Sylvia Day - Crossfire 5. - Eggyé válva

SYLVIA DAY

Eggyé válva

SYLVIA DAY

Eggyé válva

ATHENAEUM

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű
Sylvia Day: One with You

Copyright © 2016 by Sylvia Day
Hungarian translation © Goitein Veronika, 2017

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-728-1

Ezt a könyvet Hilary Saresnek ajánlom,
aki a Crossfire sorozat

első szavától az utolsóig mellettem állt.

1. fejezet

New York. A város, amely sosem alszik; tulajdonképpen
még csak álmos sem volt soha. Upper West Side-i lakásom
hangszigetelése egy több millió dolláros ingatlanéval
vetekedett, mégis beszűrődtek a város zajai – az autók
kerekeinek ritmikus puffanása az elkoptatott utakon, a
fékek elcsigázott tiltakozása, a taxik folyamatos dudálása.

Ahogy kiléptem a kávézóból a mindig forgalmas
Broadwayre, a város valósággal rám zúdult. Hogyan is
tudtam valaha Manhattan hangzavara nélkül élni?

Hogyan tudtam valaha is nélküle élni?
Gideon Cross.
Állát a tenyerembe fogtam, és éreztem, ahogy belesimul
az érintésembe. A sebezhetőség és a vonzalom érzése
hasított belém. Csak néhány órája volt, hogy azt
gondoltam, sosem fog megváltozni, hogy túl sok
kompromisszumot kell kötnöm, ha megosztom vele az
életem. Most meg szembesültem a bátorságával, miközben
a saját magaméban kételkedtem.
Többet vártam el tőle, mint saját magamtól?
Elszégyelltem magam a gondolatra, hogy miközben

elvártam tőle a fejlődést, én nem voltam hajlandó
változni.

Ott állt előttem, magas volt és erős. Farmerban, pólóban
és homlokába húzott baseballsapkában
felismerhetetlenül. A nagymogul, akiről a világ azt hiszi,
ismeri, és annyira ellenállhatatlan, hogy mindenkire
hatással van, akivel csak találkozik. Szemem sarkából
láttam, ahogyan az emberek rápillantanak, majd még
egyszer ránéznek.

Akár hétköznapi ruhát viselt, akár háromrészes,
méretre szabott öltönyt, amit annyira szeretett hordani,
izmos teste összetéveszthetetlen volt. A tartása, a hatalom,
a sugárzó magabiztosság lehetetlenné tette, hogy
háttérbe szoruljon.

New York mindent elnyelt, ami szembejött, mégis,
Gideon aranypórázon tartotta a várost.

És az enyém volt. És bár a gyűrűmet viselte, néha még
én sem akartam ezt elhinni.

Sosem volt csupán egy a férfiak között. A hideg
eleganciába vegyülő apró hibák csak még tökéletesebbé
tették a megjelenését. Ő volt a kapcsolat a világomhoz, a
kapcsolat a világhoz.

Épp most bizonyította, hogy képes elmenni a
legvégsőkig, csak hogy velem lehessen. Ezzel pedig
megerősített, hogy érdemes vagyok a fájdalomra, amit
miattam el kellett viselnie.

A Broadway mentén az üzletek körülöttünk ismét
kinyitottak. A forgalom kezdett felerősödni, fekete autók

és sárga taxik cikáztak vadul az egyenetlen utakon.
Városlakók haladtak a járdákon, sétálni vitték kutyáikat,
vagy a Central Park felé indultak egy kora reggeli futásra,
időt nyerve, mielőtt a napi munka a nyakukba szakad.

A Benz felhajtott a járdára, pont amikor odaértünk, és
megláttuk Raúl termetes, sötét alakját. Angus a Bentley-
vel mögötte állt meg. Gideon és én is máshová megyünk
haza. Milyen házasság ez?

Tény, hogy a mi házasságunk bizony ilyen volt, habár
egyikünk sem így akarta. Meg kellett húznom egy határt,
amikor Gideon elcsábította a főnökömet a
reklámügynökségtől, ahol én is dolgoztam.

Tudtam, hogy a férjem azt szeretné, én is csatlakozzak
a Cross Industrieshoz, na de úgy, hogy kész helyzetbe hoz
a hátam mögött? Ezt nem engedhettem meg magamnak,
egy olyan férfi mellett, mint Gideon, nem. Vagy együtt
vagyunk – és együtt hozunk döntéseket –, vagy túl messze
kerülünk egymástól ahhoz, hogy a kapcsolatunk
működhessen.

Hátrahajtottam a fejem, és felnéztem a gyönyörű
arcára. Bűntudatot láttam rajta, megkönnyebbülést és
szeretetet. Sok-sok szeretetet.

Lélegzetelállítóan jóképű volt. Égszínkék szeme
ragyogott, dús haja sötét sörényként hullott a nyakába.
Isteni kéz formálta tökéletesre arca minden vonalát és
ívét, amely megbabonázott, ha ránéztem, és elvesztettem
tőle a józan eszemet. Tekintete rabul ejtett az első
pillanattól, amikor ránéztem, és még most is meg tudtam

részegülni tőle. Gideon egyszerűen elkápráztatott.
De ott volt benne az a férfi is, aki könyörtelen erővel,

pengeéles intelligenciával bírt, és kegyetlen volt,
ugyanakkor ez a jellem oly gyengéd szívvel párosult…

– Köszönöm. – Ujjaimmal végigsimítottam homloka mély
barázdáit. Megborzongtam, mint mindig, amikor a
bőréhez értem. – Hogy felhívtál. Hogy meséltél az
álmodról. Hogy találkoztál itt velem.

– Akárhol találkoznék veled. – Szavai akár egy
fogadalom. Lelkesen és szenvedélyesen beszélt.

Mindenkinek vannak démonai. Gideont vasakarata
kötötte gúzsba éber óráiban. Amikor aludt, erőszakos,
ördögi rémálmok gyötörték, melyekről sosem beszélt. Oly
sok közös volt bennünk, de a gyermekkori erőszak, amely
mindkettőnket ért, egyszerre kötött össze és taszított el
minket egymástól. Ettől még erősebben küzdöttem
Gideonért, és mindazért, ami összekötött bennünket.
Bántalmazóink túlságosan is sokat elvettek már tőlünk.

– Eva… Te vagy az egyetlen erő a földön, amely életben
tart.

– Ezt is köszönöm neked. – Elszorult a szívem. Mostani
különválásunk mindkettőnk számára fájdalmas volt. –
Tudom, nem volt könnyű számodra, hogy szabad teret adj
nekem, de erre mindkettőnknek szüksége volt. És tudom,
hogy túl nagy nyomást gyakoroltam rád…

– Túlságosan is.
Jeges szavaitól megrándult a szám.
Gideon nem az a fajta férfi volt, aki hozzászokott az

elutasításhoz. De bármennyire is gyűlölte, hogy nem
vagyunk együtt, most ez hajtotta előre.

– Tudom. És te elengedtél, mert szeretsz.
– Ez több, mint szerelem. – Ellentmondást nem tűrően
fogta össze két csuklómat a kezével, és minden porcikám
megadta magát.
Bólintottam, és nem féltem beismerni, hogy már-már
egészségtelen módon van szükségünk egymásra. Ezek
voltunk mi, ez a miénk volt. Érték.
– Együtt megyünk dr. Petersenhez. – Parancsolóak
voltak a szavai, tekintete mégis az enyémet kereste,
mintha kérdezett volna.
– Olyan parancsolgató vagy – bosszantottam, mert azt
akartam, hogy békében váljunk el. Remélhetőleg. Heti
terápiás ülésünk dr. Lyle Petersennel már csak pár óra
múlva kezdődött, és nem is lehetett volna jobban
időzíteni. Befordultunk a sarkon. Szükségünk lehet egy
kis segítségre, hogy kitaláljuk, mi legyen a következő
lépésünk.
Átkarolta a derekam.
– Ezt szereted…
Elértem pólója szegélyét, és megrántottam.
– Téged szeretlek.
– Eva. – Remegő lélegzetét forró viharként éreztem a
nyakamon. Manhattan teljesen körülvett, de nem tudott
közénk hatolni. Semmi más nem létezett, amikor együtt
voltunk.
Az éhség halk hangja szakadt ki belőlem. Epedve

vágytam rá, élvezettel borzongtam meg, ahogy megint

hozzám simult. Mélyen belélegeztem őt, ujjaim kemény

izmaiba mélyedtek. Az öröm hullámai mámorítóan

ömlöttek végig rajtam. Függővé váltam tőle – szívemmel,

lelkemmel, testemmel –, és ha nem kaptam meg a napi

adagomat, remegtem, kicsúszott a lábam alól a talaj,

szétestem.

Szinte teljesen beborított, teste annyival nagyobb és

erősebb volt az enyémnél. Ölelésében, ahogy dédelgetett,

biztonságban éreztem magam. Semmi nem tudott ártani

nekem, amikor a karjaiban tartott. Azt akartam, hogy ő is

ugyanilyen biztonságban érezze magát, ha velem van. Azt

akartam, hogy tudja, nem kell félnie semmitől, ha velem

van, mert mindkettőnket meg tudom védeni.

Erősebbnek kellett lennem. Okosabbnak.

Félelmetesebbnek. Voltak ellenségeink, és Gideon a maga

módján kezelte őket. Ösztönösen sugallt biztonságot; ez

egyike volt azon tulajdonságainak, melyeket mélyen

csodáltam. De nekem is el kellett kezdenem megmutatni

az embereknek, hogy tudok olyan félelmetes és

tekintélyparancsoló lenni, mint a férjem.

De még ennél is fontosabb volt, hogy ezt bebizonyítsam

Gideonnak.

Ahogy hozzáhajoltam, magamba szívtam teste melegét.

A szerelmét.

– Ötkor találkozunk, nagyfiú.

– Egy perccel se később – mordult rám.

Annak ellenére felnevettem, hogy teljesen

elgyengültem minden parancsoló, nyers

megnyilvánulásától.

– Mert különben?

Visszahúzott magához, és úgy nézett rám, hogy

megremegett a lábam.

– Különben érted megyek.

Lábujjhegyen, lélegzet-visszafojtva kellett volna belépnem
mostohaapám luxuslakásába, mivel még alig volt reggel
hat, így könnyen lebukhattam volna. Ehelyett határozott
léptekkel haladtam előre, és a döntésekre gondoltam,
amelyeket meghozni készültem.

Lett volna rá időm, ha csak egypár perc is, de mégsem
tusoltam le. Már oly régóta nem ért hozzám Gideon. Túl
régóta nem éreztem magamon a kezét, nem egyesült a
testünk. Érintése emlékét nem akartam lemosni
magamról. Ez adott erőt ahhoz, hogy megtegyem, amit
meg kellett tennem.

Felgyulladt egy asztali lámpa fénye.
– Eva.
Nagyot ugrottam.
– Jézusom!
Megpördültem. Anyám a kanapén ült a nappaliban.
– Halálra rémítettél! – Vádlón kaptam a kezem hevesen
kalapáló szívemhez.
Felállt, földig érő, elefántcsontszínű szaténköntöséből
kivillant izmos, enyhén napbarnított lába. Egyetlen
gyermeke voltam, mégis úgy hasonlítottunk, mintha

nővérek lennénk. Monica Tramell Barker Mitchell
Stanton mániákusan igyekezett megőrizni fiatalos
külsejét. Egy karrierista férfi felesége volt; fiatalos
szépsége volt a védjegye.

– Mielőtt belekezdesz, igen, beszélnünk kell az
esküvőről, de most tényleg el kell indulnom munkába, és
előtte még össze kell pakoljak, hogy hazamehessek –
mondtam.

– Viszonyod van valakivel?
Hirtelen kérdése egy rajtaütésnél is jobban sokkolt.
– Mi? Nem!
Felsóhajtott, és láthatóan megkönnyebbült.
– Hála istennek! Elmondanád, mi a fene folyik itt?
Mennyire vesztél össze Gideonnal?
Hát eléggé… Egy ideig azon aggódtam, hogy az ő
döntései miatt szakítunk.
– Dolgozunk a kapcsolatunkon, anya. Csak egy zökkenő
volt az úton.
– Egy zökkenő, amikor napokra elkerülöd őt? Nem így
kellene kezelni a problémáidat, Eva.
– Ez egy hosszú történet…
Anya összefonta a karját.
– Én nem sietek.
– De én igen. Munkába kell mennem.
Fájdalom suhant át az arcán. Azonnal lelkiismeret-
furdalásom támadt. Valaha minden vágyam az volt, hogy
olyan legyek, mint ő, ha majd felnövök. Órákig
próbálgattam a ruháit, állandóan felbuktam a magas

sarkúiban, drága krémjeit és kozmetikumait az arcomra
kentem. Próbáltam utánozni pihegő hangját és érzéki
modorosságát, egyértelműen az anyám volt az én
szememben a legtökéletesebb és legcsodálatosabb nő az
egész világon. És ahogy a férfiakkal bánt, ahogyan rájuk
nézett, ahogyan gondoskodtak róla… Én is vágytam a
varázserejére.

Mire felnőttem, kiköpött hasonmása lettem, csak a
frizuránk és a szemünk színe különbözött. De csak
külsőleg hasonlítottunk, nőként oly mértékben voltunk
különbözőek, amennyire csak lehet, és szomorú, de azt
kell mondanom, büszke is voltam erre. Már nem kértem
tőle tanácsot, kivéve, ha ruhákról vagy lakberendezésről
volt szó.

És ez most megváltozik.
Számtalan taktikával próbáltam irányítani a
párkapcsolatomat, de attól az egyetlen embertől nem
kértem tanácsot, aki tudta, milyen házasságban élni egy
prominens és befolyásos férfival.
– Anya, szükségem van a tanácsodra.
Szavaim a levegőben lógtak, majd anyám szemében
megértés és meglepetés csillant. Egy pillanattal később
aztán visszazuhant a kanapéra, mintha a lábai
elgyengültek volna. Meglepett arckifejezése szíven ütött,
mert ráébresztett, mennyire kizártam őt az életemből.
Fájdalmat éreztem, amikor leültem vele szemben.
Megtanultam, hogy óvatosnak kell lennem, ha valamit
meg akarok osztani anyámmal, és mindent meg kell

tennem, hogy visszatartsak olyan információkat,
amelyekkel alapot adhatok egy vitára, mert azzal az
őrületbe tudott kergetni.

Nem mindig volt ez így. Nathan, a mostohabátyám vette
el tőlem a könnyed, bensőséges kapcsolatom anyámmal,
csakúgy, ahogy az ártatlanságomat is. Attól kezdve, hogy
anyám tudomására jutott az erőszak, megváltozott, óvó
figyelme fojtogatóvá vált. Élete minden területén
hihetetlen önbizalma volt, kivéve, ha rólam volt szó.
Velem mindig ideges és bosszankodó volt, néha már a
hisztériával határos módon. Az évek alatt megtanultam,
hogy titkaimat megőrizzem magamnak mindazoktól,
akiket szeretek, mert csak így tudtam fenntartani a békét.

– Nem tudom, hogyan legyek olyan feleség, akire
Gideonnak szüksége van – ismertem el.

Anyám szinte megdermedt, a testtartása fojtó dühről
árulkodott.

– Neki van viszonya?
– Nem! – Kelletlenül felnevettem. – Egyikünknek sincs
viszonya. Nem tennénk ilyen egymással. Nem tudnánk. Ne
aggódj emiatt.
Azon gondolkodtam, hogy az anyám közelmúltbeli
hűtlenségének az apámmal köze lehet-e az aggályaihoz.
Még mindig foglalkoztatta? Vajon megkérdőjelezte a
Stantonnal közös dolgait? Nem tudtam, mit higgyek.
Nagyon szerettem az apámat, ugyanakkor úgy véltem,
mostohaapám férjként tökéletes volt az anyámnak.
– Eva…

– Gideon és én pár hete titokban összeházasodtunk. –
Istenem, annyira jó érzés volt kimondani!

Értetlenül pislogott.
– Micsoda?
– Még nem mondtam el apának – folytattam. – De ma
felhívom.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Miért? Istenem, Eva… hogyan kerültünk ilyen
messzire egymástól?
– Ne sírj! – Felálltam, odamentem hozzá, és leültem
mellé. Kinyújtottam a kezemet, de ő hirtelen szorosan
átölelt.
Magamba szívtam ismerős illatát, és azt a békét
éreztem, amit csak az anyja karjaiban érezhet az ember.
Legalábbis néhány pillanatra.
– Nem terveztük, anya. Csak egy hétvégére mentünk, és
Gideon megkérdezte, hozzámennék-e, és kiderült, hogy
már mindent elintézett. Spontán volt. A pillanat szülte.
Felegyenesedett, arca könnyben úszott, és a szemében
tűz lángolt.
– Házassági szerződés nélkül vett el?
Nevetnem kellett. Hát persze hogy az anyámnak rá
kellett kérdeznie a pénzügyekre! A pénz már régóta a
legfőbb mozgatórugója volt az életének.
– Van házassági szerződés.
– Eva Lauren! Átnézted? Vagy az is spontán volt?
– Minden szót elolvastam.
– Te nem vagy ügyvéd! Istenem, Eva… Ennél

okosabbnak neveltelek!
– Még egy hatéves is megértheti a kifejezéseket –

vágtam vissza, mert nagyon idegesített a házasságunk
valódi problémája: túl sok ember szólt bele a
kapcsolatunkba, és nem volt időnk a valóban fontos
dolgokkal foglalkozni. – Ne aggódj a házassági szerződés
miatt.

– Meg kellett volna kérned Richardot, hogy olvassa el.
Nem értem, miért nem tetted meg. Ez annyira felelőtlen.
Én csak…

– Én láttam, Monica.
Egyszerre fordultunk oda, ahonnan a mostohaapám
hangját hallottuk. Stanton úgy festett, mintha skatulyából
húzták volna ki, khaki színű zakója és sárga inge nagyon
elegáns volt. Úgy képzeltem, ennyi idős korában majd
Gideon is ilyen lesz: erős, előkelő alfahím.
– Tényleg? – kérdeztem meglepve.
– Cross néhány hete elküldte nekem – mondta Stanton,
miközben anyámhoz lépett, és megfogta a kezét. – Én
magam sem tudtam volna jobb feltételeket kérni.
– Mindig vannak jobb feltételek, Richard! – vágta rá
élesen az anyám.
– Vannak jutalmak az olyan mérföldköveknél, mint a
házassági évfordulók és a gyerekek születése, és
házassági tanácsadáson kívül semmiféle büntetés nincs
Evának kilátásban semmiféle okból. Válás esetén pedig
több mint méltányosan osztják el a javakat.
Anyám egy pillanatra megnyugodott, ahogy felfogta a

hallottakat. Aztán ismét dacosan kihúzta magát.
– De tudtad, hogy meg akarnak szökni, hogy titokban

házasodjanak össze? Tudtad, és nem szóltál semmit?
– Természetesen nem tudtam. – A karjába vonta és

gyengéden megsimogatta anyát, mint egy kisgyereket. –
Azt gondoltam, csak előrelátó. Tudod, az ilyen dolgok

letárgyalása hónapokig is eltarthat. Bár ebben az esetben
én sem kérhettem volna többet.

Felálltam. Sietnem kellett, ha időben be akartam érni a
munkahelyemre. Ma nem akartam elkésni.

– Hová mész? – Anyám elhúzódott Stantontól. – Még
nem végeztünk. Nem dobhatsz le egy ilyen bombát, hogy
aztán elsétálj!

Felé fordulva elkezdtem hátrafelé sétálni.
– Komolyan készülődnöm kell. Miért nem ebédelünk
együtt és folytatjuk akkor?
– Nem lehetsz ennyire…
Félbeszakítottam.
– Corinne Giroux.
Anyám szeme elkerekedett, majd összeszűkült.
Egyetlen név. Nem kellett mást mondanom.
Gideon exe olyan probléma volt, ami nem szorult
további magyarázatra.

Én egyike voltam azon keveseknek, akiket Manhattanbe
érve nem töltött el azonnal az ismerősség érzése. A város
körvonalait megszámlálhatatlanul sok mozifilm és
televíziós műsor tette halhatatlanná, és az emberek

világszerte beleszeretettek New Yorkba.
Én sem voltam kivétel.
Imádtam a Chrysler Building art deco eleganciáját.

A szigeten pontosan meg tudtam mondani a helyemet az
Empire State Buildinghez viszonyítva. Lenyűgözött a
Freedom Tower, ami most uralta a várost. De a Crossfire
Building önmagában is csodálatos volt. Már azelőtt is így
gondoltam, hogy beleszerettem volna az emberbe, akinek
az álma életre keltette.

Ahogy Raúl a járda mellé navigálta a Benzt, a zafírkék
üveget csodáltam, amely a Crossfire obeliszkformáját
ölelte. Hátrahajtottam a fejemet, a tekintetem az épület
tetejének ragyogó csúcsára siklott, ahol a fényárban úszó
iroda otthont adott a Cross Industriesnak. Gyalogosok
kerülgettek, munkába siető üzletemberek és
üzletasszonyok, egyik kezükben aktatáskával, a
másikban gőzölgő kávéval.

Már azelőtt éreztem Gideont, hogy megláttam, mert az
egész testem megbizsergett, amikor kilépett a Bentleyből,
ami a Benz mögött állt meg. A levegő körülöttem megtelt
elektromossággal, olyan energiával jósolta a vihar
közeledtét.

Azon kevesek egyike voltam, akik tudták, hogy Gideon
megkínzott lelkének nyugtalansága táplálta ezt a
feszültséget.

Mosolyogva fordultam felé. Nem véletlen, hogy
egyszerre érkeztünk. Már azelőtt tudtam, hogy megláttam
a megerősítést a szemében.

Szénfekete öltönyt viselt, fehér inget és egy ezüstszínű
nyakkendőt. Sötét haja szexi, hanyag eleganciával volt
fésülve. Ugyanazzal a forró szexuális vadsággal nézett
rám, ami megperzselt, de most gyengédség is volt azokban
a ragyogó kék szemekben, és olyan nyitottság, ami többet
jelentett bárminél, amit valaha is adni tudott nekem.

Felé léptem, ahogy közeledett.
– Jó reggelt, sötét és veszélyes nagyfiú!
Kényszeredetten elmosolyodott. Némi derű csillant meg
a szemében.
– Jó reggelt, feleség!
Felé nyújtottam a kezem, félúton megfogta, és
megnyugtatóan megszorította.
– Ma reggel elmondtam az anyámnak… hogy
összeházasodtunk.
Felvonta a szemöldökét, majd diadalittasan
elmosolyodott.
– Pompás.
Leplezetlen birtoklási vágyán nevetve kicsit meglöktem
a vállát. Villámgyorsan magához húzott, és megcsókolta
mosolygó szám szélét.
Öröme ragadós volt. Éreztem, ahogy elönt engem is a
boldogság.
– Amint szünetünk lesz, felhívom az apámat is.
Elmondom neki.
Kijózanodott.
– Miért most, miért nem korábban?
Halkan beszélt, hogy más ne hallja. Az irodákba siető

tömeg hullámzott körülöttünk, alig figyeltek ránk. Én
mégis haboztam a válasszal, túlságosan védtelennek
éreztem magam.

Aztán…. Az igazság sokkal könnyebben jött, mint
valaha. Olyan sok dolgot rejtegettem azok elől, akiket
szeretek. Kis dolgokat, nagy dolgokat. Próbáltam
fenntartani a status quót, miközben reménykedtem a
változásban, amire szükségem volt.

– Féltem – mondtam.
Közelebb lépett, a tekintete az enyémbe fúródott.
– És már nem félsz.
– Nem.
– Ma éjjel elmondod, miért nem.
Bólintottam.
– Elmondom.
A kezét birtoklóan, mégis gyengéden tartotta a
tarkómon. Az arca kiismerhetetlen volt, semmit nem árult
el, de a szeme… Azok a kék, kék szemek… Tele voltak
érzelmekkel.
– Menni fog, angyalka.
A szerelem melege úgy áramlott végig rajtam, mint egy
finom bor keltette ellazultság.
– Úgy lesz.

Furcsa volt besétálni a Waters Field & Leamanba,
magamban számoltam a napokat, hogy mennyi ideig
dolgoztam az elismert reklámügynökségen. Megumi Kaba
intett a recepcióspult mögül, megkocogtatta a headsetjét,

hogy így jelezze, éppen hívásban van, nem tud beszélni.
Visszaintettem, és határozott léptekkel az asztalom felé
mentem. Sok mindent el kellett intéznem, új lendületet
adni a dolgoknak.

De csak szépen sorjában. A táskámat és a retikülömet
az alsó fiókba tettem, leültem a gépem elé, és felmentem a
virágbolt oldalára, ahonnan már sokszor rendeltem.
Tudtam, mit akarok. Két tucat fehér rózsát sötétvörös
kristályvázában.

A fehér a tisztaság színe. A barátságé. A végtelen
szerelemé. És a megadásé. Én kezdtem a háborút, amikor
ragaszkodtam a szakításhoz, és végül én nyertem. De nem
akartam háborúzni a férjemmel.

A virágok mellé már meg sem próbáltam ügyesen
megfogalmazott kísérőszöveget írni, mint ahogyan a
múltban tettem. Azt írtam, ami a szívemből jött.

Csodás vagy, Mr. Cross
Nagyon fontos vagy nekem, és nagyon szeretlek.
Mrs. Cross

A honlap kérte, hogy hagyjam jóvá a rendelést.
Ráklikkeltem, és egy pillanatra elképzeltem, mit fog szólni
Gideon az ajándékom láttán. Reméltem, hogy egy nap
majd láthatom Gideon arcát, amikor virágot kap tőlem.
Mosolygott, amikor a titkára, Scott bevitte a virágokat?
Szünetet tartott a megbeszélésen, hogy elolvassa a
kártyámat? Vagy várt egy ritka percre a napirendjében,
hogy egyedül legyen?

Mosolyogtam, ahogy számba vettem a lehetőségeket.
Szerettem ajándékot adni Gideonnak.

És hamarosan még több időm lesz, hogy kiválasszam a
megfelelőeket.

– Felmondasz?
Mark Garrity hitetlenkedve nézett rám, miután

elolvasta a felmondólevelemet.
A gyomrom összerándult a főnököm arcán megjelenő

kifejezéstől.
– Sajnálom, hogy nem tudtam előbb szólni.
– Holnap van az utolsó napod? – Hátradőlt a székében.

Meleg, csokoládébarna szeme csak egy árnyalattal volt
világosabb, mint a bőre, és most meglepetésről és
döbbenetről árulkodott. – Eva, miért?

Sóhajtva előredőltem, a könyökömet a térdemre
támasztottam. Megint csak az igazat mondtam.

– Tudom, hogy nem profi lépés így felmondani, de… át
kell gondolnom a prioritásaimat, és most… nem tudok a
teljes figyelmemmel itt lenni, Mark. Sajnálom.

– Én… – kifújta a levegőt, és beletúrt sötét, göndör
hajába. – A fenébe… Mit is mondhatnék?

– Hogy megbocsátasz, és nem fogod felhasználni
ellenem? – Kényszeredetten felnevettem. – Tudom, hogy
sokat kérek.

Kipréselt magából egy erőltetett mosolyt.
– Gyűlölöm, hogy elveszítelek, Eva, ezt tudod. Nem
vagyok benne biztos, hogy valaha is mondtam, hogy

milyen nagyra értékellek. Miattad ment flottabbul a
munkám.

– Köszönöm, Mark. Ez sokat jelent. Istenem, ez még a
vártnál is nehezebb, még akkor is, ha ez a legjobb döntés
ebben a helyzetben!

A jóképű főnököm mögötti kilátást néztem. Junior
account managerként volt ugyan egy kis irodája, de csak
az utca túloldalán lévő épületet láttam az ablakából. Bár
ettől függetlenül ez a helyiség is ugyanolyan
hamisítatlanul New York-i volt, mint Gideon hatalmas
irodája felettünk.

Ez valahogy tükrözte azt, ahogy próbáltam definiálni a
Gideonnal való kapcsolatomat. Tudtam, ki ő. Tudtam, mi
ő: egy különleges férfi. Szerettem ezt benne, és nem
akartam megváltoztatni, csupán a saját érdemeimnek
köszönhetően szerettem volna feljutni az ő szintjére.
Azonban eddig túl makacs voltam, és nem fogadtam el,
hogy a házasságunk megváltoztatta a tervet, és ezért én
húztam le őt a saját szintemre.

Nem arra gondolnának az emberek, hogy én
küzdöttem fel magam a csúcsra. Mindig lennének
olyanok, akik szerint csak beházasodtam a sikerbe. És
ezzel együtt kellett volna élnem.

– Szóval hová mész innen? – kérdezte Mark.
– Őszintén szólva… Még ki kell találnom. Csak azt
tudom, hogy nem maradhatok.
A házasságom nem tudott több nyomást elviselni, és én
engedtem, hogy ilyen veszélyes ponthoz érkezzen,

miközben igyekeztem távolságot tartani. És próbáltam
magamat az első helyre tenni.

Gideon Cross olyan mély és hatalmas volt, mint az
óceán, és attól a pillanattól fogva, hogy megláttam, attól
féltem, elvesznék benne. Többé azonban már nem
félhettem. Azután már nem, hogy rájöttem, sokkal jobban
félek attól, hogy elveszítem.

Azzal, hogy próbáltam semleges maradni, csak ide-oda
sodródtam. És bármennyire is dühített, nem gondoltam át,
hogy ha irányítani akarok, akkor el is kell kezdenem
irányítani.

– A LanCorp-üzlet miatt? – kérdezte Mark.
– Részben.
Lesimítottam a szoknyámat, és elhessegettem
magamtól a még mindig kísértő neheztelést, amiért
Gideon felvette Markot. A katalizátor az volt, hogy a
LanCorp konkrét kéréssel jött a Waters Field &
Leamanhoz, Markhoz, és így hozzám is, amit Gideon
gyanakvással fogadott. Geoffrey Cross befektetési csalása
elherdálta a Landon család vagyonát, és miközben mind
Ryan Landon, mind Gideon újraépítették azt, amit az
apjuk elveszített, Landon még mindig bosszúért lihegett.
– De leginkább személyes okok miatt.
Felegyenesedett, könyökét az íróasztalra helyezte, és
felém hajolt.
– Ez nem az én dolgom, és nem fogok kíváncsiskodni, de
tudod, hogy Steven, Shawna és én mind itt vagyunk, ha
szükséged van ránk. Törődünk veled.

Őszintesége könnyeket csalt a szemembe. Jegyese,
Steven Ellison és Steven nővére, Shawna nagyon közel
kerültek hozzám azokban az hónapokban, amikor New
Yorkban voltam, részei lettek annak az új baráti körnek,
amit kialakítottam. Semmiképpen sem akartam
elveszíteni őket.

– Tudom. – Szomorúságom ellenére mosolyogtam. – Ha
szükségem lesz rád, hívlak, ígérem. De minden a lehető
legjobban fog alakulni. Mindannyiunk számára.

Mark megnyugodott, és viszonozta a mosolyomat.
– Steven ki fog borulni. Talán jobb lenne, ha te
mondanád el neki.
A szókimondó építési vállalkozó nevének említése
elűzte a szomorúságomat. Steven nehéz perceket fog
okozni, amiért cserben hagyom a társát, de nem
rosszindulatból.
– Jajj, ne már! – ugrattam én is. – Ezt nem teheted
velem, ugye tudod? Már így is elég nehéz.
– Nincs ellenemre, hogy még nehezebbé tegyem.
Nevettem. Igen, hiányozni fog Mark és a munkám.
Nagyon.

Az első kávészünetem idején még korán volt Oceanside-
on, Kaliforniában, ezért inkább üzenetet írtam az
apámnak telefonálás helyett.

Szólj majd, ha felkeltél, oké? Valamit el kell mondanom.
És mivel tudtam, hogy rendőrként és apaként Victor
Reyes eléggé aggódós volt, még azt is hozzátettem, hogy:

Nincs baj, csak híreim vannak.
Alig tettem le a telefonomat az asztalra, hogy kávét

főzzek magamnak, amikor megszólalt. Apám jóképű arca
jelent meg a kijelzőn, a fotó jól kiemelte szürke szemét,
amit én is örököltem tőle.

Hirtelen ideges lettem. A kezem remegett, ahogy a
telefon felé nyúltam. Mindkét szülőmet nagyon szerettem,
de mindig úgy gondoltam, hogy kettőjük közül az apám a
mélyebb érzésű. Míg az anyám soha nem mulasztotta el
felhívni a figyelmemet a hibáimra, úgy tűnt, az apám
szemében tökéletes vagyok. Csalódást okozni neki…
Megbántani… Szörnyű volt erre gondolni.

– Helló, apa! Hogy vagy?
– Ez az én kérdésem, drágám. Úgy vagyok, ahogy
mindig. Mi a helyzet veled? Mi folyik ott?
A legközelebbi asztalhoz léptem, és egy székbe
kapaszkodtam, hogy megnyugodjak.
– Mondtam, hogy semmi rossz, mégis hallom, hogy
aggódsz. Felkeltettelek?
– Az én dolgom az, hogy aggódjak – felelte, és mély
hangján hallottam, hogy mulat magán. – És épp
készültem futni egyet, mielőtt nekikezdek a napnak.
Mondd, mi a híred!
– Uhh… – A torkomat sírás fojtogatta. – Jézusom, ez
nehezebb, mint gondoltam. Azt mondtam Gideonnak,
hogy anya miatt aggódom, de te jól fogadod majd, és most
azt akarom mondani…
– Eva.

Mély levegőt vettem.

– Gideon és én titokban összeházasodtunk.

A vonal furcsán csendes lett.

– Apa?

– Mikor? – Hangja ijesztően élesen csengett.

– Néhány hete.

– Mielőtt eljöttél meglátogatni?

Megköszörültem a torkomat.

– Igen.

Csend.

Ó, istenem! Ez brutális. Csupán néhány hete mondtam

el neki, hogy Nathan bántalmazott, abba is majdnem

belehalt. És most…

– Apa, megijesztesz. Ott voltunk azon a szigeten, és

annyira gyönyörű volt! Az üdülőhely, ahol voltunk,

rendszeresen szervez esküvőket, mindent

megkönnyítenek… mint Las Vegasban. Van egy főállású

anyakönyvvezető, és valaki, aki kiállítja a házassági

anyakönyvi kivonatot. Egyszerűen tökéletes pillanat volt.

A tökéletes lehetőség. – A hangom megremegett. – Apa…

kérlek, mondj valamit.

– Én… Én nem tudom, mit mondjak.

Forró könnycsepp gördült le az arcomon. Az anyám a

gazdagságot választotta a szerelem helyett, és Gideon

tökéletes példája volt annak a férfitípusnak, akit az

anyám választott az apám helyett. Tudtam, hogy ez olyan

előítéletet teremtett, amin az apámnak túl kellett lépnie,

és ezt most ismét meg kellett tennie.

– Esküvőnk ettől még lesz – mondtam neki. –
Szeretnénk, ha a barátaink és a családtagjaink ott
lennének, amikor kimondjuk a fogadalmainkat…

– Mertem remélni, Eva – morogta. – A fenébe! Úgy
érzem, mintha Cross ellopott volna tőlem! Nekem kellett
volna átadnom téged az oltárnál, erre készültem, ő meg
fogja magát, és titokban elvesz feleségül? És te el sem
mondtad nekem? Itt voltál a házamban, és egy szót sem
szóltál nekem? Ez fáj, Eva. Ez fáj.

Ezek után már semmi nem állította meg a könnyeket.
Forró áradatként törtek elő, elhomályosították a
látásomat, és egy szót sem tudtam szólni.

A vállam rázkódott, amikor kinyílt a szoba ajtaja, és
Will Granger lépett be.

– Talán itt van – mondta a kollégám. – És igen.
A hangja elcsuklott, amikor meglátta az arcomat, a
szemében kihunyt a mosoly.
Egy sötét ruhába öltözött kar nyúlt be az ajtón, és
félresöpörte.
Gideon. Betöltötte az ajtót, a tekintete rám szegeződött.
Hirtelen olyan volt, mint egy bosszúálló angyal, jól szabott
öltönyében mindenre elszántnak és veszélyesnek tűnt,
arca gyönyörű maszkká merevedett.
Pislogtam, az agyam megpróbálta felfogni, hogy került
ide. Mielőtt megérthettem volna, máris előttem állt,
elvette a telefonomat, a kijelzőre pillantott, mielőtt a
füléhez emelte.
– Victor! – Apám neve úgy hangzott, mint egy

figyelmeztetés. – Úgy tűnik, hogy megbántotta Evát,
úgyhogy most velem beszél.

Will hátralépett, és bezárta maga mögött az ajtót.
Gideon szavainak keménysége ellenére az arcomat
simogató ujjai végtelenül gyöngédek voltak. Végig engem
nézett, megborzongtam a kék szemét elárasztó jeges
dühtől.
Szent isten, Gideon mérges volt. És az apám is. Onnan,
ahol ültem, hallottam, hogy üvölt.
Megfogtam Gideon csukóját, megráztam a fejemet, és
hirtelen megrémültem a gondolattól, hogy a két férfi,
akiket a legjobban szerettem, a végén még nemhogy nem
fogja egymást kedvelni, hanem talán egyenesen gyűlölik
majd egymást.
– Minden rendben – suttogtam. – Jól vagyok.
Gideon szeme összeszűkült, és azt suttogta: Nem, nincs
rendben.
Amikor újra az apámhoz szólt, a hangja kemény volt és
fegyelmezett, ettől pedig csak még félelmetesebb.
– Elismerem, minden joga megvan rá, hogy mérges
legyen és sértett. De nem fogom hagyni, hogy a feleségem
belebetegedjen… Nem, nincsenek gyerekeim,
természetesen nem tudom elképzelni.
Feszülten hallgattam, abban a reményben, hogy a
hangerőcsökkenés azt jelentette, az apám megnyugodott,
nem pedig azt, hogy még idegesebb lett.
Gideon hirtelen megmerevedett, és elhúzta a kezét.
– Nem, nem örültem volna, ha a húgom titokban megy

férjhez. Az azt jelentette volna, hogy nem én vagyok az,
aki…

Felnyögtem. A férjemben és az apámban közös volt,
hogy mindketten hihetetlenül védelmezték azokat, akiket
szerettek.

– Bármikor elérhető vagyok, Victor. Még magához is
elmegyek, ha erre van szüksége. Amikor feleségül vettem
a lányát, teljes felelősséget vállaltam mind érte, mind a
boldogságáért. Ha lesznek következmények, amelyekkel
szembe kell néznem, akkor nem fogok megfutamodni
előlük.

A tekintete összeszűkült, ahogy hallgatott.
Aztán Gideon leült velem szemben, a telefont az
asztalra tette, és kihangosította. Az apám hangja
betöltötte a levegőt.
– Eva?
Vettem egy mély levegőt, és megszorítottam Gideon
felém nyújtott kezét.
– Igen, itt vagyok, apa.
– Drágám… – Ő is vett egy mély levegőt. – Ne legyél
szomorú, oké? Én csak… Idő kell, hogy ez leülepedjen.
Erre nem számítottam, és… hozzá kell még szoknom a
gondolathoz. Tudunk este beszélni? Amikor végzek a
műszakommal?
– Igen, persze.
– Jó.
– Szeretlek, apu. – A hangomat elfátyolosították a
könnyek, és Gideon közelebb húzta a székét hozzám, a

lába az enyémhez simult. Megdöbbentem, mennyi erőt
nyertem belőle, milyen megkönnyebbülés volt
támaszkodni rá. Ez más volt, mint Cary támogatása.
A legjobb barátom támasz, drukker és noszogató volt.
Gideon egy pajzs.

És elég erősnek kellett lennem ahhoz, hogy beismerjem,
pajzsra van szükségem.

– Én is szeretlek, kicsikém – mondta az apám,
hangjában olyan fájdalommal, ami szíven ütött. – Később
hívlak.

– Oké. Én… – Mit mondhattam volna még? Fogalmam
sem volt, hogy hozzam helyre a dolgokat. – Szia!

Gideon bontotta a vonalat, és megfogta remegő
kezemet. A tekintete rám szegeződött, a jég gyengédséggé
olvadt.

– Nincs miért szégyenkezned, Eva. Világos?
Bólintottam.
– Nem szégyellem magam.
A két tenyerébe fogta az arcomat, két hüvelykujjával
gyengéden letörölte a könnyeimet.
– Nem bírom nézni, ha sírsz, angyalka.
A szívem egy hátsó szegletébe űztem a fájdalmat, majd
később foglalkozom vele.
– Miért vagy itt? Honnan tudtad?
– Azért jöttem, hogy megköszönjem a virágokat –
dörmögte.
– Ó, tetszettek? – Sikerült mosolyognom. – Azt akartam,
hogy gondolj rám.

– Mindig. Állandóan rád gondolok. – Megfogta a
csípőmet, és közelebb húzott. – Küldhettél volna egy
üzenetet is.

– Ah. – Mosolyától kihagyott a pulzusom. – De az nem
tudta volna átadni ezt.

Gideon az ölébe húzott, és úgy csókolt, hogy mindenről
megfeledkeztem.

Még mindig áll, hogy ma este hazamegyünk? Cary küldött
üzenetet, miközben a liftre vártam délben, hogy lemenjek
az előcsarnokba. Az anyám már ott várt, és megpróbáltam
összeszedni a gondolataimat. Nagyon sok mindent meg
kellett beszélnünk.

Istenem, reméltem, hogy segíteni fog.
Az a terv, válaszoltam imádott, minden lében kanál
lakótársamnak, miközben beszálltam a kocsiba. Munka
után van még egy találkozóm, aztán Gideonnal
vacsorázom. Lehet, kések.
– Vacsora? Mindent el kell mondanod!
Mosolyogtam. Természetesen.
– Trey hívott.
Nagy erővel kifújtam a levegőt, mintha visszatartottam
volna. Bizonyos értelemben talán így is volt.
Nem hibáztattam Cary „se veled, se nélküled” barátját,
amiért hátralépett, amikor megtudta, hogy Cary
szexpartnere gyereket vár. Trey mindig is nehezen viselte
Cary biszexualitását, és a kisbaba azt jelentette, hogy
mindig is lesz egy harmadik a kapcsolatukban.

Nem volt kérdés, hogy Carynek hamarabb el kellett
volna köteleződnie Trey mellett, ahelyett, hogy nyitva
hagyta a lehetőségeit, de én megértettem a Cary tettei
mögött húzódó félelmet. Túlságosan is jól ismertem azokat
a gondolatokat, amikkel akkor kell együtt élned, ha
olyasmi van a múltadban, amiken mi keresztülmentünk
Caryvel, majd ennek ellenére valahogy mégis találkozol
egy csodálatos emberrel, aki szeret téged.

Ha túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor hogy lehet
mégis igaz?

Együtt éreztem Treyjel, és ha szakítani akarna,
tiszteletben tartanám a döntését. De ő volt a legjobb dolog
hosszú idő óta, ami Caryvel történt. Nagyon szomorú
lennék, ha nem sikerülne nekik. Mit mondott?

– Elmondom, ha találkozunk.
– Cary! Ez kegyetlenség.
Mire átjutottam a lobbi forgóajtaján, már meg is
érkezett a válasz. Ja, nekem mondod?
A szívem nagyot dobbant, mert ezt sehogyan sem
lehetett jó hírként értelmezni. Félrehúzódtam, hogy
mások is elférjenek mellettem, amíg a választ írtam,
Őrülten szeretlek, Cary Taylor.
Én is szeretlek, bébi.
– Eva!
Az anyám tartott felém hajszálvékony sarkú cipőben.
Olyan nő volt, akit lehetetlenség volt nem észrevenni,
annak ellenére, hogy rengeteg ember ment ki és be a
Crossfire-be az ebédidő alatt. Amennyire apró és törékeny

volt, Monica Stantonnak el kellett volna vesznie az
öltönyök tengerében, de túlságosan is vonzotta a
tekinteteket ahhoz, hogy ez megtörténhessen.

Karizma. Érzékiség. Törékenység. Ez volt az a
bombabiztos kombináció, ami sztárrá tette Marilyn
Monroe-t, és anyámra is érvényes volt. Ujjatlan,
tengerészkék kezeslábasában Monica Stanton
fiatalabbnak nézett ki a koránál, és sokkal
magabiztosabb volt, mint amilyennek ismertem. A nyakát
és a csuklóját ölelő Cartier-párducok elárulták a külső
szemlélőnek, hogy ő egy drága nő.

Egyenesen hozzám lépett, és meglepetésemre átölelt.
– Anya.
– Jól vagy? – Hátralépett, és az arcomat fürkészte.
– Mi? Igen. Miért?
– Az apád hívott.
– Ó. – Aggodalmasan néztem rá. – Nem fogadta túl jól a
hírt.
– Nem, tényleg nem. – Belém karolt, és elindultunk
kifelé. – De majd megemészti. Még nem állt készen rá,
hogy elengedjen téged.
– Mert rád emlékeztetem. – Az apám szemében az
anyám volt az, aki mindent borított. Még mindig szerette,
annak ellenére, hogy több mint húsz év telt el.
– Ez nonszensz, Eva. Van hasonlóság, de te sokkal
érdekesebb vagy.
Ez megnevettetett.
– Gideon is azt mondja, hogy érdekes vagyok.

Szélesen elmosolyodott, amitől a vele szemben jövő férfi
majdnem orra esett.

– Természetesen. Ő a nők szakértője. Bármennyire is
csodálatos vagy, a szépséged önmagában nem lett volna
elegendő ahhoz, hogy elvegyen.

Megfogtam az ajtót, és előreengedtem az anyámat.
A forró levegő az arcomba vágott, ahogy mellé léptem, és
nedves párával vonta be a bőrömet. Volt idő, amikor
kételkedtem benne, hogy valaha is képes leszek
hozzászokni a párás levegőhöz, de úgy gondoltam, ez az
ára annak, hogy abban a városban élhetek, amit annyira
szeretek. A tavasz gyönyörű volt, és tudtam, hogy az ősz is
az lesz. Tökéletes évszak a fogadalmunk megújítására
azzal a férfival, aki elrabolta a szívemet és a lelkemet.

Magamban éppen hálát adtam Istennek a légkondiért,
amikor megpillantottam Stanton biztonsági szolgálatának
a főnökét a sarkon várakozó fekete autónál.

Benjamin Clancy könnyed, magabiztos biccentéssel
köszöntött. A viselkedése most is ugyanolyan kimért volt,
mint mindig, én azonban annyira hálás voltam neki, hogy
alig bírtam megállni, hogy ne öleljem meg, és ne adjak
neki egy puszit.

Gideon megölte Nathant, hogy engem megvédjen.
Clancy gondoskodott róla, hogy Gideonnak soha ne
kelljen ezért megfizetnie.

– Helló! – mondtam. Mosolyom visszatükröződött az
Aviator napszemüvegének lencséjén.

– Eva, jó látni magát.

– Magát úgyszintén.
Nem mosolygott, az nem az ő stílusa volt. Ettől
függetlenül éreztem, hogy a lelke mélyén örül.
Először anyám szállt be, én pedig melléültem a fekete
ülésre. Még mielőtt Clancy becsukhatta volna az ajtót,
anyám felém fordult, és a kezemért nyúlt.
– Ne aggódj az apád miatt. Heves, latin
temperamentuma van, de a kiakadása soha nem tart
sokáig. Csak azt akarja, hogy te boldog legyél.
Gyengéden megszorítottam a kezét.
– Tudom. De nagyon-nagyon szeretném, ha apa és
Gideon jól kijönnének egymással.
– Mindketten nagyon makacs emberek, drágám. Néha
össze fognak csapni.
Nem tévedett. Nagyon szerettem volna abba a hitbe
ringatni magam, hogy ők ketten majd eljárnak együtt
szórakozni, sportról és autókról beszélgetnek, és ugratják
egymást, ahogyan az ilyenkor lenni szokott. De muszáj
volt a realitás talaján maradnom, bárhogyan is alakulnak
majd a dolgok.
– Igazad van – mondtam megadóan. – Mindketten
nagyfiúk. Majd megoldják. Remélhetőleg.
– Persze hogy megoldják.
Sóhajtottam, és kinéztem az ablakon.
– Azt hiszem, találtam megoldást a Corinne Giroux-
ügyre.
Szünet.
– Eva, muszáj ki verned azt a nőt a fejedből! Azzal, hogy

gondolsz rá, csak olyan erőt adsz neki, amit nem érdemel
meg.

– Azért vált problémává, mert titkolóztunk. –
Visszanéztem az anyámra. A világ ki van éhezve minden
olyan dologra, amit Gideon képvisel. Nagyszerű, gazdag,
szexi és briliáns. Az emberek mindent tudni akarnak róla,
de ő akkora erővel védi a magánéletét, hogy szinte semmit
nem tudnak róla. Innen jött Corinne-nak az ötlet, hogy
megírja a Gideonnal együtt töltött időről szóló életrajzát.

Gyanakodva nézett rám.
– Mire gondolsz?
Belenyúltam a táskámba, és kihúztam egy kis tabletet.
– Több ilyenre van szükségünk.
Megfordítottam a kijelzőt, és megmutattam neki a
képet, ami órákkal korábban készült Gideonról és rólam a
Crossfire előtt. Egyszerre volt gyengéd és birtokló,
ahogyan a tarkómat fogta, felé forduló arcom pedig
szerelmet és rajongást sugárzott. A gyomrom összeszorult
a gondolatra, hogy egy ilyen személyes pillanat kikerül a
világ szeme elé, de ezen túl kellett lépnem. Még több ilyet
kellett adnom nekik.
– Gideon és én nem rejtőzködhetünk többé –
magyaráztam. – Az kell, hogy lássanak minket. Túl sok
időt töltünk elbújva. A nyilvánosság azt akarja látni, hogy
a milliárdosból végre elbűvölő herceg lesz.
Tündérmeséket akarnak, anya, és happy endet. Meg kell
adnom az embereknek, amit akarnak, és így Corinne és a
könyve szánalmas színben fog feltűnni.

Az anyám megmerevedett.
– Ez borzalmas ötlet.
– Nem, nem az.
– Borzalmas, Eva! A nehezen elért magánéletedet nem
cserélheted el akármiért. Ha kielégíted a közvélemény
éhségét, az csak még nagyobb lesz. Az isten szerelmére,
nem akarhatsz címlaphős lenni!
Elszánt arcot vágtam.
– Ez nem fog megtörténni.
– Miért kockáztatnád meg? – Hangja élesen csengett. –
Corinne Giroux miatt? A könyve egy három napig tartó
csoda lesz, de te soha nem fogsz megszabadulni a
figyelemtől, ha teret adsz neki!
– Nem értelek. Nem lehetek anélkül Gideon felesége,
hogy ne kapjak figyelmet! Akkor már inkább én irányítok,
és én magam rendezem be a színpadot.
– Van különbség aközött, hogy ismert vagy, vagy hogy a
TMZ címlapján szerepelsz.
Magamban morogtam.
– Azt hiszem, most dramatizálsz.
Megrázta a fejét.
– Én mondom, ez rossz módja a helyzet kezelésének.
Megbeszélted Gideonnal? Nem hiszem, hogy egyetértene.
Hosszan néztem rá, a válasza igazán megdöbbentett.
Azt hittem, tetszik majd neki az ötlet, tekintve, hogy mit
gondolt a jól házasodásról és mindarról, ami ezzel jár.
Ekkor láttam meg, hogy a félelem szorítja össze a száját
és árnyékolja be a tekintetét.

– Anya. – A hangom lágyabb lett, magamban pedig
haragudtam azért, hogy nem értettem meg hamarabb. –
Többé már nem kell Nathan miatt aggódnunk.

– Nem – felelte, de ettől nem lett nyugodtabb. – De
közzétenni mindent, amit teszel… Mindent, amit
mondasz… Igazi rémálom.

– Nem fogom hagyni, hogy más emberek diktálják, hogy
a világ milyennek lát engem és a házasságomat! Elegem
volt abból, hogy úgy érzem magam, mint egy… áldozat. Én
akarok támadni.

– Eva, te nem vagy…
– Vagy mondj valamit, hogy mi mást tehetnék, vagy
ejtsük a témát, anya. – Elfordítottam a fejem. – Nem
fogunk közös nevezőre jutni, és nem változtatom meg a
véleményemet, ha nincs más terv.
Anyám frusztráltan felnyögött, majd elcsendesedett.
Az ujjaim megfeszültek, hogy írjak Gideonnak, és
elmondjak neki mindent.
Egyszer azt mondta, hogy kiváló lehetnék
kríziskezelésben.
Azt javasolta, ezt a képességemet állítsam a Cross
Industries szolgálatába.
Miért ne kezdjek helyette inkább valami sokkal
fontosabb és intimebb feladattal?

2. fejezet

– Még több virág? – kérdezte Arash Madani, ahogy a
kétszárnyú üvegajtón belépett az irodámba. Vezető
ügyvédem odasétált, ahol Eva fehér rózsái a fogadórészt
díszítették. Direkt úgy helyeztem el őket a
dohányzóasztalon, hogy rájuk lássak. Ott sikeresen
elvonták a figyelmemet a mögötte lévő képernyőről, ami
folyamatosan mutatta az aktuális tőzsdét.

A virágokkal érkező kártya a füstös üvegű asztalomon
hevert, és a kezembe vettem, hogy már legalább
századjára újraolvassam.

Arash kihúzott egy rózsát, és az orrához emelte.
– Mi a titka annak, hogy ilyeneket küldjenek nekem?
Hátradőltem, és feltűnt, hogy smaragdszínű
nyakkendője színben passzol a bárban lévő díszes
likőrösüveghez. Érkezéséig csak a színes vizes kancsó és
Eva vörös vázája voltak irodám monokróm színvilágának
egyedüli színfoltjai.
– A megfelelő nő.
Visszatette a virágot a vázába.
– Gyerünk, Cross, dörgöld az orrom alá!

– Inkább csendesen kárörvendek. Van valamid
számomra?

Miközben asztalom felé tartott, vágott egy grimaszt, ami
arra engedett következtetni, hogy szereti a munkáját, bár
ebben sosem kételkedtem. Ragadozóösztönei legalább
annyira élesek, mint az enyémek.

– A Morgan-üzlet szépen alakul. – Megigazította
méretre szabott nadrágját, és az asztalom előtt álló két
szék egyikére telepedett. Stílusa ugyan kevésbé volt
kifinomult, mint az enyém, de nem lehetett hibát találni
benne. – Elegyengettük a nagyobb kérdéseket, még
néhány záradékot át kell beszélnünk, de jövő hétre
készen leszünk.

– Jó.
– Nem vagy valami bőbeszédű. – Mellékesen
megkérdezte: – Van kedved összejönni a hétvégén?
Megráztam a fejem.
– Eva lehet, hogy el akar menni valahová. Ha igen,
akkor megpróbálom lebeszélni róla.
Arash felnevetett.
– Meg kell mondjam, számítottam arra, hogy egyszer
majd megállapodsz. Előbb-utóbb ez mindannyiunkkal
megtörténik, de mindig azt hittem, hogy hamarabb tudni
fogok róla.
– Én is ezt reméltem. – Ami nem igazán fedte a
valóságot. Soha nem számítottam arra, hogy megosztom
majd valakivel az életem. Soha nem tagadtam, hogy
múltam árnyékot vetett a jelenemre, de Eva előtt nem

láttam szükségét annak, hogy bárkivel is megosszam. Nem
lehetett megváltoztatni, akkor meg minek újra előszedni.

Odasétáltam az irodámat keretező egyik hatalmas
üvegfalhoz, és vetettem egy pillantást az üveg mögött
lustán nyújtózkodó városra. Régebben nem tudtam, hogy
Eva is ott van valahol, és nem is mertem álmodni arról,
hogy megtalálom azt az embert a világon, aki képes
elfogadni és szeretni engem minden hibámmal együtt.

Hogyan lehetséges, hogy őt itt, Manhattanben találtam
meg, a helyen, amit magam építettem, minden józan
tanács ellenére, hatalmas kockázat árán? Túlságosan
drága – mondták –, és szükségtelen. De szükségem volt
arra, hogy a Cross név fennmaradjon, és más hangon
beszéljenek róla. Apám sárba tiporta a nevünket, én
pedig a világ legjelentősebb városában az egekig emeltem.

– Semmi jelét nem adtad, hogy ebbe az irányba
tartasz – mondta Arash mögöttem. – Ha jól emlékszem, két
nőt is bolondítottál a Cinco de Mayón, néhány héttel
később meg arra kértél, hogy készítsem el egy őrült
házassági szerződés vázlatát.

A várost néztem, és élveztem azt a ritka pillanatot, hogy
a Crossfire Building magassága és pozíciója által adott
madártávlatból láthatom.

– Úgy ismersz, mint aki késlekedik egy üzlet
megkötésében?

– Egy dolog a portfóliód bővítése, és egészen más, ha az
életed teljesen megváltozik egyetlen éjszaka leforgása
alatt. – Kajánul nevetett. – Szóval mik a terveid? Buli buli

hátán?
– Kiváló ötlet. Azt volt a célom, hogy a feleségemet

visszaviszem az Outer Banksbe. Maga volt a mennyország,
amikor csak az enyém volt. Akkor voltam a legboldogabb,
amikor egyedül lehettem vele. Feltöltött élettel, és neki
köszönhetően úgy éreztem magam, ahogy korábban még
soha.

Úgy építettem fel birodalmamat, hogy közben a múltra
gondoltam. Most, hála neki, úgy építhetem tovább, hogy a
jövőre gondolok.

Az asztali telefonom világított. Scott volt a vonalban.
Megnyomtam a gombot, és a kihangosítón keresztül
hallottam a hangját.

– Corinne Giroux van a recepción. Azt mondja, csak pár
perc erejéig zavarna, hogy odaadjon valamit. Mivel
privát, ezért személyesen szeretné odaadni.

– Hát persze hogy úgy szeretné – szólt közbe Arash. –
Talán még több virág.

Szúrós pillantást vetettem rá.
– Nem a megfelelő nő.
– Bárcsak az én nem megfelelő nőim néznének úgy ki,
mint Corinne!
– Akkor erre gondolj, amíg lemész a recepcióra hozzá,
és átveszed, bármi is az.
Felhúzta a szemöldökét.
– Tényleg? Jaj!
– Ha beszélni akar, akkor az ügyvédemmel megteheti.
Felemelkedett, és elindult kifelé.

– Értettem, főnök!
Ránéztem az órára. Háromnegyed öt.
– Biztosan hallotta, Scott, de a nyomatékosítás kedvéért
mondom, majd Madani intézi.
– Igen, Mr. Cross.
Az üvegfalon át, amely elválasztotta irodámat az
emelet többi részétől, néztem, ahogy Arash bekanyarodik
a sarkon a recepció felé, majd az egészet elhessegettem
magamtól. Eva hamarosan velem lesz, és a nap kezdete
óta csak erre vártam. De természetesen ez nem lehetett
ilyen egyszerű. A szemem sarkából néhány pillanattal
később láttam egy bíborszínű villanást, ami miatt újra az
emeletre néztem, és láttam, ahogy Corinne masírozik az
irodám felé, nyomában Arashsal. Felszegte az állát,
amikor a tekintetünk találkozott. Mosolya szélesebbre
húzódott, és gyönyörű nőből ragyogóvá vált. Úgy tudtam
csodálni, ahogy Eván kívül mindent – objektíven,
szenvtelenül. Most, hogy boldog házas voltam, teljesen
megértettem, milyen rettenetes hiba lett volna Corinne-t
elvenni. Szerencsétlenség lett volna mindannyiunknak, és
ezt ő még mindig nem volt hajlandó belátni.
Felálltam, és megkerültem az asztalomat.
A tekintetemmel üzentem Arashnak és Scottnak, hogy
nincs további teendőjük. Ha Corinne közvetlenül velem
akar beszélni, akkor adok neki egy utolsó lehetőséget,
hogy a helyes dolgot tegye. Vörös tűsarkakon suhant be az
irodámba. A vállát szabadon hagyó ruha, amelyet viselt,
ugyanolyan árnyalatú volt, mint a cipő, és látni engedte

hosszú lábát és hófehér bőrét. A haja le volt engedve, a
fekete tincsek csupasz válla körül repkedtek. Tökéletes
ellentéte volt a feleségemnek, és tükörképe az összes
nőnek, akik valaha is megfordultak az életemben.

– Gideon. Biztosan van néhány perced egy régi barát
számára.

Megtámaszkodtam az asztalomnál, és keresztbe fontam
a karomat.

– Megteszem neked azt a szívességet, hogy nem hívom a
biztonsági szolgálatot. Gyorsan, Corinne!

Nevetett, de akvamarinkék szeme szomorú maradt.
Egy kis piros doboz volt a hóna alatt. Amikor odaért
hozzám, átnyújtotta nekem.
– Mi ez? – kérdeztem anélkül, hogy felé nyúltam volna.
– Azok a fényképek, amelyek megjelennek majd a
könyvben.
Felhúztam a szemöldököm. Kíváncsiságtól vezérelve
átvettem a dobozt. Nem olyan régen voltunk együtt, de
alig emlékeztem a részletekre. Csak néhány dolog: a
benyomások, a nagy pillanatok és a megbánás maradt
meg. Annyira fiatal voltam, és az önismeret hiányzott
belőlem.
Corinne az asztalomra tette a táskáját, közben karja az
enyémhez ért. Óvatosan megnyomtam azt a gombot, ami
az üvegfal átlátszóságát szabályozta.
Ha jelenetet akar rendezni, akkor gondoskodnom kell
róla, hogy ne legyen közönsége.
Levettem a doboz tetejét, és egy képet pillantottam meg,

amin Corinne és én egymásba karolva egy kandalló előtt
állunk. Feje a vállamra hajtva, épp könnyedén csókot
leheltem az ajkaira.

Az emlék azonnal felelevenedett. Egy napra elmentünk
egy barátom házába a Hamptonsba. Az idő hűvös volt, az
ősz kezdte megadni magát a télnek.

A fotón boldognak és szerelmesnek látszunk, és azt
hiszem, bizonyos mértékig azok is voltunk. De Corinne
egyértelmű csalódottsága ellenére sem fogadtam el a
meghívást, hogy maradjunk éjszakára. Rémálmaim miatt
nem tudtam mellette aludni. És nem tudtam megdugni
sem, bár tisztában voltam vele, hogy ezt akarja.
A szállodai szoba, amit erre a célra foglaltam, több
mérföldre volt. Mennyi probléma! Mennyi hazugság és
játszma!

Vettem egy mély lélegzetet, és elengedtem a múltat.
– Eva és én a múlt hónapban összeházasodtunk.
Megmerevedett.
Letettem a dobozt az asztalra, az okostelefonomért
nyúltam, és megmutattam neki a kijelzőm képét: Eva és
én megcsókoljuk egymást, és megpecsételjük a
fogadalmunkat.
Corinne elfordította a fejét, majd a dobozért nyúlt, a
felső képek közé túrt, és kihúzott egyet, ami a strandon
készült rólunk. Derékig a hullámban álltam, Corinne
velem szemben volt, lábai átkulcsolták a derekam, karja a
vállamon, keze pedig a hajamat simította. Nevetett, a fejét
hátrahajtotta, öröme sugárzott a képről. Én erősen

tartottam, és őt néztem. Hála és csodálat volt a képen.
Vonzalom. Vágy. Az idegenek azt hihetnék, hogy szerelem
volt.

És ez volt Corinne célja. Tagadtam, hogy Eva előtt
bárkit is szerettem, ami igaz is volt. Corinne eltökélte,
hogy a legnyilvánosabb módon hazudtol meg, ami csak
lehetséges.

Áthajolt, a képre nézett, majd rám. Várakozása
tapintható volt, mintha valami monumentális
megvilágosodásnak kellett volna történnie velem.
Nyakláncával játszott, és rájöttem, hogy ezt én adtam
neki, egy kis aranyszív egy egyszerű láncon.

A picsába! Nem is emlékszem, hogy ki csinálta azt az
átkozott képet. És hogy egyáltalán hol voltunk akkor. De
ez nem is számított.

– Mit vársz, Corinne? Mit bizonyítanak ezek a képek?
Randiztunk. Szakítottunk. Megházasodtál, és most én is.
Nincs tovább.

– Akkor miért vagy ilyen ideges? Nem vagy közömbös
irántam, Gideon!

– Irritálsz. És ezek láttán csak még jobban értékelem
mindazt, ami Eva és köztem van. Az pedig, hogy tudom,
ezek a képek hatalmas fájdalmat okoznak majd neki,
nem tesz szentimentálissá a múlttal kapcsolatban. Ez a
végső búcsúnk, Corinne. – Álltam a tekintetét, hogy lássa a
határozottságomat. – Ha visszajössz, a biztonsági szolgálat
nem fog beengedni.

– Nem fogok visszajönni, neked kell… – Ebben a

pillanatban Scott csipogott be, és felvettem a telefont.
– Igen?
– Miss Tramell van itt.
Megint áthajoltam az asztalom, és megnyomtam a

gombot, amely kinyitotta az ajtókat. Egy másodperccel
később Eva sétált be. Eljön valaha az a nap, amikor őt
látva nem mozdul meg a föld a lábam alatt?

Hirtelen megtorpant, így még jobban magamba
szívhattam a látványát. Eva természetes szőke volt, világos
tincsek keretezték finom arcát, és hangsúlyozták azt a
viharszürke szemet, amelyben órákig el tudnék veszni –
és el is vesztem. Apró volt és törékeny, de veszélyesen
formás, a teste puha volt az ágyban.

Hívhattam volna angyali szépségűnek is, ha a buja
érzékiség miatt nem gondoltam volna rá másként, és nem
kívántam volna vele állandóan a vad szexet.

Hirtelen éreztem az illatát, a kezem alatt pedig teste
érintését. A rekedt nevetés, amely örömet okozott, és az a
robbanékony temperamentum, amely magával sodort,
egész lényemet elárasztotta. Az egész bensőm élettől
lüktetett, olyan energia árasztott el, amelyet csak akkor
éreztem, amikor vele voltam.

Corinne szólt először.
– Helló, Eva!
Dühös lettem. Az a vágy, hogy megvédjem a
legértékesebb dolgot az életemben, felülírt mindent.
Felegyenesedtem, a fotót visszadobtam a dobozba, és
odamentem a feleségemhez. Corinne-hoz képest

visszafogottan volt felöltözve, fekete szoknyát és
gyöngyházszínű ujjatlan selyemblúzt viselt. A közelében
elfogott tűz volt annak a bizonyítéka, hogy melyikük
szexibb.

Eva. Most és örökké. A vágy hosszú, gyors léptekkel
húzott át a szobán.

Angyalka.
Nem mondtam ki hangosan a szót, nem akartam, hogy
Corinne hallja. De láttam, hogy Eva érzi. Felé nyúltam, s a
mély felismerés olyan áramát éreztem, amitől erősebben
szorítottam meg a kezét. Mögém nézett, és köszönt a
nőnek, aki nem lehetett a riválisa.
– Corinne.
Nem fordultam meg.
– Most el kell rohannom – mondta Corinne mögöttem –,
ezek a te példányaid, Gideon.
Képtelen voltam levenni a tekintetemet Eváról, úgy
válaszoltam neki.
– Vidd magaddal őket. Nem kellenek.
– Végig kéne nézned őket – tiltakozott közeledve.
– Miért? – Bosszúsan Corinne-ra néztem, amikor
megállt mellettünk. – Ha majd kíváncsi leszek rájuk,
megnézem a könyvedben.
Arcára fagyott a mosoly.
– Viszlát, Eva! Gideon.
Ahogy elment, még közelebb léptem a feleségemhez,
ezzel megszűnt a távolság közöttünk. Megfogtam a másik
kezét is, odahajoltam hozzá, hogy belélegezzem parfümje