E. L. James - Sötét

– Gyere, bébi! – hörgöm összeszorított fogaimon keresztül, és elélvez, a
nevemet gurgulázza. Én is elengedem magam, beléélvezek, és szinte elveszítem
az öntudatomat.

Visszaomlunk az ágyra, átölelem, és cukros, lihegő, ragacsos gombóccá
tekeredünk.

Nagyot sóhajtok, ahogy haja végigsepri az ajkamat.
Vajon mindig így lesz majd?
Elképesztő.
Behunyt szemmel élvezem a pillanatnyi békét.
Egy kis idő múlva Ana megmozdul. – Amit irántad érzek, megijeszt –
suttogja.
– Engem is, bébi. – Jobban, mint gondolnád.
– Mi lesz, ha elhagysz?
Mi? Miért tenném? Elveszett voltam nélküle így is. – Nem megyek sehova.
Nem hinném, hogy valaha betelhetek veled, Anastasia.
Megfordul, az arcomat tanulmányozza. Fogalmam sincs, mit gondolhat.
Felkönyököl, és megcsókol.
Mi a fenére gondol? A füle mögé simítom egy hajtincsét.
– Olyat még sosem éreztem, mint amikor elhagytál, Anastasia. Bármit
megteszek, csak ne kelljen többé azt éreznem. – A rémálmok. Az üresség. A
fojtogató kétségbeesés.
Az istenit, szedd össze magad, Grey.
Megint megcsókol, hogy megnyugtasson.
Ne gondolj erre, Grey. Gondolj valami másra.
Eszembe jut a szüleim bálja. – Eljössz velem holnap az apám nyári partijára?
Éves jótékonysági buli. Megígértem neki, hogy elmegyek.
Egy randi.
Egy igazi randi.
– Persze hogy elmegyek – ragyog fel, de aztán el is komorul.
– Mi van?

– Semmi.
– Mondd el! – erősködöm.
– Nincs mit felvennem.
Ó, dehogy nincs…
– Ne légy mérges, de még mindig megvannak nálam azok a ruhák. Biztosan
találsz köztük valamit.
– Nahát, nahát – csücsörít.
– Nem bírtam kidobni őket.
– Miért?
Tudod, miért, Ana. Simogatom a haját, mintha így megértethetném vele.
Vissza akartalak kapni, úgyhogy megőriztem őket neked.
Beletörődőn ingatja a fejét. – Maga, mint mindig, csupa küzdelem, Mr. Grey.
Nevetek, mert igaza van, és mert ezt igazából én mondhatnám neki. Végül
ellágyul az arca.
– Cuppogok. Megyek, lezuhanyozom.
– Nekem is kéne.
– Sajnos nem férünk el mindketten. Menj előre, én addig lecserélem az
ágyneműt.

A FÜRDŐSZOBÁJA AKKORA, mint az én zuhanykabinom. Ez a legkisebb zuhanyzó,
amit valaha láttam, szinte belelóg a csapba az ember. De legalább megtalálom
illatos hajának titkát: zöldalmás sampon! A víz simogat, s kinyitva a tubust,
beszívom az illatot.

Ana.
Ezt mondanom kell majd Mrs. Jonesnak, hogy vegyen! Amikor kinyitom a
szememet, Ana mellettem áll, és csípőre tett kézzel néz. Újra rajta van a köntös –
nagy szomorúságomra.
– Kicsi a zuhanyzó – panaszkodom.
– Mondtam. Látom, megtaláltad a samponomat.

– Igen – vigyorgok.
Nevet, és ad egy törülközőt, aminek olyan a mintája, mintha egy telerakott
könyvespolc volna. Na, igen, a könyvimádó…
– Siess. És ez nem holmi kérés!
Már az ágyán fekszem, és várom, hogy visszatérjen, közben körbenézegetek a
szobájában. Egyáltalán nem úgy fest, mintha itt valóban laknának. Három fal
pucér tégla, egy beton; de nincs rajtuk semmi. Úgy tűnik, Anának nem volt ideje
rá, hogy otthonossá tegye a helyet. Még ahhoz is rosszul érezte magát, hogy
kicsomagoljon. És ez az én hibám…
Behunyom a szememet.
Boldognak akarom látni.
Ana.
Boldog Ana.
Mosolygok.

2011. JÚNIUS 11., SZOMBAT


Ana mellettem ül, ragyogón, csinosan. Az enyém. Fehér szaténköntös van rajta.
A Charlie Tangóban ülünk, repülünk az alkony felé. Magasan a felhők fölött
járunk, az éjszaka mögöttünk settenkedik. Ana haja izzik a lenyugvó nap
fényében. A világ a lábunk előtt hever, és neki akarom adni az egészet. Biccenek
egyet, hirtelen a siklórepülőmben vagyunk. Lásd a világot, Ana! Meg akarom
neked mutatni! Nevet. Kacag. Boldog. Hajfonata a föld felé mutat, ahogy
dugóhúzót csinálok a géppel. Azt kéri, megint! Így hát megint. Forgunk és
forgunk. De ezúttal sikítani kezd. Elrettenve néz rám. Eltorzul az arca. Retteg.
Undorodik. Tőlem.

Tőlem?
Nem.
Nem.
Nem.
Ana sikolt.

DÜBÖRGŐ SZÍVVEL ÉBREDEK. Ana forgolódik mellettem, és olyan túlvilági hangon
nyöszörög, hogy minden szál hajam és szőröm égnek áll. Az utcai lámpa
beszűrődő fényében is látom, hogy alszik. Felülök, és óvatosan megrázom.

– Jézusom, Ana!
Felébred. Levegőért kapkod. Szikrázik a szeme. Retteg.
– Bébi, jól vagy? Rosszat álmodtál.
– Juj – suttogja, a pillái úgy rebegnek, mint egy kolibri szárnyai. Átnyúlok, és
felgyújtom a lámpát, mindketten halovány fényben fürdünk. Hunyorog a

fényben. – A lány – suttog.
– Micsoda? Miféle lány? – Küzdök a késztetés ellen, hogy a karomba

vegyem, és kicsókoljam belőle a rémálmot.
Pislog. – Egy lány volt az SIP előtt, amikor este eljöttem. Úgy nézett ki, mint

én… de nem teljesen.
A fejbőröm bizseregni kezd.
Leila.
– Ez mikor volt? – Felülök.
– Amikor eljöttem a munkahelyemről az este. Tudod, kicsoda?
– Igen. – Mi a fenét csinál Leila Ana közelében?
– És ki?
– Leila.
Fenébe. Tudhattam volna, hogy addig kérdez, amíg választ nem kap. Miért

nem mondta korábban?
Az ajkát biggyeszti. – A lány, aki feltette a „Toxic”-ot az iPododra?
– Igen. Mondott valamit?
– Azt, hogy: „Mi van önben, ami bennem nincs meg”, és amikor

megkérdeztem, hogy kicsoda, azt felelte: „senki”.
Jézusom, Leila, mit akarsz ezzel? Fel kell hívnom Welchet.
Kihengeredem az ágyból, és magamra kapom a nadrágomat.
A nappaliban előkeresem a telefonomat. Welch két csengetés után rögtön

felveszi, és hiába nem akartam pár napja hajnalban felhívni, rájövök, hogy
mindegy lett volna, ébren van.

– Mr. Grey – köszönt a szokásos reszelős hangján.
– Elnézést, hogy ilyen korán hívom. – Fel-alá járkálok a konyhában.
– Nem vagyok nagy alvó, Mr. Grey.
– Gondoltam. Leila. Megkörnyékezte a barátnőmet, Anastasia Steele-t.
– A munkahelyén? A lakásán? Mikor történt?
– Igen, az SIP székház előtt, tegnap… kora este. – Megfordulok, mögöttem
Ana áll az én ingemben a konyhaszigetnél, és engem néz. Figyelem, de beszélek

tovább, az arca olyan, mint aki kísértetet látott, de még mindig gyönyörű.
– Pontosan mikor? – kérdi Welch.
– Pontosan mikor? – kérdem Anát.
– Nagyjából hat előtt tíz perccel?
– Hallotta? – kérdezem Welchet.
– Nem.
– Nagyjából hat előtt tíz perccel.
– Vagyis lenyomozta Miss Steele munkahelyét.
– Derítse ki, hogyan.
– Talán látta a képeket magukról az újságokban.
– Igaz.
Ana fejét félrebiccentve hallgatja a beszélgetést.
– Gondolja, hogy aggódnunk kellene Miss Steele biztonságáért?
– Nem mondtam volna, de nem is gondoltam, hogy képes rá.
– Azt hiszem, fontolóra kellene vennie, hogy biztonságba helyezi, uram.
– Nem tudom, hogy venné ki magát. – Anára pillantok, aki összefonja a

karját, s így az ing még jobban kirajzolja a melle vonalát.
– Az ön biztonsága érdekében is érdemes lenne lépéseket tenni, uram. Beszél

Anastasiával? Elmondja neki, milyen veszélyben lehet?
– Jó, beszélek majd vele.
Ana a szája szélét rágja. Eltereli a figyelmemet.
Welch folytatja. – Mr. Taylort és Mrs. Jonest majd később tájékoztatom.
– Igen?
– Addig is, több emberrel őriztesse magát.
– Tudom…
– Az SIP-székház környékén kezdjük, hogy láttak-e valamit. Ez lehet a nyom,

amire vártunk!
– Járjanak utána, és tudassák velem. Csak találja meg, Welch. Bajban van.

Találja meg. – Leteszem, és Anára nézek. Kócos haja a vállára omlik, hosszú
lába sápadtan dereng. Elképzelem, ahogy körém kulcsolja…

– Kérsz teát? – kérdezi.
– Inkább visszamennék az ágyba. – És elfelejteném Leilát.
– Hát, nekem szükségem van arra a teára. Nem akarsz inni velem egy
csészével? – A tűzhelyhez lép, és megtölt egy kannát vízzel.
Nem kell nekem semmi rohadt tea… Hozzád akarok bújni, és elfeledkezni
Leiláról!
Szúrós pillantására inkább visszavonulok, és elfogadom a teát.
– De igen, kérek – felelem duzzogva.
Mit akar Leila Anától?
És Welch miért nem találta még meg?
– Mi történt? – kérdi Ana pár perccel később, egy ismerős bögrével a
kezében.
Ana, kérlek… Nem akarom, hogy emiatt aggódj…
– Nem mondod el?
– Nem.
– Miért?
– Mert ez nem a te ügyed. Nem akarom, hogy belekeveredj.
– Nem az én ügyem, de mégis az. A csaj eljött hozzám, és leszólított a
munkahelyem előtt. Honnét tud rólam? Honnét tudja, hol dolgozom? Jogom van
tudni, mi folyik itt.
Mindenre megvan a válasza…
– Kérlek – győzköd.
Ó, Ana, Ana, Ana. Miért csinálod ezt?
Ragyogó kék szeme megigéz.
Bakker, nem tudok nemet mondani ennek a tekintetnek.
– Jó. – Nyertél. – Fogalmam sincs, hogy talált meg téged. Talán a Portlandben
készült képünkről, nem tudom. – Elhallgatok, majd nehézkesen folytatom. –
Amikor Georgiában voltam veled, Leila bejelentés nélkül beállított a lakásomra,
és jelenetet rendezett Gail előtt.
– Gail?

– Mrs. Jones.
– Hogy érted, hogy „jelenetet rendezett”?
A fejemet rázom.
– Mondd el! – Csípőre teszi a kezét. – Valamit eltitkolsz.
– Ana, én… – Miért ilyen dühös? Nem akarom, hogy belekeveredjen ebbe!
Leila az én lakásomon akart öngyilkos lenni, és én nem voltam ott, hogy segítsek
rajta. Nem csoda, hogy keresett…
– Igen?
Nem adja fel. Megadón sóhajtok. – Fogta magát, és felvágta az ereit.
– Jaj, ne!
– Gail bevitte a kórházba. De Leila elhagyta a kórházat, mielőtt odaértem. A
pszichológusa szerint a tett tipikus segélykiáltás volt. Nem hitte róla, hogy
tényleges veszélyben van – egy lépésre volt az öngyilkosság gondolatától, így
fogalmazott. De nem győzött meg. Azóta is próbálom előkeríteni, hogy
segítséget hívhassak neki.
– Mondott valamit Mrs. Jonesnak?
– Nem sokat.
– Nem találod? Mi a helyzet a családjával?
– Ők sem tudják, hol van. Ahogy a férje sem.
– A férje? – sipítja.
– Igen. – A hazug dög. – Már vagy két éve házas.
– Szóval akkor veled volt, holott házas?
– Nem! Szent isten, dehogy. Korábban voltunk együtt. Körülbelül három éve
véget ért. Aztán elhagyott, és nem sokkal később hozzáment ahhoz a palihoz. –
Mondtam már neked, bébi, én nem osztozom. Egyetlenegyszer keveredtem össze
férjezett nővel, és annak sem lett jó vége.
– Akkor most miért akarja felhívni magára a figyelmedet?
– Nem tudom. Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy úgy négy hónappal
ezelőtt faképnél hagyta a férjét.
Ana egy teáskanalat lengetve folytatja. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Három éve nem az alávetetted?
– Körülbelül két és fél éve.
– És ő többet akart.
– Igen.
– Te meg nem?
– Tudod te.
– Szóval elhagyott.
– Igen.
– Akkor minek jött most hozzád?
– Nem tudom. – Többet akart, de én nem adhattam meg neki. Talán látott

minket?
– De gyanítod…
– Gyanítom, hogy valami köze lehet hozzád. – De persze tévedhetek.
Most visszamehetnénk végre az ágyba?
Ana engem figyel, a mellkasomat. Felteszem neki a kérdést, ami azóta rág,

amióta szóba hozta Leilát. – Miért nem mondtad tegnap?
Ana bájosan bűntudatos. – Elfelejtettem. Tudod, iszogattam munka után, az

első hetem végén. Aztán te odajöttél, és tesztoszteronbemutatót tartottál Jacknek
– elmosolyodik –, utána meg idejöttünk. Kiment a fejemből. Van egy olyan
szokásod, hogy elfeledteted velem a dolgokat.

Én meg most ezt szeretném elfeledni.
– Tesztoszteronbemutató? – ismétlem meg jót derülve.
– Az. A farokkal kardozás.
– Majd tartok én neked tesztoszteronbemutatót!
– Nem kérsz inkább egy csésze teát?
– Nem, Anastasia, nem kérek. – Téged akarlak inkább. Most. – Felejtsd el a
csajt. Gyere. – A kezemet nyújtom neki, ő leteszi a teáscsészét, és megfogja.
Már a hálószobában vagyunk, amikor lehúzom róla az ingemet. – Tetszik,
hogy az én ruháimat hordod.
– Szeretem, mert teillatuk van.

Két kezemmel megfogom a fejét, és megcsókolom.
Felejtesd el velem Leilát…
El akarom felejteni Leilát.
Felkapom Anát, és a betonfalnak döntöm.
– Fond körém a lábadat, bébi.

AMIKOR KINYITOM A SZEMEMET, a hálószobát már elöntötte a fény, és Ana fekszik
mellettem, a karom hajlatába kuckózva.

– Szia – köszön, és huncutul vigyorog rám.
– Szia – viszonzom a köszöntést gyanakvón. – Mit csinálsz?
– Nézlek. – Kezét végighúzza a hasamon. A testem feléled.
Hűha!
Elkapom a kezét.
Biztos izomlázas mára…
Megnyalja az ajkát, és a vigyora mindentudó, kívánós mosolyba vált.
Vagy talán mégsem.
Anastasia Steele mellett felébredni határozottan jár némi előnnyel…
Ráhengeredem, elkapom a kezét, és a feje fölé szorítom az ágyra, ő ficánkol
alattam. – Azt hiszem, valami rosszban töri a fejét, Miss Steele.
– Szeretem rosszban törni a fejem, ha a közelemben vagy.
Ennyi erővel az ágyékomhoz is beszélhetne.
– Igen? – nyomok gyors puszit az ajkára. Bólint.
Ó, te gyönyörű lány…
– Szex vagy reggeli?
Csípőjét úgy dönti, hogy hozzám nyomódjon, s minden erőmet be kell
vetnem, hogy ne ragadjak el mindent, amit kínál, azonnal…
Nem, nem! Hadd várjon…
– Jó választás – csókolom meg a nyakát, vállgödrét, mellét…
Felnyög.

A NAP SUGARAIBAN FÜRDÜNK.
Ana előtt nem szerettem az ilyen perceket. Sosem volt, hogy csak úgy…
feküdtem volna az ágyon, henyélve, nem csinálva semmit… A hajával
játszadozom. Mostanra minden megváltozott.

Kinyitja a szemét.
– Szia.
– Szia.
– Izomlázas vagy?
Elpirul. – Nem. Csak fáradt.
Megsimítom az arcát. – Nem sokat aludtál tegnap este.
– Te sem – somolyog a csak rá jellemző hamissággal, de a szeme ködös. –
Mostanában nem alszom jól.
Bűntudat ébred bennem. – Sajnálom.
– Ne sajnáld… Az én…
Ujjamat a szájára teszem. – Csitt.
Az ajkát csücsöríti, hogy megcsókolja az ujjamat.
– Ha bármennyire is megnyugtat, én sem aludtam túl jól a múlt héten.
– Ó, Christian – sóhajt, majd megfogja a kezemet, és végigpuszilgatja minden
ujjpercét. Odaadó, alázatos gesztus. Elszorul a torkom, a szívem kitágul. Valami
ismeretlen határán állok, ahol a horizontot érjük, és valami új, valami
felfedezetlen tárul elénk…
Ijesztő.
Zavarba ejtő.
Izgalmas.
Mit csinálsz velem, Ana?
Hová vezetsz engem?
Nagyot sóhajtok, és a mellettem lévő nőre fordítom a figyelmemet. Kedves
mosolyt villant rám, és látom magunkat, ahogy az egész napot ágyban töltjük, de
ráébredek, hogy nagyon éhes vagyok.
– Reggeli?

– Ez most ajánlat vagy követelés, Mr. Grey? – cukkol.
– Egyik sem. De meghívlak reggelizni. Mint tegnap este is láthattad, nem
vagyok konyhatündér.
– De másban jó vagy – mosolyog játékosan.
– Ó, Miss Steele, mégis mire gondol?
Hunyorít. – Azt hiszem, tudja. – Szórakozik velem. Lassan felül, lábát
kilendíti az ágyból. – Zuhanyozhatsz Kate fürdőszobájában. Az nagyobb.
Naná, hogy nagyobb.
– Inkább nálad. Jobban szeretem a te közelségedet.
– Én is szeretem, ha a közelemben vagy. – Kacsint, felkel, és kibotladozik a
hálóból.
Ez a huncut Ana.

VISSZATÉRVE A SZŰKÖS ZUHANYOZÓBÓL, Anát farmerban és szűk pólóban találom,
amint épp a haját igazgatja.

Felrángatom a nadrágomat, és megérzem az Audi kulcsát a zsebemben.
Kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá. Az iPadet jól fogadta.

– Milyen gyakran edzel? – kérdi, ahogy a tükörből engem néz.
– Minden hétköznap.
– És mit?
– Futás, súlyzózás, kick-box. – Rohangálás a lakásodhoz és vissza…
– Kick-box?
– Igen, van egy személyi edzőm, volt olimpikon, ő tanít. Claude a neve.
Nagyon jó. Neked is jót tenne. Szerintem bírnád.
– Minek nekem személyi edző? Itt vagy nekem te, hogy kondiban tarts.
Odalépek hozzá, ő a hajával szórakozik, átölelem, tekintete találkozik az
enyémmel a tükörben.
– De én azt akarom, hogy fitt légy, bébi. Muszáj bírnod a strapát. – Már ha
visszamegyünk a játszószobába…

Felvonja a szemöldökét.
– Tudod, hogy szeretnéd – tátogom a tükörbe.
Ajkába harap, majd félrenéz.
– Mi van? – kérdem aggódva.
– Semmi – rázza a fejét. – Na, jó, össze fogok ismerkedni Claude-dal.
– Igazán?
Ez könnyen ment.
– Jaj, anyám, igen, ha ennyire boldog vagy tőle – nevet.
Megölelem, és megpuszilom. – El sem tudod képzelni, mennyire. – Csókot
nyomok a füle mögé. – Szóval… mit akarsz ma csinálni?
– Szeretném levágatni a hajamat, és, ühüm… muszáj beváltanom egy csekket,
és vennem egy kocsit.
– Ugyan, ugyan.
Itt az alkalom. A nadrágzsebembe nyúlok, és előhalászom az Audi kulcsát. –
Tessék.
Mintha nem is értené, mit mondtam. De aztán elvörösödik, és látom, hogy
dühös.
– Hogy értsem azt, hogy „tessék”?
– Taylor tegnap visszahozta.
Elhúzódik az ölelésemből, és mérgesen néz rám.
A francba. Mérges. Miért?
Farmerja farzsebéből elővesz egy borítékot. – Tessék, ez meg a tied.
Felismerem a borítékot, én tettem bele a csekket az ősrégi VW Bogaráért.
Mindkét kezemet felemelve hátrálok. – Na nem. Az a te pénzed.
– Dehogyis. Megveszem tőled a kocsit.
Mi. Az. Isten.
Még ő akar nekem pénzt adni! – Nem, Anastasia. A te pénzed, és a te kocsid.
– Nem, Christian. Az én pénzem, és a te kocsid. Megveszem tőled.
Ó, nem. Olyan nincs.
– Neked ajándékoztam a diplomaosztódra. – És akkor azt mondtad,

elfogadod.
– Ha egy tollat adtál volna, az pont elég ajándék egy diplomaosztóra. Te egy

Audit adtál!
– Tényleg ezen akarsz velem veszekedni?
– Nem.
– Jó, itt a kulcsa. – Azzal leteszem a komódra.
– Nem így értettem!
– Befejeztük a beszélgetést, Anastasia. Ne spilázd.
Ahogy rám néz, az mindent elmond. Ha én száraz ág lennék, egy pillantásától

lángra lobbannék, és ezúttal nem a jó értelemben. Dühös. Nagyon dühös.
Hirtelen összehúzza a szemét, és gonosz mosolyt villant rám.

Előveszi a borítékot, felemeli, és színpadias mozdulattal kettétépi, majd még
kettőbe. Bedobja a cafatokat a szemetesbe, diadalittas „bazd meg” tekintettel.

Jaj, ugyan már, Ana.
– Mint mindig, ön most is nehéz eset, Miss Steele. – Sarkon fordulok, és
kimegyek a konyhába.
Most én vagyok dühös. De baromira.
Hogy képzeli?
Fogom a telefonomat, és felhívom Andreát.
– Jó reggelt, Mr. Grey – szól a telefonba kissé kifulladva.
– Helló, Andrea.
A háttérben egy nőt hallok kiabálni. – Nem tudja, hogy ma házasodsz,
Andrea?
Andrea hangja erősebb. – Elnézését kérem, Mr. Grey.
Házasodik!
Elfojtott hangok. – Anya, csendesebben! Ő a főnököm! – Andrea visszatér. –
Mit tehetek önért, Mr. Grey?
– Házasodik?
– Igen, uram.
– Ma?

– Igen. De miért keres?
– Arra szerettem volna kérni, hogy utaljon huszonnégyezer dollárt Anastasia
Steele számlájára.
– Huszonnégyezer dollárt?
– Igen, huszonnégyezer dollárt. Haladéktalanul.
– Elintézem. Hétfőn a számláján lesz.
– Jó… hétfőn?
– Igen, uram.
– Nagyszerű…
– Segíthetek még valamiben?
– Nem, ez minden, Andrea.
Leteszem a telefont. Kissé kellemetlenül érzem magam, hogy az esküvője
napján zavartam Andreát. Miért nem mondta? Talán terhes?
Új asszisztenst kell keresnem?
Miss Steele-hez fordulok, aki csendben fortyog mögöttem.
– Átutaltattam a bankszámládra, hétfői értéknappal. Velem te ne játszadozz.
– Huszonnégyezer dollár! – rikoltja. – És honnan tudod a számlaszámomat?
– Mindent tudok rólad, Anastasia.
– Kizárt dolog, hogy a kocsim huszonnégyezer dollárt ér.
– Ebben igazat adnék, de ismerni kell a piacot, akár vesz az ember, akár elad.
Valami holdkóros meg akarta venni azt a fémkoporsót, és ennyit kínált érte.
Állítólag klasszikus kocsi. Kérdezd meg Taylort, ha nekem nem hiszel.
Szúrósan nézünk egymásra.
Lehetetlen nőszemély!
Lehetetlen. Lehetetlen.
Elnyílik az ajka. A lélegzete elakad. Kitágul a pupillája. Issza a látványomat.
Felemészt.
Ana.
Megnyalja az ajkát.
És van valami a levegőben közöttünk.

A vonzalmunk, mint egy élő erő, csak duzzad, és duzzad…
Bassza meg.
Elkapom, és az ajtónak nyomom, ajkam megtámadja az övét. Mohón
csókolom, ujjaim a tarkójára kulcsolódnak. Ana a hajamba túr, magához húz.
Irányít, ahogy visszacsókol, elvesz mindent… Megfogom a fenekét, és
magamhoz szorítom. Akarom őt… Megint.
– Miért, ó, miért ellenkezel állandóan? – Végigcsókolom a nyakát. Ana kissé
félredönti a fejét, hogy hozzáférhessek.
– Mert megtehetem – suttogja.
Ah. A számból vette ki a szót.
Zihálva hajolok fölé, hogy megpusziljam a homlokát.
– Uramatyám, annyira magamévá tennélek, de elfogyott a gumi. Nem tudok
veled betelni. Te egy észvesztő, őrjítő nő vagy!
– Te is megőrjítesz.
Nagyot sóhajtok, és mélyen belenézek a sötét, éhes szempárba, mely a világot
ígéri, és megrázom a fejemet.
Nyugalom, Grey.
– Gyere, menjünk el reggelizni. És tudok egy helyet, ahol levágathatod a
hajadat.
– Oké – mosolyog.
Nem vitatkozunk többet.

KÉZ A KÉZBEN SÉTÁLUNK a Vine Streeten, majd jobbra, az Első sugárúton.
Elgondolkodom, mennyire természetes az, hogy egy veszekedés után ilyen
békésen sétáljanak az emberek egymás mellett. Talán a normális párok ilyenek.
Lenézek Anára.

– Ez annyira normálisnak tűnik… Tetszik.
– Christian, azt hiszem, dr. Flynn egyetértene velem abban, hogy te minden
vagy, csak nem normális. Különleges, inkább.

Megszorítja a kezemet.
Különleges!
– Micsoda szép nap van.
– Igen.
Behunyt szemmel fordítja arcát a reggeli nap felé.
– Gyere, tudok egy remek reggelizős helyet.
Az egyik kedvenc kávézóm tényleg csak pár utcára van Ana lakásától, a
sugárúton. Amikor odaérünk, ajtót nyitok neki; benn frissen sült kenyér illata
fogad minket.
– Milyen csinos hely! – Leülünk. – Tetszenek a képek a falon!
– Minden hónapban más művészt támogatnak. Troutont is itt találtam.
– A hétköznapit felemelik nem hétköznapivá!
– Emlékeztél?
– Önről semmit nem lehet elfelejteni, Mr. Grey.
És önről sem, Miss Steele. Maga a nem hétköznapi!
Nevetve nyújtom át neki az étlapot.

– MAJD ÉN FIZETEK – csap le Ana a számlára, mielőtt én tehetném. – Nem vagy
elég fürge, Grey.

– Ez igaz – morgok. Valaki, aki huszonötezer dolláros diákhitelt halmozott
fel, ne vegyen nekem reggelit.

– Ne nézz ilyen rondán. Huszonnégyezer dollárral gazdagabb vagyok, mint
reggel voltam. Megengedhetek magamnak – rápillant az éttermi számlára – egy
huszonkét dollár hatvanhét centes reggelit.

– Köszönöm – dörmögöm.
– Most hová?
– Tényleg le akarod vágatni a hajadat?
– Persze, hát nézz rá!
Tincsek szökdösnek a lófarkából, mutatja boglyas haját.

– Szerintem csinos vagy. Mint mindig.
– Meg ott az a rendezvény az este apádnál.
Emlékeztetem, hogy szigorú a dress code, és amikor megkérdi, hol lesz, azt
felelem: – A szüleimnél. Van egy sátruk.
– Kinek adakoznak?
Elmondjam neki?
– Drogrehabilitációs alap kisgyerekes szülőknek, „Együtt Megoldjuk” – ez a
neve. – Lélegzet-visszafojtva várom a kérdését, de remélem, hogy nem teszi fel.
Nem kell tudnia, mi közünk van ehhez az ügyhöz. Túl személyes, és nem kell a
szánalma sem. Amit akartam, azt már elmondtam neki.
– Akkor jó ügyet szolgál – mondja együttérzőn, és szerencsére ennyiben
hagyja.
– Gyere, menjünk. – Kinyújtom a kezem, és örülök, hogy így véget vethetünk
a beszélgetésnek.
– Hová megyünk? – kérdi, ahogy haladunk tovább a sugárúton.
– Meglepetés.
Nem mondhatom meg neki, hogy Elena szalonja, mert kiborulna. Tudom,
hogy még a neve említésére is kiakad. De szombat van, Elena pedig nem
dolgozik hétvégén; ha mégis, akkor a Bravern Centerben teszi.
– Itt vagyunk – nyitok ajtót, és betessékelem. Jó ideje nem voltam már itt,
hónapok óta! Akkor még Susannah-val.
– Jó reggelt, Mr. Grey – köszönt minket Greta.
– Hahó, Greta.
– A szokásos lesz, uram? – kérdi udvariasan.
Bassza meg.
– Nem – pillantok idegesen Anára –, Miss Steele majd elmondja, mit akar.
Ana szúrós szemmel néz rám, amikor rájön a kapcsolatra. – Miért itt? – kérdi.
– Mert enyém a hely, három másikkal együtt.
– A tiéd?
– Igen. Mellékvonalon. De ez most mindegy. Akármit rendelsz, a ház állja.

Van mindenféle masszázs: svéd, siacu; vannak forró kövek, reflexológia,
moszatfürdő, arcpakolás, minden, amit a nők szeretnek. Itt megkapsz bármit.

– Gyantázás?
Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy a csokoládés gyantát javaslom neki a
fanszőrére, de a belépő után inkább megtartom magamnak a gondolatot. – Igen,
gyantáztathatsz is. Mindenhol.
Elpirul.
Hogy fogom valaha is meggyőzni, hogy ő is jobban élvezné a behatolást, ha
megszabadulna a szőrtől?
Egyszerre csak egy lépést, Grey.
– Hajvágást szeretnék.
– Természetesen, Miss Steele.
Greta néhány billentyűt üt le a számítógépén. – Franco öt perc múlva szabad.
– Franco remek – mondom, de Ana viselkedése hirtelen megváltozik. Már
éppen megkérdezném, mi baj, amikor felpillantok, és Elenát látom előbukkanni
az irodából.
Francba. Mit csinál ő itt?
Elena vált néhány szót egy alkalmazottjával, majd meglát engem, és úgy
ragyog fel, mint a karácsonyfa a Rockefeller Centernél.
Basszus.
– Bocsáss meg – dadogom Anának, és Elena elé sietek, még mielőtt ő jönne
oda hozzánk.
– Nahát, micsoda váratlan öröm! – dorombol Elena, kétoldalt arcon puszil.
– Jó reggelt. Nem számítottam rá, hogy itt látlak.
– A kozmetikusom beteget jelentett. Tehát tényleg kerülni akartál engem!
– Dolgom volt.
– Hát azt látom… Ő új?
– Ő Anastasia Steele.
Elena Anára hunyorít, aki minket figyel. Tudja, hogy róla beszélünk, így
langyos mosollyal válaszol.

Bakker.
– Ő a kis déli szépséged?
– Nem déli.
– Azt hittem, Georgiába mentél, hogy vele találkozz.
– Az anyja lakik ott.
– Értem. Igazán neked valónak tűnik.
– Igen. – De ebbe inkább ne menjünk bele.
– Nem mutatnál be?
Ana Gretával beszélget… Bizonyára Elenát savazza. Vajon mit kérdez tőle?
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
Elena csalódottan csücsörít. – Miért nem?
– Mrs. Robinsonnak nevezett.
– Ó, tényleg? Milyen vicces! Noha meglep, hogy egy ilyen fiatal, mint ő, érti
az célzást! – Elena gúnyolódik. – Meglep, hogy beszéltél neki rólunk. Hová tűnt
a régimódi titoktartás? – Vörösre lakkozott körmét szája elé teszi.
– Ő nem mond el semmit.
– Remélem. No, ne aggódj… Már el is tűntem – tartja fel a kezét megadón.
– Köszönöm.
– De biztos, hogy jó ötlet ez, Christian? Megbántott már egyszer… – Elena
arcát aggodalom ráncolja.
– Nem tudom. Hiányzott. Én is hiányoztam neki. Úgy döntöttem,
megpróbálom úgy, ahogy ő akarja. És hagyja.
– Ahogy ő akarja? Biztos, hogy menni fog? És biztos, hogy akarod
egyáltalán?
– Majd meglátjuk, idővel – felelem.
– Hát, én itt leszek, ha kellenék… Sok szerencsét. – Visszafogottan, de
kedvesen rám mosolyog. – Lássalak gyakrabban!
– Úgy lesz. Jössz a szüleim estélyére ma?
– Nem hinném.
– Talán így a jobb.

Egy pillanatra mintha meglepődne, de aztán folytatja. – Majd valamikor
máskor találkozzunk a héten. Amikor jobban tudunk beszélgetni.

– Rendben.
Megszorítja a felkaromat, aztán visszatérek Anához, aki még mindig a
recepciós pultnál áll. Az arca üres, karja összefonva: egész teste méltatlankodást
sugall.
Ez nem jó jel.
– Jól vagy? – kérdezem, holott tudom jól, hogy nincs jól.
– Nem igazán. Nem akartál bemutatni? – Hangja egyszerre szarkasztikus és
követelőző.
Fenébe. Tudja, hogy Elena. De honnan?
– De én azt gondoltam…
Ana félbeszakít. – Pedig olyan okos vagy, néha mégis… – Elhallgat
mérgében – Menni szeretnék – toppant a márványpadlón.
– Miért?
– Tudod te, miért. – A szemét forgatja, mintha én lennék a világ legnagyobb
idiótája.
Te vagy a világ legnagyobb idiótája, Grey.
Tudod, mit gondol Elenáról.
Minden olyan jól ment idáig.
Hozd ezt helyre, Grey.
– Sajnálom, Ana. Nem tudtam, hogy itt lesz. Sosincs itt. Nyitott egy új üzletet
a Bravern Centerben, általában ott van. Valaki beteget jelentett.
Sarkon fordul, és az ajtó felé indul.
– Nincs szükség Francóra, Greta – biccentek a recepciósnak, és bosszant,
hogy netán hallotta a veszekedésünket is. Ana után rohanok.
Lehajtott fejjel masírozik az utcán. Nagy léptekkel loholok, hogy utolérjem.
Mit mondjak neki?
Ana. Hagyd abba! Túlreagálod.
Egyszerűen nem érti, milyen természetű kapcsolatunk volt vagy van

Elenával…
Mellette lépkedek, közben tépelődöm. Mit csináljak? Mit mondjak? Elenának

mégis igaza lehet.
Tudom én ezt csinálni?
Sosem tűrtem ezt a fajta viselkedést egyetlen alárendeltemtől sem, de ami

még rosszabb, az az, hogy egyik sem volt ilyen makrancos!
Mégis, utálom, hogy haragszik rám.
– Oda jártak az alávetettjeid? – csattan fel, és nem tudom, költői kérdés-e

vagy sem, de megragadom az alkalmat, hogy válaszoljak.
– Némelyikük igen.
– Leila is?
– Igen.
– A hely vadonatújnak tűnik.
– Nemrég újíttattuk fel.
– Értem. Szóval Mrs. Robinson találkozott az összes alávetetteddel.
– Igen.
– És tudták róla, kicsoda?
Hát, úgy nem, ahogy te gondolod, hogy tudod… A fölérendelt-alárendelt

kapcsolatunkról nem tudtak. Csak arról, hogy barátok vagyunk.
– Nem. Egyikük sem. Csak te.
– Csakhogy én nem vagyok az alávetetted.
– Nem, határozottan nem vagy az. – Máskülönben nem lennék itt.
Ana hirtelen megáll, megfordul, szigorú az arca. – Érted te, mennyire

elcseszett ez az egész?
– Igen. Sajnálom. – Fogalmam sem volt, hogy ott lesz.
– Le akarom vágatni a hajam, lehetőleg olyan helyen, ahol nem dugtad végig

az alkalmazottakat és a vevőkört. – Hangja reszelős, mintha mindjárt sírva
fakadna.

Ana…
– És most, ha megbocsátasz. – Elfordul.

– Nem szaladsz el tőlem… ugye? – kérdem. Feltör bennem a pánik. Ennyi?
Vége, mielőtt igazán esélyt kaptunk volna?

– Nem, csak levágatom az istenverte hajamat. Valahol, ahol becsukhatom a
szememet, és amíg a hajamat mossák, elfelejthetem a gázos ügyeidet.

Nem hagyhat el.
– Házhoz hívhatom Francót, hozzám vagy hozzád – ajánlom.
– Az a nő nagyon vonzó.
Jézusom, ezt ne már…
– Igen, az. – És? Hagyd már, Ana.
– Férjnél van még?
– Nincs. Körülbelül öt évvel ezelőtt elvált.
– Miért nem vagy vele?
Ana! Hagyd abba! – Mert már vége van köztünk. Mondtam már neked. –
Hányszor mondjam még? A zakóm zsebében megrezzen a telefon.
Mutatóujjamat feltartva kérek egy percet tőle, és megnézem, ki hív. Welch az.
Kíváncsi vagyok, mit tud mondani.
– Mr. Grey?
– Welch.
– Három dolog. Megtaláltam Mrs. Leila Reedet Spokane-ben, ahol egy
Geoffrey Barry nevű férfival élt, aki autóbalesetben halt meg az I–90-esen.
– Meghalt autóbalesetben? Mikor?
– Négy hete. A férj, Russell Reed, tudott a szeretőről, de még mindig nem
hajlandó elmondani, hogy Mrs. Reed hová ment.
– Annak a szemétládának ez már a második mulasztása. Tudnia kell. Hát
nincs benne semmi emberi érzés? – Undorít, hogy lehet ez a volt férj ilyen
szívtelen.
– Érez még iránta valamit, még ha nem is házastársi szeretetet.
– Kezd összeállni… nem… már tudom, miért, de azt nem, hogy hol lehet.
– A pszichiáter mondott valamit, amin el lehetne indulni? – kérdi Welch.
– Nem.

– Nem szenved esetleg valami pszichózisban?
Egyetértek Welchcsel, hogy ez közrejátszhat, de ez még mindig nem
magyarázza meg, hogy hol lehet, én pedig ezt akarom tudni. Körbenézek. Hol
vagy, Leila? – Itt van a nő… Figyel minket…
– Mr. Grey, közel vagyunk. Meg fogjuk találni – nyugtat Welch, és azt kérdi,
az Escalában vagyok-e.
– Nem. – Bárcsak ne állnánk itt Anával az utca közepén!
– Azon gondolkodom, hány fő személyi testőrt szeretne a csapatba.
– Kettőt vagy négyet, éjjel-nappal.
– Rendben, Mr. Grey. Elmondta már Anastasiának?
– Még nem avattam be. – Ana néz, fülel. Tekintete izzik, de nem tudom
kiolvasni belőle, mitől.
– Pedig jobb lenne. Még valami… Mrs. Reed fegyvertartási engedélyt is
szerzett.
– Micsoda? – félelem markol a szívembe.
– Ma jött meg a jelentés.
– Értem. Mikor?
– Tegnapi a kiadás dátuma.
– Már most? De hogyan?
– Hamisította.
– Nem ellenőrizték a hátterét?
– Minden űrlap hamis adatokkal lett kitöltve. Még a neve is más.
– Értem. Küldje el nekik e-mailben a nevét, címét, fényképét, ha megvan.
– Úgy lesz. És megszervezem a testőrséget.
– Éjjel-nappal, ma délutántól kezdve. Lépjen kapcsolatba Taylorral. –
Leteszem. Ez már nem tréfadolog.
– Szóval? – kérdi Ana.
– Welch volt az.
– Ki az a Welch?
– A biztonsági tanácsadóm.

– Aha. Szóval, mi történt?
– Leila úgy három hónapja elhagyta a férjét, és lelépett egy fickóval, aki négy
héttel ezelőtt meghalt autóbalesetben.
– Jaj.
– Az a seggfej pszichológus igazán kideríthette volna. Az a lány gyászol,
ennyi.
A fenébe az orvosokkal meg a kórházzal.
– Gyere. – A kezemet nyújtom, Ana gondolkodás nélkül megfogja, de aztán
azonnal el is engedi.
– Várjunk egy percet! Épp „rólunk” beszélgettünk. Illetve róla, arról a te Mrs.
Robinsonodról.
– Ő nem az én Mrs. Robinsonom. Beszélgethetünk erről a lakásomon.
– Nem akarok a lakásodra menni! Le akarom vágatni a hajamat! – kiabálja.
Előveszem a telefonomat, tárcsázok. Greta azonnal felveszi. – Greta, itt
Christian Grey. Küldje Francót a lakásomra, egy órán belül legyen ott. Kérje
Mrs. Lincolnt…
– Igenis, Mr. Grey. – Várakoztatóra tesz egy pillanatra. – Rendben van. Egyre
ott lesz.
– Jó. – Elteszem a telefont. – Egyre jön.
– Christian…! – prüszköl ingerülten Ana.
– Anastasia, Leila egész biztosan pszichotikus állapotba került. Nem tudom,
hogy én kellek-e neki vagy te, illetve hogy meddig képes elmenni. Elmegyünk a
lakásodra, szedd össze a cuccaidat, és nálam maradhatsz, amíg meg nem találjuk
Leilát.
– Miért akarnék nálad lakni?
– Hogy biztonságban legyél.
– De…
Istenem, adj erőt.
– Visszajössz a lakásomba, ha a hajadnál fogva kell odaráncigálnom, akkor
is!

– Szerintem túlreagálod.
– Dehogy. Folytathatjuk a beszélgetést a lakásomon. Gyere.
Rám mordul. – Nem.
– Jössz a saját lábadon, vagy viszlek. Nekem mindegy, Anastasia.
– Nincs hozzá merszed.
– Jaj, bébi, mindketten tudjuk, hogy ha te a képembe vágod a kesztyűt, én
csak örülök, hogy felvehetem.
Ana hunyorog.
Bébi. Nincs más választásom.
Felkapom, és a vállamra fektetve megindulok vele, mit sem törődve a
járókelők csodálkozó tekintetével.
– Tegyél le! – sikoltozik, és ficánkolni kezd. Még szorosabban fogom, sőt a
fenekére is rácsapok.
– Christian! – Nagyon dühös, de nem érdekel. Egy férfi – egy apa, gondolom
– megvédi a gyermekeit, ha veszélyben vannak.
– Megyek inkább a saját lábamon! – sipít, mire leteszem. Olyan hévvel perdül
meg, hogy a haja vállon csap. Elrobog a lakása irányába, én pedig követem, de
közben gyanakodva tekingetek körbe.
Hol vagy, Leila?
Egy parkoló autó mögött? Egy fa mögött?
Mit akarsz?
Ana hirtelen megtorpan. – Mi történt? – kérdi.
– Hogy érted?
Most megint mi van?
– Leilával.
– Mondtam már.
– Dehogy mondtad. Van más is. Tegnap nem erősködtél, hogy lakjam nálad.
Szóval, mi történt?
Jó megfigyelés, Miss Steele.
– Christian! Ki vele!

– Tegnap fegyverviselési engedélyt kapott.
Ennek hallatán megváltozik a viselkedése. Dühe félelembe csap át. – Ez azt
jelenti, hogy bármikor vásárolhat fegyvert – suttogja.
– Ana – húzom magamhoz. – Nem gondolom, hogy valami hülyeséget fog
csinálni, de… nem akarlak ekkora kockázatnak kitenni.
– Engem… és magadat? – A hangja tele fájdalommal. Megölel, jó szorosan.
Félt engem.
Engem!
Egy pillanattal ezelőtt még azt hittem, elhagy.
Ez lehetetlen.
– Gyerünk vissza! – Belecsókolok a hajába. Ahogy haladunk, óvón átkarolom
a vállát. Ő a farmerom egyik övtartójába akasztja az ujját.
Ez a fajta közelség… Egészen új. De hozzá tudnék szokni.
Visszamegyünk a lakására, s közben figyelek, hátha megpillantom Leilát.

AZ ÉRZELMEIM SKÁLÁJÁN töprengek, miközben Anát nézem, amint egy kis
bőröndbe pakol. A minap próbáltam megfogalmazni, mit érzek, és a legjobb,
amivel elő tudtam hozakodni, az volt, hogy „nyugtalanító”. Most is pont így
érzek. Ana már nem az a gyámoltalan nő, akinek megismertem. Sokkal
határozottabb, akaratosabb.

Ilyen sokat változott volna azáltal, hogy elhagyott? Vagy én változtam?
Nem segít a dolgon az sem, hogy Leila miatt újfajta feszültség állt be
közöttünk. Hosszú ideje először érzek félelmet. Mi lesz, ha valami történik
Anával azért, mert nekem rendezetlen ügyem van Leilával? Ez a helyzet kezd
kicsúszni az ellenőrzésem alól, és ez nagyon nem tetszik.
Ana borús és hallgatag. Behajtogatja a leeresztett léggömböt a táskájába.
– Charlie Tango is jön? – élcelődöm.
Halovány mosollyal bólint. Vagy fél, vagy még mindig haragszik Elena miatt.
Vagy dühös azért, mert felkaptam az utcán… Vagy a huszonnégyezer dollár

miatt.
A fenébe, túl sok lehetőség. Bár tudnám, mire gondol!
– Ethan visszajön kedden – szólal meg.
– Ethan?
– Kate fivére. Itt marad, amíg nem talál magának lakást Seattle-ben.
Aha, a Kavanagh klán… A strandoló csöves. Emlékszem rá a

diplomaosztóról. Le se vette a kezét Anáról. – Hát, akkor jó, hogy velem fogsz
lakni. Több hely jut neki.

– Nem tudom, van-e kulcsa. Vissza kell majd még jönnöm.
Felkapom a bőröndjét, és mielőtt távoznánk, még gyorsan körülnézek.
Elégedetlenül veszem tudomásul, hogy a lakásban nincs riasztó.

AZ AUDI OTT ÁLL, ahol Taylor leparkolta. Kinyitom Anának az anyósülés ajtaját,
de ő csak áll, és néz rám.

– Beszállsz? – kérdem zavartan.
– Azt hittem, én vezetek.
– Nem. Én vezetek.
– Valami baj van azzal, ahogy vezetek? – Megint az a kötekedő hang. –
Nehogy azt mondd, hogy tudod, hány pontom lett a gyakorlati vizsgán…
amennyit kémkedsz utánam, nem volnék meglepve.
– Szállj be a kocsiba, Anastasia. – Fogyóban a türelmem.
Elég már, megőrjítesz! Csak otthon akarlak tudni, biztonságban!
– Oké – sóhajt, és beszáll.
Más esetben örülnék, hogy a kis Audit vezethetem, hiszen könnyed és
mozgékony, ami a seattle-i forgalomban nagy előny, most viszont minden
gyalogos eltereli a figyelmemet: bármelyikük lehet Leila…
– Az összes alávetetted barna hajú volt? – kérdi váratlanul Ana.
– Igen. – Nem igazán van kedvem erről beszélni. A kapcsolatunk most így is
elég bizonytalan.

– Csak kíváncsi voltam. – A táskáján babrál egy függőt. A babrálás nála
mindig azt jelenti, hogy nyugtalan valamiért.

Nyugtasd meg, Grey.
– Mondtam már neked. Inkább a barnákat szeretem.
– Mrs. Robinson nem barna.
– Talán pont ez lehet az oka. Egy életre elvette a kedvem a szőkéktől.
– Hülyéskedsz – hitetlenkedik.
– Igen. Hülyéskedem. – Tényleg erről kell most beszélgetnünk? Az
idegességem csak fokozódik. Ha tovább kérdezősködik, még a végén felfedem a
titkomat.
Nem. Azt nem lehet. Elhagyna.
Hátra sem nézne.
Eszembe jut, ahogy végigment az utcán, majd be a garázsba az első kávénk
után.
Akkor sem nézett hátra.
Egyszer sem.
Ha nem szóltam volna neki a fotósról… Most nem lennék vele.
Ana erős. Ha elbúcsúzik, komolyan gondolja.
– Mesélj róla! – szakítja félbe elmélkedésemet.
Megint, miért? Folyton Elena…
– Mit akarsz tudni? – Ha többet mesélek neki Mrs. Lincolnról, csak még
jobban elrontom a kedvét.
– Mesélj a bizniszetekről!
Hát, arról éppenséggel lehet. – Kültag vagyok. Nem különösebben érdekel a
szépségipar, ő viszont sikeres vállalkozást épített fel. Én csak a pénzt adtam, és
segítettem neki beindítani.
– Miért?
– Tartoztam neki.
– Aha.
– Amikor a Harvardról kibuktam, kölcsönadott száz lepedőt, hogy

vállalkozásba kezdhessek.
– Kibuktál?
– Nem nekem való volt. Két évig jártam. Sajnálatos módon a szüleim nem

voltak túl megértőek.

– Hogy mi? – Grace rám rivall, mintha gutaütés kerülgetné.
– Ott akarom hagyni. Céget akarok alapítani.
– Miféle céget?
– Befektetésekkel foglalkoznék.
– Christian, mit tudsz te a befektetésekről? Előbb fejezd be az egyetemet!
– De anya, már mindent kitaláltam. Azt hiszem, meg tudnám csinálni.
– Nézd, fiam, ez egy olyan lépés, ami az egész jövődre hatással lehet.
– Tudom, apa, de már nem bírom… Nem tudok még két évig Cambridge-ben

élni.
– Lehetsz külsős hallgató. Gyere vissza Seattle-be.
– Anya, egyszerűen nem akarok oda járni.
– Még nem éreztél rá igazán.
– Anya, amire ráéreztem, az nincs az egyetemen, hanem odakinn van a

valóságban! Az üzlet!
– Találkoztál valakivel? – kérdi Grace.
– Nem – hazudom. Végül is Elenát már azelőtt ismertem, hogy a Harvardra

felvettek volna.
Grace rám hunyorít. A fülemet elönti a pír.
– Nem hagyhatjuk jóvá ezt a felelőtlen döntést, fiam. – Carrick előveszi a

gőgös családfő modorát, és már attól tartok, megint belefog a „tanulj keményen,
dolgozz keményen, és első a család”hegyi beszédébe.

Grace csak az eddigieket hajtogatja. – Christian, kockára teszed a jövődet.
– Anya. Apa. Már mindegy. Sajnálom, hogy újra csalódást okozok nektek. De
eldöntöttem. Csak tudatni szerettem volna veletek.

– És mi lesz a már befizetett tandíjaddal? – Anyám a kezét tördeli.
Bassza meg.
– Visszafizetem.
– Hogyan? És az isten szerelmére, hogy indítasz vállalkozást? Tőke is kell
ahhoz!
– Emiatt ne aggódj, anya. Már mindent elintéztem. És visszafizetem nektek a
tandíjat.
– Christian, drágám, nem a pénzről van szó…

Az egyetlen dolog, amit az egyetem révén megtanultam, az az, hogyan kell
kiegyenlíteni egy számlát, és végre békét leltem az önállóságban.

– Nem mintha károdra lett volna, hogy kibuktál. Milyen szakos voltál? –
kérdi Ana, visszarántva a valóságba.

– Politológia és közgazdaságtan.
– Akkor a nő gazdag? – Valamiért ez a tartozás érdekli.
– Unatkozó presztízsfeleség volt, Anastasia. A férjének jól ment,
fűrészáruban utazott. – Ezen mindig nevetnem kell. Anára vigyorgok. Lincoln
Fűrészáru. Micsoda egy kellemetlen seggfej volt a fickó! – Nem hagyta, hogy
dolgozzon. Tudod, parancsoló típus. Bizonyos férfiak ilyenek.
– Tényleg? Parancsoló férfi, ez valami mondabeli alak? – Szarkazmus itatja
át minden szavát. Kissé gőgös replika, de most mosolyognom kell rajta.
– A férje pénzét adta kölcsön neked?
Pontosan.
– Ez borzalmas.
– Visszakapta, ami az övé volt.
A barom.
Gondolataim sötét utakra tévednek. Lincoln majdnem megölte a feleségét,
amikor megtudta, hogy velem kufircol. Most is beleborzongok, mi történhetett
volna, ha nem jelenek meg. Düh hulláma söpör végig rajtam, mérgemben erősen

szorítom a kormányt, míg várom, hogy az escalai garázs ajtaja kinyíljon.
Egészen belefehérednek az ujjaim.

Elena három hónapig volt kórházban, és mégsem perelt.
Nyugalom, Grey.
Lazítok a szorításomon.
– Hogyan? – kérdi a mindig kíváncsi Ana. Hogy mi volt Lincoln bosszúja?
Majd máskor.
Ezt nem mesélem el. Megrázom a fejemet, és beállok a parkolóba. Leveszem
a gyújtást. – Gyere! Franco nemsokára itt lesz.
A liftben lepillantok rá. Ott a kis V alak a homlokán. Elgondolkodott. Talán
azon, amit mondtam neki, vagy valami máson?
– Még mindig dühös vagy? – kérdem.
– Nagyon.
– Oké. – Legalább tudom.
Taylor már visszatért a lánya, Sophie látogatásából. Az előtérben üdvözöl
minket.
– Jó napot, uram.
– Welch jelentkezett?
– Igen, uram.
– És?
– Mindent elintézett.
– Nagyszerű. Hogy van a lánya, Taylor?
– Jól van, köszönöm, uram.
– Helyes. Egyre fodrászt várunk, Franco de Luca jön.
– Miss Steele – köszönti Anát is.
– Jó napot, Taylor. Van egy lánya?
– Igen, asszonyom.
– Hány éves?
– Hét.
Ana meglepetten pillog.

– Az anyjával él – magyarázza Taylor.
– Aha, értem – bólint Ana, és mosolyog.
Bemegyek a nappaliba. Nem biztos, hogy jó dolog, ha Taylor Miss Steele-t
kábítja, és fordítva. Ana követ.
– Éhes vagy?
Megrázza a fejét. Az óta az átkos nap óta nem járt itt, hogy elhagyott.
Szeretném azt mondani neki, hogy örülök, hogy újra itt van, de most haragszik
rám.
– El kell intéznem pár telefont. Érezd magad otthon!
– Oké.

A DOLGOZÓSZOBÁMBAN, az asztalomon egy nagy vászonzacskót találok. Benne
egy ezüstszínű maszk nagy, kék tollakkal, Anának. Mellette egy kisebb Chanel
tasak, benne vörös rúzs. Taylor jól végzi a munkáját. Bár nem hiszem, hogy
Anának tetszeni fog a rúzsos ötletem, legalábbis nem most, amikor dühös.
Leteszem az álarcot a polcra, a rúzst a zsebembe, majd leülök a számítógépem
elé.

Micsoda remek, felemelő, majd pedig bosszús és tragikus délelőttünk volt
Anastasiával…

Mióta felébredtünk, valóban nehéz eset volt ma, és nem tudom, mindez a
Bogaráért adott csekk, Elena felbukkanása vagy a reggelire való meghívás miatt
volt.

Ana büszke a függetlenségére, és egyáltalán nem izgatja a pénz. Nem kér,
csak ad, mint egész életében. Egészen friss ez. Minden alárendeltem imádta az
ajándékokat, a pénzt, a luxust… Grey, kit akarsz becsapni? Azt mondták,
imádják, de nem csak azért, amilyen szerepbe te kényszerítetted őket?

Tenyerembe temetem az arcomat. Ez nehéz ügy… Anával járatlan úton
vagyok.

Sajnálom, hogy haragszik Elenára. Ő a barátom…

Ana vajon féltékeny?
Nem tudom megváltoztatni a múltamat, és azután, amit Elena tett értem,
nagyon kellemetlen Ana ellenségességét kezelnem.
Ez lesz mostantól az életem, ez a bizonytalanság? Érdekes megbeszélnivaló
lesz ez Flynn-nel a következő alkalommal… Talán tud majd ebben segíteni.
Megrázom a fejemet, bekapcsolom az iMacet, és megnézem az e-mailjeimet.
Welch átküldte Leila hamis fegyvertartási engedélyét. A képen ő van, de sokkal
idősebbnek, soványabbnak és szomorúbbnak tűnik annál, mint amilyen akkor
volt, amikor ismertem. Elszomorító. Segítségre lenne szüksége.
Kinyomtatom az SIP–P & L táblázatait a következő három évre vetítve. Majd
később megnézem. Aztán átfutom a testőrök életrajzait, akiket Taylor küldött
tovább. Két volt rendőr, két volt katona. De még mindig nem beszéltem Anával
erről…
Egyszerre csak egy lépést, Grey.

MIUTÁN VÁLASZOLTAM a munkahelyi levelekre, Ana keresésére indulok.
Nincs a nappaliban, sem a hálóban; de ha már ott vagyok, felmarkolok

néhány óvszert az éjjeliszekrényemről, és tovább keresem Anát. Felmennék,
hogy megnézzem, nem az alárendeltek szobájában van-e, amikor hallom, hogy
nyílik a liftajtó, és Taylor köszönt valakit. Az órám 12.55-öt mutat. Nyilván
Franco érkezett meg.

Kivágódik a hall ajtaja, s mielőtt még Taylor bármit mondhatna, megelőzöm:
– Előkerítem Miss Steele-t.

– Remek, uram.
– Kérem, szóljon, ha megjönnek a részletek a biztonsági őrökről.
– Mindenképpen, uram.
– És köszönöm a maszkot meg a rúzst.
– Semmiség, uram. – Taylor becsukja az ajtót.
Fenn nem találom Anát, de hallom.

A gardróbban beszél magában.
Mi a fenét csinál ott?
Nagyot sóhajtva belököm az ajtót. Törökülésben ül odabenn. – Itt vagy hát!
Azt hittem, már megszöktél.
Feltartja az ujját, s csak akkor jövök rá, hogy telefonál, nem pedig magában
beszél. Az ajtófélfának dőlök, figyelem, ahogy füle mögé dugja egy hajtincsét,
és ujjára tekergetve játszik vele.
– Bocs, anyu, le kell tennem. Majd még hívlak.
Izgatott. Miattam ilyen feldúlt?
Talán azért bújt el ide, mert térre van szüksége. A gondolat elkeserítő.
– Én is szeretlek, anyu. – Leteszi, és tétován mered rám.
– Miért bújtál el ide? – kérdem.
– Nem bújtam el. Csak épp kétségbe vagyok esve.
– Kétségbe vagy esve? – Idegesség bizseregteti a bőrömet. Tényleg szökni
akar.
– Ettől az egésztől, Christian. – Kitárja kezét a ruhák felé.
A ruhák? Nem tetszenek neki?
– Bejöhetek?
– A te szekrényed.
Az én szekrényem, de a te ruháid, Ana.
– Ezek csak ruhák. Ha nem tetszenek, visszaküldetem őket. – Inkább
hangzom megadónak, mint engedékenynek.
– Nem vagy semmi, tudod?
Igaza van… Megvakarom borostás államat, töprengve, mit is mondjak.
Mondd az igazat. Légy őszinte. Flynn szavai csengenek a fejemben.
– Tudom. Igyekszem.
– Nagyon igyekszel.
– Ahogy ön is, Miss Steele.
– Miért csinálod ezt? – int a levegőbe.
Közénk. Én és ő.

Ana és Christian.
Közénk.
– Tudod te, miért. – Mert szükségem van rád.
– Nem én.
A hajamba túrok, várok az ihletre, hogy válaszoljak. Mit akar, mit mondjak? –
Idegesítő egy nőszemély vagy.
– Lehetne egy szép, barna hajú alávetetted. Aki mindig megkérdezné, hogy
„milyen magasra?”, valahányszor azt mondanád neki, hogy ugorjon, de persze
csak akkor, ha egyáltalán megengednéd neki, hogy beszéljen. Szóval, miért pont
én, Christian? Egyszerűen nem értem.
Erre mit mondjak? Hogy felébredtem, amióta vele találkoztam? Mert igenis, a
világ azóta megváltozott… Más tengelyen forog.
– Más szemmel nézem miattad a világot, Anastasia. Nem a pénzemért kellek
neked. Te… reményt adsz nekem.
– Mire adok reményt?
Mindenre, mondanám. – Sok mindenre. – Ez az, amit Ana akart… Több. És
most már én is akarom.
Adj bele mindent, Grey. – És igazad van. Olyan nőkhöz vagyok szokva, akik
pontosan azt csinálják, amit mondok nekik, amikor mondom, és pontosan azt
csinálják, amit én akarok. Hamar unalmassá válik. De benned van valami,
Anastasia, ami olyan rétegekig hatol bennem, hogy nem is értem. Mint egy
szirén éneke. Nem tudok neked ellenállni, és nem akarlak elveszíteni.
Ó, micsoda szóvirágok!
Megfogom a kezét. – Ne szökj el, kérlek. Higgy bennem egy kicsit, és légy
hozzám egy kevés türelemmel.
És ott van… Az édes mosolya. Az együttérzése. A szerelme. Ebben tudnék
sütkérezni… Egész álló nap, minden áldott nap. Kezét a térdemre teszi, ez
meglep; majd megcsókol.
– Oké. Hit és türelem, megoldható.
– Jó. Mert itt van Franco.

Hátraveti a haját. – Éppen ideje! – Lányos kacajának derűje ragadós.
Felállunk, és kézen fogva megyünk le, elfeledve mindent, amiről azt hittem,
hogy dühítette.

FRANCO ZAVARBA EJTŐ parádét csap a nőm körül. Ott is hagyom őket a
fürdőszobában. Biztos vagyok benne, hogy Ana értékeli, hogy nem felügyelem a
hajvágását.

Visszafelé a dolgozószobámba érzem, ahogy a feszültség a vállamat nyomja.
Sőt mindenhol. A délelőtt szörnyű volt, még akkor is, ha Ana azt mondja, kiállja
a hit és türelem próbáját. Hát, majd meglátjuk, mit ér a szava.

De Ana még sosem adott okot arra, hogy kételkedjek benne.
Leszámítva azt, amikor elment.
És megbántott…
Eloszlatom a sötét gondolatokat, és ránézek az e-mailjeimre. Jött egy,
Flynntől.

Feladó: Dr. John Flynn
Tárgy: Ma este
Dátum: 2011. június 11. 13:00
Címzett: Christian Grey


Christian!
Jössz a szüleid ma esti báljába?
J. F.

Azonnal válaszolok.


Feladó: Christian Grey
Tárgy: Ma este

Dátum: 2011. június 11. 13:15
Címzett: Dr. John Flynn


Jó napot, John.
Igen, megyek, sőt Miss Anastasia Steele társaságában.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Kíváncsi vagyok, erre mint mond, mert most követem először a tanácsát:
mégpedig, hogy megpróbálom Anával úgy, ahogy ő szeretné.

Egyelőre eléggé összezavar.
Megrázom a fejem, és inkább a kinyomtatott táblázatokért és a hozzájuk
csatolt tajvani szállítmányozási jelentésekért nyúlok.

AZ SIP KIMUTATÁSAIBA FELEDKEZEM. Kifolyik a kezük közül a pénz. A költségeik
magasak, a visszahívásaik iszonyatos pénzeket emésztenek fel, és az
alkalmazottaik…

Szemem sarkából mozgást látok, s ez eltereli a figyelmemet.
Ana.
Az ajtóban áll, egyik lábával már belépne, de szégyenlős, zavarban van.
Izgatottan néz rám, várva a reakciót.
Elképesztő. Ragyogó a frizurája.
– Látja? Mondtam, hogy tetszeni fog neki! – lelkendezik Franco, követve
Anát.
– Csodásan nézel ki, Ana – dicsérem, mire pír futja el az arcát.
– Akkor hát jó munkát végeztem! – kiált fel Franco, és összecsapja a kezét.
Egyszóval ideje kikísérnem. – Köszönöm, Franco!
Terelgetném kifelé, de még elkapja Anát, csókot nyom az arcára, amolyan
túlfűtött álolasz módon. – Soha ne hagyja, hogy más vágja le a haját, bellissima
Ana!
Összevonom a szemöldököm. – Erre – mutatom az utat.
– Mr. Grey, ő egy gyöngyszem!
Tudom.
– Tessék – nyomok a kezébe háromszáz dollárt. – Köszönöm, hogy ilyen

hamar jött.
– Igazán szívesen, igazán szívesen! Nekem az öröm! – szorongatja a kezemet,

mintha el sem akarná engedni. Végre felbukkan Taylor, és kikíséri.
Hála az égnek.
Anát ott találom, ahol hagytam.
– Örülök, hogy hosszú maradt – mondom, s egy tincset morzsolgatok. –

Olyan puha – dünnyögöm. Ana idegesen néz. – Még mindig haragszol rám?
Bólint.
Ó, Ana.
– Egész pontosan mi miatt vagy rám dühös?
A szemét forgatja. Eszembe jut, amikor egyszer ezt Vancouverben tette, a

hálószobában. Akkor meg is kapta érte a büntetését. De az mintha ezer éve lett
volna… Nem is hiszem, hogy most hagyná, hogy elfenekeljem. Pedig
szeretném… Nagyon is.

– Soroljam?
– Listát vezetsz róla? – derülök.
– De még milyen hosszút!
– Megbeszélhetjük az ágyban? – A gondolat, hogy elfenekelem, egészen az
ágyékomig hatolt.
– Nem.
– Akkor ebédnél. Éhes vagyok, de nem csak abban az értelemben.
– Nem fogom hagyni, hogy megszédíts a szexuális fifikáiddal!
Fifikák, azt mondja!
Anastasia, túlzol.
De tetszik.
– Konkrétan mi bántja, Miss Steele? Ki vele!
– Hogy mi bánt? – horkant. – Hát, durván belegyalogolsz a magánszférámba,
elviszel egy olyan helyre, ahol a volt dominád a főnök, illetve ahova az összes
szeretődet hordtad legyantáztatni mindenféle testtájaikat, úgy bánsz velem a
nyílt utcán, mint egy hatéves gyerekkel. – Hú, de belelendült. Úgy érzem

magam, mint egy kisiskolás, akit szidnak. – És ami mindennek a teteje, hagytad,
hogy az a te Mrs. Robinsonod hozzád érjen!

Nem érintett meg! Jézusom. – Komoly lista. De tisztázzuk még egyszer: ő
nem az én Mrs. Robinsonom!

– Hozzád nyúlhat – ismétli, sértettségtől elcsukló hangon.
– Tudja, hol szabad.
– Ez mit jelentsen?
– Közted és köztem nincsenek szabályok. Szabályok nélküli kapcsolatom
még nem volt, így sosem tudhatom, hol fogsz hozzám érni. Ideges leszek tőle. A
te érintésed teljesen… – Meg kell értenie, hogy az ő érintése más! Készületlenül
ér… – Egyszerűen csak többet jelent… sokkal, de sokkal többet jelent.
Nem érinthetsz meg, Ana. Kérlek, fogadd el…
Nem. A sötétség a bordáimat szorongatja. Hátralépek.
– Rögzített korlát – suttogom.
Szörnyen csalódott, de próbálja leplezni. – Te hogy éreznéd magad, ha nem
nyúlhatnál hozzám?
– Lesújtottan és megfosztottan.
Leejti a vállát, fejét ingatja, majd rám mosolyog. – Egyszer majd el kell
magyaráznod pontosan, hogy ez miért rögzített korlát.
– Majd egyszer – mormogom, és kirázom a fejemből az égő cigaretta képét.
– Lássuk a listádat tovább! Belegyalogolok a magánszférádba… Mert tudom
a bankszámlaszámodat?
– Igen, ez felháborító.
– Az összes alávetettemnek ellenőrzöm a hátterét. Meg is mutatom. –
Bevezetem a dolgozószobámba, Ana követ. Nem biztos, hogy ez jó ötlet, de az
iratszekrényből előveszek egy mappát, és átadom neki. Rápillant, felismeri a
nevét rajta, és gyilkosan néz rám.
– Neked adom.
– Hát, köszi szépen! – horkan fel. Végiglapozza a mappát.
– Ezek szerint tudod, hogy a Clayton’snál dolgoztam?

– Igen.
– Nem volt véletlen. Nem csak úgy beugrottál hozzájuk.
Valld be, Grey.
– Nem.
– Elcseszett dolog ez, ugye tudod?
– Én nem így látom. A munkám miatt óvatosnak kell lennem.
– De ezek privát infók!
– Nem élek vissza velük. Bárki megszerez ilyesmit, nem kell hozzá sok ész,
Anastasia. Ahhoz, hogy én irányíthassak, informálódnom kell. Mindig is így
működtem.
– Igenis visszaélsz az infókkal. Huszonnégyezer dollárt utaltál át a
számlámra, holott nem akartam.
– Mondtam már. Ennyiért tudta Taylor eladni a kocsidat. Hihetetlen, tudom,
de hát ez van.
– De az Audi…
– Anastasia, van fogalmad róla, mennyit keresek?
– Fontos ez? Nem érdekel, mennyi pénzed van, Christian!
– Tudom. Ez az egyik dolog, amit szeretek benned… Anastasia, én úgy
százezer dollárt keresek óránként.
Ajka „O” betűt formál.
És most az egyszer nem szól semmit.
– Huszonnégyezer dollár, az semmi. A kocsi, a Hardy-kötetek, a ruhák, az is
semmi.
– A helyemben hogyan értékelnéd ezt a… lehengerlő bőkezűséget?
Az teljesen mellékes. Most róla van szó, nem rólam.
– Nem tudom. – Vállat vonok, mert tényleg nem tudom.
Úgy sóhajt, mintha másodfokú egyenletet kellene elmagyaráznia egy
amőbának.
– Nem valami jó érzés. Úgy értem, roppant nagylelkű vagy, de én ettől
kényelmetlenül érzem magam. Már épp elégszer elmondtam.

– A világon mindent meg akarok adni neked, Anastasia.
– Én csak téged akarlak, Christian. Nem a tartozékokat.
– Az vele jár. Részét képezi annak, ami vagyok.
A fejét ingatja, már-már megadóan. – Akkor eszünk? – vált témát.
– Persze.
– Majd én főzök.
– Jó. Amúgy van étel a hűtőben.
– Mrs. Jonesnak hétvégén kimenője van?
Bólintok.
– Ezek szerint hétvégén csak hideget eszel?
– Nem.
– Hogyhogy?
Felsóhajtok, töprengve, hogy mennyit is mondjak el neki, mennyit tud még
befogadni. – Az alávetettjeim főznek, Anastasia. – Némelyek jól… Némelyek
nem olyan jól.
– Ja, hát persze. – Hamisan rám mosolyog. – Mit szeretne enni az uraság?
– Amit csak asszonyom talál.
Bólint, majd kimegy, a mappáját otthagyva az asztalon. Visszateszem a
szekrénybe. Susannah mappáján akad meg a szemem. Borzalmasan főzött, még
ügyetlenebb volt, mint én. De próbálkozott… És ezen néha jól szórakoztunk.

– Odaégetted?
– Igen. Sajnálom, uram.
– Hát mihez kezdjek most veled?
– Amihez kedve van, uram.
– Szóval direkt égetted oda?
Ajkának rándulása, arcának pírja elég válasz.

Mennyire egyszerű, élvezetes idők voltak azok! Az előző kapcsolataim

egyszerűek voltak, szabályokon alapultak, melyeket ha nem követtek,
következményekkel járt. Békés volt. És tudtam, mit várnak tőlem. Intim
kapcsolatok voltak ezek, de egyetlen korábbi alárendeltem sem nyűgözött le
annyira, mint Ana, még ha olyan nehéz is vele.

Vagy talán épp azért nyűgöz le, mert nehéz vele?
Emlékszem, mint tárgyaltuk a szerződésünket. Akkor is nehéz volt vele.
Igen, és mi lett a vége?
Epedek utána, amióta csak ismerem. Talán ezért szeretem ennyire? Vajon
meddig lesz ez így? Gondolom, amíg velem marad… Hiszen idővel úgyis
elhagy. Mind elhagynak.
Zene robban a nappali felől. A „Crazy in Love”, Beyoncétól. Talán Ana akar
ezzel üzenni valamit?
A folyosón állva nézem, ahogy Ana főz. Tojást ver, de hirtelen megtorpan, s
amennyire látom innen, vigyorog.
Mögé osonok, és derekára fonom a kezemet. Megijed. – Érdekes választás,
ami a zenét illeti – dorombolom, miközben megcsókolom a füle tövét. – Jó illatú
a hajad.
– Még mindig mérges vagyok rád.
– Meddig tartod még a haragot? – simítom végig bosszúsan a hajamat.
Vállat von. – Legalább addig, amíg nem ettem. – Megint évődik.
Helyes.
Leállítom a zenét.
– Ezt te töltötted rá az iPododra? – kérdezi.
Gyászos arccal megrázom a fejem. Nem akarom elárulni, hogy Leila volt,
mert megint dühös lesz.
– Nem gondolod, hogy el akart volna neked mondani valamit még akkor? –
Igen, rájött, hogy Leila volt.
– Hát, így visszagondolva, meglehet. – Erre számíthattam volna.
– Miért nem törölted?
– Meglehetősen tetszik a szám. De ha bánt téged, letörlöm.

– Nem, nem zavar. Szeretek zenére főzni.
– Mit szeretnél hallgatni?
– Lepj meg! – Kihívás!
Hát legyen, Miss Steele, kérése parancs. Pörgetem a számokat az iPodon.
Megtorpanok a „Please Forgive Me” -nél David Graytől, de túl nyilvánvaló, és,
őszintén szólva, túl esdeklő is.
Tudom már. Mit is mondott korábban? Fifikás vagyok? Pontosan…
Ez lesz a módja… Csábítsd el, Grey.
Elegem volt már a zsémbelésből. Megtalálom a számot, amit kerestem,
megnyomom a lejátszás gombot. Tökéletes. A zenekar kellemes intróval belevág,
zene tölti meg a szobát, majd Nina Simone énekli: „I put a spell on you.”
Ana megfordul, kezében habverő, tekintetünk összefonódik, miközben felé
indulok.
„You’re mine”, énekli Nina.
Enyém vagy.
– Christian, kérlek – suttogja, és megáll a habverő a kezében.
– Mire kérsz?
– Ne csináld ezt!
– Mit?
– Ezt – leheli.
– Biztos vagy benne? – Kiveszem a habverőt a kezéből, mielőtt fegyverként
használná ellenem.
Ana. Ana. Ana.
Olyan közel vagyok már, hogy érzem az illatát, behunyt szemmel mélyen be
is lélegzem. Amikor kinyitom a szememet, a jól ismert pironkodást látom az
arcán.
Azonnal még vonzóbbá válik.
– Kellesz nekem, Anastasia – mormolom. – Gyűlölök és szeretek, és én
szeretek veled vitatkozni. Nagy újdonság nekem az ilyesmi. Tudnom kell, hogy
minden rendben van-e köztünk. És más módját nem ismerem, hogy megtudjam.

Behunyja szemét. – Az érzéseim nem változtak irántad – mondja mély,
meggyőző hangon.

Hát akkor bizonyítsd.
Szempillái rebegnek, ahogy rám néz, és az ajkába harap. Elnyomom kéjes
nyögésemet. Testének melege felizzít engem is.
– Nem érek hozzád, amíg azt nem mondod, hogy minden rendben – búgom
vággyal teli hangon. – De így, a szar reggelünk után, mást sem akarok, csak
beléd temetkezve elfeledkezni mindenről, kivéve minket.
A szemembe néz. – Meg fogom érinteni az arcodat. – Ezzel meglep.
Oké… Nem törődöm a libabőrrel, ami végigfut rajtam. Megsimítja az
arcomat, s behunyt szemmel élvezem puha ujjainak érintését a borostámon.
Ó, bébi…
Nem kell félni, Grey.
Ösztönösen az érintésébe hajtom az arcomat, kiélvezem, ragyogok.
Lehajolok, megcsókolom a száját, s ő felnéz rám.
– Rendben vagyunk vagy sem, Anastasia?
– Igen – alig hallani a suttogását.
Lehajtom a fejemet, a szám az övét simítja. Megkóstolom. Érzem, ahogy
kinyílik nekem. Megölelem, egyik kezem a fenekén, s az ágyékomhoz húzom
vele, másik kezem gyengéden a hajába túr.
Ana felnyög, ahogy nyelve az enyémhez ér.
– Mr. Grey – köhint Taylor.
Jézusom!
Elengedem Anát.
– Taylor – biccentek fogcsikorgatva. Taylor a nagyszoba küszöbén áll,
zavarban, de határozottan.
Mi. A. Franc.
Általában tudja, hogy ha nem vagyok egyedül, kerüljön. Most valami nagyon
fontos mondandója lehet, ha zavarni mert.
– A dolgozószobámba – intek, mire Taylor keresztülsiet a nappalin.

– Villámellenőrzés – súgom Anának, és követem Taylort.
– Sajnálom, hogy megzavartam, uram – mentegetőzik Taylor az irodámban.
– Remélem, jó oka volt rá.
– Az édesanyja telefonált.
– Kérem, ne merje azt mondani, hogy ez elég jó ok.
– Nem is az, uram. Azonban kérte, hogy hívja vissza mielőbb. A ma estével
kapcsolatos.
– Rendben. Más?
– A testőrsége megérkezett, és tudván, hogy miként érez a lőfegyverekkel
kapcsolatban, szerettem volna előre szólni, hogy fel vannak fegyverezve.
– Tessék?
– Mr. Welch és én is úgy gondoljuk, hogy szükséges óvatosság.
– Gyűlölöm a pisztolyokat. Remélem, nem kell majd használniuk őket. –
Dühös vagyok. Éppen Anastasia Steele-lel csókolóztam!
Mikor szakítottak félbe, amikor csókolóztam?
Soha.
A gondolat hirtelen nevetségessé válik.
Most élem a kamaszkoromat, amim sosem volt.
Taylor is megnyugszik, érzi rajtam, hogy megváltozott a hangulatom.
– Tudta, hogy Andrea ma házasodik? – kérdem, mert már reggel óta bosszant
a dolog.
– Igen – feleli kíváncsi arccal.
– Nekem nem mondta el.
– Bizonyára elfelejtette, uram.
Tudom, hogy csak meg akar nyugtatni. Felvonom a szemöldökömet.
– Az Edgewaterben van az esküvő – teszi hozzá.
– Ott is marad?
– Úgy hiszem.
– Megtenné, hogy diszkréten kideríti, van-e ott szobájuk, és ha igen, tetesse át
a foglalást a legexkluzívabb lakosztályra? És fizesse ki.

Taylor mosolyog. – Igenis, uram.
– Ki a szerencsés fickó?
– Nem tudom, Mr. Grey.
Kíváncsi vagyok, Andrea miért volt ilyen titokzatos az esküvőjét illetően.
Kisöpröm a gondolatot, ahogy valami nagyon finom illatot érzek a nappali felől.
A gyomrom kíváncsian megkordul.
– Jobb lesz, ha visszatérek Anastasiához.
– Igen, uram.
– Ennyi volt?
– Igen.
– Helyes. – Kimegyünk. – Tíz perc múlva utasítom őket – közlöm Taylorral.
Ana ott áll a sütő előtt, a tányérmelegítőből veszi ki a tányérokat.
– Készenlétben állunk – bólint Taylor, és magunkra hagy minket.
– Ebédet?
– Kérek szépen. – Felülök az egyik bárszékre a tányérok elé.
– Gond van? – kérdi. Kíváncsi, mint mindig. Még nem szóltam neki a
testőrökről.
– Nincs.
Nem kérdez többet. Tálalja az ebédet. Spanyol omlett salátával. Lenyűgöz,
milyen otthonosan mozog a konyhában. Leül mellém, amint nekilátok.
A falat szétolvad a számban.
Mmm. De finom!
– Ez jó… Szeretnél egy pohár bort?
– Nem, köszönöm. – Kedvetlenül maga is enni kezd.
De legalább eszik.
Én sem iszom, mivel tudom, hogy este fogok. Erről jut eszembe, fel kell
hívnom anyámat. Vajon mit akarhat… Nem tudja, hogy szakítottam Anával, és
most újra együtt vagyunk. Igaz is, szólnom kellene, hogy Ana is jön ma este.
A távirányítóval valami megnyugtató zenére váltok.
– Ez mi? – tudakolja.

– Canteloube-tól az Auvergne-i dalok. Ami most szól, az a „Bailero”.
– Szép. Ez milyen nyelv?
– Ófrancia. Egész pontosan provanszál.
– Te tudsz franciául, akkor érted.
– Pár szót igen. Anyám folyton a következőt hajtogatta: „hangszer, idegen
nyelv, harcművészet”. Elliot spanyolul tud, Mia és én franciául. Elliot gitározik,
én zongorázom, Mia csellózik.
– Ejha! És a harcművészetek?
– Elliot dzsúdózik. Mia tizenkét éves korában megmakacsolta magát, és nem
volt hajlandó ilyesmit tanulni. – Én pedig kick-boxolok.
– Bárcsak az én anyám lett volna ekkora szervező!
– Dr. Grace figyelemre méltó asszony, ha a gyerekeinek az előremeneteléről
van szó.
– Biztosan nagyon büszke rád. Én az lennék – mosolyog rám melegen.
Ó, kincsem, ha tudnád, mekkorát tévedsz! Semmi sem ilyen egyszerű… Én
mindig is nagy csalódás voltam a szüleimnek. Iskolai büntetések, az egyetem
otthagyása, semmi kapcsolat, amiről tudtak volna… Ha Grace tudná, hogy élek!
Ha te, Ana, tudnád, hogy élek…
Erre ne gondolj, Grey.
– Eldöntötted már, mit veszel fel estére? Vagy válasszak neked valamit én?
– Öö… még nem. Az összes ruhát te válogattad össze?
– Nem, Anastasia, nem én. Megadtam egy listát a méreteiddel együtt egy
személyi beszerzőnek a Neiman Marcustól. Biztos, hogy jók lesznek rád. És
csak hogy tudd, az estére és még néhány napra fokozott biztonsági
intézkedéseket foganatosítottam. Mivel Leila beszámíthatatlan, és valahol Seattle
utcáin lődörög, szerintem bölcs dolog az elővigyázatosság. Nem akarom, hogy
egyedül kitedd a lábad az utcára. Rendben?
Kissé meglepődik, de rábólint. Ezzel pedig engem lep meg.
– Jó. Akkor utasítom őket. Nem leszek el sokáig.
– Itt vannak?

– Igen.
Értetlenül néz rám, de nem ellenkezett a testőrség ellen, úgyhogy amíg ilyen
jól állok, nem is pedzegetem tovább. Fogom a tányéromat, a mosogatóba
teszem, és hagyom, hogy Ana békében befejezze az evést.
A brigád már összegyűlt Taylor irodájában, az asztal körül ülnek.
Bemutatkozom, és vázolom az este menetrendjét.

MIUTÁN MINDENT MEGBESZÉLTÜNK, visszatérek az irodámba, hogy felhívjam
anyámat.

– Édesem, hogy vagy? – bazsalyog a telefonba.
– Jól, Grace.
– Jössz ma este?
– Persze. És Anastasia is jön.
– Valóban? – kérdi meglepetten, de hamar felülkerekedik rajta. – Ez csodás,
drágám! A mi asztalunkhoz ültök majd, jó lesz? – Túl készséges, csak elképzelni
tudom, mennyire örülhet.
– Akkor este találkozunk, anya.
– Alig várom, Christian. Viszlát!
E-mailem jött Flynntől.

Feladó: Dr. John Flynn
Tárgy: Ma este
Dátum: 2011. június 11. 14:25
Címzett: Christian Grey


Már várom, hogy találkozhassak Anastasiával.
J. F.

Ebben biztos vagyok, John.