Sylvia Day - Crossfire 5. - Eggyé válva

– Legyen valami vagányabb. A hosszát meg szeretném
tartani, de legyen egyedi. Lépcsőzetes. Kicsit tépett. És
talán frufru is. – Kihúztam magam. – Dögös vagyok, szexis,
és van annyi eszem, hogy ezt meg is mutassam.

Mario Caryre pillantott.
– Bírom a csajt.
Legjobb barátom karba fonta a kezét, és bólintott.
– Én is.

Hátraléptem a tükör mellől, hogy alaposabban
megszemléljem az eredményt. Imádtam, ahogy Mario
megcsinálta a hajamat. Lépcsőzetesen omlott a vállamra,
és keretezte az arcomat. A tetején és az arcom körül
erősebb volt a melír, világosabbnak tűnt a hajam, annak
ellenére, hogy alul a sötétebb, aranyszőke tincsek
megmaradtak. A hajtövet pont annyira tupírozta fel, hogy
dögösen dúsnak tűnt a frizurám.

A hétvégén lebarnultam, ami szintén világosabbnak
mutatta a hajamat. Kicsit vad, füstös sminket tettem fel,
szürke szememet szürke és fekete tónusokkal emeltem ki.
A sminkem többi része természetes volt, hogy
ellensúlyozza az erőteljes hatást. Ajkamra halvány
szájfényt tettem. Amikor magam mellé képzeltem Gideont,
pontosan úgy festettünk gondolatban, ahogy szerettem
volna.

Férjem magas volt, sötét hajú és lenyűgözően jóképű.
Hollófekete, ragyogó haja volt, többnyire sötét színeket
hordott, ami kiemelte arca nemes vonásait és a szeme

élénkkékjét. Én arra játszottam, hogy az ellentéte legyek.
Jin és jang.

Igen! Dögös voltam.
– Hűha! Ez igen! – Cary elismerően mért végig, ahogy
átsiettem a nappalin. – Miféle ebéd lesz ez, ahová mész?
A telefonomra pillantottam, és magamban
szitkozódtam, amikor észrevettem, hogy Raúl tíz perce
küldött sms-t, hogy lent vár.
– Nem tudom. Gideon azt mondta, valami üzleti dolog.
– Hát igazán csinos kiegészítő vagy.
– Köszi. – De én ennél több akartam lenni. Fegyver
akartam lenni Gideon arzenáljában. Ezt ki kell
érdemelnem, és élveztem a kihívást. Ha ma sikerül bármi
értelmeset hozzászólnom a beszélgetéshez, boldog leszek.
Ha nem értek egy kukkot sem, akkor is, legalább büszke
lehet rá, hogy milyen csinos vagyok.
– Mire eljön az esküvő, a szerencsétlennek már fájni
fog a töke a kielégületlenségtől – szólt utánam Cary. – Nem
izgathatod fel állandóan, ha aztán faképnél hagyod.
– Pfuj, Cary! – kinyitottam az ajtót. – Majd elküldöm a
belsőépítész és az esküvőszervező telefonszámát. És pár
óra múlva jövök.
Szerencsém volt, hogy rögtön jött a lift. Amikor kiléptem
a járdára az épület előtt, Raúl kiszállt a Benz
vezetőüléséből, és tudtam, hogy sikerült kitennem
magamért, mert elismerőn pillantott rám. Természetesen
udvariasan csinálta, de láttam.
– Bocsánat, hogy csak most jöttem – mondtam, amikor

kinyitotta nekem a hátsó ajtót. – Amikor az sms-t küldte,
még készülődtem.

Szigorú arcára majdnem mosoly lopakodott.
– Szerintem senki nem fog neheztelni.
A kocsiból elküldtem Carynek Blaire Ash számát. Ő volt
a belsőépítész, aki a penthouse lakás felújításán dolgozott.
Elküldtem Kristin Washington, az esküvőszervező számát
is, és megkértem Caryt, hozzon össze velük egy találkozót.
Mire ezzel végeztem, és kinéztem az ablakon, láttam, hogy
nem a Crossfire-épület felé megyünk.
Amikor a Tableau One-hoz értünk, nem igazán
lepődtem meg. A népszerű étterem Gideon és barátja,
Arnoldo Ricci projektje volt. Arnoldót senki nem ismerte,
amikor Gideon felfedezte őt Olaszországban. Itt pedig
celeb séf lett belőle.
Raúl megállt a parkolóban, én pedig előrehajoltam.
– Kérhetek egy szívességet, mialatt mi ebédelünk?
Raúl felém fordult.
– Utána tudna járni, hol van most Anne Lucas? Ma
szívesen felbosszantanám. – Remekül néztem ki. Ezt
tényleg ki akartam használni.
– Lehetséges, de meg kell beszélnem Mr. Cross-szal –
hárított Raúl.
Majdnem hátrahőköltem. Aztán eszembe jutott, hogy
Raúl tulajdonképpen az én alkalmazottam is. Ha előre
akarok lépni, nem lenne célszerű hazai pályán elkezdeni?
– Nem, majd én beszélek vele. Maga csak találja meg
Anne-t. Én majd intézem a többit.

– Rendben. – Még mindig vonakodott. – Készen áll?
Amint kiszáll, fotózni fogják. – Biccentett kifelé, és láttam,
hogy fél tucat lesifotós tülekedik a bejáratnál.

– Te jó ég! – Mély levegőt vettem. – Na jó, megyek.
Raúl kiszállt, és megkerülte a kocsit, hogy kinyissa
nekem az ajtót. Amikor kiszálltam, vakuk villantak, hiába
volt fényes nappal. Rezzenéstelen arccal besiettem az
étterembe.
Telt ház volt, beszélgetés zaja töltötte be a helyiséget.
De azonnal megtaláltam Gideont. Ő is rögtön észrevett.
Láttam, hogy elakad a szava. A hosztesz mondott valamit,
de nem hallottam. Csak Gideonra figyeltem. Gyönyörű
arcától elállt a lélegzetem, mint mindig; de fogalmam sem
volt, mire gondol.
Hátratolta a székét, és erőteljes, de kecses mozdulattal
felállt. Négyen ültek vele az asztalnál, rám pillantottak, és
ők is felálltak. Két hölgy is volt velük, mindketten
megfordultak, hogy lássanak.
Sikerült mosolyognom, és elindultam a nagy, kerek
asztal felé az étterem közepén. Óvatosan lépdeltem a
keményfa parkettán, megpróbáltam tudomást sem venni
a rám irányuló tekintetek kereszttüzéről, és csak Gideon
tekintetére figyeltem.
Kicsit remegő kézzel nyúltam a karjáért.
– Elnézést a késésért.
Gideon átölelt, homlokon csókolt, és majdnem fájt,
olyan erősen szorította meg a derekamat.
Olyan forró és olyan szerelmes volt a pillantása, hogy

felgyorsult a szívverésem. Eltöltött az öröm. Ismertem ezt
a nézést, megértettem, hogy felvillanyoztam, és ezt most
nehezen emésztette. Jólesett, hogy sikerült. Ettől csak még
inkább elszántam magam, hogy megkeressem a legjobb
ruhát az esküvőre.

Körbepillantottam az asztaltársaságon.
– Üdv!
Gideon elfordította rólam a tekintetét.
– Örömömre szolgál, hogy bemutathatom önöknek a
feleségemet, Evát.
Meglepve meredtem rá. Az emberek csak arról tudtak,
hogy eljegyeztük egymást. Nem tudtam, hogy bárkinek is
beszámolt a házasságunkról.
Tüzes pillantása kedves derűvé szelídült.
– Ők a Crossroad Alapítvány igazgatóságának tagjai.
A sokk elpárolgott, szeretet és hála öntött el.
Beleszédültem. Gideon mindig támogatott mindenben.
Most, hogy kissé céltalannak éreztem magam, célt adott.
Mindenkit bemutatott nekem, aztán kihúzta a széket,
hogy leülhessek. Az étel pompás volt, a beszélgetés
inspiráló. Boldogan hallottam, hogy bejött az ötletem,
miszerint tegyük fel Gideon weboldalára a Crossroads
Alapítványt is az önéletrajzához, és hogy ettől megnőtt az
alapítvány honlapján a forgalom. A Crossroads-honlaphoz
javasolt újításaim, amelyeket már be is vezettek,
megnövelték a támogatók számát.
Csodálatos volt, hogy Gideon olyan közel ült hozzám, és
az asztal alatt a kezemet fogta.

Amikor a meglátásaimról kérdeztek, megráztam a
fejemet.

– Egyelőre semmi értékeset nem tudok hozzátenni.
Önök mind remek munkát végeznek.

Cindy Bello, az ügyvezető igazgató rám mosolygott.
– Köszönjük, Eva.
– Szeretnék megfigyelőként jelen lenni az igazgatósági
üléseken, hogy tájékozódjak. Ha nem is tudok ötletekkel
hozzájárulni, remélem, megtalálom a módját, hogy
segíthessek.
– Most, hogy mondja – kezdte Lynn Feng, a műveleti
vezető –, az alapítvány segítségét sok
kedvezményezettünk szeretné megköszönni. Ebédeket és
vacsoraesteket szerveznek, ahol gyűjtés is zajlik. Nagyon
szeretnék, ha az alapítvány nevében Gideon részt tudna
venni, de neki annyi elfoglaltsága van, hogy ez már nem
fér az idejébe.
Gideon vállának dőltem egy pillanatra.
– Azt szeretné, hogy megpróbáljam meggyőzni?
Lynn elmosolyodott.
– Gideon tulajdonképpen azt javasolta, hogy ön
foglalkozzon ezekkel. Azaz hogy ön képviselje
személyesen az alapítványt.
– Viccel? – pislogtam.
– Dehogy.
Gideonra meredtem. Helyeslően bólintott.
Megpróbáltam felfogni, ami elhangzott.
– Nem vagyok túl jó vigaszdíj.

– Eva! – Gideon egyetlen szóba tömörítette minden
rosszallását.

– Nem csak szerénykedem – ellenkeztem. – Miért
akarná bárki pont az én beszédemet hallgatni? Te kiváló,
művelt, ismert szónok vagy. Egész nap hallgatnálak,
ahogy beszédet mondasz. A neved a garancia. Ha
helyetted én megyek… Az csak elvárásokat szül majd.
Nem túl jó ötlet.

– Egyéb kifogás? – kérdezte Gideon lazán.
Összehúztam a szememet.
– Nézd csak meg, hogy mennyit segítettél azoknak, akik
fontosak az életedben. – Például nekem. Nem mondta ki,
de értettem. – Ha odafigyelsz, erős üzenetet tudsz átadni.
– Hozzátenném, hogy amikor Gideon nem ér rá,
egyikünk szokott menni helyette – mondta Lynn, és az
igazgatósági tagokra mutatott. – Csodálatos lenne, ha
személyesen lenne jelen a Cross család egyik tagja.
Senkinek sem okozna csalódást.
A Cross család. Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, hogy
vajon Geoffrey Crossnak maradt-e még rokona. De
kétségtelen, hogy Gideon volt az, aki a leglátványosabban
emlékeztetett hírhedt apjára.
A férjem nem emlékezett arra az emberre, akit
csalónak és gyávának ismertek. Ő az apjára emlékezett,
aki szerette, és gondoskodott róla. Gideon keményen
dolgozott, és nagyon sokat ért el, mert azt akarta, hogy az
emberek valami újat kössenek a Cross névhez.
És ez most már az én nevem is volt. A jövőben a

gyermekeinké is lesz. Ugyanolyan felelősség hárult rám,
mint Gideonra, hogy a nevünkre büszkék legyenek majd
a gyermekeink.

A férjemre néztem.
Rezzenéstelenül állta a tekintetemet.
– Egyszerre két helyen – suttogta.
Elszorult a szívem. Ez több volt, mint amire
számítottam, és hamarabb, mint gondoltam volna. Gideon
azonnal valami személyes dologba vont be, ami a lénye
része volt. Ez nagyon sokat jelentett számomra, és most
már részt vehettem benne.
A férjem eddig egyedül küzdött, hogy visszaszerezze a
neve becsületét. Minden küzdelmet egyedül vívott. Az,
hogy bízott bennem, és engedte, hogy ebben osztozzak
vele, ugyanolyan gyönyörű szerelmi vallomás volt, mint
az, hogy gyűrűt húzott az ujjamra.
Megszorítottam a kezét. A tekintetemmel próbáltam
mutatni neki, hogy mennyire meghatott. Ajkához emelte
egymásba kulcsolt kezünket, szeme válaszolt: szeretlek.
A felszolgáló elvitte a tányérokat.
– Majd megbeszéljük – mondta Gideon, és
végighordozta a pillantását a többieken. – Sajnálom, de
mennem kell, délután értekezletem lesz. Lehetnék olyan
nagylelkű, hogy Evát most itthagyom önökkel, de nem
leszek.
Mindenki mosolygott, volt, aki felnevetett.
Gideon rám nézett.
– Mehetünk?

– Csak egy perc – dünnyögtem, de már alig vártam,
hogy végre megcsókolhassam.

Felcsillant a szeme; gondolom, sejtette, hogy mi járhat a
fejemben.

Lynn és Cindy is felálltak, és kijöttek a mosdóba.
Ahogy átvágtunk az éttermen, Arnoldót kereste a
tekintetem, de nem találta. Ez nem lepett meg, mert
tudtam, hogy műsora van a Food Networkön, és egyéb
elfoglaltságai is. Szerettem volna jóban lenni vele, de
tudtam, hogy ehhez idő kell. Arnoldo biztosan belátja
majd, hogy valóban szeretem a férjemet, és hogy az
életem arról szól, hogy védelmezzem, és mindent
megadjak neki.
Gideon és én nagy kihívást jelentettünk egymásnak.
Inspiráltuk egymást, változtunk és kiteljesedtünk egymás
mellett. Néha megbántottuk egymást, hogy elérjünk
valamit, vagy bizonyítsunk, és ez aggasztotta dr.
Petersent, de nekünk valahogy működött. Mindent meg
tudtunk bocsátani egymásnak, csak az árulást nem.
Elkerülhetetlen volt, hogy mások, főként a szeretteink
elcsodálkozzanak rajta, hogy ez mégis hogyan, miért
működött köztünk. Nem értették, és nem is hibáztattam
őket, hiszen én magam is alig értettem meg, hogy
önmagunkat még egymásnál is jobban próbára tettük.
A legjobbat akartuk magunkból kihozni, hogy elég erősek
legyünk egymást támogatni.
Mosdó után kezet mostam, és a tükörbe pillantottam.
Megigazgattam a hajamat. Nem tudtam pontosan, mit

csinált vele Mario, de olyan lett a frizurám, hogy minél
többet birizgáltam, annál dúsabbnak hatott.

A tükörben elkaptam Cindy mosolyát, és kicsit zavarba
jöttem. Aztán Cindy elővett egy élénkvörös rúzst.
Megnyugodtam.

– Eva. Alig ismertem meg! Nagyon tetszik a frizurája.
A tükörben kerestem, hogy ki szólított meg. Egy
pillanatra azt hittem, Corinne, és felgyorsult a
szívverésem. Aztán jobban megnéztem az arcát.
– Üdv! – Ryan Landon felesége állt mögöttem. Amikor
először találkoztam Angelával, elegáns kontyot viselt,
amiben nem látszott, milyen hosszú a haja. Most
kiengedve a hosszú fekete tincsek a háta közepéig
omlottak. Magas volt és karcsú, a szeme világos
szürkéskék. Arca hosszúkásabb volt, mint Corinne-é, és a
vonásai valamivel kevésbé tökéletesek, de gyönyörű volt.
Végigmért, de annyira lazán, hogy nem is voltam biztos
benne, tényleg engem figyel. Ügyes. Nekem ez még nem
ment. Rádöbbentem, hogy nem csak a médiafigyelem fog
állandóan rám irányulni, most, hogy a város elitjéhez
tartozom. Erre nem álltam készen. Anyám szabályai és
oktatása ebben nem segít, az egyszer biztos.
Angela odalépett a mellettem lévő mosdóhoz.
– Örülök, hogy látom.
– Én is. – Most, hogy mindent tudtam Landon
bosszúhadjáratáról Gideon ellen, óvatos voltam. De már
nem akartam megszerezni a férjét ügyfélnek. Egyenlők
voltunk. Azaz majdnem. A férjem fiatalabb, gazdagabb és

vonzóbb volt, mint az övé, és ezt ő is tudta.
Cindy és Lynn elindultak kifelé. Velük mentem.
– Azt akartam megkérdezni… – kezdte Angela.
Megálltam, és kérdőn néztem rá. Cindy és Lynn

kimentek, hogy négyszemközt beszélhessünk.
– … hogy ott lesz-e a Grey Isles bemutatóján a héten.

A kedves barátja, aki önnel lakik, ugye jól tudom, hogy ő a
legfrissebb reklámarcuk?

Nehezen ugyan, de közömbös arcot vágtam. Ezt miért
kérdi? Mit akar? El sem tudtam képzelni, mivel az arca
angyalian ártatlan volt, cseppet sem ravasz. Talán csak
kerestem a hátsó szándékot, ami ott sem volt. Vagy csak
nem tudtam olyan ügyesen játszmázni, ahogy ő.

Mert az biztos, hogy Angela figyelt. Nemcsak a
Gideonnal való kapcsolatomra, hanem mindenre. Követte
a pletykát.

– Nem terveztem, hogy a Fashion Week bármelyik
divatbemutatóján részt vennék – mondtam óvatosan.

Mosolya lehervadt, de a szeme felcsillant, és ez
nyugtalanított.

– Nagy kár. Pedig arra gondoltam, mehetnénk együtt.
Kezdett felettébb zavarni, hogy nem tudtam
kifürkészni a szándékait. Amikor először találkoztunk,
kedvesnek tűnt, de csendes volt, csak a férje és a LanCorp-
csapat tagjai beszéltek. Vajon elárulná, hogy a férje utálja
a férjemet? Sem ő, sem Landon nem adta jelét, hogy
ellenségként tekintenének Gideonra. De hát ez amúgy
sem jönne elő egy üzleti tárgyaláson.

Vagy talán Angela nem is tudta…? Talán Landon
magában tartotta a bosszúvágyát.

– Most nem fog menni – mondtam. Az ajtót szándékosan
nyitva hagytam, szükség esetére. Landon felesége talán
tényleg olyan gyanútlan, amilyennek tűnik, de az is lehet,
hogy ravasz. Semmiképp sem akartam olyasvalakivel
barátkozni, akinek a férje ártani akar Gideonnak, de
attól még okos dolog szemmel tartani az ellenséget.

Angela megtörölte a kezét, és a kijárathoz sétált velem.
– Akkor talán majd máskor.
A mosdó csendje után az étterem zajosnak hatott,
betöltötte a teret a beszélgetés, az evőeszközök csilingelése
és valami háttérzene.
A nagy étkezőrészből épp kiléptünk az előtérbe, amikor
Ryan Landon állt meg előttünk, aki egy oldalsó fülkében
foglalt helyet. Ebben az étteremben nemigen voltak
rosszabb asztalok, de Landoné nem volt a legjobb. Talán
Gideon tudta, hogy Landon is itt ebédel? Nem lepne meg.
A férjem engem egyszer hitelkártyaszám alapján
nyomozott le, amit az egyik szórakozóhelyén használtam.
Landon magas volt, bár nem olyan magas, mint Gideon.
Olyan száznyolcvan centi körül lehetett, hullámos, barna
haja volt és mogyoróbarna szeme. Igen fitt volt és vonzó,
kedves mosollyal, derűs nevetéssel. Amikor találkoztam
vele, elbűvölőnek találtam. A feleségével nagyon
figyelmes volt.
– Eva – üdvözölt, és mögém pillantott, ahol a felesége
állt. – Micsoda kellemes meglepetés!

– Üdvözlöm, Ryan! – Szerettem volna látni, ahogy
összenéz a feleségével. Vajon mit üzent a tekintetük?
Tudnom kellett, ha szövetkeztek ellenem.

– Pont önről beszéltem korábban. Hallom, otthagyta az
állását a Waters Field & Leamannál.

A figyelmeztető bizsergés, amit a mosdóban éreztem,
felerősödött. Még nem voltam kész ezekre a veszélyes
játszmákra.

Gideon bárkivel elbírt. Ő volt a terep királya, de én még
nem tartottam itt. Nagyon uralkodnom kellett magamon,
hogy ne nézzek hátra, hogy lássam, figyel-e minket.

Az új terepen improvizálni kezdtem.
– Már most hiányzik, de Gideon és én is ragaszkodunk
Markhoz.
– Igen, sok dicsérő véleményt hallottam róla.
– Igen nagy szakértő. Akkor ismerkedtem meg
Gideonnal, amikor Markkal a Kingsman vodka
reklámkampányán dolgoztunk.
Landon felvonta a szemöldökét.
– Nem is gondoltam volna.
Elmosolyodtam.
– Ön a legjobb kezekben van, Mark tényleg a legjobb.
Rosszabbul érintene, hogy otthagytam a céget, ha nem
tudnám, hogy ő a munkatársam marad.
Landon mintha magához tért volna.
– Nos… Úgy döntöttünk, hogy a LanCorp saját csapata
fogja vinni a kampányt. Úgy érezték, menni fog, és mivel
ezért fizetem őket, úgy vélem, jól is teszem, ha rájuk

bízom.
– Ó! Igazán kíváncsi vagyok az ötleteikre. –

Hátraléptem. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
További kellemes délutánt.

Elköszöntek, és visszatértem az asztalunkhoz, ahol
Gideon az igazgatósági tagokkal tárgyalt elmélyülten. Azt
hittem, nem hallja, hogy jövök, de felállt, mielőtt az
asztalhoz értem, pedig nem is nézett rám.

Elköszöntünk, és kifelé indultunk az étteremből.
Gideon a hátamra tette a kezét. Imádtam ezt a
mozdulatot. Vezetett. Birtokolt.

Angus már várt a Bentley-vel. A lesifotósok szintúgy.
Rengeteg képet lőttek rólunk. Megkönnyebbültem,
amikor hátradőlhettem az ülésen, és elvegyültünk a
forgalomban.

– Eva.
Gideon rekedtes hangjától megbizsergett a testem.
Ránéztem, és láttam a tekintetében a tüzet. A tenyerébe
fogta az arcomat, és szája a számra tapadt. Elakadt a
lélegzetem, ahogy megéreztem mohó sóvárgását. Nyelve
mélyen a számba hatolt, és felkavarta a bennem
szunnyadó vágyat.
– Gyönyörű vagy – mondta, és a hajamba túrt. – Mindig
változol. Sosem tudom, hogy másnap milyen leszel.
Felnevettem, hozzábújtam, és teljes szívemből
visszacsókoltam. Imádtam az ajkát, ahogy az
érzékiségben felolvadt a megszokott szigora, és átadta
magát nekem. Ilyenkor még vonzóbb volt.

– Mindig meg akarlak lepni, nagyfiú.
Gideon az ölébe vont, és a keze minden porcikámon
végigsiklott.
– Kívánlak.
– Reméltem is – suttogtam, és a nyelvem megsimogatta
alsó ajkát. – Mert egy életen át az enyém vagy.
– Az sem lesz elég. – Félrehajtotta a fejét, és újra
megcsókolt, közben a tarkómat tartotta, ahogy erős, gyors
nyelvcsapásokkal magáévá tette a számat. Mintha
megdugna. Mindenütt éreztem a nyelvét.
Arra gondoltam, hogy Angus is itt van a kocsiban, és
kínosan fészkelődni kezdtem.
– Gideon.
– Menjünk a lakásomra! – suttogta. Megkísértett, mint
az ördög. Farka a fenekemnek feszült, a szex ígéretével
csábított bűnre és gyönyörre, ellenállhatatlanul.
– Értekezleted lesz – lihegtem.
– Kurvára nem érdekel.
Elfojtottam a nevetést, és megöleltem. Orromat a
nyakához fúrtam, hogy beszívjam az illatát. Mint mindig,
most is csodálatos illata volt. Nem használt parfümöt, csak
a tiszta bőrét éreztem, és egy kicsit a tusfürdőjét is.
– Imádom az illatodat – mondtam halkan, és
hozzásimultam. Meleg volt a teste, kemény és csupa
életerő, csupa energia. – Van benne valami, ami egészen
megérint. Valami, ami azt mondja, hogy az enyém vagy.
Gideon felmordult.
– Állok, mint a cövek – súgta a fülembe. Finoman

megharapta a fülcimpámat, hogy ezzel a kis fájdalommal
büntessen, amiért felcsigáztam.

– Én meg nedves vagyok – súgtam vissza. – Olyan
boldoggá tettél ma.

Gideon mélyet sóhajtott, és végigsimította a hátamat.
– Akkor jó.
Elhúzódtam, és néztem, ahogy rendbe teszi magát.
Felvillanyozott, hogy így fel tudtam izgatni. És még jobb
volt, hogy tudtam, hogy amint meglátott, máris begerjedt,
de ezt sikerült tökéletesen palástolnia a többiek elől. Ez a
visszafogott önuralom végtelenül felajzott.
Megcirógattam gyönyörű arcát.
– Köszönöm. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg,
amit ma kaptam tőled.
Lehunyta a szemét, és homlokát a homlokomhoz
érintette.
– Nagyon szívesen.
– Örülök, hogy tetszik a hajam.
– Tetszik, amikor magabiztosnak és szexinek érzed
magad.
Orromat az orrához dörzsöltem, és egészen eltöltött a
szerelem érzése.
– És mi lenne, ha lilára akarnám festeni a hajam, hogy
így érezzek?
Elnevette magát.
– Akkor lila hajú feleséget dugnék. – A tenyerét a
szívemre tette, és gyorsan a mellemet is megmarkolta. –
Ha a belbecs megmarad, a külcsín csak a csomagolás.

Arra gondoltam, megmondom neki, hogy bizony ez már
szinte romantikus, de inkább megtartottam magamnak.

– Láttad Landonékat? – kérdeztem.
Gideon fészkelődött.
– Beszélgettek veled.
Összeszűkült a szemem.
– Tudtad, hogy ott lesznek, ugye?
– Nem lepett meg.
– Nagyon agyafúrt tudsz lenni – tiltakoztam. – Mind
azok vagytok. Nem tudtam eldönteni, hogy Angela
Landon vajon csak tesztelget, amikor megkérdezte, hogy
megyek-e vele a Grey Isles-divatbemutatóra, vagy
komolyan gondolta.
– Talán egy kicsit mindkettő. Mit mondtál neki?
– Hogy nem terveztem elmenni. – Megcsókoltam
Gideont, aztán visszadőltem az ülésen. Vonakodva, de
elengedett. – Corinne bezzeg tudta volna, hogyan
reagáljon – sóhajtottam. – És valószínűleg Magdalene is.
Anyám pedig egészen biztosan.
– Jól csináltad. És Landon mit mondott?
Elfintorodtam.
– Mennyire fogod szorosan Markot?
Gideon kérdőn nézett rám.
– Mit mondtál neki?
– Említettem, hogy szoros a kapcsolatunk Markkal,
mert akkor ismerkedtünk meg, amikor vele dolgoztál. És
elmondtam, hogy örülünk, hogy továbbra is vele
dolgozhatunk.

– Kíváncsi vagy, hogy Landon állást kínál-e neki.
– Igen, érdekel, milyen messzire megy el. Nem Mark
miatt aggódom. Ő hűséges, és bár a részleteket nem tudja,
de azt igen, hogy a LanCorp is közrejátszott a
felmondásomban. Ott ő csak robot lenne. Nem ostoba.
Gideon hátradőlt. Ha nem ismertem volna olyan jól, azt
gondoltam volna, csak kényelembe helyezkedett.
– És tudni akarod, igazat mondtam-e neked Landon
szándékait illetően.
– Nem. – A combjára tettem a kezem, és éreztem a
feszültséget. A szüleiben csalódnia kellett. Tudtam, hogy
Gideon a lelke mélyén arra számít, hogy mindenkiben
csalódni fog. – Hiszek neked. Hittem neked, amikor
elmesélted. Nekem elég a szavad.
Hosszan nézett, aztán megszorította a kezemet.
– Köszönöm.
– De talán bizonyítani akartad? – kérdeztem
gyengéden. – Megtudtad, hogy Landon asztalt foglalt. Be
akartál mutatni a Crossroads igazgatóságának. A Tableu
One étteremben mindkettő megtörténhetett, csak össze
kellett futnom Landonnal. Bár persze ez tényleg elég
véletlen dolog volt.
– Nem egészen, hiszen közel ültek a mosdóhoz.
– De nem lehetett biztos abban, hogy kimegyek a
mosdóba.
Gideon rám meredt.
– Nő vagy – mondta, mintha ezzel meg is válaszolta
volna a dolgot.

– Néha legszívesebben megpofoználak.
– Nem tehetek róla, hogy igazam van.
– Tereled a témát.
Gideon egy pillanatra összepréselte az ajkát.
– Miatta hagytál el. Szükségem volt rá, hogy ezután
újra találkozz vele.
– Ez nem igazán így van, de értem, mit akartál elérni. –
Kicsit bosszúsan simítottam el új frufrumat az arcomból. –
De most sem tudtam értelmezni őket. Landont könnyebb,
mint a feleségét, de mindketten nagyon őszintének
láttatják magukat. És együttműködnek.
– Mi is.
– Mi is haladunk efelé. Meg kell tanulnom jobban
kiállni magunkért.
– Szerintem jól csinálod.
Elmosolyodtam.
– Nem csesztem el, de az még nem elég jó.
Gideon megsimogatta az arcomat.
– Nem érdekel az sem, ha elcseszed, bár szerintem
ezalatt mi ketten egészen mást értünk. Az sem érdekel,
hogy zöld vagy lila, vagy akármilyen a hajad, bár meg kell
mondanom, hogy szőkén tetszik. Nekem te kellesz.
Belecsókoltam a tenyerébe.
– Angela hasonlít Corinne-ra.
Gideon meglepetten felnevetett.
– Nem is hasonlít rá.
– Jaj, dehogynem! Mármint nem úgy, mintha ikrek
lennének, de a haja meg az alkata.

Gideon megrázta a fejét.
– Ugyan.
– Szerinted lehetséges, hogy Landon direkt olyat
választott, aki az ideálod?
– Szerintem elragadott a képzeleted. – A számra tette az
ujját, hogy ne is folytassam. – Ha pedig nem, akkor sem
találta el, szóval tök mindegy.
Grimaszt vágtam. A táskámban rezegni kezdett a
telefonom, úgyhogy gyorsan előhúztam.
Raúl írt. A munkahelyén van.
Gideonra pillantottam. Engem nézett.
– Ma megkértem Raúlt, hogy nyomozza le, hol van
Anne – mondtam.
Gideon morgott valamit az orra alatt.
– Átkozottul makacs vagy – dünnyögte.
– Ahogy te is mondtad, magabiztosnak és szexinek
érzem magam. – Csókot dobtam neki. – Úgyhogy ma
jólesne ráköszönni.
Gideon a visszapillantó tükörbe nézett. Angus elkapta a
tekintetét, és mintha gondolatban beszéltek volna. Aztán
a férjem élénkkék szeme rám villant.
– Hallgass Angusra. Ha azt mondja, amikor odaértek,
hogy ne csináld, akkor ne is. Értesz?
Egy pillanatig szóhoz sem jutottam. Több ellenállásra
számítottam.
– Oké.
– És vacsorára várlak a penthouse lakásban.
– Mióta számít ez csereüzletnek?

Gideon rezzenéstelen tekintettel nézett rám.
– Nagyfiú, megígértem Carynek, hogy ma elviszem
vacsorázni. Egész nap telefonon intézte a dolgaimat, amíg
én veled ebédeltem. De nyugodtan gyere velünk.
– Nem, köszi. De utána gyere fel.
– És jól fogsz viselkedni?
Kajánul felcsillant a szeme.
– Csak ha te is.
Ha tréfál, akkor már előbbre vagyunk a témában.
– Áll az alku.
Megálltunk a Crossfire-épület előtt. Gideon készült
kiszállni. Angus megkerülte a kocsit, hogy kinyissa az
ajtót, én pedig csókra nyújtottam a számat. Gideon két
tenyere közé fogta az arcomat, és erősen, birtoklón
megcsókolt. Amikor eljöttünk a Tableau One-ból, olyan
csókot adott, hogy majdnem leolvadt rólam a bugyi. Ez
most csak édes volt, és alapos.
Egészen elakadt tőle a lélegzetem.
Egy pillanatig nézett, aztán elégedetten bólintott.
– Amint túl vagy rajta, hívj.
– De mi van, ha te épp…
– Hívj.
– Rendben.
Gideon kiszállt a Bentley-ből, és besietett az
irodaházba.
Addig néztem, amíg el nem tűnt a szemem elől, és arra
a napra gondoltam, amikor először találkoztunk. Az
előtérben voltam, és miattam jött vissza. Ez járt a

fejemben, és tudtam, hogy értelmetlen elszomorodnom, de
mindig nehéz volt látnom, hogy elmegy. Ez is egy hibám
volt, amin felül kellett emelkednem.

Máris hiányzol, írtam neki.
Azonnal válaszolt. Örülök neki, angyalka.
Felnevettem. Angus beült a vezetőülésbe. Rám nézett a
visszapillantó tükörben.
– Hová menjünk?
– Anne Lucas munkahelyére.
– De lehet, hogy még órákig dolgozik.
– Igen, az lehet. Amíg várunk, van néhány dolog, amit
el tudok intézni. Ha elfogy a teendőm, majd újra
próbálkozunk máskor.
– Rendben. – Angus indított, és a Bentley már ment is.
Felhívtam Caryt.
– Helló! Milyen volt az ebéd? – kérdezte.
– Remek – feleltem.
– Eseménydús – mondta, amikor befejeztem a
beszámolómat. – Nem mondhatom, hogy ezt a Landon-
dolgot egészen értem, de amúgy sem nagyon értem a
pasasod dolgait. Van egyáltalán bárki olyan, aki nem
forral bosszút ellene?
– Én.
– Oké, de lefeküdni nem vagy hajlandó vele.
– Cary, esküszöm, megfojtalak.
Cary felnevetett.
– Beszéltem Blaire-rel. Azt mondta, hogy találkozik
veled a penthouse lakásban holnap, ha megfelel. Majd írd

meg neki, hogy mikor, és megszervezi.
– Csodás. És Kristin?
– Máris mondom, kislány. Egész nap az irodában lesz,

bármikor hívhatod. Vagy ha úgy egyszerűbb, írj neki egy
e-mailt. Alig várja, hogy beszéljetek.

– Felhívom. Kitaláltad már, hová menjünk vacsizni?
– Ázsiai kajához lenne kedvem. Kínai, japán, thai…
valami ilyesmi.
– Rendben, akkor ázsiai étterembe megyünk. –
Hátradőltem az ülésen. – Köszi, Cary.
– Örülök, hogy segíthetek. Mikor jössz haza?
– Még nem tudom. Van még egy elintéznivalóm, utána
jövök.
– Akkor hamarosan. Szia!
Letettem a telefont, Angus pedig leparkolt a járda
mellé.
– Anne Lucas irodája a túloldalon van – magyarázta, és
egy dísztéglákkal borított, emeletes épületre mutatott. Az
üvegajtón keresztül egy kis, rendezett előtérbe lehetett
belátni.
Megnéztem, elképzeltem odabent Anne-t és a páciensét,
aki a legszemélyesebb titkait adja ki anélkül, hogy tudná,
kivel is beszél valójában. A lélekgyógyász, akiben
megbízunk, mindent tud rólunk, mi viszont csak annyit
tudunk róla, amennyit az asztalán a fotók és a falán a
bekeretezett diplomák elárulnak.
Átfutottam a neveket a telefonomon, megtaláltam
Kristint, és felhívtam az irodáját. Az asszisztense azonnal

kapcsolt.
– Üdv, Eva! Már akartam hívni, de a barátja

megelőzött. Néhány napja próbálom elérni.
– Tudom, elnézést.
– Semmi gond. Láttam a képeket Cross-szal a

tengerparton. Nem is csodálom, hogy nem hívott vissza, de
tényleg találkoznunk kellene, és néhány részletben
megállapodni.

– A dátum szeptember 22. lesz.
Kristin egy pillanatra elhallgatott.
– Rendben. Hűha!
Összerázkódtam. Tudtam, hogy nagyon rövid az idő, és
nagyok az elvárásaim. És hogy nem kevés pénzbe fog ez
kerülni.
– Elfogadom, hogy anyámnak igaza van a fehér, krém
és arany színpalettával kapcsolatban, úgyhogy legyen az.
Szeretnék itt-ott egy kis vöröset kiegészítő árnyalatként.
Például a csokrom halvány színű lesz, de rubint
ékszereket fogok viselni.
– Ó! Hadd gondolkozzam. Talán hófehér abrosz és alá
vörös damasztterítő? Vagy a kristálytányérok alatt
muranói üveg alátétek? Majd ötletelek. – Kirstin
felsóhajtott. – Mindenképp látnom kell a helyszínt.
– Majd eldöntjük, és jelzek.
– Várom. Eva… a ruhája megvan már?
– Hát… még nincs.
Kirstin felnevetett. Amikor ismét megszólalt, eltűnt a
hangjából a feszültség.

– Értem én, hogy egy ilyen férfi mellett siettetni akarja
a dolgokat, de ha több időt hagyna, akkor minden
zökkenőmentesen alakulna, és tökéletes lenne a nagy
nap.

– Tökéletes lesz akkor is, ha esetleg valami nem jól
alakul. – Megsimogattam a gyűrűmet, vigasztalt, hogy itt
van a kezemen. – Gideon születésnapja lesz akkor.

– Értem. Hát legyen. Megoldjuk.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm. Hamarosan egyeztetünk megint.
Letettem, és átlestem a túloldalra. Az épület mellett egy
kis kávézó volt. Majd veszek egy lattét, miután beszéltem a
belsőépítésszel.
Küldtem Gideonnak egy sms-t. Kivel kell megbeszélnem,
hogy az esküvőszervező holnap reggel az Outer Banks-i
házba utazhasson repülővel?
Kicsit furcsának éreztem a kérdést. Ki gondolta volna,
hogy magángépek fognak a rendelkezésemre állni? Nem
hittem, hogy valaha meg tudom szokni.
Vártam egy percig a válaszra, de nem jött, úgyhogy
felhívtam Blaire Asht.
– Üdv, Blaire! – mondtam, amikor felvette. – Itt Eva
Tramell, Gideon Cross menyasszonya.
– Eva. Hát persze, tudom. – A hangja melegen és
barátságosan csengett. – Örülök, hogy hív.
– Szeretnék beszélni önnel a dizájn részleteiről. Cary
azt mondta, holnap alkalmas lenne, ugye?
– Hogyne. Mikor?

Arra gondoltam, hogy Kristinnel az Outer Banks-i
házba is el kell mennem.

– Este lehetséges? Úgy hat körül?
Gideon legalább hétig dr. Petersennél lesz, és még haza
is kell érnie. Tehát lesz időm pár dolgot változtatni a
dizájnterveken.
– Az teljesen megfelel – válaszolta Blaire. – A penthouse
lakásnál?
– Igen, találkozzunk ott. Viszlát, Blaire!
Amint letettem, rezgett a telefonom. Gindeon küldött
válasz-sms-t. Scott már szervezi.
Ajkamba haraptam, és kellemetlenül éreztem magam,
amiért nem Scotthoz fordultam már eleve. Legközelebb
majd neki szólok. Köszi!
Nagyot sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy Gideon
anyjával, Elizabethtel is fel kell vennem a kapcsolatot.
Elöl megcsörrent Angus telefonja. Felvette, majd rám
nézett.
– Anne már jön, most szállt a liftbe.
– Ó! – Egészen összezavarodtam. Honnan tudja vajon?
Megint az épületre pillantottam. Talán ez is Gideoné?
Ahogy az a hely is, ahol Anne férje dolgozott?
– Tessék, kedveském. – Angus felém nyújtott egy apró
fekete korongot; nagyjából akkora volt, mint egy
negyeddolláros, és háromszor olyan vastag. – Az egyik
oldala öntapadós. Tegye a ruhája pántjába.
A telefonomat a retikülömbe csúsztattam, elvettem a
korongot, és csak bámultam.

– Ez meg mi? Mikrofon?
– Vagy ez, vagy magával megyek. – Bocsánatkérőn
mosolygott. – Nem önben nem bízunk, hanem Anne-ben.
Mivel nem volt rejtegetnivalóm, a melltartómba
rejtettem a mikrofont, és amikor Angus kinyitotta az ajtót,
kiszálltam. Karon fogott, és átkísért a túloldalra.
Rám kacsintott, majd bement a kávézóba.
Hirtelen egyedül találtam magam a járdán, és nagyon
ideges voltam. De azonnal hűvös nyugalom töltött el,
amint Anne kilépett az előtérből. Leopárdmintás, átkötős
ruhát és fekete Louboutin cipőt viselt, vad volt és életteli
tüsire nyírt, vörös hajával.
A hónom alá fogtam a retikült, és felé indultam.
– Nocsak, micsoda meglepetés! – kiáltottam fel, amikor
már közel értem hozzá.
Rám pillantott, a keze már a levegőbe emelkedett, hogy
taxit fogjon. Egy pillanatra üres kifejezés ült ki ravaszkás
arcára, aztán felismert. Már a döbbenetéért megérte.
A karja lehanyatlott.
Végigmértem.
– Hagyhatnád a fenébe a parókát, amit Cary miatt
szoktál felvenni. Jobb a rövid haj.
Anne gyorsan magához tért.
– Eva. Nocsak, de csinos! Gideon egész szépen
kikupálta.
– Igen, sokat… kupálgat. Amennyit csak lehet. – Anne
erre felkapta a fejét. – Nem tud betelni velem. Neked nem
maradt semmi, úgyhogy javaslom, keress mást, akiért

bolondulhatsz.
Anne arca megkeményedett. Ráébredtem, hogy eddig

még sosem láttam igazi gyűlöletet. Még a New York-i
nyárban is kirázott a hideg.

– Hogy te milyen naiv vagy! – lépett közelebb. – Gideon
valószínűleg épp valaki mást kefélget. Merthogy ő már
csak ilyen.

– Neked fogalmad sincs róla, hogy milyen. – Utáltam,
hogy kicsit hátra kellett hajtanom a fejem, hogy felnézzek
rá. – Nekem nincs miért aggódnom. Te viszont aggódhatsz
miattam. Mert ha valaha megint a közelébe merészkedsz,
vagy Cary közelébe, akkor velem kerülsz szembe. És az
nem lesz vidám.

Elfordultam. Megtettem, amit tenni akartam.
– Gideon egy szörnyeteg! – kiáltotta. – Mondta neked,
hogy gyerekkora óta terápiára járt?
Erre megdermedtem és visszafordultam.
Anne elmosolyodott.
– Születésétől fogva nincs rendben. Beteg és perverz, de
ezt az arcát még nem mutatta neked. Azt hiszi, elrejtheti
előled. Mert te csak egy csinos kislány vagy, aki pont
beleillik a tündérmesébe. A szépség és a szörnyeteg, az
mindenkinek tetszik. Ügyes álca, de nem tarthat sokáig.
Nem tudja sokáig legyőzni a valós természetét.
Istenem… csak nincs tudomása Hugh-ról?!
Lehetséges, hogy Anne tudott arról, hogy a bátyja
perverz módon molesztálta Gideont, és ennek ellenére is
lefeküdt vele? Ettől felfordult a gyomrom.

A nevetése karcolt, mint az üvegszilánk.
– Gideon gonosz, és a velejéig romlott. Darabokra tör
majd téged. Vagy megöl.
Kihúztam magam, és ökölbe szorult a kezem.
Reszkettem a haragtól, és úgy kellett visszafognom
magam, hogy ne húzzak be egyet az önelégült pofájába.
– Mit gondolsz, te hülye kurva, kit vesznek feleségül
ezek a szörnyetegek? – Odaléptem Anne-hez. – Törékeny
kislányokat? Vagy szörnyetegeket, mint ők maguk?
Az arcába bámultam, egészen közelről.
– A tündérmesében igazad van. Csakhogy itt Gideon a
szépség. Én vagyok a szörnyeteg!

6. fejezet

– Azt hiszed, hogy Gideon félelmetes? Hát csak várj, amíg
megismersz engem is!

Dermedten ültem egy teljes percig. Eva hangja
visszhangzott a fülemben, amikor vége lett a
hangfelvételnek. Felpillantottam Angusra.

– Jézusom!
Megpróbáltuk megkeresni, hogy Hugh tartott-e rólam
feljegyzéseket. Nem találtunk semmit, tehát feltételeztük,
hogy nem. Miért is dokumentálná a bűncselekményét?
– Megpróbálom újra – mondta halkan Angus. –
Átnézem Anne lakását és irodáját. A férje irodáját is.
Mindenhol kutatni fogok. Megtalálom.
Bólintottam, és felálltam. Mélyet sóhajtottam, hogy
legyőzzem a rám törő hányingert. Nem tehettem mást,
várnom kellett.
A legközelebbi ablakhoz sétáltam, és a LanCorp-
irodaépületre pillantottam.
– Eva remekül kezelte a dolgot – szólalt meg mögöttem
Angus. – Úgy ráijesztett Anne-re, hogy csak na. Láttam az
arcán.

Én nem néztem meg a biztonsági kamerás felvételt,
csak a hanganyagot hallgattam meg, de annyi is elég volt.
Ismertem a feleségemet, ismertem a hangját, a
hanghordozását. A temperamentumát. És tudtam, hogy
semmi sem tüzelte fel őt olyan gyorsan és hevesen, mint
az, amikor a védelmemre kelt.

Nem ismertem régóta, de e rövid idő alatt Eva
szembeszállt Corinne-nal az otthonában, kiállt az anyám
ellen több alkalommal is, Terrence Lucasnak az
irodájában mondta meg a véleményét, és most Lucas
felesége is bekerült a sorba. Tudtam, hogy a feleségem
kötelességének érzi ezt, ezért vettem erőt magamon, és
ezért engedtem, hogy megtegye.

Nem szorultam védelemre. Jól ki tudtam állni
magamért egyedül is, elvégre mindig ezt tettem. De jó
érzés volt, hogy már nem vagyok egyedül. És még jobb volt
tudni, hogy Eva képes szembenézni az őrülettel, és
elrettenteni.

Angus feszült testtartása kissé felengedett.
– Eva nem fog megfutamodni.
– Ha nyilvánosságra kerül a múltam? Igen, mellettem
marad.
Ahogy kimondtam, átéreztem, mennyire igaz ez. Voltak
olyan időszakok a kapcsolatunkban, amikor nem voltam
biztos benne, hogy meg tudom tartani Evát. Szerettem, és
nem volt kétségem afelől, hogy ő is ugyanolyan mélyen
szeret engem, de hiába volt tökéletes a számomra, voltak
hibái. Gyakran kételkedett magában. Néha azt gondolta,

nem elég erős bizonyos helyzetekhez. És amikor attól
tartott, hogy veszélyben a függetlensége, önvédelemből
elfutott.

A fotójára pillantottam, amely bekeretezve állt az
asztalomon. A dolgok az utóbbi időben megváltoztak. Eva
feszegette a határaimat, és megtagadta tőlem az egyetlen
dolgot, ami nélkül nem tudtam élni: önmagát. Kénytelen
voltam belemenni a kérésébe, hogy visszakaphassam őt.
Ennek eredményeképpen most már nem úgy tekint a
házasságunkra, mint ő és én, hanem úgy, hogy mi, együtt.
És már nem neheztelek, mint eleinte. Történjen bármi, én
újra megtennék érte mindent, és most már nem is kellene
kényszerítenie.

– Szereti, hogy gondoskodom róla, hogy biztonságban
van mellettem – mondtam, leginkább magamnak. – Ha
mindent elveszítenék, ő akkor is mellettem lenne. Én
kellek neki, úgy, ahogy vagyok, elcseszetten.

A pénz… a presztízs… Ez nem fontos a számára.
– Nincs elcseszve, fiacskám. Bár az biztos, hogy túl
jóképű, ami balszerencsét hoz. – Angus gunyorosan
elmosolyodott. – Na és volt pár melléfogása a nőcskékkel,
de hát kinek nem? Nehéz nemet mondani, amikor az
ember forróvérű ifjonc, és csak úgy kínálkoznak.
Szókimondása szórakoztatott. Kivertem a fejemből
Anne Lucast, mert az aggodalom nem visz előre. Angus
majd intézi, amihez remekül ért. Én meg a feleségemre
koncentrálok, és az életünkre a jelenben.
– Most hol van Eva? – kérdeztem.

– Raúl a Parker Smith stúdióba viszi Brooklynban.
Bólintottam. Tudtam, hogy Evának le kell vezetnie a
feszültséget.
– Köszönöm, Angus.
Amikor Angus távozott, visszatértem az íróasztalomhoz,
hogy haladjak a napi teendőkkel. Teljesen átszerveztem a
dolgaimat, hogy Evával ebédelhessek, és most pótolnom
kellett az elmaradásokat.
Rezgett a telefonom az asztal füstös üvegén. Reméltem,
hogy Eva az, de a húgom, Ireland volt. Egy pillanatra az
ismerős szorongás lett úrrá rajtam, ami már a pánikkal
volt határos, de felvettem a telefont. Nem tudtam, mi jó
lehet tizenéves húgomnak abban, ha az élete része
vagyok, de Eva fontosnak tartotta, úgyhogy miatta
megtettem, ami tőlem telt.
– Ireland. Örülök, hogy hívsz. Mi újság?
– Gideon… – húgom hangja elcsuklott, hallottam, hogy
sír.
Azonnal megdermedtem, és elöntött a harag.
– Mi a baj?
– Amikor… hazajöttem a suliból… Apa már várt.
Elválnak!
Megkerültem az asztalt, és a székemre roskadtam.
Elpárolgott a haragom.
Mielőtt megszólalhattam volna, Ireland folytatta.
– Nem értem! – zokogta. – Pár hete még minden
rendben volt. Aztán elkezdtek állandóan veszekedni, és
apa egy szállodába költözött. Valami történt, de egyikük

sem mondja meg, hogy micsoda. Anya folyton sír. Apa
nem, de a szeme mindig vörös, ahányszor csak látom.

Megint összeszorult a gyomrom, és szaporán
kapkodtam a levegőt.

Chris tudta. Mármint azt, amit Hugh tett velem. És
tudott Terrence Lucas hazugságairól, amivel a sógorát
védte. Meg arról, hogy anyám nem hitt nekem, nem
küzdött értem, nem próbált megmenteni.

– Ireland…
– Szerinted lehet, hogy apának viszonya van? Mert ezt
az egészet ő kezdte. Anya azt mondja, apa össze van
zavarodva. És hogy majd megához tér, de szerintem nem
fog. Úgy viselkedik, mint aki már döntött. Nem tudnál
beszélni vele?
Úgy szorítottam a telefont, hogy majdnem
összeroppantottam.
– Mégis mit mondhatnék?
Szia, Chris! Bocs, hogy engem megerőszakoltak, és a
feleséged képtelen ezt normálisan kezelni. Kár lenne
válnotok. Meg tudnál neki bocsátani, hogy boldogan
éljetek, míg meg nem haltok?
Felháborított már a gondolat is, hogy Chris úgy tudná
folytatni az életet a feleségével, mintha mi sem történt
volna. Volt, aki tudta. Volt, aki törődött velem. Volt, aki
ezzel nem tudott együtt élni, ahogy én sem. Ezt nem
változtatnám meg akkor sem, ha tehetném.
Volt bennem valami kicsinyes hidegség, ami még örült
is az elszámolásnak. Végre!

– Gideon, valaminek történnie kellett. Nem szokás egy
hónap alatt nagy szerelemtől válásig jutni.

Istenem! Megdörzsöltem a nyakam. Kezdett
megfájdulni a fejem.

– Talán terápia?
Kegyetlen, cinikus nevetés akadt meg a torkomon, de
elfojtottam. Ez az egész egy terapeuta miatt volt. Milyen
ironikus, hogy most terapeutát javaslok megoldásként!
Ireland szipogott.
– Anya szerint apa már felvetette, de anya nem
hajlandó.
Most már nem tudtam visszatartani a nevetést. Mit
gondolna vajon dr. Petersen, ha belelátna anyám fejébe?
Sajnálná? Undorodna? Haragudna? Talán nem érezne
semmit. Én csak egy voltam a sok szexuálisan
bántalmazott gyermek közül, ő pedig egy a sok gyenge,
önző nő közül.
– Sajnálom, Ireland. – Jobban, mint ahogy el tudom
mondani a húgomnak. Mit gondolna rólam, ha tudná,
hogy miattam történik az egész? Talán ugyanúgy
meggyűlölne, mint az öcsém, Christopher.
Elszorult a szívem a gondolatra.
Christopher valóban ki nem állhatott, de Irelandet
szerette, és fontos volt számára a szüleik kapcsolata. Én
voltam a kívülálló. Mindig az voltam.
– Beszéltél már Christopherrel?
– Épp ugyanolyan zaklatott, mint anya. Mármint… én is
ki vagyok borulva, de ők… Még sosem láttam őket

ilyennek.
Felpattantam. Nem tudtam nyugton ülni. Mit tegyek,

Eva? Mit mondhatnék? Miért nem vagy itt, amikor
szükségem van rád?

– Apádnak nincs viszonya – mondtam, hogy
megvigasztaljam, amennyire lehet. – Nem olyan.

– Akkor miért akar válni?
Nagyot sóhajtottam.
– Miért akarhat bárki válni? Mert nem működik a
házassága.
– Sok-sok év után úgy dönt, hogy nem boldog, és ennyi,
vége?
– Terápiás segítséget szeretett volna igénybe venni, de
anya nem volt hajlandó.
– Akkor anya hibája, hogy apának hirtelen valami baja
van vele?
Bár Irelanddel beszéltem, szavaiból az anyám hangja
csengett.
– Ha most hibáztatni akarsz valakit, abban nem tudok
segíteni.
– Téged nem érdekel, együtt maradnak-e. És biztos úgy
gondolod, én is vagyok már annyi idős, hogy hülyeség
ennyire kiakadnom.
– Nem, ez nem igaz. Minden jogod megvan, hogy
kiakadj.
Irodám ajtajára pillantottam. Scott megállt előtte.
Biccentettem felé, mire ő az órájára mutogatott. Aztán
visszament az íróasztalához.

– Akkor segíts nekik, hogy rendbe hozzák, Gideon!
– Jézusom! Nem értem, miért gondolod, hogy én bármit
tehetnék.
Ireland megint elsírta magát.
Magamban szitkozódtam, rosszulesett, hogy így
szenved, mert tudtam, hogy ez részben miattam van.
– Hugica…
– Legalább megpróbálsz beszélni velük?
Lehunytam a szemem. Én voltam a kibaszott probléma,
úgyhogy nem lehettem a megoldás is. De ezt mégsem
mondhattam neki.
– Felhívom őket.
– Köszi. – Szipogott. – Szeretlek.
Fura kis hang jött ki a torkomon. Teljesen letaglóztak a
szavai. Letette a telefont, mielőtt válaszolhattam volna, és
úgy éreztem, mintha kihagytam volna egy fontos
lehetőséget.
Az íróasztalra tettem a telefont, de legszívesebben a
falhoz vágtam volna.
Scott kinyitotta az ajtót, és bekukucskált.
– Mindenki a konferenciateremben várakozik.
– Jövök.
– És Mr. Vidal üzeni, hogy szíveskedjen felhívni, amint
lehet.
Bólintottam, és magamban nyögtem egyet
mostohaapám neve hallatán.
– Igen, visszahívom.

Már majdnem este kilenc volt, amikor Raúl írt, hogy Eva
úton van a penthouse lakás felé. A dolgozószobámból az
előtérbe siettem, hogy fogadjam, és meglepetten
felvontam a szemöldököm, amikor Eva egy jókora
dobozzal a kezében bukkant fel. Raúl mögötte jött,
kezében egy táskával.

Eva rám nevetett, amikor átvettem a dobozt.
– Hoztam valamit, hogy megszálljam a lakásodat.
– Szálld csak meg nyugodtan – mondtam. Elragadó volt
szürke szemének kaján csillogása.
Raúl a nappali padlójára tette a táskát, aztán csendben
távozott, és mi kettesben maradtunk. Követtem Evát a
tekintetemmel. Sötét farmernadrágja kiemelte
domborulatait, lezser szabású selyemblúzát betűrve
viselte. Mezítláb voltam, és ő a lapos sarkú cipőjében a
vállamig sem ért. Haja a vállára omlott, úgy keretezte
sminktelen arcát.
Retiküljét az ajtóhoz legközelebb eső fotelba hajította,
lerúgta a cipőjét a dohányzóasztal mellett, rám nézett,
tekintete végigsiklott meztelen felsőtestemen és fekete
selyem pizsamanadrágomon.
– Nagyfiú, azt mondtad, jól fogsz viselkedni.
– Gondolj csak bele, egyelőre meg sem csókoltalak,
szóval úriember módjára viselkedem. – Az
étkezőasztalhoz mentem, letettem a dobozt, és egy csomó
bekeretezett fotót találtam bélelt fóliába csomagolva. –
Milyen volt a vacsora?
– Finom. Jobb lenne, ha Tatiana nem esett volna

teherbe, de azt hiszem, emiatt Cary elkezdett végre
felnőni és átgondoltabban élni. Ez pedig előny.

Több eszem volt, mint hogy erre bármit mondjak,
úgyhogy csak bólintottam.

– Bontsak egy üveg bort?
Eva ragyogó mosolyt villantott rám.
– Az remek lenne.
Amikor visszajöttem a nappaliba, a kandallópárkányon
találtam a fotókat. Ott volt a montázs kettőnkről, amit
azért adtam, hogy a munkahelyén kirakja. Voltak képek
Caryről, Monicáról, Stantonról, Victorról és Irelandről is.
És egy bekeretezett, régi tengerparti kép apámról, amit
akkor osztottam meg Evával, amikor aláírtuk az
adásvételi szerződést az Outer Banks-i nyaralóról.
Boromat kortyolgatva néztem a változást. Más
személyes holmi nem volt a nappaliban, így az újdonság
ereje… hatalmas volt. Eva ragyogó, tarka üvegmozaik
kereteket választott, amelyek csillogása vonzotta a
tekintetet.
– Na, beindult már az agglegény-életösztön tiltakozása?
– incselkedett Eva, és elvette a feléje nyújtott poharat.
Derűsen pillantottam rá.
– Már túl késő ahhoz, hogy elijessz.
– Biztos vagy benne? Még el sem kezdtem.
– Akkor ideje.
– Hát jó. – Vállat vont, és kortyolt egyet a pinot noirból. –
Gondoltam, megbékítelek egy szopással, ha nagyon
kiborulsz.

A farkam azonnal ágaskodni kezdett.
– Hát… most hogy mondod… kicsit… kezd kitörni a
frász…
A dohányzóasztal alól egyszer csak előbújt egy kis
szőrgombóc. Akkorát ugrottam, hogy a boromat majdnem
az Aubusson szőnyegre öntöttem.
– Ez meg mi a franc?!
A szőrgombóc megrázta magát, és kutyakölyök lett
belőle. Alig volt nagyobb, mint a cipőm. Pici lábain
imbolyogva totyogott felém. Fekete volt, pár barna folttal
és fehér hassal. Hatalmas füle hosszan lógva keretezte
lelkes, vidám pofáját.
– A tiéd – mondta a feleségem nevetve. – Hát nem édes?
Döbbenten néztem, ahogy a kiskutya a lábamhoz
telepedett, és nyalni kezdte a lábujjaimat.
– Látod? Tetszel neki! – Eva letette a poharát az
asztalra, letérdelt, és megsimogatta a kutya selymes kis
fejét.
Zavartan körülnéztem, és most feltűnt az, amit eddig
nem vettem észre: a táska, amit Raúl hozott, valójában
kisállathordozó volt.
– Szent ég, látnod kellene, milyen képet vágsz! – Eva
felnevetett, és felvette a kiskutyát. Levette tőlem a
poharat, és a kezembe nyomta az állatkát.
Csak azért fogtam meg a fészkelődő szőrgombócot, mert
nem volt más választásom. Hátrahajtottam a fejem,
amikor lelkesen próbált arcon nyalogatni.
– Nem tarthatok kutyát.

– Dehogynem.
– De én nem akarok kutyát.
– Dehogynem.
– Eva… Nem.
Eva a kanapéhoz vitte a bort, leült, és maga alá húzta a
lábát.
– Most majd nem lesz olyan üres a lakás, amíg
beköltözöm.
Rámeredtem.
– Nem kutyára van szükségem, hanem a feleségemre.
– Most már ez is van, meg az is. – Beleivott a
poharamba, és megnyalta az ajkát. – Mi lesz a neve?
– De tényleg nem fogok kutyát tartani – ellenkeztem.
Eva komolyan nézett rám.
– Évfordulóra kapod ajándékba a feleségedtől, el kell
fogadnod.
– Évforduló?
– Egy hónapja vagyunk házasok. – Hátradőlt a
kanapén, és „dugj meg” pillantást vetett rám. – Arra
gondoltam, elmehetnénk a tengerparti házba
megünnepelni.
Még mindig fogtam a fészkelődő kutyakölyköt.
– Hogyan akarsz ünnepelni?
– Mindent szabad.
Azonnal felállt a farkam, és ez persze neki is feltűnt.
A tekintete elsötétült, ahogy az erekciómat pásztázta a
pizsamanadrágomban.
– Belehalok, Gideon – suttogta kipirulva. – Várni

akartam, de nem tudok. Kellesz nekem. Évfordulónk van.
Ha nem szeretkezhetünk úgy, hogy csak te meg én, meg
ami köztünk van, és semmi kamu, akkor úgysem
szeretkezhetnénk már soha…

Csak bámultam.
Eva kicsit elmosolyodott.
– Már ha érted, amit mondok.
A kiskutya lelkesen nyalogatta az államat, de fel sem
tűnt, annyira Evára figyeltem. Mindig meglepett,
mégpedig a legcsodálatosabb módon.
– Mázli.
Eva félrehajtotta a fejét.
– Tessék?
– Ez lesz a neve. Mázli.
Felnevetett.
– Szélhámos vagy, nagyfiú.

Mire Eva hazament, a hálószobámban és a
dolgozószobámban kutyakennelek voltak, a konyhában
pedig puccos tálkák eledelnek és víznek. A kamrában
légmentes műanyag dobozban kutyatápok és minden
egyes szobában plüss kutyafekhelyek sorakoztak. Még egy
kis műfű is volt, ahová elvileg Mázli pisilni járt… Mármint
amikor nem a méregdrága szőnyegeimet tisztelte meg,
mint az kezdett szokásává válni.

A lift mellett halomban állt a sok játék, jutalomfalatka,
enzimspray a kis „balesetek” ellen. Látszott, hogy a
feleségem igénybe vette Raúl és Angus segítségét is, hogy

rám sózza az állatot.
A kiskutyára meredtem. A lábamnál ült, nézett a nagy,

csodálattal teli, barna szemével.
– Mi a fenét kezdjek most veled?
Mázli úgy csóválta a farkát, hogy közben még a fenekét

is riszálta.
Amikor Evát megkérdeztem, hogy tényleg, mi a fenét

kezdjek a kutyával, elmondta a tervét: Lucky velem megy
reggelente, onnan Angus elviszi a kutyaoviba (ki hallott
már ilyet? Kutyaovi?), és hazafelé felvesszük.

Az igazi válasz pedig a kis üzenetben rejtőzött, amit Eva
a párnámon hagyott.

Drága lovagom!
A kutyák csalhatatlanul meg tudják ítélni az emberek

jellemét. Biztos vagyok benne, hogy a kis beagle majdnem
annyira imádni fog téged, mint én, mert látni fogja benned,
amit én is látok: hogy védelmező vagy, tapintatos és
hűséges. Tökéletes alfahím vagy, és ő akkor is engedelmes
lesz, ha én esetleg nem. (Ezt, gondolom, értékelni fogod.)
Idővel hozzászoksz majd a feltétel nélküli szeretethez, amit
tőle kapsz és tőlem és másoktól, akiknek fontos vagy.

Örökké a tiéd:
Mrs. X

Mázli felágaskodott és vinnyogott.
– Milyen kis ragaszkodó vagy! – mondtam, és

felemeltem, mire ő azonnal nyalogatni kezdte az arcomat.

Kicsit éreztem rajta Eva parfümjét, úgyhogy a bundájába
fúrtam az orromat.

Sosem akartam házi kedvencet. De feleséget sem,
márpedig életem legcsodálatosabb meglepetése volt, hogy
megnősültem.

Eltartottam magamtól Mázlit, és jobban megnéztem.
Eva piros bőr nyakörvet tett rá rézbilétával, melyen ez
állt: Boldog évfordulót! Mellette ott volt az esküvőnk
dátuma, hogy eszembe se jusson megválni tőle.

– Hát, akkor megmaradunk egymásnak – mondtam a
kiskutyának, ő pedig vakkantott, és még jobban ficánkolt.
– Ezt te talán jobban fogod bánni, mint én.

Egyedül ülök a szobámban, hallom, hogy anya kiabál. Apa
könyörög, aztán visszaüvölt. Bekapcsolták a tévét, mielőtt
bevágták a hálószobájuk ajtaját, de a zaj nem elég hangos,
hogy elnyomja a veszekedésüket.

Mostanában örökké veszekednek.
Előveszem a kedvenc kisautóm távirányítóját, és újra
meg újra a falnak küldöm. Nem érzem tőle jobban magam.
Anya és apa szeretik egymást. Sokáig néznek egymás
szemébe, mintha kettesben lennének, és megszűnne a világ.
Sokszor megérintik egymást. Fogják egymás kezét.
Csókolóznak. Sokat csókolóznak. Ciki, de jobb, mint az
utóbbi pár hétben a sok kiabálás és sírás. Apa máskor
mindig mosolyog, de most szomorú. Mindig vörös a szeme,
és napok óta nem borotválkozott.
Félek, hogy el fognak válni, mint a barátom, Kevin szülei.

A nap lassan lemegy, de a veszekedés nem marad abba.
Anya már rekedt, és még mindig sír. Valami csörömpölve
eltörik. Valami nehéz dolog csapódik a falhoz, és megijedek.
Rég volt az ebéd, korog a gyomrom, de nem vagyok éhes.
Hányingerem van.

A szobámban csak a tévé világít, valami unalmas film
megy, nem tetszik. Hallom, hogy nyílik, majd csukódik a
szüleim szobájának ajtaja. Pár perccel később a bejárati
ajtó is nyílik, majd csukódik. Elcsendesedik a lakás. Megint
rosszul vagyok.

Amikor a szobám ajtaja kinyílik végre, anya áll ott, mint
egy árnyék. Fény veszi körül. Megkérdezi, miért ülök a
sötétben, de nem felelek. Haragszom, amiért ilyen undok
apával. Sosem apa kezdi a veszekedést, mindig ő. Valami
olyasmi miatt, amit a tévében látott, vagy az újságban
olvasott, vagy a barátaitól hallott. Mindenki apáról beszél,
olyan dolgokat mondanak, amikről tudom, hogy
hazugságok.

Apa nem hazug, és nem tolvaj. Anyának tudnia kellene.
Nem szabadna másokra hallgatnia, akik nem ismerik apát
úgy, mint mi.

– Gideon.
Anya felgyújtja a villanyt. Összerezzenek a váratlan
fénytől. Megöregedett. Savanyú tej és babahintőpor szagát
érzem rajta.
Megváltozott a szobám. Nincsenek benne játékok.
A szőnyeg most egy kőpadlót takar. A kezem is nagyobb.
Felállok. Ugyanolyan magas vagyok, mint anya.

– Mi az? – csattanok fel, és összefonom a karomat.
– Hagyd abba! – Anya a könnyeit törölgeti. – Nem
viselkedhetsz állandóan így.
– Takarodj innen! – Elfog a hányinger, izzad a tenyerem,
ökölbe szorul a kezem.
– Elég ezekből a hazugságokból. Új életünk van, jó
életünk. Chris jó ember.
– Ennek Chrishez semmi köze – vágok vissza, és
legszívesebben megütnék valamit. Soha nem lett volna
szabad elmondanom. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy
bárki hinne nekem.
– Tudod, hogy nem lehet…

Zihálva felültem, a lepedőt markolásztam, szaggattam. Kis
idő volt, mire lenyugodott a szívverésem. Szűnni nem
akaró ugatás ébresztett. Szitkozódva megdörzsöltem az
arcom, aztán összerezzentem, mert Mázli a takarót
rángatva próbált felkapaszkodni az ágyra. Ugrott, és a
mellkasomon landolt.

– A picsába, nyugodj le!
Nyüszítve az ölembe bújt. Seggfejnek éreztem magam.
Felvettem, és izzadt mellkasomhoz szorítottam.
– Bocs – motyogtam, és megsimogattam a fejét.
Lehunytam a szemem, az ágy támlájának dőltem, és
vártam, hogy lelassuljon a pulzusom. Percekig tartott,
mire összeszedtem magam, és rájöttem, mennyire
megnyugtatott, hogy Mázlit simogattam.
Felnevettem, és a telefonomért nyúltam az

éjjeliszekrényhez. Hajnali kettő múlt. Kicsit haboztam.
Erősnek kellett lennem, meg kellett birkóznom a saját
baromságaimmal.

De annyi minden történt, amióta először hívtam Evát,
hogy a rémálmomról beszéljek vele. Sok jó dolog történt
azóta.

– Szia! – Eva álmos, szexi hangja szólalt meg a
telefonban. – Minden rendben?

– Most, hogy hallom a hangod, már igen.
– Baj van a kiskutyával? Vagy rémálmod volt? Esetleg
kanos vagy?
Megnyugodtam. Attól tartottam, fejest kell ugranom, de
úgy tűnt, Eva lassan merített a vízbe. Még egy ok, amiért
meg kell próbálnom mindent megadni neki, akkor is, ha
az első megérzésem ellenkezik. Mert amikor Eva boldog,
én is az vagyok.
– Azt hiszem, mindhárom.
– Oké… – lepedők susogása hallatszott. – Akkor mesélj,
nagyfiú.
– Ha bezárom Mázlit a kennelébe, kikéri magának, és
nem hagy aludni.
Eva nevetett.
– Mert lágy a szíved, és ezt ő is tudja. Bevitted a
dolgozószobádba?
– Nem. Ott is ugat, és nem tudok tőle aludni. Végül
ráhajtottam a kennel ajtaját, de nem zártam be, és
lenyugodott.
– Ha nem zárod be éjszakára, akkor baj lesz a

szobatisztasággal.
Lenéztem az ölemben összegömbölyödve alvó beagle-

kölyökre.
– Felkeltett egy rémálomból. Azt hiszem, szándékosan

csinálta.
Eva egy percre elhallgatott.
– Mondd el.
Elmondtam. Hallgatta.
– Már korábban is megpróbált felugrani az ágyra, de

nem sikerült neki – fejeztem be.– Túl kicsi, az ágy meg túl
magas. De most felkapaszkodott, és felkeltett.

Eva hangosan felsóhajtott.
– Szerintem ő sem tud aludni, amikor te zajongsz.
Egy pillanatra elhallgattam, aztán felnevettem. Az
álom szorongása szertefoszlott, mint füst a szélben.
– Legszívesebben a térdemre fektetnélek és
elfenekelnélek, angyalka.
A hangjában mosoly vibrált.
– Csak próbáld meg, bébi. Majd meglátod, mi lesz.
Én pontosan tudtam, mi lesz. Ő nem. Még nem.
– Ami meg az álmodat illeti – dünnyögte –, tudom, hogy
mondtam már, de akkor is elmondom megint. Szerintem
ismét beszélned kellene anyáddal Hugh-ról. Tudom, hogy
ez fájdalmas, de meg kell tenned, azt hiszem.
– Semmin nem fog változtatni.
– Ezt nem tudhatod biztosan.
– De igen. – Fészkelődtem, és Mázli tiltakozva
vinnyogott. – Még nem is mondtam neked, de Chris beadta

a válókeresetet.
– Micsoda? Mikor?
– Nem tudom. Ma mondta Ireland. Munka után

beszéltem Chrisszel, de csak a házassági szerződésükről
volt szó, el akarta mondani, hogy további engedményeket
akar tenni anyámnak. Nem beszéltünk arról, miért akar
válni.

– Szerinted lehet, hogy azért, mert megtudta a Hugh-
ügyet?

Hálásan felsóhajtottam, hogy beszélhetek erről.
– Szerintem túl meredek egybeesés, nem lehet véletlen.
– Hűha! – Eva köhintett. – Szerintem nagyon közel áll
hozzád a mostohaapád.
Nem tudtam volna kifejezni, mit is érzek Chris iránt.
Magam sem tudtam.
– Amikor arra gondolok, mennyire felzaklatja mindez
az anyámat… teljesen el tudom képzelni, Eva. Már láttam
őt ilyennek.
– Tudom.
– Utálom ezt az egészet. Utáltam, amikor ilyen volt. Fájt
látnom.
– Mert szereted, és ez így van rendjén.
Szerettem Evát, mert sosem ítélkezett. Mert feltétel
nélkül szeretett. Ezért ki tudtam mondani, mit érzek:
– De örülök is. Mekkora seggfej az, aki örül, ha az anyja
szenved?
Eva hosszan hallgatott.
– Anyád fájdalmat okozott neked. Még mindig ezt teszi.

Teljesen természetes ösztön, hogy te is látni akarod az ő
fájdalmát. De azt hiszem, hogy a legjobban az esik neked,
hogy van, aki… kiáll érted. Hogy valaki anyád szemébe
vágja, hogy ami veled történt, az valós, és borzalmas.

Lehunytam a szemem. Ha valaki kiállt értem, az a
feleségem volt.

– Akarod, hogy átmenjek hozzád? – kérdezte.
Majdnem nemet mondtam. Rémálmok után mindig
zuhanyoztam, aztán leültem, és belevesztem a munkába.
Ez volt a bevált módszerem, hogy túllépjek rajta. De Eva
hamarosan velem fog élni, megosztja velem az életet, és
erre szükségem is volt, de még nem voltam rá teljesen
kész. El kellett kezdenem alkalmazkodni.
A logisztikán kívül ott volt az érzés is, hogy azonnal
akartam őt. Látni akartam, érezni az illatát, magamhoz
szorítani.
– Átmegyek érted – mondtam. – Gyorsan letusolok, és
küldök egy sms-t, mielőtt indulok.
– Rendben. Összekészülök addig. Szeretlek, Gideon.
Nagy levegőt vettem, és engedtem, hogy a szavak
maguktól kiröppenjenek.
– Szeretlek, angyalka.

Arra ébredtem, hogy besüt a nap. Kipihent voltam, annak
ellenére, hogy órákat töltöttem ébren. Kinyújtóztam, és
valami meleg, bundás mocorgást éreztem a karom alatt,
aztán barátságos nyalogatást a bicepszemen.

Kinyitottam a szemem. Mázli ott feküdt mellettem.