E. L. James - Sötét

TAYLOR LEPARKOL Ana lakása előtt. Amikor a Q7-es ajtónyitó kallantyúja után
nyúlok, megáll a kezem, mert valaki éppen telefonon hív.

– Itt Grey – mondom a kagylóba, miközben Ana az ajtót nyitja.
– Christian…
– Ros, mi a helyzet?
– Váratlan fordulat történt.
– Felmegyek Ethanért. Két perc – tátogja oda nekem Ana, és kiszáll a
kocsiból.
– Tartsd egy pillanatig, Ros! – Végignézem, ahogy Ana bepötyögi a kódot a
kaputelefonba, és beszél Ethannel. A kapu zümmög, Ana pedig bemegy.
– Mi van, Ros?
– Woodsról van szó.
– Milyen Woods?
– Lucas Woods.
– Ja, persze. Az a barom, aki tönkretette a száloptika profilú cégét, aztán
másokra mutogatott.
– Ő. Nagyon negatívan nyilatkozott a sajtónak.
– És?
– Sam aggódik a PR-unk miatt. Woods kiteregette, hogy felvásároltuk, és
panaszkodik, hogy nem hagyjuk abba az irányba menni a cégét, amerre ő akarja.
Gúnyosan elhúzom a számat. – Ennek alapos oka van. Ha hagytuk volna, már
rég csődbe ment volna a cége.
– Így igaz.
– Mondd meg Samnek, hogy tudom, milyen meggyőzően tudja előadni magát
Woods azoknak, akik nem ismerik, viszont akik már hallottak róla, azok számára
világos, hogy miután elérte a vezetői képességeinek a határát, nagyon rossz
döntéseket hozott. Csakis önmagát hibáztathatja, senki mást.
– Ezek szerint téged nem aggaszt?
– Woods? Dehogy! Megjátszós seggfej. Ez olyan tény, amivel az üzleti körök
is tisztában vannak.

– Beperelhetnénk hitelrontásért, ráadásul a titoktartási nyilatkozatot is
megszegte.

– Ugyan minek? Woods a nyilvánosságból él. Már majdnem kivágta maga
alól a fát. Az utolsó fejszecsapás is az övé lehet.

– Gyanítottam, hogy ezt fogod mondani. Sam viszont ideges.
– Sam nem látja a perspektívát. Mindig túlreagálja, ha rossz a sajtónk.
Kipillantok az ablakon, és látom, hogy egy hátizsákos fiatalember a társasház
kapuja felé igyekszik.
Ros tovább beszél, de már nem rá figyelek. Az a fickó nagyon ismerős.
Napbarnított arc, hosszú, szőke haj, szörfös kinézet. Egyszer csak leesik,
kicsoda.
Ethan Kavanagh.
Basszus. Akkor ki engedte be Anát a házba?
– Ros, le kell tennem – vakkantom a telefonba. Megfagy bennem a vér.
Ana.
Kipattanok a kocsiból. – Taylor, kövessen! – kiáltom, és a házhoz iramodom.
Ethan Kavanagh éppen beleilleszti a kulcsot a zárba. Ijedten megfordul, amikor
észreveszi, hogy ketten rohannak felé.
– Kavanagh, Christian Grey vagyok! Ana odafent van valakivel, akinél talán
fegyver van. Várjon itt!
Megcsillan a szeme, amikor felismer, de aztán szó nélkül – bár kissé zavartan
– kinyitja nekem a kaput. A lépcsőházban kettesével szedem a fokokat.
Berontok a lakásba, és ott állnak.
Szemtől szemben.
Ana és Leila.
Leilánál pisztoly van.
Ne. Ne. Ne! Egy kibaszott pisztoly!
Ana pedig itt van egyedül. Védtelenül. Elönt a kétségbeesés és a düh.
A legszívesebben letámadnám Leilát, kicsavarnám a kezéből a pisztolyt, és
ártalmatlanná tenném. Ám nem teszem, mert ránézek Anára. Szegénynek

kidülled a szeme a félelemtől. De mintha együttérezne Leilával.
Megkönnyebbülésemre az ijedségen kívül más baja nincs.

Leilára ránézni is szörnyű. Nem csak amiatt, hogy görcsösen szorongatja a
fegyvert. Nagyon lesoványodott. Mocskos. A ruhája rongyos, zavaros, barna
szeme kifejezéstelen. Gombóc van a torkomban, nem tudom, hogy a félelemtől
vagy a szánalomtól.

Persze a legfőbb probléma az, hogy pisztolyt szegez Anára.
Le akarja lőni?
Vagy engem akar lelőni?
Leila rám emeli a tekintetét. Az arca felélénkül, ahogy felismer. Alaposan
végigmér, mintha nem hinné el, hogy ott állok. Idegtépő jelenet. De nem
mozdulok, állom a tekintetét.
A szempilláját rebegtetve összeszedi magát. És szorosabban markolja a
pisztolyt.
Basszus.
Várok, ugrásra készen. A szívem kalapál, számban fémes ízt érzek.
Mire készülsz, Leila?
Mire készülsz azzal a pisztollyal?
Leila enyhén leszegi a fejét, és sötét szempillája függönyén át vizslat tovább.
Mozgást érzékelek a hátam mögött.
Taylor az.
Feltartom a kezemet, hogy maradjon veszteg.
Iszonyú dühös, érzem rajta. De nem moccan.
Egy pillanatra se veszem le a szemem Leiláról.
Tiszta roncs a lány. Szeme alatt sötét árkok, a bőre viaszos, mint a pergamen,
a szája cserepes.
Jézusom, Leila, hova jutottál?
Telnek a másodpercek, a percek. Továbbra is farkasszemet nézünk.
Lassanként megtelik élettel az addig tompa, mogyoróbarna szempár. A
szemem előtt tér vissza az a Leila, akit én ismerek. Érzem a szikrát. Érzem a

rokon lelket, akivel annyi mindent átéltem. Aki mindent élvezett, akármit
csináltam vele. A régi kötelék még mindig megvan. Érzem a levegőben.

A tekintete elárulja, hogy miattam van itt.
A légzése felgyorsul, megnyalja repedezett száját, de a nyelve száraz, mint a
tapló.
Mégis kiderül belőle, mi kell neki. Hogy mit akar.
Engem akar.
És azt, amiben a legjobb vagyok.
Ajka megnyílik, melle emelkedik-süllyed, és az arcába is visszatér valami
kevés szín.
A tekintete kitisztul, a pupillája kitágul.
Igen. Persze hogy azt akarja.
Behódolni.
Kiutat keres.
Eleget szenvedett.
Belefáradt. Átadja magát nekem.
– Térdelj le – mondom.
Térdre ereszkedik, mint egy vérbeli szub. Azonnal, kérdés nélkül. Lehajtja a
fejét. A pisztoly kiesik a kezéből, és végigcsúszik a parkettán. Zaja megtöri a
szoba csendjét.
Mögöttem Taylor megkönnyebbülten felsóhajt.
Követem a példáját.
Ó, hála istennek!
Lassan felveszem a pisztolyt, és a zakózsebembe teszem.
Most, hogy Leila nem jelent veszélyt, ki kell menekítenem innen Anát. A
lelkem mélyén tudom, hogy ezt soha nem fogom Leilának megbocsátani. Tudom
én, hogy beteg, és megtört. De hogy Anát fenyegesse?
Az megbocsáthatatlan.
Leila mellé állok, hogy Anát a testemmel takarjam, de a szemem végig Leilán
tartom. Némán, méltósággal térdepel a földön.

– Anastasia, te menj Taylorral – parancsolom.
– Ethan? – suttogja reszketegen.
– Odalent van.
Taylor Anára vár, aki nem mozdul.
Kérlek, Ana. Menj már!
– Anastasia! – reccsenek rá.
Menj.
Mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
Leila mellé lépek, de nem moccan. – Az isten szerelmére, Anastasia,
életedben egyetlenegyszer engedelmeskednél végre? – Egymásra nézünk, én a
szememet meresztem, hogy menjen már. Nem maradhat itt. Nem tudom, Leila
mennyire stabil, még kárt tesz Anában.
Esdeklő pillantásommal próbálom Ana felé közvetíteni, hogy nem tudom ezt
úgy végigcsinálni, hogy ő bent van. Leila kiszámíthatatlan. Segítségre van
szüksége, és még mindig nekirohanhat Anának.
Csakhogy Ana nem reagál. Az arca hamuszürke. Nyilván sokkot kapott.
Basszus. Halálra vált, Grey. Nem bír mozogni.
– Taylor! Vigye le Miss Steele-t. Most!
Taylor bólint, és Ana felé indul.
– Miért? – suttogja Ana.
– Menj… vissza… a lakásba! Kettesben kell maradnom Leilával.
Értsd meg végre! Biztonságban akarlak tudni.
Ana Leilára pillant.
Ana. Menj. Kérlek. Meg kell oldanom a helyzetet.
– Miss Steele… Ana – nyújtja Taylor a kezét Anastasia felé.
– Taylor! – Taylor erre habozás nélkül felnyalábolja Anát, és kiviszi a
lakásból.
Faszomba, ideje volt már!
Amint az ajtó becsukódik, mélyet sóhajtva megsimogatom Leila zsíros,
fényét vesztett haját.

Kettesben maradtunk.
Hátralépek. – Kelj fel!
Leila zavartan feláll, de továbbra is lehajtja a fejét.
– Nézz rám!
Lassan felemeli a fejét. Arcára kiül a gyötrődés. Sírni kezd, könnyei
végigfolynak az arcán.
– Ó, Leila! – Átölelem.
Basszus.
Micsoda bűz.
A szegénység, elhanyagoltság, hajléktalanság szaga. Lélekben visszatérek
Detroitba, egy kicsi, sötét lakásba egy olcsó italbolt fölött.
Olyan szaga van, mint annak a rohadéknak.
Eszembe jut a bakancsa.
A mosdatlan test szaga.
A kipárolgása.
Émelyegni kezdek, kis híján elhányom magam. Nehéz visszatartani.
Picsába.
De Leila nem veszi észre. Ölelem, ő pedig egyre sír, eláztatva a zakómat.
Próbálok nem öklendezni.
Igyekszem nem szagolni.
Bizony, a szaga fájdalmasan ismerős. És nagyon nem kívánatos.
– Na, na. Ne sírj!
Levegő után kapkodva zokog, hogy belerázkódik a teste. – Meg kéne
fürödnöd – súgom a fülébe.
Kézen fogva bevezetem Ana lakótársának, Kate-nek a lakrészébe. A fürdőben
a kád mellett rengeteg drága pipereholmi van. Becsukom az ajtót, a
legszívesebben be is zárnám, nehogy Leila kimenekülhessen. De látom, hogy
nem fog elrohanni. Jámboran, némán áll mellettem. Testét még mindig rázza a
görcsös zokogás. – Jól van, jól – dünnyögöm. – Itt vagyok.
Kinyitom a csapot, zubogni kezd a meleg víz a nagy kádba. Fürdőolajat

folyatok a csap alá, és a liliom illata nemsokára elnyomja Leila orrfacsaró
szagát.

Szegény lány reszket.
– Szeretnél megfürödni? – kérdem.
Egy darabig nézi a habos vizet, aztán bólint.
– Levehetem a kabátodat?
Bólint. Óvatosan, hogy az ujjam a lehető legkisebb felületen érintkezzen vele,
lehámozom róla a kabátot. Menthetetlen állapotban van. Muszáj lesz elégetni.
Leilán az összes ruha mintha két számmal nagyobb lenne. Retkes, rózsaszín
blúz és meghatározhatatlan színű, bő nadrágszoknya van rajta.
Ezeket is tűzre kell majd vetni. Leila csuklóján piszkos, átvérzett kötés.
– A ruhát is le kell venned. Rendben?
Leila bólint.
– Emeld fel a kezed!
Szófogadóan teszi, amit mondok. Lehúzom róla a blúzt, és igyekszem
elfojtani a döbbenetemet: csont és bőr, kiállnak a bordái, éles kontrasztban
egykori külsejével. Gyomorforgató látvány.
Ez az én hibám. Előbb kellett volna rátalálnom.
Lehúzom róla a nadrágszoknyát.
– Lépj ki belőle! – Megfogom a kezét.
Ezt a ruhadarabot is a többi rongyra dobom.
Reszket.
– Hé… minden rendben. Hozok neked segítséget. Jó?
Közönyösen bólint.
Leszedem a csuklójáról a kötést. Cserélni kellett volna, mert a genny
iszonyatos bűzt áraszt. Öklendezek, de nem hányom el magam. Érdekes, de a
seb tisztának tűnik. Eldobom az elkoszolódott gézdarabot.
– Azt le kell venned – mutatok az alsóneműjére. Leila rám pillant. – Nem,
egyedül vedd le – mondom, és elfordulok. Hallom, ahogy kilép a lapos sarkú
cipőből, és ledobja a bugyit és a melltartót a földre. Amikor visszafordulok

hozzá, már meztelen.
Minden gömbölydedség eltűnt róla.
Nyilván hetek óta nem evett.
Elképesztő.
– Tessék. – Egyik kezemmel ellenőrzöm a víz hőfokát, a másikkal pedig a

kádba tessékelem Leilát. A víz meleg, de nem túl forró.
– Szállj be!
Átlép a kád szélén, és lassan belesüpped a habos, illatos vízbe. Leveszem a

zakómat, feltűröm az ingujjamat, és leülök a kád mellé. Leila felém fordítja
szomorú kis arcát, de néma marad.

Megragadok egy flakon tusfürdőt és egy mosdószivacsot. Nyilván Kate
Kavanagh-é. Nem érdekes, a polcon van még egy ugyanolyan.

– A kezedet – mondom. Leila odanyújtja, én pedig módszeresen haladva,
kíméletesen csutakolni kezdem.

Úgy tűnik, már hetek óta nem fürdött. Szutyok mindenütt.
Hogy lesz valaki ennyire koszos?
– Emeld fel az állad!
A nyakát is megmosom, aztán a karját. A bőre egyre tisztább és rózsaszínebb.
Lemosom a törzsét is, elöl-hátul.
– Feküdj bele!
Úgy tesz, én pedig alaposan megmosom a lábát.
– Akarod, hogy megmossam a hajadat is?
Bólint. A samponért nyúlok.
Leilát régebben is megfürdettem, elég sokszor. Általában jutalomból, mert a
játszószobában rendesen viselkedett. Akkor mindig élveztem a fürdetését.
Most nem.
Gyors mozdulatokkal mosom a haját, és a zuhannyal leöblítem a dús habot.
Amikor elkészülök, már valamivel jobban néz ki.
– Ilyet már rég csináltál – mondja Leila halk, szenvtelen hangon.
– Tudom. – Kihúzom a dugót, hogy leeresszem a szürke vizet. Kinyúlok egy

törülközőért. – Felállhatsz.
Kisegítem Leilát a kádból, köré csavarom a törülközőt, és egy kéztörlővel

megdörgölöm a haját.
A lány már jobb illatú, de – fürdőolaj ide vagy oda – a ruhák agresszív bűze

csak bennragadt a fürdőszobában.
– Gyere. – Kézen fogva a díványhoz vezetem, és leültetem. – Maradj itt!
A fürdőben előkapom a telefonomat a zakózsebemből. Feltárcsázom Flynn

mobilját. Azonnal felveszi.
– Christian…
– Megtaláltam Leila Williamst.
– Ott van veled?
– Igen, nagyon rossz állapotban.
– Seattle-ben?
– Igen. Ana lakásán.
– Rögtön ott leszek.
Megadom neki Ana címét, és leteszem. Felnyalábolom a ruháit, azután

visszamegyek a nappaliba. Leila ugyanott ül, ahol hagytam. A falat bámulja.
A konyhában az egyik fiókban találok egy szemeteszsákot. Átnézem Leila

ruháin a zsebeket, de használt papír zsebkendőkön kívül nincs bennük semmi.
Bezsákolom a rongyokat, csomót kötök a zacskóra, és kiteszem az ajtó elé.

– Keresek neked tiszta ruhát.
– Az övéiből? – kérdi Leila.
– Tiszta ruhát.
Ana szobájában kerítek egy tréningnadrágot és egy egyszínű pólót. Remélem,
Ana nem bánja… Leilának most nagyobb szüksége van rájuk.
Még mindig a díványon ül, amikor visszatérek hozzá.
– Tessék. Vedd fel! – Leteszem mellé a ruhát, és a mosogatóhoz lépek.
Kitöltök egy pohár vizet, majd amikor Leila már felöltözött, odanyújtom neki.
Megrázza a fejét.
– Leila, idd ezt meg!

Elveszi a poharat, és belekortyol.
– Még egy kortyot – mondom.
Leila iszik még egy kicsit.
– Elhagyott – szólal meg, és fájdalmasan összerándul az arca.
– Tudom. Sajnálom.
– Olyan volt, mint te.
– Tényleg?
– Igen.
– Értem.
Hát, akkor már világos, miért hozzám jött.
– Miért nem hívtál fel? – Leülök mellé.
Megrázza a fejét, megint könny szökik a szemébe, de nem válaszol.
– Felhívtam egy barátomat. Segíteni fog neked. Szakember.
Közömbös arccal fogadja a hírt, csak a könnyei peregnek. Ezzel zavarba hoz.
– Kerestelek – mondom.
Nem szól semmit. Vacogni kezd.
Basszus.
A karosszékre vetett pokrócot a vállára terítem.
– Fázol?
Bólint. – Nagyon fázom. – Bebugyolálja magát a pokrócba, én pedig
visszamegyek Ana szobájába egy hajszárítóért.
Bedugom a kanapé melletti konnektorba, és leülök. Leteszek a lábam elé egy
párnát.
– Ülj le ide!
Leila lassan fölkel, magára tekeri a pokrócot, és háttal nekem leül a párnára.
Bekapcsolom a hajszárítót. Süvítő zúgása megtöri a csendet.
Leila nem mukkan, nem is ér hozzám.
Tudja, hogy azt neki nem szabad.
Hányszor is szárítottam meg a haját? Tízszer? Tizenkétszer?
Már nem emlékszem, ezért inkább a feladatra koncentrálok.

Amikor a haja már száraz, kikapcsolom a hajszárítót. Ana lakására ismét
csend borul. Leila lehajtja a fejét a combomra. Nem ellenkezem.

– A családod tudja, hogy itt vagy? – kérdem.
Megrázza a fejét.
– Beszéltél velük?
– Nem – suttogja.
Pedig mindig közel állt a szüleihez.
– Biztosan aggódnak érted.
Vállat von. – Nem állnak szóba velem.
– Miért?
Nem válaszol.
– Sajnálom, hogy nem sikerült a házasságod.
Nem szól semmit. Kopogtatnak az ajtón.
– Megjött az orvos. – Megyek ajtót nyitni. Flynn egy nő társaságában belép.
– John, köszönöm, hogy eljöttél. – Nagyon megkönnyebbültem.
– Ő itt Laura Flanagan… Laura, ő pedig Christian Grey. Laura a főnővérünk.
Leila még mindig a dívány előtt ül a pokrócba burkolózva.
– Ő Leila Williams – intek a lány felé.
Flynn leguggol Leila mellé. A lány üres tekintettel bámul rá.
– Üdvözlöm, Leila – köszön Flynn. – Segíteni jöttem.
A nővér előttem téblábol.
– Azok ott az ő ruhái az ajtó előtti zsákban. El kell majd égetni.
A nővér bólint.
– Eljönne velünk egy olyan helyre, ahol segíteni tudunk magán? – kérdi
Flynn Leilát, aki nem felel, csak rám pillant a szomorú barna szemével.
– Szerintem menj a doktor úrral! Én is jövök.
Flynn a homlokát ráncolja.
Leila Flynnre néz, és bólint.
Jól van.
– Majd én elviszem – mondom Flynn-nek, és felnyalábolom a lányt. Szinte

súlytalan. Behunyt szemmel, homlokát a vállamhoz nyomva tűri, hogy levigyem
a lépcsőn. Taylor ott vár bennünket.

– Mr. Grey, Ana hazament – tudatja.
– Erről majd később. Fent hagytam a zakómat.
– Lehozom.
– Bezárná a lakást? A kulcsot a zakózsebemben találja.
– Igen, uram.
Az utcán besegítem Leilát Flynn kocsijába, és beszállok mellé. Becsatolom
rajta a biztonsági övet, azután Flynn indít, és bevesszük magunkat a
csúcsforgalomba.
Az ablakon kibámulva abban reménykedem, hogy Ana rendben visszaért az
Escalába. Mrs. Jones megeteti, és amikor hazaérek, a nyakamba fog borulni.
Megvigasztal ez a gondolat.

FLYNN IRODÁJA a Fremont külvárosában megbúvó pszichiátriai magánklinikán
meglehetősen puritán a belvárosi rendelőhöz képest. Két dívány, egy karosszék,
és ennyi. Kandalló sincs. Fel-alá járkálok a kicsi szobában, míg rá várok.
Szeretnék végre visszajutni Anához. Biztosan nagyon megrémült. A telefonom
lemerült, ezért nem tudtam felhívni sem őt, sem Mrs. Jonest, hogy Ana hogyléte
felől érdeklődjek. Majdnem nyolc óra van. Kinézek az ablakon. Taylor a városi
terepjáróban ülve várakozik. Már nagyon szeretnék hazamenni.

Haza Anához.
Nyílik az ajtó, és Flynn lép be. – Azt hittem, már elmentél – mondja.
– Tudnom kell, jól van-e.
– A lány beteg, de nyugodt és együttműködő. Elfogadja a segítséget, ami
mindig jó jel. Ülj le! Szeretnék feltenni pár kérdést.
Helyet foglalok a karosszékben, Flynn pedig az egyik díványra huppan.
– Mi történt ma?
Elmondom, mi zajlott le Ana lakásán.

– Megfürdetted? – kérdi meglepetten.
– Nagyon piszkos volt. És a szaga… – Megborzongok.
– Jó. Más alkalommal még visszatérhetünk erre.
– Rendben lesz?
– Valószínűleg, de a gyász ellen nincs orvosság. Az egy természetes folyamat.
De majd mélyebbre ások, és kiderítem, mivel állunk szemben.
– Adj bele mindent, én állom – jelentem ki.
– Ez roppant nagylelkű tőled, tekintve, hogy Leila problémáiról nem te
tehetsz.
– Énhozzám jött.
– Csakugyan – ismeri el Flynn.
– Felelősnek érzem magam.
– Pedig nem kéne. Ha többet megtudok, majd értesítelek.
– Pompás, és még egyszer köszönöm!
– Csak a munkámat végzem, Christian.

TAYLOR KESEREG A HAZAÚTON. Tudom, mennyire bosszantja, hogy Leila bejutott
a házba, kijátszva a biztonsági rendszert, különösen, hogy Ana lakását még
reggel alaposan át is vizsgálták. Szótlanul ülök. Fáradt vagyok, és ideges. A
kézitáskája és a telefonja még mindig itt van a kocsiban, Taylor pedig tudatta
velem, hogy Ana hazament Ethannel. Nyomasztó gondolat. Ezért magam elé
képzelem, amikor a könyvtárszobában egy karosszékben összegömbölyödve
aludt könyvvel az ölében. Egyedül.

Türelmetlen vagyok. Haza akarok kerülni a barátnőmhöz.

AMIKOR BEÁLLUNK A GARÁZSBA, Taylor emlékeztet, hogy alacsonyabb fokú
biztonsági készültség is elég lesz, hiszen megtaláltuk Leilát.

– Igaza van, Taylor, nincs már szükségünk a fiúkra.
– Beszélek Welchcsel.

– Köszönöm. – Taylor leállítja a motort, én pedig kipattanok a kocsiból, és
sietek a lifthez. Nem várom meg.

Amint belépek a lakásba, érzem, hogy Ana még nincs ott. Üresen kong az
otthonom.

Hol a francban van?
Ryan a biztonsági kamerák monitorait figyeli. Felnéz, amikor belépek Taylor
irodájába.
– Mr. Grey?
– Miss Steele hazajött?
– Nem, uram.
– Picsába. – Azt hittem, egyszer már hazajött, aztán újra elment. Hátat
fordítok, indulok a dolgozószobámba. Nincs nála a táskája, sem a telefonja…
miért nem jött még haza? A legszívesebben elküldeném az összes emberemet,
hogy tegyék érte tűvé a várost. De hol kezdjem a keresést?
Felhívhatnám Kavanagh-t. Taylor azt mondta, vele ment.
Basszus. Ethan és Ana.
Nincs ínyemre a dolog.
Nem tudom a számát. Esetleg Ellioton keresztül Kate megadná a bátyja
telefonját, csakhogy Barbadoson már elmúlt éjfél. Frusztráltan felsóhajtok, és
kinézek az ablakon a városra. A nap most bukik le az Olympic-félszigetnél,
utolsó sugaraival bevilágítja a lakásomat. Ironikus, hogy egész héten a kilátást
nézve azon merengtem, hol lehet Leila. Most meg Ana miatt aggódom. Már
sötétedik. Hol lehet?
Elhagyott, Grey.
Nem. Ezt nem vagyok hajlandó elhinni.
Mrs. Jones bekopogtat az ajtón.
– Mr. Grey?
– Gail.
– Megtalálta, ugye?
Összevonom a szemöldökömet. Most Anára céloz?

– Miss Williamst – pontosít.
– Bizonyos értelemben. Kórházba került, kezelésre van szüksége.
– Akkor jó. Szeretne enni valamit?
– Nem, köszönöm. Megvárom Anát.
Gail egy darabig az arcomat tanulmányozza. – Készítettem egy kis sajtos
makarónit. Beteszem a hűtőbe.
Sajtos makaróni. A kedvencem.
– Rendben, köszönöm.
– Én akkor visszavonulok a szobámba.
– Jó éjszakát, Gail.
Együttérző mosollyal kimegy.
Ránézek az órámra. Negyed tíz.
Francba. Ana. Gyere haza!
Vajon hol van?
Elment.
Nem.
Elhessegetem a gondolatot, lerogyok a székemre, és bekapcsolom a
számítógépet. Jött néhány e-mail, de akárhogy igyekszem, nem tudok rájuk
koncentrálni. Egyre jobban aggódom Anáért. Hol van már?
Nemsokára visszajön.
Biztosan visszajön.
Vissza kell jönnie.
Felhívom Welchet, és hagyok neki egy hangüzenetet. Tudatom vele, hogy
Leilát megtaláltuk, és kórházba vittük. Amikor befejezem, felkelek, mert nem
tudok megülni egy helyben. Pokoli egy este.
Talán inkább olvasok egy kicsit.
A hálóban fölkapom azt a könyvet, amit félbehagytam, és kiviszem a
nappaliba. Csak várok, és várok.
Tíz perc múlva ledobom a könyvet magam mellé a díványra.
Tűkön ülök, szinte megöl a bizonytalanság.

Bemegyek Taylor irodájába. Ryan is vele van.
– Mr. Grey?
– Oda tudna küldeni valakit Ana lakására? Hátha visszament.
– Természetesen.
– Köszönöm.
Visszamegyek a kanapéhoz, és megint kézbe veszem a könyvet. Időnként a
liftre pillantok. Hiába.
Üres.
Mint én.
Üres vagyok, és egyre ingerültebb.
Elment.
Elhagyott, Grey.
Leila elijesztette.
Nem. Azt nem hinném. Nem az ő stílusa.
Miattam van. Elege lett belőlem.
Pedig már majdnem ideköltözött, erre kifarol a kapcsolatból.
Picsába.
Felpattanok, és járkálni kezdek. Zümmög a telefonom. Taylor az, nem Ana.
Csalódottan szólok bele. – Taylor.
– A lakás üres, uram. Senki nincs ott.
Csönget a lift. Megfordulva látom, hogy Ana kissé bizonytalan léptekkel
bejön a nappaliba.
– Itt van – vakkantom a telefonba, és leteszem.
Megkönnyebbülés. Düh. Sértődöttség. Az érzelmi földcsuszamlás szinte
maga alá temet.
– Hol a francban voltál? – reccsenek rá. Ana pislogva hátralép. Piros az arca.
– Te ittál? – kérdem.
– Egy kicsit.
– Mondtam, hogy gyere ide vissza! Már negyed tizenegy van. Aggódtam
érted.

– Megittam egy italt, vagy inkább hármat, Ethannel, amíg te az exeddel
foglalkoztál. – Azt a szót, hogy „ex”, undorral ejti ki.

Francba. Dühös.
Felpaprikázva folytatja. – Nem tudhattam, mennyi időt töltesz majd vele! –
Állát dacosan felszegi; láthatóan jogosnak érzi a felháborodását.
Mi van?
– Ezt most miért mondtad így? – kérdem zavarodottan. Csak nem hiszi, hogy
én Leilával akartam lenni?
Ana a padlóra néz, kerüli a pillantásomat.
Nem jön beljebb a szobába.
Mi a fene van?
A düh helyébe félelem telepszik.
– Ana, mi a baj?
– Hol van Leila? – néz körbe fagyosan.
– Egy elmeklinikán Fremontban.
Mire számított, hol másutt lehetne?
– Ana, mi van? – Óvatosan pár lépést teszek felé, de ő nem moccan, hűvös
marad, és nem nyújtja a karját, hogy megöleljen.
– Mi a baj? – faggatom.
Megrázza a fejét. – Nem vagyok jó neked – mondja.
Pánikba esem. – Micsoda? Hogy gondolhatsz ilyesmit?
– Nem lehetek az, akire szükséged van.
– Te vagy az, akire szükségem van!
– De láttalak vele…
Jézusom.
– Miért csinálod ezt velem? Ez nem rólad szól, Ana. Hanem róla. Nagyon
beteg az a lány.
– De én éreztem… ami köztetek volt.
– Mi? Nem! – Kinyúlok felé, de hátralép, elhátrál tőlem, szeme vádló, hűvös,
és nem tetszik neki, amit lát…

– Elhagysz?
Az egyre gyülemlő idegességtől elszorul a torkom.
Ana félrenéz.
– Nem teheted – suttogom.
– Christian, én… – elakad a szava, szerintem azon igyekszik, hogy búcsút
vegyen tőlem. Elmegy. Tudtam, hogy be fog következni. De ilyen hamar?
– Ne. Ne! – Ismét a szakadék szélére kerülök.
Nem kapok levegőt.
Kezdettől ezt jósoltam.
– Én… – motyogja Ana.
Hogy állítsam meg? Segélykérőn körbenézek a szobában. Mit tehetnék?
– Nem mehetsz el. Ana, szeretlek! – Ez az utolsó szalmaszálam, hogy
mentsem, ami menthető.
– Én is szeretlek, Christian, csak…
Beszippant az örvény.
Anának elege lett.
Elűztem magamtól.
Már megint.
Szédülök. A fejemhez kapok, hogy megfékezzem a belém hasító fájdalmat.
Kétségbeesésem lyukat éget a mellkasomba. A lyuk egyre csak tágul, és tágul.
Le fog gyűrni. – Ne. Ne!
Találd meg a boldogságkuckód!
A boldogságkuckóm.
Mikor volt könnyebb?
A testi fájdalmat könnyebb volt elviselni.
Elena fölöttem áll, kezében vékony pálca. A hátamon a hurkák lüktetnek a
fájdalomtól.
A lába előtt térdelek.
Még, asszonyom.
Csendesítse le a szörnyeteget.

Még, asszonyom.
Még.
Találd meg a boldogságkuckód, Grey.
Teremts magadban békét.
Béke. Igen.
Nem.
Testemen árhullám söpör végig, de amikor elapad, magával sodorja a
félelmet.
Meg tudod csinálni.
Térdre ereszkedem.
Mély lélegzetet veszek. A kezemet a combomra helyezem.
Igen. Béke.
Nyugalmas, őszi tájat képzelek magam köré.
Átadom magam neked. Mindenemet. Azt teszel velem, amit akarsz.
Vajon mit fog tenni?
Egyenesen előrenézek, tudván, hogy Ana figyel. A messzi távolban hallom a
hangját.
– Christian, mit csinálsz?
Lassan szívom be az őszi levegőt, megtöltöm vele a tüdőmet. Ana.
– Christian, mit csinálsz? – Egyre közelebb hallom a hangját.
– Christian, nézz rám!
Felnézek. És várok.
De gyönyörű… Sápadt. Aggódik.
– Christian, kérlek, ne csináld ezt! Nem akarom!
El kell mondanod, mit akarsz. Várok.
– Miért teszed ezt velem? Szólj hozzám! – kérlel. – Mit szeretnél hallani? –
kérdi szelíden. Hangja boldogabb időket idéz fel bennem. Azokról most nem
veszek tudomást. Csak a jelen létezik. Ana arca nedves. Könnyezik. Meglendíti
a kezét.
És egyszer csak letérdel elém.

Belenéz a szemembe. Íriszén a külső gyűrű indigószínű. A közepe felé
haladva kivilágosodik, és olyan kék, mint a felhőtlen, nyári égbolt. Viszont
legbelül a pupillája tág, fekete, és még annál is feketébb.

– Christian, nem kell ezt csinálnod. Nem hagylak el. Már elmondtam, és most
is elmondom, hogy nem fogok elrohanni. Ami történt… rettenetes. Csak egy kis
gondolkodási időre van szükségem… egy kis időre, hogy magammal
foglalkozzak. Miért gondolsz mindig a legrosszabbra?

Mert mindig a legrosszabb történik.
Mindig.
– Eredetileg arra gondoltam, hogy ma este visszamegyek a lakásomba. Te
soha nem adsz nekem időt… időt arra, hogy a dolgokat átgondoljam.
Egyedül akar lenni.
Távol tőlem.
– Idő csupáncsak arra, hogy gondolkozzak. Alig ismerjük egymást, és ez a
csomag, amit magaddal cipelsz… Szükségem van… Szükségem van némi időre,
hogy átgondoljam a dolgokat. Most, hogy Leila… bárki is ő… megvan, és nem
jelent veszélyt… Arra gondoltam… Arra…
Mire gondoltál, Ana?
– Leilával látni téged… – Fájdalmasan, görcsösen behunyja a szemét. –
Nagyon rossz volt. Egy pillanatra ráláttam arra, hogy milyen volt az életed…
és…
Törődötten lenéz a térdére. – Olyan, mintha én nem lennék elég jó neked.
Betekintés volt az életedbe, és attól félek, hogy meg fogsz unni, és utána
elmész… és majd ugyanúgy járok, mint Leila… mint egy árnyék. Szeretlek,
Christian, és ha elhagysz, akkor az olyan lesz, mintha kihunyna a fény. Sötétben
fogok maradni. Nem akarok elfutni. De nagyon félek, hogy el fogsz hagyni…
Ő is fél a sötétségtől.
De nem fog elhagyni.
Szeret engem.
– Nem értem, hogy miért találsz vonzónak – suttogja Ana. Értetlenül rám néz.

– Egyszerűen nem értem. Te szép, szexi, sikeres, jó, kedves és figyelmes vagy…
minden, ami én nem vagyok. És nem tudom azokat a dolgokat megtenni, amiket
te szeretsz. Nem tudom megadni azt, amire szükséged van. Hogyan lehetnél
boldog velem? Hogyan tudnálak egyáltalán megtartani? Sosem értettem, hogy
mit látsz bennem. Amikor vele láttalak, ezekre jöttem rá.

Felemeli a kezét, és megtörli a sírástól duzzadt, kivörösödött orrát.
– Egész éjjel itt fogsz térdepelni? Mert akkor én is!
Haragszik rám.
Mindig haragszik rám.
– Christian, kérlek, kérlek… beszélj hozzám!
Olyan puha lehet a szája… a sírástól mindig felpuhul. A haja keretbe foglalja
az arcát. Megdobban a szívem.
Szerethetném még ennél is jobban?
Sok jó tulajdonsága van, amiket ő rendszerint letagad. Amit a legjobban
szeretek benne, az az együttérzése.
Hogy együttérez velem.
Ana.
– Kérlek – esdekel.
– Annyira megijedtem – suttogom. Még most is félek. – Amikor láttam, hogy
Ethan érkezik, akkor már tudtam, hogy valaki beengedett téged a lakásodba.
Taylorral kiugrottunk a kocsiból. Tudtuk, mi folyik, és amikor ott láttuk őt veled
abban a helyzetben a fegyverrel, akkor azt hittem, szörnyethalok, Ana. Hogy
valaki neked ártson… valósággá vált az összes rémálmom. Haragudtam rá, rád,
Taylorra, magamra. – Leila a pisztollyal… ez a rémkép még mindig kísért. –
Nem tudtam, hogy mennyire zavart. Nem tudtam, mit tegyek.
Eszembe jut, hogy adta meg magát nekem Leila.
– Nem tudtam, hogy mi lesz a reakciója, de amikor láttam, milyen bűnbánóan
néz, tudtam, mit kell tennem.
– Folytasd – kér Ana.
– Látva őt ebben az állapotban, tudván, hogy valamit tennem kell az ideg-

összeroppanásával…
Kéretlenül feldereng bennem egy emlék, évekkel ezelőttről – Leila dévaj

mosollyal hátat fordít nekem, szándékosan úgy, hogy tisztában van a
következményekkel. – Mindig olyan komisz és eleven volt. Kárt tehetett volna
benned. Az én hibám lett volna.

Úristen, ha valami történt volna Anával, én…
– De nem tett – mondja Ana. – És nem vagy felelős azért, amilyen állapotban
volt, Christian.
– Csak azt akartam, hogy ne legyél ott. Nem akartam, hogy veszélyben légy,
de te nem… mentél… el. – Bosszúsan ráncolom a homlokomat. – Anastasia
Steele, te vagy a legmakacsabb nő, akivel valaha találkoztam. – Behunyt
szemmel megcsóválom a fejem. Mennyi bajom lesz még ezzel a nővel…
Már ha veled marad, Grey.
Amikor kinyitom a szemem, még mindig előttem térdel.
– Nem akartál elfutni? – kérdem.
– Nem! – csattan fel türelmetlenül.
Nem fog elhagyni. Mély lélegzetet veszek. – Azt hittem… – szünet. – Ana, én
ilyen vagyok. Ez mind én vagyok… mindenestül a tiéd. Mit tegyek még ahhoz,
hogy megértsd? Hogy lásd, hogy mindegy, milyen módon, de magamnak
akarlak. Hogy szeretlek.
– Én is szeretlek, Christian, de ilyennek látni téged… – elakad, és visszanyeli
a könnyeit. – Azt hittem, összetörtelek.
– Összetörni? Engem? Dehogyis, Ana. Épp ellenkezőleg.
Te vagy az, aki összerak.
A két tenyerembe zárom a kezét. – Te vagy a mentőövem – suttogom.
Szükségem van rád.
Végigcsókolom az ujjait.
Hogyan éreztessem vele, mennyit jelent nekem?
Bárcsak megérintene…
Érints meg, Ana.

A szívemre szorítom a kezét.
A tiéd vagyok, Ana.
A sötétség egyre gyülemlik bennem, a légzésem egyre szaporább. Igyekszem
kordában tartani a félelmemet. Még inkább szükségem van Anára. Hosszasan
fürkészem gyönyörű arcát. Az a bizonyos együttérzés ott tükröződik a szemében.
Látom.
Ana keze megfeszül, a körme az ingemen keresztül kaparja a mellkasomat.
Elhúzza rólam a kezét.
– Ne. – A reakcióm ösztönös, Ana kezét a mellemhez szorítom. – Ne!
Hevességemmel felzaklathattam, ő mégis közelebb húzódik hozzám. Összeér
a térdünk. Felemeli a kezét az ingemhez…
Basszus. Le fog vetkőztetni.
Átjárja a testemet a rettenet. Levegőt se kapok. Egy kézzel ügyetlenül
kigombolja az ingemen az első gombot. A kezem alatt megfeszül az ujja, ezért
elengedem. Két kézzel már könnyebben megy, és amikor teljesen kigombolja az
ingemet, felnyögök. Már kapok levegőt, egyre szaporábban lélegzem.
Ana keze tétovázik a mellkasom fölött. Meg akar érinteni. Azt szeretné, hogy
a bőre a bőrömhöz érjen. Mélyen magamba nézek, és összeszedek minden
önkontrollt, amit az évek során begyakoroltam, hogy megacélozzam magam, és
felkészüljek az érintésére.
Ana habozik.
– Csináld – suttogom biztatón, félrebillentve a fejemet.
Ujja tollként csiklandozza a szegycsontomon a szőrt. Iszonyodom az
ilyesmitől, gombóc van a torkomban. Nyelni sem tudok. Ana elhúzza a kezét, de
megragadom, és a bőrömhöz szorítom. – Ne húzd el – mondom a feszültségtől
rekedten.
Muszáj megtennem.
Érte teszem.
Rám simul a tenyere, és az ujja hegyével a szívemig végigsimogat. Finoman.
Ujja mintha billogot égetne a bőrömbe. Az övé vagyok. Övé a szerelmem és a

bizalmam.
A tiéd vagyok, Ana.
Bármit akarsz is.
Tudatában vagyok, hogy zihálva szedem a levegőt.
Ana fészkelődik, a pupillája kitágul. Újra végigsimít rajtam, aztán a térdemre

teszi a kezét, és előredől.
Picsába. Behunyom a szememet. Nehéz lesz kibírni. Felszegem a fejem.

Várok. Érzem, hogy Ana ajka végtelen gyöngédséggel megcsókol a szívem
felett.

Felnyögök.
Borzalmas a kín. Mint a pokolban. De mégis, Ana az, aki itt van velem, és
szeret.
– Még – suttogom. Ana előrehajol, és megint megcsókol a szívemnél. Tudom,
mit csinál. Tudom, miért oda ad csókot. Tovább csókolgat. Egyenként
végigcsókolja az összes sebhelyemet. Mindegyikről tudom, hol van. Azóta, hogy
a csikkeket odanyomták. Ana most olyat csinál, amit eddig még soha senki.
Megcsókol. Elfogad. Elfogadja a sötét oldalamat.
Megöli a démonjaimat.
Az én bátor barátnőm.
Az én gyönyörű, bátor barátnőm.
Könnyben úszik az arcom. Látni sem látok rendesen. Magamhoz ölelem
Anát, és a haját simogatom. Érezni akarom. Ő a táplálékom. Úgy kell nekem,
mint egy falat kenyér. – Ó, Ana – suttogom áhítattal, és áldom az ajkát. Lehúzom
a földre, ő megfogja az arcomat – nem is tudom, melyikünk könnyeitől nedves.
– Christian, kérlek, ne sírj! Amikor azt mondtam, hogy sosem hagylak el, úgy
is gondoltam. Hidd el. Ha olyat tettem, amitől te bármi mást gondoltál, nagyon
sajnálom… kérlek, kérlek, bocsáss meg! Szeretlek. Mindig is szeretni foglak.
Lenézek rá, és próbálom felfogni, amit mondott.
Azt mondta, szeret, és mindig szeretni fog.
De nem ismer.

Nem ismeri a szörnyeteget.
A szörnyeteg nem méltó a szerelmére.
– Mi a baj? – kérdi. – Mi az a titok, amiről azt hiszed, hogy a világ végéig
futok előle? Ami arra késztet, hogy azt hidd, elhagylak?
Joga van megtudni. Amíg együtt vagyunk, ez végig akadály lesz. Megérdemli
az igazságot. Nyilván okosabb lenne eltitkolni, mégis el kell mondanom.
Törökülésbe helyezkedem, ő is felül, és az arcomat fürkészi. Szeme riadtan
elkerekedik, pontosan a bennem dúló érzelmet tükrözi vissza.
– Ana – mondom, de elakadok. Mély lélegzetet veszek.
Mondd el neki, Grey.
Bökd ki! Akkor megtudod.
– Ana, én szadista vagyok. Szeretem megkorbácsolni az olyan barna hajú
kislányokat, mint te, mert mindnyájan úgy néztek ki, mint az a repedtsarkú
ribanc – mint az anyám. Biztos kitalálod, miért. – Egy szuszra hadarom, mintha
az agyam már napokkal ezelőtt előkészítette volna a szavakat.
Közömbös marad. Nyugodt. És néma.
Kérlek, Ana!
Végül elhaló hangon megszólal. – Azt mondtad, nem vagy szadista.
– Nem. Azt mondtam, hogy Mester vagyok. Nem hazudtam neked, csak nem
mondtam el a teljes igazságot. Sajnálom. – Nem tudok a szemébe nézni, úgy
szégyellem magam. Lepillantok az ujjaimra. Ahogy ő szokott. De mivel
továbbra sem szólal meg, kénytelen vagyok ránézni. – Amikor feltetted nekem
ezt a kérdést, még egész más kapcsolatot képzeltem el közöttünk – teszem
hozzá.
Ez az igazság.
Ana szeme elkerekedik, aztán eltakarja a kezével az arcát. Nem képes rám
nézni.
– Szóval igaz – suttogja. Amikor elveszi a kezét az arca elől, látom, hogy
merev, mint egy szoboré. – Ezt már nem tudom megadni neked.
Mi? – Ne, ne, ne. Ana. Ne. Meg tudod adni. Te pont azt adod, ami kell.

Kérlek, higgy nekem!
– Nem tudom, mit higgyek, Christian. Ez rohadtul el van így cseszve. – A

hangja elcsuklik az érzelmektől.
– Ana, higgy nekem. Amióta megbüntettelek, és te elhagytál, másképp látom

a világot. Nem vicceltem, amikor azt mondtam: mindent megtennék, hogy soha
többé ne kelljen ezt még egyszer átélnem. Feldolgozhatatlan meglepetésként ért,
amikor azt mondtad, szeretsz. Soha senki nem mondott nekem még ilyet, s ettől
mintha elindult volna valami belőlem az örök vadászmezőkre… de az is lehet,
hogy te indítottad el, nem tudom. Dr. Flynn-nel erről még mindig hevesen
vitázunk.

– Ez most akkor mit jelent?
– Azt jelenti, hogy nem kell. Már nem.
– Honnan tudod? Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
– Tudom. A gondolat, hogy fájdalmat okozzak… hogy tényleg bántsalak…
iszonyodom tőle.
– Nem értem. És mi van az análrudakkal, a paskolással meg az összes többi
perverz mocsokkal?
– A kemény dolgokról beszélek, Anastasia. Látnod kellene, mire vagyok
képes a lovaglópálcával vagy a kilencágú korbáccsal.
– Inkább ne.
– Tudom. Ha ezt akarnád, akkor rendben… de nem akarod, fölfogtam. Nem
tudom veled megtenni, ha te nem akarod. Egyszer már mondtam, hogy
hatalmadban áll nemet mondani. És most, hogy visszajöttél, már a kényszert sem
érzem.
– Amikor találkoztunk, még ezt akartad, igaz?
– Igen, kétségkívül.
– Hogy lehet, hogy egy ilyen kényszer egyszer csak eltűnik, Christian?
Mintha én valami csodaszer lennék, és te ettől – jobb szó híján – meggyógyulsz?
Ezt nem fogom fel.
– Nem mondanám így, hogy „meggyógyultam”… Nem hiszel nekem?

– De.
– Ha nem hagytál volna el, valószínűleg nem éreznék így. Az, hogy kisétáltál
az életemből, a legjobb dolog volt, amit valaha tettél… értünk. Ez ébresztett rá
arra, hogy mennyire akarlak, hogy csak téged akarlak. Én komolyan gondolom,
amikor azt mondom, hogy úgy teszlek magamévá, ahogy te akarod.
Csak bámul rám. Közönyösen? Zavartan? Nem is tudom.
– Még most se léptél le. Azt hittem, mostanra már rég az ajtón kívül leszel.
– Miért? Mert esetleg úgy gondolnám, hogy perverz alak vagy, amiért
megkorbácsolod és megdugod a nőket, akik úgy néznek ki, mint az anyád? Ezt
meg a mi a fenétől képzelted így? – csattan fel.
Picsába.
Ana kivillantotta oroszlánkörmeit, és most belém mélyeszti őket.
De megérdemlem. – Hát, nem pont így mondanám, de lényegében igen.
Talán dühös? Vagy esetleg sértett? Tudja a titkomat. Az én sötét, sötét
titkomat. Most ítéletre várok.
Szeret…
…vagy elhagy.
Behunyja a szemét. – Christian, teljesen kivagyok. Beszélhetnénk erről
holnap? Szeretnék lefeküdni.
– Nem mész el? – Nem hiszek a fülemnek.
– Azt akarod?
– Nem! Azt hittem, ha megtudod, rögtön elmész.
Arca ellágyul, de még mindig döbbent.
Kérlek, ne hagyj el, Ana!
Az életem elviselhetetlen lesz, ha kilépsz belőle.
– Ne hagyj el – suttogom.
– Ó, az ég szerelmére… nem! – kiáltja, hogy összerezzenek. – Nem hagylak
el!
– Tényleg? – Ez hihetetlen… és meglepő.
– Mit mondjak, hogy végre megértsd, nem hagylak el? Mit tegyek még? –

hadarja türelmetlenül.
Ekkor váratlanul egy ötletem támad. Vad, szédült ötlet, nem is értem, honnan

jött. Nyelek egyet. – Van még valami, amit megtehetnél.
– Mi az? – csattan fel.
– Légy a feleségem!
Tátott szájjal bámul rám.
Házasság, Grey? Teljesen elment az a csöpp eszed?
Már miért akarna hozzád menni?
Anát letaglózza a kérdés, de amikor összeszedi magát, kacagni kezd.

Megharapja az ajkát – talán azért, hogy abbahagyja a nevetést. Hiába. Elnyúlik a
földön, és a kacagása falrengető hahotává erősödik.

Nem éppen erre a reakcióra számítottam.
Nevetése már-már hisztérikus. Azután a tenyerébe temeti az arcát. Szerintem
most zokog.
Nem tudom, mitévő legyek.
Gyöngéden lefejtem az ujjait az arcáról, és letörlöm a könnyeit. Könnyed
hangon próbálkozom: – Mulatságosnak találja az ajánlatomat, Miss Steele?
Szipogva felnyúl, hogy megsimogassa a mellemet.
Megint nem erre számítottam.
– Mr. Grey – súgja. – Christian. Az időzítésed kétségkívül… – megakad, és
úgy fürkészi az arcomat, mintha egy kötözni való bolondot nézne. Meglehet,
hogy az is vagyok, mégis tudnom kell, mi a válasza.
– Ne kertelj, Ana. Akarsz a feleségem lenni?
Ana lassan felül, tenyerével a térdemre támaszkodik. – Christian, most
találkoztam a pszichopata exeddel pisztollyal a kezében, és ki lettem dobva a
saját lakásomból. Beszippantasz, Ötven, te termonukleáris turbina…
Ötven?
Nyitom a számat, hogy magyarázkodjak, de Ana felemeli a kezét, ezért
inkább nem szólalok meg.
– Épp az imént árultál el valami igazán megdöbbentőt magadról, és most azt

kéred, legyek a feleséged.
– Igen, azt hiszem, ez a korrekt és pontos összefoglalása a helyzetnek.
– És mi a fene lett a késleltetett kielégüléssel? – kérdi, amitől ismét megáll

bennem az ütő.
– Túlléptem rajta, és most már ékes szószólója vagyok az ellenkezőjének.

Carpe diem, Ana!
– Nézd, Christian, körülbelül pont három perce találkoztam az igazi éneddel,

és még mennyi minden van, amit nem tudok! Túl sokat ittam, éhes vagyok,
fáradt vagyok, aludni akarok. Fontolóra kell vennem az ajánlatodat, mint ahogy
azt az általad kínált szerződéssel is tettem. – A száját csücsöríti. – Ez nem volt
éppen a legromantikusabb lánykérés.

Feldereng bennem a remény. – Jogos felvetés, jól kifundálta, mint mindig,
Miss Steele.

Felsóhajt.
– Szóval ez nem jelent nemet?
– Nem, Mr. Grey, ez nem jelent se igent, se nemet. Ezt most csak azért
csinálod, mert meg vagy rémülve, és nem bízol bennem.
– Nem. Azért csinálom, mert végre találkoztam valakivel, akivel le akarom
élni az életem hátralevő részét. Sosem hittem volna, hogy ilyen megtörténhet
velem.
És ez az igazság, Ana.
Szeretlek.
– Gondolkodhatnék ezen… kérlek? Meg a ma történteken? Azon is, amit
most mondtál? Türelmet és bizalmat kértél tőlem. Most rajtad a sor, Grey. Most
nekem van rá szükségem.
Hit és türelem.
Félresimítok az arcából egy elszabadult hajtincset. Az örökkévalóságig is
hajlandó lennék várni a válaszára, ha addig nem hagy el.
– Persze. – Megpuszilom.
Nem húzódik el.

Átmenetileg megkönnyebbülök. – Nem voltam túl romantikus, mi?
Ana komoly képpel megrázza a fejét.
– Szívecskékkel és virágokkal szeretnéd? – kérdem.
Bólint, mire elmosolyodom.
– Éhes vagy?
– Igen.
– Nem ettél.
– Nem, nem ettem – mondja dacosan, és visszaül a sarkára. – Valahogy
azután, hogy kidobtál a lakásomból, és tanúja voltam a fiúm meghitt
társalgásának az exével, elment az étvágyam. – Csípőre teszi a kezét.
Felkelek a földről, még mindig azon csodálkozva, hogy nem szaladt el.
Kinyújtom felé a kezemet. – Kerítek neked valami harapnivalót.
– Nem mehetnék inkább aludni? – Megfogja a kezemet, talpra segítem.
– Nem, enned kell. Gyere.
Odavezetem egy bárszékhez, és amikor leültetem, felderítem, mi van a
hűtőszekrényben.
– Christian, én tényleg nem vagyok éhes.
Ezt eleresztem a fülem mellett, inkább a hűtő tartalmára koncentrálok. –
Sajtot? – kérdem.
– Ilyen későn nem.
– Sós ropit?
– A fridzsiderből? Nem.
– Nem szereted a sós ropit?
– Fél tizenkettőkor nem. Christian, megyek aludni. Kutakodhatsz a
fridzsideredben, ha akarsz, akár egész éjjel. De én fáradt vagyok, mára elég volt
az izgalmakból. Szeretném elfelejteni.
Pont, amikor leszáll a székről, megtalálom a tésztát, amit Mrs. Jones készített
az este.
– Sajtos makarónit? – kínálom.
Ana rám sandít. – Te szereted a sajtos makarónit? – hitetlenkedik.

Hogy szeretem-e? Imádom a sajtos makarónit.
– Kérsz? – próbálkozom.
A mosolyából kitalálom a válaszát.
Beteszem a tálat a mikróba, és megmelegítem.
– Szóval tudod, mihez kezdj egy mikróval? – csipkelődik Ana. Visszaül a
bárszékre.
– Ha készétel, akkor elboldogulok vele. Akkor vagyok bajban, ha nem az.
Előveszek két tányéralátétet, tányért és evőeszközt.
– Nagyon késő van – jegyzi meg Ana.
– Ne menj holnap dolgozni.
– Mennem kell. A főnököm New Yorkba utazik.
– Akarsz odautazni a hétvégén?
– Megnéztem az időjárás-előrejelzést, esőt jósol.
– Igen? Akkor mit akarsz csinálni?
A mikrohullámú sütő pittyen egyet, kész a vacsora.
– E pillanatban elég nekem egy napot is átvészelni. Ez a sok izgalom…
kifáraszt.
Egy konyharuhával kiveszem a mikrosütőből a gőzölgő tálat, és leteszem a
konyhapultra. Finom illata van. Örülök, hogy visszatért az étvágyam. Ana
mindkettőnk tányérját megpúpozza, míg én helyet foglalok.
Még mindig nem tértem magamhoz, ámulok, hogy velem maradt, annak
ellenére, amit mondtam. Annyira… erős. Soha nem okoz csalódást. Amikor
szemtől szemben állt Leilával, még akkor sem vesztette el a hidegvérét.
Belekezdünk a makaróniba. Pontosan olyan, amilyennek szeretem.
– Bocsánatot kérek Leila miatt – dünnyögöm.
– Miért kérsz bocsánatot?
– Szörnyű megrázkódtatás lehetett Leilára bukkanni a lakásodban. Korábban
Taylor járt ott, személyesen. Nagyon feldúlta az eset.
– Nem tehet róla.
– Szerintem se. Téged ment keresni.

– Igen? Miért?
– Mert nem tudtam, hol voltál. Nem volt nálad se a táskád, se a telefonod.
Esélyem se volt, hogy rád találjak. Hova mentél?
– Ethannel átmentünk az utca túloldalán lévő bárba. Így megfigyelhettem az
eseményeket.
– Aha.
– Szóval, mi történt a lakásban?
– Tényleg tudni akarod? – kérdem.
– Igen – feleli, de a hangja bizonytalannak tűnik. Tétovázom, mire
sokatmondón ismét rám pillant. Muszáj lesz őszintén beszélnem.
– Beszélgettünk, megfürdettem, felöltöztettem. Kölcsönvettem néhány
ruhádat. Remélem, nem baj. Leila gusztustalanul mocskos volt.
Ana továbbra se szól semmit, de elfordul. Hirtelen elmegy az étvágyam.
Basszus. Nem lett volna szabad elmondanom.
– Csak ennyit tehettem, Ana – próbálom megmagyarázni.
– Még mindig érzel valamit iránta?
– Nem!
Behunyt szemmel visszaidézem Leila nyúzott, megtört alakját. – Ilyen
állapotban látni Leilát – ennyire másnak, ennyire megtörtnek… Úgy bántam
vele, mint akármelyik embertársammal tettem volna. – Száműzöm az
emlékképet, és Ana felé fordulok.
– Ana, nézz rám!
Rendületlenül bámulja a megkezdett makarónit.
– Ana!
– Mi van? – suttogja.
– Ne. Ez semmit sem jelent. Olyan volt, mintha egy gyerekről gondoskodtam
volna, egy megtört, megviselt gyerekről. – Ana lehunyja a szemét, és egy
szörnyű pillanatig az az érzésem támad, hogy mindjárt elpityeredik. – Ana?
Feláll, és a tányérját a mosogatóhoz viszi. A makarónit kikotorja a
szemetesbe.

– Ana, kérlek!
– Most már hagyd abba, Christian! Ne ismételgesd, hogy „Ana, kérlek”!
Mára elegem van ebből az egész hajcihőből. Megyek aludni. Fáradt vagyok, és
megviselt. Hagyd, hogy végre kiengedjek. – Azzal kiviharzik a konyhából, és
magamra hagy a kihűlt makarónimmal.
Basszus.

2011. JÚNIUS 15., SZERDA


Az arcomat dörzsölgetem. El se hiszem, hogy megkértem Ana kezét. És nem
mondott nemet. Igaz, igent sem. Talán sosem fog igent mondani.

Reggel, amikor felkel, majd észbe kap.
Pedig jól kezdődött a nap. Aztán este, amikor Leila feltűnt a színen, kisiklott.
De le galább ő biztonságban van már, és megkapja a szükséges segítséget.
De milyen áron? Ana?
Már mindent tud.
Tudja, hogy egy szörnyeteg vagyok.
Ám még mindig velem van.
Koncentrálj a pozitívumokra, Grey.
Akárcsak Anának, nekem is elment az étvágyam, és teljesen kimerültem. Ami
este történt, nagyon megterhelt érzelmileg. Felkelek a konyhapult mellől. Az
elmúlt félórában a végletekig kisajtoltam magam.
Lám, mit csinál belőled ez a nő, Grey. Érző lényt.
Csak akkor érzed, hogy élsz, amikor vele vagy.
Nem veszíthetem el. Hiszen csak most találtam rá.
Zavartan attól, hogy érzelmileg így túlcsordultam, beteszem a tányéromat a
mosogatóba, és betámolygok a hálószobámba. Ha Ana igent mond, onnantól a
mi hálószobánk lesz.
A fürdőszoba előtt zokogásra leszek figyelmes. Kinyitom az ajtót… Ana
magzatpozícióba gömbölyödve fekszik a földön, és sír. Az én egyik pólóm van
rajta. Mintha gyomorszájon vágtak volna, olyan érzés így látni őt. Kibírhatatlan.
Leülök mellé a padlóra. – Hé – duruzsolom, és az ölembe veszem. – Kérlek,
Ana, ne sírj… kérlek. – Belém csimpaszkodik, de a könnyei megállíthatatlanul

záporoznak.
Ó, bébi.
Gyengéden megsimogatom a hátát. Mélységesen meghat a sírása, nem úgy,

mint Leiláé.
Mert Anát szeretem.
Ő erős és bátor. És én azzal hálálom meg, hogy megríkatom…
– Sajnálom, bébi – suttogom, és ringatni kezdem. Csak nem hagyja abba a

zokogást. Megpuszilom a haját. Végül elapadnak a könnyei, de még szipog.
Görcsösen újra meg újra rátör a sírás, belerázkódik a teste. Átviszem a
hálószobába. Lefektetem az ágyra. Ásít, lehunyja a szemét, én pedig gyorsan
leveszem a nadrágot és az inget. Az alsónadrágomat magamon hagyom,
felkapok egy pólót, és leoltom a villanyt. Bebújok Ana mellé, és szorosan
ölelem. Másodpercek múlva már egyenletesen szuszog. Elaludt. Ő is a
végletekig kimerült. Nem merek megmozdulni, hátha felébresztem. Szüksége
van a pihenésre.

A sötétben megpróbálom feldolgozni magamban az este eseményeit. Annyi
minden történt. Nagyon sok. Túl sok…

Leila előttem áll. Mint egy hajléktalan, hátrahőkölök a szagától.
Az a bűz… jaj, ne.
Az a bűz…
Büdös a bácsi. Csúnya szaga van. És piszkos is. A számba tolul a

gyomorsav.
A bácsi mérges. Elbújok az asztal alá. Látlak ám, kis pöcs!
Cigaretta van nála.
Ne. A mamit hívom. De nem hallja. A padlón fekszik.
A strici füstöt ereget.
Röhög.
Húzza a hajamat.
Éget! Felsikítok.

Nem szeretem, amikor megéget.
Mami a padlón hever. Mellette alszom. Hideg a teste. Betakarom a
plédemmel.
A strici visszajött. Mérges.
Tetves. Hülye. Ribanc.
Tűnj az utamból, te kibaszott kis köcsög! Megüt, elesem.
Elmegy. Bezárja az ajtót. Egyedül maradunk anyával. Aztán már nincs ott.
Hol van a mami? Hol van?
A strici már megint előttem cigarettázik. Elém tolja a dekket.
Ne.
Beleszív.
Ne!
A bőrömhöz nyomja.
Ne!
Fáj! És büdös!
Ne!

– Christian!
Felpattan a szemem. Hajnalodik. Hol vagyok? A hálószobámban.

Ana felkelt az ágyból, és a vállamnál fogva ráz.
– Elmentél, elmentél, biztosan itthagytál – motyogom összefüggéstelenül.
Ana leül mellém. – Itt vagyok – nyugtatgat, és a tenyerébe fogja az arcomat.
– Nem voltál itt.
Csak akkor van rémálmom, ha nem vagy itt.
– Kimentem vizet inni, mert szomjas voltam.
Behunyt szemmel dörzsölgetem az arcomat, és igyekszem elkülöníteni
egymástól az álmot és a valóságot. Nem ment el. Lenéz rám: édes, drága Ana. A
kedvesem. – Itt vagy velem. Hála istennek. – Lehúzom magam mellé az ágyra.
– Csak inni mentem ki – mondja, amikor átölelem. Megsimogatja az arcomat.

– Nyugodj meg, Christian. Itt vagyok, és nem megyek sehova.
– Ó, Ana. – Szenvedélyesen megcsókolom. Narancsléíze van… kedvesség- és
otthonízű.
Testem felgerjed a csóktól, és tovább csókolgatom, a fülét, a nyakát.
Megharapdálom az alsó ajkát, és a testét cirógatom. Felgyűröm a pólóját.
Reszket, amikor megfogom a mellét. Belenyöszörög a számba, amikor az ujjaim
rátalálnak a mellbimbójára. – Kívánlak – suttogom.
Szükségem van rád.
– Itt vagyok neked. Csak neked, Christian.
Szavai lelket öntenek belém. Újra megcsókolom.
Kérlek, soha ne hagyj el!
Megragadja a pólómat, én pedig úgy helyezkedem, hogy le tudja rólam húzni.
Felülök, és lerántom az ő pólóját is. Vágyakozva néz rám. A két tenyerem közé
fogva megcsókolom az arcát, azután lehuppanunk a matracra. Ana a hajamba
kapaszkodva csókol, ugyanolyan hevesen, ahogy én az előbb. Örömet akar
szerezni mindenáron.
Ó, Ana.
Hirtelen hátrahúzódik, és eltolja a kezemet. – Christian, állj le. Nem tudom
megtenni – Mi az? – dörmögöm a nyakába.
– Ne, kérlek, most nem vagyok képes rá. Kell egy kis idő…
– Jaj, Ana, ne gondold túl – súgom, és visszaköltözik belém a szorongás.
Teljesen éber vagyok. Elutasít… Nem. Kétségbeejtő. Meghúzkodom a
fülcimpáját a fogammal, a teste meghajlik, és felnyög. – Nem változtam, Ana.
Szeretlek, és szükségem van rád. Érints meg. Kérlek… – Nem vagyok képes
többet mondani. Az orrához dörgölöm az orromat, és csak bámulok a szemébe.
A karomban tartom, és várom a válaszát.
Ezen a pillanaton múlik a kapcsolatunk.
Ha nem tudja megtenni…
Ha nem képes hozzám érni…
Ha nem tudom a magamévá tenni…

Várok.
Kérlek, Ana.
Ana óvatosan a mellkasomra teszi a kezét.
Forróság és fájdalom nyilall belém, ahogy a lelkembe mar a sötétség.
Fojtottan feljajdulok, és behunyom a szememet.
Képes vagyok rá.
Képes vagyok megtenni érte.
A kedvesemért.
Anáért.
Keze felnyomakszik a vállamig. Ujja szinte égeti a bőröm. Nyöszörgök.
Akarom, de iszonyúan félek is tőle.
Rettegek a szerelmem érintésétől. Micsoda beteg pöcs vagyok!
Magához von, a tenyere a hátamon. Mint egy izzó vas. Fojtottan felnyüszítek.
Orromat a nyakába fúrom, menedéket keresve a fájdalom elől. Csókolgatom,
szeretgetem, míg a keze a két sebhelyemen időzik a hátamon.
Ezt nem lehet kibírni.
Megcsókolom, próbálok belefeledkezni, de közben ezer démonnal csatázom
magamban.
Lelkemben sötétség gomolyog, és követelőzik, hogy rázzam le magamról. De
Ana csak simogat. Kóstolgat. Gyengéden. Szeretőn. Megacélozom magam a
fájdalom és a félelem ellen.
Megszívogatom a mellbimbóját, mígnem keményen meredezik. Ana
nyöszörögve a hátamat karmolássza. Ez már túl sok. A belsőmet összefacsarja a
félelem, a szívem kalapál. – Ó, bazmeg, Ana – kiáltom, és lenézek rá. Fénylő
szemmel, érzékien néz vissza, és egyre jobban zihál.
Ez az egész valamiért felizgatja.
A picsába.
Szedd össze magad, Grey.
Szorítsd össze a fogad. És tűrj.
Mély lélegzetet veszek, hogy megnyugodjak, és lecsúsztatom a kezemet,

végig a hasán, le egészen a szeméremdombjáig. Ujjaim nedvesek az izgalomtól.
Belenyúlok, és körkörösen megcirógatom a szeméremajkát. Ana megbokrosodik
tőle.

– Ana. – Úgy mondom a nevét, mintha fohászkodnék. Elengedem, felülök,
leveszi rólam a kezét. Megkönnyebbülök, de hiányérzetem is támad egyszerre.
Lehúzom a bokszeralsómat, és az éjjeliszekrényről leveszek egy gumit. Ana
kezébe adom. – Akarod? Még mindig mondhatsz nemet. Bármikor mondhatsz
nemet.

– Ne hagyj lehetőséget arra, hogy meggondoljam magam, Christian. Én is
kívánlak téged. – Fogával kibontja a csomagolást, és lassan, remegő kézzel
felgörgeti rám az óvszert.

Ahogy az erekciómhoz ér, kis híján elélvezek. – Nyugalom, még megfosztasz
a férfiasságomtól, Ana.

Apró mosolyt villant rám, és amikor a műveletet befejezi odalent,
ráhengeredem. De tudnom kell, hogy ő is akarja-e. Gyorsan pózt váltok, hogy ő
legyen felül.

– Tégy magadévá – suttogom.
Ana megnyalja a szája szélét, és rám veti magát. Centiről centire ereszkedik
rám.
– Ah – nyögöm behunyt szemmel. Hátravetem a fejemet.
A tiéd vagyok, Ana.
Megragadja a kezemet, és lovagolni kezd.
Ó, bébi.
Előrehajol, megcsókolja az államat, fogát gyengéden végighúzza rajta.
Mindjárt elélvezek.
Basszus.
Elkapom a csípőjét, hogy megfékezzem.
Lassan, bébi. Kérlek, csináljuk lassan.
Szemében ott a szenvedély és az izgatott várakozás.
Újra megacélozom magam. – Ana, érints meg, kérlek.

Szeme elkerekedik az örömtől, és a mellkasomra tenyerel. Úgy érzem,
mindjárt felhólyagosodik. Szörnyű. Felkiáltok, és mélyen belenyomakszom.

– Ah – nyöszörög, a körmét végighúzza a mellemen. Kínoz. Finoman, de
sajnos belül még mindig úgy élek meg minden érintést, hogy kilyukasztja a
bőrömet. Úgy fáj, hogy könny szökik a szemembe, és Ana arcát egyre
zavarosabban látom.

Úgy fordulok, hogy alám kerüljön. – Elég. Hagyd abba, kérlek!
Felnyúl, kétoldalt megfogja az arcomat, és letörli a könnyeimet. Azután
leránt, és hevesen megcsókol. Beléhatolok. Próbálom megőrizni az egyensúlyt,
de hiába. Elvesztem. Belevesztem ebbe a nőbe. Hallom, milyen szaporán zihál.
Mindjárt orgazmusa lesz. Ott táncol a határán. De visszatartja.
– Élvezz el, Ana –suttogom.
– Nem megy.
– De igen – erősködöm, és a csípőmmel még erősebben ostromolom. Teljesen
kitöltöm.
Felnyög, elnyújtottan, hangosan, élesen, a lába megfeszül.
– Gyerünk, bébi, szükségem van rá. Hadd lássam!
Ez kell nekünk.
Elereszti magát, és sikítva elélvez, kézzel-lábbal belém csimpaszkodva, mire
én is elmegyek.

KEZE A HAJAMAT BABRÁLJA, miközben a feje a mellkasomon pihen. Itt van. Nem
hagyott el, de én még nem vagyok túl a sokkon, hogy megint majdnem
elvesztettem. – Soha ne hagyj el – súgom. Érzem, hogy megmozdul, dacosan
felszegi az állát, ahogy szokta. – Tudom, hogy forgatod a szemedet – teszem
hozzá, de titkon örülök neki.

– Nagyon jól ismersz. – Derűs a hangja.
Hála istennek!
– Szeretnélek még jobban ismerni.

– Térjünk vissza rád, Grey – mondja, és megkérdezi, mit álmodom, amikor
rosszul alszom.

– A szokásosat.
Unszol, hogy fejtsem ki bővebben.
Jaj, Ana, biztos, hogy tudni akarod?
Némán várakozik.
Felsóhajtok.
– Úgy hároméves lehetek… a narkós kurva stricije megint tiszta ideg. Egyik
cigarettát szívja a másik után, de nem találja a hamutartót.
Tényleg hiányzik neki ez sok a szörnyűség? A cigarettacsikk a bőrömön. A
bűz. A visítás. Ana teste megfeszül mellettem.
– Fáj – motyogom. – A fájdalomra emlékszem. Attól vannak rémálmaim.
Meg attól, hogy az anyám nem tett semmit, hogy leállítsa.
Ana most szorosabban ölel.
Felemelem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. – Te nem vagy olyan, mint
ő. Erre még csak ne is gondolj, kérlek.
Ana pislog.
A drogos kurva gyenge volt. Ne, Kukac. Ne most.
Megölte magát. És én ott maradtam egyedül.
– Az álmaimban néha csak fekszik a földön, azt hiszem, hogy alszik. De nem
mozdul. Soha nem mozdul. Én meg éhes vagyok, nagyon éhes. Zaj hallatszik;
visszajön a strici. Durván megüt, átkozva a drogos kurvát. Az első reakciója
mindig az volt, hogy az öklét vagy a derékszíját használta.
– Ezért nem szereted, ha megérintenek?
Behunyom a szemem, és erősebben kapaszkodom belé. – Ez komplikált. –
Orromat a melle közé dugom, és beszívom az illatát.
– Ezért? – kérdi.
– Anyám nem szeretett engem. – Nyilván nem szeretett. Nem védett meg.
Aztán otthagyott. Egyedül. – Én se szerettem magamat. Az egyetlen érintés, amit
ismertem, az durva volt. Innen ered a dolog.

Soha nem éreztem anyai szeretetet, Ana.
Soha.
Grace tiszteletben tartotta a határaimat.
Még mindig nem jöttem rá, miért.
– Flynn jobban el tudja magyarázni, mint én.
– Találkozhatok Flynn-nel? – kérdi.
– Átragad rád az ötven árnyalat? – igyekszem oldani a feszültséget.
– És még valamennyi. – Ana hozzám simul. – Tetszik, ahogy most is átragad
rám. – Imádom a könnyedségét. Ha képes a problémámat humorral kezelni,
akkor van remény.
– Nos, Miss Steele, ez nekem is tetszik. – Megcsókolom, és belenézek
tengermély, meleg szemébe. – Nagyon fontos vagy nekem, Ana. A házassági
ajánlatom komoly. Akkor jobban megismerhetjük egymást. Én gondoskodom
rólad, te pedig gondoskodsz rólam. Gyerekeink is lehetnek, ha szeretnéd. Az
egész világom a lábad előtt fog heverni, Anastasia. Akarlak testestül-lelkestül,
mindörökké. Kérlek, gondold át.
– Át fogom gondolni, Christian. Mindenesetre tényleg nagyon szeretnék
beszélni dr. Flynn-nel, ha nem bánod.
– Bármit kérhetsz, bébi, bármit. Mikor akarsz találkozni vele?
– Minél előbb, annál jobb.
– Rendben. Reggel elintézem. – Az órára pillantok. Egy perc múlva
háromnegyed négy. – Késő van már, aludnunk kellene. – Leoltom a lámpát, és
kanálpózban elhelyezkedem Ana mellett. Ilyet is csak vele csináltam. Orrommal
megbökdösöm a nyakát. – Szeretlek, Ana Steele, és azt szeretném, hogy mindig
velem legyél. De most aludjunk.

NAGY JÖVÉS-MENÉSRE ÉBREDEK. Azzal kezdődik, hogy Ana kiugrik az ágyból, és
kiszalad a fürdőszobába.

Elmegy?

Ne már.
Megnézem az órát.
Basszus, de késő van! Talán még sosem ébredtem ilyen későn. Ana munkába
megy. Megcsóválom a fejemet, és felhívom Taylort a belső vonalon.
– Jó reggelt, Mr. Grey.
– Jó reggelt, Taylor! Be tudná vinni Miss Steele-t a munkahelyére?
– Örömmel, uram.
– Késésben van.
– Odakint fogom várni az ajtó előtt.
– Nagyszerű. Azután jöjjön vissza értem.
– Úgy lesz, uram.
Felülök. Ana kiront a fürdőből, és egyszerre törülközik és válogatja a ruháit.
Élvezem a műsort, különösen, amikor a csipkebugyit és a hozzá illő melltartót
próbálja magára.
Igen. Ezt egész nap el tudnám nézni.
– Jól nézel ki. Akár beteget is jelenthetnél – próbálkozom.
– Sajnos nem tehetem. Én nem egy megalomán elnök-vezérigazgató vagyok,
aki a gyönyörű mosolyával akkor megy be, amikor jólesik.
Gyönyörű mosoly? Megalomán? Elvigyorodom.
– Én akkor megyek el, amikor neked jólesik!
– Christian! – dörren rám, és hozzám vágja a törülközőt.
Elnevetem magam. Itt maradt, és szerintem még csak nem is utál.
– Tetszik a mosolyom, igaz?
– Igen, és te is tudod, milyen hatással van rám.
Felcsatolja a karóráját. Elbabrál vele egy darabig.
– Tudom?
– Igen, tudod. Ugyanolyan hatással van minden nőre. Elég idegesítő, ahogy
mindegyikük elalél.
– Valóban?
Nem leplezhetem, mennyire mulattat a dolog.

– Ne adja az ártatlant, Mr. Grey, nem áll jól. – Lófarokba köti a haját, és
felveszi az egyik magas sarkú cipőjét.

Talpig feketében. Szenzációsan fest.
Lehajol, hogy búcsúcsókot adjon. Nem bírok ellenállni a kísértésnek,
lerántom az ágyra.
Köszönöm, hogy még mindig itt vagy, Ana.
– Hogy tudlak rávenni, hogy maradj? – súgom a fülébe.
– Sehogy – morogja, és megpróbál magáról lerázni. – Indulnom kell.
Az ajkamat biggyesztem, mire elvigyorodik. Ujjammal körberajzolom a
száját. Mosolyog, és megcsókol. Behunyt szemmel élvezem a csókját.
Végül csak eleresztem. Muszáj mennie.
– Taylor majd elvisz. Gyorsabb lesz, mint ha parkolóhelyet kellene keresned.
Kint vár az épület előtt.
– Rendben, köszönöm – mondja. – Jó lustálkodást ma reggelre, Mr. Grey.
Szívesen maradnék, de a cégtulajdonos, akinek dolgozom, nem örülne, ha az
alkalmazottai egy kis vad szex miatt lógnának. – Felkapja a retiküljét.
– Miss Steele, én személy szerint biztos vagyok benne, hogy örülne. Sőt
kifejezetten ragaszkodna hozzá.
– Miért vagy még mindig az ágyban? Nem rád vall.
Tarkóra kulcsolt kézzel hátradőlök, és szélesen rámosolygok. – Mert
megtehetem, Miss Steele. – Ana megjátszott fölénnyel csóválja a fejét. – Csocsi,
bébi! – Csókot dob nekem, és kisiet. Hallom, amint a cipősarka végigkopog a
folyosón, aztán minden elcsendesedik.
Ana elment dolgozni.
És máris hiányzik.
Felemelem a telefonom, azzal a szándékkal, hogy írok neki egy e-mailt. De
mit írjak? Annyi mindent elmondtam neki tegnap éjjel, nem akarom elijeszteni
azzal, hogy még jobban… kiadom magam.
Ne ragozd túl, Grey.

Feladó: Christian Grey
Tárgy: Hiányzol
Dátum: 2011. június 15. 09:05
Címzett: Anastasia Steele


Használd a BlackBerrydet, légy szíves. Csók.



Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Körbenézve a hálószobában megállapítom, milyen üres nélküle. Írok egy e-mailt
a privát fiókjába. Valahogy muszáj rászorítanom, hogy használja a telefonját,
mert nem akarom, hogy az SIP-nél bárki elolvassa a levelezésünket.


Feladó: Christian Grey
Tárgy: Hiányzol
Dátum: 2011. június 15. 09:06
Címzett: Anastasia Steele


Nélküled túl nagy az ágyam.
Attól tartok, így nekem is be kell mennem dolgozni.
Még a megalomán elnök-vezérigazgatóknak is vannak teendőik.



Christian Grey
Az ujjaival malmozó elnök-vezérigazgató
Grey Enterprises Holding, Inc.

Remélem, ez majd mosolyt csal az arcára. Elküldöm, aztán feltárcsázom Flynn
rendelőjét. Üzenetet hagyok. Ha Ana találkozni akar Flynn-nel, menjen csak el
hozzá. Amikor ezzel is megvagyok, kikecmergek az ágyból, és beveszem
magam a fürdőszobába. Utóvégre ma mégiscsak a polgármesterrel találkozom.

KOPOG A SZEMEM AZ ÉHSÉGTŐL azután, ami tegnap este történt. Végül is nem
jutottam vacsorához. Mrs. Jones igazi villásreggelit készített nekem: tojást,
szalonnát, sonkát, rösztit, gofrit és pirítóst. Elemében van. Amíg eszem,
megérkezik Ana válasza. A munkahelyi címéről!


Feladó: Anastasia Steele
Tárgy: De jó valakinek
Dátum: 2011. június 15. 09:27
Címzett: Christian Grey


A főnököm teljesen ki van akadva.
A te hibád, hogy elkéstem a kis… trükközgetéseid miatt.
Szégyelld magad!



Anastasia Steele
Jack Hyde szerkesztő asszisztense

SIP

Ó, Ana, jobban szégyellem magam, mint hinnéd.


Feladó: Christian Grey
Tárgy: Trükközmicsodák?
Dátum: 2011. június 15. 09:32
Címzett: Anastasia Steele


Nem muszáj dolgoznod, Anastasia.
El sem tudod képzelni, milyen borzasztónak találom a trükközgetéseimet.
Ettől függetlenül szeretem, ha sokáig fennmaradsz. ;)
Használd a BlackBerrydet, légy szíves.
Ja, és gyere hozzám feleségül, kérlek.
Csók.

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.

Mrs. Jones a háttérben tüsténkedik, míg én reggelizem.
– Még egy kis kávét, Mr. Grey?
– Igen, köszönöm.
Megérkezik Ana válasza .


Feladó: Anastasia Steele
Tárgy: Meg is kell élnem valamiből
Dátum: 2011. június 15. 09:35
Címzett: Christian Grey


Tudom, hogy természetes hajlamod van a kötözködésre, de fejezd be.
Beszélnem kell az agyturkászoddal.
Csak azután kapsz választ.
De nincs ellenemre bűnben élni.



Anastasia Steele
Jack Hyde szerkesztő asszisztense

SIP

A picsába már, Ana!


Feladó: Christian Grey
Tárgy: BLACKBERRY
Dátum: 2011. június 15. 09:40
Címzett: Anastasia Steele

Anastasia, ha dr. Flynnről akarsz társalogni, akkor HASZNÁLD A BLACKBERRYDET.
Ez nem kérés.



Christian Grey
Most már dühös elnök-vezérigazgató
Grey Enterprises Holding, Inc.

Csörög a telefonom, Flynn titkárnője keres. Tudatja, hogy Flynn holnap este
hétkor tud fogadni. Megkérem, hogy Flynn személyesen is hívjon fel. Engedélyt
kell kérnem tőle, hogy magammal vihessem Anát a kezelésre.

– Igyekszem egyeztetni vele, hogy visszahívja.
– Köszönöm, Janet.
Azt is ki kell még derítenem, hogy érzi magát Leila ma reggel.
Küldök egy másik e-mailt Ana privát postafiókjába. Ezúttal kicsit
barátságosabb hangot ütök meg.


Feladó: Christian Grey
Tárgy: Óvatosság
Dátum: 2011. június 15. 09:50
Címzett: Anastasia Steele


A vitézség legfőbb kelléke.
Kérlek, légy diszkrétebb, mert a munkahelyi e-mailjeidet figyelik.
HÁNYSZOR KELL MÉG ELMONDANOM EZT?
Igen, a nagybetűk kiabálást fejeznek ki, ahogy mondani szoktad. HASZNÁLD A
BLACKBERRYDET.
Dr. Flynn holnap este fogad minket.
Csók.



Christian Grey
Még mindig dühös elnök-vezérigazgató
Grey Enterprises Holding, Inc.

Remélem, örül majd, hogy elviszem Flynnhez.
– Kettőre főzzek vacsorát? – kérdi Gail.

– Igen, Mrs. Jones. Köszönöm.
Kihörpintem a maradék kávémat, és leteszem a csészét. Szeretek Anával
csipkelődni reggeli közben. Ha hozzám jönne, minden reggel megtehetnénk.
Házasság. Feleség.
Grey, hova tetted az eszed?
Min kell majd változtatnom, ha úgy dönt, hogy hozzám jön? Felkelek, és
kimegyek a fürdőszobába. Megállok a lépcsőfordulónál. Hirtelen ötlettől
vezérelve felmegyek a játszószobámba. A kulcsommal kinyitom az ajtót, és
belépek.
Legutóbbi emlékem erről a szobáról nem valami jó.
Hát, elcseszett egy rohadék vagy!
Ana szavai ott visszhangoznak a fejemben. Látom magam előtt elkínzott,
könnyes arcát. Behunyom a szememet. Hirtelen ürességet, csontig hatoló
fájdalmat és megbánást érzek. Soha többé nem akarom Anát olyan
boldogtalannak látni. Tegnap este is zokogott, elsírta a bánatát, de hagyta, hogy
megvigasztaljam. Ez mégiscsak óriási különbség.
Vagy mégsem?
Körbenézek a szobában. Vajon mi lesz vele?
Fantasztikus órákat töltöttem itt…
Ana a kereszten. Ana az ágyhoz bilincselve. Ana térden állva.
Szeretem a perverz malackodást.
Felsóhajtok. Megszólal a telefonom. Taylor küldött SMS-t. Odakint vár. Még
egy másodpercig elmélázok a játszószobán, egykori mentsváramon, azután
kimegyek, és visszazárom az ajtót.

ESEMÉNYTELENÜL TELIK A reggel, igaz, a GEH-székházat egyfajta izgalom járja
át. Ritka dolog, hogy delegációt fogadok, és a polgármester látogatása

mindenképpen pezsgésben tartja a dolgozókat. Átesem néhány korai
értekezleten, és mindent rendben találok.

Fél tizenkettőkor visszatérek az irodámba, Andrea pedig azonnal bekapcsolja
hozzám Flynnt.

– John, köszönöm, hogy fölhívtál.
– Azt gondoltam, Leila Williams felől akarsz érdeklődni, de aztán
észrevettem, hogy holnap estére van hozzám időpontod.
– Megkértem Ana kezét.
John nem reagál.
– Meglepődtél? – kérdem.
– Az igazat megvallva, nem.
Nem ezt vártam tőle. Mindegy.
– Christian, te egy impulzív ember vagy. És szerelmes. Mit válaszolt Ana?
– Beszélni akar veled.
– Nem az én páciensem, Christian.
– De én az vagyok, és megkérlek, hogy fogadd.
Egy darabig hallgat. – Jól van – mondja végül.
– Kérlek, mondj el neki mindent, amit csak tudni akar.
– Ha úgy óhajtod.
– Úgy. Leila hogy van?
– Éjjel rendesen aludt, és most is rendesen viselkedik. Szerintem tudok rajta
segíteni.
– Nagyszerű.
– Christian… A házasság komoly elköteleződés.
– Tudom.
– Biztos, hogy ezt akarod?
Most én hallgatok egy darabig. Örökre Ana mellett maradni… – Igen.
– Nem ám csak szivárványokból meg angyalkákból áll a dolog –
nyomatékosítja John. – Kemény munka.
Szivárványok? Angyalkák? Mi a szösz!