedik, kéjesen nyögdécsel, amint nyelvem végigsiklik a
hasán, a köldöke körül, hogy megmosdassa, megízlelje, hódoljon előtte. Lefelé haladok,
szeméremszőrzetén át édes, felkínálkozó csiklójáig, mely szinte könyörög nyelvem érintéséért. Körbe-
körbe nyaldosom, magamba iszom ízét, reakcióját, amíg azt nem érzem, hogy reszketni kezd alattam.

Ó, nem. Még nem, Ana. Még nem.

Ahogy leállok, halk szuszogással ad hangot csalódottságának.

Feltérdelek a lába közé, és lehúzom a cipzáramat, hogy kiszabadítsam erekciómat. Ezután odahajolok, és
gyengéden kioldom a béklyót a bal bokája körül. Azonnal körém fonja a lábát, és a testemet cirógatja,

majd kiszabadítom a másik bokáját is. Amint tud mozogni, új életet masszírozok a lábába. Bokájától a
combja felé haladok, miközben tovább vonaglik alattam. Emelkedő csípője tökéletesen követi a Tallis-
motetta ütemét, ahogy hüvelykujjam felfelé siklik izgalomtól harmatos , síkos bőrén.

Elfojtom a morgást, és megragadom a derekát, hogy felemeljem az ágyról, és egyetlen gyors, nyers
mozdulattal beletemetkezzem.

Ez az.

Csatakos és tűzforró, teste lángolva lüktet köröttem, máris a csúcspont határán.

Nem, nem. Még korai. Túl korai.

Leállok, és mozdulatlanul lebegek felette, benne, miközben a veríték ott gyöngyözik a homlokomon.

– Kérlek – jajdul fel, mire szorosan magamhoz ölelem, elfojtva a sürgetést, hogy mozogni kezdjek és
elvesszek benne. Behunyom a szememet, ne is lássam felém kínált csodáit, csak a zenére összpontosítok,
majd miután visszanyerem az önuralmamat, lassan újra mozogni kezdek. Ahogyan a kórus hangja
szárnyalni kezd, úgy fokozom én is az ütemet, követem a túláradó hangok vezetését, miközben kiélvezem
nedves bensőjének minden milliméterét.

Ökölbe szorítja a kezét, hátraveti a fejét, és tehetetlenül felnyög.

Igen.

– Kérlek – eseng összeszorított foggal.

Hallak, bébi.

Az ágyhoz szegezem a súlyommal, megtámaszkodom a könyökömön, és követem a ritmust, mind
mélyebbre furakodom, ahogy elveszek benne és a zenében.

Az én édes, bátor Anám.

A veríték már a hátamon patakzik.

Gyerünk, bébi.

Kérlek.

Szétrobban köröttem, sikoltva hág az élvezet csúcsára, hogy magával rántson ebbe a szédítő örvénybe,
ahol egészen megfeledkezem magamról. Ernyedten omlok rá, miközben egész világom átformálódik és
visszarendeződik, hogy végül csak a mellemben kavargó furcsa érzés maradjon, ami felemészti egész
lényemet.

A fejemet csóválom, próbálom lerázni magamról ezt a vészjóslóan idegen és zavaró érzést. Megragadom
a távirányítót, és kikapcsolom a zenét.

Elég a kórusból.

A zene kétségkívül hozzájárult a már-már spirituális élményhez, de bárhogy próbálom, képtelen vagyok
fogást találni a tulajdon érzéseimen. Kisiklom Anából, és kinyújtózom, hogy kiszabadítsam a tagjait.
Felsóhajt, megmozgatja az ujjait, míg én gyengéden lehúzom a szemkötőt és a fejhallgatót.
A hatalmas kéklő szempár hunyorogva néz fel rám.
– Szia – suttogom.
– Szia neked is – feleli játékosan és szégyenlősen. Annyira örülök a válaszának, hogy lehajolok, és
gyengéd csókot lehelek az ajkára.
– Nagyon jól csináltad. – Hangom eltelik büszkeséggel.
Megtette. Megtett mindent.
– Fordulj meg.
Riadtan elkerekedik a szeme.
– Csak meg akarom masszírozni a válladat.
– Ó… oké.
Áthemperedik, lehunyt szemmel elterül az ágyon. Meglovagolom, úgy dörgölöm át a vállát.
A kéjes morgás a torka legmélyéből tör elő.
– Mi volt ez a zene? – tudakolja.
– A Spem in Alium, Thomas Tallis negyvenszólamú motettája.
– Olyan… túláradó.
– Mindig is szerettem volna kefélni rá.
– Csak nem egy újabb első alkalom, Mr. Grey?
Elvigyorodom.
– Csakugyan, Miss Steele.
– Nos, én is először keféltem rá. – Hangja kimerültségről árulkodik.
– Mi ketten sok első alkalmat megélünk.
– Szóval, akkor mit mondtam álmomban, Chris… uram?
Ne már megint. Vess véget a szenvedésének, Grey.

– Sok mindent mondtál, Anastasia. Ketrecekről és eperről beszéltél. Azután többet akartál, és azt
mondtad, hiányoztam.
– Ez minden? – Megkönnyebbültnek tűnik.
Miért ilyen megkönnyebbült?
Kinyújtózom mellette, hogy lássam az arcát.
– Miért, mit gondoltál, mit mondtál?
Egy pillanatra kinyitja a szemét, majd gyorsan be is hunyja.
– Hát, hogy undok vagy, pöffeszkedő, és reménytelen az ágyban. – Egyik kéklő szeme kinyílik, hogy
óvatos pillantást vessen rám.
Bizony, bizony… nem mond igazat.
– Nos, mindez természetesen igaz rám, de ezzel csak felpiszkálja az érdeklődésemet, Miss Steele. Szóval,
mit titkol előlem?
– Nem titkolok semmit.
– Sosem tanulsz meg rendesen hazudni, Anastasia.
– Azt hittem, szex után majd jól megnevettetsz. Hát, eddig nem jött be.
Készületlenül ér a válasza, de vonakodva elmosolyodom.
– Nem tudok vicceseket mondani – vallom be.
– Mr. Grey! Hát van valami, amihez nem ért? – Megjutalmaz egy széles mosollyal, ami rám is átragad.
– Nem, reménytelen vagyok viccmesélőnek. – Úgy mondom, mintha nagy érdem lenne.
Kuncog egy sort.
– Én is reménytelen vagyok viccmesélőnek.
– Viszont imádom, amikor nevetsz. – Megcsókolom, de akkor is tudni akarom, mit rejteget előlem. –
Ugyanakkor titkolsz előlem valamit, Anastasia. Talán meg kellene kínoznom téged, hogy kiszedjem
belőled.
– Ha! – A játszószoba megtelik a nevetésével. – Szerintem már épp eleget kínoztál.
A válasza letörli arcomról a mosolyt, mire nyomban ellágyul az arca.
– De talán mégis engedem, hogy folytasd – teszi hozzá pajkos mosollyal.
Szétárad bennem a megkönnyebbülés.

– Szívesen tenném, Miss Steele.

– Azért élünk, hogy szolgáljunk, Mr. Grey.

– Jól vagy? – kérdem, egyszerre meghunyászkodva és nyugtalanul.

– Több mint jól. – Szemérmesen elmosolyodik.

– Elképesztő vagy. – Homlokon csókolom, majd felkelek, amikor az a vészjósló érzés újabb hullámokat
vet bennem. Lerázom magamról, felhúzom a cipzáramat, és kinyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem az
ágyról. Amint feláll, megölelem és megcsókolom, kiélvezem fenséges zamatát.

– Ágyba. – Az ajtó felé terelem, ahol bebugyolálom a fürdőköpenyébe, majd mielőtt tiltakozhatna,
felkapom, és leviszem a földszintre, a hálószobámba.

– Nagyon fáradt vagyok – motyogja, amint befektetem az ágyamba.

– Aludj – suttogom, és a karomba veszem. Behunyom a szememet, úgy küzdök a nyugtalanító érzéssel, ami
újra feléled, és betölti a mellkasomat. Mintha a honvágyat és a hazatérés örömét gyúrnám össze egyetlen
érzelembe… ami halálra rémít.

2011. június 4., szombat

A nyári szellő a hajammal játszik, simogatása egy gyengéd szeretőé.

Az én szeretőmé.

Anáé.

Hirtelen, zavartan ébredek. Hálószobámat beburkolja a sötétség, s mellettem ott alszik Ana, egyenletesen
és halkan szuszog. Felkönyökölök, és azzal a hátborzongató érzéssel túrok a hajamba, hogy valaki nemrég
pontosan ugyanezt tette. Körülpásztázom a szobát, a sötét sarkokat fürkészem, de egyedül vagyunk Anával.

Különös. Megesküdtem volna, hogy van itt valaki. Valaki, aki megérintett.

Csak egy álom.

Félreseprem a felkavaró gondolatot, és megnézem, hány óra. Hajnali fél öt múlt. Ahogy hátrahanyatlom a
párnára, Ana elmormol egy kivehetetlen szót, majd felém fordítja az arcát, miközben békésen alszik
tovább. Éterien nyugodt és gyönyörű.

A mennyezetet bámulom, a füstérzékelő zölden hunyorgó kis fénye újra gúnyt űz belőlem. Nem kötöttünk
szerződést, Ana mégis itt van. Mellettem. Mit jelent mindez? Hogyan kellene viselkednem vele?
Tiszteletben fogja tartani a szabályaimat? Tudnom kell, hogy az enyém. Megdörgölöm az arcomat.
Számomra ez fehér folt, feltáratlan terület, amit nem uralok – és ez nyugtalanító.

Leila képe jelenik meg előttem.

Basszus.

Száguldoznak a gondolataim: Leila, a munka, Ana… tudom, hogy képtelen lennék visszaaludni. Felkelek,
felveszek egy pizsamaalsót, majd halkan becsukom a hálószoba ajtaját. A nappaliba megyek a zongorához.

Chopin az én vigaszom; józan hangjai olyan jól illenek a kedélyemhez, hogy újra és újra őt játszom. A
látómezőm peremén kis mozgást érzékelek, s ahogy felnézek, Ana közeledik felém óvatos kis léptekkel.

– Aludnod kellene – játszom tovább.

– Akárcsak neked – vág vissza. Arcán mély eltökéltség, mégis parányinak és védtelennek tűnik a
túlméretezett köntösben. Leplezem a mosolyomat.

– Ezt vegyem rosszallásnak, Miss Steele?

– Nyugodtan, Mr. Grey.

– Egyszerűen nem tudok aludni.

Túl sok minden nyomja a vállamat, jobban örülnék, ha visszafeküdne. Biztosan kimerült a tegnapi után.

Ügyet sem vet komor hangulatomra, csak leül mellém a zongorához, és a vállamra hajtja a fejét.

Olyan gyengéd és bensőséges ez a gesztus, hogy eltévesztem a prelűdöt, mégis játszom tovább. Közben a
puszta jelenlététől is szétárad bennem a lelki béke.

– Mi volt ez? – kérdi, amikor befejezem.

– Egy Chopin-prelűd. Opus huszonnyolc, numero négy. E-mollban, ha érdekel.

– Minden érdekel, amit csinálsz.

Édes Ana. Belecsókolok a hajába.

– Nem akartalak felébreszteni.

– Nem ébresztettél fel. – Feje továbbra is a vállamon. – Játszd a másikat.

– A másikat?

– Azt a Bachot, amit a legelső éjszaka, amikor itt aludtam.

– Ó, a Marcellót.

Nem is emlékszem, mikor játszottam utoljára más kívánságára. Számomra a zongora társ a magányban,
csak az én fülemnek szól. A családom évek óta nem hallott játszani, de ha már megkér, játszom az én édes
Anámnak. Ujjaim a billentyűket cirógatják, a melankolikus dallam bevisszhangozza a nappalit.

– Miért játszol mindig ilyen szomorú darabokat? – kérdezi.

Ez szomorú?

– Szóval alig hatévesen kezdtél játszani? – folytatja a faggatózást, közben felemeli a fejét, úgy
tanulmányoz. Arcáról szokás szerint sugárzik a mohó tudásvágy. A múlt éjszaka után hogyan is tagadhatnék
meg tőle bármit?

– Azért vetettem magam a tanulásba, hogy az új anyukám büszke legyen rám.

– Hogy beilleszkedj a tökéletes családba? – hallom viszont a szavaimat arról a lopott savannah-i
éjszakáról.

– Mondhatjuk. – Nem akarok erről beszélni, és meglep, máris mennyi mindent kiszedett belőlem. – Miért
vagy ébren? A tegnapi után nem kellene még lábadoznod?

– Számomra már reggel nyolc van. Ilyenkor kell bevennem a tablettámat.

– Legalább nem felejtetted el – tűnődöm. – Csak te vagy rá képes, hogy egy másik időzónában kezdd el
szedni a fogamzásgátló tablettát. Talán várhatnál egy fél órát, azután holnap reggel még egy felet. Így
végül emberi időpontban vehetnéd be a tablettáidat.

– Tervnek nem rossz – ismeri el. – És mihez kezdjünk ezzel a fél órával?

Mondjuk, megdughatnálak ezen a zongorán.

– Lenne pár ötletem. – Csábító a hangom.

– Vagy akár beszélgethetnénk is. – Kihívóan elmosolyodik.

Nincs kedvem a társalgáshoz.

– Inkább legyen, amire én gondoltam. – Átkarolom a derekát, és az ölembe vonom, hogy eljátsszam a
hajával.

– Bármikor szívesebben választod a szexet, mint a beszélgetést. – Felnevet.

– Nagy igazság. Különösen a társaságodban. – Ujjai ráfonódnak a bicepszemre, a sötétség mégis
mozdulatlan és néma. Csókjaimmal végighaladok a fülétől a válláig. – Csinálhatnánk itt. – Testem máris
reagál az érzéki képre, amelyen szétvetett tagokkal, csupaszon fekszik a fényes fán, és a haja zuhatagként
omlik le a zongora oldalán.

– Valamit még tisztázni szeretnék – súgja a fülembe.

– Mindig ezek a kérdések, Miss Steele. Ezúttal mit kell tisztáznia? – Lágynak és melegnek érzem a bőrét,
ahogy orrommal húzom le válláról a köntöst.

– Minket. – Az egyszerű szó úgy hangzik, mint egy imádság.

– Hm. Mi van velünk? – Megtorpanok. Hová akar kilyukadni?

– A szerződés.

Leállok, és meredten nézek a szemébe. Miért csinálja ezt? Ujjaim végigsiklanak a nyakán.

– Nos, a szerződés egyelőre függőben van, nem igaz?

– Függőben? – visszhangozza, míg ajka ellágyul a halvány mosolytól.

– Függőben. – Arckifejezésem az övé tükörképe.

– De annyira erőltetted… – Bizonytalanság felhőzi el a tekintetét.

– Hát, az még azelőtt volt. A szabályokban különben is megállapodtunk, és még mindig érvényesek. –
Tudnom kell, hogy az enyém vagy.

– Azelőtt? Mi előtt?

– Azelőtt… – Mielőtt jött ez az egész. Mielőtt felforgattad a világomat, mielőtt lefeküdtél velem. Mielőtt
a zongoránál a vállamra hajtottad a fejedet. Az egész előtt. – A több előtt – teszem hozzá, hogy kiűzzem
magamból az egyre ismerősebb nyugtalanságot.

– Ó – sóhajt fel, szerintem elégedetten.

– Különben pedig, kétszer is jártunk a játszószobában, és egyszer sem rohantál ki sikítozva.

– Erre számítottál?

– Téged képtelenség kiszámítani, Anastasia.

A mély barázda újra kirajzolódik a homlokán.

– Oké, tegyük ezt tisztába. Mindvégig csak azt akartad, hogy tartsam be a szerződés rám vonatkozó
szabályait, a többi nem is érdekes?

– Kivéve a játszószobát. Azt akarom, hogy a játszószobában tartsd tiszteletben a szerződés szellemét, és
igen, mindenkor kövesd a szabályokat. Akkor tudni fogom, hogy az enyém vagy. Megkaphatlak, amikor
csak akarlak – teszem hozzá önhitten.

– És ha megszegem bármelyik szabályt?

– Akkor megbüntetlek.

– Nem is kell hozzá az engedélyem?

– De igen, kell.

– És ha nemet mondok? – erősködik.

Miért kell ilyen akaratosnak lennie?

– Ha nemet mondasz, nemet mondasz. Majd keresek más módszert a meggyőzésedre. – Tudhatná már. A
csónakházban nem engedte, hogy elfenekeljem, pedig akartam. Aznap este mégis megtettem… méghozzá
az engedélyével.

Feláll, és a nappali ajtaja felé indul. Egy pillanatig azt hiszem, kiviharzik, de végül visszafordul, és zavart
pillantást vet rám.

– Szóval büntetés mindenképp lesz?

– Csak ha megszeged a szabályokat. – Számomra ilyen egyszerű. Számára miért nem az?

– Akkor jobb lesz, ha újra átolvasom őket. – Egyszeriben átvedlik üzletasszonnyá.

Most akarja ezt csinálni?

– Szívesen idehozom.

A dolgozószobámban beindítom a számítógépet, és kinyomtatom a szabályokat, miközben még most sem
értem, miért hajnali fél ötkor kell őket megtárgyalni.

A mosogatónál áll, iszik egy pohár vizet, amikor visszatérek a kinyomtatott szöveggel. Leülök egy

bárszékre, és várok, őt figyelem. Merev és feszült; nem túl ígéretes kezdet. Amint felém fordul, a
konyhapulton felé csúsztatom a lapot.
– Tessék.
Kapkodva végigfutja a szabályokat.
– Szóval ez az engedelmesség dolog még áll?
– Ó, igen.
Megcsóválja a fejét, és a szája sarkában gúnyos kis mosoly játszik, ahogy égnek emeli a tekintetét.
Öröm a köbön.
A lelkem nyomban szárnyalni kezd.
– Te most forgattad a szemedet, Anastasia?
– Meglehet. Attól függ, mi a reakciód. – A tekintete egyszerre óvatos és kaján.
– Ami mindig. – Ha engedi…
Nyel egyet, míg a szeme elkerekedik a várakozástól.
– Szóval?
– Igen?
– Most el akarsz fenekelni?
– Igen. És meg is teszem.
– Ó, valóban, Mr. Grey? – Karba teszi a kezét, és kihívóan felveti az állát.
– Netán meg akarod akadályozni?
– Ahhoz előbb el kell kapnia. – Kacér mosolya egyenesen a farkamnak szól.
Játszadozni akar.
Leereszkedem a bárszékről, figyelem minden rezdülését.
– Ó, valóban, Miss Steele? – Szinte izzik köztünk a levegő.
Merre fog szaladni?
Nem veszi le rólam a tekintetét, sugárzik belőle az izgatottság. Fogai belemélyednek alsó ajkába.
– Most meg az ajkát harapdálja. – Szántszándékkal csinálja? Lassan elindulok balra.

– Te nem fogod – incselkedik. – Elvégre te is forgatod a szemedet. – Nem veszi le rólam a tekintetét,
miközben ő is balra araszol.

– Igaz, de épp most gondoskodtál róla, hogy még izgalmasabb legyen ez a kis játék.

– Csak hogy tudd, iszonyú gyors vagyok – jegyzi meg.

– Akárcsak én.

Mitől ilyen izgató vele minden?

– Idejössz szép csendben?

– Mikor szoktam én szép csendben elmenni? – Vigyorogva harap a csalira.

– Hogy érti ezt, drága Miss Steele? – Lassan megkerülöm a konyhaszigetet. – Rosszabbul jársz, ha nekem
kell odamennem…

– Csak ha elkapsz, Christian. S ezúttal eszem ágában sincs hagyni, hogy elkapj.

Komolyan beszél?

– Még elesel és megsérülsz, Anastasia. Ami élesen ellentmond a korábbi hetes szabály alapelveinek.

– Azóta veszélyben vagyok, hogy megismertem, Mr. Grey, szabály ide, szabály oda.

– Igen, ez igaz.

Talán nem is játszik velem. Talán így próbál a tudtomra adni valamit? Habozik, mire hirtelen mozdulatot
teszek, hogy elkapjam. Felsikolt, és körülfutja a konyhaszigetet, hogy az étkezőasztal túloldalán találjon
kétes menedéket. Ajka szétnyílikk, arckifejezése egyszerre óvatos és kihívó, a köntös lecsúszik a válláról.
Iszonyú dögös. Kibaszottul az.

Lassan oldalogni kezdek felé, mire elhátrál.

– Te aztán tudod, hogyan vond el egy férfi figyelmét, Anastasia.

– Azért vagyunk, hogy szolgáljunk, Mr. Grey. Miről vonom el a figyelmét?

– Az életről. A világról. – Elkószált exekről. Munkáról. Egyezségről. Mindenről.

– Mégis gondterheltnek látszottál, amikor zongoráztál.

Nem hátrál meg. Megállok, összefonom a karomat, és átértékelem a stratégiámat.

– Akár egész nap csinálhatjuk ezt, bébi, de egyszer úgyis elkaplak, és annál rosszabb neked, minél később
teszem.

– Sosem kapsz el – jelenti ki magabiztosan.

A homlokomat ráncolom.
– Ha bárki látna, még azt hihetné, nem akarod, hogy elkapjalak.
– Nem is akarom. Ez a lényeg. Ugyanúgy vagyok a büntetéssel, mint te azzal, hogy nem érinthetlek meg.
A sötétség a semmiből kúszik elő, a bőrömhöz tapad, dermesztő pánik jár a nyomában.
Nem. Nem. Nem viselem el, ha megérintenek. Soha.
– Tényleg így érzel? – Mintha máris megérintene, körmei fehér árkokat szántanak a bőrömbe.
Hunyorogni kezd, a reakciómat mérlegeli, aztán hirtelen ellágyul a hangja.
– Nem… azért nem olyan rettenetes, csak érzékeltetni akartam valamivel. – Feszültté válik az
arckifejezése.
Mi a franc! Ez egészen más megvilágításba helyezi a kapcsolatunkat.
– Ó – motyogom jobb híján. Egyszerűen nem tudom, mi mást mondhatnék.
Vesz egy nagy levegőt, és elindul felém. Amikor már előttem áll, felnéz rám, szemében a hamisítatlan
rettegéssel.
– Ennyire gyűlölöd ezt az egészet? – suttogom.
Hát ennyi. Tényleg nem illünk egymáshoz.
Nem. Nem akarom elhinni.
– Nem… annyira azért nem – ismétli meg, mire szétsugárzik bennem a megkönnyebbülés. – Inkább
vegyesek az érzelmeim. Nem szeretem, de azért nem is gyűlölöm.
– De az éjjel, a játszószobában…
– Érted tettem, Christian. Neked volt rá szükséged, nem nekem. Különben sem bántottál. Egészen más
közegben történt, meg tudom indokolni magamnak, és bízom benned, de amikor meg akarsz büntetni,
rettegek attól, hogy egyszer tényleg bántani fogsz.
Picsába az egésszel. Mondd meg neki.
Eljött az igazság pillanata, Grey.
– Bántani akarlak, de sosem annyira, hogy ne tudd elviselni. – Sosem mennék túl messzire.
– Miért?
– Mert erre van szükségem – suttogom. – Nem mondhatom meg.
– Nem tudod, vagy nem akarod?

– Nem akarom.

– Vagyis tudod, hogy miért?

– Igen.

– Csak nem mondod el.

– Ha megtenném, sikoltozva elrohannál, és sosem jönnél vissza. Nem vállalhatom ezt a kockázatot,
Anastasia.

– Azt akarod, hogy maradjak.

– Mindennél jobban. Ezért nem veszíthetlek el.

Nem tudom elviselni a minket elválasztó távolságot. Megragadom, mielőtt elszaladna, a karomba vonom,
az ajkát keresem. Átadja magát nekem, ajka eggyé válik az enyémmel, hogy ugyanazzal a tűzzel,
reménnyel, vággyal viszonozza a csókomat. A sötétség visszahúzódik. Nála vigaszt találok.

– Ne hagyj el – suttogom. – Álmodban azt mondtad, velem maradsz, és könyörögtél, hogy én se hagyjalak
el.

– Nem akarlak elhagyni. – Tekintete az enyémet fürkészi, válaszokat keres. Én pedig védtelen vagyok –
nem leplezhetem többé torz, ocsmány lelkemet.

– Mutasd meg – suttogja.

Nem értem, mire gondol.

– Mutassam meg?

– Mutasd meg, mennyire fáj.

– Mi? – Elhúzódom, és hitetlenkedve meredek rá.

– Büntess meg. Tudni akarom, mennyire rettenetes.

Jaj, ne. Elengedem, és elhátrálok tőle.

Meredten néz: nyíltan, őszintén, komolyan. Újra felkínálkozik nekem; csak meg kell ragadnom; azt tehetek
vele, amit akarok. Megkövülök. Betöltené bennem ezt a szükséget? Nem merem elhinni.

– Megpróbálnád?

– Igen. Mondtam, hogy igen. – Arca maga az eltökéltség.

– Teljesen összezavarsz, Ana…

– Én is össze vagyok zavarodva, de akarom, hogy ez működjön. Egyszer és mindenkorra tisztázhatjuk,
hogy képes vagyok-e rá. Ha kibírom, talán te is…

Elhallgat, mire még távolabb húzódom. Meg akar érinteni.

Ne.

De ha megtesszük, tudni fogom. Tudni fogja.

Hamarabb eljutottunk ide, mint gondoltam.

Képes vagyok rá?

S abban a pillanatban tudom, hogy semmit sem akarok jobban… Nincs semmi, ami nagyobb
megelégedésére szolgálna a bennem lakozó szörnyetegnek.

Mielőtt meggondolhatnám magam, megragadom a karját, és felvezetem az emeleti játszószobába. Csak az
ajtóban torpanok meg.

– Megmutatom neked, milyen szörnyű tud lenni, te pedig eldöntheted, mit akarsz. Készen állsz rá?

Bólint. Arcáról süt a konok eltökéltség, amit már oly jól ismerek.

Hát legyen.

Kinyitom az ajtót, felkapok egy bőrövet, és mielőtt meggondolhatná magát, a szoba sarkába állított padhoz
vezetem.

– Feküdj fel – parancsolok rá halkan.

Teszi, amit mondok, egyetlen szó nélkül.

– Azért csináljuk ezt, mert igent mondtál, Anastasia. S mert elfutottál előlem. Hatszor foglak megütni, te
pedig velem együtt számolod.

Még most sem szól.

Felhúzom a köntöst a hátára, hogy felfedjem gyönyörű hátsóját. Tenyeremet végigfuttatom a fenekén és a
combján, közben rajtam szalad végig a borzongás.

Hát itt vagyunk. Ezt akartam. Ezért dolgoztam.

– Megbüntetlek, hogy soha többé ne akarj elfutni előlem. Legyen ez bármilyen izgató, nem akarom, hogy
elfuss előlem. Ráadásul a szemedet is forgattad, pedig tudod, mit gondolok erről. – Veszek egy nagy
levegőt, kiélvezem a pillanatot, próbálok uralkodni zakatoló szívemen.

Ez kell nekem. Ez vagyok én. Végre megtörténik.

Képes rá.

Még sosem hagyott cserben.

Lenyomom a csípőjét a padra, és megrázom az övet. Mély lélegzetet veszek, minden figyelmemmel a

feladatra koncentrálok.
Nem fog elrohanni. Ő kérte.
Azután meglendítem az övet, hogy keményen lecsapjak mindkét farpofára.
Döbbenetében felsikolt.
De nem kiáltotta a számot… sem a pánikszót.
– Számolj, Anastasia! – követelem.
– Egy! – kiáltja.
Oké… ez még nem a pánikszó.
Újra megütöm.
– Kettő! – sikoltja.
Ez az, bébi, engedd ki.
Még egyszer lecsapok.
– Három! – Összerándul.
Máris három csík húzódik a fenekén.
Kiegészítem még eggyel.
Kimondja a számot, hangosan és tisztán.
Itt nem hall meg senki más, bébi. Kiálts, ahogy jólesik.
Az öv újra lecsap.
– Öt – zokogja, mire leállok, és várom a pánikszót.
Hiába.
És az utolsó.
– Hat – suttogja feszült, érdes hangon.
Ledobom az övet, és átadom magam az édes, túláradó megkönnyebbülésnek. Kótyagos vagyok, levegőt
alig kapok, kiadtam magamból mindent. Ó, ez a gyönyörűség, az én gyönyörűségem… Végig akarom
csókolni minden egyes porcikáját. Itt vagyunk, ahol mindig is lenni akartam. Kinyújtom felé a karomat,
hogy magamhoz vonjam.
– Engedj el. Ne… – Küzd ellenem, kiszabadítja magát, és elhúzódik, eltaszít magától, s amikor végre

felém fordul, mintha bősz vadmacskát látnék. – Ne érj hozzám! – sziszegi. Arca vörös és duzzadt a
sírástól, az orra folyik, haja akár egy madárfészek, mégsem láttam még soha ennyire fenségesnek – se
ennyire dühösnek.

Haragja úgy robajlik felém, mint a szökőár.

Dühös. Igazán dühös.

Oké, erre tényleg nem számítottam.

Adj neki egy-két percet. Várd meg, amíg beüt az endorfin.

Dühödten maszatolja el a könnyeit a kézfejével.

– Hát ilyen vagy valójában? Ezt élvezed? – Köntösének ujjába törli az orrát.

A túláradó öröm szertefoszlik. Megkövülök, tehetetlenül és védtelenül állok a haragja előtt. A sírást
ismerem és értem, de ezt az indulatot… valahol mélyen jól passzol az enyémhez, de ebbe bele sem akarok
gondolni.

Ne menj le oda, Grey.

Miért nem kérte, hogy fejezzem be? Nem mondta ki a pánikszót. Megérdemelte a büntetést. Elfutott
előlem. Forgatta a szemét. Ez történik, ha ellenszegülsz, bébi.

Felhorkan. Kék szeme hatalmas, fényes, tele fájdalommal és haraggal, s egy dermesztő pillanatban a
lelkem legmélyébe lát.

Bassza meg. Mit tettem?

Kijózanító pillanat.

Szédelgek, mintha egy veszedelmes szakadék peremén egyensúlyoznék. Kétségbeesetten keresem a
szavakat, hogy jóvátegyem, de az elmém üresen kong.

– Te aztán tényleg elbaszott egy idióta vagy – vicsorog.

Minden erő kiszalad a tagjaimból. Hirtelen úgy érzem, mintha ő vert volna el engem…

Olyannak lát, amilyen vagyok.

Látja bennem a szörnyeteget.

– Ana… – esdeklek suttogva. Meg akarom állítani. Meg akarom ölelni, hogy elmúljon ez a fájdalom. Azt
akarom, hogy a karomban sírja ki magát.

– Te csak ne Anázz engem! Inkább tedd rendbe a szaros kis életedet, Grey! – Kivonul a játszószobámból,
és halkan beteszi maga mögött az ajtót. Megkövülten meredek a csukott ajtóra, szavai még ott
visszhangoznak a fülemben.

Te aztán tényleg elbaszott egy idióta vagy.

Még soha senki nem hagyott így faképnél. Mi a franc? Gépies mozdulattal túrok a hajamba, miközben
próbálok logikusan tekinteni a reakciójára – és a magaméra. Csak úgy elengedem. Nem vagyok dühös,
inkább… mi is? Lehajolok, hogy felvegyem az övet, és visszaakasszam a szögre. Minden kétséget
kizáróan ez volt életem egyik legörömtelibb pillanata. Egy perccel ezelőtt még súlytalannak éreztem
magam, eltűnt belőlem minden bizonytalanság.

Megtettük. Elértünk ide.

Most, hogy már tudja, miről van szó, továbbléphetünk.

Előre megmondtam. A hozzám hasonlók szeretnek fájdalmat okozni.

De csak olyan nőknek, akik szeretik.

Egyre fokozódik a nyugtalanságom.

Lelki szemeim előtt újra lepörgetem a reakcióját – kéretlenül is visszatér az a sértett, megvető
arckifejezés. Nyugtalanító. Hozzászoktam, hogy megríkatom a nőket – mindig ezt teszem.

De Anát?

Lerogyok a padlóra, a falnak támasztom a fejemet, átkarolom a térdemet. Hadd sírja ki magát, attól majd
megkönnyebbül. Tapasztalataim szerint a nők mind így vannak ezzel. Hagyni kell őket, azután jöhet az
utógondozás. Nem használta a pánikszavakat. Ő kért meg. Tudni akarta, amilyen kis kíváncsi. Nem erre
számított, ez minden.

Te aztán tényleg elbaszott egy idióta vagy.

Behunyom a szememet, és örömtelenül elmosolyodom. Igen, Ana, az vagyok, most már te is tudod. Most
már továbbléphetünk a kapcsolatunkban… az egyezségünkben… bármiről szóljon is.

Gondolataim nem hoznak megnyugvást, nyugtalanságom egyre nő. Sebzett tekintete tovább vádol,
becsmérel, szánakozik… mert már annak lát, aki igazából vagyok. Szörnyetegnek.

Flynn szavai buknak felszínre: Ne ragadj le a negatívumoknál, Christian.

Ahogy újra lehunyom a szememet, ismét csak Ana eltorzult arcát látom.

Hogy lehettem ekkora barom.

Túl hamar megtörtént.

Túlságosan is hamar.

Picsába.

Meg kell nyugtatnom.