E. L. James - Sötét

alkalmazott adta oda Sawyernek. Biztosan egy összetört szív küldi.
Taylor követi a kocsisort kifelé. Ana kibontja a levelet, és elolvassa.
– Elmondtad neki? – kiált rám.
– Mit? Kinek?
– Hogy Mrs. Robinsonnak hívom.
– Elena írta? Hát ez nevetséges! – Megmondtam neki, hogy hagyja Anát

békén… Miért nem hallgat rám? És mit mondott Anának? Egyáltalán, mi a fene
baja van? – Majd holnap megbeszéljük. Vagy hétfőn.

Szeretném elolvasni a levelet, de Ana nem engedi. Bedugja a táskájába.
Helyette előveszi a gésagolyókat.

– A következő alkalomig – adja vissza nekem.
Következő?
Ez jó hír. Megszorítom Ana kezét, ő viszontszorítja az enyémet, aztán az
ablak felé fordul, és nézi a sötétséget.
Az 520-as hídon már alszik. Kihasználom az alkalmat, és magam is pihenek
egy kicsit… Olyan sok minden történt ma. Fáradt vagyok. Hátrahajtom a fejem,
behunyom a szemem.
Igen… Hosszú nap volt ez.
Ana és a csekk. A vita, az akaratoskodása, a rúzs, a szex…
Igen. A szex.
És persze akkor még ott van az is, hogy helyre kell tennem ezt a
gyanúsítgatást, hogy Ana a pénzemre hajt…
Aztán ott van még Elena, aki mindenbe beleüti az orrát. Vele mit kezdjek?
A tükörképemet nézem a kocsi ablakában. A szikár, kísértetszerű figura, aki
visszanéz rám, csak akkor tűnik el, amikor lehajtunk az autópályáról, és a dúsan
megvilágított Stewart Streetre kanyarodunk. Már nem vagyunk messze.
Ana még mindig alszik, amikor megállunk a ház előtt. Sawyer kipattan a
kocsiból, és ajtót nyit nekem.
– Bevigyelek? – kérdem Anát, és megszorítom a kezét. Ő álmosan lépdel
mellettem, és a fejét ingatja. Sawyer halad előttünk, Taylor pedig beviszi a kocsit

a garázsba.
A liftben Ana nekem támaszkodik.
– Hosszú nap volt, mi, Anastasia?
Bólint.
– Elfáradtál?
Bólint.
– Nem vagy túl beszédes kedvedben.
Bólint. Mosolyognom kell.
– Gyere, ágyba teszlek.
Megfogom a kezét, és követjük Sawyert az előtérbe, amikor az egyszer csak

megtorpan; a szájához emeli a kezét. Megszorítom Anáét.
– Rendben, T.! – Sawyer felénk fordul.
– Mr. Grey, valaki kilyuggatta Miss Steele Audijának a gumiját, és lelocsolta

festékkel.
Ana meghökken.
Micsoda?
Az első gondolatom az, hogy valami vandál tört be a garázsba… Aztán

eszembe jut Leila.
Mi a fenét csinált?
Sawyer folytatja. – Taylor szerint a tettes talán a lakáson keresztül hatolt be,

és nem kizárt, hogy még mindig itt van. Szerinte meg kellene néznünk.
Még mindig itt van? A lakásomban?
– Értem. Mi Taylor terve?
– A segédliften felmennek Ryannel és Reynoldsszal. Átfésülik a terepet, és

szólnak, ha tiszta a levegő. Én itt várok önökkel, uram.
– Köszönöm, Sawyer! – Megölelem Anát. – Ez a nap is egyre jobb…
Feldereng bennem a pillanat, amikor azt éreztem, hogy valaki néz. Hogy

mintha láttam volna valamit a szemem sarkából. És aztán mintha valaki a
hajamba túrt volna, még mielőtt Ana felébredt!

Félelem fut végig a hátamon.

– Ide figyelj, nem tudok itt állni és várni! Sawyer, vigyázzon Miss Steele-re!
Maradjon mellette, amíg nem szólok, hogy tiszta a levegő. Szerintem Taylor
túlreagálja. Nem juthatott be a lakásba.

– Ne, Christian, ne menj el! – állít meg Ana, és megszorítja a kezemet. –
Maradj velem!

– Anastasia, tedd, amit mondok! Várj itt! – Kissé keményebben hangzik, mint
szerettem volna, de Ana elenged.

– Sawyer, legyen szíves. – Ott áll, bizonytalanul… Felvonom a
szemöldökömet, mire észbe kap, és kinyitja nekem a lakás dupla ajtaját, és
átenged, majd becsukja mögöttem.

A folyosó sötét és csendes. Állok, és fülelek, figyelve minden zajra. De csak a
szelet hallom, ahogy az épület körül süvít odakinn, és a konyhából a gépek
zümmögését. Mélyen lenn az utcán rendőrsziréna vijjog, de ezt leszámítva az
Escala csendes, mint szokott.

Ha Leila itt lenne, mégis hová bújna?
Az első gondolatom a játszószoba, és már éppen felmennék a lépcsőn, amikor
a lift csenget, és Taylor és a két másik testőr lép ki a folyosóra pisztollyal, mint
valami akciófilmben.
– Muszáj… azokat is itt lóbálni?
– Ez a szükséges óvintézkedés, uram.
– Nem hiszem, hogy Leila itt van.
– Azért körbenézünk.
– Jó. Én megnézem fenn.
– Önnel tartok, Mr. Grey – készségeskedik Taylor, aki szemlátomást a
legjobban aggódik.
Utasításokat oszt a másik kettőnek, akik elindulnak, hogy átkutassák a lakást.
Én minden villanyt felkapcsolok, ami mellett csak elhaladunk, így a nappali és a
folyosó fényárban úszik, majd felmegyünk az emeletre Taylorral.
Tényleg aggódik; benéz az oszlopos ágy alá, az asztal alá, még a játszószoba
kanapéja alá is.

Az alárendeltek szobájában és a vendégszobákban is. Semmi jele
behatolónak. Benéz a maga és Mrs. Jones lakrészébe is, én pedig visszamegyek
az alsó emeletre.

A gardróbom és a fürdőszobám is üres, ahogy a hálóm is. A szoba közepén
állok, letaglózva, mint valami hülye, de én is leguggolok, hogy az ágyam alá
nézzek.

Semmi.
Még por sem. Mrs. Jones mindig fantasztikus munkát végez.
Az erkélyajtó zárva, de kinyitom. Kinn a hűvös szélben lenézek a lábam alatt
elterülő sötét, békés városra. A távolból forgalom zaja hallatszik valamint a szél
nyögése, de ennyi.
Visszafordulok, és bezárom az erkélyajtót.
Taylor is visszatér. – Nincs itt – mondja.
– Gondolja, hogy Leila az?
– Igen, uram – feleli, és összepréseli az ajkát. – Bánná, ha megnézném az ön
szobáját is, uram?
Én már körbenéztem, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzam.
– Csak nyugodtan.
– Benéznék a szekrényekbe is.
– Jó. – A fejemet csóválom, és kinyitom az ajtót az előtérbe. Ana és Sawyer
ott vannak, utóbbi a fegyverét markolja, de leereszti, amikor megpillant.
– Tiszta a levegő – mondom, mire Sawyer elteszi a fegyvert. – Taylor
túlreagálta – fordulok Anához.
Nagyon kimerültnek tűnik, de nem mozdul, csak áll, és néz sápadtan.
Rájövök, hogy fél szegény.
– Minden rendben, bébi. – Átölelem, és megpuszilom a haját. – Gyere, fáradt
vagy. Irány az ágy!
– Annyira aggódtam – súgja.
– Tudom. Mind feszültek vagyunk.
Sawyer eltűnt, feltehetően a lakásban.

– Őszintén szólva, az exei nagy kihívásnak bizonyulnak, Mr. Grey – jegyzi
meg Ana.

– Igen. Így van. – És tényleg így van. Bevezetem a nappaliba.
– Taylor és csapata átnézi az összes gardróbot és szekrényt. Nem hiszem,
hogy itt van.
– Miért lenne itt? – Ana őrülten fél. Megnyugtatom, hogy Taylor alapos, és
mindenhol megnézte, még a játszószobában is. Megnyugtatásul kínálok egy italt,
de nem kéri. Tényleg nagyon fáradt. – Gyere. Hadd vigyelek el az ágyig.
Kimerült vagy.
A hálószobában a fiókos szekrényre teszi a táskáját, és kiszórja a tartalmát.
– Tessék. – Valamit a kezembe nyom. – Ha szeretnéd-e elolvasni. Én
tudomást sem akarok venni róla.
Elolvasom az üzenetet.

Anastasia,

lehet, hogy rosszul ítéltelek meg. Te engem biztosan. Hívj fel, ha valami érdekel – akár együtt is

ebédelhetünk. Christian nem akarja, hogy te meg én beszéljünk, de én örömmel segítek neked. Ne

érts félre, legyetek boldogok, de tényleg – és ne legyen úgy, de ha bántani mered, akkor én… Már

szenvedett eleget. A számom: (206) 27962–61

Mrs. Robinson

Nagyon kihoz a sodromból.
– Nem igazán értem, mire gondol – teszem zsebre a levelet. – Beszélnem kell
Taylorral. Hadd húzzam le a cipzáradat.

– Hívni fogod a rendőrséget az autó miatt? – kérdi, és megfordul. Elsöpröm a
haját, hogy lehúzhassam a cipzárt.

– Nem. Nem akarom belekeverni a rendőrséget. Leilának segítségre van
szüksége, nem rendőri beavatkozásra. Csak meg kell dupláznunk a keresésére
fordított energiát. – Csókot lehelek a vállára.

– Aludj!

A KONYHÁBAN ÖNTÖK MAGAMNAK egy pohár vizet.
Mi a fene folyik itt? A világom omladozik… Éppen, amikor a dolgok a helyükre
kerülnének Anával, jön a múltam, hogy kísértsen, Leila és Elena… Egy
pillanatra elgondolkodom, vajon van-e valami közük egymáshoz, de aztán
rájövök, hogy ezt csak a paranoiám mondatja velem. Micsoda bolond ötlet…
Elena nem ilyen őrült.

Megdörzsölöm az arcomat.
Miért célzott meg Leila?
Féltékenységből?
Többet akart… Én nem akartam.

– Szólhatok, Mester? – kérdezi Leila. A jobbomon ül az étkezőasztalnál, csipkés
hálóingben.

– Persze.
– Érzek ön iránt valamit… Azt reméltem, hogy nyakörvet köt rám, és így
örökké ön mellett lehetek…
Nyakörvet? Örökké? Mi ez a mesebeli egyszer-volt-hol-nem-volt marhaság?
– De azt hiszem, erről hiába álmodom – folytatja.
– Leila. Mondtam már, hogy én nem csinálok ilyet… Megbeszéltük.
– De magányos, Mester… Látom.
– Magányos? Én? Nem érzem annak magam. Van munkám, van családom. Itt
vagy te.
– De én többet szeretnék, Mester.
– Nem adhatok többet, te is tudod.
– Értem – emeli fel a fejét, hogy rám nézzen; aranybarna szeme szinte vallat.
Megtörte a negyedik szabályt: engedély nélkül rám nézett. De nem szidom meg
érte.

– Nem tehetem. Nem vagyok olyan típus. – Mindig őszinte voltam vele, ennek
a beszélgetésnek egy szava sem újdonság számára.

– De igen, uram. Viszont talán nem én vagyok az az ember, aki segít rájönnie.
– Szomorúnak hangzik. Visszanéz a tányérjára. – Szeretném megszakítani a
kapcsolatunkat.

Ezzel meglep. – Biztos vagy benne? Leila, ez komoly döntés. Én szeretném
életben tartani a megegyezésünket.

– Én nem tudom ezt így folytatni, Mester. – A hangja elcsuklik az utolsó
szónál, én pedig nem tudom, mit feleljek. – Nem tudom – köszörüli meg a torkát.

– Leila – kezdem, de nem tudom folytatni, megzavar a hangjában csendülő
érzelem. Olyan jó alárendelt volt. Azt hittem, működni fog együtt. – Sajnálnám,
ha elmennél – mondom, mert igaz is. – Élveztem az együtt töltött időt. Remélem,
te is.

– Én is sajnálnám, uram. Én is élveztem mindent, sőt. Csak azt reméltem… –
A hangja megint elcsuklik, s szomorú mosolyt villant rám.

– Bár másként éreznék. – De nem érzek, és nincs szükségem kapcsolatra.
– Sosem adta semmi jelét annak, hogy így lenne.
– Sajnálom. Igazad van. Vessünk ennek véget, ahogy kéred. Így lesz a legjobb,
különösen, ha érzel irántam valamit.

TAYLOR ÉS A BIZTONSÁGIAK visszatérnek a konyhába. – Leilának semmi nyoma a
lakásban, uram.

– Sejtettem, hogy nem lesz, de köszönöm, hogy megnézték.
– A kamerákat felváltva figyeljük majd. Ryan kezdi, Sawyer és Reynolds
addig alszik.
– Jól van, csak tegyék, amit kell.
– Igenis, Mr. Grey. Uraim! – int a három férfinak.
– Jó éjt.
Miután elmentek, Taylor hozzám fordul. – A kocsi oda, uram.

– Bosszú?
– Annak tűnik. Eléggé hazavágta.
– Már ha tényleg Leila tette.
– Beszélek az épület biztonságáért felelős szolgálattal, és elkérem a
térfigyelőik felvételeit. Szeretné, hogy szóljunk a rendőrségnek?
– Még ne.
– Rendben – bólint Taylor.
– Kellene Anának egy új kocsi. Beszélne holnap az Audival?
– Természetesen, uram. A roncsot holnap délelőtt elviszik.
– Köszönöm.
– Még valami, Mr. Grey?
– Nem, köszönöm. Menjen, pihenjen le.
– Jó éjt, uram.
– Jó éjszakát.
Taylor elmegy, én pedig visszavonulok a dolgozószobámba. Túl vagyok
spannolva, aligha hiszem, hogy most tudnék aludni. Megfordul a fejemben, hogy
felhívom Welchet, hogy informáljam a történtekről, de aztán úgy döntök, késő
van már ehhez. Levetem az öltönyömet, felakasztom a székre, majd leülök a
számítógépem elé, és inkább írok neki egy levelet.
A telefonom megrezeg. Elena Lincoln neve villan fel a kijelzőn. Már megint
mi van?
Felveszem. – Mégis, mit gondolsz, mit művelsz?
– Christian! – szól bele meglepetten.
– Nem tudom, miért telefonálsz ilyenkor. Nincs mondanivalóm számodra.
Elena sóhajt. – Csak azt akartam mondani… – meggondolja magát – csak
üzenetet akartam hagyni.
– Hát, most már elmondhatod nekem. Nem kell üzenetet hagynod. –
Udvariatlan vagyok, de nem tudok higgadt maradni.
– Mérges vagy, hallom a hangodon. Ha a levél miatt van, akkor figyelj…
– Nem, most te hallgass ide! Korábban kértelek, most már követelem. Hagyd

őt békén! Semmi köze hozzád. Megértetted?!
– Christian, én csak a legjobbat akarom neked…
– Tudom, de komolyan mondom, Elena. Hagyd békén, baszd meg! Írásba

adjam, és elküldjem neked három példányban? Hallod, amit mondok?
– Igen, igen… Sajnálom. – Még sosem hallottam ilyen bűnbánónak.

Valamelyest le is higgadok tőle. – Rendben. Jó éjszakát. – Lecsapom a telefont
az asztalra. Minden-lében-kanál nőszemély…

Tenyerembe temetem az arcomat.
Kibaszottul fáradt vagyok.
Kopognak az ajtón.
– Mi van? – kiáltok. Felnézek. Ana az. Az én pólóm van rajta. Csupa hosszú
láb és megrettent bociszem az egész lány… És belépett az oroszlán barlangjába.
Jaj, Ana.
– Szaténban vagy selyemben kellene lenned, Anastasia… De még a
pólómban is gyönyörű vagy.
– Hiányoztál. Gyere az ágyba! – kéri csábos, mély hangon.
Hogy alhatnék, amikor ez a sok szar történik? Lassan felállok, és odalépek
hozzá; megkerülöm az asztalomat, és lenézek Anára. Mi van, ha Leila bántani
akarja? Mi van, ha sikerül is neki? Hogy tudnék ezzel élni?
– Tudod, hogy mit jelentesz számomra? Ha bármi történne veled miattam… –
Ismerős, mellkast feszítő, torokszorongató érzés duzzad bennem. Nyelnem kell.
– Semmi sem fog velem történni – csitítgat. Megsimítja az arcomat, a
borostámat. – A szakállad olyan gyorsan nő… – Ámulat csendül a hangjában.
Jólesik a puha érintése, megnyugtató és érzéki egyszerre. Megszelídíti a
sötétséget. Alsó ajkamat a hüvelykujjával cirógatja meg. A pupillája kitágul,
szemöldöke között a kis „V” is megjelenik. Ajkamról a nyakamra siklik a keze,
az ingemhez.
Mit csinál?
Ujját végigfuttatja ott, ahol a rúzsmaszatot sejtem. Behunyom a szememet, és
várom, hogy a sötétség elöntse a mellkasomat.

– Nem foglak megérinteni. Csak ki akarom gombolni az ingedet – mondja.
Kinyitom a szememet, s uralom a rám törő pánikot azzal, hogy Anát nézem.
Nem állítom meg. Az ingem anyaga elemelkedik a mellkasomról, ahogy a
második gombbal játszik. Aztán a következőt, majd az azt követőt gombolja ki.
Nem mozdulok. Nem merek. A légzésem sekélyes, ahogy küzdök a
félelmeimmel; egész testem feszes. Várok.
Ne érints meg…
Kérlek, Ana.
Kigombolja az utolsót is, és felmosolyog rám. – Újra hazai terepen – mondja,
és megsimítja a vörös vonalat, melyet mintha egy héttel ezelőtt rajzolt volna a
bőrömre.
Az ingem szétnyílik, és nagy szusszanással eresztem ki a lélegzetemet,
melyet eddig visszatartottam. Ana megfogja a kezemet, kigombolja a
mandzsettát is a bal, aztán a jobb csuklómon.
– Levehetem az ingedet? – kérdezi.
Lefegyverezve bólintok. Lehúzza a vállamról az inget. Elégedetten mosolyog.
Itt állok előtte félmeztelenül, és még csak nem is vagyok ideges.
Nem olyan rossz ez.
– Mi lesz a nadrágommal, Miss Steele? – villantok rá egy félmosolyt.
– A hálószobában. Az ágyban szeretném.
– Igazán? Miss Steele, ön nagyon telhetetlen!
– Nem is tudom, miért. – Megragadja a kezemet, átvezet a nappalin, a
folyosón, be a hálószobába. Hideg van, a mellbimbóm megkeményedik.
– Kinyitottad az erkélyajtót? – kérdezem.
– Nem – néz rám ijedten. Az arca falfehér. Fél.
– Mi az? – kérdezem. Minden szál szőröm égnek áll, de ezúttal nem a
hidegtől.
– Amikor felébredtem… valaki volt itt – suttogja. – Azt hittem, csak
képzelődöm.
– Micsoda? – Körbenézek a szobában, az erkélyen is, de senkit sem látok. De

határozottan emlékszem, hogy bezártam az erkélyajtót, amikor itt keresgéltem. –
Biztos vagy benne? Ki volt az?

– Azt hiszem, egy nő. Sötét volt, és még nem ébredtem fel teljesen.
– Öltözz fel… Most! – parancsolom. Miért nem mondta ezt már akkor,
amikor a dolgozószobámba jött? El kell mennünk innen.
– Fent vannak a ruháim – nyafog.
A komód egyik fiókjából egy melegítőnadrágot húzok elő.
– Vedd fel ezt – dobom oda neki, s egy pólót veszek fel magam is.
Fogom az ágy melletti telefont, és megnyomom a gyorshívót.
– Még mindig itt van, az istenit – ugatom bele.
– Bassza meg – nyögi Taylor, és leteszi.
Fél perccel később ő és Ryan rohan be a hálószobába.
– Ana azt mondja, hogy látott valakit a szobában. Egy nőt. Ana átjött a
dolgozószobámba, és mégsem mondta. – Szúrós tekintetet vetek rá. – Aztán,
mire visszajöttünk, az erkélyajtó nyitva volt. Biztos vagyok benne, hogy
bezártam, amikor korábban átnéztük a lakást. Leila az. Biztos vagyok benne.
– Mikor történt? – kérdezi Taylor Anát.
– Nagyjából tíz perce – feleli.
– Úgy ismeri a lakást, mint a tenyerét… Most elviszem Anastasiát. Az a nő
valahol itt bujkál, találják meg. Mikor ér vissza Gail?
– Holnap este, uram.
– Addig nem jöhet vissza, amíg ez a hely nem biztonságos. Megértette? –
csattanok fel.
– Igen, uram. Bellevue-be megy?
– Nem terhelem a családomat ezzel. Foglaljon nekem szállást valahol.
– Rendben, hívni fogom.
– Nem reagáljuk túl kissé?
– Lehet, hogy fegyvere van – mormogom.
– De hát az ágy végénél állt! Ha akart volna, nyugodtan lelőhetett volna
engem.

Nagyot sóhajtok. Nem szabad most elveszítenem az önuralmamat. – Nem
akarok kockáztatni. Taylor, Anastasiának kell egy cipő. – Taylor eltűnik, Ryan
marad, hogy Anára vigyázzon. Besietek a gardróbba, kibújok az
öltönynadrágból, és felveszek egy farmert és egy zakót. A nadrágom zsebébe
csúsztatok egy óvszert, összecsomagolok néhány ruhát, és felkapom a
farmerdzsekimet is, hogy kivigyem Anának.

Ana ott áll, ahol hagytam, elveszetten és idegesen. A melegítőm nagy rá, de
nincs most idő ezzel foglalkozni. A farmerdzsekimet a vállára terítem, és kézen
fogom.

– Gyere. – Átmegyünk a nappaliba, hogy megvárjuk Taylort.
– Nehéz elhinni, hogy valahol itt rejtőzködik – motyogja Ana.
– Elég nagy ez a ház. Még nem láttad az egészet.
– Miért nem hívod elő? Mondd meg neki, hogy beszélni akarsz vele.
– Mert labilis, és fegyvere is lehet – válaszolom ingerülten.
– Akkor tehát elfutunk előle?
– Egyelőre igen.
– Annak tudatában, hogy rálőhet Taylorra?
Jézusom, remélem, nem fog.
– Taylor ért a fegyverekhez. Gyorsabb lesz, mint ő. – Legalábbis remélem.
– Ray a seregben szolgált, és megtanított lőni.
– Te és a fegyverek? – horkantok. Gyűlölöm a fegyvereket.
– Igen – válaszol sértődötten. – Tudok lőni, Mr. Grey, úgyhogy jobb, ha
óvatos velem. Nem csak a régi, őrült alávetettjei miatt kell aggódnia.
– Ezt észben fogom tartani, Miss Steele.
Taylor az előcsarnokban vár ránk, Ana kezébe nyomja a kis bőröndjét,
valamint a fekete Converse tornacipőjét. Meglep, amikor Ana a nyakába ugrik.
– Vigyázzon magára – suttogja neki.
– Vigyázni fogok, Miss Steele – feleli Taylor, kissé zavarban, de látszik, hogy
jólesett neki a gesztus. Szúrósan pillantok rá, mire a nyakkendőjét igazgatja.
– Majd közölje, hogy hová megyünk – mondja neki Christian.

Taylor a zsebébe nyúl, előveszi a tárcáját, és átnyújtja hitelkártyáját. – Erre
szüksége lehet, amikor odaér.

– Bölcs gondolat. – Ejha. Tényleg komolyan gondolja.
Ryan is felbukkan. – Sawyer és Reynolds semmit nem talált – közli Taylorral.
– Kísérd a garázsba Mr. Greyt és Miss Steele-t – utasítja Taylor.
Mindhárman belépünk a liftbe, ahol Ana megragadja az alkalmat, és
belebújik a tornacipőjébe. Kicsit komikusan fest a dzsekimben és a
melegítőmben, de akármilyen aranyosan néz is ki, nemigen érzem a helyzet
komikumát; én sodortam ebbe a veszélyes helyzetbe, melynek ez az eredménye.
Ana elsápad, amikor kilépünk a garázsba. A kocsija tropa; a szélvédőt
beverték, a karosszéria csupa horpadás és olcsó fehér festék. A látványra a
fejembe szökik a vér a dühtől, de Ana kedvéért türtőztetem magam. Az R8-asba
ültetem, ő meg csak némán néz maga elé még akkor is, amikor beülök mellé.
Tudom, nagyon nehéz neki így látni a kocsiját.
– Hétfőn kicserélik – biztosítom, remélve, hogy ettől kicsit jobban érzi majd
magát. Becsatolom magam, és indítok.
– Honnan tudta, hogy ez az én autóm?
Sóhajtok. Nem szeretnék pont erről beszélgetni. – Neki Audi A3-asa volt.
Minden alávetettemnek veszek egyet, ez ugyanis az egyik legbiztonságosabb
autó a kategóriájában.
– Szóval akkor nem is a diplomaosztóra adott ajándék – szól csendesen.
– Anastasia, minden reményem ellenére te soha nem voltál az alávetettem,
úgyhogy gyakorlatilag az, diplomaosztóra adott ajándék.
Kiállok a parkolóhelyről, és a kijárat felé kanyarodom; megállunk, várva,
hogy felemelkedjen a sorompó.
– Még mindig reménykedsz benne?
Micsoda?
A kocsi telefonja megcsörren. – Grey.
– Fairmont Olympic. Az én nevemen.
– Köszönöm, Taylor. Legyen óvatos.

– Igenis, uram – feleli Taylor, és leteszi.
Seattle kísértetiesen csendes. Ez az egyik előnye annak, ha az ember hajnali
háromkor vezet. Kikanyarodom az I–5-ös autópályára, ha netán Leila követne
minket. Minden percben a visszapillantóba tekingetek, s idegesség mardossa a
gyomromat.
A dolgok kicsúsztak a kezemből… Leila veszélyes lehet. Mégis, ha bántani
akarta volna Anát, megtehette volna, mégsem bántotta. Jótét lélek volt, amikor
ismertem, művészi hajlamú, ragyogó, derűs, huncut. Aztán véget vetett a
kapcsolatunknak, hogy megvédje magát, és becsültem ezt a döntését. Sosem volt
pusztító hajlama, sem magával, sem másokkal szemben, egészen addig, míg fel
nem bukkant az Escalában, hogy Mrs. Jones előtt felvágja az ereit… Aztán meg
tönkreverje Ana kocsiját.
Nem önmaga.
És ekképpen nem bízhatok benne, hogy nem fogja bántani Anát.
Hogy tudnék ezzel élni, ha megtörténne?
Anát elnyelik a ruháim, kicsinek és szánalmasnak tűnik a hatalmas
göncökben, és csak néz ki az ablakon. Kérdezett tőlem valamit, és
félbeszakítottak… Tudni akarta, hogy még mindig szeretném-e, hogy az
alávetettem legyen.
Hogy kérdezhet ilyet?
Nyugtasd meg, Grey.
– Nem, már nem reménykedem benne.
Felém fordul, a farmerdzsekimbe burkolózik, amitől még kisebbnek tűnik. –
Tudod… aggódom, hogy elég jó vagyok-e.
Miért hozza ezt most fel? – Több vagy, mint elég jó. Az isten szerelmére,
Anastasia, mégis mit tegyek?
A dzsekim gombjával játszadozik. – Miért gondoltad, hogy elhagylak, amikor
elmeséltem neked, hogy dr. Flynn szerint mindössze csupán meg kell ismernem
téged?
Mire megy most ki ez az egész?

Csak óvatosan, Grey.
– Magadtól esélyed sincs megérteni a romlottságom mélységeit, Anastasia.
Én pedig nem akarok erről beszélni.
– Tényleg úgy gondolod, hogy elhagynálak, ha megérteném? Ilyen kevésre
tartasz?
– Tudom, hogy elhagynál – válaszolom szomorúan. Elviselhetetlenül
hangzik.
– Christian, én ezt nem tartom túl valószínűnek. Nem tudom nélküled
elképzelni az életemet.
– Egyszer már elhagytál. Nem szeretném még egyszer átélni.
Ana elsápad, most a gomb helyett a melegítőnadrág madzagját csavargatja.
Igen. Bántottál.
És én is bántottalak téged…
– Elena azt mondta, hogy veled volt a múlt vasárnap.
Lószart! Kamu. – Ez nem igaz. – Miért hazudna Elena?
– Nem mentél el hozzá, amikor én elmentem?
– Nem. Megmondtam neked, hogy nem keresem fel, és nem szeretem, ha
kétségbe vonják a szavaimat. – Azon kapom magam, hogy rajta csapódik le a
dühöm, így hát enyhültebben folytatom. – Nem voltam sehol a múlt hétvégén.
Otthon ültem, és a tőled kapott repülőgépmodell összerakásával bíbelődtem. Egy
örökkévalóságig tartott.
Ana most a kezét nézi. Még mindig a zsinórral játszik.
– Elena elképzelése ellenére nem rohanok hozzá az összes problémámmal,
Anastasia. Nem rohanok senkihez. Biztos észrevetted már, hogy nem vagyok túl
beszédes típus.
– Carrick azt mondta, hogy már két éve nem beszéltetek egymással.
– Valóban? Mikor? – Miért nem bír a családom egyik tagja sem csendben
maradni?
– Lényegében kiszedtem belőle az információkat – vallja be.
– Mi mást mondott még apa?

– Azt, hogy édesanyád volt az az orvos, aki megvizsgált téged, amikor
bevittek a kórházba, miután megtaláltak a lakásodban. Azt is mondta, hogy a
zongoraleckék segítettek. És Mia is.

Igen, Mia mint kisbaba… Eszembe jut, milyen éjfekete haja és gyöngyöző
nevetése volt. Olyan volt, akire vigyázhattam… Akit meg is tudtam védeni. –
Körülbelül hat hónaposan érkezett. Én nagyon örültem, Elliot már kevésbé. Neki
az én érkezésemet is fel kellett dolgoznia. Mia tökéletes volt. Most már persze
nem az.

Ana kuncog. Olyan váratlan reakció ez tőle, hogy megnyugszom tőle kissé.
– Viccesnek találja, Miss Steele?
– Meglehetősen elszántan próbált szétválasztani minket.
– Igen, nagy gyakorlata van ebben. – Meg a bosszantásomban. Ő… Ő Mia, a
kishúgom. Megszorítom Ana térdét.
– De végül csak eljutottunk idáig – mosolyodom el, majd ismét belenézek a
visszapillantó tükörbe. – Úgy tűnik, senki sem követ minket.
Lekanyarodom az I–5-ösről, és elindulok vissza Seattle központja felé.
– Kérdezhetek valamit Elenáról? – kérdi Ana, amikor megállunk egy
lámpánál.
– Ha nagyon muszáj. – De jobban örülnék, ha nem tenné.
– Még nagyon régen azt mondtad, ő úgy szeretett téged, ahogy azt te
elfogadhatónak tartottad. Mire utaltál ezzel?
– Nem egyértelmű?
– Nekem nem.
– Kezelhetetlen voltam, és nem bírtam elviselni, hogy hozzám érnek. Még
most sem viselem el. Tizennégy-tizenöt éves kamaszként, akiben tomboltak a
hormonok, na, az igen nehéz időszak volt számomra, ő pedig megmutatta,
hogyan ereszthetem ki a gőzt.
– Mia azt mondta, hogy verekedős fiú voltál.
– Jézusom, mi ütött az én pletykás családomba? – Ismét megállunk egy piros
lámpánál. Szememet összehúzva nézek Anára. – Jobban belegondolva… Te

ravaszul kiszeded az információkat az emberekből.
– Mia magától mondta el. Sőt nagyon is őszinte volt. Aggódott, hogy balhéba

keveredsz a sátorban, ha nem te nyersz meg engem az aukción.
– Ugyan, bébi, erre semmi esély nem volt. Kizárt dolog, hogy bárkinek

engedtem volna, hogy veled táncoljon.
– Dr. Flynn-nek hagytad.
– Ő mindig kivétel a szabály alól.
Rákanyarodunk a Fairmont Olympic szálló felhajtójára. Egy parkolófiú rohan

elénk, megállok.
– Gyere. – Kisegítem Anát, majd a csomagtartóból előveszem a

csomagjainkat. A kulcsokat a lelkes fiúnak dobom. – Taylor néven.
A recepció csendes, csak egy nő meg a kutyája lézengenek ott. Ilyenkor?

Furcsa.
A recepciós becsekkol minket. – Kér segítséget a csomagjaihoz, Mr. Taylor? –

kérdezi.
– Nem, Mrs. Taylorral fel tudjuk vinni.
– A legelőkelőbb lakosztály az öné, Mr. Taylor, a tizenegyedik emeleten. A

londinerünk segít felvinni a csomagjait.
– Megoldjuk. Hol találjuk a liftet?
Útba igazít minket, s míg várjuk a liftet, Anához fordulok. Elnyűttnek tűnik.
– Érdekes egy este volt – mondja a szokásos, finomító módján.
Taylor a hotel legnagyobb lakosztályát foglalta le nekünk. Meglepetten látom,

hogy két hálószobája van; talán Taylor arra számított, hogy külön alszunk
Anával, mint a többi alávetettemmel. Talán szólnom kellene neki, hogy Anával
ez másként van.

– Nos, Mrs. Taylor, nem tudom, ön hogy van vele, de nekem igen jólesne egy
ital – mondom, és a hálószobába lépek, ahol egy díványra teszem a
csomagjainkat. A nappali rész kandallójában ég a tűz. Ana a kezét melengeti, én
pedig a bárszekrényből előveszem az italt. Egészen elragadóan fest, ahogy a tűz
fényében rézszínűen csillog a haja.

– Konyakot?
– Kérek.
A tűz mellett odaadom neki a kristálypoharat. – Hosszú nap volt, nem igaz? –
Fürkészem az arcát. Elámulok, hogy a rengeteg esemény és dráma ellenére sem
zuhant még össze.
– Jól vagyok – suttogja. – És te?
Hogy én? Én ideges vagyok.
Fel vagyok pörögve.
Dühös vagyok.
Viszont tudom, hogyan könnyebbülhetnék meg.
– Nos, egyelőre szeretném meginni ezt, és aztán, ha nem vagy túl fáradt,
szívesen ágyba vinnélek, hogy elveszhessek benned. – Kissé túlfeszítem a húrt,
tudom, hiszen Ana tényleg hullafáradt lehet már.
– Azt hiszem, ez megoldható, Mr. Taylor.
Ó, Ana, te gyönyörű nő!
Kilépek a cipőmből, lehúzom a zoknimat. – Mrs. Taylor, hagyja abba az ajka
harapdálását – morgom neki. Belekortyol a konyakba, és behunyt szemmel,
elismerően hümmögve értékeli a kiváló italt. A hang lágy, mély, és roppant
szexi.
Egyenesen az ágyékomban érzem.
Ana tényleg különleges.
– Soha nem szalasztod el, hogy ámulatba ejts, Anastasia. Egy ilyen nap –
vagy inkább tegnap – után nem nyafogsz, nem rohansz el sikoltozva. Ámulatba
ejtesz. Te nagyon erős vagy.
– Te egy nagyon jó indok vagy a maradásra – suttogja.
A mellkasomban az ismerős érzés tolul fel, erősebb még a sötétségnél is.
Erősebb. Veszélyesebb. Fájdalmasabb.
– Mondtam már, Christian, mindegy, hogy mit tettél, én nem megyek sehova.
Tudod, hogy érzek irántad.
Ó, bébi, ha tudnád az igazat…

– Hova fogod tenni José rólam készült portréját? – kérdezi, hogy másra terelje
a szót.

– Attól függ – felelem, és kis mosollyal ámulok azon, hogy milyen
könnyedén vált témát.

– Mitől?
– A körülményektől. – Vagyis, hogy ő marad-e vagy sem. Nem hiszem, hogy
képes lennék azokat a képeket nézegetni, ha elhagy. – A műsornak még nincs
vége, szóval nem kell azonnal döntenem. – Tény, hogy még mindig nem tudom,
mikor lesz hajlandó a galéria, nyomatékos kívánságom ellenére, kiszállítani a
képeket.
Ana félrebillenti a fejét, a szeme összeszűkül. Mintha rejtegetnék valamit, és
azt vizslatná.
Végül is, rejtegetek… A félelmemet. Azt rejtegetem.
– Olyan szúrósan nézhet, ahogy csak akar, Mrs. Taylor. Nem szólok semmit –
cukkolom.
– Talán addig gyötörlek, amíg ki nem húzom belőled az igazat.
– Komolyan, Anastasia, nem hinném, hogy olyanokat kellene ígérned, amiket
nem tudsz betartani.
Megint összehúzza a szemét, de ezúttal derűsen. Leteszi poharát a
kandallópárkányra, majd elveszi az enyémet, és a magáé mellé helyezi. – Majd
meglátjuk – szól, hűvös határozottsággal a hangjában. Kézen fog és a
hálószobába vezet.
Ana vezet. Ilyen nem történt azóta, hogy egyszer a dolgozószobámban rám
vetette magát.
Engedd el magad, Grey.
Az ágy lábánál megáll.
– Most, hogy itt vagyok, Anastasia, mit fogsz csinálni velem?
Felnéz rám, szemében szerelem lobog, én pedig az ámulattól nagyot nyelek. –
Levetkőztetlek. Be akarom fejezni, amit korábban elkezdtem.
Minden szusz kiszalad belőlem.

Ana megragadja a galléromat, és finoman lehúzza a vállamról a zakót.
Elfordulva leteszi a kanapéra, s a lendülettel megcsap az illata.

Ana.
– Most a póló – folytatja. Magam is felbátorodom; tudom, hogy nem fog
hozzám érni. A térképes ötlete igazán jó volt, a rúzsmaszat még mindig látszik a
mellemen és a hátamon. Felemelem a karomat, és hátralépek, hogy Ana
lehúzhassa a pólómat.
Ajka elnyílik, ahogy végignézi a testemet, és szinte viszket a tenyerem, hogy
megérintsem, de élvezem ezt a lassú, édes csábítást.
Most úgy csináljuk, ahogy ő szeretné.
– Hogyan tovább? – mormogom.
– Meg akarlak csókolni itt – az ujját végighúzza a hasamon csípőmön.
Bassza meg.
Mindenem megfeszül, agyamból délebbre költözik a vér. – Nem foglak
megállítani.
Megfogja a kezemet, és utasít, hogy feküdjek le.
Nadrágostul?
Na jó.
Lehúzom a paplanokat az ágyról, és leülök, közben figyelem Anát, hogy mi
lesz a következő lépés.
Ledobja a farmerdzsekit; követi a melegítőnadrág, és minden erőmre
szükségem van, hogy ne kapjam el, és dobjam az ágyra.
Kihúzza magát, mélyen a szemembe néz, majd ficánkolva leveszi magáról a
pólómat is.
Meztelenül, gyönyörűen áll előttem. – Aphrodité vagy, Anastasia.
Két kezébe veszi az arcomat, és hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Nem
tudok tovább ellenállni. Mikor ajka az enyémhez ér, lerántom az ágyra, és fölé
kerülök. Ahogy csókolózunk, térdemmel széttolom a lábait, s így a
legkényelmesebb helyre fekszem, a lába közé. Olyan hévvel csókol vissza, hogy
a vérem is felizzik bele; ajka akaratos, nyelve az enyémmel birkózik. Konyak- és

Ana-íze van. Kezem mindenhol simogatja; egyikkel a fejét tartom, a másikkal
végigjárom a testét; simogatom, markolászom mindenütt. A mellére markolok,
bimbóját kényeztetem, és elégedetten veszem tudomásul, milyen kemény lesz az
ujjaim között.

Erre van szükségem… Erre a kapcsolatra.
Ana nyög, megdönti a csípőjét, még nagyobb nyomást helyezve az amúgy is
farmerba szorult farkamra.
Basszus.
Levegőért kapkodok, nem tudom tovább csókolni.
Mit csinálsz?
Liheg, és perzselő tekintettel néz rám.
Többet akar.
Én is megfeszítem a csípőmet, és nekinyomom magam az ágyékának, nézve,
miként reagál. Behunyja szemét, és állatias morgással élvezi a mozdulatot,
közben a hajamba kapaszkodik.
Még egyszer megcsinálom, ő hozzám dörgölőzik.
Azt a mindenit.
Ez eszményi.
A bőrömet harapdálja finoman, s újra az ajkamhoz tér egy mohó csókra.
Egymáshoz dörgölőzünk, keményen, és olyan isteni ritmusban mozgunk,
tökéletes összhangban, hogy már alig bírom. Egyre forróbb körülöttünk a levegő
és a bőrünk, melynek eredője egymásnak feszülő ágyékunk.
Légzése egyre hevesebb, a karomba kapaszkodik, majd a keze egyre lejjebb
kúszik a farmerom szegélye felé, aztán a fenekembe markol, és egyre hajszol.
Elélvezek…
Ne.
– Mindjárt elélvezek, Ana – Feltérdelek, lerántom a nadrágomat, kiszabadítva
kemény erekciómat, és előhalászom az óvszert a zsebemből. Anának adom, aki
zihálva fekszik az ágyon.
– Akarsz engem, bébi, én pedig annál inkább. Tudod, mit kell tenned.

Türelmetlenül kicsomagolja a gumit, és felhúzza feszülő farkamra.
Milyen lelkes… Vigyorgok.
A kielégíthetetlen, drága Ana.
Orromat az övéhez érintem, és lassan behatolok, magamévá teszem.
Az enyém.
A karomba kapaszkodik, állát felszegi; szája „O” alakra nyílik. Finoman újra
belécsusszanok.
– Te mindent elfeledtetsz velem. Te vagy a legjobb terápia – siklok ki belőle,
majd újra vissza.
– Kérlek, Christian, gyorsabban – nyomja felém a csípőjét.
– Ó, nem, bébi. Most a lassú kell.
Kérlek… Lassan.
Megcsókolom, az alsó ajkába harapok. Ő a hajamba túr, és engedi, hogy
lassan, finoman mozogjak tovább. Tovább és tovább. Érzem, hogy közel jár már,
combjai megfeszülnek, és amikor a fejét hátravetve elélvez, én is megyek vele.
– Ó, Ana… – nyögöm, mint egy imát. Az ismeretlen érzés visszatért, és azzal
fenyeget, hogy elpattan a bensőm. Tudom, mi ez… Mindig is tudtam. El akarom
mondani neki, hogy szeretem.
De nem megy.
A szavak úgy égnek a torkomban, mintha parazsat ettem volna.
Nagyot nyelek, fejemet Ana hasán nyugtatom, s közben átölelem. Ujjai még
mindig a hajammal játszanak.
– Sohasem fogok betelni veled. Ne hagyj el! – mormogom, és puszit nyomok
a hasára.
– Nem megyek sehova, Christian, és úgy emlékszem, hogy meg akartam
puszilni a hasadat…
– Most semmi sem tud megállítani.
– Nem hinném, hogy meg tudok mozdulni… Olyan fáradt vagyok.
Kinyúlok mellette, és magunkra húzom a takarót. Ana ragyogó, de tényleg
fáradt.

Hagyd aludni, Grey.
– Most már aludj, bébi. – Megcsókolom, és átölelem.
Soha nem akarom elereszteni.

SZIKRÁZÓ NAPSÜTÉSRE ÉBREDEK. Ana mellettem alszik. A hosszú és zaklatott este
ellenére frissnek érzem magam. Mindig jól alszom, amikor vele vagyok.

Kimászom az ágyból, megkeresem a farmeromat és a pólómat, belebújok. Ha
az ágyban maradok, tudom, hogy felébreszteném, igaz, nagyon nem akaródzik
magára hagynom, de aludnia kell.

A nappaliban leülök, és kinyitom a laptopomat. Írok dr. Greene-nek, aki
azonnal válaszol, hogy negyed tizenegyre ideér.

Remek.
Felhívom Macet, a jachtom első tisztjét.
– Mr. Grey.
– Mac. Szeretnék kihajózni a Grace-szel ma délután.
– Csodás hozzá az idő.
– Igen. A Bainbridge-szigetre mennék.
– Előkészítem önnek, uram.
– Remek. Déltájt megyünk.
– Ön és…?
– Igen, viszem a barátnőmet, Anastasia Steele-t.
Pillanatnyi tétovázás, majd Mac válaszol. – Örömmel várom.
– Én is.
Leteszem, és elönt az izgalom, hogy megmutathatom a Grace-t Anának.
Imádni fogja a vitorlázást. A repülést és a Charlie Tangót is imádja.
Felhívom Taylort is, hogy mi a helyzet, de csak a hangpostáját érem el.
Remélem, éppen jól megérdemelt pihenőjét tölti, vagy Ana Audijáért jár közben,
ahogy mondta. Jut eszembe, meg kell rendelnem az új autót. Taylor talán már
beszélt is velük… Bár, mivel vasárnap van, talán mégsem.

Rezeg a telefonom. Anyámtól jött SMS.

Drágám, csodás volt, hogy láthattalak téged és Anastasiát tegnap este. Mint
mindig, köszönöm
a bőkezűségedet, és Anáét is. Anya X

Még mindig dühít az aranyásós megjegyzése. Nyilvánvalóan nem ismeri Anát…
De hát hogy is ismerné, csak háromszor találkoztak. Pedig Elliot hozott haza
mindenféle lányt… Nem én! Grace nem is tudott már lépést tartani velük!

– Elliot, drágám, mire megszeretjük őket, már minddel szakítasz! Szívfájdító!
– Ne szeresd meg őket – von vállat Elliot, és nyitott szájjal rág. – Én sem

szoktam – teszi hozzá, de olyan halkan, hogy csak én hallom.
– Egy napon valaki összetöri majd a szíved, Elliot – mondja Grace, miközben

odanyújt Miának egy tányér sajtos makarónit.
– Na, majd hiszem, ha látom, anya… Én legalább hozok haza lányokat –

pillant felém.
– Egy csomó barátnőm hozzámenne Christianhez. Kérdezd csak meg őket –

kel a védelmemre Mia.
Eh. Micsoda szörnyű gondolat. Mia meg a nyolcadikos kis barátnői.
– Nem kellene a vizsgáidra tanulnod inkább, okostojás? – intek be Elliotnak.
– Tanulni… Azt nem, puhapöcsi. Én ma bulizni megyek – kérkedik.
– Fiúk, elég! Most van az első este, hogy végre hazajöttetek az egyetemről. Ne

veszekedjetek! Inkább egyetek.
Beleszúrom a villámat a tésztába, és arra gondolok, hogy ma este végre

láthatom Mrs. Lincolnt…

Már majdnem háromnegyed tíz van, így hát rendelek Anának és magamnak
valami reggelit, tudva, hogy minimum húsz percbe telik, mire hozzák.
Visszafordulok az e-mailek felé, és egyelőre nem törődöm anyám üzenetével.

A szobaszerviz pár perccel tíz után érkezik. Megkérem a fiatalembert, hogy
hagyjon mindent a melegítők alatt, és miután megterített, elküldöm.

Ideje felébreszteni Anát.
Haja mahagóniszínben, kócosan hullámzik a feje körül a párnán, bőre fehéren
csillog a fényben, arca puha és békés. Lefekszem mellé, és figyelem. Iszom
arcának minden vonását.
Pislog, és kinyitja a szemét.
– Szia.
– Szia. – Magára húzza a paplant, és elpirul. – Mióta nézel?
– Órákig tudnálak nézni, ahogy alszol, Anastasia. Habár még csak öt perce
vagyok itt. – Odahajolok, és megcsókolom. – Dr. Greene hamarosan
megérkezik.
– Ó.
– Jól aludtál? – érdeklődöm szelíden. – Nekem úgy tűnt, hogy igen, ha
számításba veszem azt a sok horkolást.
– Én nem horkolok!
Na jó, nem cukkolom. – Nem. Te nem.
– Zuhanyoztál?
– Nem. Rád vártam.
– Aha… oké.
– Mennyi az idő?
– Mindjárt negyed tizenegy. Nem volt szívem felébreszteni téged.
– Azt mondtad, neked nincs is szíved.
Ez igaz… De nem mondok rá semmit.
– Itt a reggeli, palacsinta és bacon. Kelj fel, nem vagyok hajlandó tovább
magányoskodni. – A fenekére csapok, és sürgetem, hogy keljen fel.
Az étkezőben kiveszem a melegítőből az ételt, és tálalok. Leülök, és pár perc
alatt eltüntetem a pirítóst meg a rántottát. Öntök magamnak egy kis kávét, s
közben azon töprengek, hogy visszamegyek, és megsürgetem kicsit Anát, de
végül csak az újságért nyúlok.

Ana egy túlméretezett köntösben végre megérkezik, és leül mellém.
– Egyél bátran. Szükséged lesz ma az erődre – ugratom.
– Ugyan miért? Be fogsz zárni a hálószobába?
– Vonzó ötlet, de úgy gondoltam, ma kimozdulhatnánk. Egy kis friss levegő
jót tenne. – A Grace!
– Biztonságos?
– Ahová megyünk, az igen. És ez nem vicc.
Biztonságban akarlak tudni, bébi.
Szája nyűgösen legörbül.
Egyél, Ana.
Mintha a fejembe látna, felveszi a villáját, nekilát a reggelinek, s végre
megnyugodhatok.
Pár perccel később kopognak az ajtón. Az órámra pillantok.
– Ez a doktor néni lesz – mondom, és felkelek, hogy ajtót nyissak.
– Jó reggelt, dr. Greene. Köszönöm, hogy ilyen hamar jönni tudott.
– Mint mindig, Mr. Grey, öröm önnek dolgozni. Nos, hol a páciensem? – Dr.
Greene mindig csak a munkára gondol.
– Reggelizik, de pár perc, és készen lesz. Szeretné esetleg a hálószobában
megvárni?
– Megfelel.
Bevezetem a hálószobába, s nemsokára jön Ana is, rosszalló tekintetet vetve
rám. Nem érdekel, kimegyek, és otthagyom őket. Duzzoghat, amennyit akar, de
nem szedi a tablettát… És tudja, hogy gyűlölöm a gumit.
Rezeg a telefonom.
Na végre.
– Jó reggelt, Taylor.
– Jó reggelt, Mr. Grey. Hívott.
– Igen. Mi hír?
– Sawyer végignézte a térfigyelő kamerák felvételeit, és valóban Leila volt
az, aki tönkretette a kocsit.

– Bassza meg.
– Pontosan, uram. Jelentettem Welchnek a helyzetet, és elszállíttattam az
Audit.
– Remek. A lakás kamerái vettek valamit?
– Még ellenőrizzük, de egyelőre semmit.
– Tudnunk kell, hogy jutott be.
– Igen, uram. De most már nincs itt. Alaposan átnéztünk mindent, de
megértem, hogy óvatosságból távol akar maradni a lakástól egy ideig.
Lecseréltetem a zárakat, még a tűzlépcsőn is.
– A tűzlépcső… Ez eszembe se jutott.
– Bízza rám, uram.
– Elviszem Anát a Grace-re. A fedélzeten maradunk, ha úgy kívánja a
helyzet.
– Szeretném előtte ellenőrizni a hajót is, ha megengedi.
– Természetes. Nem hiszem, hogy egy előtt kiérnénk.
– Aztán elhozom a csomagjaikat a hotelből.
– Kitűnő.
– És írtam az Audinak a cserejármű ügyében.
– Oké. Majd értesítsen.
– Úgy lesz, uram.
– Ó, és Taylor, a jövőre való tekintettel, csak egy hálószobás lakosztályra lesz
szükségünk a továbbiakban.
Taylor mintha meglepődne. – Rendben, uram. Ez minden?
– Nem, még valami. Ha Gail visszatért, megkérné, hogy Miss Steele ruháit és
holmiját az én szobámba pakolja át?
– Természetesen, uram.
– Köszönöm.
Leteszem a telefont, és visszaülök az étkezőasztalhoz, hogy befejezzem az
újságot. Bosszúsan látom, hogy Ana alig nyúlt a reggelijéhez.
Plus ça change, Grey. Plus ça change.

FÉLÓRÁVAL KÉSŐBB, amikor Ana és dr. Greene előbukkan a szobából, Anát kissé
idegesnek látom. Elbúcsúzom az orvostól, és becsukom mögötte a lakosztály
ajtaját.

– Minden rendben? – kérdem Anát, aki duzzogva áll. – Anastasia, baj van?
Mit mondott dr. Greene?

Megrázza a fejét.– Hét nap múlva már csinálhatjuk – motyogja.
– Hét nap múlva?
– Igen.
– Ana, mi a baj?
– Semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene. Kérlek, Christian, hagyjuk.
Általában nem látom rajta, ha valami bántja, vagy mit gondol, de most
nagyon is látszik: és ami őt bántja, az engem is bánt. Talán dr. Greene
figyelmeztette rám? Megfogom Ana állát, hogy a szemembe nézzen. – Mondd
meg – förmedek rá.
– Nincs mit mondanom. Szeretnék felöltözni. – Elfordítja a fejét.
Bassza meg. Mi van?
A hajamba túrok, hogy megnyugtassam magam.
Talán ez az egész Leila-ügy?
Vagy az orvos mondott neki rossz hírt?
Ana nem árul el semmit.
– Zuhanyozzunk le – javaslom végül. Ana beleegyezik, de cseppet sem
lelkes.– Gyere. – Kézen fogom, és magam után húzom a fürdőszobába.
Megnyitom a vizet, és levetkőzöm, de ő még mindig duzzogva áll a szoba
közepén.
Ana, mi a fene baj van?
– Nem tudom, miért vagy ilyen zaklatott. Vagy csak az alváshiány miatt lettél
ingerlékeny? – kérdem csendesen, miközben kioldom a köntösét. – Szeretném,
ha elárulnád. Mindenféléket beképzelek, nem szeretem az ilyesmit.

A szemét forgatja, de mielőtt mondhatnék valamit, kiböki: – Dr. Greene
megszidott, hogy nem szedem a tablettát. Azt mondta, akár terhes is lehetek.

– Micsoda?
Terhes!
Mintha zuhannék. Bassza meg.
– De nem vagyok az. Megcsinálta a tesztet. Nagy volt az ijedség, ennyi. Nem
hiszem el, hogy ennyire hülye vagyok.
Ó, hála istennek.
– Biztos, hogy nem vagy terhes?
– Biztos.
– Rendben. Igen, el tudom képzelni, hogy az ilyen hír felkavaró.
– Én sokkal inkább tőled tartottam.
– Hogy tőlem? No persze, megkönnyebbültem… a nemtörődömség és a
modortalanság csimborasszója lenne, ha felcsinálnálak.
– Talán meg kellene tartóztatnunk magunkat – csattan fel.
Mi a frász?
– Rossz a hangulatod ma reggel.
– Csak megijedtem, ez minden – duzzog újra.
Átölelem. Teste merev és elutasító. Nagyon nem tetszik ez nekem. – Ana,
ehhez nem vagyok hozzászokva – morgom. – Természetes ösztönöm azt súgja,
hogy verjem ki belőled, de kétlem, hogy ezt akarod.
Talán kisírhatná magát, ha megtenném. A tapasztalatom szerint a nők jobban
érzik magukat egy kiadós sírás után.
– Nem, nem akarom. Jó így. – Szorosabban ölel, meleg arca a mellemhez
simul. Államat a feje búbján nyugtatom, s jó darabig állunk így, míg Ana végre
lecsillapodik.
– Gyere, zuhanyozzunk. – Levetkőztetem, és belépek a forró víz alá, ő követ.
Végre! Egész reggel ragacsosnak éreztem magam… Besamponozom a hajamat,
és Anának adom az üveget. Szemlátomást jobban érzi már magát, én pedig
örülök, hogy a zuhanyozó elég nagy mindkettőnknek. Ana átadja magát a

víznek; a zuhanyrózsa alá tartja a fejét, és hajmosásba kezd.
Fogom a tusfürdőt, jól felhabosítom a tenyeremben, és nekiállok, hogy

megfürdessem Anát. Az iménti rossz hangulata átszállt rám is. Felelősnek érzem
magam érte. Ana fáradt, a tegnap este nemcsak izgalmas vagy hosszú, de
egyúttal zaklatott és félelmetes is volt. Míg a haját öblíti, megmasszírozom és
megmosom a vállát, karját, hónalját, hátát, szépséges kis fenekét. Megfordítom,
és folytatom a mellével, a hasával, a lába közével. Ana a torka mélyén kéjesen
dorombolni kezd.

Így máris jobb. Vigyorgok.
Magam felé fordítom. – Itt van – adom át neki a tusfürdős üveget –, azt
akarom, hogy mosd le a rúzs maradékát.
Szeme komoly, őszinte érzelemmel csillan meg.
– Kérlek, ne térj le a körvonaltól – teszem hozzá.
– Oké.
Tusfürdőt nyom a tenyerébe, és felhabosítja. A vállamra teszi habos kezét,
majd óvatos, körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdi a rúzsnyomot. Behunyom
a szememet, és mély lélegzetet veszek. Menni fog ez…?
A légzésem egyre sekélyesebb, pánik szorongatja a torkomat. Ana folytatja a
fürdetésemet az oldalamon, ügyes ujjai finoman csiklandoznak. De ez
elviselhetetlen nekem, olyan, mintha apró borotvapengékkel vakargatnák az
oldalamat. Minden izmom feszes, úgy állok a zuhany alatt, mint egy kongó
bronzszobor, és számolom a másodperceket, míg Ana végez.
Egy örökkévalóságig tart.
A fogamat csikorgatom.
Hirtelen nem érzem már magamon a kezét, ami még jobban megrettent.
Kinyitom a szememet. Ana megint tusfürdőt nyom a tenyerébe, de amikor
felpillant rám, látom a szemében a mélységes fájdalmat és drága arcán az
idegességet. És tudom, hogy nem sajnálat, hanem együttérzés váltja ki ezt
belőle. Az én kínom az ő kínja.
Ó, Ana…

– Felkészültél? – kérdi rekedtesen.
– Igen – suttogom eltökélten. Nem hagyom, hogy a félelem nyerjen.
Behunyom a szememet.
Megérinti az oldalamat, mire lefagyok; félelem tölti meg a gyomromat, a
mellemet, a torkomat, csak a sötétség marad, a felemésztő, tátongó űr.
Ana szipog. Kinyitom a szememet.
Sír. Könnyei elvegyülnek a forró vízzel, orra piros. Együttérzése kifakadt
belőle, és elmossa a bűneimet.
Ne. Ne sírj, Ana.
Csak egy elbaszott ember vagyok…
Az ajka megremeg.
– Ne. Kérlek, ne sírj. – Megölelem. – Kérlek, ne sírj miattam!
Zokogni kezd. Igazán zokogni. Arcát a két tenyerem közé veszem, és
lehajolok, hogy megcsókoljam. – Ne sírj, Ana, kérlek – suttogom a szájára. –
Rég volt már. Csak arra vágyom, hogy hozzám érj, de nem bírom elviselni. Túl
sok. Kérlek, szépen kérlek, ne sírj!
– Én is érezni akarlak. – Rázkódik a zokogástól. – Még annál is jobban, mint
képzeled. Így látni téged… ilyen sebzetten és félelemben, Christian…
rettenetesen bánt. Annyira szeretlek.
Hüvelykujjammal megsimítom az alsó ajkát. – Tudom. Tudom…
Kissé morcosan néz rám, mert tudja, hogy igazából a lelke mélyén nem hisz
nekem.
– Téged nagyon könnyű szeretni. Tudod? – A víz zubog körülöttünk.
– Nem, bébi, nem.
– De igen. És én szeretlek, meg a családod is. Elena és Leila is – furcsa
módon mutatják ki –, de szeretnek. Megérdemled.
– Állj le!
Nem állhatom, amit mond. Ujjamat a szájára teszem, a fejemet csóválom. –
Ezt nem bírom hallgatni. Egy senki vagyok, Anastasia. – Elveszett fiúként állok
itt előtted, szeretetlenül… Elhagyva… Elhagyva azáltal, akinek meg kellett

volna védenie… Szörnyeteg vagyok.
Ez vagyok én, Ana.
Ennyi vagyok.
– Úgy nézek ki, mint egy ember. De nincs szívem.
– Hogyne lenne – zokog. – És én ezt a szívet akarom, az egészet. Te jó ember

vagy, Christian, nagyon jó ember. Emiatt sose legyenek kétségeid. Nézd meg,
mit csináltál… hogy mit értél el! – Felzokog. – Nézd, mit tettél értem… hogy
minek fordítottál hátat értem – suttogja. – Én tudom. És azt is tudom, hogyan
érzel irántam.

Gyönyörű kék szeme tele van szerelemmel, együttérzéssel, és olyan nyersre,
meztelenre vetkőztet, mint amikor először találkoztunk. Azt hiszi, hogy ismer…

– Te szeretsz engem – mondja.
Minden oxigénmolekula elhagyja a tüdőmet.
Az idő megfagy körülöttünk, és csak a saját vérem dübörgését hallom, ahogy
a zubogó víz elmossa minden sötétségemet.
Válaszolj neki, Grey. Mondd meg neki az igazat.
– Igen – suttogom. – Szeretlek.
A lelkem mélyéről kell előásnom ezt a fájó vallomást, de amint kimondom,
minden világossá válik. Hát persze hogy szeretem… És persze hogy tudja!
Hiszen azóta szeretem, hogy megláttam! Azóta szeretem, hogy először néztem
álmában! Ezért tűröm minden szeszélyét… Mert függő vagyok. Nem kapok
belőle eleget soha.
Szerelmes vagyok! Hát ilyen érzés!
A reakciója azonnali. Mosolya felragyog, arca egészen átváltozik.
Lélegzetelállító. Megfogja az arcomat, magához húz, és lelke minden
szeretetével és édességével megcsókol.
Zavarba ejtő.
Letaglózó.
Szexi.
Gyönyörű.

És a testem azonnal reagál.
A szájába nyögök, és átkarolom. – Ó, Ana – suttogom rekedten. – Akarlak, de
nem itt.
– Igen – feleli.
Elzárom a vizet, és kisegítem a zuhanyozóból. Törülközőbe bugyolálom, és a
derekamra is törülközőt tekerek, majd fogok egy kisebbet, mellyel a haját
kezdem szárogatni.
Ezt szeretem. Hogy vigyázok rá.
És most végre hagyja is.
Türelmesen engedi, hogy kidörzsöljem a hajából a vizet, masszírozzam a
fejbőrét. Mikor felnézek, azt látom, hogy a csap fölötti tükörből engem néz. A
tekintetünk találkozik, és elmerülök a szerelmes szempárban.
– Én is megtörölhetlek? – kérdi.
Mit tervez már megint?
Bólintok, mire Ana újabb törülközőért nyúl. Lábujjhegyre állva tekeri a
fejemre, és dörgölni kezd. Lehajolok kissé, hogy megkönnyítsem a dolgát.
Mmm. Ez jó.
Még a körmét is beveti, hogy jól megdörzsöljön.
Ó, haver…
Vigyorgok, mint egy őrült… Felpezsdülök. Felemelem a fejem, hogy Anára
nézhessek, aki ugyancsak vigyorog. – Régóta nem csinálta ezt nekem senki.
Nagyon régóta – mondom. – Valójában nem hiszem, hogy bárki megtörölte
volna már a hajamat.
– Grace biztosan megtörölte gyerekkorodban.
Megrázom a fejemet. – Nem. Az első naptól kezdve tiszteletben tartotta a
határaimat, még úgy is, hogy rosszulesett neki. Nagyon önálló gyerek voltam.
Ana megtorpan egy pillanatra. Kíváncsi vagyok, mire gondol. – Akkor
megtisztelsz – mondja végül.
– De meg ám, Miss Steele. De az is lehet, hogy én vagyok megtisztelve.
– Ez magától értetődő.

Bedobja a nedves törülközőt a szennyestartóba, és újért nyúl. Mögém áll,
pillantásunk újra találkozik a nagy tükörben.

– Kipróbálhatok valamit?
Úgy csináljuk, ahogy te szeretnéd, bébi.
Bólintok, hogy engedélyt adok neki, s elkezdi törölni a karomon a
vízcseppeket. Felnéz, figyel, majd előrehajol, és puszit nyom a bicepszemre.
A lélegzetem elakad.
Megtörli a másik karomat, és apró, pehelykönnyű csókokkal pöttyözi. Aztán
mögém áll, hogy ne lássam, mit csinál. A hátamat törli, tekintettel a rúzsvonalra.
– Az egész hátamat – javaslom halkan, hirtelen ötlettől vezérelve. – A
törülközővel. – Nagyot sóhajtok, és felkészülök.
Ana úgy tesz, ahogy mondtam neki, és megtörli a hátamat; miután végzett,
apró csókot nyom a vállamra.
Kifújom a levegőt. Ez nem is volt olyan szörnyű.
Megölel, megtörli a hasamat is.
– Fogd meg! – ad a kezembe egy arckendőt. – Emlékszel, Georgiában
rávettél, hogy magamhoz nyúljak, a te kezeddel – magyarázza. Átölel, és a
tükörben néz minket. Fején a törülközővel olyan, mint valami bibliai figura.
A Szűz.
Odaadó is, kedves is, de már nem szűz.
Megfogja a csuklómat, azt, amelyik kezemben az arckendő van, és a saját
kezemmel törli meg a mellkasomat. Ahogy a kendő hozzám ér, megdermedek.
Az elmém kiürül, és erővel veszem rá a testemet, hogy elviselje az érintést.
Feszesen állok Ana előtt, mozdulatlanul. Úgy csináljuk, ahogy ő akarja…
Zihálni kezdek a félelem, az izgatottság, a szerelem és az ámulat furcsa
elegyétől, és szemmel követem a kezemet, amint az ő mozdulataival törli a
mellemet.
– Azt hiszem, száraz vagy – enged el.
A tükörben nézzük egymást. Ana szeme elsötétül, engem szólít.
Akarom őt… Szükségem van rá… – Szükségem van rád, Anastasia.

– Nekem is szükségem van rád.
– Engedd, hogy szeresselek – kérem.
– Rendben – feleli, mire felkapom, a szájára tapasztom a számat, és
becipelem a hálószobába. Lefektetem az ágyra, és végtelen óvatossággal, finom
mozdulatokkal megmutatom neki, mennyire imádom, értékelem, kényeztetem…
És szeretem.

ÚJ EMBER VAGYOK. Egy új Christian Grey. Szeretem Anastasia Steele-t, mi több,
ő is szeret engem. Persze a lánynak nincs ki mind a négy kereke, de per pillanat
hálásnak, fáradtnak és boldognak érzem magam.

Ana mellett fekszem, és fejemben a végtelen lehetőségekkel teli élet jár. Ana
bőre puha és meleg… Nem tudom levenni róla a kezemet, s csak nézzük
egymást a vihar utáni csendben.

– Szóval gyengéd is tudsz lenni – csillan derűsen a szeme.
Csak veled.
– Hm… nagyon úgy tűnik, Miss Steele.
Mosolyog, kivillantva tökéletes fogsorát. – Különösebben nem voltál az,
amikor először… ööö, csináltuk.
– Nem? – tekergetem egy hajtincsét az ujjam körül. – Amikor elraboltam az
erényeidet!
– Nem hiszem, hogy elraboltad. Azt hiszem, az erényeimet szabadon és
önszántamból ajánlottam fel neked. Én is akartalak téged, és ha az emlékezetem
nem csal, meglehetősen élveztem is. – Mosolya szemérmes, de kedves.
– Úgy emlékszem én is, Miss Steele. Az örömszerzés a cél. És ez azt jelenti,
hogy az enyém vagy, teljesen.
– Igen, az vagyok… Kérdezni akartam tőled valamit.
– Csak rajta!
– A vér szerinti apád… tudod, ki volt?
A kérdés váratlanul ér. Megrázom a fejemet. Ana mindig meg tud lepni…

Sosem tudom követni, mi jár abban az okos kis fejében. – Fogalmam sincs. Nem
az az állat, aki a stricije volt, ami jó.

– Honnan tudod?
– Ez olyasvalami, amit az apám… amit Carrick mondott nekem.
Várakozón néz rám. Kíváncsi a folytatásra. – Nagyon kíváncsi vagy,
Anastasia – ingatom a fejem sóhajtva. Nem szeretek életem ezen szakaszára
gondolni. Nehéz elválasztanom az emlékeket a rémálmoktól… De Ana nem
tágít. – A strici megtalálta a kurva holttestét, és jelentette a hivatalos szerveknek.
Bár négy napig tartott rátalálnia. Becsukta az ajtót, amikor elment… egyedül
hagyott vele… a holttestével.

Anya a földön alszik.
Jó ideje alszik már.
Nem ébred fel.
Szólongatom, rázom.
De nem ébred fel.

Megborzongok. – A rendőrség később kihallgatta. Határozottan tagadta, hogy
bármi közöm lenne hozzá, és Carrick szerint nem is hasonlítok rá.

Hála istennek.
– Emlékszel, hogy nézett ki?
– Anastasia, ez nem olyan része az életemnek, amit szeretek felidézni. Igen,
emlékszem rá, hogy nézett ki. Sosem fogom elfelejteni. – Epe tör a torkomba. –
Beszélhetnénk valami másról?
– Sajnálom. Nem akartalak felkavarni.
– Ez régi történet, Ana. Nem szívesen gondolok rá.
Bűntudatosan néz rám, és érzi, hogy túl messzire ment a kérdezősködésben.
Témát vált. – Szóval, mi a meglepetés?
Aha. Szóval nem felejtette el! Ezzel már tudok mit kezdeni. – Van kedved egy

kis friss levegőt szívni? Mutatni akarok neked valamit.
– Hát persze.
Remek! A fenekére csapok. – Öltözz fel. Farmer jó lesz. Remélem, Taylor

pakolt neked párat.
Kipattanok az ágyból, izgatottan, hogy Anát vitorlázni vihetem. Ő nézi,

ahogy felhúzom az alsónadrágomat.
– Fel! – nógatom, mire vigyorog.
– Mindössze a kilátásban gyönyörködtem – kuncog.
– Szárítsd meg a hajadat! – utasítom.
– Parancsolgat, mint mindig – jegyzi meg, mire odahajolok hozzá, hogy

megcsókoljam.
– Ez sosem fog megváltozni, bébi. Nem akarom, hogy beteg légy.
A szemét forgatja.
– Még mindig viszket a tenyerem, tudja, Miss Steele?
– Örömmel hallom, Mr. Grey. Már kezdtem azt hinni, hogy elpuhult.
Ó! Vegyes jelek Anastasia Steele-től.
Ne csábíts, Ana. – Könnyen bebizonyíthatom, hogy nem ez a helyzet, ha úgy

akarja.
Előveszek a táskámból egy pulóvert, fogom a telefonomat, és

összecsomagolok. Mire végzek, Ana is felöltözött már, és a haját szárítja.
– Pakolj össze. Ha biztonságos, mára már hazamegyünk; ha nem, majd

visszajövünk.

BELÉPÜNK A LIFTBE. Egy idősebb házaspár arrébb megy, hogy helyet adjon
nekünk. Ana felpillant rám, és huncutul mosolyog. Megszorítom a kezét, és
visszamosolygok. Én is emlékszem arra a csókra…

– Sosem hagyom, hogy elfelejtsd – súgja. – Az első csókunkat.
Szinte csábít, hogy megismételjem az előadást, és megbotránkoztassam az
idős párt, de megelégszem egy puszival. Ana nevetgél.

Kicsekkolunk a recepción, és kézen fogva vágunk át az előtéren a
parkolófiúhoz.

– Pontosan hova is megyünk? – kérdi Ana, míg a kocsimra várunk.
Kacsintok, igyekszem leplezni izgatottságomat. Ana arca felragyog, ahogy
mosolyog. Lehajolok, és megcsókolom. – Van róla fogalmad, milyen boldoggá
teszel?
– Igen… pontosan tudom. Mert te is ugyanezt teszed velem.
A parkolófiú megérkezik az R8-asommal.
– Remek autó, uram – nyújtja a kulcsaimat. Borravalót adok neki, és kinyitom
Anának az ajtót.
Felkanyarodom a Negyedik sugárútra, a nap ragyog, a barátnőm mellettem ül,
a sztereóból remek zene szól.
Lehagyva egy Audi A3-ast, eszembe jut Ana összetört kocsija, és az is, hogy
nem is gondoltam Leilára és az őrült viselkedésére az utóbbi pár órában. Ana
remekül eltereli a figyelmemet.
Több is, mint figyelemelterelő, Grey.
Talán valami mást kellene neki vennem…
Igen. Valami mást. Nem Audit.
Volvót? Nem, apámnak van Volvója…
BMW-t? Az meg anyámnak van.
– Kell tennem egy kis kitérőt. Nem tart sokáig – tájékoztatom Anát.
– Rendben.
A Saab-szalon előtt állunk meg. Ana meglepetten néz rám. – Vennünk kell
neked egy új autót – magyarázom.
– Nem Audit?
Nem. Nem veszek neked olyan kocsit, amilyet az alárendeltjeimnek vettem. –
Azt hittem, valami más tetszene.
– Egy Saab?
Jót derül rajta.
– Igen. Egy 9-3. Gyere!

– Mi ez a külföldikocsi-mániád?
– A németek és a svédek gyártják a világ legbiztonságosabb autóit, Anastasia.
– Azt hittem, hogy már rendeltél nekem egy másik Audi A3-t.
– Azt lemondhatom. Gyere! – Kipattanok, megkerülöm a kocsit, és kinyitom
neki az ajtót. – Tartozom neked egy végzős ajándékkal.
– Christian, ezt tényleg nem kellene.
Biztosítom afelől, hogy igenis, kellene, és belépünk a szalonba, ahol egy
ügynök pattan elénk kedélyes mosollyal. – Saabot óhajt, uram? Használtat? – A
tenyerét dörzsöli, érzi, hogy ma jó üzletet köthet.
– Újat – felelem kurtán.
– És van már elképzelése a modellről, uram?
– 9-3 2.0T sport szedán.
Ana kérdőn néz rám.
Pontosan… régóta el akarok vinni egy ilyet próbavezetésre.
– Remek választás, uram.
– Milyen színű legyen, Anastasia?
– Ööö… fekete? – válaszol vállat vonva. – De tényleg nem fogadhatom el.
– A fekete nem látszódik jól éjszaka.
– A te kocsid fekete.
Ez nem rólam szól. Jelentőségteljes pillantást vetek rá.
– Akkor legyen kanárisárga – feleli. Kissé bosszúsnak tűnik. Szúrós tekintetet
vetek rá.
– Mit akarsz, milyen színű legyen? – teszi karba a kezét durcásan.
– Ezüst vagy fehér.
– Akkor ezüst. Tudod jól, hogy az Audit fogom használni.
Troy, az eladó közbelép, félve, hogy elesik az üzlettől. – Talán jobban
tetszene a kabrió, hölgyem?
Ana felragyog, az eladó összecsapja a tenyerét.
– Kabrió? – kérdem, felvonva a szemöldökömet. Ana elpirul zavarában.
Ha Miss Steele kabriót akar, akkor legyen kabrió! Tudom is, melyik.

– Mik a kabrió biztonsági statisztikái? – kérdem az eladót, aki felkészülten
nyúl egy brosúra után, melyben minden statisztika és egyéb információ benne
van. Anára pillantok, aki az összes fogát kivillantva vigyorog. Az eladó az
asztalához siet, hogy a számítógépen megnézze, hol elérhető egy új 9-3-as
kabrió.

– Akármitől van így elkábulva, én is kérek belőle, Miss Steele – vonom
magamhoz.

– Ön kábított el, Mr. Grey.
– Valóban? Nos, tényleg mámorosnak tűnsz. – Megcsókolom. – És
köszönöm, hogy elfogadtad az autót. Ez most könnyebben ment, mint a múltkor.
– Hát, mert nem Audi A3-ról van szó.
– Az nem neked való autó.
– Nekem tetszik.
– Uram, a 9-3-as. Találtam egyet a Beverly Hills-i szalonunkban. Ide tudjuk
hozatni pár napon belül – mondja diadalmasan Troy.
– Csúcsmodell?
– Igen, uram.
– Kiváló. – Átnyújtom neki a bankkártyámat.
– Erre parancsoljon, Mr. – Troy megnézi a nevet a kártyán – Grey.
Követem az asztalához.
– Ide tudná hozatni holnapra?
– Megteszem, amit lehet, Mr. Grey – bólint, és nekiáll, hogy kitöltsük a
papírokat.

– KÖSZÖNÖM – mondja Ana, amikor elindulunk.
– Nagyon szívesen, Anastasia.

Eva Cassidy érzelemteli, szomorú hangja tölti meg az R8-ast.
– Ki ez? – kérdezi.
– Eva Cassidy.

– Szép hangja van.
– Igen az, az volt.
– Jaj!
– Fiatalon meghalt. – Túl fiatalon.
– Jaj! – Ana együttérzőn pillant rám.
Eszembe jut, hogy nem fejezte be a reggelijét, így hát megkérdem, nem éhes-
e.
Figyelek, Ana.
– Igen.
– Akkor először ebédelünk.
Végighajtok az Elliott sugárúton, az Elliott-öbölbeli kikötőig. Flynn-nek
igaza volt, szeretem a dolgokat úgy, ahogy Ana akarja. Rápillantok, Ana a
zenébe veszve bámul ki az ablakon. Elégedett és izgatott vagyok a tervezett
délutáni programunkkal.
A kikötő parkolója tele van, de végre találok egy üres helyet. – Itt eszünk.
Kinyitom neked az ajtót – ajánlkozom, ahogy Ana megmozdul, hogy kiszálljon.
Együtt sétálunk a partra, összeölelkezve.
– Mennyi hajó! – jegyzi meg.
És az egyik az enyém.
A sétaúton állunk, és a vitorlásokat nézzük. Ana összehúzza magán a dzsekit.
– Fázol? – kérdezem, és szorosan magamhoz vonom.
– Nem, csak gyönyörködöm a tájban.
– Egész nap el tudnám nézni. Gyere!
Betérünk az SP-be, a part menti étterem-bárba, ebédelni. Odabenn Dantét
keresem, Claude Bastille testvérét.
– Mr. Grey! – siet elénk Dante. – Mivel szolgálhatok ezen a délutánon?
– Dante, jó napot – üdvözlöm, és leülünk a bárszékekre.– Ez az elbűvölő
hölgy Anastasia Steele.
– Üdvözlöm az SP’s Place-ben – mosolyog Anára Dante. – Mit szeretne inni,
Anastasia?

– Kérem, szólítson Anának, és ugyanazt kérem, mint Christian – pillant
felém.

Rám bízza magát, mint a bálon. Ez tetszik.
– Sört fogok kérni. Ez az egyetlen bár Seattle-ben, ahol kapható Adnams
Explorer.
– Sört?
– Igen. Két Explorert, Dante, legyen szíves.
Dante bólint, és kiteszi elénk a pultra az italokat. Elmesélem Anának, milyen
remek itt a halászlé, így hát azt is rendelünk; Dante lefirkantja egy papírra, és
kacsint.
Igen, egy nővel vagyok itt, aki nem a rokonom. Tudom, ez új… Nekem is az.
Anához fordulok.
– És, hogy indult a vállalkozásod? – kérdi, és belekortyol a sörébe.
Gyorsan összefoglalom a hosszú történetet: Elena pénzével és néhány
kockázatos, de tény, hogy ügyes befektetéssel összegyűjtöttem a kezdőtőkémet.
Az első vállalat, amit átvettem, csődeljárás alatt állt. Eredetileg mobiltelefon-
akkumulátorokat gyártott, de a cégkassza kimerült a fejlesztésekben. A
szabadalmak viszont, melyeket birtokoltak, megérték a céget, és megtartottam a
két főmérnököt is, Fredet és Barney-t, akik most is velem dolgoznak.
Elmesélem Anának, miként kutatjuk a szél- és napenergiát, miként próbáljuk
mindenkinek elérhetővé tenni mind a fejlett, mind a fejlődő országok piacain; és
miként dolgozunk azon, hogy az egyre nyomasztóbb energiaigényt
fenntarthatóan elégítsük ki.
– Figyelsz még? – kérdezem, amikor megérkezik a levesünk.
Tetszik, hogy érdekli, mit csinálok. Még a családom is alig tudja nyitva
tartani a szemét, mikor a munkámról beszélek.
– Elképesztő. Benned minden elképesztő, Christian.
A szavai bátorítóak, így hát folytatom; miként vettem meg és adtam el más és
más cégeket, hogyan tartottam meg azokat, amelyek építettek engem és a
terveimet, és miként adtam el másokat.

– Fúziók és felvásárlások – töpreng.
– Pontosan. Két éve foglalkozom szállítmányozással, aztán fogtam bele az
élelmiszeriparba is. Az afrikai kísérleti telepeinken új típusú, nagy hozamú
gabonákat tesztelünk.
– Hogy ellásd a világot… – cukkol Ana.
– Valami olyasmi.
– Ez igazán önzetlen, emberbaráti dolog.
– Megtehetem, hogy önzetlen legyek.
– Ez nagyon finom – kanalazza Ana a halászlevet.
– Az egyik kedvencem – felelem.
– Azt mondtad, szeretsz vitorlázni – int a kinn horgonyzó hajókra.
– Igen. Gyerekkorom óta járok ide. Elliot és én az itteni hajósiskolában
tanultunk. Te tudsz vitorlázni?
– Nem.
– Akkor mivel töltik a montesanói ifjú hölgyek az idejüket? – kortyolok a
sörömbe.
– Olvasással.
– Nálad mindig itt lyukadunk ki, ugye?
– Igen.
– Mi történt Ray és anyád között?
– Azt hiszem, elsodródtak egymástól. Anyám nagyon romantikus, és Ray…
Hát, ő gyakorlatiasabb. Anyám egész életét Washingtonban töltötte, és…
kalandra vágyott.
– Megtalálta?
– Steve-et találta meg. – Arca elsötétül, mintha a férfi nevének említése rossz
szájízt hagyna maga után. – De anya sose beszél róla.
– Ó.
– Tényleg. Nem hiszem, hogy az túl boldog időszak lett volna neki. Én
mindig azt gondoltam, megbánta, hogy elhagyta Rayt.
– Te pedig Rayjel maradtál.

– Igen, neki nagyobb szüksége volt rám, mint anyámnak.
Könnyedén, feszengéstől mentesen beszélgetünk. Ana figyelmesen hallgat, és
ő is sokkal kitárulkozóbb, mint korábban.
Talán mert már tudja, hogy szeretem.
Szeretem Anát.
Na tessék. Csak nem volt ez olyan nehéz, ugye, Grey?
Azt magyarázza, mennyire utált Texasban és Vegasban élni, a meleg miatt. A
washingtoni hűvösebb klímát jobban kedveli.
Remélem, Washingtonban marad.
Velem.
Talán ide is költözne?
Grey, túl gyorsan haladsz.
Vidd el vitorlázni.
Az órámra pillantok, és megiszom a söröm maradékát. – Menjünk.
Összeszedelődzködünk, és elindulunk a kora nyári napsütésben. – Mutatni
akartam neked valamit.
Kéz a kézben andalgunk a kisebb, lehorgonyzott hajók mellett. Messziről
látom, ahogy a Grace a többi vitorlás fölé tornyosul, melyek körülötte ringanak a
dokkban. Az izgatottságom csak fokozódik. Jó ideje nem voltam már vitorlázni,
és most még a barátnőmet is elviszem! Letérünk a korzóról, fellépünk a mólóra,
és onnan egy keskeny stégre. A Grace-nél megállunk. – Arra gondoltam, hogy
hajókázhatnánk egyet ma délután. Ez a hajóm.
A katamaránom… A büszkeségem, örömöm.
Ana le van nyűgözve.
– A én cégem gyártja. A világ legjobb hajóépítészei tervezték, és itt készült
Seattle-ben, a hajógyáramban. Hibrid elektromos meghajtású, aszimmetrikusak
az uszonyai, szögletes tetejű a fővitorlája…
– Jól van – tartja fel a kezét Ana –, nekem ez magas, Christian.
Ne lovald bele magad, Grey.
Vigyorgok. – Remek hajó.

– Nagyon szemrevaló, Mr. Grey.
– Jól látja, Miss Steele.
– Mi a neve?
Kézen fogom, és megmutatom neki a „Grace” feliratot a hajó oldalán.
– Anyukád után nevezted el? – kérdi meglepetten.
– Igen. Miért furcsállod?
Vállat von. – Imádom az anyámat, Anastasia. Miért ne nevezhetnék el róla
egy hajót?
– Nem, nem azért… csak…
– Anastasia, Grace Trevelyan-Grey mentette meg az életemet. Neki
köszönhetek mindent.
Mosolya bizonytalan, és megint nem tudom, mi járhat a fejében, vagy miért
hiszi azt, hogy nem szeretem az anyámat.
Oké, egyszer azt mondtam neki, hogy nincs is szívem – na de a családomnak
mindig helye van… a szívem utolsó morzsájában. Még Elliotnak is.
Nem is sejtettem, hogy valaha valaki másnak is lesz ott még hely.
De Ana… Ana kitölti az űrt.
Mit kitölti… Csordulásig tölti.
Nagyot nyelek, és próbálom magamban tartani a lelkemet elöntő érzelmeket.
Visszahozza a szívemet az életbe… Visszahoz engem az életbe.
– Nem akarsz a fedélzetre jönni? – kérdezem, mielőtt még valami csöpögőset
találnék mondani.
– De igen.
Megfogja a kezemet, és követ a pallón a fedélzetre. Mac bukkan fel kicsit
meglepődve, amikor a szalonba vezető ajtót kinyitva megpillantja Anát.
– Mr. Grey! Üdv újra! – Kezet rázunk.
– Anastasia, ő Liam McConnell. Liam, a barátnőm, Anastasia Steele.
– Örvendek!
– Szólítson Macnek. Üdvözlöm a fedélzeten, Miss Steele.
– Ana – javasolja pironkodva.

– Hogy fest, Mac? – kérdezem.
– Indulásra készen áll, uram – vigyorodik el.
– Akkor gyerünk!
– Kihajózik vele? – kérdi.
– Aha – felelem. A világért nem hagynám ki. – Egy gyors kör, Anastasia?
– Igen, menjünk!
Eltolom a csúszóajtót, és belépünk a szalonba. Ana körülnéz, és látom rajta,
hogy lenyűgözi a látvány. A hajóbelsőt egy svéd belsőépítész tervezte, aki itt él
Seattle-ben. Letisztult formák, természetes tölgyburkolatok… egységes stílus az
egész lakótérben. – Ez a szalon. Konyha arra – intek. – Mindkét oldalon van
fürdőszoba – mutatok mindkettőre, majd kézen fogva az én szobámba vezetem.
– Ez a kapitányi kabin. – Ana hallhatóan meghökken az ágy láttán. – Te vagy az
első lány, aki láthatja, leszámítva a családomat – csókolom meg. – Őket nem
számolom. Fel kéne avatnunk ezt az ágyat – súgom a szájába – De még nem
most. Gyere, Mac mindjárt elköti a hajót. – Visszavezetem a szalonba. –
Dolgozószoba, és itt elöl van még két kabin.
– Szóval hányan alhatnak a hajón?
– Ez egy hat férőhelyes bárka. De még csak a családom volt rajta. Egyedül
szeretek vitorlázni. De akkor nem, ha te is itt vagy. Rajtad kell tartanom a
szememet. – Egy ládából mentőmellényt veszek elő.
– Tessék – húzom át a fején, és becsatolom a pántokat.
– Imádsz megkötözni, ugye?
– Minden módon – kacsintok rá.
– Perverz vagy.
– Tudom.
– Az én perverzem – viccelődik.
– Igen, a tiéd.
Miután minden szíjat és csatot meghúztam, megcsókolom Anát. – Örökre – és
elengedem, mielőtt még visszacsókolna. – Gyere – lépünk ki újra a fedélzetre,
majd a hídra. Alattunk a dokknál Mac éppen a kötelet oldozza el, majd

visszaugrik a fedélzetre.
– Itt tanultad a kötéltrükkjeidet? – játssza Ana az ártatlant.
– A szorító nyolcas csomó eddig mindig jól jött… Miss Steele, maga

kíváncsinak tűnik. Szeretem, hogy kíváncsi. Ezer örömmel demonstrálom önnek,
mit tudok a kötelekkel.

Ana elhallgat. Úgy tűnik, most megbántottam.
Basszus.
– Bevetted – kuncog elégedetten.
Ez nem fair! Összehúzom a szememet. – Ezért később számolunk, de most
kormányoznom kell a hajómat. – Leülök a kapitányi fotelbe, és beindítom a két
ötvenöt lóerős motort. Mac fel-alá szaladgál a fedélzeten, eloldva a köteleket.
Int, és én értesítem rádión a parti őrséget, hogy kihajózunk.
Sebességbe teszem a Grace-t, és kecsesen kisiklunk a dokkból.
Ana integet a távozásunkra összeverődött bámészkodók csapatának, én pedig
visszarángatom, és a térdemre ültetem.
– Nézd, ez a rádió. Ez a GPS. Ez az AIS, ez a radar.
– Mi az az AIS?
– A hajóazonosító. Ez pedig a merülésmérő. Fogd meg a kormányt!
– Igenis, kapitány! – tiszteleg.
Kinavigálom a hajót a kikötőből, Ana kezén tartva a kezemet a kormányon. A
nyílt vízre hajózunk, majd északnyugatra az Olympic-félsziget és a Bainbridge-
sziget felé. A szél kellemes, csak tizenöt csomó; de tudom, ha kieresztem a
vitorlákat, a Grace repül majd. Imádom ezt. Ellenállok az elemeknek egy hajón,
melynek a tervezését én felügyeltem, azon készségeknek a segítségével,
melyeket egész életemben tanultam. Elképesztő élmény ez nekem.
– Ideje, hogy egyedül hajózz! – javaslom Anának, és alig bírok az
izgatottságommal. – Tessék, vedd át! Tartsd az irányt!
Ana kissé megretten.
– Bébi, nagyon könnyű. Fogd a kormányt, és tartsd a szemed a horizonton a
hajó orra fölött. Ügyes leszel; mindig az vagy. Amikor a vitorlák fölemelkednek,

érezni fogod a húzást. Csak tartsd egyenesben. Így fogok jelezni – metsző
mozdulatot végzek a torkom előtt –, és leállíthatod a motorokat. Ezzel a gombbal
– mutatok a vészgombra, amely leállít minden motort. – Értetted?

– Igen – feleli bizonytalanul. De tudom, hogy megértette. Mindig mindent
megért. Gyors csókot nyomok az ajkára, és visszatérek a fedélzetre, hogy a
fővitorlát eloldozzam. Mac és én jól összeszokott csapatként dolgozunk, és így
egyáltalán nem nagy feladat egy ekkora hajót irányítani. A szél belénk kap, de
mikor Anára pillantok, látom, hogy kemény kézzel irányban tart minket, és
Mackel az orrvitorlát is eloldozzuk. Rögtön belekap a szél, kidagad a fedélzet
felett; örömmel fogadja a szelet, és meglovagolja annak erejét.

– Tartsd egyenesben, bébi, és állítsd le a motorokat! – kiáltom Anának a
környező zajokon át, és intek neki. Ana megnyomja a gombot, amit mutattam, és
a motorok zaja elhal; csak a tenger zúgása marad, úszunk tovább, északnyugatra.

Ana mellé lépek a kormánynál. A szél a hajába kap, lobog az arca körül; ő
izzik, ragyog, örömtől sugárzik. – Mit szólsz hozzá? – kiáltom túl a szél és a
tenger moraját.

– Christian! Ez fantasztikus!
– Várj, amíg felkerül a pillangó – intek állammal Mac felé, aki a
pillangóvitorla köteleit oldozza.
– Érdekes szín! – kiabál Ana.
Mindentudóan kacsintok rá. Igen, a játszószoba színe.
A szél belekap a pillangóvitorlába és a Grace nekiiramodik; meglódul, és mi
is vele. Ana rám néz a kormánykerék mellől. – Aszimmetrikus vitorla. A
sebesség miatt – kiabálom. A Grace-t egy alkalommal már húsz csomóig is
hajszoltam, kíváncsi vagyok, a szél lesz-e olyan kegyes hozzánk, hogy megint
elérjük ezt a sebességet.
– Lenyűgöző! – kiáltja Ana. – Milyen gyorsan megyünk?
– Tizenöt csomóval.
– Fogalmam sincs, hogy az mit jelent.
– Körülbelül huszonhét kilométer óránként.

– Csak annyi? Gyorsabbnak tűnik.
Ana csodálatos, öröme pedig ragadós. Megszorítom a kormánykereket
markoló kezét. – Bájosan nézel ki, Anastasia. Jó látni egy kis színt az arcodon…
és nem a pirulástól. Úgy festesz, mint José fotóján.
Hozzám fordul, és megcsókol. – Ön aztán tudja, hogy kell egy lányt
elkápráztatni, Mr. Grey.
– Az örömszerzés a cél, Miss Steele. – Visszafordul a hajóorr felé, én pedig
elsimítom a selymes tincseket a nyakából, és megcsókolom. – Szeretlek
boldognak látni – dörmögöm a fülébe, ahogy a Puget-szoros felé tartunk.

LEHORGONYZUNK A KIS ÖBÖLBEN Hedley Spit mellett a Bainbridge-szigeten. Mac
és én leeresztjük a gumicsónakot, hogy kimehessen a partra, és meglátogassa
egy barátját Point Monroe-ban. – Egy óra múlva találkozunk, Mr. Grey! –
Leereszkedik a csónakkal, integet Anának, és beindítva a külső motort,
elhajózik.

– És most mit csinálunk? – kérdi Ana. A szalonba vezetem.
– Ó, nem kell félnie, Miss Steele, nem fog unatkozni – felelem, és behúzom a
kabinomba. Mosolyogva nézi, ahogy gyorsan leoldom róla a mentőmellényt, és
a földre hajítom. Ana nem szól semmit, de az alsó ajkát harapdálja, amiről nem
tudom, hogy szándékos vagy tudattalan csali.
Le akarok vele feküdni.
A hajómon.
Ez megint egy „első alkalom”.
Az ujjam hegyével cirógatom Ana arcát, majd az állát, nyakát, vállát, egészen
blúzának felső gombjáig. Ana nem töri meg a szemkontaktust egy pillanatra
sem. – Látni akarlak – oldom ki a gombot. Ana nem rezzen, csak hevesebben
lélegzik.
Tudom, hogy azt teszek vele, amit csak akarok… mert ő már az enyém.
Hátrébb lépek. – Vetkőzz le – suttogom. Ana ajka elnyílik, a szeme

szenvedéllyel teli. Lassan felemeli a kezét a következő gombig, és
csigatempóban gombolja ki. A következőt ugyancsak nem sieti el.

Basszus.
Hergel. A galád…
Amikor kigombolkozott, szétnyitja az inget, és lerázza magáról; hagyja, hogy
a földre hulljon.
Fehér csipke melltartót visel; mellbimbója kirajzolódik az anyag alatt. Csodás
látvány. Kezét leereszti, végigsimít a hasán, és farmerja felső gombjával kezd
játszani.
Drágám, a cipődet is le kell még venned…
– Állj! – utasítom. – Ülj le!
Az ágy szélére mutatok, Ana engedelmeskedik.
Letérdelek, és kioldom a tornacipője fűzőjét, majd lehúzom róla a cipőt és a
zoknit. Felemelem a lábát, és csókot nyomok puha nagylábujjára, majd finoman
megharapdálom.
– Aah… – vesz mély lélegzetet, s a hang mintha egyenesen a farkamnak
szólna.
Hadd legyen úgy, ahogy ő akarja, Grey.
Felállok, kinyújtom a kezemet, és felsegítem az ágyról. – Folytasd – adom át
neki a terepet, és hátralépek, hogy gyönyörködhessek a látványban.
Csábos tekintettel gombolja ki a farmerját, és őrjítő lassúsággal húzza le a
slicc cipzárját. Ujját a nadrág szélébe akasztva kibújik belőle, hosszú, vontatott
mozdulatokkal.
Tangabugyi van rajta.
Tanga.
Azt a mindenit.
Kikapcsolja a melltartóját, és lecsúsztatva válláról a pántokat, a padlóra
dobja.
Meg akarom érinteni.
Kibújik a bugyiból is, mely a bokájához pottyan; kilép belőle, és végre itt áll