E. L. James - Sötét

Huszonnégyezer a bájos hölgyért az ezüstös ruhában, először, másodszor…
senki többet… eladva!”

Kuncogni kezdek, mert felidézem, milyen pimasz volt Ana azon az árverésen.
Kíváncsi vagyok, ehhez mit szól majd. Izgalmas beszélgetésnek nézek elébe.
Elutalok neki ötvenezer dollárt. Egy óra múlva át is ér.

Korog a gyomrom. Éhes vagyok. Ekkor azonban megszólal a telefonom. Ray
az.

– Mr. Steele, köszönöm, hogy visszahívott.
– Annie jól van?
– Jól, mi több, a lehető legjobban.
– Hála a magasságosnak. Mit tehetek önért, Christian?
– Tudom, hogy éppen horgászik.
– Csak próbálkozom. Ma valahogy nem harapnak.
– Sajnálattal hallom. – Ez a beszélgetés idegtépőbb, mint vártam. Izzad a
tenyerem, Mr. Steele pedig csak hallgat. Ettől csak még jobban izgulok.
Mi lesz, ha nemet mond? Ezzel az eshetőséggel nem is számoltam.
– Mr. Steele?
– Itt vagyok, Christian, és várom, hogy végre a tárgyra térjen.
– Igen, hogyne. Ööö… Azért hívom, mert ööö… az engedélyét szeretném
kérni, hogy feleségül vegyem a lányát.
Úgy nyökögök, mintha még soha nem tárgyaltam volna, és soha nem ütöttem
volna nyélbe üzletet. Ráadásul a vonal másik végén Ray néma marad.
– Mr. Steele?
– Adja a lányomat – mondja ellentmondást nem tűrően.
Basszus.
– Egy pillanat.
Kirontok a dolgozószobámból, és Ana kezébe nyomom a telefont. – Ray akar
veled beszélni.
Ana rémülten eltakarja a kagylót. – Elmondtad neki! – cincogja.
Bólintok.

Ana nagy levegőt vesz, és beleszól. – Szia, apu…
Nyugodt arccal végighallgatja Rayt.
– És mit mondtál rá? – kérdi, miközben a szemét rám szegezi. – Igen.
Tényleg hirtelen… várj egy kicsit. – Ismét rám pillant, kifürkészhetetlenül, aztán
átballag a szoba másik végébe, és kilép az erkélyre, hogy ott folytassa.
Odakint fel-alá járkál, de közel marad az ablakhoz.
Tehetetlen vagyok. Itt én csak nézhetek, mint a moziban.
A gesztusai nem árulnak el semmit. Megtorpan, és felragyog az arca. A
mosolya bevilágítja egész Seattle-t. Biztos rábólintott az apja. Vagy mégsem?
Francba.
Grey, te átok! Ne légy már ilyen pesszimista!
Még mond valamit a kagylóba. Most úgy néz ki, mindjárt elsírja magát.
Basszus. Ez nem jó.
Visszadübörög a szobába, és dühösen felém löki a telefont.
Idegesen a fülemhez emelem. – Mr. Steele?
A tarkómon érzem Ana tekintetét, ezért visszavonulok a dolgozómba, hátha
rossz hírrel kell szembenéznem.
– Christian, szerintem inkább tegeződjünk. Hallom, a lányom odáig van érted,
és én úgy döntöttem, nem állok a boldogsága útjába.
Odáig van értem! A szívem csak úgy repes.
– Köszönöm, uram.
– De ha összetöröd a szívét, darabokra téplek!
– Az a minimum.
– Hülye kölykök – dörmög Ray. – Vigyázz ám rá, de nagyon! Annie jelenti
számomra a fényt az éjszakában!
– Számomra is.
– És kösd fel a gatyád, mielőtt az anyját is felhívod! – teszi hozzá nevetve. –
Na, én megyek vissza pecázni.
– Remélem, kifogod a húszkilósat.
– Miket nem tudsz!

– José mondta.
– Be nem áll a szája. Szép napot, Christian.
– Most már az – vigyorgok.

– MEGVAN A MOSTOHAAPÁD kifejezetten vonakodó áldása – jelentem Anának a
konyhában. Kuncogva megrázza a fejét.

– Jól ráijesztettél – mondja. – Anyának is el kell mondanom. De azt inkább
teli hassal.

Ana a konyhapult felé int a kezével, ahova az ételt feltálalta. Lazac, krumpli,
saláta és valami érdekes mártás. Bort is elővett. Egy üveg chablis-t. – Ez nagyon
jól néz ki!

Kibontom a palackot, és töltök egy kis pohárral mindkettőnknek.
– A mindenit, asszony, te aztán jó szakács vagy!
Elismerően megemelem a poharamat. Ana arca erre kicsit megkomolyodik,
amiről eszembe jut, hogy a játszószoba előtt ma pont ilyen képet vágott.
– Ana? Miért kérted, hogy ne fotózzalak le?
Most még komolyabban néz. Aggasztani kezd a dolog.
– Ana, miért kérted? – erősködöm parancsolóbb hangnemben. Ana
összerezzen.
– Megtaláltam a fotóidat – közli, mintha valami halálos bűnt követett volna
el.
Miféle fotókat? De ahogy a kérdés kiszalad a számon, már tudom, miről
beszél. És hirtelen úgy érzem magam, mint amikor az apám annak idején becitált
a dolgozószobájába, hogy valami csínytevésért leteremtsen.
– Belenyúltál a széfbe?
Azt meg hogy a fenébe csinálta?
– Széfbe? Nem. Nem is tudtam, hogy van széfed.
– Akkor nem értem.
– A ruhásszekrényedben. A doboz. A nyakkendődet kerestem, és a doboz a

farmerod alatt volt… amelyiket a játszószobában szoktál viselni. Kivéve ma.
Picsába.
Azok a fotók nem tartoznak másra. Anára pláne nem. Hogy kerültek oda?
Leila.
– Nem az, aminek látszik. Már el is feledkeztem róluk. A dobozt valaki áttette

oda. Azoknak a fotóknak a széfemben a helyük.
– Ki tette át őket? – tudakolja Ana.
– Csak egy személy tehette.
– Hú. Ki lenne az? És mit értesz azon, hogy „nem az, aminek látszik”?
Valld be, Grey.
A legjobb az egyenes út.
A lelked legmélyét is feltártad előtte.
Ez van, bébi… ez az ötven árnyalat.
– Ez most meredeken fog hangzani, de azok az én biztosítási kötvényeim.
– Biztosítási kötvényeid?
– A leleplezés ellen.
Az arcát fürkészem, míg le nem esik neki a tantusz.
– Aha.
Behunyt szemmel próbálja helyre tenni magában a dolgot.
– Igen, igazad van, ez tényleg meredek – motyogja. Automatikusan a

tányérokat kezdi pakolni a mosogatóba, hogy megnyugodjon.
– Ana!
– Tudják? A lányok… az alávetettek?
– Persze hogy tudják.
Mielőtt megfordulna, hogy a bánatát mosogatásba fojtsa, elkapom, és

átölelem.
– Azoknak a képeknek a széfben lenne a helyük. Nem arra szolgálnak, hogy

mások szórakozzanak rajtuk.
Rég volt, tán igaz se volt, Grey.
– Az lehet, hogy azért készültek eredetileg. De nem jelentenek semmit.

– Ki tette őket a ruhásszekrényedbe?
– Csakis Leila lehetett.
– Ismeri a széfed kombinációját?
Nyilván.
– Nem lepne meg. Nagyon hosszú az a kombináció, és ritkán használom. Ez
az egyetlen szám, amit leírtam, és nem változtattam meg.
– Nem tudom, még miről lehet tudomása, vagy hogy mit vitt még el onnan. –
Majd ellenőrzöm. – Figyelj, megsemmisítem a fotókat. Most azonnal, ha
szeretnéd.
– Azok a te fotóid, Christian. Azt teszel velük, amit akarsz.
Hiába, látom rajta, hogy megbántódott.
Jézus…
Ana, ez még előtted volt.
Megsimogatom a fejét.
– Ne csináld már, nem szeretném azt az életet élni. A mi életünket szeretném
élni, együtt.
Tudom, örökösen azon vívódik, hogy nem elég nekem. Talán azt hiszi, hogy
fotózgatni akarom szex közben.
Grey, kit akarsz becsapni, naná, hogy azt akarod!
De engedély nélkül soha! Az összes szubomtól engedélyt kértem a fotózásra.
Ana önérzetében sértett arca világossá teszi számomra, hogy érzékeny
területre tévedtem. Pedig azt gondoltam, már továbbléptünk. Olyannak szeretem,
amilyen. És nekem annyi elég.
– Ana, azt hittem, ezeket a lidérceket már száműztük reggel. Én legalábbis
úgy éreztem. Te nem?
Ana arca ellágyul – Igen, igen, én is úgy érzem.
– Remek.
Megcsókolom, megölelem, és örömmel konstatálom, hogy a karomba simul.
– Megsemmisítem őket, aztán pedig mennem kell dolgozni. Ne haragudj,
drágám, de egy halomnyi üzleti ügyön kell átrágnom magam délután.

– Részemről oké. Fel kell hívnom anyát – fintorog. – Aztán vásárolok, majd
sütök neked tortát.

– Tortát?
Bólint.
– Csokitortát?
– Csokitortát szeretnél?
Elvigyorodom.
– Meglátom, mit tehetek, Mr. Grey.
Újra megcsókolom. Meg sem érdemlem ezt a lányt. De remélem, egy szép
napon majd méltó leszek rá.

ANA JÓL MONDTA, a fényképek valóban itt vannak a szekrényben. Majd dr.
Flynntől megtudakolom, hogy csakugyan Leila pakolta-e át őket. Visszamegyek
a nappaliba, de Ana már nincs ott. Gyanítom, hogy az anyjával beszél.

Van benne némi irónia, ahogy a fényképeket az iratmegsemmisítőbe teszem.
A régi életem megy velük a papírkosárba. Az első fotón Susannah látható:
megkötözve, kipeckelt szájjal térdel a padlón. Nem rossz kép, futólag el is
tűnődöm, mit kezdene José ezzel a témával. Vicces gondolat, de haladnom kell.
Ledarálom az első képeket. A többit direkt a hátára fordítva teszem magam elé,
hogy ne legyen alkalmam nosztalgiázni. Tizenkét percen belül le is daráltam
valamennyit.

A negatívok úgyis megvannak.
Grey. Állítsd le magad.
Megkönnyebbülök, mert a széfből más nem hiányzik. Ezután a számítógépen
átolvasom a sok feltorlódott e-mailt. Elsőnek átírom Sam dagályos közleményét
a balesetről. Megnyirbálom a frázisokat, és visszaküldöm neki.
Átpörgetem az SMS-eimet is.



ELENA

Christian, kérlek, hívj fel.
A te szádból akarom hallani, hogy jól vagy.

Elena üzenete ebéd közben futott be. A többit kora hajnalban vagy tegnap
kaptam.



ROS

Fáj a lábam.
Amúgy minden oké.
Remélem, nálad is.



SAM PUBLICITY VP

Tényleg muszáj lenne beszélnünk.



SAM PUBLICITY VP

Mr. Grey, hívjon. Sürgős.



SAM PUBLICITY VP

Mr. Grey. Örülök, hogy jól van.
Kérem, sürgősen hívjon.



ELENA

Hála az égnek, hogy jól vagy!
Láttam a hírekben.
Légyszi hívj fel!

ELLIOT

Vedd fel, tesó.
Itt izgul érted mindenki.



GRACE

Hol vagy?
Hívj, mert aggódom.
Apád is.



MIA

Christian, MI VAN?
HÍVJ MÁR.



ANA

A Bunker Clubban vagyunk.
Gyere te is!
Ön aztán hallgatag, Mr. Grey.
Hiányzol.



ELENA

Miért nem hívsz?

Picsába. Szállj már le rólam, Elena!

TAYLOR

Uram, a lányomnak semmi baja, vaklárma volt.
Megyek vissza Seattle-be.
Délután 3-ra ott leszek.

Az összeset kitörlöm. Elenával majd valamikor muszáj lesz szót váltanom, de
most nincs hozzá kedvem. Elmerülök Fred táblázatában, amely a Kavanagh-féle
szerződés költség-előirányzatát tartalmazza.

A sülő torta illata beszivárog a dolgozószobámba. Összefut a nyál a számban.
Az illat visszahozza korai gyerekkorom kevés jó emléke közül az egyiket.
Keserédes érzés. A drogos kurva tortát süt.

Ana megjelenik az ajtóban, az emlékkép szertefoszlik.
– Megyek a boltba venni pár hozzávalót.
– Oké.
Ugye nem ebben a ruhában?
– Miért méregetsz?
– Felvennél egy farmert vagy valamit?
– Christian, ez csak két láb, semmi más! – mondja frivolan. A fogamat
csikorgatom. – És ha a tengerparton lennénk? – toldja meg egy pimasz kérdéssel.
– Nem a tengerparton vagyunk.
– Ha ott lennénk, zavarna?
Egy magánpartszakaszon nem.
– Nem – felelem.
Dévaj mosolyt villant. – Nos, akkor csak képzeld azt, hogy ott vagyunk.
Csocsi!
Azzal sarkon fordul, és elporzik.
Micsoda? Elszalad?
Felpattanok, és utánairamodom. A türkiz ruha felvillan a bejárati ajtónál, de
mire kiérek, Ana mögött már becsukódott a lift. Ügyesen kisiklott a kezem
közül. Nevetnem kell.
Mire jó ez a fogócska?
A fejemet csóválva visszabattyogok a konyhába. Legutóbb én lettem a hunyó,
mert elhagyott. A felismerés kijózanítóan hat rám. A hűtőből töltök magamnak
egy pohár vizet, és szemügyre veszem a hűlő tortámat. Lehajolok,
megszagolgatom. Ínycsiklandozó. Behunyom a szememet, és ismét magam előtt

látom a narkós kurvát.

Megjött a mami! Megjött a mami!
Magas sarkú cipőben, rövid szoknyában. Piros szoknya. És fényes.

Maminak lila foltok vannak a lábán. A fenekénél.
Jó illata van. Mint a cukorkának.
– Gyere, nagyfiú, helyezd magad kényelembe!
Egy bácsit hozott haza. Nagydarab, szakállas. Nem ismerem.
– Most ne zavarj, Kukac. A maminak vendége van. Menj a szobádba, játssz a
kisautóiddal! Ha kész leszek, majd sütök neked tortát.
Azzal becsukja a hálószoba ajtaját.

Csönget a lift, én pedig várakozásteljesen odafordulok, hátha Ana jött vissza. De
csak Taylor az, két látogatóval. Egyikük aktatáskát cipel, a másiknak széle-
hossza egy, alig vonszolja magát.

– Mr. Grey – tessékeli beljebb Taylor a fiatalabb, intelligensebb képű urat,
akinél az aktatáska van.

– Az úr Louis Astoria, az Astoria ékszerszalonból.
– Á! Köszönöm, hogy eljött!
– Részemről a szerencse, Mr. Grey.
Az ékszerész vidám figura. Sötétbarna szeme meleg és barátságos.
– Mutatóba magammal hoztam néhány szép darabot.
– Pompás. A dolgozómban majd kiválasztjuk a legszebbet. Kérem, fáradjon
velem!
Ránézésre rögtön tudom, melyik platinagyűrűt válasszam. Nem a legnagyobb,
de nem is a legkisebb. Viszont finom ötvösmunka, elegáns, a foglalatban a
legkitűnőbb minőségű, víztiszta, négykarátos gyémánt. Gyönyörű csiszolású,
ovális kő. A többi gyűrű túl hivalkodó, vagy éppen túl csicsás – egyik se állna jól
a barátnőmnek.

– Jó választás, Mr. Grey – mondja az ékszerész, miközben zsebre vágja a
csekket. – Biztos vagyok benne, hogy a menyasszonya imádni fogja. Ha
szükséges, a méretén még állíthatunk.

– Még egyszer köszönöm, hogy idefáradt. Taylor majd kikíséri.
– Köszönöm, Mr. Grey.
Az ékszerész átnyújtja a dobozkát a gyűrűvel, és Taylorral együtt távozik.
Még egyszer megszemlélem az ékszert.
Remélem, tetszeni fog Anának. Beteszem a gyűrűt az íróasztalfiókba, és
leülök. Vajon felhívjam? Csak úgy? Rossz ötlet… Inkább újra meghallgatom a
hangüzenetét. Szia… öö… Ana vagyok. Minden rendben? Hívj fel!
Az is elég nekem, ha a hangját hallhatom. Folytatom a munkát.

MIKOZBEN TELEFONON TÁRGYALOK az Airbus mérnökével, kinézek az égre. Pont
olyan kék, mint Ana szeme.

– Az Eurocopter szakértője hétfő délutánra várható?
– Marseilles-ből repül Párizsba, onnan azonnali transzferrel Seattle-be.
Gyorsabban sajnos nem megy. Így is szerencsénk, hogy a Boeing-gyár repterén
landolhat a gépe.
– Helyes. Folyamatosan tájékoztassanak.
– Közben az embereim átvizsgálják a helikopterét.
– Mondja meg nekik, hogy legkésőbb hétfő estére vagy kedd reggelre várom
az első eredményeket.
– Úgy lesz, Mr. Grey.
Leteszem, és visszafordulok az íróasztalomhoz.
Ana az ajtóban áll, és tűnődve, kissé aggódó arccal néz.
– Szia – köszön. Belép a dolgozómba, megkerüli az íróasztalt, és elém áll.
Épp megkérdezném tőle, hogy miért futott el, de megelőz.
– Megjöttem. Haragszol még?
Sóhajtok, és ölbe veszem. – Igen – felelem.

Elfutottál előlem, és legutóbb, amikor ez történt, el is hagytál.
– Ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. – Hozzám bújik, fejét a mellemre
hajtja. Ennyi is elég, hogy megvigasztalódjam.
– Én sem tudom. Azt viselsz, amit akarsz.
A térdére teszem a kezemet, hogy a szavaimat nyomatékosítsam. Mindjárt el
is kap a hév. A vágy elektromos impulzust küld az izmaimba. Egy pillanat alatt
feltöltődöm, megtelek élettel. Végigsimítom a combját.
– Amúgy ennek a ruhának vannak előnyei.
Fátyolos szemmel felnéz rám, én meg lehajolok, és megcsókolom.
Ajkunk összeér, és ahogy a nyelvem a szájába nyomakszik, a libidóm is
megnő. Rajta is látom, hogy begerjedt. A tenyere közé kapja a fejemet, és az ő
nyelve is öklelőzni kezd.
Felnyögök, és odalent hatalmasra duzzadok. Anát kívánom. Őrá van
szükségem. Megharapdálom az ajkát, a nyakát, a fülét. Ana a számba nyöszörög,
és a hajamat húzgálja.
Ana.
A sliccemet lehúzva kiszabadítom az erekciómat, és lovaglópózba ültetem
Anát. Félrehúzom a csipkebugyit, és beléhatolok. Ana a székem karfáját
markolássza, a bőr nyikorog a körme alatt. Lenéz rám, és járni kezd a fara. Föl
és le. Gyorsan. Gyors, szinte nyaktörő ütemet diktál.
Mozdulatai kétségbeesettek, mintha valami nyomná a lelkét, vagy adósságot
akarna törleszteni.
Lassíts, bébi, lassíts!
A kezemet a csípőjére téve megzabolázom.
Lassan, Ana. Ízlelgetni akarlak.
Lopva megcsókolom, mire kényelmesebb tempóban folytatja. De a csókjában
érzem a szenvedélyt. Hevesen hátrarántja a fejemet.
Ó, bébi!
Most megint gyorsabban mozog.
Még gyorsabban.

Hát ezt akarja. Egyre magasabbra és magasabbra kúszik fölfelé, közel van
már a végcélhoz. Már vágtázik.

Ah.
Akkorát élvez, mintha áramütést kapott volna. Én is.

– TETSZIK, AHOGY bocsánatot kérsz – suttogom.
– Nekem is, ahogy te.

Az orrát a mellkasomhoz dugja. – Végeztél?
– Jézusom, Ana, többet akarsz?
– Nem úgy értem! A munkáddal.
– Fél órán belül kész leszek.
Megcsókolom a haját. – Meghallgattam a hangpostaüzenetedet.
– Tegnapról.
– Aggódó volt a hangod.
Megölel. – Az is volt. Nem jellemző rád, hogy nem válaszolsz.
Újra megcsókol, aztán csöndben ülve élvezzük az együttlétet. Remélem,
mindig így fog az ölembe simulni. Tökéletesen belepasszol.
Aztán egyszer csak lekászálódik rólam.
– A tortád fél óra múlva kész.
– Már alig várom. Amikor sült, már akkor csodás illata volt, amolyan
emlékidéző.
Lehajol, és puszit lehel a számra. Kiszökdécsel a dolgozószobámból, míg én
megkönnyebbedve felhúzom a sliccemet. Megfordulok, és kinézek az ablakon.
Késő délután van, a nap még süt, de lassan alábukik a szoros mögött. Odalent az
utcán már hosszúak az árnyékok, bealkonyodott, míg idefent töretlenül
aranylanak a nap sugarai. Talán ezért költöztem ide. Hogy mindig a fényben
lehessek. Kisfiú korom óta a fényt hajszolom. De ahhoz, hogy erre rájöjjek, egy
különleges lányra volt szükségem. Ana fénye vezetett, ő az én világítótornyom.
Én pedig az elveszett fiú voltam, míg rám nem lelt.

ANA EGY CUKORMÁZAS csokitortával áll előttem, a tetején egy szál gyertya ég.
Dallamos hangján elénekli nekem a „Boldog szülinapot” című dalt, és én

hirtelen rádöbbenek, hogy még sose hallottam őt énekelni.
Varázslatos.
Elfújom a gyertyát, és behunyt szemmel kívánom:
Bárcsak Ana örökké szeretne! És nem hagyna el soha!
– Kívántam – mondom vigyorogva.
– A máz még lágy. Remélem, ízleni fog.
– Alig várom, hogy megkóstolhassam, Anastasia.
Levág két szeletet, és egy tányéron elém tolja a porciómat.
Lássuk csak…
Mennyei. A máz édes, a tészta ruganyos, a krém pedig… – Mmmm…

Pontosan ezért akarlak elvenni.
Ana kacarászik – szerintem megkönnyebbülhetett –, és büszkén végignézi,

ahogy behabzsolom a tortámat.

ANA CSÖNDBEN NÉZELŐDIK a kocsiból, míg Bellevue felé robogunk. Időnként
oda-odapillant rám, máskülönben a tájat fürkészi. Fantasztikusan fest ebben a
smaragdzöld ruhában.

Alig van forgalom, sebesen suhanunk végig az R8-assal az 520-as hídon.
Nagyjából félúton Ana megszólal: – Ötvenezer dollárral több lett a számlámon
ma délutánra.

– Na és?
– Nehogy már…
– Ana, a feleségem leszel. Kérlek szépen, ezen ne veszekedjünk!
Mély lélegzetet vesz, és egy darabig hallgat. Lenézek a Washington-tó
rózsaszín, zavaros vizére.
– Na jó – mondja végül. – Köszönöm.
– Nagyon szívesen!

Megkönnyebbülten felsóhajtok.
Látod, Ana, nem is volt olyan nehéz.
Hétfőn a diákhiteleit is elrendezem.

– KÉSZEN ÁLLSZ, hogy a családom elé állj?
Leveszem a gyújtást, amikor leparkolom az R8-ast a szüleim kocsifelhajtóján.

– Igen. Elmondod nekik?
– Hát persze. Alig várom, hogy lássam a reakciójukat.
Izgatott vagyok. Kiszállok, és kinyitom Anának az ajtót. Kissé hűvös az este,
Ana rögvest össze is húzza a vállán a kendőt. Kézen fogva a bejárati ajtóhoz
vezetem. A kocsibeálló tele van, Elliot terepjárója is ott áll a többi autó közt.
Nagyobb lesz a csődület, mint vártam.
Carrick nyit ajtót, mielőtt bekopogtathatnék.
– Christian, szia. Boldog születésnapot, fiam!
Megragadja a kezemet, és jól megropogtatja a bordáimat.
Az ilyesmi ritka nála. – Ööö… köszi, apa.
– Nagyon örülök, hogy újra látlak, Ana.
Sietve Anát is szeretetteljesen megöleli, majd bevezet bennünket. Cipősarkak
kopogását hallom. Miára számítok, de meglepetésemre Katherine Kavanagh
száguld felénk, meglehetősen feldúltan.
– Ti ketten! Beszélnem kell veletek – acsarog.
Ana tanácstalanul rám néz, mire vállat vonok. Fogalmam sincs, mi
piszkálhatta fel Kavanagh-t, de majd az üres ebédlőben, ahova becibál minket,
úgyis kiderül. Becsapja az ajtót, és mindjárt nekiesik Anának. – Ez meg mi a
fene? – lobogtat egy papírlapot. Ana elveszi a kezéből, és átfutja. Rögtön el is
sápad, és rám függeszti kétségbeesett tekintetét.
Mi a franc!
Farkasszemet nézek Kavanagh-val. Ana közénk lép.
– Mi ez? – kérdem idegesen.

Ana nem válaszol. – Kate, ehhez semmi közöd – válaszolja egyenesen
Kavanagh szemébe nézve.

Katherine meglepődik Ana heves reakcióján.
Mi a fenéről van szó?
– Ana, mi ez az egész?
– Christian, lennél szíves kimenni?
– Nem. Mutasd meg – nyújtom a kezem, mire vonakodva átadja a papírlapot.
Ana válasza a szerződésre, amit még e-mailben küldött.
Bassza meg.
– Mit tett veled? – kérdi Katherine, tudomást se véve rólam.
– Semmi közöd hozzá, Kate.
Ana hangja egyre türelmetlenebb.
– Honnan szerezted? – tudakolom.
Kavanagh elpirul. – Az lényegtelen.
Rendületlenül nézem, mire folytatja: – Egy zakó zsebében volt, feltételezem,
hogy a tiéd. Nos, azt a zakót Ana szobájában találtam.
Harciasan néz a szemem közé.
– Mondtad ezt valakinek? – kérdem.
– Nem! Természetesen nem – csattan fel. Még neki áll följebb!
Elég ebből. Odaballagok a kandallóhoz, és kiveszek egy öngyújtót a
párkányon álló porcelántálból. Meggyújtom a papírlap sarkát, azután
végignézem, míg az üzenet a kandalló rácsán hamuvá ég. A két lány szótlanul
figyel.
Feléjük fordulok.
– Még Elliotnak sem? – kérdi Ana.
– Senkinek – hangsúlyozza Katherine. Kicsit zavartnak tűnik, és mintha
megsértődött volna. – Csak azt szeretném tudni, hogy rendben vagy-e, Ana –
teszi hozzá aggódó hangon.
Igyekszem diszkréten forgatni a szememet.
– Csodálatosan vagyok, Kate! Több mint csodálatosan. Igazán, Christian és

én jól vagyunk, valóban jól – ez nem újdonság. Kérlek, ne zavarjon meg ez a
dolog.

– Ne zavarjon meg? Hát hogyne zavarna! Mit tett veled?
– Nem tett semmit, Kate. Őszintén… jól vagyok.
– Valóban? – kérdi.
Jaj, az ég szerelmére már!
Átölelem Anát, és minden igyekezetem ellenére némileg ellenségesen
bámulok Katherine képébe.
– Ana beleegyezett, hogy a feleségem legyen, Katherine.
– A feleséged! – meregeti hitetlenkedve a szemét.
– Össze fogunk házasodni. Ma este jelentjük be az eljegyzésünket – közlöm.
– Ó!
Katherine letaglózva néz Anára.
– Hátat fordítok nektek tizenhat napra, és tessék, ez történik! Micsoda
váratlan fordulat! Tehát tegnap, amikor azt mondtam…
Megakad. – Hogyan illik bele ebbe az egészbe ez az e-mail?
– Sehogyan, Kate. Felejtsd el, kérlek. Én szeretem őt, ő pedig szeret engem.
Ne csináld ezt velünk. Ne tedd tönkre a buliját, se az éjszakánkat – kérleli Ana.
Katherine szeme könnybe lábad.
Basszus, itt bőgés lesz.
– Dehogy! Természetesen nem teszem tönkre. Jól vagy?
– Még sohasem voltam boldogabb – suttogja Ana.
Megdobban a szívem.
Katherine megragadja Ana kezét, míg én továbbra is ölelem.
– Tényleg rendben vagy? – kérdi féltőn Katherine.
– Igen.
Ana felvidulva kibontakozik az ölelésemből, és Kate nyakába borul.
– Ó, Ana, annyira aggódtam, amikor azt a levelet este elolvastam! Nem
tudtam, mit gondoljak. Megmagyaráznád?
– Egy szép napon majd igen, de nem most.

– Jó, én nem szólok senkinek. Úgy szeretlek téged, Ana, mint a nővéremet.
Csak arra gondoltam…

Megrázza a fejét.
– Nem is tudtam, mire gondoljak. Bocsánatot kérek. Ha te boldog vagy, én is
boldog vagyok.
Katherine odafordul hozzám.
– Tényleg sajnálom. Igazad van, nem az én dolgom.
Megengesztelődve biccentek. Értem én, hogy félti Anát, de hogy Elliot
hogyan képes elviselni, azt sose fogom megérteni. Kopogtatnak az ajtón.
Meglepetten felkapjuk a fejünket. Anya az.
– Minden rendben, drágám? – érdeklődik.
– Minden, Mrs. Grey – mondja gyorsan Katherine.
– Minden, anya – erősítem meg én is.
Anya megkönnyebbült sóhajjal a szobába lép.
– Jó. Akkor nem lesz kifogásotok ellene, ha adok a fiamnak egy születésnapi
ölelést.
Szélesen ránk mosolyog, és a kitárt karomba omlik. Szorosan átölelem.
– Boldog születésnapot, drágám! Olyan boldog vagyok, hogy még mindig
velünk vagy.
– Anya, csodálatosan érzem magam.
Őszintén nézek mogyoróbarna szemébe, mely telis-tele van anyai szeretettel.
– Úgy örülök nektek – szipogja anya, és a tenyere közé fogja az arcomat.
Anya… szeretlek.
Lefejti a karomat, és hátralép. – Nos, gyerekek, ha befejeztétek a
négyszemközti csevegést, rengeteg ember van itt, akik látni szeretnék, hogy
valóban egy darabban vagy, Christian, és akik szeretnének boldog születésnapot
kívánni neked.
– Máris megyünk.
Anya felváltva néz Katherine-re és Anára, és elégedetten állapítja meg, hogy
elsimult a vita. Anára kacsint, majd kinyitja előttünk az ajtót. Ana kézen fog.

– Christian, tényleg sajnálom – mondja Katherine.
Bólintok, majd finoman kitessékelem a folyosóra.
– Anyukád tudja? – kérdi Ana.
– Igen.
Ana felvonja a szemöldökét. – Hú… nos, érdekesen kezdődik az este.
– Ön megint túloz, Miss Steele.
Megcsókolom a kezét, és belépünk a nappaliba.
Fülsiketítő, spontán tapsvihar fogad.
Basszus. Mennyi ember! Miért vannak ilyen sokan? Kate bátyja, Flynn és a
neje, Mac, Bastille. Mia barátnője, Lily az anyukájával… Ros és Gwen. Elena.
Elena taps közben felém integet, hogy odanézzek. Közben észreveszem, hogy
anya házvezetőnője egy tálca pezsgőt kínál körbe. Megszorítom Ana kezét, és
megvárom, míg elül a taps.
– Köszönöm nektek, mindenkinek. Ez itt pont kapóra jön – veszek le két
pezsgőspoharat a tálcáról. Az egyiket Ana kezébe adom.
Megemelem a poharamat a vendégek felé. Mindannyian előrelépnek, hogy ők
is köszöntsenek. Úgy tűnik, mindenki borzasztóan örül, hogy megúsztam a
tegnapi balesetet. Elena ér oda elsőként. Megkapaszkodom Ana kezében.
– Christian, annyira aggódtam!
Elena kétfelől arcon csókol, mielőtt felocsúdhatnék. Ana megpróbálja elhúzni
a kezét, de nem engedem.
– Jól vagyok, Elena – nyugtatom meg.
– Miért nem hívtál fel?
A tekintete fürkésző, a hangszíne nem sok jót ígér.
– Nem értem rá.
– Nem kaptad meg az üzeneteimet?
Eleresztem Ana kezét, és átölelem a vállát.
Elena erőltetetten odamosolyog neki. – Ana… dorombolja. – Bájosan nézel
ki, drágám.
– Elena… köszönöm – mondja Ana negédesen, minden őszinteséget

mellőzve.
Kínos jelenet, kínosabb már nem is lehetne.
Elkapom anya tekintetét, aki morcosan hunyorog kompániánkra.
– Elena, bejelentést kell tennem – mentem ki magam.
– Hát persze – fuvolázza egy bájmosoly kíséretében.
Nem tud érdekelni.
– Figyelem, mindenki! – eresztem ki a hangomat, és megvárom, hogy a

vendégsereg elcsendesedjen. Amikor látom, hogy mindenki rám figyel, mély
lélegzetet veszek.

– Köszönöm, hogy eljöttetek ma. Meg kell mondanom, hogy én nyugodt
családi vacsorára számítottam, így ez kellemes meglepetés. – Rosszallóan
megvillantom a szemem Mia felé, aki válaszul odainteget.

– Ros és én… – biccentek Ros és Gwen felé – tegnap elég nagy
kutyaszorítóba kerültünk.

Ros erre megemeli a poharát.
– Tehát különösen örülök, hogy itt lehetek ma, hogy megoszthassam veletek
egy igen jó híremet. Ez a csodálatos nő – nézek a barátnőmre – Miss Anastasia
Rose Steele, aki belegyezett abba, hogy a feleségem legyen, és szeretném, ha ti
lennének az elsők, akik ezt megtudják.
Bejelentésemet néhány meglepett felkiáltás kíséri, melyet heves éljenzés és
taps követ. A pironkodó Ana felé fordulok, kezemmel fölfelé billentem a fejét,
és szégyenlősen megcsókolom. – Hamarosan az enyém leszel.
– Már a tiéd vagyok.
– Hivatalosan – tátogom vásott vigyorral.
Ana kuncog.
Anya és apa gratulál nekünk először.
– Drága kisfiam, még sosem láttalak ennyire boldognak – lelkendezik anya.
Egy könnycseppet töröl ki a szeméből, és Ana nyakába borul.
– Fiam, nagyon büszke vagyok rád – dörmögi Carrick.
– Köszönöm, apa!

– Bájos lány.
– Tudom.
– Hol a gyűrű? – kiált fel Mia, miközben Anát ölelgeti.
Ana zavartan rám pillant.
– Együtt fogjuk kiválasztani.
Tekintetemmel szinte felnyársalom Miát. Komolyan, néha akkora egy hólyag.
– Jaj, ne nézz már így rám! – tol le Mia, azután megölel. – Annyira örülök,
Christian! Mikor házasodtok össze? Kitűztétek már a napot?
– Fogalmam sincs, és nem, nem tűztük ki. Anával még meg kell beszélnünk
ezt az egészet…
– Remélem, nagy esküvőtök lesz… itt!
Hogy lehet valaki ilyen lehengerlően erőszakos?
– Lehet, hogy holnap elrepülünk Vegasba.
Mia dühösen néz, de szerencsére Elliot a segítségemre siet. Rendesen
megropogtatja a bordáimat.
– Így kell ezt csinálni, tesó! – rikkantja, és erősen hátba vereget.
Elliot Anához fordul, mire Bastille lép elő, és ő is hátba ver, csak még
erősebben.
– Hát, Grey, a szavam is elakad. Gratulálok, haver!
Megszorongatja a kezemet.
– Köszönöm, Claude.
– Na, és mikor kezdhetem el a menyasszonyod edzését? Repesve várom a
percet, hogy szétrúgja a hátsódat!
Felnevetek. – Már tudja, mikor vannak az edzések, nemsokára biztos keresni
fog.
Lily anyja, Ashley is gratulál, bár kissé fagyosan. Nagyon remélem, hogy ő és
Lily nem száll majd rá a menyasszonyomra.
Elszakítom Anát Miától, amikor dr. Flynnt és a feleségét látom közeledni.
– Christian – nyújtja felém messziről a kezét Flynn.
– John, Rhian.

Arcon csókolom a feleségét.
– Örülök, hogy még mindig velünk vagy, Christian – mondja Flynn. –
Nélküled nélkül sokkal unalmasabb és szegényesebb lenne az életem.
– John! – feddi meg Rhian, míg bemutatom Anastasiának.
– Örömömre szolgál találkozni azzal a nővel, aki végre rabul ejtette Christian
szívét.
– Köszönöm – rebegi pironkodva Ana.
– Jól visszaperdítette a csavart labdát, Christian – csóválja a fejét tűnődő
mosollyal Flynn.
Hogy mit?
– John, hallod, ezek a krikettes metaforáid… – dorgálja meg ismét Rhian,
boldog születésnapot kíván, és gratulál a bejelentett eljegyzéshez. Beszédbe
elegyedik Anával, és csakhamar annyira belemelegednek, hogy nyugodtan
válthatok néhány szót Flynn-nel.
– Nagyon ügyesen él a körülményekhez képest – kezdi John, és tudom, hogy
a „körülmények”-en Elenát érti.
– Köszönöm. Elenát nyilván megleptem – válaszolom.
– Később beszélhetünk róla.
– Leila hogy érzi magát?
– Most jól van, Christian, jól reagál a kezelésre… Még néhány hét, és talán
kiengedjük.
– Ez aztán a hír!
– Érdeklődik a művészetterápiás foglalkozások iránt.
– Igazán? Régebben festett.
– Mondta. Szerintem azok a foglalkozások tovább javíthatnak az állapotán.
– Pompás. Rendesen eszik?
– Igen, az étvágyával nincs baj.
– Jól van. Kérdezz meg tőle valamit, légy szíves.
– Természetesen, mi volna az?
– Azt akarom megtudni, hogy ő vette-e ki a fényképeket a széfemből.

– Ő volt az, kérdés nélkül is beismerte.
– Nahát!
– Hát, nem megy a szomszédba, ha csínytevésről van szó, tudod jól. Anát
akarta vele bosszantani.
– Nos, az sikerült neki.
– Erről is beszélhetünk majd.
Ros és Gwen csatlakozik hozzánk. Őket is bemutatom Anának.
– Úgy örülök, hogy végre megismerhetem, Ana – mondja Ros.
– Köszönöm. Kiheverte a tegnapit?
Ros bólint, Gwen pedig féltőn átöleli. – Nem volt semmi – folytatja Ros. –
Kész csoda, hogy Christian épségben lehozta a helikoptert. Kitűnő pilóta.
– Szerencsém volt, és haza akartam jutni a barátnőmhöz – vonom meg a
vállam.
– Még szép. Most, hogy már ismerem, ez tiszta sor – szólal meg Gwen.
Grace bejelenti, hogy a vacsora tálalva.
Megszorítom Ana kezét, hogy kitartásra buzdítsam, és követjük a vendégeket
az ebédlőbe. Mia az előszobában két koktélospohárral leselkedik. Látom, hogy
valami rosszban sántikál. Le is kapcsolja Anát, aki hiába néz rám úgy, mint a
csapdába esett vad, nem akadályozom meg, hogy Mia elkapja.
Mac áll elém, hogy gratuláljon.
– Ugyan, Mac, hívjon Christiannak. Az eljegyzési buliban ne feszengjünk.
– Hallottam a balesetről.
Érdeklődve figyel, amikor elmesélem a részleteket.
Anyám marokkói svédasztalt rendelt. Megpúpozom a tányéromat, közben
Mackel a Grace-ről csevegek.
Szedek magamnak még egy adagot a bárányból, miközben azon töprengek,
vajon mi a fenét csinálhat Ana és Mia. Úgy határozok, hogy Ana megmentésére
sietek. Azonban az egyik ajtó mögül kiabálást hallok.
– Ne gyere nekem azzal, hogy nem tudom, mibe vágok bele! – Ez Ana.
Basszus. Mi történik?

– Még mindig nem érted, hogy rohadtul semmi közöd hozzá? – sistereg
tovább Ana.

Megpróbálom kinyitni az ajtót, de valaki belülről nekitámaszkodik. Amikor
az illető arrébb megy, már be tudok robbanni. Ana tajtékzik a méregtől.
Rákvörös az arca. Egész testében remeg, olyan dühös. Elena ott áll előtte, és
nagyon úgy néz ki, hogy Ana a képébe löttyintette az italát. Bevágom az ajtót, és
közöttük termek.

– Mi a francot művelsz, Elena? – dörrenek rá.
Megmondtam neked, hogy hagyd békén!
Elena a kézfejével megtörli az arcát. – Nem való hozzád, Christian.
– Hogy mi? – üvöltök olyan hangosan, hogy mindkét nő összerezzen,
különösen Elena. Leszarom, ha megijedt.
Figyelmeztettem. Nem egyszer, nem kétszer.
– Honnan a picsából tudnád, hogy ki való hozzám?
– Neked bizonyos igényeid vannak, Christian – búgja Elena, mintha máris
engesztelni akarna.
– Mondtam már, hogy kurvára semmi közöd hozzá!
Magam is meglepődöm, mennyire felizgattam magam.
– Most akkor mi van? – őrjöngök tovább. –Azt hiszed, hogy te…? Te? Azt
hiszed, te vagy számomra az igazi?
Elena arcvonásai megkeményednek, a szeme szikrát szór. Kihúzza magát. –
Én voltam a legjobb dolog, ami valaha történt veled – sziszegi, hangjában
leplezetlen arroganciával. – Nézz csak magadra! Az egyik leggazdagabb,
legsikeresebb vállalkozó az Egyesült Államokban – fegyelmezett, jól nevelt –,
nincs szükséged semmire. A saját világod ura vagy.
Na, tessék, megint ezzel jön.
Picsába.
Hátralépek. Hányingerem van tőle.
– Imádtad, Christian, ne áltasd magad. Az önpusztítás ösvényén jártál, és én
mentettelek meg, én voltam az, aki megmentett téged a rácsok mögötti élettől.

Higgy nekem, bébi, ott végezted volna. Én tanítottalak meg mindenre, amit
tudsz, mindenre, amire csak szükséged van.

Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen dühös lettem volna.
– Te tanítottál meg arra, hogyan kell baszni, Elena. De az is csak annyira üres,
mint te magad. Nem csoda, hogy Linc elhagyott.
Elena levegő után kapkod. Ez sokkolta.
– Egyszer sem öleltél meg. Sohasem mondtad, hogy szeretsz.
Jéghideg, kék szeme összeszűkül.
– A szerelem a bolondoknak való, Christian.
– Takarodj a házamból! – parancsol rá Grace fagyosan.
Mindhárman meglepetten odafordulunk. Anyám, a mentőangyal, a küszöbön
áll. Elenára mered, és ha pillantással ölni lehetne, Elena már nem élne. Grace-ről
Elenára siklik a tekintetem, aki elsápadt. Grace vészjóslón megindul felé, Elena
pedig szólni se tud. Még moccanni se bír, úgy elhagyta az ereje. Amikor Grace
odaér, leken neki egy pofont, hogy visszhangzik tőle a szoba. Megdermedünk.
– Vedd le a mocskos kezedet a fiamról, te kurva, és takarodj a házamból –
most! – szűri a foga között Grace.
Picsába. Anya!
Elena az arcát fogja, és riadtan pislog Grace-re. Azután sarkon fordul, és
kiviharzik a szobából, még az ajtót se csukja be maga után.
Anya most engem fog elővenni. Ajjaj.
Arcára kiül a fájdalom és a bosszúság.
Egy darabig szótlanul néz, a szobára nyomasztó csend telepszik.
Végül megszólal. – Ana, mielőtt átengedném neked, ellenedre lenne, ha
váltanék pár szót a fiammal?
Ez parancs, nem kérés.
– Természetesen – suttogja Ana. Kimegy, és ránk csukja az ajtót.
Anya úgy néz rám, mintha életében először látna. Tudatosul benne, hogy egy
szörnyet nevelt, akit nem ő teremtett.
Basszus.

Most bajban vagyok. A fejbőröm viszketni kezd, és érzem, hogy minden vér
kiszalad az arcomból.

– Mennyi ideig, Christian? – kérdi alig hallhatóan. Ismerem ezt a hangját.
Vihar előtti csend.

Vajon mennyit hallott a veszekedésből?
– Pár évig – motyogom. Nem akarom, hogy megtudja. Nem akarom
elmondani. Nem akarom megbántani vele. Tizenöt éves korom óta ettől a perctől
rettegtem.
– Hány éves voltál? Mondd el! Hány éves voltál, amikor ez az egész
elkezdődött?
Nyelek egyet, a szívverésem pedig úgy felgyorsul, mint egy versenyautó.
Muszáj lesz óvatosan adagolni, nem akarom, hogy Elena megüsse a bokáját.
Anya arcát tanulmányozom, próbálom előre megjósolni a reakcióját. Hazudjak?
Tudnék-e neki hazudni? Sajnos hiába, végig hazudtam, hiszen valahányszor
Elenával találkoztam, azt mondtam, hogy egy barátommal tanulok.
Anya tekintete perzsel. – Halljam! Hány éves voltál, amikor ez az egész
kezdődött?
Fogát összeszorítva teszi fel a kérdést. Ilyesmi csak elvétve fordult elő, szóval
tudom, hogy nekem végem. Nem nyugszik, amíg ki nem préseli belőlem a
választ.
– Tizenhat – súgom.
Hunyorítva félrebillenti a fejét.
– Rossz a válasz.
Hangja hátborzongatóan tompa.
Francba. Honnét tudja?
– Christian – fenyeget meg az ujjával.
– Tizenöt.
Behunyja a szemét, mintha kést döftem volna a szívébe. A szájához kap, és
kis híja, hogy nem kezd zokogni. Amikor újra rám néz, szemében csak fájdalmat
látok, könnyeket nem.

– Anya…
Mit mondjak, hogy a fájdalma megszűnjön? Közelebb lépek hozzá, de
felemelt kézzel elhárít.
– Christian, most baromi dühös vagyok rád. Inkább ne gyere a közelembe.
– Honnan tudtad… hogy nem mondok igazat?
– Az ég szerelmére, Christian, az anyád vagyok – csattan fel, és egy
könnycsepp gördül le az arcán.
Elpirulok. Egyszerre érzem magam hülyének és kicsit paprikásnak. Ilyet is
csak anya képes belőlem kiváltani. És Ana.
Azt hittem, ügyesebben hazudok.
– Úgy van, szégyelld is magad! Meddig tartott, halljam, meddig hazudtál
nekünk, Christian?
Vállat vonok. Nem akarom, hogy tudja.
– Ki vele – erősködik.
– Pár évig.
– Évekig! Évekig – ordítja, én meg összehúzom magam. Olyan ritkán szokott
kiabálni.
– Ezt nem tudom elhinni! Az a kibaszott nőszemély!
Elképedten felnyögök. Még soha nem hallottam Grace-t káromkodni. Soha.
Megfordul, és az ablakhoz lép. Nekem a földbe gyökerezett a lábam a
döbbenettől.
Anya csúnyát mondott.
– És ha belegondolok, hányszor volt nálunk… – mérgelődik Grace a fejét
fogva.
Muszáj tennem valamit. Odamegyek hozzá, és átölelem. Ez új dolog,
anyámat nem szoktam ölelgetni. Grace csendesen sírdogál.
– Ezen a héten egyszer már azt hittem, meghaltál, erre most még ez is –
zokogja.
– Anya, rosszul gondolod…
– Ne is próbálj átverni, Christian. Hallottalak, te magad mondtad. Hogy ő

tanított meg baszni.
Már megint csúnyát mondott!
Megrándul az arcom. Ez nem rá vall. Anya nem káromkodik. Elborzaszt a

gondolat, hogy ezt én váltottam ki belőle. Furdal a lelkiismeret, hogy fájdalmat
okoztam neki. Soha nem akarnék neki fájdalmat okozni. Ő mentett meg. Hirtelen
elborít a szégyen és az önutálat.

– Láttam rajtad tizenöt évesen, hogy valami történt. Szóval ő történt, ugye?
Miatta higgadtál le, és lettél összeszedettebb. Jaj, Christian. Mit művelt veled?

Anya! Miért kell ezt túlreagálni? Valljam be, hogy Elena szedett ráncba? A
módszereit elhallgatva, persze. – Igen – mormogom.

Anya ismét feljajdul.
– Ó, Christian. Azzal a nővel együtt iszogattam, és hányszor, de hányszor
kiöntöttem neki a lelkemet. Belegondolni is szörnyű…
– De a kapcsolatunknak semmi köze a barátságotokhoz!
– Nem képzeled, hogy ezt a maszlagot én beveszem, Christian! Kihasználta a
bizalmamat. És kihasználta a fiamat!
Elcsuklik a hangja, és a tenyerébe temeti az arcát.
– Anya, az nem egészen úgy volt…
Hátralép, és felém legyint. Reflexből lehúzom a fejemet.
– Köpni-nyelni nem tudok, Christian… Hol rontottam el?
– Anya, nem a te hibád!
– És hogy… hogy kezdődött? Várj, nem is akarom tudni! Mit fog szólni
ehhez az apád?
Picsába.
Carrick magánkívül lesz.
Hirtelen megint tizenöt éves vagyok, és rettegve várom a következő leckét
felelősségből és tisztességes viselkedésből. Jézusom, lesz itt haddelhadd!
– Úgy ám, látni se fog a pipától! – olvassa le az arcomról anya. – Tudtuk,
hogy valami történt. Megváltoztál… egyik napról a másikra. Mert a legjobb
barátnőm megfektetett… ebbe belegondolni…

Ó, bárcsak megnyílna alattam a föld!
– Anya… ami elmúlt, elmúlt. És nem bántott.
– Christian, hallottam, mit mondtál neki. Hallottam, mit válaszolt, és milyen
jéghidegen. Ezt nem lehet csak úgy megemészteni…
Ismét az arcát fogja. Egyszer csak iszonyodva rám mereszti a szemét.
Picsába. Most mitévő legyek?
– Mondd! – leheli.
– Mit mondjak?
– Mondd, hogy ez az egész nem igaz… mert ha mégis, veszem az apád
pisztolyát, és lelövöm azt a szukát!
Anya!
– Mi?
– Tudom, hogy Elena ízlése milyen egzotikus, Christian.
Enyhe szédülés tör rám, az este már másodszorra.
Basszus. Nem szabad megtudnia.
– Csak szex volt, anya – hadarom. Zárjuk már rövidre a témát…
Az életemnek ebbe a részébe semmiképpen nem akarom anyámat beavatni.
Szigorúan rám hunyorít. – Nem érdekelnek a szörnyű részletek, Christian. Ez
az egész pontosan az. Szörnyű, rémes, visszataszító… Miféle nő tesz ilyesmit
egy tizenöt éves kisfiúval? Undorító. Én pedig hány titkomat megosztottam
vele… Mindegy, abban biztos lehetsz, hogy a lábát se teheti be többé a
házunkba. – Elszántan összepréseli az ajkát. – És te is szakíts meg vele minden
kapcsolatot!
– Anya, ööö… Elena és én egy nagyon sikeres üzletet viszünk.
– Nem érdekel, Christian. Megszakítod vele a kapcsolatot.
Szóhoz sem jutok… beleszól az életembe? A rohadt életbe, mégiscsak
huszonnyolc éves vagyok!
– Anya…
– Nem, Christian, komolyan beszélek. Tedd, amit mondok, vagy feljelentem a
rendőrségen.

Elsápadok.
– Na ne!
– Dehogyisnem. Akkor nem tettem, mert nem tudtam róla, de még
megtehetem.
– Csak dühös vagy, anya, és teljes joggal… de túlreagálod a dolgot.
– Még hogy túlreagálom, na ne mondd! – kiabálja. – Nem lehetsz jóban egy
olyan nővel, aki kihasznál egy nehéz sorsú, éretlen gyereket! Az ilyen ember
káros az egészségre! – tombol elfúló hangon.
– Jó, jó – mondom védekezőn.
– És Ana tudja?
– Igen, tudja.
– Helyes. Nem köthetsz házasságot, ha titkaid vannak. – A homlokát ráncolja,
mintha tapasztalatból beszélne. Próbálom kitalálni, mi juthatott eszébe, de anya
újult erővel folytatja: – Kíváncsi vagyok, neki mi a véleménye Elenáról.
– Körülbelül ugyanaz, mint neked.
– Akkor normális lány. Vele végre jó lóra tettél. Csinos, fiatal… korban
hozzád illő. Vele meg tudod találni a boldogságot.
Ellágyulnak az arcvonásaim.
Bizony. Ana olyan boldogságot hozott az életembe, amelynek én még a
létezéséről se tudtam.
– Befejezed Elenával. Minden kapcsolatot megszakítasz vele. Világosan
beszéltem?
– Igen, anya. Ez lesz a jegyajándékom Anastasiának.
– Micsoda? Elment az eszed? Valami mást találj ki, ez egy csöppet se
romantikus! – dorgál.
– Pedig azt hittem, örülne neki.
– Ti, férfiak! Időnként mintha kettőig se tudnátok számolni!
– Szerinted mit adjak neki?
– Ó, Christian!
Felsóhajt, és erőtlenül, keserűen elmosolyodik.

– Egyik füleden be, a másikon ki… Hát nem érted, miért vagyok szomorú?
– Dehogynem.
– Akkor tessék, halljam.
Kidüllesztem a szemem, és nagy levegőt veszek. – Nem is tudom, anya…
Mert eltitkoltam? Mert Elena a barátnőd?
Anya szelíden megsimogatja a fejemet, mint kiskoromban. Csak ott érhetett
hozzám, máshol nem hagytam.
– Részben igen, meg amiatt is, hogy kihasznált, drágám. Pedig annyira
megérdemled a szeretetet. És olyan könnyű téged szeretni. Mindig is könnyű
volt.
Viszkető érzés támad a szemem sarkában.
– Anya – súgom.
Kicsit megnyugodva átkarol, én pedig ragaszkodón magamhoz szorítom.
– Menj, keresd meg a leendő feleségedet! Apádnak majd csak a buli után
mondom meg. Nyilván lesz hozzád egy-két keresetlen szava.
– Anya, kérlek, muszáj megmondanod neki?
– Igen, Christian, muszáj. Ne félj, lesz nemulass, legalábbis nagyon remélem!
Picsába.
– Még mindig dühös vagyok rád. De Elenára még jobban haragszom. –
Ajkáról leolvad a mosoly. Nem gondoltam, hogy Grace ilyen félelmetes is tud
lenni.
– Tudom – dünnyögöm.
– Na, menj már, keresd meg a barátnődet – noszogat.
Hátralép, és az ujjával letörli a szeme alól az elmaszatolódott sminket.
Nagyon szépnek látom most. Ez a drága asszony csakugyan szeret engem, ahogy
én is szeretem őt.
Mélyet sóhajtok. – Nem akartalak megbántani, anya.
– Tudom. Eredj.
Lehajolok, és gyöngéd puszit nyomok a homlokára. Ezen meglepődik.
Kimegyek a szobából, és Ana keresésére indulok.

Basszus. Ez nem volt egyszerű.

ANA NINCS A KONYHÁBAN.
– Hé, tesó, iszol velem egy sört? – kérdi Elliot, amikor elsietek mellette.

– Csak egy perc, Elliot. Anát keresem.
– Lehet, hogy észbe kapott, és lelépett?
– Kapd be, Lelliot.
A nappaliban sincs.
Csak remélhetem, hogy nem lépett le.
Az én szobámban lenne? Felkapaszkodom a lépcsőn. Ana a második
lépcsőfordulónál ácsorog. Egy fokkal lejjebb megállok előtte, hogy szemtől
szembe legyünk.
– Szia.
– Szia – viszonozza a köszönésemet.
– Aggódtam, hogy…
– Tudom – vág a szavamba. – Sajnálom, nem bírtam a cirkuszt. Muszáj volt
kiszabadulnom, tudod. Hogy gondolkodjak.
Megcirógatja az arcomat. Belesimulok a tenyerébe.
– És úgy gondoltad, erre a szobámban kerítesz sort?
– Igen.
Megöleljük egymást. Isteni illata van… és nyugtató.
– Sajnálom, hogy végig kellett nézned.
– Nem a te hibád, Christian. Miért jött Elena?
– Mert a család barátja.
– Többé már nem az. Hogy van anyukád?
– Anya rohadtul mérges rám. Még szerencse, hogy itt vagy, és hogy egy buli
kellős közepén járunk. Különben már kifilézett volna.
– Hát ennyire rossz?
Teljesen túlreagálta.

– Csodálod? – kérdi Ana.
Egy pillanatig eltűnődöm ezen. A legjobb barátnője dugta a fiát. Hát ja…
– Nem.
– Mi lenne, ha leülnénk?
– Persze. Itt?
Ana bólint. Elhelyezkedünk a földön, a lábunkat a lépcsőre lógatva.
– Tehát, hogy érzed magad? – kérdi.
Nagyot szusszanok.
– Felszabadultnak érzem magam.
Vállat vonok. Tényleg megkönnyebbültem. Mintha egy sziklatömb gurult
volna le a szívemről. Többé nem kell azon rágódnom, hogy Elena mihez mit
szól.
– Igazán?
– A kettőnk üzleti kapcsolatának vége. Végleg.
– Kiszállsz a szépségiparból?
– Nem vagyok annyira bosszúálló, Anastasia. Nem. Odaajándékozom neki.
Hétfőn beszélek majd az ügyvédemmel. Ennyivel tartozom neki.
Féloldalasan néz rám. Hitetlenkedik.
– Nincs többé Mrs. Robinson?
– Nincs.
Ana elvigyorodik.
– Sajnálom, hogy elvesztettél egy barátot.
– Valóban?
– Nem – rázza meg a fejét.
– Gyere.
Felállok, és a kezemet nyújtom. – Menjünk vissza a tiszteletünkre rendezett
buliba. Talán még be is rúgok.
– Szoktál részeg lenni?
– Vad kamaszkorom óta nem. – Leballagunk a lépcsőn. – Ettél már?
Ana bűntudattal rám néz. – Még nem.

– Nos, akkor legfőbb ideje. Elena szagából ítélve az ital, amivel leöntötted,
apám egyik ütős koktélja volt.

– Christian, én…
Felemelem a kezemet. – Nincs vita, Anastasia. Ha iszol – illetve ha alkoholt
locsolsz az exeimre –, muszáj enned. Ez a legfőbb szabály. Azt hiszem, ezt már
megbeszéltük az első közös éjszakánk után.
Eszembe jut, ahogy a Heathmanben aléltan hever az ágyamon. Az előtérben
megállunk, az ujjammal megsimogatom Ana állát. – Órákig csak ébren
feküdtem, és néztem, ahogy alszol – suttogom. – Talán már akkor is szerettelek.
Lehajolok, megcsókolom, egészen elandalodunk.
– Egyél – intek a konyha felé.
– Rendben – hagyja rám.

MIUTÁN ELBÚCSÚZOM dr. Flynntől és a nejétől, becsukom az ajtót.
Végre. Egyedül lehetek Anával. Már a szűk családot nem számítva. Grace

kicsit felöntött a garatra, és az „I Will Survive”-ot harsogja karaokéban. Mia és
Katherine vele gajdol.

– Szerinted mi is túléljük? – kérdi kajánul Ana.
– Csak nem gúnyolódik, Miss Steele? – pirítok rá.
– Dehogynem!
– Jó kis nap volt.
– Christian, mostanában minden nap, amit veled töltök, jó kis nap.
– Szebben nem is mondhatta volna, Miss Steele. Gyere, szeretnék mutatni
neked valamit.
Kivezetem a hallon át a konyhába.
Carrick, Elliot és Ethan Kavanagh fennhangon elemzi a Mariners
eredményeit.
– Hova lesz a séta? – csipkelődik Elliot, amikor kilépünk az egyik
franciaablakon. Beintek neki, semmi köze hozzá.

Enyhe éjszakánk van. Felmegyünk a kőlépcsőn a pázsitra. Ana leveszi a
cipőjét; egy percre megáll, hogy a kilátásban gyönyörködjön. A magasan az öböl
felett csücsülő félhold ezüstös ösvényt rajzol a hullámokra. Seattle fényei
villódznak a háttérben.

Kéz a kézben bandukolunk tovább a csónakház felé. Odabent ég a villany,
ezért nem tévesztjük el az utat.

– Christian, holnap szeretnék elmenni a templomba – szólal meg Ana.
– Nocsak.
Mikor is voltam utoljára templomban? Utánagondolok a dolognak. Hiszen
Ana sem éppen vallásos nő, jut eszembe.
– Imádkoztam, hogy élve térj vissza, és úgy is lett. Ez a legkevesebb, amit
megtehetek. – Rendben. – Talán vele tartok.
– Hova fogod tenni azokat a képeket, amelyeket José csinált rólam?
– Arra gondoltam, kitehetnénk az új házba.
– Megvetted?
Egy pillanatig nem válaszolok.
– Igen. Úgy láttam, tetszik neked.
– Igen, tetszik. Mikor vetted meg?
– Tegnap reggel. Úgyhogy most el kell döntenünk, mit akarunk kezdeni vele.
– Ne bontasd le! Kérlek! Olyan aranyos ház. Csak némi finom, szerető
gondoskodásra van szüksége.
– Rendben. Majd beszélek Elliottal. Ismer egy kiváló építészt; a nő végzett
bizonyos munkálatokat az aspeni házamon. Elliot pedig meg tudja csinálni az
átalakítást.
Ana elmosolyodik, majd kuncogni kezd.
– Mi az? – kérdem.
– Csak eszembe jutott a legutóbbi eset, amikor a csónakházba vittél.
Hát igen… elememben talált a pillanat.
– Hm, az mókás volt! Tulajdonképpen… – de nem fejezem be a mondatot.
Inkább a vállamra kapom Anát. Rögtön viháncol.

– Nagyon dühös voltál, ha jól emlékszem – jegyzi meg Ana.
– Anastasia, én mindig nagyon dühös vagyok.
– Nem, nem mindig.
Ráhúzok a fenekére, és leteszem a csónakház előtt. A tenyerembe fogom az
arcát.
– Nem, többé már nem.
Minden szorongásomat belefojtom egy szenvedélyes csókba. Ana egészen
kifullad tőle.
Nos… remélem, tetszeni fog neki, amit elterveztem. Remélem, az kell neki.
Ana a világon mindent megérdemel. Látom rajta, hogy izgatott. Végigcirógatja
az arcomat, az államat, majd a mutatóujjával megpihen az ajkamon.
Showtime, Grey.
– Van idebent valami, amit szeretnék megmutatni neked.
– Gyere! – Kinyitom az ajtót.
Benézek. Elégedett vagyok a látvánnyal. Arrébb lépek, hagyom, hogy Ana
lépjen be előbb, majd követem.
A látványtól elakad a lélegzete.
A virágosok kitettek magukért. Mezei vadvirágokkal borították be az egész
házat. Rózsaszínben, kékben, fehérben pompázó szirmaikat itt-ott apró
lámpásokkal világították meg.
Igen. Ez majd megteszi a hatását.
Ana megbűvölten körbefordul, és eltátja a száját.
– Szíveket és virágokat szerettél volna.
Rám mered, mintha nem hinne a szemének.
– A tiéd a szívem – intek körbe.
– És itt vannak a virágok – leheli Ana. – Christian, ez gyönyörű!
Rekedt a hangja, hallom rajta, hogy majdnem sír.
Összeszedem a bátorságomat, és beljebb vezetem. A helyiség közepén fél
térdre ereszkedem. Ana meglepetten a szája elé kapja a kezét. Zakóm belső
zsebéből előveszem a gyűrűt, és felé nyújtom.

– Anastasia Steele! Szeretlek. Életem végéig szeretni foglak, megbecsüllek és
megvédelek. Légy az enyém! Örökre. Oszd meg velem az életedet! Hozzám
jössz feleségül?

Ő életem szerelme.
Csakis Ana, most és mindörökké.
Záporozni kezdenek a könnyei, de a mosolya úgy ragyog, mint a hold, a nap
és a csillagok együttvéve.
– Igen – rebegi.
Az ujjára húzom a gyűrűt. Tökéletes az is.
Elvarázsoltan néz le rá. – Ó, Christian – pityereg, és a karomba veti magát.
Megcsókol, és ebben a csókban benne van minden, amit irántam érez. Nekem
adja a szenvedélyt, a szerelmet, mindent. Ad, ahogy mindig is adott.
Édes, édes Ana.
Viszonzom a csókját. Elfogadom, amit ad, és viszonzom. Ezt tőle tanultam. Ő
tanított meg rá.
Ez az a lány, aki kivonszolt a fényre. Ez az a lány, aki szeret, a múltam és a
ballépéseim ellenére. Ez az a lány, aki hajlandó egész életére elköteleződni
mellettem.
Kedvesem. Anám. Szerelmem.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS


Köszönet mindenkinek a Vintage-nél az eltökéltségetekért és szakmai
tudásotokért. Minden pillanatban inspirál a profizmusotok, a humorotok, és az
írott szó iránti szeretetetek.

Anne Messitte-nek, amiért hitt bennem. Örökké az adósod leszek.
Tony Chiricónak, Russell Perreault-nak és Paul Bogaardsnak a mérhetetlen
támogatásért.
A csodálatos kiadói és szerkesztői stábnak, akik ezt a projektet összetartották:
Megan Wilsonnak, Lydia Buechlernek, Kathy Hourigannek, Andy Hughesnak,
Chris Zuckernek és Amy Brosey-nek.
Niall Leonardnak szerelméért, támogatásáért és tanácsaiért. És azért, hogy
kevésbé volt morcos.
Valerie Hoskinsnak, az ügynökömnek – mindennap mindenért.
Kathleen Blandinónak az előolvasásért, és mindenért, ami az interneten őt
dicséri.
Brian Brunettinek, még egyszer, aki fontos tudnivalókkal világosított fel a
helikopter-baleseteket illetően.
Chris Collins professzornak, aki kiokosított a talajkutatás tudományából.
Ruthnak, Debrának, Helenának és Livnek a támogatásért és kihívásokért,
amikkel előrelendítették az írás folyamatát.
Dawnnak és Daisynek barátságukért és tanácsaikért.
Továbbá minden barátomnak az írói és olvasói világból – tudjátok, kikre
gondolok. Ti inspiráltok nap mint nap!
Végül köszönetem a gyermekeimnek. Feltétel nélkül szeretlek benneteket, és
mindig büszke leszek rátok. Rengeteg örömöt hoztok az életembe.

Legyetek jók, mindketten!

TARTALOM



2011. június 9., csütörtök
2011. június 10., péntek
2011. június 11., szombat
2011. június 12., vasárnap
2011. június 13., hétfő
2011. június 14., kedd
2011. június 15., szerda
2011. június 16., csütörtök
2011. június 17., péntek
2011. június 18., szombat
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS