E. L. James - Sötét

adott nekem?
Felpillantok rá.
Akármit adott is, biztosan imádni fogom. Szélesen rámosolygok.
A születésnapom szombaton lesz. Ő is a meghívottak között van, akkor minek

adta ide most?
– Nem nyithatod ki szombatig – figyelmeztet újra. Hogy nyomatékosítsa,

megrázza felém az ujját.
– Értem. Akkor miért most adod ide?
A csomagot a belső zsebembe süllyesztem.
– Mert megtehetem, Mr. Grey.
– Nahát, Miss Steele, eltanult tőlem egyet s mást!
– El, hát. Gyerünk be, essünk túl ezen!

FLYNN FELÁLL, amikor belépünk.
– Christian – üdvözöl.

– John.
Kezet fogunk. – Emlékszel Anastasiára?
– Hogy felejthetném el? Üdvözlöm, Anastasia.
– Szólítson Anának.
A bemutatkozás után Flynn a díványhoz kísér bennünket.
Megvárom, míg Ana leül, hogy gyönyörködhessek a testhez simuló
tengerészkék ruhájában, aztán én is helyet foglalok. Ügyelek rá, hogy közel üljek
hozzá.
Flynn is lehuppan a karosszékbe, ahol rendszerint ülni szokott. Bátorítón
megszorítom Ana kezét.
– Christian kérte, hogy elkísérhesse az egyik beszélgetésünkre – mondja
Flynn. – Csak hogy tudja, ezeket a beszélgetéseket abszolúte bizalmasan
kezeljük.
Ana közbevág.

– Ööö… Már aláírtam egy titoktartási nyilatkozatot – hadarja idegesen.
Basszus.
Elengedem a kezét.
– Titoktartási nyilatkozatot? – Flynn tanácstalanul rám hunyorít.
Vállat vonok, de nem szólok.
– Minden kapcsolatodat úgy kezded a nőkkel, hogy titoktartási nyilatkozatot
íratsz alá velük? – kérdi Flynn.
– Ha szerződést kötünk, akkor igen.
Flynn alig észrevehetően elmosolyodik. – Volt már másféle kapcsolatod is
nőkkel?
Basszus.
– Nem – felelem cinkosan. Flynn pontosan tudja, hogy nem volt.
– Pont, ahogy gondoltam.
Flynn tekintete visszatér Anára. – Nos, úgy vélem, nem kell aggódnunk,
bizalmas itt minden, de javasolhatom, hogy ezt most beszéljük meg? Ha jól
értem, többé már nem kötsz szerződést?
– Másfajta szerződést remélhetően igen – felelem Anára sandítva. Bele is
pirul.
– Ana, megbocsásson, de valószínűleg sokkal többet tudok magáról, mint
gondolná. Christian sokat mesélt magáról.
Ana gyors oldalpillantást vet rám.
– Titoktartási nyilatkozat? – csóválja meg a fejét Flynn. – Az bizonyára
sokkolta.
– Ó, azt hiszem, az akkori döbbenet jelentéktelen azokhoz a dolgokhoz
képest, amelyek újabban kiderültek Christianról – rebegi erőtlenül Ana, amitől
fészkelődni kezdek a díványon.
– Biztos vagyok benne. Tehát, Christian, mit szeretnél ma megvitatni?
Vállat vonok. – Anastasia akart látni téged. Talán őt kellene kérdezned.
Ana azonban a dohányzóasztal közepére kitett doboz papír zsebkendőt
nézegeti.

– Felszabadultabbnak érezné magát, ha Christian egy időre magunkra
hagyna? – kérdi Flynn.

Hogy micsoda?
Ana odakapja rám a tekintetét. – Igen – mondja határozottan.
Picsába.
Mi van?
Basszus.
Felpattanok. – A váróban leszek.
– Köszönöm, Christian – mondja Flynn. Ránézek Anára, és igyekszem azt
közvetíteni felé, hogy nagyon is készen állok az elköteleződésre. Aztán
kimegyek, és becsukom magam mögött az ajtót.
Janet, Flynn asszisztense nyugtázza, hogy kijöttem, de nem veszek róla
tudomást. A váróban ledobom magam az egyik bőrborítású karosszékbe.
Mit fognak ezek kibeszélni?
Téged, Grey. Téged.
Behunyt szemmel hátradőlök, próbálok relaxálni kicsit.
Csakhogy a fülemben ott hallok minden szívdobbanást. Tadamm-tadamm-
tadamm… így nehéz lesz.
Keresd fel a boldogságkuckódat, Grey.

A gyümölcsösben vagyok Elliottal. Gyerekként látom magam. A fák között
kergetőzünk. Nevetgélünk. Almát szedünk. Trevelyan nagypapa vigyáz ránk. Ő is
nevet.

Egy kajakban evezünk anyával. Apa és Mia csónakja előttünk halad.
Versenyzünk vele.

Elliot és én ifjonti hévvel, megszállottan evezünk. Anya nevet. Mia lefröcsköl
bennünket az evezőlapáttal.

– Basszus! Elliot!
Vitorlázunk, Elliot majdnem pofán ver a bummal. Oldalszéllel süvítünk a

Washington-tavon. Mindkettőnk csuromvíz. A kötélzettel küzdünk. Fantasztikusan
szórakozunk.

Anával szeretkezem. Beszívom az illatát. A nyakát és a mellét csókolgatom.

A GATYÁMBAN ÉRZEM az elmaradhatatlan testi reakciót.
Picsába. Ne már. Kinyitom a szememet, és a puritán, sárgaréz mennyezeti
csillárt vizsgálgatom, hogy lelohadjak.

Mégis, miről beszélgetnek?
Felkelek, és járkálni kezdek. Aztán visszaülök, és a National Geographic
egyik számát veszem magam elé. Ez az egyetlen magazin, amelyet Flynn járat.
De nem tudok elmélyedni egyik cikkben sem.
A képek azért szépek benne.
Én ezt már nem bírom idegekkel! Ismét járkálni kezdek. Aztán leülök, és
ellenőrzöm a ház címét, ahova a kezelés után megyünk. De mi lesz, ha Ana
kiviharzik a rendelőből azzal, hogy soha többé nem akar látni? Mindegy, majd
szólok Andreának, hogy mondja le az ingatlanost…
Felállok, és gépiesen kimegyek az utcára. Távol szeretnék kerülni a rólam
folyó beszélgetéstől.

HÁROMSZOR MEGKERÜLÖM A HÁZTÖMBÖT, azután visszamegyek. Janet rám se
néz, amikor elsuhanok mellette. Bekopogtatok a rendelőbe, és benyitok.

Flynn joviálisan rám mosolyog. – Üdv újra itt, Christian – mondja.
– Azt hiszem, mára lejárt az időnk, John.
– Majdnem, Christian. Csatlakozz hozzánk.
Leülök Ana mellé, és a térdére teszem a kezem. Őrjítően közömbös marad, de
legalább nem húzódik el tőlem.
– Volna még egyéb kérdése, Ana?
Ana a fejét rázza.
– Christian?

– Ma nem, John.
– Hasznosabb lenne, ha legközelebb mindketten jönnétek. Biztos vagyok
benne, hogy Anának lesz még kérdése.
Hát, ha Ana még el akar jönni, nem állhatok az útjába. Ez lehet a
kapcsolatunk ára. Kézen fogom, és a szemébe nézek.
– Jól vagy? – kérdem finoman.
Ana bólint, és lélekmelengetően rám mosolyog. Remélem, látja rajtam,
mennyire megkönnyebbültem.
– Hogy van? – fordulok Flynnhez. Kérdésemmel Leilára céloztam.
– Jobban – feleli.
– Helyes. Mindig tájékoztass az állapotáról.
– Úgy lesz.
Ismét Ana felé fordulok. – Elmenjünk megünnepelni az előléptetésedet?
Szendén bólogat, amivel nagy követ gördít le a szívemről.

KIMEGYÜNK ANÁVAL a rendelőből, kezem a derekán. Ideges vagyok. Tudnom
kell, mit beszéltek. Vajon elvette Ana kedvét tőlem?

– Na, milyen volt? – kérdem megjátszott könnyedséggel, amint az utcára
lépünk.

– Jó volt.
És? A guta kerülget, Ana.
Rám néz, de fogalmam sincs, mi jár a fejében. Nyomasztó és idegtépő
pillanatokat élek át. A homlokomat ráncolom.
– Mr. Grey, kérem, ne nézzen így! Orvosi utasításra bizalmat szavazok önnek.
– Ez meg mit jelent?
– Majd meglátja.
Most akkor hozzám jön, vagy sem? Megnyerő mosolya nem árul el semmit.
A francba is. Csak azért se mondja meg. Hagyja, hadd főjek a levemben.
– Szállj be a kocsiba! – reccsenek rá, és kinyitom neki az ajtót.

Megszólal a telefonja. Lopva rám pillant, mielőtt felvenné.
– Szia! – szól bele lelkesen.
Ki az?
– José – tátogja, megválaszolva a bennem szakadt kérdést. – Bocsánat, hogy
nem hívtalak fel! A holnapról van szó? – kérdi, miközben nem szakítja meg
velem a szemkontaktust. – Hát, történetesen épp Christiannal vagyok, és azt
mondja, ha szeretnéd, nála alhatsz…
Na ja. Elhozza az Anáról készült lélegzetelállító felvételeit. Mind felér egy-
egy szerelmes levéllel.
Fogadd el a barátait, Grey.
Ana homlokráncolva elfordul, keresztülvág a járdán, és az épület falának dől.
Valami baj van? Mit van mit tenni, szemmel tartom, és várok.
– Igen… Komoly – mondja a kagylóba Ana rezzenéstelen arccal.
Mi komoly?
– Igen – mondja még, aztán sértődötten felhorkan. – Természetesen…
remélem… Felvehetnél a munkahelyemen… Majd elküldöm a címet… Hat?…
Király. Akkor holnap.
Leteszi.
– Hogy van a barátod? – érdeklődöm.
– Jól van. Holnap felvesz a munkahelyemnél, és azt hiszem, elmegyünk egy
italra. Szeretnél csatlakozni hozzánk?
– Nem gondolod, hogy valamivel próbálkozni fog?
– Nem!
– Oké.
Védekezőn felemelem a kezemet. – Holnap a barátoddal leszel, és majd este
találkozunk. Látod? Tudok én normális is lenni.
Ana lebiggyeszti az ajkát, talán hogy el ne nevesse magát. – Vezethetek?
– Jobban szeretném, ha nem.
– Miért is, pontosan?
– Mert nem szeretem, ha fuvaroznak.

– Ma reggel pedig így volt, és nekem úgy tűnt, el tudod viselni, ha Taylor a
sofőr.

– Értelemszerűen megbízom Taylor autóvezetői képességeiben.
– Az én képességeimben talán nem? – fortyan fel. – Őszintén… az
irányításmániád nem ismer határokat. Tizenöt éves korom óta vezetek.
Vállat vonok. Én akarok vezetni.
– Ez itt az én kocsim?
– Természetesen a tiéd.
– Akkor nosza, add ide a kulcsot! Mindössze kétszer vezettem a kocsimat, a
munkába menet és vissza. Eleget szórakoztál. – Toppant. Makacskodik, mint
mindig.
– De nem tudod, hova megyünk.
– Biztos vagyok benne, hogy fel tud világosítani, Mr. Grey. Eddig is kiválóan
eligazított.
Ezzel az egy mondattal az összes feszültségbombát hatástalanítja. Még soha
nem volt dolgom ilyen lefegyverző személyiséggel. Meglehet, hogy továbbra
sem ad választ, és hagyja, hogy a dolog a levegőben lógjon, én mégis vele
akarom leélni az életemet.
– Kiválóan, mi? – kérdem mosolyogva.
Elpirul. – Többnyire igen. – Szikrázó szemmel folytatja az évődést.
– Ez esetben…
Megadón átnyújtom neki a kocsikulcsot, és kinyitom előtte a sofőrülés ajtaját.
Visszafojtom a lélegzetemet, amikor kikanyarodik a forgalomba.
– Hova megyünk? – tudakolja Ana, és nekem az eszembe villan, hogy alig
ismeri a várost, hiszen csak nemrég költözött ide.
– Menj tovább egyenesen.
– Lehetne kicsit konkrétabban? – szól rám gunyorosan.
Mosolyra rándul a szám.
Szemet szemért, bébi.
Ana ádáz pofát vág.

– A lámpánál balra – intek.
Hirtelen lefékez, hogy majdnem kirepülünk a szélvédőn. Aztán indexel, és
továbbhajt.
– Finoman, Ana!
Erre elvetemülten összepréseli a száját.
– Itt balra. – Ana a gázra lép, és végigszáguld az úton. Ami engem illet,
riadtan kapaszkodom a műszerfalba.
– Lassíts!
Micsoda dolog, több mint hatvannal repeszt lakott területen!
– Épp lassítok! – kiabálja, és fékez.
Nyelek egyet, és megpróbálom ismét arra terelni a szót, ami a szívemet a
leginkább nyomja. Bár nagyon igyekszem könnyed lenni, úgy kell egyenként
kipréselnem a szavakat.
– Mit mondott Flynn?
– Már mondtam. Azt, hogy szavazzak bizalmat.
Ana jelzi, hogy lehúzódik.
– Mit csinálsz?
– Hagylak vezetni.
– Miért?
– Hogy megfigyelhesselek.
Felnevetek. – Nem, nem, te akartál vezetni. Szóval vezess, és majd én
figyellek téged.
Odafordul hozzám, valamit mondani akar.
– Az utat figyeld! – óbégatok.
Csikorogva lefékez pont a jelzőlámpa előtt, kicsatolja az övét, kipattan a
kocsiból, és bevágja maga mögött az ajtót.
Mi a franc ütött belé?
Karba tett kézzel megáll a járdán, egyszerre meghunyászkodó és fenyegető
pózban. Dühös pillantásokat lövell felém. Gyorsan kiszállok én is.
– Mit művelsz? – kérdem döbbenten.

– Még hogy én! Te mit művelsz?
– Itt nem szabad parkolni.
Szárnyszegetten mutogatok a Saabra.
– Tudom.
– Akkor miért parkoltál ide?
– Mert elegem van a parancsolgatásodból. Választhatsz, vagy te vezetsz, vagy
befogod a szádat, ha én vezetek!
– Anastasia, szállj vissza a kocsiba, mielőtt megbírságol a rendőr!
– Nem.
Beletúrok a hajamba. Mi ütött belé?
Elanyátlanodva lenézek rá. Totális zavar. Ana megenyhül. Basszus, most meg
kiröhög!
– Mi az? – kérdem.
– Te.
– Á, Anastasia! Te vagy a legidegesítőbb nőszemély a földkerekségen. –
Égnek emelem a kezem. – Na jó… vezetek én.
A zakómnál fogva magához húz. – Nem. Ön a legidegesítőbb férfi a
földkerekségen, Mr. Grey.
Rám néz azzal a romlatlan, kék szemével, és én máris elveszett ember
vagyok. Jó értelemben, persze. Átölelem, jó szorosan.
– Akkor talán egymásnak teremtettek minket.
Mennyei illata van. Palackozni kellene.
Nyugtató, szexi Ana-illat.
Ana a mellkasomra hajtja a fejét.
– Ó… Ana, Ana, Ana. – Megcsókolom a feje búbját, és tovább ölelkezünk.
Fura dolog a nyílt utcán ölelkezni.
Ez is először fordul elő. Ja, nem, másodszor. Az Escala közelében is
ölelkeztünk egyszer.
Ana mozdul meg elsőnek, én pedig szó nélkül visszaszállok a kocsiba.
Elfogadom, hogy átadta a stafétát.

Beindítom a kocsit, és visszasorolok a forgalomba. Egy Van Morrison-szám
megy. Dudorászva az I–5-ös sztráda felhajtója felé veszem az irányt.

– Tudj róla, ha büntetést kapunk, a kocsi a te neveden van – dorgálom Anát.
– Még szerencse, hogy előléptettek, nem rokkanok bele egy bírságba.
Mosolyogva csóválom a fejemet. Suhanunk tovább észak felé.
– Hova megyünk? – tudakolja Ana.
– Meglepetés. Mi mást mondott Flynn?
– Beszélt valami GYOM-ról.
– Az MGYT. A legújabb terápiás alternatíva – dörmögöm.
– Próbáltatok mást is?
– Bébi, az összeset. Kognitivizmus, Freud, funkcionalizmus, Gestalt,
behaviorizmus… bármit mondhatsz, szinte biztos, hogy az évek alatt
végigcsináltam.
– Gondolod, hogy ez a legújabb módszer segíteni fog?
– Mit mondott Flynn?
– Azt mondta, hogy ne piszkáljuk a múltadat. Összpontosítsunk a jövődre –
arra, hogy hol akarsz lenni.
Bólintok, de nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy megkértem a kezét.
Hogyhogy hol akarok lenni?
Persze hogy az oltár előtt!
Talán Flynn mondott valami lohasztót is.
– És mi mást? – pedzegetem, hátha egy morzsányival több információhoz
jutok.
– Beszélt az érintéstől való félelmedről, habár ő máshogy nevezte. Valamint a
rémálmaidról és az önutálatodról.
Kíváncsian odafordulok hozzá.
– Az utat figyelje, Mr. Grey – dorgál.
– Egy örökkévalóságig beszélgettetek, Anastasia. Mit mondott még?
– Nem gondolja, hogy szadista vagy.
– Igazán? – Ebben a kérdésben nem vagyunk egy nézeten. Flynn nem tudja

magát az én bőrömbe képzelni. Ezért aztán képtelen átérezni a helyzetemet.
Ana folytatja: – Azt mondja, hogy ezt a kifejezést nem ismerik el a

pszichiátriában. Legalábbis a kilencvenes évek óta nem.
– Flynn-nek és nekem eltérő véleményünk van erről.
– Azt mondta, hogy te mindig a legrosszabbat feltételezed magadról. Tudom,

hogy ez valóban így van. Továbbá említést tett a szexuális szadizmusról, de azt
mondta, hogy az választott életmód, nem pedig pszichiátriai állapot. Talán ez az,
amire gondolsz.

Ana, sejtelmed sincs, mennyire az.
A magamra hagyatottság érzése olyasvalami, hogy azt te sosem fogod teljes
egészében megérteni.
– Szóval, egy kis csevegés a jó doktorral, és máris szakértővé avanzsáltál.
Ana felsóhajt.
– Nézd, ha nem akarod hallani, hogy mit mondott, akkor ne kérdezgess – tesz
pontot a huzavona végére.
Igaza van, Miss Steele.
Grey, ne faggasd már azt a lányt!
Ana az elhaladó autókat bámulja.
Fenébe.
– Tudni akarom, miről beszéltetek – mondom, és igyekszem, hogy a
hangomból kiérződjön a kompromisszumkészség. Lehajtok az I–5-ösről, és az
északnyugati Nyolcvanötödik utcán megyek tovább.
– Azt mondta, hogy a szerelmed vagyok.
– Valóban? Nos, ha másra nem is, a szóhasználatára igen kényes. Úgy
hiszem, ez pontos megfogalmazás. Szerinted?
– Az alávetettjeid is a szerelmeid voltak?
Szerelmek? Leila? Susannah? Madison? Felvillan előttem az arcuk.
– Nem, ők szexpartnerek voltak. Te vagy az egyetlen szerelmem. És azt
akarom, hogy annál is több legyél.
– Tudom. Csak egy kis időre van szükségem, Christian. Hogy átgondoljam az

elmúlt néhány napot.
Csodálkozva odafordítom a fejem.
Ezt vajon miért nem közölte hamarabb?
Hiszen ez nem olyan nagy dolog.
Persze hogy adok neki időt.
Miatta akár az örökkévalóságig is hajlandó vagyok várni.

RELAXÁLOK, ÉLVEZEM a vezetést. Seattle kertvárosi részében járunk, és megyünk
tovább nyugatnak. Szerintem pontos lesz az időzítés, és elcsípjük a naplementét
a Puget-szoros felett.

– Hova megyünk? – kíváncsiskodik Ana.
– Meglepetés.
Rám mosolyog, azután kinéz az ablakon, hogy legeltesse a szemét a
környezeten.
Tíz perccel később feltűnik az a rozsdás vaskapu, amelyet a fényképről már
ismerek. A kapu előtt bepötyögöm a kódot, és rozoga vasalkotmány nyikorogva
kitárul.
Anára pillantok.
Vajon tetszik majd neki?
– Mi az? – kérdi.
– Valami az eszembe jutott.
Behajtok a kapun.
A kocsibeálló hosszabb, mint hittem. Egyik oldalán kaszálatlan rét, elférne
rajta egy tenisz- vagy egy kosárpálya. Esetleg mindkettő.

– Hé, tesó, dobáljunk kosárra!
– Elliot, most olvasok.
– Sose lesz nőd, ha folyton olvasol!
– Ugyan, kopj már le!

– Dobáljunk, na, gyereeee – nyafog.
Vonakodva leteszem a Twist Olivért, és kimegyek vele a kertbe.

ANA ELKÉPEDVE MERED az oszlopos bejáratra. Beállok egy BMW szedán mellé.
Terpeszkedő, tekintélyes házat néztem ki, a külsejét tekintve csakugyan
figyelemre méltó épület.

Leállítom a motort. Ana kicsit megszeppenten néz.
– Elég nyitott leszel? – kérdem óvatosan.
Ana felvonja a szemöldökét.
– Christian, attól a naptól kezdve nyitottnak kell lennem, amióta
megismertelek.
Nem vitatkozom vele. Igaza van, mint mindig.
Az ingatlanügynök a tágas előcsarnokban fogad minket.
– Mr. Grey – köszön barátságosan. Kezet rázunk.
– Miss Kelly.
– Olga Kelly – mutatkozik be Anának.
– Ana Steele.
Az ingatlanközvetítő eláll az útból. Kicsit dohos a ház levegője, érződik rajta,
hogy már hónapok óta nem lakják. De nem az épületbelső miatt vagyok itt. –
Gyere!
Kézen fogom Anát. Az alaprajzot már ismerem annyira, hogy pontosan
tudjam, merre kell menni. Az előcsarnokból egy félköríves ablakokkal
szegélyezett folyosó vezet a belső előtérbe, ahonnan gigantikus lépcső az
emeletre. Nem megyünk föl, előbb betérek a nappaliba.
A terem távolabbi végén számos franciaablakra látni, melyek tárva-nyitva
állnak. Nagyon helyes, elkél itt a szellőztetés. Anát határozottan a legközelebbi
ajtóhoz kalauzolom, és kilépünk a teraszra.
A kilátás pontosan ugyanolyan lenyűgöző, mint a fényképen. A szoros a
naplemente fényében fürdik. Bainbridge Island távoli partjainál már pislákolnak

a lámpák – múlt hétvégén arrafelé hajóztunk –, még messzebb pedig az
Olympic-félsziget is dereng.

Lélegzetelállító a megszakítatlan panoráma az alkonyati fényben.
Kéz a kézben gyönyörködünk a leírhatatlan látványban. Ana arca sugárzik.
Imádja.
Odafordul hozzám.
– Azért hoztál ide, hogy megcsodáljam a kilátást?
Bólintok.
– Szédítő, Christian. Köszönöm.
Még egyszer kinéz az opálos égboltra.
– Szeretnéd egész hátralévő életedben ezt nézni?
A szívem vadul ver.
Ez a hely a veszted, Grey.
Megrökönyödötten néz rám.
– Mindig a tengerparton akartam élni – magyarázom. – Fel-alá hajókázni a
szorosban, gyönyörködni a házakban. Ez az ingatlan nemrég óta van a piacon.
Meg akarom venni, lerombolni, és építeni egy új házat… nekünk.
Ana szeme elkerekedik.
– Csak egy ötlet – súgom.
Válla felett a nappalira pillant.
– Miért akarod lerombolni?
– Szeretnék egy fenntarthatóbb otthont, a legmodernebb ökológiai
technológiával. Elliot meg tudná építeni.
– Körbenézhetünk a házban?
– Persze. – Vállat vonok. Minek akar itt körbenézni?
Követem Anát, és a folyamatosan locsogó ingatlanost. Olga Kelly szemmel
láthatóan elemében van. Keresztülvezet a sok szobán, és hosszan áradozik
mindegyikről. Rejtély, hogy Anát miért érdekli ez az egész.
Ahogy a kígyózó lépcsőn haladunk felfelé, odaböki: – Nem tudnád ezt a házat
önfenntartóvá átalakítani?

Ezt a romhalmazt?
– Meg kellene kérdeznem Elliotot. Ezekben a dolgokban ő a szakértő.
Anának ez a ház kell.
Nálam pedig nem volt tervben, hogy állni hagyjuk.
Az ingatlanügynök bekísér minket a szalonba. Ott plafonig érő ablakok
nyílnak a fantasztikus kilátást ígérő erkélyre. Egy pillanatra a szavunk is elakad,
és csak nézzük a szürkületet. A nap utolsó sugarai még utoljára végigsimogatják
a tájat. Eszményi.
Végigjárjuk a hálószobákat is. Jó sok van belőlük, az utolsó a ház bejáratára
néz. Az ingatlanos szerint a mezőre érdemes lenne istállót és futtatókarámot
építeni.
– A futtató a rét helyén lenne? – kérdi gyanakvón Ana.
– Igen – feleli az ingatlanos.
A földszinten ismét végighaladunk a teraszon, ahol újra átgondolom a
terveimet. Nem gondoltam ebben a házban lakni, de mivel aránylag szilárdan
megépítették, elképzelhető, hogy át lehet szabni a mi igényeinkre. Anára
pillantok.
Kit akarok becsapni?
Ahol Ana, ott az otthonom.
Ha ezt akarja, hát isten neki.
A teraszon átölelem. – Túl sok ez így? – kérdem.
Ana bólogat.
– Meg akartam győződni róla, hogy neked is tetszik, mielőtt megveszem.
– A kilátás?
Bólintok.
– Tetszik a kilátás, és tetszik a ház is úgy, ahogy van.
– Igazán?
– Christian, már a mezőnél beleszerettem – biztosít szégyenlős mosollyal.
Ezek szerint nem hagy el.
Már biztos.

Megragadom az arcát, és az iránta érzett minden hálámat beleöntöm egyetlen
csókba.

– KÖSZÖNÖM, HOGY KÖRBENÉZHETTÜNK – hálálkodom Miss Kellynek. – Majd
hívom.

– Köszönöm, Mr. Grey, Ana – rázza meg nagy vehemenciával a kezünket az
ingatlanos.

Anának tetszik!
Megkönnyebbülésem szinte tapintható. Beszállunk a kocsiba. Olga
felkattintotta a kültéri lámpákat, a kocsibejárót apró fények szegélyezik. Ez a ház
máris kezd a szívemhez nőni. Van benne valami magasztosan minőségi.
Majdnem biztos, hogy Elliot ökológiailag fenntartható formára tudja majd
pofozni.
– Szóval, megveszed? – kérdi Ana a hazaúton.
– Igen.
– És eladod a lakásodat az Escalában?
– Miért tenném?
– Kifizetni a…
Félbehagyja a mondatot.
– Hidd el, megengedhetem magamnak.
– Szeretsz gazdagnak lenni?
Röhejes kérdés.
– Igen. Mutass egy embert, aki nem szeret.
Ana az ujját rágcsálja.
– Anastasia, ha igent mondasz, neked is meg kell tanulnod gazdagnak lenni.
– Christian, nem a gazdagság az, amire mindig is vágytam.
– Tudom. Ezt szeretem benned. Te soha nem voltál pénzéhes.
A szemem sarkából látom, hogy Ana felém fordul, de az arckifejezését nem
sikerül kivennem a sötétben.

– Merre megyünk? – kérdi. Tereli a témát.
– Ünnepelni!
– Ünnepelni? Mit? A házat?
– Máris elfelejtetted? A szerkesztői kinevezésedet.
– Ó, igen.
– És merre?
– Föl, a klubomba.
– A klubodba?
– Igen. Az egyikbe.
– Hány klubod van?
– Három.
Csak ne firtassuk, kérlek.
– Úriemberek privát klubja? Nőknek tilos a bemenet? – élcelődik. Már
megint kinevet.
– Nem tilos. Egyikbe sem. – Pláne a Dominák Körébe… ott se voltam már jó
ideje.
Ana kíváncsian néz.
– Mi van? – kérdem.
– Semmi.

A PARKOLÓFIÚRA BÍZZUK a kocsit, és lifttel felmegyünk a Columbia Tower
legtetejére, a The Mile High Clubba. Az asztalunkra még várnunk kell, leülünk
hát a bárpulthoz.

– Cristalt, hölgyem? – nyújtok Ana felé egy pohár jégbe hűtött pezsgőt.
– Miért ne? Köszönöm, uram!
Ana az utolsó szót nyomatékkal ejti, és a szempilláit rebegteti hozzá.
Megmozdítja a lábát, hogy odanézzek. Felgyűrődött a ruhája, ezért kicsit több
combot villant a kelleténél.
– Ön flörtöl velem, Miss Steele?

– Igen, Mr Grey. Most szóljon hozzá!
Ó, Ana. Imádom, amikor kesztyűt dob az arcomba, hogy párbajra hívjon.
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálok valamit – dörmögöm. Carmine, a főúr,
odainteget. – Gyere, kész az asztalunk.
Hátralépve kinyújtom a kezemet, és könnyed eleganciával lesegítem Anát a
bárszékről. Hú, de jó a segge ebben a ruhában!
Hohó. Pajzán ötletem támadt.
Mielőtt Ana leülne az asztalhoz, megfogom a könyökét, és a fülébe súgom: –
Menj, és vedd le a bugyidat! Menj!
Ana levegő után kap. Eszembe jut, amikor szintén bugyi nélkül parádézott,
nekem pedig csorgott a nyálam. Talán most is ez lesz. Ígéretes pillantással a
kezembe adja a pezsgőspoharát, majd ringó csípővel elindul a női mosdó felé.
Míg várakozom, átfutom az étlapot. A Heathman szeparéjában elköltött
vacsora jár közben a fejemben. Odaintem a pincért, és mindkettőnknek rendelek;
remélem, Ana nem fogja emiatt rám borítani az asztalt.
– Mivel szolgálhatok, Mr. Grey?
– Előételnek egy tucat osztrigát. Aztán két adag tengeri sügért hollandi
mártással, sautée burgonyával és spárgával.
– Máris, uram. A borlapról parancsol valamit?
– Egyelőre nem. Pezsgőzni fogunk.
A pincér elcsámpázik. Ana titokzatos mosollyal visszaül az asztalhoz.
Ó, Ana… Játékra invitál… de nem nyúlok hozzá egy ujjal sem. Még nem.
Az őrületbe fogom kergetni.
Felállok, és a hozzám legközelebbi székre mutatok. – Ülj mellém!
Ana átül, én pedig tisztes távolban ismét helyet foglalok. – Rendeltem már
neked, remélem, nem bánod.
Kínosan ügyelve rá, hogy egy ujjal se érjek hozzá, átnyújtom a
pezsgőspoharát.
Ana matat mellettem, de végül csak belekortyol a Cristalba.
A pincér visszatér egy tálca jégkockára terített osztrigával. – Azt hiszem,

ízlett neked az osztriga, amikor legutóbb kóstoltad.
– Az egyetlen alkalommal, amikor kóstoltam.
Levegő után kap. Nem bír magával.
– Ó, Miss Steele, ön sohasem tanul? – csipkelődöm, és elveszek a tálból egy

osztrigát. Felemelem a kezem a térdemről. Ana hátradől, mert simogatásra
számít, de csak a citromért nyúlok.

– Mit tanulok meg? – suttogja, miközben ráfacsarok pár csepp citromlevet az
osztrigámra.

– Egyél! – tolom az orra elé a kagylót. Ana kitátja a száját; a kagylóhéjat az
alsó ajkára helyezem.

– Lassan döntsd hátra a fejed!
A tekintete tüzes, de engedelmeskedik. Belefolyatom az osztrigát a szájába.
Ana élvezettel behunyja a szemét.
– Még egyet? – kérdem.
Bólint. Ezúttal ráteszek egy kis mignonette mártást is, de továbbra is nagyon
vigyázok, hogy ne érjek hozzá.
– Jó?
Bólint.
Bekapom a következő osztrigát, és vele is megetetek még egyet.
– Hmm… – élvezkedik. A farkamig hatol ez a kéjes nyögés.
– Még mindig szereted az osztrigát? – tudakolom, miután az utolsót is
lenyelte.
Megint csak bólint.
– Helyes.
Kezem a combomon pihen. Kinyújtóztatom az ujjaimat. Ana egyre kevésbé
fér a bőrébe, s ez, mi tagadás, szórakoztat. De csak azért se nyúlok hozzá. A
pincér teletölti a poharunkat, és elviszi az üres tányérokat. Ana a szorosan
összepréselt combját dörzsölgeti a tenyerével. És mintha frusztráltan felsóhajtott
volna…
Ó, bébi! Sokért nem adnád, ha megérintenélek, mi?

A pincér kihozza a főfogást, és nagy műgonddal tálalja.
Ana meglehetős gyanakvással figyeli a műveletet.
– A kedvence, Mr. Grey?
– Határozottan, Miss Steele. Bár azt hiszem, a Heathmanben tőkehal volt.
– Ha jól emlékszem, a tárgyalóban voltunk, és a szerződésről beszélgettünk.
– Boldog idők. Remélem, hogy ez alkalommal meg is duglak. – A késemért
nyúlok. Ana nem tud mit kezdeni a kezével, ezért a szalvétát piszkálgatja. Eszem
egy falatot a sügérből.
– Ne számíts rá – mondja halkan, és az ajkát biggyeszti.
Ohó, nehéz prédát játszik, Miss Steele?
– Ha már a szerződésekről beszélünk – folytatja –, a titkos szerződés…
– Tépd el.
– Tessék? Tényleg?
– Igen.
– Biztos vagy benne, hogy nem fogok kapásból a Seattle Timeshoz rohanni a
leleplezéssel?
Felkacagok, mert tudom, mennyire nem az ő stílusa az ilyesmi.
– Nem. Bízom benned. A legjobbat feltételezem rólad.
– Dettó – mondja.
– Örülök, hogy ilyen ruhát vettél fel.
– Akkor miért nem érintesz meg?
– Hiányzik az érintésem? – évődöm.
– Igen – kiált fel szenvedélyesen.
– Egyél!
– Nem fogsz hozzám érni, ugye?
– Nem.
Mosoly bujkál a szám szögletében.
Ana felháborodottnak tűnik.
– Képzeld csak el, hogyan fogod érezni magad, amikor majd hazaérünk –
teszem hozzá. – Alig várom, hogy hazavigyelek.

– A te hibád lesz, ha felgyulladok itt, a hetvenhatodik emeleten! –
mérgelődik.

– Ó, Anastasia. Majd kitaláljuk, hogyan oltsuk el a tüzet.
Durcásan eszik egy falatot. A tengeri sügér isteni, és éhes is vagyok. Ana
addig-addig fészkelődik a székén, hogy felcsúszik a ruhája, és én néhány
centivel többet látok a combjából. Még egy falatot megeszik, azután leteszi a
kését, és kacéran végighúzza a kezét a lábán.
Jó játék, mondhatom. – Tudom, mit művelsz – szólok rá.
– Tudom, hogy tudja, Mr. Grey. Éppen ez a lényeg.
Egy spárgaszárat az ujjai közé vesz, majd sanda oldalpillantással a hollandi
mártásba dugja a végét, és lassan forgatja.
– Nem fordíthatja meg a játékot, Miss Steele. – Elveszem tőle a spárgát. –
Nyisd ki a szád!
Kinyitja a száját, és végignyalja az alsó ajkát.
Csábos, Miss Steele. Nagyon csábos.
– Szélesebbre – parancsolom. Ana az ajkába harap, de engedelmeskedik. A
szájába veszi a spárga végét, és szopni kezdi.
Basszus.
Mintha csak a farkam lenne.
Halkan nyögdécselve beleharap, és felém nyúl.
A másik kezemmel elhárítom a közeledését. – Azt már nem, Miss Steele –
húzom el a számat az ujjai elől. – Ne nyúlkálj – feddem meg, és a térdére teszem
a kezemet.
– Nem játszol tisztességesen.
– Tudom.
Megemelem a pezsgőmet. – Gratulálok az előléptetéséhez, Miss Steele! –
Koccintunk.
– Igen, ez elég váratlan volt – mondja szeppenten.
Vajon kételkedik a képességeiben? Remélem, hogy nem.
– Egyél! – váltok témát. – Nem viszlek haza addig, amíg meg nem eszed, ami

eléd kerül, azután kezdhetünk csak igazán ünnepelni.
– Nem vagyok éhes. Ételre nem.
Ana. Ana. Milyen könnyű elterelni a figyelmedet!
– Egyél, vagy a térdemre fektetlek, itt és most, hadd szórakozzon a többi

vendég.
Fészkelődni kezd a székén. Szerintem szívesen venné a dolgot, bár

összepréselt ajka mást sugall. Belemártok egy spárgaszárat a hollandi mártásba,
és a szája elé tolom. – Egyél! – kapacitálom.

Ana a szájához emeli a villát, de nem veszi le rólam a szemét.
– Igazán nem eszel eleget. Fogytál, amióta megismertelek.
– Csak haza akarok menni szeretkezni.
Elvigyorodom.
– Én is, és fogunk is. Egyél!
Ana lesújtottan sóhajt egyet, és nekilát az ételnek. Követem a példáját.
– Hallatott magáról az a barátod? – kérdem.
– Melyik?
– Amelyik a lakásodban szállt meg.
– Ja, hogy Ethan. Amióta Miát elhívta ebédelni, nem.
– Most épp az apjával dolgozom együtt valamin.
– Ne mondd!
– De. Kavanagh jó szakember.
– Hozzám mindig jó volt – jegyzi meg Ana. Talán át kéne gondolnom
Kavanagh teljes kivásárlását a cégéből.
Ana befejezi az étkezést. A kést és a villát egymással párhuzamosan a
tányérjára helyezi.
– Jó lány vagy.
– Most mi lesz? – kérdi sóváran.
– Most? Elmegyünk. Úgy vélem, támaszt bizonyos elvárásokat, Miss Steele.
Melyeket én a legjobb tudásom szerint szándékozom teljesíteni.
– Leg… jobb… tudásod… szerint? – habog.

Vigyorogva felállok az asztaltól.
– Nem kell fizetnünk?
– Én itt tag vagyok. Kiszámlázzák. Gyere, Anastasia, csak utánad!
Félreállok, majd Ana is. Mielőtt elindulna, rásimogatja a ruháját a combjára.
– Alig várom, hogy hazaérjünk hozzád.
Kifelé menet még váltok néhány szót a főpincérrel.
– Köszönöm, Carmine. Kitűnő volt, mint mindig.
– Egészségükre, Mr. Grey.
– Iderendelné a kocsimat az étterem elé?
– Természetesen. Jó éjszakát!
A liftbe lépve könyéken ragadom Anát, és beállítom a sarokba. Mögé állok.
Még más párok is beszállingóznak.
A francba.
Linc, Elena exe is beszáll a liftbe a szarbarna ingében.
Mekkora egy seggfej ez is.
– Grey – köszön rám. Odabiccentek, és megkönnyebbülök, amikor elfordul.
Az, hogy mindössze néhány lépésre áll tőlem, még merészebbé teszi a
haditervet, amit kifundáltam.
Az ajtó bezárul, én pedig letérdelek, úgy téve, mintha a cipőfűzőmet kötném,
de Ana bokája köré zárom a markomat; majd ahogy felállok, végigsimítom a
vádliját, a combját, majd a fenekét… A pucér fenekét.
Megfeszül, mire átkarolom a derekát, de ujjaim lesiklanak a fenekére, a
szeméremtájékára. A lift újabb emeleten áll meg, hátrébb lépünk, hogy még több
beszállónak adjunk helyet. De engem nem érdekel, ki száll még be. Lassanként
Ana csiklóját simogatom, egyszer, kétszer, háromszor körözök ujjaimmal, majd
visszavonulok. Hallom, ahogy levegő után kap. – Ön mindig készen áll, Mrs.
Steele – suttogom, amint ügyeskedve belécsusszantom a középső ujjamat. Ana
ismét levegő után kap. – Maradj veszteg, és csönd! – figyelmeztetem halkan,
hogy csak ő hallja. Ki-be járatom az ujjamat, egyúttal az izgatottságom is egyre
növekszik. Ana megmarkolja a felkaromat, mely a derekát öleli, és megszorítja.

Kapaszkodik, igyekszik, hogy csendben maradjon az emberek között, míg én az
ujjaimmal kínzom.

A felvonó ringása, ahogy meg-megáll felvenni még több utast, csak rátesz a
ritmusra. Ana nekem dől, fenekével belefekszik a tenyerembe. Többet akar,
gyorsabban.

Ó, az én mohó, mohó Anám! – Pszt – lehelem a hajába. Ana hátrahajtja a
fejét, a mellkasomnak támasztja, felfedve karcsú nyakát. Meg akarom csókolni,
de az elárulná, mit művelünk. Erősebben szorítom.

A fenébe is, eldurranok. A farmerom túlontúl szűk. Akarom őt, de ez nem a
megfelelő hely erre… Ujjai belém markolnak.

– Ne menj el, azt később akarom – suttogom a fülébe, s másik kezemet a
hasára teszem, hogy ellentartsak; tudom, hogy ezzel csak fokozom a gyönyörét.
Ana feje félrebiccenve ring a vállamon.

A felvonó megáll.
Hangos csengőszóval nyílik az ajtó.
Lassan visszavonulok, ahogy az emberek kiszállnak, és feje hátuljára csókot
nyomok.
Ügyes vagy, Ana.
Nem árultál el minket.
Még egy pillanatra magamhoz húzom.
Linc fordul felénk, és biccent; majd egy nővel, aki, gondolom, a jelenlegi
felesége, távozik. Amikor már biztos vagyok afelől, hogy Ana képes a saját
lábán állni, elengedem. Felnéz rám, szeme kéjvágytól sötét és ködös.
– Kész? – kérdem, majd számba veszem az ujjaimat, hogy lenyaljam. – Isteni,
Miss Steele – vigyorgok rá gonoszul.
– El sem hiszem, hogy ezt tetted – leheli zihálva.
– Meglepődne, mi mindenre vagyok képes, Miss Steele. – Odanyúlok, hogy
megigazítsam a haját, egy kósza tincset a füle mögé tűrök. – Haza akarlak vinni,
de lehet, hogy csak a kocsiig jutunk. – Rámosolygok, és sebtében ellenőrzöm,
hogy a zakóm eleje takarja-e az ágyékomat; aztán megfogom a kezét, és

kivezetem a liftből. – Gyere! – intek a fejemmel.
– Miss Steele!
– Még sosem szexeltem kocsiban – jegyzi meg. A cipősarka visszhangot

verve kopog a márványpadlón. Megállok, és az ujjammal felemelem a fejét,
hogy a szemembe nézzen.

– Nagyon örülök, hogy ezt hallom. Mondhatom, nagyon csodálkoznék, na
meg dühös is lennék, ha már próbálta volna.

– Nem úgy értettem – morogja.
– Hát hogy értetted?
– Christian, ez csak egy szófordulat…
– A híres szófordulat, amely úgy hangzik, hogy még sosem szexeltem
kocsiban? Zamatos, tényleg – cukkolom, mert olyan könnyű hergelni!
– Christian, nem figyelsz arra, amit mondok. Az ég áldjon meg, most izé…
csináltad velem… azt… egy zsúfolt liftben, össze vagyok zavarodva.
– Mit csináltam én veled?
Összepréseli az ajkát. – Felizgattál, nem kicsit. Most vigyél haza, és dugj
meg!
Nevetek, meghökkenve. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nyers is tud
lenni. – Ön született romantikus, Miss Steele! – Kézenfogva lépdelünk a
parkolófiú felé, aki már előhozta a Saabot, és járatja a motort, készen az
indulásra. Nagy borravalót nyomok a kezébe, majd kinyitom Anának az
anyósülés ajtaját.
– Szóval a kocsiban akarsz szexelni? – kérdem, ráadva a gyújtást.
– Őszintén szólva jobban örültem volna a folyosónak.
– Elhiheted, hogy én is, Ana. De nem szeretem, ha ilyen későn tartóztatnak le,
a mosdóban pedig nem volt kedvem megdugni. Ma nem.
– Úgy érted, megvolt az esélye?
– Meg hát.
– Menjünk vissza!
Odafordulok hozzá, s a lehető legőszintébb tekintettel találom magamat

szemközt. Ana olyan váratlanul tud reagálni néha… Elnevetem magam, és
mindketten nevetünk, felszabadultan a sok szexuális feszültség után. Kezemet a
térdére teszem, és megsimogatom a combját, mire Ana abbahagyja a nevetést, és
nagy, elkerekedett szemmel pillant rám.

Elmerülnék a tekintetében, és sose jönnék vissza, ha tehetném… Olyan
gyönyörű!

– Türelem, Anastasia – intem, és felhajtok az Ötödik sugárútra.
Ana némán, de nyugtalanul ül; néha-néha rámvillantja azt a „most gyere ide”-
pillantását.
Ismerem ezt a nézést…
Igen, Ana. Én is akarlak.
Mindenhogy akarlak… Kérlek, mondj igent.
A Saab begördül az escalai mélygarázs egyik üres helyére. Leállítom a
motort, és Ana kívánságára gondolok, miszerint autóban akar szexelni. Be kell
vallanom, ilyet még én sem csináltam. Ana a száját rágja várakozón… kéjesen.
Ágyékrobbantóan kéjesen.
Finoman az ajkához nyúlok, és kihúzom foga közül a puha húst. Imádom,
hogy ő is annyira vágyik rám, mint én őrá. – A kocsiban ott és akkor dugunk,
ahol és amikor majd én szeretnék – búgom. – Most a lakás minden egyes sík
felületén akarlak a magamévá tenni.
– Igen – leheli Ana, holott egyáltalán nem kérdés volt az iménti mondat.
Előrehajolok, ő csücsörít, csókot kínál. Arca enyhe pírban játszik.
Körbepillantok a kocsiban.
Megtehetnénk éppen…
De nem.
Kinyitja a szemét, türelmetlenül.
– Ha most megcsókollak, nem érünk fel a lakosztályba. Gyere. – Ellenállva a
kísértésnek, hogy rávessem magam, kimászom a kocsiból, és várjuk a liftet.
Ana kezét fogom, a hüvelykujjammal az ujjait simogatom abban a ritmusban,
melyet remélhetőleg a farkammal fogok pumpálni pár percen belül.

– Hova lett az azonnali kielégítés krédója? – kérdi ő.
– Az nem minden esetben helyénvaló, Anastasia.
– Mióta?
– Ma este óta.
– Akkor miért kínzol?
– Szemet szemért, Miss Steele.
– Én hogyan kínozlak?
– Szerintem tudod.
Figyelem, ahogy a felismerés kiül az arcára.
Igen, bébi.
Szeretlek. És azt akarom, hogy a feleségem légy.
De te nem mondasz nekem erre semmit.
– Én is odavagyok a késleltetett kielégülésért – suttogja félénk mosollyal.
Így kínoz engem!
A karomba zárom; ujjaimmal a tarkóját markolom, hogy magam felé
fordíthassam a fejét. – Mit tegyek, hogy igent mondj? – könyörgök.
– Adj egy kis időt… kérlek – nyögi. Felmordulok, ajkam az övén landol,
nyelvem az övét keresi. A liftajtó kinyílik, egymás ölelésébe csimpaszkodva
bebotladozunk. Ana felragyog. Keze egy pillanatra sem hagyja el a bőrömet.
Mindenhol simogatt, az arcomat, a hajamat, a fenekemet; és olyan hévvel
csókol, hogy a tüze felemészt.
A csípőmmel és erekcióm lándzsájával a fülke falának szegezem, és élvezem
a csók vadságát.
– A tiéd vagyok – súgom a szájába. – A sorsom a kezedben van, Ana.
A zakómat rángatja, s abban a pillanatban megáll a lift a lakásom előterében.
Észreveszem, hogy a díszasztalkáról hiányzik a szokásos virág.
Kibaszottul tökéletes.
Előtéri asztal, első terep!
Anát a falnak nyomom, s ő befejezve az előző tervét, végre lerángatja rólam a
zakót, mely a padlón landol. Kezem a combjára szalad, egyre feljebb, miközben

bearaszolunk a lakásba, és csókolózunk. Kezem egyre feljebb kúszik.
– Első felület – dörmögöm, és felkapom. – Kulcsold körém a lábadat.
Engedelmeskedik, és lefektetem a hall asztalára. A farzsebemből előveszek

egy óvszert, és Anának adom, aki lehúzza a sliccemet, majd türelmetlenül
kibontja a kis fóliatasakot.

A lelkesedése izgató.
– Tudod, mennyire beindítasz?
– Mi? Nem… én… – lihegi.
– Igen, beindítasz. Mindig. – Kiveszem a kezéből a tasakot, és felhúzom a
gumit, de közben le sem veszem róla a szememet. Haja leomlik az asztal
peremén, ő pedig felnéz rám, engem akar.
A lába közé állok, és megemelem fenekét, lábát szélesebb terpeszbe tárva. –
Tartsd nyitva a szemed. Látni akarlak – és lassan beléhatolok.
Minden lelkierőmre szükségem van, hogy nyitva tartsam a szememet, hogy
nézhessem… Fenséges látvány.
Minden kibaszott négyzetcentimétere.
Ana behunyja a szemét, mire erélyesen belédöfök. – Nyisd ki! – rivallok rá,
és megszorítom a karját.
Ő felkiált, és kinyitja a szemét: vad, kék és gyönyörű. Kihúzódom belőle,
majd újra visszamerülök. Ő csak néz.
Csüng rajtam a tekintete.
Istenem, szeretem.
Még gyorsabban mozgok. Még gyorsabban szeretem. Ahogy csak tudom.
Ana szája elnyílik, lába megfeszül a derekam körül.
Ez gyors lesz.
És abban a pillanatban elélvez, és magával ránt.
A nevemet kiáltja a csúcson.
– Igen, Ana! – kiáltom, és élvezek, és élvezek, és élvezek.
Ráomlok, elengedem a kezét, fejemet a mellén nyugtatom. Behunyom a
szememet. Ana a fejemet ringatja, a hajamat cirógatja, míg a légzésem vissza

nem nyeri szokásos ritmusát. Felpillantok rá. – Még nem végeztem veled –
suttogom, és kihúzom magam belőle.

Sietve felrántom a sliccemet, és leemelem Anát az asztalról.
Az előtérben állunk, kapaszkodunk egymásba, mint a falon függő „Szent szűz
és a kisded”-képek figurái.
Azt hiszem, tetszik nekik a barátnőm.
– Ágyba – suttogom.
– Igen – pihegi Ana, és felviszem, majd lefektetem, és gyengéden újra
szeretkezünk.

ANA RAJTAM LOVAGOLVA elélvez, alig tudom megtartani.
Basszus, ez nagyon erotikus.

Meztelen, a melle föl-le ugrál… én is elmegyek, beleélvezek, hátravetett
fejjel, a csípőjét keményen markolva. Ana zihálva a mellemre borul.

Amikor lélegzethez jutok, megsimogatom verejtéktől nedves hátát.
– Elégedett, Miss Steele?
Igenlő motyogás a válasz. Azután rám néz. Kicsit kába. Lehajol.
Basszus. Meg akarja csókolni a mellkasomat.
Mély lélegzetet veszek, míg Ana gyöngéd, forró csókot lehel rám.
Semmi baj. A sötétség néma. Vagy már nem is létezik… nem is tudom.
Ellazulok.
– Mindenkinek ilyen a szex? Meglep, miért járnak el hazulról az emberek –
szólal meg Ana elomló mosollyal.
Büszkeséget érzek. – Mások nevében nem nyilatkozhatok, de veled átkozottul
különleges, Anastasia. – Az ajkamat az ajkához érintem.
– Azért, mert ön is átkozottul különleges, Mr. Grey.
Megsimogatja az arcomat.
– Késő van. Aludj!
Kanálpózban elhelyezkedem mellette, hátulról átölelve, és magamra húzom a

takarót.
– Nem szereted a bókokat – mondja álmatagon. Már nagyon fáradt.
Nem. Nem vagyok hozzászokva a bókokhoz.
– Aludj, Anastasia.
– Imádtam a házat – mormogja.
Ezek szerint lehet, hogy igent mond. Belevigyorgok a hajába, és

hozzádörgölöm az orromat.
– Szeretlek. Aludj!
Behunyom a szememet. Az illata átjárja minden porcikámat.
Ház. Feleség. Mi kellhet még? Kérlek, mondj igent, Ana!

2011. JÚNIUS 17., PÉNTEK


Ana nyöszörgése ver fel. Álmában beszél.

– Túl közel repülsz! – motyogja. A roló lamellái között besütő hajnalpír
csíkokban megvilágítja Ana haját. – Ikarosz! – kiáltja.

Felkönyökölök, hogy lássam, csakugyan alszik-e. Már egy ideje nem
hallottam beszélni álmában. Felém fordul.

– A legjobbat feltételezem rólad – mondja, és kisimul az arca.
A legjobbat feltételezi?
Ezt most nekem mondta vajon?
Tegnap ez már elhangzott. Akkor úgy éreztem, ez több mint amit
megérdemlek.
Sokkal több, mint amit megérdemelsz, Grey.
Szolid csókot lehelek a homlokára, azután kinyomom az ébresztőt, mielőtt
megszólalna, és kikászálódom az ágyból. Kora reggeli értekezlet lesz Kavanagh
száloptikás technológiájának megvásárlásáról.
A zuhany alatt eltervezem a napomat. Első Kavanagh, aztán Portlanden
keresztül a WSU-ra repülök Rosszal. Este közös iszogatás Anával és a
fotográfus barátjával.
A házra is ajánlatot teszek még ma. Ana azt mondta, odáig van érte.
Vigyorogva leöblítem a sampont a hajamról.
Adj neki időt, Grey.

A GARDRÓBBAN BELEBÚJOK a nadrágomba, és a székre terített zakómra pillantok.
A zsebéből előhalászom Ana ajándékát. Megzörgetem. Fúrja az oldalamat a

kíváncsiság – vajon mi lehet benne?
A belső zsebembe csúsztatom, hogy a lehető legközelebb legyen a szívemhez.
Vénségedre milyen szentimentális lettél, Grey.

ANA MÉG ÖSSZEGÖMBÖLYÖDVE alszik, amikor indulás előtt benézek hozzá.
– Mennem kell, bébi – csókolom meg a nyakát. Ana kinyitja a szemét. Kábán

rám mosolyog, azután feleszmél.
– Hány óra?
– Ne pánikolj! Kora reggeli értekezletem van.
– Jó az illatod – suttogja. Nyújtózkodik, és a nyakamba kapaszkodva foglyul

ejt. Ujjai a hajamat cirógatják. – Ne menj – kérlel.
– Miss Steele, ön arra törekszik, hogy távol tartson egy férfit a tisztes napi

munkatevékenységtől?
Álmosan bólint, a szeme majd leragad. Vágy gerjed a testemben. Baromi

szexi ez a lány! A mosolya lefegyverző, és minden önuralmamra szükségem van,
hogy ne vetkőzzek le és bújjak vissza mellé.

– Bármilyen csábító vagy, mennem kell.
Megcsókolom, és felállok. – Csá, bébi.
Gyorsan kimenekülök, mielőtt meggondolnám magam, és lemondanám az
értekezletet.
A garázsban Taylor gondterhelten lép hozzám.
– Mr. Grey, van egy kis gond…
– Mi lenne az?
– Az exnejem az előbb felhívott. A kislányomnak lehet, hogy
vakbélgyulladása van.
– Kórházba került?
– Már úton van.
– Akkor menjen.
– Köszönöm. Előbb elviszem a munkahelyére.

– Igazán nagyon kedves.

TAYLOR A GONDOLATAIBA MÉLYEDVE parkolja le a kocsit a Grey House előtt.
– Majd tudassa, hogy van a lánya.
– Holnap reggelig nem valószínű, hogy munkába állok.
– Semmi baj. Menjen. Jobbulást kívánok Sophie-nak.
– Köszönöm, uram!
Hosszan bámulok utána. Ritka nála, hogy ilyen indiszponált… de most a

családjáról van szó. Az első a család. Így van jól.
Andrea már a lift előtt vár.
– Jó reggelt, Mr. Grey. Taylor felhívott. Szerzek önöknek sofőrt Seattle-be és

Portlandbe.
– Köszönöm. Mindenki itt van már?
– Igen. A tárgyalóban várják.
– Remek. Köszönöm, Andrea.

AZ ÉRTEKEZLETEN MINDEN jól alakul, Kavanagh láthatólag feltöltődött a
vakáción. Ott, Barbadoson találkozott először az öcsémmel. Elmondása alapján
jól kijönnek egymással. Tekintve, hogy Elliot Kavanagh lányát dugja, ez
mindenképp jó dolog. Kavanagh és az emberei a megbeszélés előrehaladtával
egyre elégedettebbek. Most már csak az alkudozás van hátra. Az Ros dolga, Fred
ügyosztályának számításait kell alapul vennie.

Andrea szokásához híven harapnivalót is készített az asztalra. Elragadok egy
croissant-t, és Rosszal visszaballagok az irodámba.

– Mikor szeretnél indulni? – kérdi Ros.
– A sofőr tízre jön értünk.
– Az előtérben találkozunk – így Ros. – Izgatott vagyok. Még sose utaztam
helikopterrel.
Elvigyorodik; a mosolya ragadós.

– Tegnap megnéztünk egy házat, szeretném megvenni. Elintéznéd a
részleteket?

– Jogi képviselődként ez a dolgom.
– Köszönöm, meghálálom.
– Szavadon foglak – nevet. – Akkor odalent tízkor!
Magamra maradok az irodámban. Vidáman megállok középen. Ma veszek
egy házat. A Kavanagh-féle szerződés nagy hasznot fog hajtani a cégnek.
Ráadásul tegnap egy csodás estét töltöttem a barátnőmmel. Mindjárt küldök is
neki egy e-mailt.


Feladó: Christian Grey
Tárgy: Felületek
Dátum: 2011. június 17. 08:59
Címzett: Anastasia Steele

Úgy számolom, hogy legalább harminc felület van, amit ki lehetne próbálni.
Alig várom, hogy egyesével kipróbáljuk mindet.
Aztán ott vannak a padlók, a falak – és ne feledjük az erkélyt sem.



És ott az irodám…



Hiányzol. x



Christian Grey
Nagy libidójú elnök-vezérigazgató
Grey Enterprises Holding Inc.

Körbenézek az irodán. Bizony, ráférne egy új kanapé, egy új íróasztal… Andrea
kopogtat, és behozza a kávémat. Összeszedem mellékvágányra tévedt
gondolataimat, és kihúzom magam.

Andrea leteszi a csészét az íróasztalomra. – Hoztam még egy kis kávét.
– Köszönöm. Bekapcsolná az ingatlanügynököt, aki azt a házat árulja? Tudja,

amit tegnap a neten találtam.
– Természetesen, uram.
Olga Kellyvel alig néhány szót váltok. Megegyezünk egy árban, amit a

tulajdonosoknak majd felkínál, azután megadom neki Ros elérhetőségét, hogy ha
elfogadják az ajánlatot, minden simán menjen.

Ellenőrzöm az e-mailes postafiókomat. Nagy örömömre Ana már válaszolt is.


Feladó: Anastasia Steele
Tárgy: Románc?
Dátum: 2011. június 17. 09:03
Címzett: Christian Grey


Mr. Grey,
A gondolkodása eléggé egysíkú.
Hiányoltam a reggelinél.
Bár Mrs. Jones rendkívül előzékeny volt.
A x

Előzékeny?


Feladó: Christian Grey
Tárgy: Izgatott
Dátum: 2011. június 17. 09:07
Címzett: Anastasia Steele

Milyen tekintetben volt Mrs. Jones előzékeny?
Miben sántikál, Miss Steele?



Christian Grey
Kíváncsi elnök-vezérigazgató
Grey Enterprises Holding, Inc.

Feladó: Anastasia Steele
Tárgy: Titok
Dátum: 2011. június 17. 09:10
Címzett: Christian Grey


Csak várj – meglepetés.
Dolgoznom kell… Hagyj békén.
Szeretlek.
A x




Feladó: Christian Grey
Tárgy: Frusztrált
Dátum: 2011. június 17. 09:12
Címzett: Anastasia Steele

Utálom, amikor titkolózol.



Christian Grey
Kíváncsi elnök-vezérigazgató
Grey Enterprises Holding, Inc.




Feladó: Anastasia Steele
Tárgy: Beavatlak
Dátum: 2011. június 17. 09:10
Címzett: Christian Grey


A születésnapodra lesz.
Egy másik meglepetés.
Ne légy olyan zsémbes!
A x

Egy másik meglepetés? Kitapogatom a zsebemben Ana ajándékát, hogy
megbizonyosodjam, ott van-e még.

Ez a lány elkényeztet.

ROSSZAL A BOEING REPTERE felé suhanunk. Megvillan a telefonom képernyője.
Elliot küldött SMS-t.

Seggfej! Este kocsma.
Kate és Ana a szervező.
Ki ne hagyd.

Hol vagy?
Atlantában aludtam.
Hiányoztam?

Nem.
Dehogynem.
Visszamegyek, és bedobunk egy sört.

Naná, hogy nem hiányoztál. De este azért megkapod a sörödet, tesó.
Már jó ideje nem ittam meg semmit az öcsémmel. Viszont ez azt is jelenti,

hogy nem leszek egyedül Anával. Mindegy, a fotós haverja eleve ott lesz.

Ha muszáj.
Utazz jól!
Csá, bratyó.

A helikopterút Portlandig eseménytelenül zajlik, bár Ros lelkesedése
megmosolyogtat olykor-olykor. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek az
édességboltban. Izeg-mozog, mindenre rámutat, és minden apróságot részletesen
kommentál. Nem is tudtam, hogy Rosnak létezik ilyen oldala is. Hová lett a
higgadt, összeszedett jogász, akit a személyében megismertem? Amúgy erről
eszembe jut, hogy Ana se volt különb, amikor először a Charlie Tango

fedélzetére lépett.
Amikor leszállunk, meghallgatom az ingatlanügynök hangüzenetét. Az eladó

elfogadta az ajánlatomat. Úgy látszik, gyorsan meg akarnak tőle szabadulni.
– Mi a helyzet? – érdeklődik Ros.
– Megvettem a házat.
– Gratulálok!

A VANCOUVERI WCU környezettudományi tanszékének vezetőjével és
helyettesével folytatott hosszadalmas megbeszélés után Gravett professzor és
doktoranduszai következnek. A professzor asszony elemében van.

– Sikerült izolálnunk egy új nitrogénkötő mikroba DNS-ét.
– Ez egész pontosan mit jelent? – kérdem.
– Egyszerűen fogalmazva, Mr. Grey, a nitrogén megkötése talajjavító hatású.
Tudvalevő, hogy a különböző talajok így képesek regenerálódni, például aszály
után. Most azt kutatjuk, hogyan lehet a szubszaharai térség talajában a mikrobák
DNS-ében lévő, nitrogénkötésért felelős géneket aktiválni. Dióhéjban:
elérhetjük, hogy megnövekedjen a talaj nitrogéntartalma. A kutatási
eredményeket néhány hónap múlva az amerikai talajkutatók szaklapjában fogjuk
publikálni. A cikk megjelenése garantáltan megduplázza majd a támogatóink
számát – bizonygatja a professzor asszony. – Tudnunk kell, hogy számíthatunk-e
a jótékonysági célokra fordítandó támogatására.
– Hát hogyne – tárom szét a kezem. – Úgy vélem, hogy az önök munkáját
széles körben ismertté kell tenni, hogy minél több szegény ország profitáljon
belőle.
– Mi is pontosan ezt a célt helyeztük előtérbe.
– Ezt örömmel hallom – felelem.
A tanszékvezető elégedetten bólint. – Ez a felfedezés tart most lázban
bennünket.
– Kétségkívül figyelemre méltó. Gratulálok önnek és a munkatársainak!

A professzor asszony arca felragyog. – Köszönettel tartozunk.
Zavartan Rosra pillantok, aki rögtön elérti, mit akarok. – Mennünk kell –
mondja a kutatócsoportnak. Csikorognak a székek, amikor felállunk.
A dékán kezet ráz velem. – Köszönjük a folyamatos támogatását, Mr. Grey.
Talán nem is tudja, mennyit jelent ez a környezettudományi tanszékünknek.
– További jó munkát kívánok.
Ezekkel a szavakkal búcsúzom, mert már tűkön ülök, hogy hazamenjek
Seattle-be. A fotós hamarosan leszállítja a portrékat, nekem addigra feltétlenül az
Escalába kell érnem. Eddig sikeresen elfojtottam magamban a féltékenységet,
mégis alig várom, hogy letegyem a helikoptert, aztán irány a kocsma. Viszont
Ros számára még tartogatok egy meglepetést.

A FELSZÁLLÁS SIMÁN MEGY. Gyönyörűen felhúzom a gépet, és a Charlie Tango
pompás madárként emelkedik a portlandi helikopterleszállóról a magasba.
Roson mindjárt úrrá is lesz a kislányos lelkesedés. A fejem csóválom; nem
hittem volna, hogy ilyen is tud lenni. Egyébként a felszállást én is mindig
imádtam. Amikor az irányítótoronnyal befejezem a beszélgetést, Ros torzított
konzervhangja szólal meg a fejhallgatóban. – Hogy halad a kis privát fúzió?

– Köszönöm, jól.
– Ezért veszed a házat?
– Igen. Úgy valahogy.
Ros bólint. Szótlanul átrepülünk Vancouver és a WSU fölött. Irány haza!
– Tudod, hogy Andrea férjhez ment? – kérdem. Amióta kiderült, piszkálja a
csőröm a dolog.
– Nem. Mikor?
– Múlt hétvégén.
– Nem is mondta! – kiált fel meglepetten Ros.
– Mint megtudtam, azért nem, mert megszegte a szerződésében azt a kitételt,
miszerint nem léphet bizalmas viszonyba munkatárssal. Nem is tudtam erről a

pontról.
– Pedig benne van a munkaszerződésben.
– Elég durva.
– Szóval az egyik alkalmazottunk vette el?
– Damon Parker.
– A tervezésiről?
– Igen. Tudnál neki zöldkártyát szerezni? Egyelőre H1-B vízummal dolgozik.
– Majd utánanézek. Bár nem biztos, hogy találok kiskaput.
– Előre is köszönöm. Amúgy van egy meglepetésem.
Pár fokkal északkeletnek fordítom a gépet. – Látod? – bökök úgy tíz perc

múlva egy apró pacára a horizonton. A St. Helens-vulkán az, csak még nem
kivehető.

Ros erre valósággal sikongatni kezd örömében. – Megváltoztattad az
útitervet?

– Csakis miattad.
Ahogy közelebb repülünk, a hegy lassan a környezete fölé tornyosul. Olyan,
mint amilyennek a gyerekek rajzolnak vulkánt – a tetején hó, felül cikcakkos,
alul pedig buja zöld – az már a Gifford Nemzeti Park.
– Hú! Sokkal nagyobb, mint hittem! – ámuldozik Ros.
Lenyűgöző látvány.
Lassan lejjebb merészkedem, és teszek egy kört a kráter kürtője mentén. A
kürtő már nem teljes kör alakú – az 1980-as kitörés során az északi fala leomlott.
Kísérteties, elhagyatott, nem e világi látványt nyújt felülről. A legutolsó kitörés
nyomai még jól látszódnak: a láva rászilárdult a hegyoldalra, és körben
elpusztította az erdőt.
– Ez lenyűgöző! Gwennel már régen tervezzük, hogy egyszer elhozzuk ide a
gyerekeket. Vajon kitör még? – spekulál Ros, és készít néhány fényképet a
telefonjával.
– Fogalmam sincs, de most, hogy láttad, induljunk haza!
– Jó ötlet, és köszönöm!

Ros hálásan fénylő szemmel mosolyog rám.
A South Fork Toutle folyó medre mentén nyugatnak indulok. Negyvenöt
percen belül a Boeing repterén leszünk, vagyis elég időm marad, hogy eljussak a
kocsmába, hogy Anával, Elliottal és a fotóssal megigyak valamit.
Egyszer csak a szemem sarkából azt látom, hogy kigyulladt a vészjelző.
Mi a franc?
Tűz van a motortérben, ezt jelzi a vészvillogó. A Charlie Tango zuhanni kezd.
Basszus. Ég az egyes motor. Mély lélegzetet veszek, de füstöt nem érzek.
Gyorsan teszek egy S kanyart, hogy lássam, csakugyan húzunk-e füstcsíkot
magunk után. Bizony, tiszta szürke körülöttünk az ég.
– Mi a baj? Gond van? – kérdi Ros.
– Semmi pánik. Ég az egyik motor.
– Micsoda?
Ros magához öleli a táskáját, és megkapaszkodik az ülésben. Leállítom az
egyes motort, és kioldom az oltóanyagot. El kell döntenem, hogy leszálljak,
vagy egy motorral menjek tovább. Végül is a Charlie Tango egy motorral is
elboldogul, elvileg…
Haza akarok jutni.
Sebesen körbekémlelek a tájon, hogy találjak egy tisztást, ahova leszállhatok,
ha nagyon muszáj. Egy kicsit alacsonyan repülünk, de a távolban megpillantok
egy tavat – azt hiszem, a Silver Lake az. A délkeleti partján nem nő fa.
Éppen leadnék egy vészjelzést a rádión, amikor kigyullad a kettes motor
vészvillogója is.
A kurva életbe!
Idegesen markolom a botkormányt.
Picsába! Koncentrálj, Grey!
A füst beszüremlik a fülkébe. Kinyitom az ablakot, és gyorsan megnézem a
műszereket. Úgy villog az egész panel, mint egy rohadt karácsonyi égősor. Még
az elektronika is csődöt mond itt nekem. Nincs más választásom,
kényszerleszállást kell végrehajtani. Fél másodpercem maradt eldönteni, hogy

járni hagyjam-e a motort, vagy leállítsam a francba az egészet.
Fohászkodom, hogy sikerüljön. A homlokomon gyöngyözni kezd az izzadság,

az ingujjamba törlöm.
– Kapaszkodj, Ros, ez rázós lesz!
Ros vinnyog, mint egy csapdába esett állat, de nem veszek róla tudomást.
Túl alacsonyan vagyunk. Túl alacsonyan!
De talán még van idő. Más most nem is kell. Csak idő. Mielőtt a helikopter

felrobban.
Lehúzom a botkormányt, és üresbe teszem a motort, hogy a légcsavar stabilan

tartsa a gépet. Igyekszem tartani a sebességet, hogy a rotor forgásban maradjon.
Ereszkedünk.

Ana. Ana? Látlak-e még valaha?
Picsába. Picsába. Picsába.
Közel érünk a tóhoz. Ott egy tisztás. Minden erőmet összeszedve szorítom a
botkormányt, hogy egyenesben tartsam a helikoptert.
Bassza meg.
Szemem előtt képek úsznak el: Ana nevet, az ajkát biggyeszti, tűnődik,
elképed. Mintha egy kaleidoszkópba bámulnék, vagy mintha egy fotóalbumot
lapozgatnék; Ana mindig gyönyörű. Az enyém.
Nem veszíthetem el.
Na most! Gyerünk, Grey.
Felhúzom a Charlie Tango orrát, a farkát pedig hátradöntöm, hogy
csökkentsem a hajtóerőt. A farokrotor elkaszál pár fakoronát. De valami csoda
folytán a Charlie Tango egyenesben marad akkor is, amikor felpörgetem a
motort a kényszerleszálláshoz. A farokrész a földnek ütődik, és az EC135
végigbukdácsol a tisztáson. Mire teljesen megállunk, a rotor még jó néhány
fenyőfát megborotvált. Kioldom a második tűzoltópatront is, és behúzom a
rotorféket. Lekapcsolom az elektronikát, azután hátrahajolva kioldom Ros
hevederét, és kinyitom neki az ajtót.
– Ugorj! Húzd le a fejed! – vakkantom, és lökök rajta egyet. Ros kiborul az

üléséből, le a földre. Megragadom a szén-dioxidos gázpalackot, és az egészet
rányomom a füstölő motorokra. A lángokat sikerül hamar elfojtanom.
Hátralépek.

Ros sokkos állapotban odatámolyog hozzám. Feltápászkodom, és lesújtottan
nézem, hogy a Charlie Tango, az én büszkeségem, milyen állapotba került. Ros
tőle szokatlan érzelmességgel átkarol. Megdermedek. Csak akkor veszem észre,
hogy sírdogál.

– Nono. Ugyan… Leértünk. Biztonságban vagyunk. Sajnálom. Sajnálom.
Egy darabig ölelem a sokktól megnémult Rost, hogy megnyugodjon.
– Megcsináltad – buggyan ki végül belőle. – Sikerült. Basszus, Christian,
lehoztad a gépet!
– Igen.
Magam is alig hiszem el, hogy épségben megúsztuk. A belső zsebemből
előhúzok egy zsebkendőt Rosnak.
– Mi a fene történt? – kérdezi Ros a könnyeit törölgetve.
– Nem tudom.
Tanácstalan vagyok. Mi a fasz történt? Mindkét motor? De most nincs idő
töprengésre. A helikopter bármikor felrobbanhat.
– Menjünk innen. Lekapcsoltam mindent, de a tankban még annyi az
üzemanyag, hogy ha berobban, az nagyobbat fog szólni, mint a Mount St.
Helens.
– De a cuccaim…
– Hagyd a fenébe.
Egy aprócska tisztáson vagyunk. A fejem fölé pillantva megállapítom, hogy
néhány fenyőt bizony letaroltam. Fenyőgyantaillat keveredik az üzemanyag és a
füst szagával. Fedezékbe húzódunk a fák mögé, biztos távolságban a Charlie
Tangótól. Nem győzöm vakarni a fejem.
Hogy hibásodhatott meg egyszerre mindkét motor?
Nagyon ritka dolog, hogy mindkettő kigyulladjon. De mivel a motortüzet
eloltottam, és többé-kevésbé épségben hoztam le a gépet, kideríthető lesz a hiba

oka.
Ez a vizsgálat azonban a légügyisekre vár. Nekünk azt kell eldöntenünk, hogy

mihez kezdjünk idekint a vadonban.
A zakóm ujjával megtörlöm a homlokomat. Akkor tudatosul bennem, hogy

izzadok, mint a disznó.
– Legalább az retikülöm és a mobilom itt van – motyogja Ros. – Basszus.

Nincs térerő.
Ros a telefonját a magasba tartva próbálja befogni valamelyik tornyot.
– Vajon megment minket valaki?
– Nem volt időm vészjelzést leadni.
– Akkor ezzel befürödtünk.
Ros elszontyolodik.
Előhúzom a zsebemből a telefonomat. Közben nagy örömmel konstatálom,

hogy Ana ajándéka még mindig ott zörög a szívem fölött. De ez most nem olyan
fontos. Előbb jussak vissza hozzá.

– Ha nem jelentkezem be, tudni fogják, hogy eltűntünk. A légügyisek ismerik
a repülési útvonalamat.

Az én telefonomon sincs térerő, de próba szerencse alapon behozom a GPS-t,
hátha az működik. Beállítom a koordinátáinkat.

– Menjünk inkább, vagy maradjunk?
Ros idegesen körbetekinget a vad vidéken. – Városi lány vagyok, Christian.
Itt mindenféle vérengző állat leselkedik ránk. Menjünk.
– Most a tó déli oldalán vagyunk, pár órányi járásra a műúttól. Ott talán
felvesz bennünket valaki.
Ros nekiindul a tűsarkúban, de csakhamar mezítláb folytatja az utat. Nagyon
lassan haladunk. Szerencsére a talaj puha, de az ösvény sajnos nem annyira.
– Ebben az irányban van egy látogatóközpont. Onnan hívhatunk segítséget.
– Az már biztosan bezárt. Öt után nem lesz ott senki – mondja Ros remegő
hangon. Mindketten verejtékezünk, és meg is szomjaztunk. Ros nem bírja már
sokáig. Kezdem bánni, hogy nem maradtunk a Charlie Tango közelében. Igaz,

ott bajosan találnának ránk az erdei mentők.
Az órámra nézek. Délután 5:25 van.
– Itt maradjunk, és várjunk? – kérdem Rost.
– Szó sem lehet róla.
Odanyújtja a cipőjét. – Letörnéd a sarkát?
– Biztos vagy benne? A Manolo nem éppen olcsó darab.
– Biztos, csak csináld.
– Jó.
Érzem, hogy ez most a férfiasság próbája lesz. Minden erőmet beleadva

letöröm a sarkakat, egyiket a másik után. – Tessék. Otthon majd veszek neked
egy másikat.

– Szavadon foglak ám!
Felveszi a sarkától megfosztott cipőt, és továbbmegyünk.
– Mennyi pénzed van? – kérdem.
– Nagyjából kétszáz dollárom.
– Nálam négyszáz van. Annyiért majdcsak elvisz valaki.

GYAKRAN MEGÁLLUNK, hogy Ros pihentethesse a lábát. Egyik alkalommal
felajánlom, hogy a hátamra veszem, de nem hagyja. Némán dacol a
nehézségekkel. Azt nem tudom, meddig fogja bírni.

Éppen lepihenünk, amikor egy teherautó dübörgése üti meg a fülemet.
Felkapjuk a fejünket. Úgy is van, pár méterre tőlünk egy nyerges vontató fékez
le csikorogva. A motor tovább jár, aztán egyszer csak a sofőr kövér gázt ad, hogy
jelezze, beszállhatunk.

– Úgy néz ki, ez felvesz minket – vigyorgok Rosra, ezzel igyekezve tartani
benne a lelket. Ő is elmosolyodik, habár elég vérszegényen. Talpra segítem, és a
teherkocsihoz támogatom. A sofőr, egy szakállas fiatalember Seahawks-
sapkában, belülről kinyitja neki az ajtót. – Baj van? – kérdi.

– Nincs, de láttunk már jobb napokat is. Merre tart?

– Vissza Seattle-be, üres konténerrel.
– Mi is odamennénk. Elvinne?
– Persze! Másszanak csak fel!
Ros homlokráncolva odasúgja: – Egyedül én sosem tennék ilyesmit!
Segítek neki felmászni, azután én is felkecmergek a sofőrfülkébe. Tiszta a
fülke, újautó-szag és fenyőillat keveredik benne, mely utóbbit nem is annyira a
fenyőerdő, mint inkább a tükörre akasztott légfrissítő szolgáltatja.
– Mi járatban errefelé? – kérdi a fickó, amikor Ros elfészkeli magát a fülke
hátuljában terpeszkedő, kényelmes kanapén.
Rosra pillantok, aki megrázza a fejét.
– Eltévedtünk. Tudja, hogy van – felelem, vigyázva, hogy ne mondjak semmi
túl konkrétat.
– Értem – mondja a sofőr. Persze nem hisz nekünk, mindenesetre sebességbe
teszi a nyerges szörnyeteget, és elrobogunk Seattle felé.
– Én Seb vagyok – mutatkozik be.
– Ros.
– Christian.
Mindkettőnkkel kezet fog. – Nem szomjasak? – kérdi.
– De – feleljük kórusban.
– A fülke hátuljában találnak egy kis hűtőt. Van benne pár üveg San
Pellegrino.
San Pellegrino?
Ros elővesz két üveget. Sose hittem, hogy a szódavíz ilyen jól tud esni.
Megpillantok egy plafonról lelógó mikrofont.
– CB-rádió? – érdeklődöm.
– Az hát. De elromlott. Pedig új, hogy a fene essen belé – kocogtatja meg
ingerülten a készüléket. – Az egész kamion új. Ez az első útja, most járatom be.
Hát ezért megy olyan lassan.
Az órára nézek. 7:35. A telefonom lemerült. Rosé is. A francba.
– Mobiltelefonja nincs véletlenül? – kérdem.

– Dehogy van! Az exnejem folyton zaklatna. Az úton végre egyedül lehetek.
Bólintok.
Picsába. Ana talán már izgul. De jobban izgulna, ha még azelőtt értesíteném
a történtekről, hogy hazaérnék. Biztos már a kocsmában van. José Rodriguezzel.
Remélem, Elliot és Katherine szemmel tartja.
Elkomorodom, mert tehetetlennek érzem magam. A tájat nézem. Rövidesen
rákanyarodunk az I–5-ös sztrádára.
– És mondják, nem éhesek? Van a hűtőben egy kis maradék kelkáposzta és
quinoatekercs.
– Nagyon kedves, köszönjük, Seb.
– Nem zavarja önöket, ha hallgatok egy kis zenét? – kérdezi udvariasan,
amikor befejezzük az étkezést.
Jaj, ne már.
– Egyáltalán nem – mondja Ros bizonytalanul.
Seb egy dzsesszcsatornára tekeri a rádiót. Felhangzik Charlie Parker andalító
szaxofonos muzsikája.
Az „All The Things You Are”.
Ana. Vajon hiányzom neki?
Egy kelkáposzta- és quinoamagevő, dzsesszrajongó kamionossal rójuk
Washington állam útjait. Nem így képzeltem a napomat. Futó pillantást vetek
Rosra, aki hátul mély álomba merült. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és
behunyom a szememet.
Mi lett volna, ha nem tudom letenni a helikoptert?
Jézusom… Ros családját porig sújtotta volna a dolog.
Mindkét motor besült.
Mekkora ennek a valószínűsége?
Ráadásul a Charlie Tango nemrégiben vizsgázott le.
Valami itt nagyon gyanús.
A kamion motorja duruzsol, a rádióban Billie Holiday énekel. Altatódalnak is
beillik a „You’re My Thrill”.

A Charlie Tango zuhan.
Próbálom visszahúzni.
Ne. Ne. Ne!
Valaki felsikolt.
Sikoltozik.
Ana sikoltozik.
Ne!
Füst gomolyog. Megfulladok a füsttől.
És zuhanunk.
Képtelen vagyok megállítani.
Ana sikít.
Ne. Ne. Ne!
A Charlie Tango a földbe csapódik.
Azután semmi.
Sötétség.
Csönd.
Semmi.
Felriadok. Levegő után kapkodok. Az autópálya szakaszosan feltűnő fényein
kívül sötétség vesz körül. A sofőrfülkében vagyok.
– Hé, hé – szólongat Seb.
– Elnézést, elaludtam.
– Semmi gond. Biztos mindketten kimerültek. A barátja még alszik.
Ros mögöttünk durmol.
– Hol vagyunk?
– Allentownban.
– Mi? Nagyon jó.
Kikukucskálok az ablakon. Még mindig az I–5-ösön haladunk, de Seattle
fényei már látszódnak a távolban. Minden autó elhúz mellettünk. Ilyen
csigalassú járművel még soha életemben nem utaztam.
– Seattle-ben hova megy pontosan?

– A kikötőbe, a 46-os mólóhoz.
– Értem. Kitenne minket a városban? Ott majd fogunk egy taxit.
– Persze.
– Mindig ez volt a munkája?
– Dehogy. Mindent kipróbáltam. Viszont ez a kamion! A sajátom, és a magam
ura vagyok.
– Aha. Szóval vállalkozó.
– Pontosan.
– Én is olyasmi vagyok.
– Egy szép napon lesz egy saját flottám – paskolja meg a kormányt.
– Remélem, úgy lesz.

SEB A UNION PÁLYAUDVARNÁL tesz ki minket.
– Köszönjük, köszönjük, köszönjük! – hálálkodik Ros, amikor kiszállunk a
teherautóból.

Odanyújtom Sebnek mind a négyszáz dolláromat.
– Nem fogadhatom el, Christian – közli Seb, és elutasító mozdulatot tesz.
– Ez esetben itt a névjegyem.
A pénztárcámból előhúzok egy névjegykártyát. – Hívjon fel, és beszélünk a
flottáról, amit úgy szeretne.
– Úgy lesz – mondja Seb anélkül, hogy a kártyára rápillantana. – Örülök,
hogy megismerhettem!
– Köszönjük, hogy megmentett.
Becsapjuk az ajtót, és integetünk a jószívű kamionsofőrnek.
– Nem semmi figura, mi? – kérdi Ros.
– Az ég küldte. Most fogjunk egy taxit!

HÚSZ PERCBE TELIK, mire Ros lakására érünk. Szerencsére közel van az
Escalához.

– Ha legközelebb Portlandben lesz dolgunk, mehetnénk inkább vonattal?
– Hogyne.
– Ügyes voltál, Christian.
– Te is.
– Felhívom Andreát, hogy épségben megérkeztünk.
– Andreát?
– Hogy értesítse a családodat. Biztos már aggódnak. Akkor holnap
találkozunk, a születésnapi bulin.
A családom? Nem hinném, hogy aggódnának.
– Viszlát holnap.
Ros odahajol, és megpuszilja az arcomat. – Jó éjszakát.
Meghat vele. Ilyet még sohase csinált.
Ros a társasház udvarán átvágva a kapuhoz lép.
– Ros! – hallom Gwen rekedt sikolyát. Kivágtat a dupla szárnyú kapun, és
Ros nyakába ugrik.
Integetek, majd odaszólok a taxisnak, hogy forduljon be a saroknál.

FOTÓRIPORTEREK HADA ácsorog az Escala előtt. Biztos történt valami. Kifizetem
a viteldíjat, és behúzott nyakkal beosonok az épület kapuján.

– Ott megy!
– Christian Grey!
– Itt van!
– Él!
Sorban villannak a vakuk, hogy beleszédülök, de a kérdezősködést
szerencsére megúszom. Csak nem miattam jöttek ide ezek? Az épületben más
híresség is lehet, nyilván nem engem akartak lencsevégre kapni. Szerencsére
szabad a lift. Odabent lehúzom a cipőt és a zoknit. Fáj a lábam, kész megváltás
mezítláb lenni. Megvizsgálom a cipőmet. Sajnos ezt aligha vehetem már fel.
Szegény Ros. Holnapra csupa vízhólyag lesz a talpa.