Sylvia Day - Crossfire 5. - Eggyé válva

Megsimogatta a kutyát, aztán a kezembe nyomta.
– Mintha fürdővíz folyna, úgy hallom.
– Talán jót tesz egy kis ázás.
– Hogy felélénküljek? – incselkedett. Az a tekintet…
Belehaltam. Majdnem elmondtam neki, de képtelen
voltam, akkora gombóc volt a torkomban.
Inkább elfordultam, és a hallon át a kis fürdőszobához
mentem, a nappali mellett, ahol Mázlinak le volt téve a
műfű. Rátettem, és a hajamba túrtam.
Gondolkozz, a francba is! Istenem, kellene egy ital.
Igen. Egy ital. Valami erős.
A konyhába mentem, és azon gondolkodtam, mi az, ami
erős, és Eva hajlandó meginni. Talán gyomorkeserű?
A vonalas telefon. A fenébe. Odasiettem, hogy
kikapcsoljam, de láttam, hogy valaki már gondolt rá.
Visszafordultam, és a tekintetem a kávéfőzőre esett.
Valami forró ital, ami ellazít. De koffein nélkül.
Tea. A kamrába mentem, és kutatni kezdtem, hogy
megtaláljam a teát, amit Angus mindig a kamrában
tartott egy dobozban. Valami gyógynövényes marhaság,
amiről azt mondja, jót tesz a feszült idegeknek.
Megtaláltam, koncentráltam, töltöttem forró vizet, két
teafiltert pottyantottam a bögrébe, hozzáöntöttem egy
csomó rumot és egy kanál mézet. Megkevertem. Elég sok
kiömlött a konyhapultra. Még több rumot töltöttem hozzá.
A teafiltereket a mosogatóba hajítottam, és
visszasiettem a feleségemhez.
Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, mert nem

találtam a hálószobában. Aztán hallottam, hogy a
gardróbban motoszkál, és megkönnyebbülten
felsóhajtottam. Letettem a bögrét a kád mellé, elzártam a
vizet, és odamentem hozzá. A padon ült, és a cipőjét vette
le éppen.

– Azt hiszem, tönkrement a ruhám – mondta, és
mezítláb álldogált, mutatva a ruha bal oldalán a
szakadást.

– Veszek neked egy másikat.
Ragyogó mosolyt villantott rám.
– Elkényeztetsz.
Kurvára borzasztó volt minden másodperc, minden
hazugságom. Minden elhallgatott igazság.
A szemében csillogó szerelem szíven szúrt. Az a
bizalom… Veríték csorgott a hátamon. Lerángattam a
zakómat és félredobtam, a csokornyakkendőmet és a
galléromat ráncigáltam, amíg végre sikerült lazítani
rajtuk, és levegőt vennem.
– Segíts levetkőznöm. – Eva hátat fordított.
Kigomboltam az estélyit, lehúztam a válláról, és
hagytam, hogy a padlóra hulljon. Aztán kikapcsoltam a
melltartóját, és hallottam a megkönnyebbült sóhajt,
ahogy a szoros ruhadarab elengedte.
Ránéztem, és magamban szitkozódva láttam, hogy a
csípőjén véraláfutás sötétlik, a karját pedig felhorzsolta a
vörös szőnyeg.
Ásított.
– Hű, de fáradt vagyok.

Hála az égnek.
– Akkor aludnod kellene.
Forró pillantást vetett rám a válla fölött.
– Annyira nem vagyok álmos.
Jézusom. Ha gyomorszájon vág, az sem fájt volna
jobban. Nem érinthetem meg, nem szeretkezhetek vele…
Így nem, hogy becsapom.
Nagyot nyeltem.
– Rendben… De most van egy kis elintéznivalóm. És
felhozom a retikülödet. Csináltam neked egy forró italt, a
kád mellé tettem. Lazíts, és nemsokára jövök.
– Minden rendben?
Nem bírtam még többen hazudni, úgyhogy
részigazsággal tereltem el a témát.
– Sok munkát halogattam a héten. Vannak sürgős
elintéznivalóim.
– Sajnálom. Tudom, hogy erről én tehetek. –
Megcsókolta az államat. – Szeretlek, nagyfiú.
Levett egy köntöst a fogasról, belebújt, és kiment. Ott
maradtam, körülvett az illata, a kezem bizsergett a
bőrétől, és a szívem hevesen vert a félelemtől és az
önvádtól.
Mázli berohant, nekiszaladt az ajtónak, és a lábamnál
kötött ki. Felvettem, és megsimogattam a fejét.
Ebből a rémálomból nem tudott felkelteni.
Raúl a dolgozószobámban várt, épp telefonált.
Becsuktam magunk mögött az ajtót.
Letette a telefont, és felállt.

– A rendőrség már helyszínel. A támadót elfogták.
– És Monica?
– Az orvosi vizsgálatra várnak.
Nem tudtam elképzelni. Az íróasztalomhoz mentem, és
lerogytam a székre. Éva fotóira pillantottam a falon.
– A nyomozóknak megmondták, hogy Mrs. Cross és ön
itthon fog tartózkodni, amikor tanúvallomást kell tenniük
az ügyben.
Bólintottam, és reméltem, hogy legalább reggelig
várnak, mielőtt eljönnek hozzánk.
– A konyhában kikapcsoltam a telefont, amikor
ideértünk – mondta csendesen.
– Észrevettem. Köszönöm.
Kopogtak. Feszülten vártam, hátha Eva az.
Megkönnyebbülten láttam, hogy csak Angus érkezett.
– Visszamegyek – mondta Raúl. – És jelzek, ha bármi
történik.
– Kellene Eva retikülje a kocsiból. És hozza ide Caryt.
Bólintott, majd távozott.
Angus leült a székre, ahonnan Raúl most állt fel.
– Sajnálom, fiacskám.
– Én is.
– Ott kellett volna lennem.
– Hogy valaki más kerüljön a golyó útjába, akit
szeretek? – Felpattantam, mert nem bírtam ülve maradni.
– Kész szerencse, hogy épp Lucaséknál volt, Angus.
Egy pillanatra rám meredt, majd lesütötte a szemét.
Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, mit mondtam

ki. És ekkor jöttem rá arra is, hogy még sosem mondtam
Angusnak, mennyire fontos nekem. Reméltem, hogy tudta
eddig is.

Nagyot sóhajtott, felszegte az állát, és rám nézett.
– Hogy van Eva?
– Meg kell néznem. Fürdik.
– Szegény kislány.
– Nem tudja. – Megdörzsöltem a nyakamat. – Nem
mondtam el neki.
– Gideon. – Angus szeme tágra nyílt, és ugyanaz a
kétségbeesés tükröződött benne, amit éreztem. – Nem
teheti, hogy…
– Mire volna jó? – csattantam fel. – Nincsenek
válaszaink. Az anyja meghalt. Nem engedhetem, hogy
visszamenjen a helyszínre, és… lássa. Miért kínozzam,
miért tegyem ki veszélynek? Istenem, hiszen ő is lehetett
volna! És még lehet is, ha nem óvjuk meg!
Angus figyelte, ahogy fel-alá járkálok, és a vesémbe
látott. Már megint.
– Intéznem kell pár telefont. – Elővettem a mobilomat. –
Tudnom kell, mi a helyzet, mielőtt szólnék neki.
Megpróbálom minél inkább enyhíteni a csapást. Eva oly
sok mindenen ment már keresztül… – Elcsuklott a
hangom. Könny csípte a szememet.
– Hogyan segíthetnék? – kérdezte Angus halkan.
Összeszedtem magam.
– Egy magángépre van szükségem Eva apjának.
Azonnal felhívom.

– Intézem – Angus már indult is.
– Adjon pár percet, hogy elmondjam Victornak, ami
történt, aztán küldjön üzenetet, ha elintézte.
– Úgy lesz.
– Köszönöm.
– Gideon… Tudnia kell, hogy Lucaséknál meglett, amit
kerestem. – A zsebébe nyúlt, és egy érme nagyságú
adathordozót vett elő. – A hálószobájában, egy széfben
tartotta ezt, az ékszeres dobozában. Minden jegyzetét
beszkennelte.
Üres tekintettel meredtem rá. Most nem foglalkoztam
Anne és Hugh ügyével.
– Ez csupa hazugság – folytatta Angus. – Hugh semmit
nem mondott arról, mi is történt valójában. De amit
bizonyára érdekesnek találhat, az az, amit Christopherről
mondott.
Az adathordozót az íróasztalomra tette, majd távozott.
Csak bámultam. Aztán az íróasztalhoz léptem,
kinyitottam egy fiókot, és belesöpörtem az adathordozót.
Bekapcsoltam a mobilomat, és megláttam a rengeteg
üzenetet Carytől, Magdalene-től, Clancytől, Irelandtől,
Christől…
Letaglózva a gépemhez mentem.
Előkerestem dr. Petersen elérhetőségét, és felhívtam. Az
üzenetrögzítő menüpontjaiból a rendelési időn kívüli
vészhelyzetet választottam, és az ügyfélszolgálatosnak azt
mondtam, hogy valóban vészhelyzetről van szó; haláleset
történt, és a pszichológust kérném, hogy azonnal hívjon

vissza, amint teheti.
Hűvösen, tárgyilagosan beszéltem, főleg ahhoz képest,

mennyire személyes volt a helyzet. A helyzet rettenetes
volt, hiszen egy életvidám, gyönyörű anya és feleség
hunyt el. Mégis azt kívántam, bárcsak érzelmek nélkül
intézhetném a következő telefonhívást.

Kicsengett, én pedig lerogytam a székemre. Victorral
legutóbb Rio de Janeiróból beszéltem, amikor
elmagyaráztam neki, hogy a fotó azzal a két nővel még
azelőtt készült, hogy egyáltalán megismerkedtem volna a
lányával. Fagyosan fogadta az információt, és
kimondatlanul is a tudtomra adta, hogy nem voltam elég
jó Evához. Nem tudtam vele vitatkozni. Most pedig el
kellett mondanom neki, hogy a másik nő, aki a szívének
kedves volt, újra elszakadt tőle… És ezúttal örökre.

Eva úgy gondolta, hogy apja még mindig szerelmes volt
az anyjába. Ha ez igaz, akkor a hír egészen le fogja
taglózni. Én még mindig éreztem a lövés utáni pillanatok
jeges rémületét. Eva nélkül nem tudnék élni.

– Reyes – vette fel Victor, éber, nyugodt hangon.
A háttérben valami zaj volt, talán a forgalom. Távoli zene
szólt. Az órámra pillantottam, és arra gondoltam, talán
épp szolgálatban van.

– Itt Cross. Mondanom kell valamit. Egyedül van?
– Lehet. Mi a gond? – kérdezte, érezve hangomban a
komolyságot. – Történt valami Evával?
– Nem, nem Eva. – Ki kell mondanom. Gyorsan, nyíltan.
Én is így akarnám, ha a saját életem végét adná hírül

valaki. – Monicát megölték. Részvétem.
Rettenetes csend ereszkedett ránk, aztán Victor

megszólalt.
– Mit mondott?
A szék támlájának döntöttem a fejem. A hangjából

tudtam, hogy pontosan hallotta minden szavamat.
– Őszinte részvétem, Victor. Egyelőre mi sem tudunk

sokat.
Hallottam, hogy nyílik a kocsija ajtaja, aztán

bevágódik. Rendőrségi adóvevő zaja hallatszott egy kicsit,
majd hosszú, kísérteties csend. De Victor tudta, hogy
vonalban vagyok.

– Alig egy órája történt – magyaráztam halkan,
megpróbáltam áthidalni a csendet. – Egy rendezvényről
távoztunk, és a tömegben egy fegyveres támadó tüzet
nyitott.

– Miért?
– Nem tudom. De elfogták a lövöldözőt. Hamarosan
többet fogunk tudni.
Victor hangja erőre kapott.
– Hol van a lányom?
– Itthon, velem. Nem fog távozni, amíg nem győződtem
meg róla, hogy biztonságos. Most szervezem önnek a
magángépet. Evának szüksége lesz önre, Victor.
– Hadd beszéljek vele!
– Pihen. Amint az utazás részletei kialakulnak, küldök
üzenetet. Az egyik magángépemet küldöm. Reggel, amikor
ideért, beszélhet a lányával.

Victor felsóhajtott.
– Rendben. Készülök.
Letettem a telefont, és a másik férfira gondoltam, aki
Eva életében apaszerepet töltött be. El sem tudtam
képzelni, min mehet keresztül Stanton. Szíven ütött,
együtt éreztem vele, őszintén sajnáltam, hogy most a
világon semmit nem tudok tenni érte.
De azért egy rövid üzenetet küldtem: Ha bármit tehetek,
kérem, szóljon.
Kimentem a dolgozószobámból a fürdőszobába.
Megálltam a küszöbön. Teljesen felbolydultak az
érzelmeim, amikor megláttam Evát, ahogy lehunyt
szemmel pihen a kádban. A haja szexis, kócos kontyba
volt tűzve. A gyémántok a polcon csillogtak. Mázli a
lábamat kaparászta.
– Szia – dünnyögte Eva. – Sikerült mindent elintézned?
– Még nem. Most rólad kell gondoskodnom. –
Odaléptem, és láttam, hogy a forró ital már félig elfogyott.
– Idd csak meg.
Csak lassan nyitotta ki a szemét, a tekintete álmatag és
lágy volt.
– Erős. Már szédülök.
– Akkor jó. Idd meg a többit.
Megitta. Nem engedelmességből, hanem mint ahogy
egy nő, akinek hátsó szándékai vannak,
engedelmeskedik: azért, mert ő így akarta.
– Bejössz? – kérdezte, és megnyalta a száját.
Megráztam a fejem. Lebiggyesztette az ajkát.

– Akkor kész vagyok. – Felállt a kádban,
domborulatairól csorgott a víz. Csábos mosolyt villantott
rám, tudta, mit csinál. – Biztos nem gondoltad meg
magad?

Nehezen nyeltem egyet.
– Most nem megy.
Súlyos léptekkel odébb mentem, elővettem egy
törülközőt, és a kezébe nyomtam. Elfordultam, mert a
látványa kínzott. Elővettem az elsősegélydobozt, és
kitettem a tégelyeket és tubusokat a pultra.
Eva hozzám lépett, és nekem dőlt.
– Minden rendben? Még mindig anyukádra gondolsz?
– Micsoda? Dehogy – nyögtem lehajtott fejjel. – Amikor
elájultál… A picsába! Ennyire még sohasem rémültem
meg.
Sóhajtva magamhoz szorítottam egy pillanatra.
Túlságosan fájt átölelnem, mert én tudtam, mi az, amit
nem mondtam ki.
– Hadd lássalak.
Mázli félrehajtott fejjel ült, és figyelte, ahogy
megvizsgálom Eva karját. Letöröltem
fertőtlenítőkendővel, majd bekrémeztem a vörös
horzsolást. Gézzel be is kötöttem. A csípőjén a sötét
véraláfutásra körömvirágkrémet tettem, és óvatosan
bemasszíroztam a bőrébe.
Érintésem és koncentrálásom felizgatta. Lehunytam a
szemem, és felálltam.
– Ágyba, Mrs. Cross!

– Ó, igen… menjünk – Megfogta a vállamat. – Tetszik,
hogy kigomboltad a gallérodat. Nagyon szexi.

– Angyalka… Kikészítesz. – Elkaptam a kezét. – Még
mindig van teendőm.

– Oké. Viselkedem. Egyelőre.
Kézen fogva a hálószobába vezettem. Tiltakozott,
amikor elővettem egy Cross Industries-pólót, és ráadtam.
– És a gyémántok? – kérdezte.
Talán sosem fogja őket felvenni többet a mai este után.
Hol a picsában van dr. Petersen? Segítségre volt
szükségem, hogy megfelelően tudjam elmondani, amit
kellett, amikor eljön az ideje.
Megcirógattam az arcát, de más érintést nem
engedélyeztem magamnak.
– Most így kényelmesebb lesz.
Lefektettem, elsimítottam a haját az arcából. Úgy fog
elaludni, hogy azt hiszi, az anyja még itt van köztünk, és a
férje sosem hazudna.
– Szeretlek. – Homlokon csókoltam, és azt akartam,
hogy a szavaim álmában is vele maradjanak.
Mert talán nem hiszi majd el, ha felébred.

Miután Eva lefeküdt, becsuktam a hálószoba ajtaját, és a
konyhába mentem egy italért. Valami erőset akartam,
amitől felenged a gyomromban a jeges görcs.

Caryt a nappaliban találtam, a kanapén ült, arcát a
tenyerébe temette. Angus a konyhaasztal végén foglalt
helyet, és halkan beszélt a mobilján.

– Kérsz egy italt? – kérdeztem Caryt.
Felnézett, és könnyeket láttam a szemében. Gyászt.
– Hol van Eva?
– Aludni próbál. Most ez a legjobb. – Beléptem a
konyhába, elővettem két poharat és egy üveg skót
whiskyt. Jókora adagokat töltöttem. Az egyiket Cary elé
toltam, amikor odajött hozzám a konyhasziget mellé.
Kiittam az italomat, éreztem, hogy égeti a torkom.
– A tiéd a vendégszoba – mondtam a whiskytől
rekedten. – Reggel Evának szüksége lesz rád.
– Szükségünk lesz egymásra.
Töltöttem még egy pohárral.
– Victor úton van.
– A picsába! – Cary a szemét törölgette. – Stanton,
haver… a szemem előtt öregedett meg. Harminc évet
öregedett, amíg ott álltunk. – Ajkához emelte a poharát,
keze erősen remegett.
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, felvettem,
bár ismeretlen volt a hívószám.
– Cross.
– Gideon. Itt dr. Petersen. Megkaptam az üzenetét.
– Pillanat. – A telefont a mellkasomhoz szorítottam, és
Caryre néztem. – Ezt meg kell beszélnem.
Cary csak intett, és a poharában aranyló italra meredt.
A hálószobába mentem, résnyire nyitottam az ajtót, és
megkönnyebbülve láttam, hogy Eva alszik, a kutya
hozzábújva összegömbölyödött. Kihátráltam a
dolgozószobámba.

– Elnézést. Csak ki kellett mennem, hogy egyedül legyek
egy kicsit.

– Semmi probléma. Mi a baj?
Lerogytam az íróasztalom mellé a székre, és a
tenyerembe temettem az arcom.
– Eva anyja. Támadás történt az este. Megölték.
– Monica… – Dr. Petersen nagy levegőt vett. – Mondja el,
mi történt.
Ekkor jutott eszembe, hogy Monica is dr. Petersenhez
járt korábban. Elmondtam neki is, amit Victornak.
– El kell jönnie hozzám. A segítségére van szükségem.
Nem tudom, hogyan mondhatnám el Evának.
– Hogy hogyan…? Elnézést, Gideon, késő van, és össze
vagyok zavarodva. Feltételeztem, hogy Eva ott volt,
amikor történt.
– Mellettem állt, de ellöktem, nehogy eltalálják.
Eszméletét vesztette az eséstől. Amikor magához tért, azt
mondtam neki, hogy vaklárma volt.
– Ó, Gideon! – sóhajtott fel a pszichológus. – Ez nem volt
bölcs.
– Ez volt a helyes döntés. Eva nem tud változtatni azon,
ami történt.
– Nem tudja őt mindentől megvédeni, és a hazugság
nem jó válasz.
– Meg tudom védeni attól, hogy célpont legyen! –
Felpattantam. Haragudtam, mert dr. Petersen és Angus
reakciója is a legrosszabb félelmeimet erősítették meg Eva
lehetséges válaszát illetően. – Amíg nem tudom, miféle

veszéllyel állunk szemben, nem engedem ki innen.
– Ez az ő döntése.
– Rossz döntést hozna.
– Ettől függetlenül jogában áll saját döntést hozni.
Megráztam a fejem, bár úgysem látta.
– Eva biztonságával kapcsolatban nincs helye alkunak.

Mindenki helyett aggódik, én pedig érte aggódom.
– Elmondhatná neki, mitől tart – mondta dr. Petersen

halkan, nyugtatón. – Magyarázza el neki.
– Eva nem a saját biztonságát helyezné előtérbe.

Stanton mellett akarna lenni.
– Ha mások mellett van, akik osztoznak a gyászában,

akkor…
– Stanton épp Eva anyjának a holtteste fölött áll egy

járdán a belvárosban!
Éles szavak, borzalmas kép. Felkavarodott a gyomrom,

majdnem kihánytam az italt. De kellett, hogy valaki
megértse a rettenetem teljes valóságát, és azt, hogy miért
döntöttem úgy, ahogy. Ez reményt adott, hogy Eva is
megértse.

– Ne mondja most meg, hogy mi lenne Evának a legjobb
– kértem hűvösen. – Nem engedem oda. Egész életében
kísértené… ha látná.

A pszichológus elhallgatott. Aztán folytatta.
– Minél tovább vár, annál nehezebb lesz ez
mindkettejüknek.
– Amint felébred, elmondom neki. Ön pedig jöjjön ide,
és segítsen ebben!

– Gideon…
– Beszéltem Eva apjával Kaliforniában. Már úton van,
és Cary is eljött. – Fel-alá járkáltam. – Van idejük
összeszedni magukat, hogy amikor Eva felébred,
támogatni tudják majd, amennyire csak lehet. És ön is tud
neki segíteni.
– Gideon, most bele sem gondol, de maga Eva legfőbb
támasza. Ha egy ekkora horderejű dolgot elhallgat előle,
ha az elején nem őszinte, azzal alapjaiban kockáztatja a
kettejük közti bizalmat.
– Gondolja, hogy nem tudom? – Megtorpantam a
feleségem fotókollázsa mellett. – Én… Jézusom. Rettegek,
hogy nem fog megbocsátani.
Dr. Petersen hallgatása csak fokozta szavaim hatását,
szinte már gúnyolva tehetetlenségemet.
Elkaptam a tekintetemet a képről.
– De újra megtenném. A helyzet, a kockázat…
– Jól van. Amint felébred, beszélnie kell vele. Őszintén
mondja el, mit érez, és erre koncentráljon, ne a logikára,
ne a racionális érvelésre. Talán Eva nem fog egyetérteni a
nézőpontjával, viszont a tette mögött húzódó érzelmeit
meg fogja érteni, és ez segíthet.
– Ön megérti? – kérdeztem kihívó hangon.
– Igen, megértem. Ez nem azt jelenti, hogy nem
tanácsoltam volna mást, de megértem. És adok egy
telefonszámot, amin közvetlenül elér.
Felkaptam az íróasztalomról egy tollat, és feljegyeztem.
– Beszéljen Evával. Aztán, ha még mindig azt akarja,

hogy ott legyek, hogy eljöjjek, ezen elér. Nem ígérhetem,
hogy azonnal jövök, de amint lehet, ott leszek.

– Köszönöm. – Letettem a telefont, és elhelyezkedtem az
íróasztalnál. Nem volt több teendő, csak várni kellett.
Várni, hogy Eva felébredjen. Hogy megérkezzen a
rendőrség. Hogy eljöjjenek a látogatók, a barátok és a
családtagok, akik ugyanannyira tehetetlenek, mint én.

Bekapcsoltam a gépemet, és e-mailt küldtem Scottnak,
hogy a hét további részére mondja le minden
programomat, és hogy vegye fel a kapcsolatot az
esküvőszervezővel. Valószínűleg felesleges volt külön
értesíteni őt és másokat, hiszen a lesifotósok már a
lövöldözésnél jelen voltak. Egyetlen nap csendes gyászra
sem számíthatunk.

Tehetetlen düh töltött el, amikor arra gondoltam, hogy
máris miféle hírek keringhettek az interneten. Részletes
fotók a tetthelyről. Összeesküvés-elméletek és
találgatások. A világ most hónapokig bele fog bámulni a
magánéletünkbe.

Kivertem a fejemből ezt a gondolatot.
Azon gondolkodtam inkább, hogyan lehetne könnyíteni
Eva terhén. Már terveztem, hogy beszélek Victorral, és
akkor szó fog esni a családjáról is, mivel úgy volt, hogy
pénteken érkeznek.
A telefonom máris a kezemben volt. Megnéztem a nem
fogadott hívásokat, átfutottam az üzeneteket. Anyámtól
semmi nem jött, bár úgy gondoltam, mostanra Chris vagy
Ireland már beszélt vele. Hallgatása nem lepett meg,

Christopher üzenete annál inkább.
Kérlek, add át Evának őszinte részvétemet.
Sokáig meredtem a szavakra, újra megérintettem a

kijelzőt, hogy ne sötétedjen el. A kérlek volt az, ami
megdöbbentett. Mindennapos udvariasság, de nem olyan
szó, amit Christopher és én egymás között használtunk.

Azokra gondoltam, akiket Eva miatt elhívtam. Cary, aki
mintha a bátyja lett volna. Apja, Victor. Kit hívna fordított
helyzetben Eva? Christ? Az öcsémet biztosan nem.

Miért? Hosszú évek óta gondolkodom ezen. Chris közel
állhatott volna hozzám, kapocs lehetett volna anyám új
családjával.

Kinyitottam a fiókot, és az apró adathordozóra
meredtem, amit Angus elhozott Lucaséktól. Rajta lenne a
válasz?

És számítana vajon, ha igen?

A rettegett pillanat hamar eljött. Csukott szemmel
feküdtem az ágyon, éreztem, hogy mozdul a matrac. Eva
megfordult, halkan sóhajtott, és megint elhelyezkedett.
Ha hagyom, visszaaludt volna. Még pár óra nyugalma
lehetett volna.

De Victor most landolt New Yorkban. A rendőrség
bármikor itt lehet. A valóság be fog törni hozzánk,
bármennyire is ki akartam zárni, azaz egyre kevesebb
időm volt megmagyarázni a dolgokat a feleségemnek.

Felültem, megdörzsöltem az arcomat, éreztem, hogy
borostás vagyok. Aztán megérintettem Eva vállát, és olyan

gyengéden ébresztettem, ahogy csak lehetett.
– Szia! – Felém gurult, szeme még álmos volt. – Még

mindig fel vagy öltözve. Egész éjjel dolgoztál?
Felálltam, felkapcsoltam a kislámpát. Nem tudtam

volna beszélni, ha nem vagyok talpon.
– Eva, mondanom kell valamit.
Rám pislogott, és a könyökére támaszkodott.
– Mi a baj?
– Mosd meg az arcod, amíg főzök neked egy kávét, jó? És

várj itt a hálóban, amíg behozom.
Összevonta a szemöldökét.
– Nagyon komolynak tűnsz.
– Az vagyok. És most ébren kell lenned.
– Oké. – Eva kibújt a takaró alól, és felkelt.
Felkaptam Mázlit, becsuktam a hálószoba ajtaját,

letettem a kutyát a fürdőszobában, aztán kávét főztem. Új
nap, a szokásos rutin. Pár perc, amíg még úgy tehetek,
mintha semmi sem történt volna, ami megváltoztatta az
életünket.

Amikor visszamentem a hálószobába, Eva már
melegítőnadrágot húzott. Haját rövid lófarokba kötötte, és
a pólóján egy kis fogkrém kenődött szét. A szokásos.
A feleségem, akit a világon mindennél jobban szeretek.

Elvette a csészét, megszimatolta a kávét, és lehunyta a
szemét, ahogy érezte az illatát. Ez is annyira jellemző volt
rá, hogy belesajdult a szívem.

Letettem a csészémet, mert úgy összeszorult a
gyomrom, hogy képtelen lettem volna meginni a kávémat.

– Angyalka, ülj le oda.
– Kezdesz megrémíteni.
– Tudom. Bocsáss meg. Nem akarom húzni a dolgot. Ha
leülsz, elmagyarázom.
Eva leült a boltíves ablakok előtt álló fotelbe. Az égen
kezdett felderengeni a hajnal kékesszürkéje.
Felgyújtottam Eva mellett a lámpát, aztán odahúztam a
másik széket. Megfogtam a kezét, és megszorítottam.
Nagy levegőt vettem.
– Hazudtam neked. Meg fogom magyarázni, hogy miért
tettem, de most…
Összeszűkült a szeme.
– Nyögd már ki, nagyfiú!
– Igazad volt. Valóban lövéseket hallottál. Az egyik fotós
tüzet nyitott ránk tegnap este. Édesanyádat el is találta. –
Elhallgattam, küzdöttem, hogy folytatni tudjam. – Nem
élte túl.
Eva rám meredt, szeme tágra nyílt és elsötétült, arca
hirtelen holtsápadtra vált.
– Tessék?
– Édesanyádat lelőtték, Eva. – Jéggé dermedt kezét
szorongattam, éreztem benne a kezdődő pánikot. –
Meghalt. Annyira sajnálom!
Eva zihált.
– Egyelőre semmi többet nem tudok. A támadót
elfogták, Raúl azt mondta, hogy Graves és Michna
nyomozók dolgoznak az ügyön.
– Gyilkossági osztály – mondta Eva színtelen hangon.

– Igen. – Ők nyomoztak Nathan Barker halála ügyében.
Jobban ismertem őket, mint szerettem volna.

– Miért akarta volna bárki megölni anyámat?
– Fogalmam sincs, Eva. Talán találomra gyilkolt. Talán
nem édesanyád volt a célpont. Felhívhatjuk a
nyomozókat. Megvan még a névjegyük? Ők biztosan
elmondanak mindent, de szerintem úgyis eljönnek, és
felveszik a tanúvallomásunkat.
– Miért? Nem tudok semmit.
A rettegés, ami ellen egész éjjel küzdöttem, most úrrá
lett rajtam. Haragra, könnyekre számítottam.
Érzelemkitörésre. De Eva csak zavartnak tűnt. Szinte
élettelennek.
– Angyalka. – Elengedtem a kezét, és megfogtam az
arcát. – Cary itt van a vendégszobában. Apád mindjárt itt
lesz a reptérről.
– Apa. – Egy könnycsepp gördült végig a feleségem
arcán. – Tudja már?
– Igen. Elmondtam neki. Cary is tudja. Ő is ott volt.
– Beszélnem kell vele. Anya neki is szinte az anyja volt.
– Eva! – A szék szélére csúsztam, és megfogtam a vállát.
– Most senki más miatt nem kell aggódnod.
– Miért nem mondtad el? – Üres tekintettel nézett rám.
– Miért hazudtál?
Megpróbáltam magyarázkodni, aztán elhallgattam.
Végül csak ennyit mondtam:
– Meg akartalak védeni.
Elfordította a tekintetét.

– Azt hiszem, tudtam, hogy valami szörnyűség történt.
Azt hiszem, ezért nem is vagyok meglepve. De amikor
eljöttünk… ő már…?

– Akkor már elhunyt, Eva. Nem hazudok többet…
Amikor elvittelek a helyszínről, még nem tudtam, hogy
megsebesült-e egyáltalán valaki. A legfontosabb az volt,
hogy téged biztonságba helyezzelek. Aztán…

– Hagyjuk.
Mélyet sóhajtottam, és megremegtem.
– Semmit sem tehettél volna.
– Már úgysem számít.
– Eva, sokk hatása alatt vagy. Nézz rám! – Nem tette.
Felkaptam, és az ölembe vettem. Magamhoz szorítottam,
megpróbáltam melengetni, mert reszketett.
Felálltam, az ágyhoz vittem, visszahajtottam a takarót.
A matrac szélére ültem, magunk köré csavartam a
paplant, betakartam Evát, ringattam, és ajkam a
homlokára tapadt.
– Annyira sajnálom, angyalka. Nem tudom, mit tegyek.
Mondd meg, mit tegyek!

– Aludtál valamennyit? – kérdezte Chris halkan. – Talán
jót tenne, ha pihennél egy órát.

Az íróasztalom másik oldalán megpillantottam a
mostohaapámat. Észre sem vettem, hogy bejött, annyira
elkalandoztak a gondolataim, ahogy kibámultam az
ablakon.

Victor és Cary a nappaliban volt Evával. Alig tudtak

beszélni a gyász súlyától. Angus is a közelben maradt, az
épület előterében a személyzetnek segített kezelni a
fotósok és riporterek gyülekező hadát.

– Beszéltél Evával? – Megdörzsöltem fájó szemem. – Az
apja és Cary teljesen össze van törve, ő pedig…

Istenem… mi volt vele? Nem is tudtam… Eva úgy tűnt,
mintha… kikapcsolt volna. Mintha nem is élné át a
gyötrelmet és tehetetlen dühöt, ami a két szerettéből
áradt.

– Lezsibbadt. – Chris leült. – De majd átérzi. Most csak
így tud megbirkózni vele.

– A majd nem bekalkulálható. Tudnom kell, mikor…
hogyan… mit tegyek…

– Ezért kellene vigyáznod magadra, Gideon. – Együtt
érző tekintettel fürkészte az arcomat. – Erősnek kell
lenned, hogy segíteni tudd őt.

– Nem hagyja, hogy vigasztaljam. Túlságosan elfoglalja
magát azzal, hogy másokkal törődik.

– Ez csak figyelemelterelés – mondta Chris csendesen. –
Hogy valamivel törődjön a saját gyászán kívül. Ha
adhatok egy tanácsot, te most magadra figyelj. Látszik,
hogy egész éjjel fenn voltál.

Humortalanul felnevettem.
– Miből látszik? A frakkból talán?
– A vörös szemedből, a borostádból. Nem úgy nézel ki,
mint a férj, akire Eva számít, hogy mindenben a támasza
legyen.
– A francba! – Felálltam. – Csak ez olyan… rettenetes.

Úgy tenni, mintha mi sem történt volna…
– Nem úgy értettem. De az élet megy tovább. Eva

pedig… veled él tovább. Úgyhogy legyél önmagad. Most
ugyanolyan törékenynek tűnsz, mint ők odakint.

Ez igaz volt. Eva nem hozzám fordult vigaszért… És ez
volt az, amitől rettegtem.

De tudtam, hogy Chrisnek igaza van. Ha nem látszik
rajtam, hogy támogatni tudom, akkor hogy várhattam
tőle, hogy rám támaszkodjon?

Mostohaapám felállt.
– Csinálok egy kávét, amíg lezuhanyozol. Hoztam
ennivalót is. Péksüteményt, és szendvicseket a pékségből,
amit az öcséd ajánlott. Mindjárt ebédidő.
El sem tudtam képzelni, hogy egyek, de azért jólesett a
törődése.
– Köszönöm.
Az ajtóhoz kísért.
– Itt leszek a belvárosban, tudod. A következő pár
napban Christopherre bíztam a munkahelyi ügyeket,
hogy segíthessek neked. Ha bármire szükséged van…
bármikor… csak szólj.
Megtorpantam. Elszorult a szívem. Alig kaptam levegőt.
– Gideon… – Chris a vállamra tette a kezét. –
Mindketten túllesztek ezen. A családod, a barátaid
odafigyelnek rátok.
– Miféle család?
Chris keze lehanyatlott.
– Ó, ne! – mondtam, és borzasztó volt, ahogy elhúzódott.

Utáltam magam, amiért megbántottam. – Nézd, örülök,
hogy itt vagy. Nem számítottam rá, de örülök.

Magához ölelt.
– Akkor mostantól kezdj el számítani rá – mondta
érdesen. – Mert most nem hagylak magadra, Gideon.
Család vagyunk. Talán végre átgondolhatjuk, hogy az mit
is jelent, mindannyiunknak. Neked, nekem… anyádnak,
Christophernek és Irelandnek.
A vállára dőlve próbáltam tartani magam. Holtfáradt
voltam, kikészültem. Lezsibbadt az agyam. Talán ezért
éreztem, hogy… a picsába, azt sem tudtam, mit érzek.
Eva apja és Cary szenvedtek. Stanton… el sem tudtam
képzelni, min mehet keresztül. Amit én éreztem, az
eltörpült ehhez képest.
A stressztől bénultan magam sem tudtam, miért
böktem ki a következő mondatot:
– Christophernek ki kellene magából fordulnia ahhoz,
hogy én családtagnak tudjam őt tekinteni.
Chris megdermedt, és elhúzódott.
– Tudom, hogy nem jöttök ki, de…
– Nem az én hibám, ezt tisztázzuk. – Megpróbáltam
visszafogni magam, de nem ment. – Elárulta neked
valaha, hogy miért gyűlöl engem? – kérdeztem.
A picsába. Miért? Miért kellett feltennem ezt a kérdést?
Nem számít. Ennyi év után nem.
Chris a fejét rázta.
– Nem gyűlöl téged, Gideon.
Felegyenesedtem, és uralkodtam magamon, hogy ne

remegjek a kimerültségtől és az érzelmektől. A múlt már
elmúlt. El kellett engedni, hátat kellett fordítani neki.
Most már mellettem van Eva…

A francba! Reméltem, hogy továbbra is így van.
A feleségem sosem erőltette, hogy Christopherrel
kibéküljek, mint a többi családtaggal. Öcsém az ő
szemében is túl messzire ment, kihasználta Magdalene-t,
és ezt Cary videóra is vette. Evát talán nem is érdekelné,
ha Christopherrel rendeződne a viszony…
De talán büszke lenne rám, amiért megpróbálom.
És ha így van, ha ez bizonyítaná neki, hogy más lettem,
hogy úgy változtam, ahogy neki arra szüksége volt…
A kurva életbe! Azzal, hogy Monica halálát elhallgattam,
minden előrelépésünket romba döntöttem. Ha most
megbocsátana nekem, mert sikerül kibékülnöm a
családommal, akkor bármit megteszek, hogy jóvátegyem a
hazugságomat.
Nyugalmat erőltettem magamra. Amikor megszólaltam,
a hangom halk volt és tiszta.
– Mutatnom kell neked valamit.
Intettem, hogy üljön az íróasztalomhoz. Amikor
odahúzta a széket, megmozgattam az egeret, hogy
bekapcsoljon a monitor. Hugh kézírásos jegyzetei tűntek
fel a képernyőn.
Chris szaporán olvasott. Láttam, mikor döbben rá arra,
hogy mit mutatok neki. Ledermedt.
– Nem tudom, mennyi igaz ebből – figyelmeztettem. –
Rólam minden feljegyzése hazugság. Úgy tűnik, felépített

rólam valamiféle profilt, amit védekezésül akart
használni, ha esetleg valaha bíróság elé kerülne.

– Bíróság elé kellett volna citálnunk – szűrte
mostohaapám keserűen a fogai közt. – Hogy jutottál hozzá
ezekhez?

– Nem számít. Ami számít, az az, hogy jegyzetei vannak
Christopherről, négy különböző alkalomról. Az egyik
elvileg csoportos terápia volt, velem együtt. Vagy csak
kitalálta, vagy elfelejtettem.

– Szerinted melyik?
– Már nem tudom. Vannak… részletek a
gyerekkoromból, amikre nem emlékszem. – Álmomban
többre emlékeztem, mint ébren.
Chris megpördült a széken, és rám meredt.
– Gondolod, hogy molesztálta az öcsédet?
Beletelt egy pillanatba, hogy elűzzem az emlékeket,
csak azután feleltem.
– Nem tudom. Meg kell kérdezned Christophert. De
kétlem.
– Miért?
– A dátumok pecsétje szerint, amik Hugh jegyzetein
vannak, Christopher terápiás ülései közvetlenül az
enyémek után voltak. Ha ez igaz – és okosan tette volna,
ha így tesz, mert úgy elfedi a nyomait –, akkor nem
maradt volna rá ereje. – Összefontam a karomat.
A magyarázat minden keserűséget felelevenített. És
gyűlöletet is, Hugh iránt, önmagam iránt. – Egy beteg fasz
volt, de… Figyelj, ezt nem lehet szebben megfogalmazni…

Hát… Sosem maradt benne már energia, mire velem
végzett.

– Istenem… Gideon…
Elfordítottam a tekintetem a szemében tükröződő
sokkról és haragról.
– Hugh azt mondta Christophernek, hogy azért jár
hozzám, mert anya és te attól féltek, hogy én meg akarom
őt ölni.
Csak azért nem vágtam ököllel a falba, mert nem
voltam egyedül a lakásban. Isten a tanúm, hogy
gyerekként hányszor tettem meg.
Megpróbáltam visszagondolni arra az időszakra, és
láttam, milyen könnyen hatott Hugh agymosása egy
kisfiúra, akinek a bátyja gyakran őrjöngött és csapkodott.
– Christopher ezt nem hitte volna el – jegyezte meg a
mostohaapám.
Fáradtan vállat vontam.
– Christopher nemrég azt mondta nekem, hogy én a
születése óta a halálát kívántam. Fogalmam sem volt,
miről beszél, most viszont…
– Hadd olvassak! – mondta Chris komoran, és
visszafordult a monitorhoz. – Menj, zuhanyozz le. Mire
végzel, lesz kávé is. Vagy iszunk valami erősebbet.
Elindultam kifelé, de megálltam az ajtóban. Chrisre
pillantottam. Elmélyülten olvasott.
– Nem ismerted Hugh-t úgy, ahogy én – mondtam. –
Hogy mennyire ki tudta csavarni a dolgokat… Elhitetni
másokkal mindent…

Chris mélyen a szemembe nézett.
– Nem kell győzködnöd engem, Gideon. A szavad elég.
Gyorsan félrenéztem. Vajon tudja, milyen végtelenül
sokat jelentenek nekem a szavai? Nem tudtam elmondani
neki, elszorult a torkom.
Bólintottam, és kimentem.

Felvenni valami istenverte ruhát több időbe telt, mint
kellett volna. Közben Evára gondoltam. A szürke nadrágot
választottam, amit annyira szeretett. És egy V nyakú
pólót. Kész is.

Valaki kopogott az ajtón.
– Jöjjön be!
Angus termete töltötte be a teret.
– A nyomozók mindjárt itt vannak.
– Rendben.
Elkísértem a folyosón át a nappaliig. A feleségem a
kanapén ült, egy melegítőnadrágban, nagy, kinyúlt
pulóverben és zokniban. Fejét Victor vállára hajtotta, feje
búbja apja arcához ért. Cary haját simogatta, aki a
lábánál ült egy párnán. Ennél jobban össze sem
olvadhattak volna. A tévé be volt kapcsolva, és egy film
ment, de egyikük sem nézte.
– Eva.
Lassan odafordult felém.
Kinyújtottam a kezem.
– A rendőrök mindjárt itt vannak.
Victor felállt, hirtelen feleségemet is arra kényszerítve,

hogy felüljön. Egyszerre mindannyian felugrottunk: a
folyosó ajtaján valaki zörgetett.

Karomat kitárva közelebb léptem a kanapéhoz. Eva
nagy nehezen felkelt, és halálsápadt arccal állt előttem.
Megfogtam a kezét, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Magamhoz húztam, átöleltem, és egy csókot nyomtam a
homlokára.

– Szeretlek – mondtam halkan, amint elkísértem az
ajtóig. Derekamat átöletve hozzám hajolt, és azt felelte:

– Tudom.
Elfordítottam a kilincset.
– Tessék, jöjjenek be!
Először Graves lépett be, és éles, kék szemét azonnal
Evára vetette. Michna követte, tekintetünk azonnal
találkozott.
Határozott biccentéssel üdvözölt.
– Mr. Cross.
Eva arrébb lépett tőlem, ahogy becsuktam az ajtót.
– Őszinte részvétünk, Mr. Cross – mondta Graves azzal a
hanglejtéssel, ahogyan ezt a rendőrök mindenkivel közlik.
– Lehet, hogy emlékszik Eva édesapjára, Victor Reyesre
– mutattam be a többieket. – És a magas skót úriember itt
Angus McLeod.
A nyomozók erre bólintottak egyet, és szokás szerint
Graves vette magához az irányítást.
– Shelley Graves és a társam, Richard Michna,
nyomozók – mutatta be a kollégáit.
Majd Caryre nézett, akivel pár órája beszélt.

– Mr. Taylor.
Az asztal felé mutattam.
– Foglaljanak helyet.
A feleségem idegesen igazgatta a haját.
– Hozhatok önöknek kávét? Vagy vizet?
– A kávé jólesne – válaszolta Michna, és kihúzott
magának egy széket.
– Engedje meg! – vágott közbe Chris, amint a folyosó
felől belépett. – Üdvözlöm. Gideon mostohaapja vagyok,
Chris Vidal.
Miután bemutatkozott a nyomozóknak, átment a
konyhán. Graves a társa melletti helyet foglalta el, és egy
kopott bőrtáskát helyezett az asztalra
könyökmagasságban. Ahol a nő vékony volt, ő pont ott volt
kövér. Graves a göndör barna haját olyan szigorú
lófarokban hordta, mint amilyen szigorú volt rókaszerű
arca. Michna haja már őszült és kopaszodott, ami miatt a
hangsúly inkább sötét szemére és ráncos arcára
helyeződött.
Graves bámult, amikor odavittem egy széket a
feleségemnek. Tekintetünk találkozott, úgy nézett,
mintha belelátna sötét titkomba. Pillantásom
határozottságot sugárzott. Valóban elkövettem néhány
erkölcstelen dolgot azért, hogy megvédhessem a
feleségemet. Felelősséget vállalok ezekért a tettekért,
ahogyan azokért is, amiket a sírba viszek magammal.
Eva mellé ültem, és közel húztam hozzá a székemet,
erősen fogtam a kezét. Victor mellettünk foglalt helyet,

Caryvel az oldalán. Angus mögöttem állt.
– Megtennék, hogy összefoglalják, pontosan mi történt

azon az estén, kezdve azzal, hogy megérkeztek a
rendezvényre? – kérdezte Michna.

Én kezdtem a beszámolót, kínosan ügyelve minden
szóra, amit Eva is figyelt. Csak az utolsó pár perc esett ki
neki, de tudtam, hogy ezek a percek életbe vágóan
fontosak voltak Eva számára.

– Nem látta, hogy ki lőtt? – kérdezte Graves.
– Nem. Hallottam Raúlt kiabálni, és Evát a földre
húztam. A biztonsági szolgálat protokollja azonnali
evakuálást ír elő bármilyen felmerülő veszély esetén.
Miután az ellenkező irányba kísértek ki minket, én vissza
sem néztem. A feleségemre koncentráltam, aki akkor
eszméletlen állapotban volt.
– Nem látta, ahogy Monica Stantont lelövik?
Eva megszorította a kezem. Megráztam a fejem.
– Nem, nem tudtam, hogy bárki megsebesült volna,
csak percekkel később, amikor elhagytuk a helyszínt.
Michna Evára nézett.
– Mikor veszítette el az eszméletét, Mrs. Cross?
Eva megnyalta kiszáradt ajkát.
– Nagy erővel a járdának ütődtem. Gideon rám gurult,
és lenyomott a földre. Nem jutottam levegőhöz, és valaki
ráborult Gideonra is. Mindketten rám nehezedtek… Azt
hiszem, hallottam két vagy három lövést. Nem vagyok
benne biztos. Amikor feleszméltem, már a limuzinban
voltam.

– Rendben – bólintott Michna. – Köszönöm.
Graves kinyitotta a táskát, és elővett egy aktát. Amikor
kinyitotta, egy képet vett elő, amit elénk helyezett le az
asztalra.
– Felismerik ezt az embert?
Közelebb hajoltam. Szőke haj, zöld szem. Borotvált arc.
Átlagos külső.
– Igen – mondta tárgyilagosan Angus, magára vonva a
figyelmet. – Ez az a fickó, akibe belefutottunk
Westportban, és aki fotózott.
– Ezt fel kell vennünk a tanúvallomásba, Mr. McLeod –
javasolta Michna.
– Természetesen. – Felállt, keresztbe kulcsolva a kezét. –
Ő az, aki lelőtte Mrs. Stantont?
– Igen. Roland Tyler Hall a neve. Állt valamilyen
kapcsolatban ezzel az emberrel, Mr. Cross? Emlékszik
arra, hogy valaha beszélt volna vele?
– Nem – keresgéltem sikertelenül az emlékeim között.
Eva előrehajolt.
– Titokban követte? Ez valami rögeszme lehetett?
A kérdéseit halkan tette fel, elfojtott gyászát kiélezte a
harag. Amióta közöltem vele a híreket, ez volt az első
határozott megnyilvánulása. És mindez akkor történt,
amikor eszembe jutott, hogy még mit titkoltam el előle: az
anyja kétes múltját. Lehetséges, hogy e miatt a zűrös
történet miatt halott most Monica.
Graves képeket vett elő, kezdve a Westport-fotókkal.
– Nem az ön édesanyja volt Hall rögeszméje.

Micsoda? Visszatért az előző éjszakámat végigkísérő
rettegés.

Annyira sok kép volt, hogy nehezemre esett egy adottra
koncentrálni. Számos kép volt köztük rólunk a Crossfire-
ön kívül. És jó pár rendezvényeken készült kép,
hagyományos lesifotósképek. Volt még pár, amelyen úgy
tűnt, a paparazzók a városban kaphattak el minket.

Eva az egyik fotót sóhajtva felemelte: szenvedélyesen
csókolom rajta a város egyik forgalmas utcáján, a Cross
Trainer fitneszteremnél. Ez lehetett a rólunk kikerült első
fotó, ami vírusként terjedt el a médiában. A sajtó
nyomására elismertem, hogy ő a legfontosabb nő az
életemben, Eva pedig először beszélt Nathanről és a
múltjáról.

Volt egy másik rólunk készült, sokak által megosztott
fotó, amin a Bryant Parkban vitatkozunk. A parkban egy
másik napon készült képen pedig ölelkezünk. Ezt eddig
nem is láttam.

– Nem adta el mindegyik képet – jegyeztem meg.
Graves a fejét csóválta.
– A képeket döntő részben magának készítette, amikor
elfogyott a pénze, akkor eladott egypárat. Hónapokig nem
dolgozott, és a kocsijában lakott.
Amikor a felül lévő képeket lesöpörtem, hogy a
lentieket is lássam, akkor jöttem rá, hogy az esetek
többségében, amikor Evával észrevettünk egy lesifotóst,
akkor valójában mindig Hall lehetett a fényképezőgép
mögött.

Hátradőltem, elengedtem Eva kezét, hogy átkaroljam,
és szorosabban magamhoz húzzam. Hall mindig a
feleségem közelében volt, és észre sem vettük.

– Hadd nézzem meg ezeket! – kérte Victor.
Arrébb toltam a képeket az asztalon, a felső néhány
fotó rácsúszott az elsőre. A fenn maradó képek
látványától kihúztam magam a székemen. Elvettem
közülük azt a nagy nyilvánosságot kapottat, amin
Magdalene-nel vagyok, és ami az elhíresült vitát okozta
Evával a Bryant Parkban. Aztán azt, ami rólam és
Corinne-ról készült egy Kingsman Vodka-partin.
Szaporábban vettem a levegőt. Elengedtem Evát,
átcsúsztam a székem másik oldalára, két kézzel rostáltam
a képeket.
Cary előrehajolt, Victor válla mögül nézett.
– Lehet, hogy ez a férfi egész egyszerűen egy rossz fotós
volt? Lehet, hogy összetévesztette Monicát Evával?
– Evát kukkolta – vágtam rá, és belém hasított a
felismerés. Előhúztam azt a képet, amin két nővel vagyok
egy New York-i éjszakai bárban. Májusban készült, még
Eva New York-i érkezése előtt.
Graves kérdő tekintetem láttán bólintott.
– Ön volt a rögeszméje.
Ez azt jelentette, nemcsak hogy eltitkoltam, amit
Monica életéről tudok, de közvetett módon felelős is
vagyok a haláláért.

15. fejezet

Az asztalhoz érve Gideon hátára tettem a kezem, éreztem
benne a feszültséget. Bőre meleg volt a puha pamutpóló
alatt, izmai megfeszültek.

Chris bejött a konyhából egy tálcán négy gőzölgő
kávéval, egy adag kávétejszínnel és cukorral. A tálcát
Michna mellé tette le, mivel az asztalt teljesen beterítették
a képek.

A nyomozók megköszönték a kávét, és elvettek egy-egy
csészét. Graves feketén itta a kávéját. Michna egy
leheletnyi tejszínnel és cukorral.

Michnát csak a Nathan halálával kapcsolatos
nyomozás során ismertem meg. Gravest jobban ismertem
személyesen is. Együtt krav magáztunk a Parker Klubban.
Úgy éreztem, Graves kedvel, legalábbis rokonszenvesnek
talál. Abban biztos voltam, hogy Gideon irántam érzett
szerelme miatt hagyta lezárni Nathan ügyét, noha lett
volna még egypár kérdése.

Megnyugvással töltött el, hogy ők voltak nyeregben.
– Csak szeretném biztosan tudni – mondtam, félretéve a
gyászt, ami rám nehezedett egész nap. – Ez az ember

titokban követte Gideont?
Apám arrébb lökte a képeket.
– A lányom vagy Cross volt Hall célpontja?
– Hall úgy érezte, Cross elárulta, amikor megházasodott

– válaszolt Graves.
Csak bámultam. Nem volt rajta sem ékszer, sem smink,

de így is elég határozott volt a fellépése. Noha munkája
megacélozta, szenvedélyes igazságérzete megmaradt.

– Ha Gideon nem lehetett az övé, akkor senkié sem?
– Nem egészen – mondta, és Gideonra nézett. – Hall úgy
gondolja, hogy sorsa összefonódott önnel valamiféle
kozmikus egyezmény részeként, és az ön házassága ezt az
egyezményt rúgja fel. Meggyőződése, hogy csak akkor
nem vesz rossz irányt az élete, ha önt megöli.
– De ennek mi értelme? – kérdezte Cary. Rákönyökölt
az asztalra, és a fejét fogta.
– Hall rögeszméje nem szexuális töltetű – fejtette ki
Michna elgyötörten az átdolgozott éjszaka után. Még így is
nagyon éber és aggasztóan jó megfigyelő volt. Társa is
csatlakozott; ő a körülményeket vizsgálta.
– Még romantikusnak sem mondható. Hall
heteroszexuálisnak vallja magát.
Graves kihúzott egy képet az aktából, és a többi tetejére
rakta.
– Mindketten ismerik ezt a nőt.
Anne. Tenyerem hirtelen izzadni kezdett. Gideon
minden ina megfeszült.
– Ne bassz! – motyogta Cary, miközben öklével akkorát

csapott az asztalra, hogy megrezzentem.
– Láttam tegnap este – mondta Chris, és leült Gideon

mellé. – Ott volt a vacsorán. Elég nehéz lett volna nem
észrevenni az élénkvörös haját.

– Ki ez? – kérdezte apám határozott, érzelemmentes
hangon.

– Dr. Anne Leslie Lucas – válaszolta Graves. – Ő az a
pszichiáter, aki Hallt kezelte, de mindig egy másik
rendelőben találkoztak, nem ott ahol egyébként rendel, és
álnéven, dr. Aris Matevosianként fogadta.

Gideon hirtelen felszisszent.
– Ismerős nekem ez a név.
Graves tekintete megvillant.
– Honnan?
– Egy pillanat. Mindjárt megmutatom.
Felállt az asztaltól, és elment a folyosó irányába.
Néztem, ahogy elindul, és Mázli utánairamodik. A kis
kölyökkutya egész délelőtt hozzám volt tapadva, mintha
azt gondolta volna, hogy nekem nagyobb szükségem van
rá, mint Gideonnak. Valami történt. És mivel Mázli
barométere élesebb volt az enyémnél, oda kellett hogy
figyeljek erre a részletre.
– Valaki elmagyarázná, ki az a dr. Lucas? – követelte
apám. – És mi köze Hallhoz és Monicához?
– Hát, adjuk át a szót Crossnak! – mondta Michna.
– Még régen szexuális viszonyuk volt – vágtam közbe,
mivel szerettem volna levenni Gideon válláról a
kötelességet, hogy neki kelljen elmondani ezt a történetet.

Szégyellte, amit tett.
Összekucorodva felhúztam a térdemet, átkulcsoltam,

próbáltam egy kicsit felmelegedni. Tudtam, hogy nagyon
meg kell válogatnom a szavaimat. Nehezemre esett
elmondani a teljes igazságot, mert akkor apám
tudomására jutna férjem azon oldala, ami csöppet sem
szimpatikus.

– Belebonyolódott – folytattam. – Szerette volna
elhagyni a férjét érte, és így Gideon vetett véget a
viszonynak. Nem tudott továbblépni, sem túljutni rajta.
Felbukkant egyszer a házunk előtt, és megpróbálta
megkörnyékezni Caryt, parókával álcázta magát.

Graves engem bámult éles, metsző tekintetével.
– Átnéztük a bejelentését. Ön és Cross is beszéltek vele,
külön-külön, két különböző alkalommal.
– Az isten verje meg, Eva! – nézett rám apám, szeme
szikrát hányt. – Ennél több eszed lehetett volna!
– Tudod mit? Még mindig fogalmam sincs, mi ez az
egész! Az a nő zaklatta a férjemet és a legjobb barátomat.
Megmondtam neki, hogy szálljon le róluk – vágtam vissza.
Gideon visszajött, és a telefonját felemelve egy képet
mutatott felénk, amit ő készített.
Michna megvizsgálta a fotót.
– Corinne Giroux-nak felírt gyógyszer, dr. Aris
Matevosian kézjegyével ellátva. Miért fotózta ezt le?
– Pár hónapja volt egy időszak – szólt Gideon, visszaülve
a mellettem lévő székre –, amikor Corinne viselkedése
zavarossá vált. Megtudtam, hogy egy terapeuta kezeli, aki

antidepresszánsokat ír fel neki, ami miatt
hangulatingadozásai voltak. Lefotóztam a receptet, hogy
tudjam, kihez kell fordulni, ha továbbra is fennállnak a
problémái.

Gideon átölelt, szinte kérve, hogy támaszkodjam rá.
Abban a pillanatban, amikor hozzásimultam, éreztem,
hogy belesüpped a székbe, mintha az ölelésemtől
könnyebbült volna meg. Átkaroltam a derekát, és éreztem
ajkát a homlokomon.

– Tehát, Anne volt Hall terapeutája? – kérdezte
fáradtan. – Miért használt álnevet?

– Azt gondolta, hogy nagyon okos – mondta Graves
szárazon. – De mi okosabbak vagyunk. Elkaptuk Hallt, aki
nagyon zaklatottan viselkedik, de együttműködik. Abban
a pillanatban, hogy leültünk vele, azonnal beismert
mindent. Volt annyi esze vagy annyi üldözési mániája,
hogy felvette minden terápiás beszélgetését dr. Lucasszal,
és ezeket a felvételeket megtaláltuk, amikor átkutattuk a
gépjárművét.

– Vajon dr. Lucas vette rá, hogy megtegye? – kérdeztem,
hogy kizárjak minden félreértést.

– Nem hiszem, hogy Hall magától erre vetemedett volna
– mondta Michna. – Volt állása, volt hol laknia, nem volt
semmi oka, hogy bármiért érdekelje Cross. Anne Lucas
ártott neki.

Graves társa segítségével elkezdte összeszedni a
fotókat.

– Említette dr. Lucasnak, hogy kimaradt az iskolából,

amikor a Cross-féle befektetési csalás tönkretette a
nagyszüleit. Ezt ugyan nem hánytorgatta fel később, de
úgy érezte, hogy van valami közös a saját és Cross élete
között.

– Ezért dr. Lucast lecsukhatják? – kapaszkodtam
erősebben Gideonba. – Amit tett, nos, részben ez az oka
annak, hogy… anyám már nincs köztünk. Ezt csak úgy
nem úszhatja meg, ugye?

– Egy órája vittük be.
Graves tekintete rám szegeződött, szemében láttam az
elszántságot.
– Ha megérkezik az ügyvédje, megpróbálunk kiszedni
belőle valamit.
– A büntetés mértékét a kerületi ügyész határozza
majd meg – tette hozzá Michna –, de Hall felvételei,
valamint a biztonsági felvételek arról, hogy Lucas és Hall
belépnek és utána távoznak a másik rendelőből,
elegendőek lesznek a vádemeléshez.
– Ha valami kiderül, értesítsenek – mondta apám.
– Természetesen. – Graves mindent visszapréselt a
táskába, és Gideonra nézett.
– Látta dr. Lucast a vacsorán?
– Igen – válaszolta, miközben a karomat simogatta. –
Eva szúrta ki.
– De beszéltek vele? – kérdezte Michna.
– Nem.
Gideon kérdőn nézett le rám.
– Távolról azért beintettem neki – vallottam be,

ahogyan átfutott a fejemben az emlék. – Önelégülten
mosolygott. Lehet, azért volt ott, hogy lássa, mi történik.

– Angyalka. – Gideon átölelt, éreztem bőre illatos
melegét.

– Rendben. Akkor mára ennyi lenne – mondta hirtelen
Graves. – Még rögzítjük McLeodnak a Westport-
incidenssel kapcsolatos tanúvallomását, és utána
megyünk. Köszönjük a türelmet.

Elköszöntünk, és felálltunk az asztaltól.
– Eva. – Graves megvárta, amíg tekintetünk találkozik.
– Őszinte részvétem.
– Köszönöm. – Zavaromban nem tudtam Graves
szemébe nézni. Vajon elgondolkodhatott azon, hogy miért
nem sírok? A jóisten látja lelkem. Attól függetlenül, hogy
néha az agyamra tudott menni az anyám, szerettem őt.
Vagy mégsem? Milyen gyerek nem érez semmit, amikor
meghal az anyja?
Angus leült Gideon székére, és elkezdte a beszámolót a
Westport-incidensről.
Gideon megfogta a kezem, és néhány méterrel arrébb
húzott.
– Tudnál jönni egy percre?
Nem túl lelkesen bólintottam.
– Persze, természetesen.
Elcipelt magával a hálószobánk felé.
– Cross!
Mindketten visszafordultunk apám hangjára.
– Igen?

Apám a nappaliban állt szigorú, dühös ábrázattal.
– Beszélnünk kell.
– Rendben – egyezett bele Gideon. – Csak adjon öt
percet a feleségemmel.
Ezzel tovább is ment, nem hagyva apámnak lehetőséget
arra, hogy megállítsa. Követtem őt a hálószobánk felé,
előttünk Mázli szaladgált. Néztem Gideont, ahogy
becsukja hármunkra az ajtót. Felém fordult, és tekintetét
rám szegezte.
– Le kellene feküdnöd – javasoltam neki. – Fáradtnak
tűnsz. – Ez fel is kavart engem, mivel soha nem láttam
ennyire kimerültnek.
– Látsz te engem? – kérdezte rekedt hangon. – Rám
nézel, de látsz is engem?
Még jobban összevontam a szemöldökömet.
Végignéztem rajta tetőtől talpig. Ó, nekem öltözött. Gondol
rám.
– Persze.
Odaérintette a kezét az arcomhoz. Elgyötörten nézett
rám.
– Úgy érzem, hogy láthatatlanná váltam számodra.
– Látlak.
– Én… – sóhajtott nagyot, mintha kilométereket futott
volna. – Sajnálom, Eva. Nagyon sajnálom, hogy Anne és
én… Tegnap este…
– Tudom. – Persze hogy tudtam.
Nagyon feldúlt volt. Sokkal jobban, mint én. Miért? Az
én önfegyelmem soha nem volt annyira erős, mint az övé.

Kivéve most. Ahogy megtudtam az igazságot, legbelül
hideg megkönnyebbülést éreztem. Magam sem értettem,
de ezt a ridegséget tudtam használni bizonyos
helyzetekben. Hogy képes legyek a rendőrséggel
tárgyalni. Vagy apámmal és Caryvel szemben, amikor
nekem kellett náluk erősebbnek lenni.

– A fenébe is! – Odajött hozzám, és kezébe vette az
arcomat. – Legalább üvölts velem! Vagy üss meg! Az isten
szerelmére!

– Miért?
– Miért? – kérdezte, mintha megőrültem volna. – Mert
ez az én hibám! Nekem volt Anne a problémám, és
képtelen voltam kezelni. Egyszerűen nem tudtam…
– Gideon, te nem vagy felelős az ő tetteiért – mondtam
mérgesen, nem értve, hogy miért gondolja így. – Miért
gondolod, hogy felelős lennél ezért?
Megfogta a vállamat, és kicsit megrázott.
– Rajtad nem lehet kiigazodni! Miért nem húzod fel
magad, hogy nem mondtam el mindent anyádról?
Teljesen kiakadtál, amikor felvettem a céghez Markot, és
nem szóltam neked róla. Elhagytál… – itt megbicsaklott a
hangja. – Nem fogsz engem ezért elhagyni, Eva! Ezt együtt
fogjuk végigcsinálni… túljutunk rajta, együtt.
– Nem hagylak el – érintettem meg az arcát. – Le
kellene feküdnöd, Gideon.
– Istenem! – Magához húzott, és az ajkával nem
eresztett. Átöleltem, és kedvesen a hátát simogattam, hogy
megnyugtassam.

– Hol voltál? – mondta halkan. – Gyere vissza hozzám!
Államat közelebb húzta, remegő ujjával csókra nyitva
ajkam. Amint megadtam magam, nyelvével forrón csókolt.
Felnyögött, magához húzott még erősebben, és még
hevesebben csókolt.
Teljesen feltüzelt. Lázasan forró teste átsütött a
ruháimon, behatolva a testemig. Ebben a feltüzelt
állapotban enyhülést csak csókjának viszonzása adott,
nyelvem nyelvébe kapaszkodott.
– Eva – engedett az ölelésből, és végigsimította a
hátamat, karomat. A kezemet becsúsztattam az inge alá,
felnyögött, felém hajolt, az érintésemtől libabőrös lett.
Tovább simogattam a bőrét, keresve a belőle áradó tüzet.
– Igen – lehelte a számba. – Ó, istenem, Eva! Szeretlek. –
Megnyaltam az ajkát, játszottam a nyelvével, viszonzásul
ő is megnyalta az ajkam. Felnyögött, a fenekembe
markolt, és magához rántott. Csüngtem rajta, elveszve. Rá
volt szükségem. Semmi másra nem tudtam gondolni,
amikor magához ölelt.
– Mondd, hogy szeretsz! – lihegte. – Mondd, hogy
megbocsátasz nekem… jövő héten… jövőre… valamikor…
– Szeretlek.
Elhúzta a száját, és olyan erősen magához szorított,
hogy alig kaptam levegőt. A lábam csak lógott a
levegőben, homlokom a homlokához préselődött.
– Jóvá teszek mindent! – ígérte. – Megtalálom a módját,
hogy kiengeszteljelek.
– Csitt…

A félelem befészkelte magát a tudatomba. És a
fájdalom. Nem tudtam megmondani, hogy Gideon vagy az
anyám miatt.

Becsuktam a szemem. Magamba szippantottam Gideon
imádott, ismerős illatát.

– Csókolj meg újra!
– Angyalka – dörgölte orrát az enyémhez. – Apád vár.
Istenem. Imádtam az apámat, de a gyötrődését és
kétségbeesett haragját rám zúdította, amivel teljesen
kikészített. Nem tudtam, hogyan vigasztaljam, hogyan
enyhítsek fájdalmán. Belül űr volt bennem, nem volt
miből adnom. De mindenkinek rám volt szüksége.
Gideon eleresztett öleléséből, és tekintetét rám
szegezte.
– Hadd legyek itt neked. Ne zárj ki engem az életedből.
– Nem terveztem. – Elnéztem a fürdőszoba felé. Van egy
törülköző a földön. Miért van ott? – Valami nem stimmel.
– Igen, minden rendesen el van cseszve – mondta
hirtelen. – Nem tudom, mit tegyek.
– Nem, velem van a baj.
– Eva, hogy mondhatsz ilyet? Semmi gond nincs veled! –
Kezébe vette az arcomat, és magához húzott.
– Megvágtad magad. – Találtam egy kis száradt vért az
állán. – Te nem szoktad magad megvágni.
– Mire gondolsz pontosan? – ölelt át. – Nem tudom, mit
tegyek – mondta ismét. – Nem tudom, mit tegyek.

Gideon továbbra is fogta a kezemet, amikor

visszamentünk a nappaliba.
Apám a kanapéról nézett minket, majd felállt. Kopott

farmer és egy kopott, kaliforniai San Diegó-i Egyetem-
póló volt rajta. Szögletes állán borosta árnyéka látszott.

Gideon megborotválkozott. Miért nem jutott el ez az
agyamig, amikor észrevettem a vágást az arcán? Miért
nem vettem észre, hogy levette a szmokingját?

Furcsa módon kezdett összeállni bennem a kép. A többi
részlet viszont még ködös volt.

A nyomozók elmentek. Cary a kanapé karfájára
tekeredve hirtelen, nyitott szájjal elaludt. Hallottam halk
horkolását.

– Fáradjon be az irodámba – mondta Gideon, közben
elengedte a kezem a folyosón áthaladva.

Apám bólintott, majd megkerülte a dohányzóasztalt.
– Csak ön után.
Gideon előrement. Én követtem.
– Eva! – Apám hangjára megálltam és visszafordultam.
– Szeretnék Cross-szal négyszemközt beszélni.
– Miért?
– Olyan dolgokról szeretnék beszélni, amiket jobb, ha te
nem hallasz.
Csóváltam a fejem.
– Nem!
Felsóhajtott.
– Erről nem fogunk vitát nyitni.
– Apa, nem vagyok már gyerek. Bármit is szeretnél
mondani a férjemnek, az rám is tartozik, ezért úgy

gondolom, hogy ott kell lennem.
– Nekem nincs ellene kifogásom – mondta Gideon,

visszatérve mellém. Apám arca megfeszült, kettőnk között
szikrázott a tekintete.

– Rendben.
Mindannyian bementünk Gideon irodájába. Chris
Gideon asztalánál ült, és éppen telefonált. Felállt, amikor
beléptünk.
– Bármikor jó, amikor végzel – mondta az illetőnek,
akivel beszélt. – Majd megmagyarázom személyesen, ha
találkozunk. Rendben. Akkor majd beszélünk hamarosan,
fiam.
– Szükségem lenne az irodára egy percre – mondta neki
Gideon, amikor lerakta a telefont.
– Persze. – Aggódó tekintetével mindhármunkat
végigmért. – Hozok néhány tányért és valami ételt. Ráfér
mindannyiunkra egy kis evés.
Amikor Chris kilépett a szobából, apámra vetődött a
tekintetem, aki egy hatalmas fotókollázst nézett a falon.
A középső képen én voltam alvás közben. Egy nagyon
intim felvétel volt. Az a fajta, amit egy férfi készít a
szeretőjéről, hogy megörökítse, mit csinált vele, mielőtt a
nő elaludt.
Megnéztem a többi képet is, és észrevettem egyet, amin
én és Gideon vagyunk egy rendezvényen. Most már
tudom, hogy Hall fotózta. Elfordítottam a fejem, és a hideg
futkosott a hátamon.
Félelem? Hall elvette tőlem anyámat, de valójában

Gideont akarta. Ha sikerül neki, most a férjemet
gyászolnám. A gondolatra összerándult a gyomrom,
összegörnyedtem.

– Angyalka! – Mellettem termett egy pillanat alatt, és
gyorsan segített leülni az asztalával szemben álló két szék
egyikére.

– Valami baj van? – kérdezte apám, elkerekedett
szemmel. A saját érzéseimet nem tudtam azonosítani, de
az övét igen. Az indokoltnál jobban aggódott miattam,
idegesebb volt.

– Jól vagyok – nyugtattam meg őket, de azért Gideon
kezéért nyúltam, és erősen szorítottam.

– Enned kellene valamit – mondta Gideon.
– Neked is – vágtam vissza. – Minél hamarabb végeztek,
annál hamarabb ehetünk is.
Az evés gondolatától is rosszul voltam, de nem
mondtam semmit. Már így is eléggé aggódtak miattam.
Apám felállt.
– Beszéltem a családdal – mondta Gideonnak. –
Továbbra is szeretnének jönni és itt lenni Evával. És
velem.
Gideon féloldalasan ült az íróasztala szélén.
– Rendben. Akkor közvetlenül Észak-Karolinába kell
hogy repüljenek. Ennek megfelelően kell
megváltoztatnunk a repülési tervünket.
– Ezt nagyra értékelnénk – mondta apám kelletlenül.
– Minden rendben lesz. Ne aggódjon emiatt.
– De akkor te miért aggodalmaskodsz? – kérdeztem

Gideontól, látva rosszalló tekintetét.
– Hát csak… elég nagy felhajtás van már így is az utcán.

Behozhatjuk a családot a garázson keresztül, de ha
kimegy a városba a híre, hogy jönnek, fennáll a
lehetősége, hogy a médiával és a fotósokkal gyűlik meg
majd a bajuk a szállodában, vagy ha bemennek a
városba.

– Nem várost nézni jönnek – csattant fel apám.
– Nem erre gondoltam, Victor – sóhajtott fel Gideon
fáradtan. – Csak hangosan gondolkoztam. Majd kitalálok
valamit. Vegye úgy, hogy majd megoldjuk.
Láttam magam előtt, milyen cirkusz lesz majd a
szálloda bejárata előtt, ahogy nagyanyám és az
unokatestvéreim átverekszik magukat a tömegen.
Megráztam a fejem, és hirtelen eszembe jutott valami.
– Ha lesz kedvük, akkor elmehetnénk Outer Banksre,
ahogyan terveztük. A szobákat már le is foglaltuk nekik.
Ott biztosan csönd lesz és nyugalom.
Hirtelen a tengerparton szerettem volna lenni. Érezni,
ahogyan a szél fújja a hajamat, a habok nyaldossák a
lábamat. Ott felszabadultan éreztem magamat. Újból
érezni akartam, hogy élek.
– A vendéglátás meg van oldva. Lesz inni- és ennivaló
mindenkinek. – Gideon rám nézett.
– Scottot megkértem, hogy beszéljen Kristine-nel.
Lemondtunk mindent.
– De ez csak egy pár órája lehetett. Ennyire rövid idő
alatt a törlést a hotel még nem véglegesíti. Az étel- és

italrendelést pedig megoldjuk.
– Te tényleg a tengerparti nyaralóba akarsz menni? –

kérdezte tőlem halkan.
Bólogattam. Ott nem voltak emlékeim anyámról, nem

úgy, mint a városban. És ha szeretnék valahova elmenni
sétálni, megtehetem, anélkül, hogy zavarnának.

– Na jó. Akkor intézkedem.
Ránéztem apámra, remélve, hogy beleegyezik a tervbe.
Mögöttem állt keresztbe font karral, és a földet nézte.
– Végre – mondta. – Ami történt, mindannyiunk
számára mindent megváltoztat. New Yorkba akarok
költözni.
Meglepődve Gideonra néztem, majd ismét apámra.
– Tényleg?
– Időbe fog telni, mire végzek mindennel, és eladom a
házat, de neki akarok kezdeni.
Rám nézett. – Közelebb kell lennem hozzád, nem
akarok az ország másik végében lenni. Nekem csak te
vagy.
– Ó, apa! Tudom, hogy imádod a munkádat.
– De téged jobban szeretlek.
– Mit fogsz itt magaddal kezdeni? – kérdezte Gideon.
Volt valami a hangszínében, ami felkeltette a
figyelmemet. Megfordult egy kicsit, hogy szemben legyen
velünk, felhúzta egyik lábát az asztalra. Türelmetlenül
nézte apámat. Semmi nyoma nem volt a meglepetésnek az
arcán, amit én éreztem.
– Erről akartam beszélni – mondta apám, tekintete