Sylvia Day - Crossfire 5. - Eggyé válva

miközben a nadrágját kioldotta, majd leengedte őket a
padlóra. Semmit nem viselt a nadrág alatt.

Néztem, ahogy meztelenül felém közelít, észrevettem
farka keménységét. Valószerűtlenül kemény volt, a golyói
már szorosan fel voltak húzódva. Minden izma megfeszült
mozgás közben. Az erőteljes combok, a kockás hasizmok, a
vaskos bicepsz.

Nem mozdultam, alig lélegeztem, alig pislogtam.
Lenyűgözött, hogy az enyém lehet. Közel egy fejjel volt
magasabb, és durván 50 kilóval súlyosabb. És erős.
Annyira nagyon erős.

Amikor szeretkeztünk, beindított, hogy ott fekhetek
alatta, és érezhetem elképesztő erejét, teljességgel a
testem gyönyörködtetésére koncentrálva, miközben ő
maga is gyönyörét leli benne.

Gideon odanyúlt, és magához húzott egy csókra.
Lehajtotta a fejét, hogy buja, mély csókban falja fel a
számat. Ízlelgette, minden sietség nélkül. Gyengéd
nyelvcsapások, bizsergető ajkak. Nem is fogtam fel, hogy
leoldozta a felsőmet, amíg nem éreztem a karomra
hullani. A hüvelykujját becsúsztatta a sortom dereka alá,
előre-hátra mozgatta érzékeny bőrömön, amíg fel nem
függesztette a csókolózást, hogy leguggoljon, és segítsen
megválni a ruhámtól. Nyöszörögtem, többet kívántam.

– A magas sarkút hagyd magadon – suttogta, és
felegyenesedett. A szeme olyan ragyogóan kék volt, hogy
eszembe jutott róla a víz, amiben pucéran fürdőztünk,
amikor összeházasodtunk.

A karomat a válla köré fontam, ő pedig felemelt, és a
hálóba vitt.

– És néhány olyan kis kerek sajtos zsemlét – mondtam
Gideonnak, aki portugálul adta tovább a kívánságaimat.

Az ágyon félig elterülve, szemben az erkélyre nyíló,
nyitott tolóajtókkal, a sarkamat a levegőbe dobtam,
lábamon még mindig ott volt a „dugj meg” cipő. Más
semmi. Az államat keresztbe tett kezemen nyugtattam.
Élveztem az óceán felől jövő fuvallatot a bőrömön,
lehűtötte az izzadságot, ami minden centiméteren
beborított. Az ágy fölötti ventilátor lomhán keringett
pálmaágat formázó mahagónilapátjaival.

Mély levegőt vettem, és éreztem a szex- és Gideon-
illatot.

Letette a telefont, és a matrac besüllyedt, ahogy felém
közeledett, ajka a fenekemet simította, majd a gerincemet
cirógatta, fel a vállamig. Elterült mellettem, a fejét egyik
kezébe ejtve. A másik keze fel-le simogatta a hátam.

Megfordultam, hogy ránézzek.
– Hány nyelven is beszélsz?
– Egy kicsit elég sok nyelven, és sokat egy kevésen.
– Hmm. – Belehomorítottam az érintésébe.
Újra megcsókolta a vállam.
– Örülök, hogy itt vagy – dorombolta. – Örülök, hogy
maradtam.
– Néha nekem is vannak jó ötleteim.
– Ahogy nekem is. – A kéjes ragyogás a szemében

pontosan elárulta, mire is gondol épp.
Egész éjszaka nem aludt, rendkívül lassan dugott meg,

közel két órán keresztül. Háromszor ment el, először
annyira keményen, hogy morgott közben. Hangosan.
Tudom, hogy a hang bizonyára eltalált ide-oda a nyitott
ablakokon át. Elélveztem pusztán a hallatára. És már kész
is volt elölről kezdeni. Mindig kész volt. Micsoda
szerencsém van!

Az oldalamra fordultam, vele szemben.
– Két nőre van szükség, hogy kifárasszon?
Gideon arca azonnal elsötétült.
– Erre nem vagyok vevő.
Megérintettem az arcát.
– Hé! Csak vicceltem, bébi. Rossz vicc volt, belátom.
A hátára fordult, és megmarkolt egy párnát, majd
betette közénk. Ezután felém fordította a fejét, és
összevonta a szemöldökét.
– Régebben volt valami… üresség. Bennem – mondta
csendesen. – Te hiánynak nevezted. Azt mondtad, be
fogod tölteni. Be is töltötted.
Hallgattam, és vártam. Ő beszélt. Kitárulkozott. Nehéz
volt számára, és nem érezte tőle jól magát. De jobban
szeretett annál, hogy ez érdekelje.
– Rád vártam. – Lesimította a hajat az arcomról. –
Tucatnyi nő sem lett volna képes arra, amire te képes
vagy. De… te jó ég! – Mindkét kezével a hajába túrt. –
Amíg eltereltem a figyelmem, addig könnyebb volt nem
gondolnom erre.

– Ezt könnyen megoldhatom – duruzsoltam, mivel azt
kívántam, hogy újra boldog és játékos legyen. –
Megoldhatom, hogy ne gondolj egyáltalán semmire.

– Az az üresség nincs többé. Te vagy ott.
Fölé hajoltam, és megcsókoltam.
– És itt is itt maradok.
Megmozdult, feltérdelt, és a karjába emelt, majd a
párnára ejtett úgy, hogy a fenekem a levegőben legyen.
– Így akarlak.
Ránéztem a vállam fölött.
– Ugye emlékszel, hogy érkezik a szobaszerviz?
– Azt mondták, negyvenöt-hatvan perc.
– Te vagy a főnök. Nem fog annyi ideig tartani.
Elmozdult, a lábam közé helyezkedett.
– Azt mondtam nekik, hogy legyen egy óra.
Nevettem. Azt hittem, az ebéd szünetet jelent. Szemmel
láthatóan csak a telefonhívás volt az.
Mindkét kezével megragadta a fenekem, és
megszorította.
– Istenem, minden idők legpompásabb feneke a tiéd!
A legtökéletesebb párna ehhez…
A csípőmet tartva hatolt belém. Hosszú, lassú siklás.
Férfias gyönyörtől nyögött fel, a lábujjaim is
belebizseregtek a magas sarkúban.
– Istenem! – A homlokomat az ágyra ejtettem, és
felnyögtem. – Annyira kemény vagy.
Az ajka a vállamra tapadt. Forgatta a csípőjét, belülről
simogatott, épp olyan mélyre nyomult belém, hogy icipicit

fájjon.
– Felizgatsz – mondta durván. – Leállhatok.
– Ne! – Behomorítottam a hátam, belenyomulva

könnyed, hullámzó lökéseibe. Ez volt a mai hangulata.
Gyengéd. Kényeztető. Szeretkező. – Ne hagyd abba.

A karjai körbefontak, a tenyere a matracba nyomódott.
Odadörgölőzött hozzám.

– Teszek neked egy ajánlatot, angyalka. Akkor merülök
ki, amikor te is.

– Uhh! – A tükörből néztem magam, egyik oldalról a
másikra fordulva. Sosem jó ötlet ekkora zabálás után
bikinibe bújni.

A smaragdzöld úszódressz pánt nélküli fölsőjét
rángattam, majd az alsó részt is megpróbáltam a helyére
igazítani.

Megjelent mögöttem, szexin a fekete úszónadrágjában.
A karja hátulról font át, tenyerében méregette a melleim
súlyát.

– Fantasztikusan nézel ki. A fogaimmal akarom ezt
lehámozni rólad.

– Tedd meg! Miért menjünk le a strandra? A múlt
hétvégét is a strandon töltöttük.

– Még mindig szeretnél képeket készíteni itt rólunk? –
A tekintete a tükörben találkozott az enyémmel. – Ha
nem, nekem nincs ellenemre visszalökni az ágyra, és újra
eljátszadozni veled.

Az alsó ajkamat harapdáltam tépelődve.

Magához húzott. A magas sarkú nélkül fel tudta tenni
az állát a fejem búbjára.

– Nem tudsz dönteni? Oké, akkor lemegyünk a
strandra, nehogy később azon bánkódj, hogy nem
mentünk. Harminc perc… egy óra… aztán visszajövünk
ide, amíg nem kell indulnunk.

Elolvadtam. Mindig rám gondolt, és arra, mire vágyom.
– Annyira szeretlek.
Az arca úgy ellágyult, hogy a szívem egészen elolvadt
tőle.
– Hiszel nekem – suttogta. – Mindig.
A mellkasához nyomtam az arcomat.
– Mindig.

– Csodálatos kép – suttogta anyám. Igyekezett halk
maradni, mert a fiúk mind aludtak. A repülő fényei le
voltak tompítva, minden férfi a saját ülésében bóbiskolt. –
Csak azt kívánom, bárcsak ne mutattál volna meg annyit
a hátsó fertályodból!

Mosolyogtam, tekintetem a kezében tartott tabletre
tapadt. A Vientos Cruzados Barra személyzetéhez
tartozott néhány fotós is, hogy rögzítsék a számos
eseményt, konferenciát és esküvőt, ami a gyönyörű
birtokon történt. Gideon megszervezte, hogy az egyik fotós
csak minket fényképezzen a strandon, távolról, így még
tudomásom sem lehetett róla.

A fényképeken a napon sütkérezünk, ő a hátán
kiterülve, én pedig rajta heverek, karom izmos hasán

pihen. Beszélgettünk, tekintetem áthatóan tapadt rá,
ahogy engem nézett, és az ujjaival a hajamat fésülgette.
Igen, a brazil bikininek köszönhetően premier plánban
volt látható a fenekem, de ami igazán észlelhető volt a
képen, az Gideon rám fordított figyelme, és a könnyed
bensőségesség kettőnk között.

Anya rám nézett. Szomorúság volt a szemében, aminek
nem értettem az eredetét.

– Azt reméltem, hogy csendes, átlagos életetek lesz. De a
világ nem fogja ezt hagyni.

A fénykép elterjedt a neten, nem sokkal azután, hogy
megjelent egy médiaoldalon. Hogyan lehetek én Rióban
Gideonnal, és hogyan fogadhatom el, hogy két másik nőt
kúr? A szexuális életünk ilyen perverz lenne? Vagy talán
nem is Gideon Cross szerepelt a fényképen a klubban?

Mielőtt elaludt volna, Gideon elmondta, hogy a public
relations csapata éjt nappallá téve dolgozik,
telefonhívásokat intéznek, és menedzselik a közösségi
médiás megjelenését. A mai naptól kezdve a hivatalos
válaszoknak csak azt kellett megerősíteniük, hogy Rióban
voltam Gideonnal. Azt mondta, a többivel személyesen
foglalkozik, amikor majd hazatér, bár óvatosan
fogalmazott róla, hogyan oldja meg.

– Elég titokzatos vagy – vádoltam meg, hátsó szándék
nélkül.

– Egyelőre – értett egyet halvány mosollyal.
A kezem anya kezére tettem.
– Minden rendben lesz. Nem leszünk mindig ennyire

érdekesek mások számára. És egy hónapra elmegyünk az
esküvő után. Ez rólunk szóló hírek nélkül közel egy
örökkévalóság. A média majd továbblép.

– Remélem – sóhajtott. – Szombaton férjhez mész.
Képtelen vagyok elhinni. Még mindig annyi teendőnk
van!

Szombat. Már csak néhány nap. Nem hittem, hogy
lehetséges számunkra az, hogy még annál is inkább
házasnak érezzük magunkat, mint most, de jó volna úgy
hűséget fogadni egymásnak, hogy a családunk is ott van.

– Gyere el holnap a penthouse-ba – javasoltam. –
Örülnék, ha láthatnád, és megbeszélhetünk mindent,
amiről még döntenünk kell. Ott ebédelünk, és aztán
együtt lógunk még egy darabig.

Az arca felragyogott.
– Micsoda pompás ötlet! Nagyon örülnék neki, Eva.
A karfán áthajolva nyomtam puszit az arcára.
– Én is.

– Még csak nem is alszol egyet? – néztem rá ámulattal,
miközben Gideon a szekrényében turkált.

Csak egy bokszer volt rajta, a haját megszárította a
törülközővel, miután lezuhanyozott, amint hazaértünk.
Én az ágyon feküdtem, kimerülten, kifacsarva, bár
aludtam a repülőn.

– Rövid nap lesz – mondta, és egy sötétszürke öltönyt
vett elő. – Korán itthon leszek.

– Meg fogsz fázni, ha nem alszod ki magad. Nem

szeretném, ha beteg lennél az esküvőnkön vagy a
mézeshetek alatt.

A nyakkendőtartóról levette a kék nyakkendőt, amit
imádtam.

– Nem fogok megbetegedni.
Az éjjeliszekrényen álló órára néztem.
– Még hét óra sincs! Soha nem mész ilyen korán
dolgozni.
– Van néhány elintéznivalóm. – Gyorsan begombolta az
ingét. – Ne nyaggass!
– Nem nyaggatlak.
Élvezettel teli tekintettel nézett rám.
– Nem volt elég belőlem tegnap?
– Ó, istenem! Ennyire el vagy telve magadtól?
Leült, és felvette a zokniját.
– Ne aggódj, angyalka. Kapsz még belőlem, amint
hazaértem.
– Most annyira hozzád akarok vágni valamit!
Gideon egy szemvillanás alatt felöltözött, de valahogy
mégis letisztultan, tökéletesen festett. Ez csak még jobban
elvette a kedvem mindentől.
– Ne nézz rám ilyen mogorván – dorgált, miközben
lehajolt megcsókolni a fejem búbját.
– Nekem egy örökkévalóságig tart, hogy olyan jól
nézzek ki, mint te minden erőfeszítés nélkül – motyogtam.
– És a kedvenc nyakkendőm van rajtad. – Ez kiemelte a
szeme színét, hogy semmi mást ne lásson az ember, csak
őt, és azt, hogy mennyire gyönyörű.

Elmosolyodott.
– Tudom. Ha hazaérek, szeretnéd, ha úgy dugnánk,
hogy rajtam van?
Elképzeltem, és elillant a fintor az arcomról. Milyen is
lenne, ha csak lehúzná a cipzárt, és megdugna az egyik
öltönyében? Tök szexi. Nem is egy szempontból.
– Túl sokat izzadunk. – Lebiggyesztettem a szám a
gondolatra. – Tönkretennénk.
– Van egy tucatnyi. – Felegyenesedett. – Itthon maradsz
ma, ugye?
– Várj. Van egy tucatnyi ebből a nyakkendőből?
– A kedvenced – válaszolt olyan egyértelműséggel,
mintha ez mindent megmagyarázna. Azt gondolom, így is
volt. – Itthon leszel, igaz? – ismételte.
– Igen, anya eljön néhány órán belül, és el kell
intéznem néhány hívást.
Az ajtó felé indult.
– Szundíts egyet, morcos angyalka. Álmodj rólam.
– Igen, igen – motyogtam, egy párnát átölelve, a
szememet becsukva.
Róla álmodtam. Természetesen.

– A legtöbb visszaigazolás már meg is érkezett – mondta
anya, és megmutatott egy táblázatot, amitől keresztbe állt
a szemem. Nem számítottam rá, hogy ennyi vendég részt
vesz ilyen rövid határidővel.

– Ez jó dolog, nem? – Őszintén szólva elképzelésem sem
volt. Nem is tudtam pontosan, ki kapott meghívást a

fogadásra. Csak azt tudtam, hogy vasárnap este lesz,
Gideon városi szállóinak egyikében.

Máskülönben sosem jutottunk volna hozzá a szükséges
helyhez. Scott sosem mondta, de biztos voltam benne,
hogy valaki más rendezvényét az utolsó pillanatban
halasztották el. És a szobák száma, amiket lefoglaltunk,
hogy apa családjának helyet biztosítsunk… Nem is
gondolkodtam mindezen akkor, amikor Gideon
születésnapját választottam az esküvő napjául.

– Igen, nagyszerű. – Anya visszamosolygott, bár kicsit
feszültnek tűnt. Stresszben volt, és emiatt is rosszul
éreztem magam.

– Csodálatos lesz, anya. Lenyűgöző. És mindannyian
annyira boldogok leszünk, hogy az sem fog számítani, ha
valami rosszul sül el. – Elfintorodott, én pedig sietve
folytattam. – De nem fog. A személyzet minden tagja ügyel
majd arra, hogy kiválóan végezze a munkáját. Ez a
nagyfőnökük nagy napja.

– Igen – bólintott, látszólag megnyugodva. – Igazad van.
Igyekezni fognak, hogy minden tökéletes legyen…

– És az is lesz. – Hogyne lenne? Gideon és én már
házasok voltunk, de a születésnapját eddig nem
ünnepeltük közösen. Alig vártam már.

Az okostelefonom üzenet érkezését jelezte. Felvettem és
elolvastam, majd grimaszoltam egyet. A távirányítóért
nyúltam.

– Mi az? – kérdezte anya.
– Nem tudom. Gideon szeretné, ha bekapcsolnám tévét.

– A gyomrom megfeszült, aggodalom vette át az előbb
érzett várakozás helyét. Mennyi mindent kell még
elviselnünk?

Felismertem egy népszerű talkshow kulisszáit.
Megdöbbenésemre Gideon épp leült egy székre egy
asztalnál, amelyet öt női műsorvezető vett körbe,
tapsvihar, füttyszó, bekiabálások kíséretében. A hűségéről
ugyan azt gondoltak, amit akartak, de a nők képtelenek
voltak neki ellenállni. Karizmája milliószor jobban hatott
élőben.

– Istenem! – vett mély levegőt anyám. – Mit művel?
Adtam a készüléknek egy kis hangot.
Ahogy az várható is volt, miután gratuláltak neki a
jegyességünk apropóján, a műsorvezetők azonnal fejest
ugrottak a Rióval és a hírhedt édes hármast ábrázoló
fényképpel kapcsolatos kérdésekbe. Természetesen
gondoskodtak róla, hogy kihangsúlyozzák: nem
mutathatják meg élő adásban, mert ahhoz túlzottan
illetlen. De a nézőket a show weboldalára kalauzolták,
amely megjelent a szalagon is, ami folyamatosan a
képernyő alján futott.
– Ezt nevezem én diszkréciónak! – csattant fel anya. –
Miért szentel ennek még több figyelmet?
Lecsitítottam.
– Van egy terve. – Legalábbis reméltem, hogy van.
Egy a show logóját viselő kávésbögrét tartva mindkét
kezében Gideon elgondolkodó arckifejezéssel ült, amíg a
műsorvezetők egymás szavába vágtak, mielőtt hagyták őt

is megszólalni.
– Egyáltalán szükség van még ilyen legény- és

leánybúcsúkra? – kérdezte az egyik műsorvezető.
– Nos, ezt a kérdést könnyen tisztázom – vágott közbe

Gideon. – Mivel Eva és én a múlt hónapban
összeházasodtunk, és már nem vagyok agglegény, ez nem
is lehetett legénybúcsú.

Egy hatalmas, mögöttük elhelyezkedő képernyőn a
show logójának helyét átvette egy fotó Gideonról, ahogy
engem csókol, miután elmondtuk az esküt.

A lélegzetem az élő műsor közösségének lélegzetével
szinkronban állt el.

– Hűha! – motyogtam. Kiadott minket.
Alig kaptam el a leleplezést követő heves beszélgetést,
túlzottan sokkolt az, amit csinált, és nem tudtam mindent
egyszerre feldolgozni. Gideon nagyon diszkrét férfi volt.
Soha nem adott személyes interjúkat, csak olyanokat,
amik a Cross Industrieszal foglalkoztak.
A rólunk készült fotót egy sor felvétel váltotta, amelyek
ugyanabban az éjszakai klubban készültek, ahol a hosszú
lábú barnák rámásztak. Amikor a közönségre nézett, és
felvetette, hogy némelyikük ismerheti a helyszínt,
felhangzott néhány megerősítő kiáltás.
– Nyilvánvalóan – folytatta, visszafordulva a
műsorvezetőkhöz – nem lehettem egy időben Brazíliában
és New Yorkban. A hírhedtté vált fotót digitálisan
módosították, hogy eltávolítsák róla a klub logóját.
Látható, hogy bele van szőve a VIP-részleg függönyeibe.

Csak a megfelelő programra volt szükség, és néhány
kattintásra, hogy eltűnjön.

– De a lányok ott voltak – vetette közbe az egyik
műsorvezető –, és ami velük történt, ugyancsak valóság.

– Igen. Volt egy életem, mielőtt megérkezett a feleségem
– mondta szenvtelenül. – Ezen sajnos nem tudok
változtatni.

– Neki is volt élete, mielőtt önnel találkozott. Ő az az
Eva, akit egy Six-Ninths-dal emleget. Aranylány.

A műsorvezető nyilvánvalóan egy súgógépről olvasta le
az információt.

– Igen, ő az – erősítette meg Gideon.
A hangja semleges volt. Nem tűnt úgy, mint aki fel van
kavarva. Bár tudtam, hogy a show sosem olyan spontán,
amilyennek tűnik, szürreális volt látni, hogy az életünk
segítségével próbálnak dobni a reggeli nézettségen.
Megjelent egy fotó rólam és Brettről, ahogy az
Aranylány videoklipjének indulását ünnepeltük a Times
Square-en, és a dal egy foszlánya is megszólalt.
– Hogyan érzi magát ezzel kapcsolatban?
Gideon megajándékozta őket ritka mosolyai egyikével.
– Ha dalszerző lennék, én is balladákat írnék róla.
Gideon velem közös brazíliai fotója jelent meg a
képernyőn. Kisvártatva követte egy másik, ami ugyancsak
kettőnkről készült, Westportban, majd egy sor felvétel,
amelyek akkor készültek, amikor a vörös szőnyegen
mentünk végig, különböző jótékonysági esteken.
A tekintete minden egyes fényképen rám tapadt.

– Ó, remek! – mondtam, többnyire magamnak. Anya a
laptopja lekapcsolásával volt elfoglalva. Őszinte, de
tartózkodó, és elég magabiztos ahhoz, hogy ne essen
csorba a legendás Gideon Crosson. És egy rakás fényképet
biztosított nekik, amelyekből válogathattak.

Jó választás volt továbbá egy olyan beszélgetős műsor,
amiben több női műsorvezető volt, akik női témákkal
foglalkoztak. Nem fogják felmenteni az állítólagos
hűtlenség vádja alól, de még csak nem is fognak
köntörfalazni.

A műsorvezetők egyike előrehajolt.
– Kiadnak önről egy könyvet, jól tudom? Amit az ön
korábbi menyasszonya írt.
A képernyőn megjelent Gideon és Corinne fényképe a
Kingsman Vodka-partin. A közönség egy emberként
sóhajtott fel a kép láttán. Csikorgattam a fogaimat.
Corinne lenyűgözően gyönyörű volt, mint mindig, és
rendkívül jól mutattak együtt.
Bíztam benne, hogy a műsorkészítők választották ezt a
fotót Gideon közreműködése nélkül.
– Ami azt illeti, valójában nem ő írja – válaszolt Gideon.
– Olyasvalaki az író, akinek oka van panaszra. Attól
tartok, Mrs. Giroux-t kihasználják, és még csak észre sem
veszi.
– Ezt nem gondoltam volna. Ki a szellemíró? – A nő
közönségre nézett, és gyorsan elmagyarázta, mit is jelent
a kifejezés.
– Nem áll módomban elárulni, ki írja a könyvet

valójában.
A műsorvezető nem engedte el a kérdést.
– De ön ismeri őt? Férfi? Nő? Nem szereti önt?
– Pontosan így van, ahogy mondja.
– Egy exbarátnő? Egykori üzlettárs?
Az a műsorvezető, aki eddig többnyire hallgatott, most

sebességbe kapcsolt.
– Corinne-t illetően… Mondja el nekünk, mi is történt

vele pontosan, Gideon.
A férjem letette a bögrét, amiből épp az előbb kortyolt

egyet.
– Mrs. Giroux és én a középiskolában jártunk

egymással. Egy ideig jegyesek voltunk, de még akkor sem
mozdult semmilyen irányba a kapcsolatunk. Még
éretlenek voltunk, és az igazat megvallva, túl ostobák
ahhoz, hogy tudjuk, mit akarunk.

– Ennyi?
– A fiatalság és bohóság nem igazán érdekes vagy
eladható, igaz? Barátok maradtunk, miután
megházasodott. Sajnálom, hogy úgy érzi, pénzt kell
csinálnia az életünknek abból a szakaszából most, hogy
megnősültem. Jean-François számára ez bizonyára
legalább annyira furcsa, mint nekem.
– Ő a férj, igaz? Jean-François Giroux. Ismeri
személyesen?
Corinne és Jean-François jelent meg a képernyőn
estélyi viseletben valami eseményen. Vonzó pár voltak,
bár a két férfi közti kontraszt egyáltalán nem volt hízelgő

a franciára nézve. Nem tudott versenyre kelni Gideonnal,
de hát ki tudott volna?

Gideon bólintott.
– Az üzlet összeköt minket.
– Beszélt vele ezzel kapcsolatban?
– Nem. Általában egyáltalán nem beszélek róla. – Újra
halvány mosoly játszott az ajkán. – Nemrég házasodtam.
Egyéb dolgokkal foglalom el magam.
Összecsaptam a kezem.
– Igen! Ez az én ötletem volt. Azt mondtam neki,
emlékeztessen folyamatosan mindenkit arra, hogy
Corinne házas, és hogy ő ismeri a férjét. És még
Deannával kapcsolatban is el tudott hinteni ezt-azt. Egész
ügyes volt.
– Tudtad, hogy meg fogja ezt lépni? – kérdezte anyám
elszörnyedve.
Ránéztem, és elfintorodtam, amikor megláttam, hogy
mennyire sápadt. Tekintettel arra, hogy az elmúlt két
hétvégén mennyire lebarnult, a kontraszt elég
aggasztónak tűnt.
– Nem, elképzelésem sem volt. A Giroux-dologról
beszéltünk valamikor régebben. Jól vagy?
Az ujjhegyeit a homlokának szorította.
– Fáj a fejem.
– Tarts ki a műsor végéig, és kerítek neked rá valamit. –
Visszanéztem a tévére, de épp reklámszünetet tartottak.
A fürdőszobai szekrényhez szaladtam, és kezemben egy
apró gyógyszeres üveget rázogatva tértem vissza, majd

meglepve láttam, hogy édesanyám a holmiját pakolja. –
Elmész? Mi lesz az ebéddel?

– Elég fáradt vagyok, Eva. Hazamegyek, és eldőlök egy
kicsit.

– Itt is szundíthatnál egyet, a vendégszobában. –
Gondoltam, ez tetszene neki. Végtére is Gideon
tökéletesen lemásolta a lakásom hálószobájának
kialakítását. Céltalan, mégis figyelmes próbálkozás, hogy
menedéket találjak az otthonában a kapcsolatunk egy
olyan időszakában, amikor nem tudtam, vajon harcolnom
kellene-e, vagy inkább menekülnöm.

Megrázta a fejét, és egy mozdulattal átvetette a vállán
a laptoptáska szíját.

– Semmi bajom, ne aggódj. A legfontosabb dolgokat már
megoldottuk. Majd később hívlak.

Mindkét oldalról megpuszilta az arcomat, majd elment.
Visszasüppedtem a kanapéra, a gyógyszereket letettem
a dohányzóasztalra, és megnéztem Gideon interjújának
hátralevő részét.

12. fejezet

– Mr. Cross! – Scott felállt az asztala mögül. – Ma mégis
bent lesz?

Megráztam a fejem, kinyitottam az irodám ajtaját, és
magam elé engedtem Angust.

– Valamit el kell intéznem, de holnap már bent leszek.
Töröltem az egész napomat, és a találkozókat a hét
második felére halasztottam. Egyáltalán nem terveztem
bejönni, de az az információ, amit Angus akart nekem
átadni, túl kényes volt ahhoz, hogy máshol beszéljük meg.
Egy pillanat múlva be is csuktam az ajtót, az
ablaküveget pedig elsötétítettem, majd követtem Angust,
és ledobtam magam egy székre.
– Elég húzós napok voltak, fiacskám! – mondta, és kissé
elhúzta a száját.
– Hát nincs időm unatkozni – fújtattam fáradtan. – Na
mondja már, mit talált?
Angus előrehajolt.
– Egy kicsivel többet, mint az elején. Itt egy házassági
anyakönyvi kivonat egy nem létező szülővárosban.
Jackson Tramell halotti anyakönyvi kivonata, amelyen

Lauren Kittrie mint házastárs van feltüntetve. Az esküvő
után alig egy évvel halt meg.

Leragadtam a legfontosabb információnál:
– Lauren hazudott volna a származásáról?
Bólintott.
– Nem nehéz ilyesmit elintézni.
– Na de miért? – Ránéztem, és láttam, hogy megfeszül
az állkapcsa. – Van még valami?
– A halál oka nem ismert – mondta csendben. – Jackson
golyót kapott a jobb halántékába.
Felegyenesedtem.
– Nem tudták eldönteni, hogy öngyilkosság volt-e vagy
gyilkosság?
– Úgy van. Nem lehetett egyértelműen kideríteni.
Még több kérdés válaszok nélkül, és a legfőbb rejtély,
hogy vajon Laurennek volt-e köze az egészhez.
Valószínűleg egy helyben toporgunk.
– Baszki! – kaptam a fejemhez. – Egy fotóra lenne
szükség, az isten szerelmére!
– Már régen történt, Gideon. Huszonöt évvel ezelőtt.
Talán valaki emlékezne rá a szülővárosából, de hát nem
tudjuk, az hol van.
Leengedtem a kezem, és ránéztem.
A hanghordozásából tudtam, mire akar kilyukadni.
– Lehetséges, hogy valaki elsimította az ügyet?
– Elképzelhető. De az is lehet, hogy a Jackson halálával
kapcsolatos rendőrségi aktákat elkeverték az évek során.
– Ezt maga sem hiszi el!

Egyetértése jeléül megrázta a fejét.
– Találtam egy csajt, aki adóhatósági alkalmazott, és
Lauren Kittrie Tramellt kereste. Kikérdezte Monica
Diecket, aki azt mondta, hogy egykori sógornőjét évek óta
nem látta, és hogy úgy tudja, Lauren már meghalt.
Ráztam a fejem, próbáltam megérteni, de nem jutottam
semmire.
– Monica félt, öregem! Amikor meghallotta Lauren
nevét, olyan fehér lett, mint a fal.
Fölálltam, és járkálni kezdtem.
– Mi a fasz ez az egész?! Ezzel egyáltalán nem jutunk
közelebb az igazsághoz.
– Van még valaki, aki tudhatja a választ.
Megálltam egy pillanatra.
– Eva anyja.
Bólintott.
– Őt meg lehetne kérdezni.
– Jézusom! – bámultam rá. – Én csak biztonságban
akarom tudni a feleségem. Hogy ebből egyáltalán semmi
ne jelentsen rá veszélyt.
Angus arcvonásai ellágyultak.
– Amit Eva anyjáról tudtunk, az az, hogy mindig a
lánya védelme volt számára az elsődleges. Nem hiszem,
hogy Evát veszélybe sodorná.
– Az ő védelme éppenséggel az én dolgom. Ez a nő már
isten tudja, mióta követi Eva minden mozdulatát. Azt
feltételeztem, hogy Nathan Barker miatt volt. De ő talán
csak az egyik oka volt. Lehet, hogy van más is a dologban.

– Raúl és én már egy ideje módosított protokoll alapján
dolgozunk.

Beletúrtam a hajamba. A biztonsági feladataik mellett
ráadásul még Anne problémájával is foglalkoztak, meg
kellett tudniuk, hogy a bátyjának milyen felvételei
vannak rólam, megpróbálni azonosítani a fényképészt,
aki rólam készített képet, és megfejteni Eva anyjának a
rejtélyét. Tudtam, hogy még a pluszemberekkel számolva
is túl voltak terhelve.

Az én biztonsági részlegem mindig csak az én
ügyeimmel foglalkozott. Most, hogy Eva is bekerült az
életembe, gyakorlatilag megduplázódtak a feladataik.
Angus és Raúl már hozzászokott a váltott műszakhoz, bár
az utóbbi időben mindketten szünet nélkül dolgoztak.
Minden támogatást megkaptak, amire igényük volt, de
amire még szükségük volt, az egy biztonsági főnök – vagy
talán kettő. Olyan szakemberek, akiknek kizárólagos
felelőssége Eva biztonsága, és akikben olyannyira
megbízhatok, mint a már meglévő csapatomban.

Időre volt szükségem ahhoz, hogy ezt mind elintézzem.
Mindent a helyén akartam tudni, mire Evával
visszatérünk a nászutunkról.

– Köszönöm, Angus! – Mélyen felsóhajtottam. –
Menjünk a tetőtéri lakásba! Most Evával akarok lenni.
Egy kis alvás után majd kitalálom, hogyan tovább.

– Miért nem mondtad el nekem?
Miközben ledobtam a ruháimat, Evára néztem:

– Azt hittem, tetszeni fog a meglepetés.
– Hát ja. De mégis. Ez marha nagy volt!
Elmondhatom, hogy boldog volt az interjú miatt. Erre
utalt az is, ahogy fogadott engem, amikor hazaértem.
Gyorsan beszélt és ugrabugrált, ami, jobban
belegondolva, nem sokban különbözött Mázli
viselkedésétől, aki berohant az ágy alá, majd kigurult
onnan, és boldogan csaholt.
Ahogy kiléptem a bokszeremben a gardróbszobából,
rávetettem magam az ágyra, és elnyújtóztam. Istenem, de
fáradt voltam! Még ahhoz is túl fáradt, hogy kacérkodjak
a gyönyörű feleségemmel, aki pedig imádnivalóan nézett
ki a vállpánt nélküli cuccban. Bár biztosan fel tudnék
nőni a feladathoz, ha kikezdene velem.
Eva leült az ágyra, és előrehajolt, hogy segítsen
Mázlinak, aki megpróbált felkapaszkodni, de nem sikerült
neki. Egy pillanat múlva már a mellkasomon nyüszített,
tiltakozásul, amiért nem hagyom, hogy összenyálazza az
államat.
– Hékás, jól van már! Én is szeretlek, mégsem nyalom
össze a pofidat!
Erre ugatott egyet. Eva nevetett, és ledőlt a párnájára.
És akkor hasított belém a felismerés: ez az én
otthonom! Úgy éreztem, mint még sohasem azelőtt. Apám
halála óta sehol sem éreztem igazán otthon magam. De
most visszatért ez az érzés, jobban, mint valaha.
Mázlit a hasamra toltam, és a feleségem felé fordultam.
– Hogy mentek a dolgok anyáddal?

– Azt hiszem, jól. Nagyjából készen állunk a
vasárnapra.

– Azt hiszed?
Megvonta a vállát.
– Fejfájása támadt az interjúd közben. Mintha
felzaklatta volna valami.
Néztem őt.
– Mi miatt?
– Amiatt, hogy személyes dolgokról beszéltél a tévében.
Nem tudom. Néha én sem értem őt.
Eszembe jutott az, amikor Eva arról mesélt nekem,
hogyan vitáztak Corinne könyvéről és a közösségi
médiáról. Monica óva intette őt ettől a lépéstől, mondván,
hogy a magánéletet tiszteletben kellene tartani.
Akkoriban én is egyetértettem Eva anyjával, és a mai
interjú után továbbra is a pártját fogom. De annak
fényében, milyen keveset tudok Monica személyéről,
valószínűnek tűnik, hogy Eva anyját inkább a saját
magánélete érdekelte. Az egy dolog, amikor a helyi
lapokban megjelenik valami rövid cikk, az viszont más,
amikor az egész világ figyelmét keltjük fel.
Eva a tekintetét az anyjától örökölte, és részben a
viselkedését is. Neki is Tramell volt a neve, ami egy
érdekes melléfogás. Sokkal jobban álcázhatta volna
magát, ha Viktor vezetéknevét kapja. Talán valaki kutat
Monica után. Ha csak annyit tudnak, amennyit én, és
látják Eva arcát a tévében, már nyomon is vannak.
Kalapálni kezdett a szívem. Veszélyben van a

feleségem? Elképzelésem sem volt, Monica mi elől
bujkálhat.

– Ó! – Eva felegyenesedett. – Nem is mondtam… van
ruhám!

– Jesszusom! A szívbajt hozod rám! – Mázli kihasználta
riadt állapotomat, felugrott, és vadul nyalogatni kezdett.

– Ne haragudj! – Eva felkapta a kiskutyát, ezzel
megmentve engem. Keresztbe tett lábakkal ült mellettem,
és az ölébe vette Mázlit. – Ma felhívtam apámat. A nagyi
megkérdezte, hogy szeretném-e viselni az ő esküvői
ruháját. Apa küldött egy képet róla, de olyan sokáig
sínylődhetett a ruhatárban, hogy nem sok mindent
tudtam kivenni belőle. Aztán beszkennelt egy fényképet,
amin a nagyi viseli a ruhát az esküvőjén, és tökéletesen
néz ki! Pont olyan, amilyenről álmodtam!

Megdörzsöltem a mellkasom, és elmosolyodtam. Hogyne
lennék elragadtatva, amikor ennyire izgatott lett attól,
hogy újból elveszem feleségül?

– Örülök, angyalka!
A szeme csillogott az örömtől.
– A dédmamám csináltatta neki a nővérei segítségével.
Ez egy családi ereklye, hát nem tök jó?
– Kivételesen tök jó!
– Ugye? És nagyjából egyezik a magasságunk.
A fenekemet és a mellemet is erről az ágról örököltem.
Lehet, hogy nem is kell átszabni a ruhát.
– Imádom a fenekedet és a melledet!
– Te megszállott! – rázta a fejét. – Úgy érzem, apám

rokonainak tetszeni fog, ha ebben látnak. Eddig
aggódtam, hogy talán kellemetlenül érzik majd magukat,
de most, hogy ez a ruha lesz rajtam, biztosan úgy érzik
majd, igazából miattuk is van ez az egész. Nem gondolod?

– Egyetértek – intettem neki az ujjammal. – Gyere ide!
A szemembe nézett.
– Úgy nézel…
– Úgy?
– Még mindig a fenekemre és a mellemre gondolsz?
– Állandóan. De most egy csók is megteszi.
– Hmm. – Odahajolt hozzám, és felkínálta a száját.
Megragadtam a tarkóját, magamhoz húztam, és
megkaptam, amire szükségem volt.

– Lenyűgöző, fiam!
Az utcáról nézek fel a Crossfire-ra, de amikor meghallom

apám hangját, odafordulok.
– Apa!
Úgy van öltözve, ahogy én, sötét háromrészes öltönybe.

Burgundi színű a nyakkendője, akárcsak a mellényzsebbe
hajtott zsebkendő. Ugyanolyan magasak vagyunk, és ez egy
pillanatra meghökkent engem. Hogy miért vagyok
meglepve? A válasz itt motoszkál a fejemben, de nem tudok
rájönni.

Átkarolja a vállamat.
– Felépítettél egy birodalmat. Büszke vagyok rád!
Mély levegőt veszek. Nem is vettem észre, mennyire
szükségem volt rá, hogy ezt halljam tőle.

– Köszönöm!
Szembefordult velem.
– És megházasodtál. Gratulálok!
– Gyere velem a tetőtéri lakásba, és ismerd meg a
feleségemet!
Ideges vagyok. Nem szeretném, hogy nemet mondjon.
Annyi mindent el akarok még mondani neki, és soha nincs
rá időnk. Csak néhány perc itt vagy ott, néha egy rövid,
felszínes szóváltás. És Evával az oldalamon már lenne
bátorságom elmondani, amit muszáj.
– Imádni fogod. Bámulatos nő!
Apám elvigyorodott.
– Csodálatos! Szeretnék egy fiúunokát. És egy lányunokát
is.
– Hűha! – nevettem. – Ne szaladjunk ennyire előre!
– Az élet gyorsan lepereg, fiam! Mire ráeszmélsz, már
vége. Ne vesztegesd az időt!
Próbálom lenyelni a torkomban lévő gombócot.

– Neked is lehetett volna még több időd…
De nem is ezt akarom neki mondani. Meg akarom

kérdezni tőle, hogy miért adta fel, miért dobta be a
törülközőt. De félek a választól.

– A világ összes ideje is kevés lett volna nekem ahhoz,
hogy felépítsem ezt. – Újra felnézett a Crossfire-ra. Úgy néz
ki, mintha a földből kinőve a végtelenségbe tartana, optikai
csalódás egy piramissal a tetején. – Nagyon sok munka kell
ahhoz, hogy ezt mind megtartsd. Akárcsak a házasságodat.

Tulajdonképpen az egyiket a másik elé kell majd helyezned.
Gondolkodom ezen. Igaz volna? Megrázom a fejem.
– Együtt fogjuk megtartani.
Ahogy megpaskolja a vállamat, érzem, amint megremeg

alattam a föld. Először alig érezhető, aztán egyre erősödik,
a poharak elkezdenek potyogni körülöttünk. Elszörnyedve
nézem, ahogy a távoli csúcs egyszer csak szétrobban,
megremeg az egész épület, és a nyomástól kitörnek az
ablakok.

Erősen zihálva ébredtem, a mellkasomon nyomást
éreztem, valami meleg szőröset. Ahogy kinyitottam
szemem, láttam, hogy Mázli nyafogva mászik fel rám.

– Jézusom! – Felültem, és hátrasimítottam a hajam.
Eva mellettem aludt, összegömbölyödve, kezét az arca
alá téve. Mögötte, az ablakon kinézve láttam, ahogy
gyorsan halványul a nap fénye. Az órára pillantottam,
már elmúlt délután öt óra. Negyedre állítottam az
ébresztőt, ezért most az okostelefonom után nyúltam,
hogy kikapcsoljam.
Mázli a fejével böködni kezdte a karomat. Felvettem, és
a szemem elé tartottam.
– Megint megcsináltad!
Rémálomból ébresztett fel. A franc se tudja, hogy vajon
tudatosan csinálja ezt, vagy sem. Bárhogy is, hálás voltam
érte. Megsimogattam, és kisurrantam az ágyból.
– Felkelsz? – kérdezte Eva.
– Dr. Petersenhez kell mennem.

– Ja, igen. El is felejtettem.
Szívesen kihagynám ezt a találkozót, de mivel Eva és én
hamarosan nászútra megyünk, egy hónapig nem látnám
a dokit. Nehezen bírnám ki addig.
Letettem Mázlit a földre és lassan elindultam a
fürdőszoba felé.
– Hé! – kiáltott utánam Eva. – Áthívtam Christ ma
estére vacsorára.
Hosszú lépteim tétovává váltak. Megfordultam, és
ránéztem.
– Ne nézz így rám! – Felült és megdörzsölte a szemét. –
Magányos, Gideon. Egyedül él, a családja nélkül. Nehéz
időket él meg. Azt találtam ki, csinálok valami egyszerűt
vacsorára, aztán megnézhetnénk egy filmet. Talán egy
időre el tudnánk terelni a figyelmét a válásról.
Sóhajtottam. Ez az én feleségem. Mindig szárnyai alá
veszi az elesetteket. Nem véletlen, hogy ő az a nő, akibe
beleszerettem.
– Rendben.
Elmosolyodott. Már csak ezért a mosolyért is megérte.

– Épp most néztem meg az interjúját – mondta dr.
Petersen, ahogy helyet foglalt a karosszékében. –
A feleségem szólt róla, és sikerült elcsípnem az interneten.
Jól csinálta, élveztem!

Felhúztam a nadrágom lelógó szárát, és belesüppedtem
a kanapéba.

– A szükséges rossz, de egyetértek, jól ment.

– Eva hogy van?
– Úgy érti, hogy mit szólt, amikor a képet meglátta?
Dr. Petersen elmosolyodott.
– El tudom képzelni a reakcióját. És hogy van most?
– Jól van. – Még mindig beleremegek, ha arra gondolok,
milyen rettenetesen rosszul volt. – Jól vagyunk.
Ez nem változtat azon a tényen, hogy még mindig
dühbe gurulok, ahányszor csak erre gondolok. Az a fotó
már hónapok óta megvolt. De miért tartogatták, és miért
csak most hozták nyilvánosságra? Májusban is lehetett
volna belőle hír.
Az egyetlen válasz, amit el tudok képzelni, az, hogy
fájdalmat akartak okozni Evának. Talán elválasztani és
megalázni minket.
Valaki fizetni fog ezért. Amint a végére járok,
megtudják majd, milyen pokoli érzés. Szenvedni fognak,
ahogy Eva és én szenvedtünk.
– Eva és ön is mindketten azt mondják, hogy jól
alakulnak a dolgok. Ez pontosan mit jelent?
Leengedtem a vállam, hogy enyhítsek a feszültségen.
– Mi… összetartunk. Most megvan a stabilitás, ami
azelőtt nem volt.
Letette a tabletjét a kartámaszra, és találkozott a
tekintetünk.
– Mondjon egy példát!
– Ez a fotó egy jó példa. Volt idő, amikor egy ilyen
fénykép feldúlta volna a kapcsolatunkat.
– És ez most más.

– Nagyon más. Mielőtt elmentem volna, megbeszéltük
Evával, hogy a legénybúcsúm Rióban lesz. Ő féltékeny
típus. Mindig is az volt, de én nem bánom.
Tulajdonképpen tetszik is. Csak azt nem szeretem, ha
emiatt emészti magát.

– A féltékenység a bizonytalanságból ered.
– Akkor másképp mondom. Védi a tulajdonát. Én hozzá
sem érek majd másik nőhöz egész hátralevő életem során,
és ő ezt tudja. De nagyon élénk a fantáziája. És ez a fotó
jelenítette meg mindazt, amitől mindig is tartott.
Dr. Petersen hagyta, hogy én beszéljek, de egy
pillanatra elállt a szavam. Ki kellett vernem ezt a képet a
fejemből, és vele a dühöt, amit okozott, mielőtt folytattam
volna.
– Eva több ezer mérföldre volt, amikor ez az átkozott
dolog felkerült a netre, és nekem nem volt semmim,
amivel tisztázni tudtam volna magam. Csak a szavam volt,
és ő hitt nekem. Kérdések nélkül. Kétkedés nélkül.
A lehető legjobban próbáltam neki elmagyarázni, és ő az
igazságként fogadta el azt.
– Ez meglepte önt.
– Igen… Tudja, most, hogy beszélek róla, talán nem is
lepett meg.
– Nem?
– Mindkettőnknek kemény percek voltak, de nem
csesztük el. Olyan volt, mintha tudtuk volna, hogy kell
rendbe hozni a dolgokat kettőnk között. És tudtuk, hogy
sikerülhet, kétség sem férhetett hozzá.

Nyájasan mosolygott.
– Ön nagyon őszinte. Az interjú alatt is és most is.
Megvontam a vállam.
– Elképesztő, hogy egy férfi mit meg nem tesz akkor,
amikor elveszítheti azt a nőt, aki nélkül nem tudna élni.
– Azelőtt mérges volt rá az ultimátum miatt. Sértődött.
Még mindig az?
– Nem – válaszoltam habozás nélkül, habár sosem
felejtem el, milyen érzés volt, amikor kikényszerítette,
hogy egy darabig külön éljünk. – Ha azt akarja, hogy
beszéljek, hát beszélek. Nem számít, hogy miket vágok a
fejéhez, hogy milyen hangulatban vagyok olyankor, vagy
hogy milyen szörnyen is érzi magát, miután
végighallgat… Megbirkózik ezzel. És még jobban fog
szeretni.
Hangosan elnevettem magam, és meglepődtem, milyen
spontán érzelemkitörésem volt.
Dr. Petersen felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott.
– Még sohasem hallottam így nevetni.
Meghökkenve ráztam a fejem.
– Ne szokjon hozzá!
– Ó, nem is tudom. Több beszéd, több nevetés. Tudja, az
egyikből következik a másik.
– Attól függ, ki beszél.
Szeméből melegség és együttérzés sugárzott.
– Akkor hagyta abba a beszédet, amikor az anyja már
nem hallgatta meg.
Lehervadt a mosolyom.

– Azt mondják, a tettek beszéljenek a szavak helyett –
folytatta –, de nekünk még mindig szükségünk van a
szavakra. Szükségét érezzük, hogy beszéljünk, és annak
is, hogy meghallgassanak minket.

Rámeredtem, és a szívverésem érthetetlen módon
felgyorsult.

– A felesége meghallgatja önt, Gideon. És hisz is
magának.

Előrehajolt.
– Én is meghallgatom, és hiszek magának. Szóval ön
újra beszélni kezdett, és másfajta visszajelzéseket kap. Ez
megnyit dolgokat, nemde?
– Úgy érti, engem nyit meg.
Bólintott.
– Magát. A szeretet és az elfogadás felé. A barátság felé.
A bizalom felé. Valójában ez egy teljesen új világ.
Hátranyúltam, és megdörzsöltem a tarkómat.
– Most mihez kezdjek?
– Kezdetnek a több nevetés is megteszi. – Dr. Petersen
mosolyogva hátradőlt, és újra a kezébe vette a tabletjét. –
A többit majd kitaláljuk.

Amikor beléptem a penthouse előterébe, Nina Simone és
Mázli hangját hallottam. Jó érzés volt. A kiskutya az ajtó
túloldaláról ugatott, őrülten kaparászva. Magamban
elmosolyodtam, elfordítottam a kilincset, leguggoltam, és
elkaptam a kis tekergőző testét, amint kipréselte magát a
résen.

– Hallottad, hogy jövök, igaz? – Felálltam, és a
mellkasomon ringattam, és megengedtem neki, hogy
megnyalja az államat, miközben a hátát simogatom.

Épp időben léptem be a nappaliba, hogy lássam, amint
nevelőapám feltápászkodik a földről, ahol addig üldögélt.
Szívélyes mosollyal és még inkább szeretetteljes
tekintettel köszöntött engem, de azután visszafogta
magát, és arckifejezése komorabbá vált.

– Szervusz! – üdvözölt, és közelebb lépett hozzám.
Farmer és rövid ujjú póló volt rajta, de a cipőjét már
levette, így látható volt a fehér zoknija, a lábujjaknál
piros szövéssel. Hullámos haja, amelynek kopott
egypennys színe volt, olyan hosszúra nőtt, mint még soha,
és pár napos borosta borította az állát.

Nem mozdultam. Kavarogtak bennem a gondolatok.
Egy pillanatra Chris úgy nézett rám, ahogy dr. Petersen.
Ahogy Angus.

Ahogyan álmaimban apám. Nem voltam képes ránézni,
letettem Mázlit, és vettem egy mély lélegzetet. Amikor
felegyenesedtem, láttam, hogy Chris a kezét nyújtja felém.

Csipetnyi tudatosság is volt abban, ahogy elnéztem
Chris válla felett, megláttam Evát a konyhaajtóban. Puha,
gyengéd, szeretetteljes volt a mosolya.

Chrisszel kapcsolatban valami gyökeresen
megváltozott. Laza köszöntése arra emlékeztetett engem,
amilyen évekkel ezelőtt volt. Volt idő, amikor nem volt
velem formális. Inkább szeretettel tekintett rám. Azért
hagyta abba, mert én mondtam neki. Nem ő az apám.

Soha nem is léphetne a helyére. Végül is készen kapott
anyámmal, amikor beleszeretett. Nem volt szükségem rá,
hogy úgy tegyen, mintha kurvára érdekelné, mi van
velem.

Úgy tűnik, inkább azt színlelte, hogy nem érdekli.
Megragadtam a kezét, magamhoz húztam egy gyors
ölelésre, határozottan, de óvatosan meglapogattam a
vállát, majd elengedtem. Ő viszont tovább ölelt engem,
mire én lemerevedtem és Eva felé tekintettem.
Mutatta, hogy töltene nekem egy italt, majd tényleg
töltött is.
Chris elengedett, hátrébb lépett, és megköszörülte a
torkát. Aranykeretes szemüvege mögött könnyektől
csillogott a szeme.
– Laza kedd? – kérdezte nyersen, miközben a
farmeromat és a pólómat méregette. – Túl sokat melózol.
Különösen úgy, hogy egy ilyen aranyos kiskutya és egy
gyönyörű feleség vár haza.
A felesége meghallgatja önt, Gideon. És hisz magának. Én
is meghallgatom, és hiszek magának.
A nevelőapám is hitt nekem. És ez bizony sokba került
neki. Láttam, milyen fájdalommal élt együtt, mert valaha
én is éreztem hasonlót. Amikor Evával különváltunk,
olyan voltam, mint egy zombi, és még fiatal volt a
kapcsolatunk. Chris pedig több mint két évtizede vette el
anyámat.
– Időpontom volt a terapeutámnál – mondtam neki.
Idegenül hatottak számomra ezek a hétköznapi szavak,

mintha egy beszédkényszeres bolond szólt volna belőlem.
Nagy nehezen nyelt egyet.
– Beszélgetsz valakivel. Ez nagyon jó, Gideon. Örömmel

hallom.
Eva megjelent egy pohár borral a kezében. Átnyújtotta

nekem, felemelte az arcát, és csókra kínálta a száját.
Megcsókoltam, ajkamat egy hosszú, édes pillanatig az
övéhez érintettem.

– Éhes vagy? – kérdezte, amikor elengedtem.
– Éhen halok.
– Akkor gyere!
Stíröltem, amikor előreindult a konyhába,
megcsodáltam, ahogy a halásznadrágban kidomborodott
buja feneke. Mezítláb volt, szőke haja lágyan hintázott a
válla körül. A szájfényen kívül nem volt rajta smink, és
lélegzetelállítóan nézett ki. A bárpultnál terített nekünk,
Chrisnek és nekem az egyik oldalon, ahol a bárszékekre
ültünk, ő pedig a másik oldalon állva maradt, úgy evett.
Lazának és könnyednek tűnt, csakúgy, mint a hangulat,
amelyet kialakított.
Három hosszúkás gyertya citrus és fűszerek illatával
árasztotta el a levegőt. A vacsora sült húsos saláta volt
gorgonzolával, lila hagymával, piros és sárga édes
paprikával és savanyú szósszal. A fokhagymás vajba
mártott ropogós kenyér meleg maradt a szalvétával bélelt
kosárkában, míg a borkitöltőben vörösbor várta, hogy
megtöltsük vele a poharainkat.
Néztem, ahogy Eva lágyan ringatózik a zenére,

miközben eszik, és Chrisszel beszélget az Outer Banksen
lévő tengerparti házról. Egy pillanatra eszembe jutott,
milyen volt a tetőtéri lakásban, mielőtt Eva beköltözött. Az
a hely volt, ahol laktam, de nem neveztem volna az
otthonomnak. Amikor megvettem, talán sejthettem, hogy
ő majd ide fog költözni. Aztán vártam rá, mert szükségem
volt rá, hogy valaki életet leheljen ebbe a kéglibe.

– A húgod eljön velem a holnapi vacsorára – mondta
Chris. – Már nagyon izgatott miatta.

Eva a homlokát ráncolta.
– Miféle vacsorára?
Chris felhúzta a szemöldökét.
– Ahol a férjedet kitüntetik a jótékonykodásaiért.
– Tényleg? – kérdezte elkerekedett szemmel. – Beszédet
is mondasz?
Vidáman válaszoltam:
– Hát azt általában elvárják, igen.
– Hé! – Felugrott, és tapsikolni kezdett, mint egy
pomponlány. – Imádom hallgatni, ahogy beszélsz!
Ezúttal, úgy hiszem, szívesen teszem, figyelembe véve,
hogy egyfajta dugjálmeg-pillantást véltem felfedezni a
szemében.
– Alig várom, hogy lássam Irelandet! – mondta. – Puccos
féle?
– Igen.
– Ez nem semmi! Szmokingban mondasz beszédet! –
dörzsölte a tenyerét.
Chris nevetett.

– Világos, hogy a feleséged a legnagyobb rajongód.
Eva rákacsintott.
– Kétségtelenül!
Ízlelgettem a boromat, mielőtt lenyeltem volna.
– A határidőnaplónkat szinkronizálni kell a telóddal,
angyalka!
Eva a homlokát ráncolta.
– Nem hinném.
– Majd én megnézem.
Chris hátradőlt a széken, poharát a mellkasához
emelte, és felsóhajtott:
– Hát ez csodás volt, Eva! Köszönjük!
Legyintett.
– Csak egy kis saláta. De örülök, hogy ízlett!
A tekintetem a nevelőapámat fürkészte. Azon őrlődtem,
vajon mondanom kellene-e valamit. Most jól mentek a
dolgaink. A változás néha elcseszheti a jó dolgokat.
– Ezt gyakrabban kéne megismételnünk – szaladtak ki
a szavak a számon, mielőtt észbe kaphattam volna.
Chris rám nézett, majd lefelé tekintett a poharára.
Megköszörülte a torkát.
– Én is szeretném, Gideon – pillantott rám. – Bármikor
elfogadom a meghívást!
Bólintottam. Lecsúsztam a székről, megfogtam a
tányérját és az enyémet, és a mosogatóhoz vittem.
Eva is jött az övével. Tekintetünk találkozott, és ő rám
mosolygott. Aztán Chrishez fordult:
– Bontsunk ki még egy üveg bort!

Két hétre készen van az időbeosztásunk, hacsak nincs
valami előre nem látható dolog, korán fogunk végezni.

– Nagyszerű! – Felálltam, és kezet ráztam a
projektmenedzserrel. – Nagyon jó munkát végez, Leo!

Az, hogy a tervezettnél hamarabb fogjuk megnyitni az
új Crosswinds-szállodát, rengeteg előnnyel jár, nem
utolsósorban azért, mert a szükségszerűen elvégzendő
végső ellenőrzés alkalmával egyúttal egy kicsit
lazíthatunk is a feleségemmel.

– Köszönöm, Mr. Cross! – Összegyűjtötte az anyagait, és
felegyenesedett. Leo Aigner köpcös ember volt, ritkuló
szőke hajjal és széles mosollyal. Szorgalmas volt, mindig
szigorúan ragaszkodva a kijelölt határidőkhöz, és amikor
csak lehetett, felgyorsítva a munkafolyamatokat.

– Egyébként gratulálok! Úgy hallottam, a közelmúltban
megházasodott.

– Igen. Köszönöm!
Kikísértem az irodám ajtajáig, majd amikor elment,
rápillantottam az órámra. Úgy volt, hogy Eva délre jön
ebédelni a Crossfire-be Markkal és a jegyesével,
Stevennel. El akartam csípni, ha már a közelben van.
Szükségem volt arra, hogy kikérjem a véleményét
valamivel kapcsolatban, amivel egész nap bíbelődtem.
– Mr. Cross! – Scott állt az ajtóban.
Kérdően néztem rá.
– Deanna Johnson már fél órája várja önt a recepción.
Mit mondjak Cherylnek?
Evára gondoltam.

– Mondja meg neki, hogy küldje be Ms. Johnsont!
Miközben vártam, küldtem egy üzenetet a
feleségemnek. Szakíts egy kis időt rám, mielőtt elmész a
Crossfire-ből! Valamit kérdeznem kell tőled.
Személyes találkozó? – írta vissza. – Már megint a
fenekemen és a mellemen jár az eszed?
Mindig – válaszoltam.
Így talált rám Deanna, ahogy a telefonomra vigyorgok.
Amikor belépett, én felnéztem, és minden jókedvem
rögvest odalett. Fehér nadrágkosztümöt viselt, vastag
aranylánc lógott a nyakában; látszott, hogy kínosan ügyel
a kinézetére. Sötét haja hullámokban omlott az arcába és
a vállára, és a sminkje meglehetősen erősre sikerült.
Az asztalomhoz sétált.
– Ms. Johnson! – Félretettem a telefont, és
belehuppantam a fotelembe, még mielőtt ő leült volna. –
Nincs sok időm.
Összeszorította a száját. A táskáját a legközelebbi
székre dobta, és állva maradt.
– Exkluzív képeket ígértél nekem az esküvődről! – Mivel
eszembe jutott, hogy cserébe én mit szedtem ki belőle,
megnyomtam a gombot, amely becsukta az irodám
ajtaját.
Rátette a kezét az asztalomra, és odahajolt. – Én
minden információt átadtam neked Eva és Brett Kline
szexvideójáról. Az egyezségünk a részemről teljesítve!
– Miközben meggyőzted Corinne-t, hogy mondjon el
mindent, és megírhasd a könyvedet rólam.

Valami átfutott az agyán.
– Gondolod, hogy csak blöfföltem az interjú alatt? –
kérdeztem, miközben hátradőltem, és összekulcsoltam az
ujjaimat. – Hogy nem tudtam, hogy te írod rólam azt a
könyvet?
– Ennek semmi köze a mi egyezségünkhöz!
– Valóban nincs?
Deanna erőteljes mozdulattal eltolta magát az
asztalomtól.
– Istenem, de egy önelégült faszkalap vagy! Magadon
kívül mindenkit leszarsz!
– Ahogy mondod. Ami felveti a kérdést: miért bíznál
meg bennem, hogy én is teljesítem a részem?
– Mert teljesen hülye vagyok. Azt hittem, őszinte voltál,
amikor bocsánatot kértél.
– Igen, őszinte voltam. Nagyon sajnálom, hogy
megdugtalak.
Düh és szégyenérzet látszódott a tekintetén.
– Utállak! – sziszegte.
– Tisztában vagyok vele. Természetesen jogod van
hozzá, de azt javaslom, gondold át még egyszer, mielőtt
bosszút forralnál ellenem vagy a feleségem ellen! –
Felálltam. – Most szépen kisétálsz azon az ajtón, és én
elfelejtem, hogy valaha léteztél – újfent. Ne akard, hogy
gondoljak rád, Deanna! Nem tetszene az, amire
gondolnék.
– Egy vagyont kereshettem volna azzal a
szexkazettával! – vádolt meg. – És nagyon csinos kis

összeget fizettek volna nekem, hogy megírjam azt a
könyvet. Az esküvői képekkel is kereshettem volna egy
csomó pénzt. És most mim van? Elvettél tőlem mindent.
Kurvára sokkal tartozol nekem!

Felhúztam a szemöldököm.
– Most már nem akarják, hogy megírd azt a könyvet?
Milyen érdekes!
Fölegyenesedett. Láthatóan összeszedte magát.
– Corinne nem tudott… rólunk.
– Na, tisztázzuk! Köztünk nem volt semmi. – A mobilom
pittyent; egy üzenet Raúltól, amiben tudatta, hogy
mindjárt ideérnek Evával. Odamentem a fogashoz. – Te
dugni akartál, és én megdugtalak. Ha viszont engem
akartál, nos… Én nem vagyok felelős azért, hogy túlzottak
az elvárásaid.
– Te semmiért nem vállalsz felelősséget! Te csak
kihasználod az embereket!
– Te is használtál engem. Hogy megdöngesselek. Meg
hogy megpróbáld felhizlalni a bankszámládat. –
Bebújtam a zakómba. – És ami a pénzügyi veszteségeidet
illeti, a feleségem azt javasolta, hogy kínáljak neked
állást.
Sötét szeme elkerekedett.
– Te szórakozol velem?
– Én is ezt kérdeztem tőle. – Fogtam a mobilomat, és
belecsúsztattam a zsebembe. – De ő komolynak tűnt,
úgyhogy él az ajánlatom. Ha érdekel a dolog, Scott
összehoz valakivel a HR-en.

Elindultam az ajtó felé.
– Kitalálsz egyedül is.

Fölösleges volt lemennem az előcsarnokba. Evának
ebédmeghívása volt, és az a néhány szó, amit váltani
tudnék vele, nem érne fel egy valamirevaló beszélgetéssel.

Viszont látni akartam. Megérinteni csak egy pillanatra.
Emlékeztetni magam arra, hogy az a férfi, aki akkor
voltam, amikor olyan nőket keféltem, mint Deanna, már
nem létezik. Soha többé nem fog kavarogni a gyomrom a
szex illatától, és nem kell többé véresre sikálnom magam
a zuhany alatt.

A biztonsági kapukon haladtam át az előcsarnokban,
amikor Raúl bekísérte Evát a forgóajtón, majd visszaállt a
posztjára odakint. A feleségem egy borvörös egyrészes
ruhát viselt, és olyan szédítően magas sarkú cipőt, hogy
nem is értettem, hogyan tud megállni a lábán.
Napbarnított vállát alig takarta a vékony vállpánt, és
arany fülbevaló lógott a fülében. A napszemüveg
kitakarta az arca egy részét, s így a figyelmet a telt ajkára
vonzotta, amelytől néhány órával ezelőtt felállt a farkam.
Egy bézs retikül volt a kezében, és csábosan ringó csípővel
vonult át az aranyozott márványpadlón.

Hátrafordultak a fejek, ahogy elsétált. Néhány tekintet
hosszan időzött rajta, megcsodálva a seggét.

Mit gondolnának, ha tudnák, hogy legbelül még mindig
krémes az ondómtól? Hogy az én szám szívogatásának
köszönhetően a mellbimbói még mindig érzékenyek, és a

farkam ki-be csúszkálása miatt tökéletes kis puncijának a
húsos szeméremajkai még mindig meg vannak duzzadva?

Tudtam, mire gondolok. Enyém. Mind az enyém.
Mintha megérezte volna a hevét e csendes
vágyakozásnak, felém fordult, és meglátta amint felé
tartok. Nyíltak az ajkai. Néztem, ahogy a mellkasa mozdul
a gyors levegővétel miatt.
Én is, angyalka. Mint egy gyomros, minden egyes
alkalommal.
– Nagyfiú!
Mindkét kezemmel megragadtam a csípőjét, magamhoz
szorítottam, nyomtam egy csókot a homlokára, s közben
magamba szívtam a kölnije illatát.
– Angyalka!
– Micsoda kellemes meglepetés! – duruzsolta, miközben
hozzám simult. – Elfelé mész?
– Csak látni akartalak.
Hátrébb húzódott, szeme csillogott az örömtől.
– Nagyon rád vagyok kattanva!
– Hát ez elég ragadós. El is kaptam tőled.
– Ó, igazán?
– Itt a nagy ember személyesen! – mondta Steven
Ellison, odaérve hozzánk. – Gratulálok mindkettőtöknek!
– Steven! – fordult oda Eva egy ölelésre az izmos, vörös
hajú fickóhoz.
Steven pedig úgy felkapta, hogy Eva lába elemelkedett
a földtől. – Jól áll neked a házasság!
Elengedte, majd kezet rázott velem. – Neked is!

– Jó érzés – mondtam.
Steven elvigyorodott.
– Már alig várom. Mark ezer évig várakoztatott.
– Na nehogy már állandóan emiatt cseszegess! –
mondta Mark, miközben megjelent mellettünk. Ő is kezet
rázott velem. – Mr. Cross! Gratulálok!
– Köszönöm!
– Velünk jössz ebédelni? – kérdezte Steven.
– Nem terveztem, nem.
– Szívesen látunk! Minél többen, annál jobb. A Bryant
Park Grillbe megyünk.
Evára pillantottam. Feltolta a szemüvegét a feje
tetejére, és várakozóan nézett rám. Bátorításul bólintott
egy picit.
– Egy csomó mindennel el vagyok maradva. – mondtam,
ami igaz is volt. Két nappal voltam lemaradva. Számításba
véve, hogy mennyit kellene haladnom, mielőtt elmegyünk
nászútra, most úgy terveztem, bent eszem és dolgozom.
– Te vagy a főnök – mondta Eva. – Lóghatsz, ha akarsz.
– Maga rossz hatással van rám, Mrs. Cross!
Belém karolt, és húzni kezdett az ajtó felé.
– És te szereted ezt!
Visszatartottam magam, és Markra néztem.
– Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy… – mondta. – De jó
volna, ha el tudnál jönni velünk. Mindkettőtökkel
szeretnék beszélni valamiről.
Bólintottam. Kiléptünk az utcára, és rögtön megcsapott
minket a forróság és a város zaja. Raúl a járdaszegélynél

várt a limóval; először rám nézett, mielőtt kinyitotta volna
az ajtót Evának. Egy villanást érzékeltem, és egy az utca
túloldalán parkoló autóból minket fürkésző kamera
teleobjektívére lettem figyelmes.

Mielőtt becsusszant volna a hátsó ülésre, csókot
nyomtam Eva halántékára. Elégedetten és meglepetten
nézett rám. Nem szóltam semmit. Azt kérte, készüljenek
még rólunk képek, hogy megtámogassuk Corinne
nemsokára megjelenő könyvét. Nem esett nehezemre
kimutatni az iránta érzett szeretetemet, függetlenül attól,
hogy az a francos leleplező könyv valaha is napvilágot lát-
e, vagy sem.

Rövid kocsikázással értünk a Bryant Parkba. Pillanatok
alatt felértünk az utcáról, én pedig elindultam vissza az
időben, ugyanis eszembe jutott, hogy Evával éppen ezen a
helyen balhéztunk egy nagyot. Látott egy fényképet
rólam és Magdalene-ről. Ő az a nő, akit én a család régi
barátjának tekintettem, de arról pletykáltak, hogy a
szeretőm. Én meg láttam egy fotót Eváról és Caryről.
Ő meg az a férfi volt, akit Eva testvéreként szeretett, és
arról pletykáltak, hogy lakótársak és szeretők.

Mindketten őrülten féltékenyek voltunk, kapcsolatunk
pedig még friss volt, túl sok titokkal terhelve. Én már
akkor megszállottan szerettem őt, teljesen felforgatta a
hétköznapjaimat, és minden cselekedetemet hozzá
igazítottam. Ő pedig még dühében is szeretettel nézett
rám, és azzal vádolt, hogy én ezt nem látom. De bizony,
hogy láttam. Meg is rémített, úgy, mint semmi más azelőtt.

De életemben először reményt is adott.
Eva rám nézett, ahogy közeledtünk az étterem

borostyánnal borított bejárata felé, s láttam, hogy ő is
emlékszik. Az utóbbi időben már jártunk egyszer erre,
amikor Brett Kline próbálta őt visszaszerezni. Addigra ő
már az enyém volt, ujján a gyűrűvel, amit tőlem kapott, és
fogadalmat tettünk egymásnak. Erősebb volt a
kapcsolatunk, mint azelőtt, most pedig… Most már semmi
sem állhat közénk. Végleg kikötöttünk egymásnál.

– Szeretlek! – mondta, majd belépett Mark és Steven
után az ajtón. A közkedvelt étterem hangjai csengtek a
fülünkben. Az ezüst evőeszközök csilingelése a
porcelántányérokon, a beszélgetés keltette morajlás, alig
hallható háttérzene és egy dolgos konyha nyüzsgése.

Mosolyra húztam a szám.
– Tudom.
Rögvest leültettek minket, és egy felszolgáló megállt
mellettünk, hogy felvegye az italrendelést.
– Rendeljünk pezsgőt? – kérdezte Steven.
Mark megrázta a fejét.
– Ugyan már! Tudod, hogy vissza kell mennem dolgozni.
Az asztal alatt megfogtam a feleségem kezét.
– Majd kérdezd meg még egyszer, amikor nekem
dolgozik! Akkor majd ünneplünk.
Steven vigyorgott.
– Kiváló ötlet!
Leadtuk az italrendelést – mentes és szénsavas víz és
egy üdítő –, és a felszolgáló elszaladt érte.

– Szóval van ez az ügy… – kezdte Mark, kiegyenesedve
a székében. – Hogy Eva felmondott, annak részben az az
oka, hogy a LanCorp-ajánlat…

Eva közbeszólt, önelégülten vigyorogva:
– Ryan Landon állást ajánlott neked.
Mark szeme elkerekedett.
– Honnan tudod?
Eva rám nézett, aztán megint őrá.
– Nem fogadod el, ugye?
– Nem. – Mark hátradőlt, és mindkettőnket figyelt. –
Nem lenne előrelépés. Meg sem közelítené azt, amit a
Cross Industriesnál kapok. Sőt továbbmegyek, úgy
emlékszem, mondtál valamit, hogy valami régi viszály dúl
Landon és Cross között. Megnéztem, amikor kiléptél.
Ismervén a hátteret, nem volt egy szép húzás – először
leereszkedik hozzánk, aztán röviddel később megpróbál
orvul elhalászni engem.
– Lehet, hogy csak téged akar, az ügynökség nélkül –
mondta Eva.
Steven bólintott.
– Én is ezt mondom.
Szerintem valóban így is gondolta, mivel hitt a
partnerében. Eva rám nézett. Szemében láttam az „én
megmondtam” kifejezést. Megszorítottam a kezét.
– Ezt nem gondolod komolyan! – folytatta Mark, s ezzel
minket igazolt.
– Nem – helyeselt Eva. – Nem hiszem. Őszinte leszek,
tőrbe csaltam őket. Azt mondtam nekik, hogy Gideon és én

nagyon kedvelünk téged, és már alig várjuk, hogy újra
együtt dolgozhassunk. Kíváncsi voltam, ráharapnak-e.
Úgy számoltam, ha ez egy nagyszerű ajánlat, akkor ezzel
szívességet teszek neked. Ha pedig nem az, akkor üsse kő.

Mark összeráncolta a homlokát.
– De miért tettél volna ilyet? Nem akarod, hogy a Cross
Industriesnál maradjak?
– Természetesen akarjuk, Mark – szóltam közbe. – Eva
őszinte volt velük.
– Kicsit puhatolóztam – mondta Eva. – El akartam
mondani neked, csak nem akartam, hogy kellemetlenül
érezd magad, ha ajánlanak neked egy jó állást, te pedig
esetleg fontolóra vennéd, hogy elfogadod.
– És most mire készültök? – kérdezte Steven.
– Most? – vont vállat Eva. – Gideon és én úgy tervezzük,
hogy megújítjuk az eskünket, aztán elrepülünk egy
hosszú nászútra. Ryan Landon a továbbiakban nem fog
problémát jelenteni a számunkra. Majd tovább csinálja a
kis dolgait. De nem becsülöm alá. És Mark hamarosan egy
nagyszerű munkát fog elkezdeni a Cross Industriesnál.
Eva rám nézett, és én tudtam. Mint az összes többi
csatám esetében, Landon nem fog olyan valamire hajtani,
ami már az enyém. És ott lesz a feleségem, aki mindent
megtesz értem, mint egy jó harcostárs.
Mark fogsora kivillant a kecskeszakálla mögül.
– Jól hangzik!

– Akarsz megint mocskos titkárnőset játszani? – súgta Eva.

Az egyik kezével az enyémet fogta, a másikkal a
bicepszemet méregette, miközben bementünk az
irodámba. Ránéztem, tetszett a kihívás, és láttam a pajzán
mosolyt a szemében.

– Valamikor dolgoznom is kéne még ma – mondtam
szárazon.

Rám kacsintott, elengedett, majd kötelességtudóan
ledobta magát az egyik székre az asztalommal szemben.

– Hogyan lehetnék a szolgálatára, Mr. Cross?
Mosolyogtam, és felakasztottam a zakómat a fogasra.
– Mit szólnál hozzá, ha Christ kérném meg, hogy legyen
a tanúm az esküvőn?
Pont időben fordultam vissza, hogy lássam rajta a
meglepettséget.
Pislogott felém.
– Igazán?
– Vélemény?
Visszaült, és keresztbe tette a lábait. – Előbb
meghallgatnám a tiédet, mielőtt elmondom az enyémet.
Ahelyett, hogy az asztalom mögé ültem volna, inkább
mellette foglaltam helyet. Eva a társam volt, a legjobb
barátom. Ezt is, mint minden mást, egyenlő felekként
tárgyaljuk meg.
– Rio után úgy volt, hogy Arnoldót kérem meg, miután
megbeszéltem veled.
– Ez rendben is volna – mondta, és láttam rajta, hogy
komolyan is gondolja. – Ezt a döntést a magad számára
kell meghoznod, nem az én számomra.