Sylvia Day - Crossfire 5. - Eggyé válva

elkomorodott.
– Evának szüksége van egy profi biztonsági főnökre –

mondta Gideon, megelőzve mindenkit. – Angus és Raúl
már így is a teljesítőképességük határán vannak, a
feleségemnek saját biztonsági szolgálat kell.

Az állam leesett, amikor felfogtam, hogy a férjem mit is
mondott.

– Tessék? Kizárt, Gideon.
Felvonta a szemöldökét.
– Miért nem? Tökéletes lenne. Senkiben nem bíznék
meg jobban, ha a biztonságodról van szó, mint apádban.
– Mert ez… fura. Érted? Apám független ember. Nagyon
fura lenne az apámnak a férjemtől fizetést kapni. Ez…
sehogy sem jó.
– Nekem Angus az, aki felér egy apával – magyarázta
Gideon. – És ő ugyanezt a munkát végzi.
Apámra nézett.
– Én nem látok különbséget apádat illetően. És itt van
Chris, akire szintén tekinthetünk úgy, mint egy
alkalmazottamra, mivel annak a cégnek a főnöke,
amelyikben vezetői érdekeltségem van.
– Az más – mondtam konokul.
– Eva. – Apám a vállamra tette a kezét. – Ha én ezt
tudom kezelni, akkor te is képes leszel rá.
Elkerekedett szemmel néztem rá.
– Ezt komolyan gondolod? Te gondoltál már erre,
mielőtt ő előhozakodott ezzel?
Bólintott, még mindig mogorva tekintettel.

– Már azóta ezen törtem a fejem, amióta felhívott…
Anyád miatt. Crossnak igaza van: senkiben nem bízom
meg jobban, mint saját magamban, ha a biztonságodról
van szó.

– De mitől kellene engem megvédeni? Ami tegnap
történt… Ez nem esik meg mindennap.

Képtelen voltam másként látni a helyzetet. Az őrületbe
kergetne, ha azzal a félelemmel kellene élnem, hogy
Gideon bármikor is veszélybe kerülhet. Azzal pedig
biztosan nem tudnék együtt élni, hogy apámat küldöm a
tűzvonalba.

– Eva, egész évben többet láttalak a tévében, az
interneten és magazinok oldalain, mint személyesen, és
akkor javarészt San Diegóban éltél. – Apa arca
megkeményedett. – Ha Isten is úgy akarja, soha semmi
bajod nem esik, de nem akarok kockáztatni. Mellesleg
Cross is azt tervezi, hogy felvesz valakit a céghez. Ennyi
erővel én is lehetek az az illető.

– Ez így van? – szegeztem Gideonnak a kérdést.
Bólintott.
– Igen, már egy ideje fontolgatom.
– Nem tetszik az ötlet.
– Sajnálom, angyalka. – Hanglejtésével érzékeltette,
hogy ezt most le kell nyelnem.
Apám keresztbe fonta karját.
– Nem fogadok el semmilyen juttatást vagy bónuszt
azon kívül, ami a többi alkalmazottnak jár.
Gideon felállt, és átment az asztal túloldalára,

kinyitotta a fiókot, és előhúzott egy gemkapoccsal
összetűzött papírköteget.

– Angus és Raúl is beleegyeztek, hogy osztoznak a
fizetésükön önnel. Összeállítottam a feltételeket, hogy mit
várok el öntől kezdésképpen.

– Ezt nem hiszem el! – sopánkodtam. – Te ezt mind
kitervelted, és nekem semmit nem szóltál róla?

– Ma reggel dolgoztam ki mindent. És ez korábban
szóba sem került, tehát nem is mondtam volna semmit, ha
édesapád nem említette volna, hogy a városba
szándékozik költözni.

Hát ez volt Gideon Cross: soha nem hagyott semmit a
véletlenre.

Apám elvette az iratot, gondosan átolvasta az első
oldalt, és utána kételkedően nézett Gideonra.

– Ez most komoly?
– Ha figyelembe vesszük, Angus több időt töltött egész
életemben velem, mint tőlem külön. Plusz neki van egy
elég komoly titkosszolgálati és katonai kiképzése.
Egyszóval megérdemelte.
Gideon nézte apámat, ahogy továbblapoz.
– Raúl kevesebb ideje van velem, tehát ő még nem tart
ott, mint Angus, egyelőre. De neki is számos képesítése és
nagyon jó képességei vannak.
Apám hirtelen felsóhajtott, ahogyan a következő
oldalra ért.
– Értem. Tehát ez…
– Ez több, mint amit gondolt, de a táblázatban ott van

minden olyan információ, amit mérlegelnie kell
viszonyítási alapként a többi biztonsági főnök
juttatásaihoz képest. Láthatja, hogy ez így korrekt. Abból
a feltételezésből indultam ki, hogy majd beleegyezik a
továbbképzésbe, és megszerzi a megfelelő engedélyeket és
tagságokat.

Néztem, ahogy apám testtartása ellazul, felnéz, és
feszült arca megenyhül. Bármit is gondolt, kihívást látott
benne.

– Rendben.
– Természetesen a lakhatási támogatás is benne van –
folytatta Gideon, teljes erővel mogul üzemmódra
kapcsolva az egyébként lényegre törő stílusa ellenére. –
Van egy szabad hely bebútorozva Eva előző lakása
mellett.
Az ajkamba haraptam, tudván, hogy ez volt az a lakás,
amit fenntartott, amikor Nathan veszélyt jelentett
számunkra. Titokban ott találkoztunk hetekig, miközben
kifelé azt mutattuk, hogy már nem vagyunk együtt.
– Átgondolom – mondta apám.
– A másik, amit újra kell gondolnunk – kezdte Gideon –,
hogy a lánya a feleségem. Biztosíthatom, hogy tiszteletben
tartjuk az ön személyes szerepét Eva életében. Azzal, hogy
tiszteletben tartjuk, hogy ön Eva apja, nem fogunk átlépni
egy bizonyos határt. De ez nem fog a feleségemmel közös
intimitásunk rovására menni.
Atyavilág. Zavaromban a vállam összerándult.
Gideonra néztem. Apán szintén.

Apámnak egy jó hosszú percbe telt, hogy egyáltalán
valamit válaszolni tudjon.

– Ezt mindenképpen fejben tartom, amikor átgondolom
az ajánlatot.

Gideon gyorsan bólintott.
– Rendben. Volt esetleg valami más még, amiről nem
beszéltünk?
Apám megrázta a fejét.
– Nem, egyelőre nem.
Karomat keresztbe fontam, tudván, hogy azért ehhez
nekem lesz néhány keresetlen szavam.
– Tudod, hol találsz, angyalka, ha valami kifogásod
lenne. – Férjem felém nyújtotta a kezét. – De most
keressünk neked valamit enni.

Dr. Petersen három óra körül jelent meg, kissé
zaklatottan. Átrágni magát az utcai csődületen, hogy
bejuthasson az előcsarnokba, minden bizonnyal felért egy
megpróbáltatással. Gideon bemutatta a többieknek, én
pedig figyeltem a reakcióját, ahogy végre személyesen is
találkozik azokkal az emberekkel, akikről már annyi
személyes dolgot hallott.

Hozzám csak röviden beszélt, és őszinte részvétét
fejezte ki. Szerette anyámat, és gyakran túl megértő volt a
neurotikus viselkedésével szemben, ami engem zavart.
Látszott, hogy megviselte a halála, ami miatt most
elgondolkodtam, hogy engem hogyan lát. Nyilvánvalóan
nem tudta ő sem igazán, mit gondoljon rólam. Nehezemre

esett válaszolni arra a kérdésére, hogy vagyok.
Gideonnal jóval többet beszélt, az ebédlőbe vonultak el,

és szinte suttogva társalogtak.
De nem sokáig. Gideon felém fordult, amiből

megértettem, hogy a beszélgetést befejezték. Elkísértem
dr. Petersent a folyosóig, kiengedtem, és utána vettem
észre a retikülömet az asztal szélén.

Amikor kivettem belőle a telefonomat, láttam a
tucatnyi nem fogadott hívást és sms-t. Megumi, Will,
Shawna, dr. Travis… és még Brett is. Kinyitottam az
üzeneteket, és elkezdtem őket megválaszolni, amikor a
telefonom megrezdült egy bejövő hívástól. A kijelzőn
láttam a hívó nevét, és Caryre néztem, aki ekkor
apámmal beszélgetett, majd kimentem a folyosón a
hálószoba felé.

A vékony ablakokon keresztül vettem észre, hogy
milyen gyorsan eltelt a délután. Néhány órán belül
besötétedik, és vége lesz az első napnak anyám nélkül.

– Szia, Trey!
– Eva… Nem kellene most zavarnom, de láttam a
hírekben, hogy mi történt, és máris hívtalak, csak utólag
jut eszembe, hogy ez most nem jó ötlet. Csak szerettem
volna, ha tudod, hogy mennyire sajnálom.
Leültem az egyik olvasófotelba, és próbáltam nem
gondolni arra, hogy most mitől zenghet a sajtó.
– Köszönöm, hogy gondolsz rám.
– Képtelen vagyok felfogni, ami történt. Ha bármit
tehetek érted, kérlek, szólj.

A fejem elnehezült, hátradöntöttem a fotelra, és
becsuktam a szemem. Eszembe jutott Trey helyes arca,
barátságos barna szeme és az kis pukli az orrán, ami
miatt tudtam, hogy ott eltört.

– Trey, figyelj, nem akarok bűntudatot kelteni benned,
de tudnod kell, hogy anyám nagyon sokat jelentett
Carynek. Olyan volt neki, mint egy pótanya. Nagyon
nehezen viseli most mindezt.

Sóhajtott.
– Nagyon sajnálom.
– Akartalak… korábban hívni – magam alá húztam a
lábamat –, hogy megkérdezzem, hogy vagy, meg ilyesmi. El
akartam mondani, hogy azt kell most tenned, ami neked a
legjobb. Ettől függetlenül, ha úgy gondolod, hogy szeretnél
valamit Carytől, akkor most kellene gyorsan eldöntened.
Lassan zárul az ajtó.
– Várj, kitalálom! Már találkozgat valakivel – mondta
érzelemmentes hangon.
– Nem, éppen ellenkezőleg. Most egyedül akar lenni, és
újraértékelni az életét. Tudod, hogy szakítottak
Tatianával, ugye?
– Hát, ezt mondta.
– Ha nem hiszed el, hogy igazat mond, akkor jobb is, ha
megszakítod vele a kapcsolatot.
– Bocs – mondta enyhén ingerülten, de halkan. – Nem
erre gondoltam.
– Cary most próbálja begyógyítani a sebeit, Trey.
Hamarosan készen áll majd arra, hogy továbblépjen. Ez

csak egy felvetés.
– Másra sem gondolok már egy ideje. De még most sem

tudom a választ.
Erre megdörzsöltem a homlokomat.
– Lehet, hogy nem a jó kérdést teszed fel. Boldogabb

vagy vele, mint nélküle? Próbáld ezt eldönteni, és a többi
már világosabb lesz.

– Köszönöm, Eva.
– Hát, ami minket illet, eléggé hasonló utat jártunk be.
Gideon és én, mindig azt mondtuk, mindent megteszünk
azért, hogy működjön a kapcsolatunk, de ez… nem
tudom… – ekkor elmerültem a gondolataimban egy
percre. – Hencegés. Makacsság. Ez mind benne volt,
tudtuk, hogy egy kártyavárat építettünk, és nem elég
szilárd alapokat. Érted, mire gondolok?
– Persze.
– De sok dolgon változtattunk, ahogyan Cary is tette
érted. És nagy engedményeket is tettünk.
Éreztem, hogy a férjem a szobába lép, és kinyitottam a
szemem.
– Megérte, Trey – mondtam halkan. – Ez nem vágyálom
többé. Voltak hullámvölgyek, és még most is okoz néhány
kellemetlen meglepetést pár ember, de ha azt mondjuk,
hogy bármin képesek vagyunk együtt keresztülmenni,
akkor tényleg igazat beszélünk.
– Azt mondod, hogy adjak Carynek még egy esélyt?
Kinyújtottam a kezem Gideon felé, és a mellkasomban
egy enyhe nyomást éreztem.

– Csak azt mondom, hogy szerintem te is értékelni
fogod, mennyire megváltozott. És ha csak félúton
találkoztok, akkor már megérte az utazást.

Chris nem sokkal hat óra után otthagyott minket, hogy
együtt vacsorázzon Christopherrel. Valami miatt, amikor
a férjem kikísérte, sokatmondó pillantást váltottak.
Elengedtem, noha lett még volna egypár kérdésem.
Megváltozott a kapcsolatuk. Már nem óvatoskodtak
egymással annyit. De kizárt volt, hogy erről Gideont
kérdezgessem. Ideje volt, hogy szívből döntsön.

Apám és Cary este kilenc óra körül mentek vissza az én
régi lakásomba, mivel ott mindketten elfértek, itt, a
penthouse lakásban már nem volt hely.

Képes lesz apám abban a hálóban aludni, ahol
legutoljára anyámmal szeretkezett? És ha igen, akkor
hogy lesz képes elviselni? Amikor Gideon és én nem
voltunk együtt, kénytelen voltam Stantonnál lakni.
A szobám tele volt Gideon emlékeivel, és a legutolsó dolog,
amire szükségem volt, az önsanyargatás. Hogy a félelem
miatt nem kapom meg azt, amire mindennél jobban
vágyom.

Gideon felment a lakosztályba, hogy leoltsa a lámpákat,
Mázli követte minden egyes lépését. Néztem a férjem
mozgását, ami most nehézkesebb volt a szokásosnál.
Nagyon fáradt volt. Fogalmam sincs, hogy vészelte át a
napot, lévén hogy teljesen lekötötték a reggel eseményei:
egyeztetni Kristine-nel, válaszolni Scott hívásaira, és

összefutni Arashsal a rendőrkapitányságon.
– Angyalka – nyújtotta felém a kezét.
Egy ideig csak bámultam a kezét. Egész nap a kezemet

akarta fogni. Egyszerű gesztus, mégis annyi minden
benne volt. Itt vagyok neked – üzente vele. – Nem vagy
egyedül. Együtt végig tudjuk ezt csinálni.

Felálltam a kanapéról, és összekulcsoltam kezemet az
övével, amikor a hálószobából a fürdőszobába húzott
magával. Ott szinte ugyanazt a napi rutint követtük, mint
mindig. Megmostam az arcomat és a fogamat. Utána ő
bevette a gyógyszereket, amiket dr. Petersen írt fel neki.
Utána követtem a hálószobába, hagytam, hogy
levetkőztessen, és egy pólót húzzon rám. Betakart egy
puha, lassú csókkal.

– Hová mész? – kérdeztem, amikor kiment.
– Sehova. – Határozott ügyességgel levetkőzött, csak a
bokszeralsóját hagyta magán. Utána bemászott az ágyba
mellém, segített Mázlinak felugrani, és lekapcsolta a
villanyt.
Odafordult felém, átkarolta a derekamat, és kifliben
aludtunk. Felnyögtem a teste melegét érezve, és libabőrös
lettem, ahogyan végigfutott rajtam az izgalom.
Becsuktam a szemem, és csak a lélegzetére
koncentráltam. Pár percen belül a légzése lelassult, és
elaludt.

A hajamat fújja a szél, a tengerparton sétálok, a lábam
belesüpped a homokba, és a habok elmossák a

lábnyomomat. Magam előtt látom a tengerparti nyaraló
ódon tetőcserepeit. Gideon kettőnknek vette ezt a nyaralót.
Az ár fölött magaslott, hosszú cölöpökön, ablakai messze a
tengerbe néztek. Sirályok köröztek és sikoltoztak fölötte,
hirtelen alámerültek és lebegtek, mintha táncolnának a sós
szellőben.

– Nem hiszem el, hogy nem leszek ott a fogadáson.
Megfordulok, és ott látom anyámat mellettem sétálni.
Ugyanazt az elegáns alkalmi ruhát viseli, mint amiben
utoljára láttam. Gyönyörű. Tényleg lélegzetelállítóan
gyönyörű. Elvakít a szépsége.
– Senki sem lesz ott a fogadáson – mondom.
– Tudom. Pedig annyira sokat dolgoztam ezen. – Rám
néz, és haja az arcát csapdossa. – De sikerült egy
árnyalatnyi pirosat belevinni.
– Tényleg? – Ezen elmosolyodom a fájdalmam ellenére.
Ő tényleg a tőle telhető legjobban szeret engem. Ez lehet,
hogy nem mindig az a szeretet, amire én vágyom, de ettől
még nagyon erős.
– Ez egy kicsit csicsás szín egy esküvőhöz. Nehéz volt.
– De tudod, hogy ez a te hibád, mert megvetted azt a
piros ruhát, amit akkor viseltem, amikor Gideonnal először
randiztunk.
– Ez volt az inspirációd? – rázta meg a fejét. –
Legközelebb egy kicsit finomabb árnyalatot válassz.
– Nem lesz következő alkalom. Nekem Gideont rendelte a
sors. – Felveszek egy kagylót, és bedobom a vízbe. – Nem
voltam benne biztos, hogy ki tudunk tartani egymás mellett,

de nem aggódom többet. Saját magunk legnagyobb
ellenségei voltunk, de elengedtük ezt a nehéz terhet, ami
lehúzta a kapcsolatunkat.

– Az első pár hónapnak kellene jó esetben a
legkönnyebbnek lennie. – Anyám előttem táncol, és kecsesen
pördül egyet. – Az udvarlás. Mesés utazások és csillogó
ékszerek.

Erre fújok egyet.
– Nem volt könnyű. Az eleje volt a legkeményebb. De
mindennap egyre könnyebb.
– Segítened kellene apádnak találni valakit – mondja, és
ekkor eltűnik a lányos öröm a hangjából. – Már annyi ideje
magányos.
– Utánad elég nehéz találni bárkit is. Még mindig szeret
téged.
Szomorkásan rám mosolyog, és a tengerre néz.
– Nekem ott volt Richard… Ő egy olyan jó ember.
Szeretném, ha újra boldog lehetne.
A mostohaapámra gondolok, és aggodalom tölt el.
Anyám jelentette a mindenséget számára. Minek fog majd
örülni, ha ő már nincs?
– Én már sosem leszek nagymama – mondja
elkomorodva. – Korán mentem el, erőm teljében. De ez
azért nem olyan borzalmas, vagy igen?
– Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? – És hagytam, hogy
elöntsenek a könnyeim. Egész nap elveszett voltam, mert
nem tudtam sírni. De végre feltört belőlem a zokogás. Úgy
éreztem, egy gát szakadt át bennem.

– Ne sírj, kicsim. – Megáll és átölel, a levegőt parfümjének
illata teríti be. – Majd meglátod…

Zihálva ébredtem, testem összerándult. Mázli szűkölt, és a
mancsát rám támasztotta, masszírozva a hasamat. Egyik
kezemmel bársonyos kis fejét simogattam, a másikkal a
szememet töröltem volna meg, de száraz volt. A fájdalom
egy távoli emlékké halványult.

– Gyere ide – súgta Gideon, hangja melegen hatolt át a
holdfényes hálószobán. Karjába vett, és magához húzott.

Felé fordultam, kerestem ajkát, végül megtaláltam.
A meglepetéstől lefagyott egy pillanatra, de utána kezébe
vette arcomat, magához szorított, és fölém kerekedett.

Combjaink összefonódtak, éreztem izmos, férfias testét,
finom, meleg bőrét magam alatt. Nyelve ütemes, finom
csapásai egyszerre elzsongítottak és felkorbácsoltak.
Senki sem tudott úgy csókolni, mint Gideon. Szája
csábítóan követelt, elemi erővel, de finoman. Áhítatosan.
Ajkai egyszerre voltak kemények és puhák, számat
izgatta, és gyengéden simogatott velük.

Lába közé nyúltam, és kezembe vettem a farkát, azzal
az intenzitással izgatva, amit követelt. Annyira keményen
felállt neki, hogy végül már kikandikált az
alsónadrágjából. Felnyögött, combja beleremegett az
érintésembe.

– Eva.
A nevemben egy kérdést hallottam.
– Segíts nekem újra érezni – suttogta.

Keze a pólóm alá csúszott, ujjaival pihepuhán, könnyen
végigzongorázott a hasamon, és megmarkolta a mellemet.
Gyúrogatott, markolt, ujjaival a mellbimbómat
morzsolgatta. Mindenkinél jobban ismerte a testemet,
belecsippentett, meghúzta a megkeményedett bimbómat,
a vágy végiglüktetett egész testemen.

Felizgulva hangosan felnyögtem. Éhesen vártam a
következő mozdulatra. Lábammal egyre erősebben
szorítottam magam a testéhez, hogy nedvességemet
combjaihoz dörzsölhessem.

– Fáj már a gyönyörtől a kis puncid, angyalka? –
harapott bele ajkam szélébe, és szavai még jobban
felizgattak. – Mire vágyik? A nyelvemre… az ujjaimra… a
farkamra?

– Gideon! – Gátlástalanul felnyögtem, amikor
felemelkedett, felé nyúltam, és ő fölém emelkedett.
Halkan, megnyugtatóan hümmögött, és Mázlit óvatosan a
padlóra tolta. Aztán a csípőmhöz nyúlt, bokáig letolta
rólam a bugyit.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, Eva. Mit rakjak a kis,
sóvárgó puncidba? Mindent?

– Igen! – ziháltam. – Mindent!
Egy pillanattal később a lábamat a levegőben éreztem,
és fejével lábam közé hajolt, hogy magához vegye a
felforrósodott szeméremajkaimat.
Visszatartottam a lélegzetemet, vártam. Így megemelve
nem láttam semmit…
Forró, nedves ajkával a lábam közé hatolt.

– Úristen! – rándultam össze.
Gideon zihált. Próbáltam felemelni a csípőmet ebben az
eksztázisban. Fogta a combomat, erősen tartott, és úgy
ízlelt, ahogyan kedve tartotta, nyalogatott, egyenesen a
nyílásom felé… Kéjesen feltartóztatva éhségemet, hogy
már magamban érezhessem nyelvét. Körkörösen izgatta
lüktető csiklómat, szopogatta, szívta és dörzsölte nyelvével
érzékeny pontomat.
– Még… – nem bántam, hogy megvárja, amíg
könyörgök. Minél többet adtam, ő még erősebben
válaszolt.
De megváratott, és elidőzött, ízlelgetett, hajával
csiklandozva combom érzékeny belső oldalát, nyelvével
masszírozva csiklómat, ájulásig izgatott.
Arcomra szorítottam a kezem.
– Ez isteni… Ne hagyd abba…
Lélegzetem elállt, ahogyan egyre beljebb hatolt,
elmerült vonagló testemben… És még beljebb, körbe-
körbe haladva a rózsavirágomban, ami beleremegett
bársonyos simogatásába.
– Ah! – ziháltam, ahogy teljesen elöntött a feltörő
érzések hulláma. Nyögése végiglüktetett testemen. Testem
összerándult, ahogyan megadta azt, amit kértem, nyelve
lassú, finom döféssel állt meg testem melegében.
– Igen! – nyögtem. – Még!…
A szája tökéletes volt, minden gyönyör forrása, nyelve
őrületes érzéki játékával belemerült finom izmaim
szorításába.

Gideon szenvedélyesen felfalt, őrült eksztázisban
vonaglott a testem. Ebben az őrületben hüvelykujját a
fenekembe csúsztatta, és elkezdte megujjazni az érzékeny
nyílást. A fenekemben érzett gyönyör egybefolyt nyelve
ritmusos mozgásával. Mindenem remegett. Lebegtem,
összerándulva az orgazmus határán…

– Gideon! – kiabáltam a nevét, miközben testem lángba
borult, bőröm felforrósodott és nedves volt. A gyönyörben
éreztem, hogy élek, feltüzelve. A csúcs megrázott,
darabjaimra törtem. De Gideon nem hagyta abba,
nyelvével tovább csapkodta csiklómat. Egyik orgazmus a
másikba nyúlt.

Már-már sírva, erősen elélveztem, öklömet a
szememhez nyomtam.

– Elég! – könyörögtem rekedten, végtagjaim olyan
erősen remegtek, mint én legbelül egy újabb kéjrohamtól.
– Nem bírom tovább!

Éreztem, hogy a matrac besüpped alattam, miközben
egy kéz megfogta a bokámat. Hallottam a
bokszeralsójának gumírozását visszapattanni, ahogy
letolta.

– Hogy szeretnéd? – kérdezte kihívóan. – Lassan és
finoman? Gyorsan és keményen?

Úristen…
Kiszáradt ajkamon próbáltam kipréselni valami
választ.
– Mélyen. Keményen.
– Szeretlek – esküdözött vadul és nyersen.

Kemény, buja férfiasságával lábam közé hatolt.
Teljesen kitöltött. Méretével tágultam, érzékeny
testemet szinte csípte az erő, amivel magáévá tett. És még
mindig volt hova fokoznia.
Nevemet nyögve Gideon tekergette a csípőjét, ki-be
mozgatta bennem erős lándzsáját.
– Érzed ezt, angyalka? – kérdezte nyers szenvedéllyel.
– Csak téged érezlek – nyögtem, közben mozogtam,
hogy tovább tartson. De ő lefogott, és tökéletesen uralt
engem, ahogy újból és újból magáévá tett.
Éreztem… egyre erősebben… a könyörtelen, kitartó
döféseket.
Belemarkoltam a lepedőbe. Egyre mohóbban
markoltam belül férfiasságát. Minden visszahúzásnál
üres maradtam belül, minden forró, erős csusszanás
egyetlen hatalmas gyönyörhullámként áramlott szét
ereimben, mint valami drog.
– Eva! Jézusom.
Gideon fölém magasodott a holdfényben, mint egy
perverz, erotikus, bukott angyal. Arca megkeményedett a
kéjtől, és fényes tekintetét rám szegezte. Karja
összerándult a csillapíthatatlan vágytól, törzse élesen
kirajzolódott befeszült izmaival.
– Mintha a szoros kis punciddal szopnál le, mindjárt
elélvezek tőled. Hát ezt akarod, angyalka? Azt akarod,
hogy én kapjak meg mindent, mielőtt te mindent viszel?
– Nem! – fújtam ki hirtelen a levegőt, belül már
engedve a szorításból. Forgatta csípőjét, tovább döfködött,

belelélegzett a számba, ahogyan én tőle vettem a levegőt.
– Úristen, Eva! A puncid imádja a farkamat.
Gideon a fejtámlát fogta, és fölém hajolt, lábam kettőnk

közé szorult. Teljesen kiszolgáltatott voltam vágyainak, ott
feküdtem előtte, csak nézni tudtam, ahogy felemeli a
csípőjét, és az utolsókat döfi belém.

Csak egy éles jajgatást tudtam hallatni, a gyönyör
szinte fájt. Csak a távolban hallottam, ahogy Gideon
felmordul, ahogy izmos teste beleborzong.

– Jól vagy? – nyögte.
Próbáltam nagyon mély levegőt venni.
– Eva – zihálta a nevemet. – Jól vagy?
Nem tudtam beszélni, elkaptam a csípőjét, és ujjaimmal
az alsónadrágját kerestem. Egy pillanatra elméláztam,
hogy mennyire begerjedhettünk, hogy még le sem
vetkőztünk…
És akkor újrakezdte, csípőjével könyörtelen tempót
diktálva, hosszú, kemény farkát belém tolva és
visszarántva egy tűzforró rohamban. Kezével és lábával
tolva, teljes erejével belém hatolt, odaszögelve testemet a
matrachoz.
Annyira erősen elélveztem, hogy minden elsötétült
előttem, testem beleremegett egy olyan gyönyörhullámba,
hogy az magába zárt, és lebegtem egy hatalmas erejű,
erotikus sodrásban.
Mindenemet elöntötte egy vadul kitörő orgazmus.
Végigcsiklandozta testemet, tetőtől talpig. Gideon megállt
egy újabb ostrom előtt, belém eresztve farkának teljes

hosszát. Belül rázkódtam az eksztázistól, az édes
keménységétől.

– Bassza meg! – kiáltott Gideon – Mindjárt megfejed a
farkamat!

Erősen rázkódtam, próbáltam lélegezni.
Amikor belesüppedtem a matracba, Gideon teljesen
bennem volt, aztán egyszer csak kihúzta a farkát remegő
nyílásomból, és kiszállt az ágyból.
Megfosztva a gyönyörtől a kezemet nyújtottam felé.
– Hová mész?
Még mindig felállt neki, büszkén és keményen meredt a
farka az orgazmusomtól – de én nem voltam nedves az
övétől.
– Nem mentél el. – Erőtlen voltam ahhoz, hogy segítsek
neki kihámozni engem a bugyimból. Végigsimította kezét
a hátamon, és áthúzta a fejemen a pólómat.
A szája a szemöldökömet súrolta.
– Gyorsan és keményen akartad. Én lassan és lágyan.
Fölém hajolt, de ezúttal befészkelte magát széttárt
karom és lábam közé. Amikor megéreztem súlyát, a teste
melegét, a belőle áradó vágyat, akkor jöttem rá, hogy én is
lassan és lágyan akartam. Végre előtörtek könnyeim,
felszabadítva szenvedélye tüzétől és szerelme
melegségétől.
– Te jelentesz nekem mindent – sírtam, szavaim
elcsuklottak a könnyeimtől.
– Eva.
Felemelve a csípőjét Gideon becsúsztatta a makkját, de

csak nagyon lassan, finoman, gyengéden hatolt belém.
Ajkát ajkamra tapasztotta, nyelvével erotikusabban
dolgozott, mint a farkával.

– Ölelj át – súgta, vállam alatt átkarolt, és a fejemet
fogta. Rászorítottam. Feneke a vádlimnak feszült,
ahogyan egyre beljebb haladt, izzadságától csúszott a
kezem, a hátát simogattam.

– Szeretlek – mormolta, letörölve könnyeimet. – Érzed?
– Igen.
Láttam, hogy a gyönyör elönti az arcát, miközben
bennem mozgott.
Fogtam, amikor felnyögött, az orgazmustól remegve.
Elcsókoltam a könnyeit, amikor velem sírt némán.
És elengedtem a gyászt a karja menedékében, tudván,
hogy akár örömben, akár fájdalomban, de egyek vagyunk
Gideonnal.

– Hihetetlen ez a hely. – Cary rátette a kezét a nyaralót
körülvevő móló védőkorlátjára, és a tengert pásztázta.
Szemét napszemüveg takarta, a szél a hajával játszott.

– Király ez a ház. Úgy érzem, hogy mérföldekre
vagyunk mindenkitől. És a kilátás… ki-ba-szott gyönyörű.

– Ugye? – A fenekemmel a védőkorlátnak
támaszkodtam, és a házzal szemben álltam. Az üveg
tolóajtón keresztül láttam a Reyes családot, amint
méhekként nyüzsögnek a konyhában és a nappaliban,
Gideonra pedig lecsapott a nagyanyám és a két
nagynéném.

Örömömbe fájdalom is vegyült.
Anyám soha nem volt ennek a tágabb családnak az
igazi tagja, és most már nem is lesz. De az élet megy
tovább.
Mázli két fiatalabb unokatestvéremet kergette a
kanapék körül, míg az idősebbek Chrisszel
videojátékoztak. Tony nagybátyám és apám az
olvasósarokban beszélgettek, és apám a ficánkoló kis
unokahúgát a térdén lovagoltatta.
Gideon semmitől sem fél annyira, mint a családtól, és
szívtipró arcán döbbenettel, kábultan nézte az őt
körülvevő káoszt. Mivel jól ismertem, láttam a
kétségbeesést a szemében, de ettől nem tudtam
megmenteni. Nagyanyám nem eresztette egy pillanatra
sem.
Cary kereste, hogy mi vonta el a figyelmemet.
– Várom, hogy a pasid kislisszanjon, és elrohanjon, mint
egy őrült.
Elnevettem magam.
Ezért kértem meg Christ, hogy jöjjön, és Gideonnak
legyen valami támasza.
Csapatunk – Gideon, én, Cary, apám és Chris – reggel tíz
óra felé ért le a tengerpartra. Nem sokkal dél után
érkezett apám családja a szállójukból, ahonnan a
bevásárolt holmit is hozták magukkal, hogy nagyanyám
híres pozolelevesét el tudja készíteni. Azt mondta, hogy ez
meggyógyítja még a legszomorúbb szívet is. Hogy ez igaz
volt vagy nem, azt nem tudom, de azt igen, hogy az ő

receptje szerint ez a klasszikus mexikói leves isteni volt.
– Chris most hagyja cserben – dörmögte Cary. –

Akárcsak te.
– Most mit tegyek? Úristen! – vigyorogtam. – Nagyi most

adott neki egy kötényt.
Amikor mindenki megérkezett, elég ideges voltam. Nem

sok időt töltöttem apám családjával kiskoromban,
leszámítva néhány utazást Texasba, amikor elkezdtem a
tanulmányaimat a kaliforniai San Diegó-i Egyetemen.
Akármikor meglátogattam őket, a Reyes család mindig
egy kicsit visszafogott volt velem, ami elgondolkodtatott,
hogy nem nézek-e ki túlságosan úgy, mint az a nő, aki
összetörte apám szívét. Egyszer találkoztak anyámmal, és
nem támogatták a kapcsolatukat, mert szerintük apám
túllőtt a célon anyámmal, és ez a kapcsolat nem
végződhetett jól.

Amint nagyanyám megérkezett, azonnal odalépett
Gideonhoz, és kezébe vette az arcát. Gideonnal együtt
elállt a lélegzetünk.

Nagyanyám megigazította Gideon haját, végigmérte az
arcát, és kijelentette, hogy sokban emlékezteti az apámra.
Gideon értette és hatalmas bóknak tekintette nagyanyám
spanyol megjegyzését, és spanyolul válaszolt neki.
Nagyanyám kivirult. Azóta is gondolkodás nélkül
spanyolul hablatyol a férjemnek.

– Trey hívott tegnap este – jegyezte meg Cary
mellékesen.

Ránéztem.

– Tényleg? Hogy sikerült?
– Mondtál neki valamit, kis szívem, amivel rávetted,
hogy hívjon?
Próbáltam ártatlannak tűnni, és megkérdeztem:
– Miből gondolod ezt?
Tudálékosan rám nézett, és fintorogva húzta a száját.
– Tehát megkérted.
– Csak annyit mondtam neki, hogy nem fogsz örökkön
örökké várni.
– Aha. – Cary is próbált ártatlannak tűnni. Reméltem,
hogy ez nekem jobban sikerül.
– Tudod, hogy nem szorulok semmilyen szánalom-
nyavalygásra, ugye? Szóval köszi, hogy bekavartál.
Gyengéden megmarkoltam a vállát.
– Ne hazudj már ennyire.
Valami megváltozott Cary viselkedésében az elmúlt pár
hét alatt. Nem tért vissza a szokásos önpusztító
magatartásához, és mivel enélkül is jól volt, élt bennem a
remény, hogy nem esik vissza.
– Igazad van. – Megvillantotta ragyogó mosolyát, és
most nem játszott rá, mint máskor, amikor a pimasz
oldalát mutatja, amit annyira jól ismerek. – Treyt
megdöngetni nagyon csábítóan hangzik, sőt, úgy
gondolom, hogy ez valószínűleg egy nagyon csábító ötlet
számára is, szóval ebből hasznot kellene húznom.
– Fogtok találkozni?
Bólintott.
– Eljön velem Stantonhoz hétfőn a megemlékezésre.

– Aha – sóhajtottam fájdalmasan. Clancy már felhívta
Gideont, és megosztotta vele az infót még ma reggel.

Jobb lenne, ha egyedül birkóznék meg a
megemlékezéssel, és kihagynám Stantont? Nem tudtam
eldönteni. Még mindig próbáltam felfogni, hogy anyám
már nem él. Miután órákig bőgtem előző este,
lelkiismeret-furdalás kezdett el gyötörni. Annyi mindent
mondtam anyámnak, amit később megbántam, és
annyiszor gondoltam rá haraggal, és tiszteletlenül.

Furcsa módon – visszatekintve – a fő gond az volt vele,
hogy túlzottan szeretett.

Ahogyan a mostohaapám szerette az anyámat…
túlzottan.

– Próbáltam elérni Stantont – mondtam –, de csak a
hangpostafiókja kapcsolt be.

– Én is próbáltam – dörzsölte a borostát az állán Cary. –
Remélem, jól van, de most, hogy mondod, talán nem.

– Szerintem időbe fog telni, mire mindannyian rendbe
jövünk.

Baráti csönd ereszkedett közénk. Aztán Cary így szólt:
– Beszéltem apáddal a New Yorkba költözéséről ma
reggel, mielőtt elindultunk volna a reptérre.
Összevontam a szemöldökömet.
– Nagyon jó lenne, ha itt lenne a közelemben, de nem
tudok attól elvonatkoztatni, hogy milyen fura lenne, ha
Gideon alkalmazná őt.
Bólintott.
– Értem, van benne valami.

– Mit gondolsz erről?
Odafordult felém.
– Hát, csupán a gyerekvállalásnak a terhesség része
teljesen megváltoztatta az életemet, nemde? Nos, akkor
szorozd ezt be huszonnégy évvel a te esetedben, és
felteszem, hogy egy szerető szülő bármit megtenne a
gyermeke érdekében.
Való igaz, valami tényleg megváltozott Caryben. Néha
csak szükségünk van egy nagy csalódásra, hogy a jó
irányban haladjunk tovább. Cary számára ezt jelentette
az apaság. Számomra a Gideonnal való találkozás. És
Gideon számára valószínűleg az, hogy elveszíthet.
– Na mindegy – folytatta Cary –, említette, hogy Gideon
felajánlott neki egy lakhatási támogatást, és arra gondolt,
hogy szeretne velem együtt lakni.
– Hű, hát, de jó! – Ezt még meg kellett emésztenem.
Legelőször is azt, hogy apám tényleg komolyan gondolja,
hogy Gideonnak fog dolgozni New Yorkban. Másodszor, a
legjobb barátom pedig azt tervezi, hogy elköltözik tőlem.
Nem nagyon tudtam eldönteni, mit érzek ezzel
kapcsolatban.
– Aggódom amiatt, hogy apámnak nem tesz jót az, hogy
ugyanabban a szobában lakik majd, ahol anya és ő…
tudod.
Nem gondoltam, hogy a penthouse lakásban tudnék
maradni, ha nem lenne Gideon az életemben. Túl sok
történt köztünk ott. Nem hiszem, hogy fel tudnám
dolgozni, hogy mit veszítettem, ha minden arra

emlékeztetne.

– Ja, ezen én is gondolkodtam. – Cary kinyújtotta a

karját, és átölelte a vállamat, hogy megnyugtasson. – De

tudod, Victornak csak emlékei voltak Monicáról.

Bólintottam. Apámnak nemegyszer kellett

elgondolkodnia az évek alatt, hogy a köztük lévő szerelem

nem volt-e egyoldalú. Azon a délutánon anyámmal

rájöhetett, hogy ez nem volt igaz. Így nem lenne rossz rá

emlékezni.

– Szóval, arra gondolsz, hogy ott maradsz? – kérdeztem.

– Anya azt mondta, hogy ezt a lehetőséget felajánlotta

neked.

Rám mosolygott mélabúsan.

– Azt hiszem, igen. Az azért megkönnyíti a helyzetet, ha

apád is ott van. Figyelmeztettem, hogy akkor fennáll

annak az esélye, hogy néha egy csecsemő is ott lesz. Úgy

éreztem, ennek örülne.

Ahogy visszanéztem a házra, láttam, hogy apám

mindenféle arcokat vág, hogy szórakoztassa a kis

unokatesómat. A testvérei közül ő volt az egyedüli, akinek

csak egy gyereke lett, és már én is felnőtt voltam.

Elkomorultam, amikor megláttam Gideont kimenni a

főbejárathoz. Hova tartott egy kötényben és farmerban?

Kinyitotta a bejárati ajtót, és mozdulatlanul állt egy

percig. Rájöttem, hogy valaki kopoghatott, de Gideontól

nem láttam semmit. Végül belépett.

Cary nézte, hova kalandozott el a figyelmem, és

összevonta szemöldökét.

– Ő mit keres itt?
Én is pont erre gondoltam, amikor Gideon bátyja
belépett. Őt Ireland követte, kezében egy
ajándékzacskóval.
– Mi a fene ez az ajándék? – kérdezte Cary. – Valami
visszaadhatatlan nászajándék?
– Nem. Láttam a dizájnt a zacskón, ami határozottan
túl színes és túl ünnepélyes volt egy esküvőhöz. – Ez egy
szülinapi ajándék.
– A francba! – motyogta Cary. – Teljesen elfelejtettem.
Amikor Gideon becsukta az ajtót, akkor jöttem rá, hogy
Elizabeth nem jött el a saját elsőszülött gyerekének a
születésnapjára. Az együttérzés és a fájdalom egyvelege
öntött el, és kezem ökölbe rándult.
Mi a fasz van ezzel a nővel? Gideon azóta nem hallott
az anyja felől, hogy nekiment a saját irodájában. Nem
hittem el, hogy ennyire tapintatlan, azok után, amik
történtek.
Rájöttem, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki
elveszített egy anyát az elmúlt pár napban.
Chris felállt, és odament a gyerekeihez, megölelte
Christophert, míg Ireland a férjemet. Rámosolygott, és
odaadta neki az ajándékot. Gideon elvette a húgától,
megfordult, és felém mutatott a teraszra. Ireland kijött
hozzánk elegáns nyári ruhájában.
– Hú, Eva! Gyönyörű ez a hely.
Megöleltem.
– Tetszik?

– Mit lehet ezen nem szeretni? – Ireland megölelte
Caryt, és utána szép arca elkomorult. – Nagyon sajnálom,
ami anyáddal történt, Eva.

Alig tudtam visszatartani a könnyeimet.
– Köszönöm.
– Fel sem tudom fogni – mondta. – És én most nem is
vagyok jóban az anyámmal.
Megfogtam a karját. Akárhogy is éreztem Elizabethtel
kapcsolatban, senkinek nem kívánom azt a fájdalmat,
pláne nem Irelandnek.
– Remélem, kibékültök, bármiről is legyen szó. Ha
visszakaphatnám anyámat, nagyon sok minden
visszaszívnék, amit mondtam, és visszacsinálnék rengeteg
dolgot.
Mivel ahogy ezt kimondtam, majdnem elsírtam magam,
kénytelen voltam kimenteni magam, és gyorsan
elindultam a lépcső felé, majd le a tengerpartra, és be a
vízbe. Megálltam, amikor a bokámig ért már a víz, és
hagytam, hogy a tengeri szellő felszárítsa könnyeimet.
Becsuktam a szemem, és gondolatban visszatettem a
gyászt abba a dobozba, ahova félretettem egész nap.
Gideon születésnapja volt, egy olyan esemény, amit meg
akartam ünnepelni. Összerezzentem, amikor egy meleg,
izmos kar fonódott a derekam köré, visszahúzva engem
egy ismerős kemény testhez.
Gideon az állát a fejemre tette. Éreztem, ahogy
mellkasa megemelkedik és visszasüllyed egy nagy
sóhajtól, amikor átöleltem.

Amikor végre összeszedtem magam annyira, hogy meg
tudjak szólalni, annyit mondtam:

– Meglep, hogy nagyi elengedett.
Gyorsan elnevette magát.
– Azt mondta, hogy az apádra emlékeztetem; nos,
engem pedig ő rád emlékeztet.
Végül is elég találó, hogy róla lettem elnevezve.
– Mert én sem vagyok hajlandó téged elereszteni?
– Nem, hanem azért, mert ha félek is tőle, nem tudom
elhagyni.
Meghatódtam, megfordultam, és arcomat a mellkasára
fektettem. Hallottam szíve erős és ütemes dobogását.
– Nem tudtam, hogy az öcséd és a húgod is jönni fog.
– Én sem.
– Mit gondolsz arról, hogy Christopher is itt van?
Megvonta a vállát.
– Hát ha nem úgy viselkedik, mint egy seggfej, akkor
nem nagyon érdekel.
– Értem.
Ha Gideont nem zavarta, hogy az öccse hirtelen
megjelent, akkor engem sem fog.
– El kell mondanom valamit – mondta. – Christopherrel
kapcsolatban. De most nem alkalmas.
Kinyitottam a számat, hogy ezt megkérdőjelezzem, de
visszafogtam magam.
Gideonnak igaza volt. Ma kellett volna megújítani az
esküvői fogadalmunkat ebben a baráti és családi körben.
A születésnapját kellene ünnepelnünk, és örülnünk

kellene, nem szomorkodni és sajnálkozni. Ehelyett az
egész napot belengte a szomorúság, amit megpróbált
leplezni. De ettől függetlenül sem volt semmi értelme
tovább rontani a helyzeten.

– Van valami nálam, amit szeretnék neked odaadni –
mondtam.

– Hmm… Nagyon fel vagyok csigázva, angyalka, de
most túl sokan vannak itt.

Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy ugrat.
– Istenem. Te zsivány!
Benyúltam a zsebembe, hogy megfogjam az ajándékát,
ami jó erősen be volt csomagolva egy fekete,
bársonymasnis zacskóba. Volt egy szép ajándékdoboz is
hozzá, de úgy döntöttem, hogy inkább a zsebemben
viszem az ajándékot, remélve, hogy majd spontán
átadhatom egy adandó alkalommal. Nem akartam akkor
odaadni az ajándékát, amikor a többiek.
Odafordultam hozzá, és elővettem az ajándékot:
– Boldog szülinapot, nagyfiú!
Szeme mindig ragyogott, ha valamit akartam neki adni.
Ettől mindig úgy éreztem, hogy adni akarok neki valamit,
az egész világot egyszerre. A férjem annyira
megérdemelte, hogy boldog legyen. Életem céljának
tekintettem, hogy ezt biztosítsam számára.
Gideon elvette a csomagot, és kibogozta a masnit.
– Szeretném, ha tudnád – szóltam, próbálva leplezni
idegességemet –, hogy rohadt nehéz ajándékot venni egy
olyan embernek, akinek már mindene megvan, beleértve

a Manhattan sziget egy jókora részét is.
– Nem vártam semmit, de mindig nagyon örülök, ha

kapok tőled valamit.
Kifújtam a levegőt.
– Hát, lehet, hogy nem fogod használni, de nem gond.

Úgy értem, ne érezd úgy, hogy kellene…
A Vacheron Constantin platina zsebóra belecsúszott

várakozó kezébe, fényes tokja megcsillant a beszűrődő
napfényben. Beleharaptam az ajkamba, és izgatottan
vártam, hogy kinyissa, és belenézzen.

Gideon elolvasta a belegravírozott mondatot: Örökre a
tiéd, Eva.

– A felirat fölé berakhatsz egy képet. Úgy terveztem,
hogy majd az esküvői fogadalmunk megújításának
alkalmából készült képet rakom oda, de…

Megköszörültem a torkom, amikor akkora szeretettel
nézett rám, hogy szinte zavarba jöttem.

– Tudom, hogy kicsit retró. De arra gondoltam, hogy
mivel zakót hordasz, ahhoz ez jól menne. De persze,
tudom, hogy hordasz karórát, tehát lehet, hogy mégsem.
De…

Megcsókolt, és befogta a számat.
– Nagy becsben fogom tartani. Köszönöm.
– Ó! – megnyaltam a számat, megízlelve a csókját. –
Örülök, hogy tetszik. Van hozzá óralánc is a dobozban.
Visszarakta a zsebórát a tokjába óvatosan, és elrakta a
zsebébe.
– Én is hoztam neked valamit.

– Remélem, vállalható – ugrattam. – Nem vagyunk
egyedül.

Gideon körbenézett, és megvizsgálta, hány családtag
jött ki utánunk a teraszra. A felszolgálók minden italt és
partifalatkát a kinti konyhához vittek, és a vendégek már
rá is repültek mindenre, amíg a pozoleleveshez a
sertéshús a sütőben sült.

Kitárta a markát, és a kezében egy mesés jegygyűrű
volt. Hatalmas kerek gyémántok ragyogtak körben végig
a foglalatban, színes fény csillant rajtuk.

A kezemmel eltakartam a számat, könnybe lábadt a
szemem. A sós szellő csak táncolt körülöttünk, és vitte a
sirályok panaszos sirámát a hullámok fölé magával.

A dagály ütemes hullámzása nyaldosta a lábamat,
megállt az idő körülöttem.

Remegő kézzel fogtam meg a gyűrűt.
Gideon gyorsan visszavette a gyűrűt, és mosolygott.
– Még nem.
– Micsoda? – böktem vállon. – Ne szívass már!
– Na de tudod, hogy én mindig betartom a szavam –
vágott vissza.
Ránéztem. Huncut mosolya elhalványult.
Kezével végigsimította arcomat.
– Akkora büszkeséggel tölt el, hogy a férjed lehetek –
mondta ünnepélyesen. – Életem legnagyobb
teljesítménye, hogy ennek a megtiszteltetésnek
megfelelhetek a szemedben.
– Ó, Gideon – suttogtam. Teljesen elbűvölt. Annyira

lenyűgözött, teljesen beterített szerelmével. – Én vagyok
kettőnk közül a szerencsés.

– Te megváltoztattad az életemet, Eva. És neked sikerült
a lehetetlen: engem is megváltoztattál. Nekem pedig
tetszik, akivé váltam. Soha nem gondoltam, hogy ez
valaha bekövetkezhet.

– Te mindig is csodálatos voltál – feleltem lelkesen. – Én
már akkor beléd szerettem, amikor megláttalak. És most
csak még jobban szeretlek.

– Nincsenek arra szavak, mit jelentesz nekem. – Ismét
kitárta a markát. – De remélem, hogy ha ránézel erre a
gyűrűre a kezeden, mindig arra emlékezet majd, hogy te
is gyémántként tündökölsz az életemben, csak te sokkal
értékesebb vagy.

Lábujjhegyre álltam, próbáltam nem belesüppedni a
nedves homokba, kerestem ajkát, és majdnem elsírtam
magam az örömtől, amikor megcsókolt.

– Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Mosolygott, megfogta a kezemet, és a gyűrűt az ujjamra
húzta, pontosan a gyönyörű Ascher-gyémánt mellé, amit
az esküvőnkön adott nekem.
Taps és ujjongás kísért minket. Visszanéztünk a házra,
és láttuk az egész családot, ahogy a terasz korlátja mellett
felsorakoznak, és minket néznek. A gyerekek már
rohantak is le a lépcsőn, kergetve Mázlit, aki pedig Gideon
felé szaladt nagy lelkesen.
Ezt az érzést én is nagyon jól ismertem. Az életünk
hátralévő részében én is mindig rohanni fogok hozzá.

Egy mély lélegzetet vettem, és hagytam, hogy a remény
és az öröm kisöpörje belőlem a bűntudatot és gyászt most
egy percre.

– Ó, ez tökéletes – motyogtam, és a szellő elfújta a
szavaimat.

Semmi esküvői ruha, virágok, formalitás vagy
ceremónia. Csak Gideon és én, elkötelezve egymás iránt,
szeretteink körében.

Gideon felkapott a levegőbe, megforgatott, és igazi,
tiszta nevetés tört fel belőlem.

– Imádlak! – kiáltottam az egész világnak.
Férjem ezután letett, és az izgalomtól lihegve
megcsókolt.
Ekkor azt súgta fülembe:
– Crossfire.

16. fejezet

Nehéz volt nézni, ahogy Eva próbálja Richard Stantont
vigasztalni. Stanton árnyéka sem volt annak az
embernek, akivel Westportban töltöttük a hétvégét. Ott
kicsattant az életerőtől, és sokkal fiatalabbnak tűnt a
koránál. Most törékenynek és hajlottnak látszott a
gyásztól, ami a vállára nehezedett.

Stanton penthouse lakásának nappaliját fehér csokrok
garmadája lepte el, a levegő úszott az illatukban.
A csokrok közé itt-ott fotókat helyeztek el, amelyeken Eva
anyjának legjobb pillanatai voltak megörökítve
Stantonnal.

Victor Caryvel és Treyjel ült egy kis, eldugott zugban a
földszinten. Amikor először megérkeztünk, volt egy kínos
pillanat Eva apja és Stanton között, ahogy lefagyva
egymást bámulták. Gyanítom, mindkét férfi neheztel
azért, amit Monicától kapott a másik: Victor kapta a
szeretetet, Stanton pedig a nőt magát.

Csöngettek. Néztem Evát és Martint, ahogy elindultak
kinyitni az ajtót. Stanton nem mozdult a foteléből,

láthatóan elmerült a gondolataiban. Éreztem a fájdalmát,
amikor nekünk nyitott ajtót, és beleremegett Eva
látványába.

Jó is, hogy a feleségem és én ezután egyenesen a
reptérre megyünk. Egy hónapot távol leszünk a várostól
és a csillogástól. Remélhetőleg, mire visszatérünk, addigra
Stanton is képes lesz elviselni Eva látványát, hiszen
kiköpött mása az édesanyjának, akit Stanton szeretett és
elveszített.

– Cross. – Megfordultam, és megláttam Benjamin
Clancyt. Csakúgy, mint Graves nyomozó, Clancy szemében
is látni lehetett, hogy tudja, mit tettem, hogy
megszabaduljak Nathan Barkertől a feleségem
biztonsága érdekében. Gravesszel ellentétben Clancy
segített eltüntetni a nyomokat, átrendezve a
bűncselekmény helyszínét és egy teljesen másik helyszínt,
hogy egy halott emberre terelődjék a gyanú, aki az
életével fizetett a bűneiért, az enyéimért pedig esze
ágában sem volt fizetni.

Kíváncsian vontam fel a szemöldökömet.
– Egy pillanat – mutatott a folyosó felé, nem várva meg
beleegyezésemet.
– Csak ön után.
Követtem a könyvtárba, a fal mellett végig
könyvespolcok sorakoztak. A szobában bőr- és papírillat
terjengett, a szoba színeit férfias konyak- és örökzöld
árnyalatok adták. Négy különálló társalgórész és egy
teljesen felszerelt bár várta a vendégeket és biztosította a

kényelmes ejtőzést.
Clancy becsukta mögöttünk az ajtót, és leült az egyik

bőrfotelba, ami a be nem gyújtott kandalló mellett volt. Én
a másikba ültem.

Azonnal a lényegre tért:
– Mrs. Stanton halálakor nagyjából huszonöt évnyi
kézzel írt naplót és egy biztonsági mentést tartalmazó
meghajtót hagyott hátra, amin elektronikus
naplóbejegyzések is voltak. Azt kérte, hogy ha meghal,
akkor adjam őket oda Evának.
Visszatartva kíváncsiságomat annyit mondtam:
– Biztosíthatom afelől, hogy mindent átadok neki.
Előredőlt, és könyökét a térdére támasztotta. Ben
Clancy nagydarab ember volt, bicepsze és combja
vaskosan izmos volt. Sötétszőke haját szigorú katonai
stílusban hordta, szeme egy nagy fehér cápa fénytelen,
hűvös és gyilkos tekintetére hasonlított. De tekintete úgy
felragyogott mindig, amikor meglátta Evát, mint egy
idősebb, védelmező fiútestvéré.
– Meg kell találnia a megfelelő alkalmat az átadáshoz –
mondta. – De úgy is dönthet, hogy egyáltalán nem adja
oda Evának.
– Értem. – Szóval akkor végig kell mindent
bogarásznom. A gondolattól is kényelmetlenül éreztem
magam.
– Bárhogyan is dönt – folytatta Clancy –, új anyagi
felelősség is hárul önre, ha átveszi Lauren nevében is az
irányítást. Ez ugyan nem kis felelősség, de ön simán

megbirkózik vele.
Megfeszültem a név hallatán, és egyre izgatottabban

figyeltem.
Bólintott, és azt mondta:
– Ön elkezdett utánajárni a múltjának, miután

Tramellék meghaltak.
– De ön ennek a nagy részét eltüntette. – Az egész

beszélgetésből eddig ennek a részletnek volt egyedül
értelme.

– Aminek tudtam, igen. Beleástam magam a múltjukba,
amikor a kapcsolata komollyá kezdett válni Mr.
Stantonnal. Amikor ezzel szembesítettem, azt mondta el,
amit én most önnek elmondok, és erről Mr. Stanton
semmit sem tud. Szeretném, ha ez így is maradna. Ő így
volt boldog. Ami történt, az nem változtatott Monica
személyiségén, tehát erről Stantonnak nem kell tudnia.

Bármiről is volt szó, Clancy meg volt győződve az
igazáról. Hogy én mit fogok szólni, azt meglátjuk.

Clancy megállt egy pillanatra.
– Több információ lesz a naplókban. Nem olvastam
őket, de Lauren története minden bizonnyal érdekesebb,
mint a száraz tények, amikkel én szolgálhatok.
– Értem. Hallgatom.
– Lauren Kittrie Austin Texas egy kis külvárosában
nevelkedett. Szegény családból származott. Anyja
elhagyta őt, ikertestvérét és az apját, aki segédként
dolgozott egy helyi farmon. Nagyon elfoglalt ember volt, és
nem nagyon érdekelte a családja, vagy nem nagyon volt

képes két ilyen erős egyéniségű lányt felnevelni.
Visszaültem, felütöttem egy oldalt Eva könyvéből, és

megpróbáltam elképzelni két kamasz Monicát magam
előtt. A kép több volt, mint meglepő.

– Képzelheti – folytatta –, mindenki felfigyelt rájuk.
A középiskola vége felé felkeltették egy csapat főiskolás
fiú érdeklődését Austinban. A fiúk mind lázadók voltak,
akik úgy érezték, nekik minden jár. A vezetőjük Jackson
Tramell volt.

Bólintottam.
– Hozzá ment feleségül.
– Ez később volt – mondta érzelemmentesen. – Lauren a
kezdetektől fogva jól értett a férfiakhoz. Ki akart törni
abból az életből, amit a szüleitől látott, de felismerte azt is,
ha bajba keveredett. Tramellt többször is visszautasította.
Ikertestvére, Katherine nem volt ennyire eszes. Úgy
érezte, Tramell jelentheti számára a kiutat.
Idegesen dőltem hátra a fotelban.
– Mennyit kell még ebből a történetből hallanom?
– Lauren tanácsa ellenére Katherine elkezdett vele
járni. Amikor egy este nem jött haza, sem másnap, akkor
Lauren hívta a rendőrséget. Katherine-t egy gazda találta
meg a telkén, alig volt magánál az elfogyasztott drogok és
alkohol mérgező elegyétől. Csoportos nemi erőszak
áldozata lett. Noha soha senki nem bizonyította be, úgy
tűnt, az elkövetők többen voltak.
– Jézusom!
– Katherine nagyon rossz állapotban volt – folytatta

Clancy. – A szervezetébe juttatott hallucinogén drogok és
a csoportos nemi erőszak miatt elszenvedett fizikai
trauma miatt maradandó agykárosodást szenvedett.
Állandó ellátásra szorult meghatározatlan időre, ezt pedig
az apja nem tudta anyagilag megengedni magának.

A bárhoz mentem, de közben rájöttem, hogy a legutolsó
dolog, amire most szükségem van, az az alkohol.

– Lauren elment Tramellékhez, és szembesítette őket
azzal, amit a fiuk tett. Tramell tagadott, és mivel akkor
nem állt rendelkezésre semmilyen kézzelfogható tárgyi
bizonyíték, senki nem tudta bizonyítani, hogy
összefüggésben állhat az üggyel. De Tramell meglátta
ebben is a lehetőséget. Ő mindig is Laurent akarta, így
rávette a szüleit, hogy Katherine ápolásának költségeit
vállalják cserébe azért, hogy Lauren hallgat az esetről, sőt
az övé lesz.

Odafordultam hozzá, és csak bámultam.
– Pénzzel rengeteg bűnt el lehet tussolni. Ezt bizonyítja
az a tény is, hogy Stanton ennyire ügyesen képes volt
elrejteni Eva múltját lezárt bírósági aktákkal és
titoktartási egyezményekkel. De Nathan Barker apja volt
az, aki miatt megfizetett a bűneiért. Tramellék mindent
megtettek annak érdekében, hogy eltitkolják fiuk bűnét.
Clancy felült a fotelban.
– Jackson szexet akart. Lauren pedig megegyezett a
szüleivel abban, hogy bebiztosítja magát egy házassággal,
ami valamelyest garanciát jelent arra, hogy Katherine-
nek gondját viselik.

Meggondoltam magam az ivással kapcsolatban, és félig
teletöltöttem a poharamat whiskyvel.

– Lauren és Jackson kapcsolata stabil volt néhány
hónapig. Együtt éltek…

– Stabil?! – kiáltottam fel. – Gyakorlatilag eladta magát
annak az embernek, aki az ikertestvére csoportos
megerőszakolását kitervelte. Úristen!

Legurítottam a whiskyt.
Monica, azaz Lauren sokkal erősebb volt, mint az
emberek gondolták. De van-e értelme minderről tudnia
Evának, különös tekintettel a történet további borzalmas
részleteire?
– A kapcsolatuk stabilnak volt mondható – ismételte
meg Clancy –, ameddig Lauren nem találkozott Victorral.
Elkaptam a tekintetét. Amikor azt hiszi az ember, hogy
ennél már nem lehet rosszabb, akkor jön a legrosszabb.
Szája megfeszült.
– Lauren terhes maradt Evával. Amikor Jackson
megtudta, hogy a gyerek nem tőle van, akkor a helyzetet
a maga módján, ököllel próbálta rendezni. Noha Jackson
szüleinél laktak, a Tramell család tagjai soha nem
avatkoztak bele a kettejük közötti vitákba. Lauren féltette
a gyermeke életét. Lelőtte a férfit.
Végighúztam a kezem a hajamon, és próbáltam
kitörölni a képet a fejemből.
– A felderíthetetlen gyilkosság… Tehát Lauren ölte meg
Jacksont.
Clancy csöndben ült, és hagyott nekem időt, hogy

megemésszem mindezt. Nem én voltam az egyedüli, aki
azért követett el gyilkosságot, hogy Eva életét mentse.

Lassan észhez tértem.
– Tramellék segítettek Laurennek eltussolni az ügyet.
Kénytelenek voltak. Miért?
Amíg Lauren Jacksonnal volt, titokban mindent
lejegyzett, amit később ellene felhasználhatott.
Tramelléknek nagyon fontos volt a hírnevük – és
elsőbálozó lányuk, Monica hírneve – : minden, Laurennel
kapcsolatos problémától igyekeztek megszabadulni.
Lauren végül csak a ruháit vitte magával, és felismerte,
hogy ha tovább akar lépni, akkor Katherine-ről neki kell
gondoskodnia.
– Tehát a nagy semmiért hozott ennyi áldozatot –
motyogtam. – Pontosan ott tartott, ahol a legelején.
És egyszerre összeállt a kép.
– Katherine még mindig él!
Ez most már megmagyarázta, hogy Monica miért kötött
sorozatosan dúsgazdag férfiakkal házasságot, és miért
volt rögeszméje a pénz. Végig azzal a tudattal kellett élnie,
hogy a lánya szemében egy sekélyes ember, de inkább
ráhagyta ezt, mint hogy elmondja neki az igazságot.
Természetesen reméltem, hogy Eva soha nem jön rá,
mit tettem Nathannel. Féltem, hogy azt gondolja majd, egy
szörnyeteg vagyok.
Clancy gyorsan felállt.
– Ahogy már az elején említettem, Katherine-ről
anyagilag önnek kell gondoskodnia. Hogy ezt elmondja-e

Evának vagy sem, azt önnek kell eldöntenie.
Végignéztem.
– Miért bízza rám mindezt?
Megigazította a kabátját.
– Láttam, ahogy Evára vetette magát, amikor Hall

tüzelni kezdett. Ebből és még abból, ahogyan lerendezte
Barkert, azt vonom le, bármit megtenne azért, hogy
megvédje őt. Ha úgy gondolja, hogy az ő érdekét szolgálja
az, ha elmondja neki, akkor tegyen úgy, amikor eljön az
ideje.

Biccentett, és gyorsan távozott.
Én még maradtam, és próbáltam összeszedni a
gondolataimat.

– Szia!
Eva hangjára megfordultam, és az ajtó felé

pillantottam, amikor belépett.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte. Csodálatosan festett egy

kis fekete estélyiben. – Már mindenhol kerestelek. Clancy
mondta, hogy itt vagy.

– Csak beugrottam egy italra – válaszoltam, leplezve a
valóságot.

– Hány italra? – Kacsintásából tudtam, hogy nem
haragszik rám. – Már egy jó ideje itt vagy, nagyfiú. Ki kell
vinnünk apát a repülőtérre.

Riadtan néztem az órámra, és észrevettem, hogy
tényleg teljesen elkalandoztam a gondolataimban egy jó
ideje már. Kénytelen voltam erőt venni magamon,

visszatérni a jelenbe, és abbahagyni a rágódást Lauren
tragikus múltján. A múlton már nem tudok változtatni.

De világosan tudtam, mit kell tennem. Gondoskodni
fogok a testvéréről. Gondoskodni fogok szeretett lányáról.
Ezzel tudom megtisztelni Monica emlékét és azt az
asszonyt, aki valójában volt. És ha egy nap eljön az idő,
majd bemutatom Evának.

– Szeretlek – mondtam a feleségemnek, és megfogtam a
kezét.

– Jól vagy? – kérdezte, jól ismerve a hangulataimat.
– Igen. – Megérintettem az arcát, és kedvesen
rámosolyogtam. – Gyerünk!

Epilógus

– Micsoda különös szálloda ez nászutasok számára!
Megfordultam, és anyám elnyújtózva pihent a teraszon

mellettem. Lila bikinit viselt, bőre feszes volt és barna a
napozástól, körme elegáns, természetes színre volt festve.

Öröm járt át. Annyira örülök, hogy újra látom.
– Ez egy közös viccünk – magyaráztam neki, ahogy
elnéztem a Csendes-óceán csillogását az erdő smaragd
szalagja felett. – Egyszer bevallottam Gideonnak egy
Tarzan- fantáziámat, és akkor keresett nekünk egy ilyen
luxuslombházat.
Nagyon örültem, amikor először megláttam a szállodai
lakosztályt fent a magasban lógni, egy hatalmas, ősöreg
fán. A kilátás a teraszról leírhatatlanul gyönyörű, ez a
látvány fogad minket, ha kilépünk a bozontos lugasunkból.
– Tehát te vagy Jane… – rázta fejét anyám. – Ne is mondj
semmit!
Elégedetten elvigyorodtam, hogy néha nekem is sikerül
meglepnem valamivel.
Sóhajtott, és hátrahajtotta a fejét, becsukta a szemét, és
magába szívta a napot.

– Annyira örülök, hogy apád úgy döntött, hogy New
Yorkba költözik. Megnyugtat a gondolat, hogy a
közeledben lesz.

– Hát… Én is próbálom megszokni a gondolatát.
Elég nehéz elfogadni, hogy anyám egy teljesen másik
ember volt, mint akinek gondoltam. Nem tudom, hogy jó
ötlet-e ezt egyáltalán felhozni. Nem akarom elrontani a vele
töltött idő örömét. De a naplóbejegyzéseit nekem címezte, és
nem tudok nem reagálni erre.
– Olvasom a naplóidat – szólok felé.
– Tudom.
Lezserül odaveti. Haragot és dühöt érzek, de próbálom
mindkettőt elhessegetni.
– Miért nem mondtad el a múltadat nekem soha?
– Szerettem volna – fordult hozzám. – Amikor kicsi voltál,
úgy terveztem, hogy majd egy nap elmondok neked
mindent. De akkor jött Nathan… és te próbáltál ebből
talpra állni. Utána pedig találkoztál Gideonnal. Mindig azt
hittem, hogy majd eljön az ideje.
Tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Az élet megy tovább.
Mindig lehet egy kifogást találni arra, hogy még várjunk.
Anyám nem várta ki az időt, amikor már képes lettem volna
szembenézni azzal, hogy mit tett az ikertestvéréért, ő addig
várt, ameddig tudott.
Csak egy nagyon erős nő hoz ilyen döntéseket és
cselekszik így. Jó volt mindezt megtudni róla, és így
könnyebb volt a törékenységét is megérteni. Anyámat
megtörte életútja. Jackson meggyilkolása kísértette végig,

mert annyira kétségbeesve gyűlölte, és örült, amikor
meghalt, de az öröm rettegéssel vegyült a gyilkosság
gondolatára.

Amikor elhagyta apámat, az életvidámság meghalt
benne, ahogy attól is, hogy úgy kellett élnie, mintha
testvére, Katherine nem létezne többé. Anyám elveszített
kettőt azok közül, akik a szívének a legkedvesebbek voltak,
mégis képes volt továbblépni. Túlzott féltését most már
értem: képtelen lett volna túlélni, ha valami történik velem.

– Gideon azt mondta, hogy ha hazamegyünk,
meglátogatjuk Katherine-t – mondtam. – Arra gondoltunk,
hogy idevennénk magunk mellé, hogy részt vehessünk
egymás életében. – Erre szántam el magam, tudván, hogy a
nagynéném anyám ikertestvére.

Anyám szomorúan mosolyogva nézett rám.
– Nagyon fog neked örülni. Az évek során rengeteget
hallott rólad.
– Tényleg? – A naplókból tudom, hogy anyám csak
nagyon ritkán láthatta Katherine-t személyesen, mivel férjei
mindig szerették a csinos kis feleségüket maguk mellett
tudni. Kénytelen volt beérni levelekkel, üdvözlőlapokkal,
mivel az e-mailek és telefonhívások nyomot hagytak volna.
– Persze. Csak dicsekedni tudtam veled. Annyira büszke
vagyok rád.
Könnybe lábadt a szemem.
Arcát a nap felé fordította.
– Annyira sokáig voltam tele fájdalommal és dühvel
azért, ami Kathyvel történt – soha nem kaptam vissza őt. De

később rájöttem, a betegsége óvta meg attól, hogy vissza
tudjon emlékezni arra a pokoli éjszakára. Nem emlékszik
semmire. És amilyen egyszerűek most a gondolatai,
mindenben szinte gyermeki örömöt lel.

– Gondoskodunk majd róla – ígérem.
Anyám kinyújtja a kezét, és én megfogom.
– A lombházakban van pezsgő? – kérdezi.
Felnevetek, és megszorítom a kezét.
– Persze.
Lassan tértem magamhoz mély álmomból. Napfény
szőtte át a szúnyoghálót, amit az ágy köré vontunk.
Kinyújtózkodtam, kezemet kitárva a férjemet kerestem,
de nem találtam.
Megláttam, ahogy a kis kuckó ablakánál áll, amit
irodának használt, és telefonon beszél. Egy pillanatra
csak elmerültem a látványában. Borostásan, kócosan is
annyira szexi volt, hogy elképesztő. Mázli is ott
heverészett a lábánál, és ez csak még édesebbé tette a
képet.
Gideon csak egy sortot viselt, aminek a cipzárja fel volt
húzva, de nem volt begombolva, így láttam, hogy nem
visel alatta alsónadrágot. Körülbelül ennyi ruha volt
rajta, ha felöltözött a nászutunk alatt. Voltak napok,
amikor semmi nem takarta a bőrét, csak egy kis verejték,
ami annyira szexi volt és illatos, hogy kénytelen voltam
arról gondoskodni, hogy így is maradjon.
Ami engem illet, engem is meglepett, hogy leginkább
pánt nélküli sztreccsruhákat pakoltam be magamnak, és

szinte semmi alsóneműt. Bármelyik pillanatban azon
kaphattam magam, hogy előrehajolok, a szoknyám
felcsúszik, és férjemet érzem magamba csúszni. Akkor
már két hete nászúton voltunk, és Gideon szinte
hozzászoktatott ahhoz, hogy bármikor kész legyek a
vágyait befogadni. Pillanatok alatt fel tudott izgatni, és
mindkettőnket ilyen sebességgel kielégíteni.

Édesen, telhetetlenül hedonista volt minden.
Két állatias menet között terveket szőttünk, hogy mit
csinálunk, ha visszatérünk a valóságba. Filmeket néztünk
és kártyáztunk; Gideon megtanított arra, hogyan kell jól
kártyázni. Néha dolgoznia is kellett, de amikor elfoglalt
volt, anyám rám hagyott naplóit olvasgattam. Néhány
nap után beszélt a naplókról, de amikor előhozakodott
velük, akkor pont a megfelelő alkalom volt.
Ezekről is rengeteget beszélgettünk.
– Ez egy teljesen alaptalan követelés – mondta Gideon a
telefonba, miközben engem bámult egy bársony
miniruhában. – Valahol máshol kell találni egy kiskaput.
A még képlékeny pontokhoz kellene visszatérni velük.
Küldtem neki egy csókot, és kimentem a konyhába.
Kinéztem a teraszra, amíg főtt a kávé, és elmerengtem
a fák és az óceán fölött.
Lehet, hogy lemegyünk ma a partra. Volt egy hely, ami
csak a miénk volt. De egyelőre csak együtt szerettünk
volna lenni.
Örömteljes izgalommal töltött el, hogy hallottam Mázli
kis tappancsait végigrohanni a parkettán. Gideont

követte mindenhova, neki ő volt az isten. Férjem is egy
kicsit jobban rajongott érte a kelleténél. Egyre kevesebb
rémálma volt, de ha rosszat álmodott, jól jött, hogy Mázli
mindig mellette van.

– Jó reggelt! – mormogta Gideon, és átölelt.
Nekidőltem.
– Azt hiszem, már gyakorlatilag délután van.
– Visszafeküdhetünk estig – mondta huncutul, és
orrával végigsimította a hátamat.
– Nem hiszem el, hogy még nem unsz.
– Angyalka, ha unatkozol, akkor még többet kapsz.
Ennek a gondolatára elöntött a hév. Gideon
szenvedélyes szerető volt a hétköznapokban is. De a
nászutunkra ez még inkább jellemző volt. Esküszöm, a
teste most még szálkásabb volt, mint korábban, pusztán a
sok szeretkezéstől.
Minden kétséget kizárva jobban éreztem magam a
bőrömben, mint korábban.
– Kivel beszéltél? – kérdeztem.
Nagyon sóhajtott.
– Az öcsémmel.
– Tényleg? Ez nem már vagy a harmadik alkalom az
elmúlt hetekben?
– Ne légy féltékeny. Sokkal szexibb vagy, mint ő.
Könyökömmel megböktem.
Gideon mesélt nekem Hugh aktáiról és arról, hogy
Chris beszélt korábban Christopherrel. Ami azon a
beszélgetésen hangzott el, arról nem tudunk. Ez csak