E. L. James - Sötét

Nem hinném, hogy Anát otthon találom. Bizonyára még a bárban iszogat.
Majd utánamegyek, csak előbb akkut cserélek a telefonomban, másik inget
veszek, és talán le is zuhanyozom. Amikor a liftajtó kinyílik, leveszem a
zakómat, és az előtérbe lépek.

Üvölt odabent a tévé.
Fura.
Benyitok a nappaliba.
Az egész családom ott gubbaszt a tévé előtt.
– Christian! – sikolt fel Grace, és odarohan hozzám. Le kell dobnom a
cipőmet és a zakómat, hogy el ne sodorjon, mint a forgószél. Átöleli a nyakam,
és hisztérikusan csókolgatni kezdi az arcom. Szinte összeroppant, úgy
megszorongat.
Mi a fene!
– Anya?
– Azt hittem, soha többé nem foglak látni – pityereg Grace.
– Anya, itt vagyok… jól vagyok. Mi a baj?
– Ma vagy ezerszer meghaltam… – elcsuklik a hangja, és zokogni kezd.
Erősen megölelem. Még sose láttam ilyen állapotban. Az anyukám… ölelget.
Milyen jó érzés!
– Jaj, Christian! – sírja a fülembe, és úgy szorít, mintha soha nem akarna
elengedni.
Finoman ringatom, hogy megnyugodjon.
– Életben van! Basszus, itt vagy! – ront elő apám Taylor irodájából. Taylor
maga is kijön. Carrick odaszalad hozzánk, hogy mindkettőnket egyszerre
megöleljen.
– Apa?
Aztán Mia is odafurakodik közénk. Ő is átölel.
Jézusom!
Családi összeborulás.
Történt ilyen valaha?

Még soha!
Carrick a szemét törölgeti.
Csak nem sír?
Mia és Grace is hátralép. – Sajnálom – szipogja anya.
– Ugyan, anya, minden rendben – mondom félszegen. Kínosan érzem
magam.
– Hol voltál? Mi történt? – kérdi anyám könnyek között.
– Anya…
Magamhoz húzom, megpuszilom a feje búbját, és ismét megölelgetem. – Itt
vagyok. Jól vagyok. Csak rettenetesen sok időbe telt visszajutnom Portlandből.
Mi ez a fogadóbizottság? – Felnézek, és Anát pillantom meg. Milyen gyönyörű!
Az ő szeméből is patakzanak a könnyek. Ó, Ana!
– Anya, jól vagyok – csitítgatom Grace-t. – Mi a baj?
A tenyerébe fogja az arcomat, és úgy beszél hozzám, mintha még kisgyerek
volnék. – Christian, eltűntnek nyilvánítottak. A légi irányítás szerint nem
érkeztél meg Seattle-be. Miért nem kerestél minket?
– Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani.
– Miért nem hívtál?
– Lemerült a telefonom.
– Miért nem hívtál telefonfülkéből?
– Anya, ez hosszú történet.
– Ó, Christian! Ezt soha többé ne csináld! Megértetted?
– Rendben, anya.
Hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit, és újra magamhoz szorítom. Jó érzés
azt a nőt ölelnem, aki megmentett.
Amikor elengedem, Mia is megszorongat. Jó erősen. Azután a mellkasomra
csap.
Au.
– Úgy aggódtunk érted! – üvölti sírva. Megnyugtatom, hogy már baj nem
lehet, hiszen itt vagyok.

Elliot, aki gyomorforgatóan lebarnult, szintén odajön megölelni.
Jaj nekem. Te is, fiam, Brutus? Jól meglapogatja a hátamat.
– Itt vagyok már, az isten szerelmére!
– Jó, hogy látlak – vakkantja a képembe érzelmektől túlcsordultan.
Gombóc van a torkomban.
Ez az én családom.
És szeretnek. Kurvára szeretnek.
Mindnyájan aggódtak miattam.
Az első a család.
Hátralépek, és Anára nézek. Katherine a háta mögött a haját simogatja. Nem
hallom, mit mond neki.
– Most hadd köszönjek a barátnőmnek – mondom gyorsan, mielőtt én is
elsírnám magam. Anyám könnyes arccal rám mosolyog, és utat enged. Carrick is
félreáll. Ana lehengeredik a díványról, és tétován, szédelegve elindul felém.
Talán még nem tudatosult benne, hogy tényleg ott vagyok velük. Még sírdogál
egy kicsit, aztán kapja magát, odarohan hozzám, és a nyakamba borul.
– Christian! – leheli.
– Ejnye – súgom, és repesek a boldogságtól, hogy törékeny testét a karomban
tarthatom. Hálát adok érte mindennek és mindenkinek.
Ana. Szerelmem.
Arcomat a hajába temetve beszívom azt az isteni, édes illatát. Ana rám emeli
gyönyörű, könnyes szemét, én pedig csókot nyomok a sírástól felpuhult ajkára.
– Szia – suttogom.
– Szia – mondja rekeden.
– Hiányoztam?
– Egy kicsit – szepegi.
– Látom.
Kitörlöm a könnyeket a szeméből.
– Azt hittem… azt hittem… – zokog Ana.
– Világos. Csitt… Itt vagyok. Itt vagyok… – Ismét megölelem és

megcsókolom. Az ajka a sírástól mindig olyan finom lágy.
– Minden rendben? – kérdi, és a keze simogat, ahol csak ér. Egyáltalán nem

bánom, sőt vágyom az érintésére. A sötétségnek már nyoma sincs bennem.
– Minden rendben. Nem megyek sehova.
– Jaj, hála istennek!
Átkarolja a derekamat.
A fenébe. Le kéne már zuhanyoznom. De Anát nem zavarja a szagom.
– Éhes vagy? Nem kérsz enni?
– De.
Megpróbál elhúzódni, de még nem akarom elengedni. Közben a kezemet

nyújtom a félszegen ácsorgó fotós felé.
– Mr. Grey – köszön José.
– Christian. Tegeződjünk.
– Christian, üdv újra itt. Örülök, hogy jól vagy… és öö… kösz, hogy itt

alhatok.
– Nincs mit.
Csak ne legyeskedj a barátnőm körül.
Gail is csatlakozik hozzánk. Teljesen kiborult, látom rajta, hogy rengeteget

sírt.
Basszus. Mrs. Jones? Ez annyira megindító.
– Hozhatok valamit, Mr. Grey?
Egy zsebkendővel megtörölgeti kisírt szemét.
– Egy sört, legyen szíves, Gail. Budvart, és ennék is egy falatot.
– Majd én hozok – mondja Ana.
– Ne. Ne menj! – szorítom a derekát.
Most Kavanagh-ék lépnek oda hozzánk: Ethan és Katherine. Ethannel kezet

fogok, Katherine-t megpuszilom. Remekül néz ki a csaj. Barbados és Elliot jó
hatással volt rá. Mrs. Jones visszatér egy sörrel. Poharat nem is kérek, csak
meghúzom az üveget.

De jólesik ez most!

Miattam gyűltek itt össze. Úgy érzem magam, mint az elveszett bárány, vagy
a tékozló fiú.

Talán mert az is vagyok…
– Csodálkozom, hogy nem erősebbet kértél – csipkelődik Elliot. – Szóval, mi
a gyász történt veled? Egyszer csak apa felhívott, hogy eltűnt a zümi.
– Elliot! – pirít rá Grace.
– Az helikopter! – A rohadt életbe már, Elliot! Utálom azt a szót, hogy
„zümi”. Elliot csak vigyorog, és azon kapom magam, hogy visszavigyorgok rá.
– Üljünk le, és mesélek! – Leülök Anával a díványra. Mindenki körénk
telepszik. Hosszan belekortyolok a sörömbe, és Taylor tekintetét keresem.
Biccentek felé, amit ő egy bólintással nyugtáz.
Hála az égnek, hogy legalább ő nem sír. Azzal már tényleg nem tudnék mit
kezdeni.
– A lánya?
– Már jól van. Vaklárma volt, uram.
– Jó.
– Örülök, hogy visszatért, uram. Van még valami teendőm?
– El kéne hozatni a helikoptert.
– Most? Vagy ráér holnap reggel?
– Reggelig ráér, Taylor.
– Igenis, Mr. Grey. Még valamit, uram?
Megrázom a fejem, és megemelem felé a palackot. Reggel is ráér intézkedni.
Taylor barátságos mosollyal kimegy.
– Christian, mi történt? – kérdi Carrick.
A díványon elhelyezkedve belekezdek az élménybeszámolóba.
– Tűz? Mindkét motorból? – kiált fel apa.
Carricket megdöbbenti a dolog.
– Igen.
– Francba. Pedig úgy gondoltam… – folytatja apa.
– Tudom – szakítom félbe. – Tiszta szerencse, hogy alacsonyan repültem.

Ana megborzong mellettem. A karommal betakarom a vállát. – Fázol? –
kérdem.

Megrázza a fejét.
– Hogy oltottad el a tüzet? – szegezi nekem a kérdést Katherine.
– Tűzoltó készülékkel. Az előírás szerint a fedélzeten kell tartanunk –
felelem. Azt nem árulom el, hogy minden oltóanyagot fel kellett használnom.
– Miért nem hívtál fel senkit, vagy használtad a rádiót? – tudakolja anya.
Elmondom, hogy a tűz miatt a helikopter elektronikáját le kellett kapcsolnom.
Rádión így nem tudtam jelezni, térerő pedig nem volt. Ana teste megfeszül. Ölbe
veszem.
– És hogyan jutottál el Seattle-be? – kérdi anya, mire beszámolok nekik Seb
hőstettéről.
– Örökké tartott az út. Nem volt a sofőrnél telefon… tudom, furcsa, de igaz.
Nem is jutott eszembe…
Végignézek az aggódó arcokon. Tekintetem anyámon állapodik meg.
– Hogy aggódni fogunk? Jaj, Christian – fenyeget meg az ujjával –, majdnem
beleőszültünk! – mérgelődik, mire hirtelen egy kis bűntudatom támad. Eszembe
jut, mit mondott Flynn: az örökbe fogadott gyermekek családi kötelékei erősek.
– Bekerültél a hírekbe, tesó – mondja Elliot.
– Igen, feltűnt, amikor erre a fogadásra megérkeztem, és a fotósok hada kinn
várakozott. Sajnálom, anya. Meg kellett volna kérnem a kamionost, hogy álljon
meg. Akkor tudtam volna telefonálni. De ideges voltam, mielőbb vissza akartam
érni.
Grace megrázza a fejét. – Így is örülhetek, hogy egy darabban hazaértél,
drágám.
Ana a nyakamba ásít. Biztosan kimerítette a nagy izgalom.
– De hogy mindkét motor – dörmög hitetlenkedve Carrick.
– Most szólj hozzá – vonok vállat, és megsimogatom Ana hátát. Már megint
eltört nála a mécses.
– Hékás… – dünnyögöm, és az ujjammal felemelem az állát. – Ne sírj!

Megtörli az orrát. – Többet ne tűnj el! – kérlel.
– Elektromos hiba… furcsa, nem?
Carricket nem hagyja nyugodni a dolog.
– Igen, én is törtem rajta a fejem, apa. De most szeretnék ledőlni, csak holnap
gondolom át ezt az egész szart.
– Szóval a média tudja, hogy Christian Grey épségben és egészségben
előkerült? – mondja Katherine a telefonba, és felpillant rám.
Ja, elvégre lekaptak párszor a ház előtt. – Igen, Andrea és a PR-osom majd
tájékoztatja a médiát. Ros felhívta, miután hazavittük.
Sam kurvára elemében lesz, hogy ennyi figyelmet szentelnek nekem.
– Igen, Andrea felhívott, hogy tudassa, életben vagy – mondja Carrick
vigyorogva.
– Fizetésemelést érdemel – dünnyögöm. – Bizony késő van.
– Szerintem ez jeladás, hölgyeim és uraim, hogy az én drága jó tesókám
aludni tér – kántálja Elliot, és tenyérbemászóan rám kacsint.
Szállj le rólam, öcsipöcsi.
– Cary, a fiam biztonságban van. Most már hazavihetsz.
– Rendben. Azt hiszem, nem ártana nekünk egy kis alvás – mosolyog le rá
Carrick.
– Maradjatok – tartóztatom őket. Hely van elég.
– Nem, édesem, haza akarok menni. Most már tudom, hogy épségben vagy.
Leteszem Anát a kanapéra, és felállok, mert mindenki mozgolódni kezd.
Anya még egyszer megölel.
– Annyira aggódtam, drágám – suttogja.
– Jól vagyok, anya.
– Igen, én is így gondolom.
Hosszas búcsúzkodás után a lifthez tereljük az egész pereputtyot. Becsukódik
az ajtó, és végre kettesben maradok Anával.
Basszus. José is itt van. Az előtérben téblábol.
– Nézzétek, én most elmegyek aludni… Itthagylak titeket, srácok – mondja

kelletlenül.
– Tudod, hol fogsz aludni? – kérdem.
José bólint. – Igen, a házvezetőnő…
– Mrs. Jones – segíti ki Ana.
– Igen. Mrs. Jones mutatta nekem korábban. Elég jó a házad, Christian.
– Köszönöm – fogadom a bókot. Ana vállára teszem a kezem, és

megpuszilom a haját. – Megyek enni, akármit készített is ki nekem Mrs. Jones.
Jó éjt, José! – Megfordulok, és otthagyom őket társalogni.

José nagy barom lenne, ha most próbálkozna be nála.
Hiába, farkaséhes vagyok.
Mrs. Jones átnyújt egy sonkás-sajtos szendvicset zöldsalátával és majonézzel.
– Köszönöm. Menjen lefeküdni.
– Igen, uram – mondja kedvesen mosolyogva. – Örülök, hogy újra köztünk
van.
Távozik, én pedig visszamegyek a nappaliba Rodriguezhez és Anához.
José éppen megöleli Anát, amikor a szendvics csücske eltűnik a számban.
José behunyja a szemét.
Odavan érte.
Hogy nem veszi észre?
Ana Rodriguez után integet, majd elindul felém, de aztán megáll, és csak néz.
A látványt örökre a szívembe vésem. Ana megviselt, gyűrött ruhája még
nedves a könnyektől. Még sosem láttam ilyen szépnek.
Itthon van.
Nálam van.
Ég a torkom.
– Még mindig rossz neki – dünnyögöm, hogy a túlságosan érzelgős
hangulatot megtörjem.
– És ezt miből gondolja, Mr. Grey?
– Felismerem a tüneteket, Miss Steele. Úgy hiszem, én ugyanettől a
problémától szenvedek.

Szeretlek.
Elkerekedik a szeme. – Azt hittem, már sohasem látlak – suttogja komoly
arccal.
Ó, bébi.
A gombócot a torkomban most még nagyobbnak érzem. – Nem volt ám olyan
komoly a dolog – próbálom bagatellizálni, hogy megnyugtassam. Ana felveszi a
zakómat és a cipőmet a földről, és odajön hozzám.
– Majd én fogom – veszem át tőle a zakót.
Pár pillanatig gyönyörködünk egymásban.
Ana itt van velem. Igazán.
És várt.
Rád várt, Grey. Holott én azt hittem, senki sem vár majd. A karomba zárom
ezt a drága lányt.
– Christian…
Megint rázni kezdi a zokogás.
– Ejnye… – Megcsókolom a feje búbját. – Tudod… a kényszerleszállás előtti
néhány másodperces halálfélelem során minden gondolatom körülötted forgott.
Te vagy a talizmánom, Ana.
– Christian…
– Csitt.
– Gyere, zuhanyozz velem.
– Rendben.
– Azt hittem, elvesztettelek – korhol. És csak állunk tovább. Némán
ölelkezve. Eszembe jut, amikor ugyanebben a szobában táncoltam vele.
Boszorkányság.
Emlékezetes pillanat volt. Csakúgy, mint ez a mostani. És soha, soha nem
akarom őt elengedni.
Ana elejti a cipőmet, a csattanásra összerezzenek.
– Gyere, zuhanyozz velem.
Ragadok a kosztól a maratonira nyúlt kirándulás után.

– Oké.
Felnéz rám, de nem enged el. Hátrahajtom a fejét.
– Tudod, még így, könnyesen is gyönyörű vagy, Ana Steele. – Gyöngéden
megcsókolom. – És az ajkad nagyon puha. – Újra megcsókolom, ezúttal
körültekintő alapossággal. Ana beletúr a hajamba.
– Le kell tennem a zakómat – suttogom.
– Dobd le – morogja az ajkam közé.
– Nem tehetem.
Ana csodálkozva hátradönti a törzsét, és kérdőn pillog rám.
Nem csigázom tovább.
– Ezért.
És a zakó zsebéből előhúzom az ajándékát.

2011. JÚNIUS 18., SZOMBAT


Ana az órájára pillant, és egy lépést tesz hátra. Leterítem a zakót a kanapéra, és
ráteszem a dobozt.

Vajon mire készül?
– Nyisd ki – suttogja.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani. Megöl a kíváncsiság.
Elmosolyodik, az ajkát ütögeti, s ha nem tévedek, ideges egy kicsit.
Vajon miért?
Biztató mosolyt küldök felé, míg kicsomagolom a dobozt.
A kis skatulyában egy kulcstartó lapul, rajta lentikuláris nyomtatással Seattle
madártávlati képe irizál. Kiemelem a dobozból. Kíváncsi vagyok, vajon mi
jelentősége lehet ennek az ajándéknak. De fogalmam sincs.
Ana arcát fürkészem, hátha le tudok róla olvasni valamit.
– Fordítsd meg – utasít.
Úgy teszek. A kulcstartó hátoldalán az „IGEN” felirat villódzik.
Igen.
Igen.
IGEN.
Milyen egyszerű kis szó… és milyen mély jelentéssel bír.
Megváltozik tőle az életem.
Itt és most.
A szívem úgy szaporázza, mint egy expresszvonat. Csak állok, és meresztem
a szememet. Remélem, hogy az IGEN azt jelenti, amit én gondolok, hogy jelent.
– Boldog születésnapot – leheli Ana.
– Hát hozzám jössz?

El sem hiszem.
Ana bólint.
Még mindig nem hiszem el. – Mondd ki!
A saját szájából akarom hallani.
– Igen, hozzád megyek.
Szívemet, agyamat, egész testemet áthatja a lelkemből kitörő öröm.
Részegítő, buja érzés. Euforikusan előrevetődöm, felkapom Anát,
körbeforgatom, míg ő kacagva a karomba kapaszkodik. A szeme ragyog, és csak
nevet, nevet.
Abbahagyom a pörgést, leteszem Anát, és szenvedélyesen megcsókolom.
Ajka úgy nyílik meg előttem, mint egy virág. Ó, édes Anastasiám!
– Ó, Ana – suttogom áhítattal a szájába.
– Azt hittem, elvesztettelek – rebegi kicsit révülten.
– Bébi, több kell egy meghibásodott 135-ösnél, hogy elszakítson tőled.
– 135-ös?
– A Charlie Tango. Egy Eurocopter EC135-ös helikopter, a
legbiztonságosabb a maga kategóriájában.
Mégis cserben hagyott.
– Várjunk csak egy percet – emelem Ana arca elé a kulcstartót. – Ezt még
azelőtt adtad ide, hogy találkoztunk Flynn-nel.
Mosolyogva rábólint.
Mi?
Anastasia Steele!
– Azt akartam, hogy tudd, bármit mondjon is Flynn, nekem nem számít.
– Szóval tegnap egész este, amikor könyörögtem, hogy adj választ, már rég
eldöntötted? – Levegőt is alig kapok. Mintha becsíptem volna. Egy hangyányit
mérges is vagyok.
Mi a fene?
Elvesztettem a fonalat. Most dühöngjek, vagy örvendezzek? Ana még most is
képes meglepetést okozni.

Nos, Grey, most mit szólsz ehhez?
– Az a sok cécó – dörmögöm zordan.
Ana kópés mosolyt villant, és még egyet rándít a vállán.
– Ne próbálkozzon kedveskedéssel, Miss Steele. Most azt akarom…
Végig nálam volt a válasza.
Kívánom.
Itt.
És most.
– Nem tudom elhinni, hogy kétségek közt hagytál.
Ana az arcomat tanulmányozza, miközben tervet kovácsolok. Az arcátlansága
megfelelő elégtételt követel. – Úgy vélem, ezért valami büntetés jár, Miss Steele
– dörmögöm sötéten.
Ana óvatosan hátralép. Megfutamodik előlem? – Fogócskázunk? Úgyis
elkaplak! – Játékos mosolya ragályos. – És már megint a szád szélét rágod –
teszem hozzá.
Még egy lépést tesz hátrafelé, azután megfordul, hogy elfusson, de résen
vagyok, és elkapom. Ana sikongat, amikor a vállamra vetem, és elindulok a
fürdőszobám – jobban mondva a fürdőszobánk – felé.
– Christian…
Azzal ráhúz a fenekemre.
Válaszcsapást mérek rá. Szigorút.
– Au! – sikkant fel.
– Ideje zuhanyozni – jelentem ki, és végighurcolom a folyosón.
– Tegyél le! – viháncol. Ficereg, de erősen tartom a combját. Nem győzök
mosolyogni, úgy kacarászik. Tetszik neki a dolog.
Ahogy nekem is.
Amikor a fürdőszobaajtót kinyitom, már olyan széles a vigyorom, mint a
Puget-szoros.
– Szereted ezt a cipőt? – kérdem. Drága holminak tűnik.
– Jobban szeretem, ha hozzáér a padlóhoz – sipákol fojtottan, komolyságot

mímelve. Közben majd szétveti a nevetés.
– A kívánsága számomra parancs, Miss Steele.
Lerántom a lábáról a cipőt, és a kőre ejtem. Azután, csak a rend kedvéért,

kipakolom a zsebeimet. Telefon, kulcs, pénztárca, és a legdrágább holmim: az új
kulcstartó. Nem akarom, hogy bármi ezek közül vizes legyen. Anával a
vállamon belépek a zuhanyfülkébe.

– Christian! – sikítja, de nem veszek róla tudomást. Elfordítom a csapot. A
víz mindenhova spriccel, de elsősorban Ana hátsójára, aki egyszerre kacarászik
és sikongat a vállamon.

– Ne! Tegyél le! – kiabálja nevetve. Még egyszer rám csap.
Na, jó, megkegyelmezek neki.
Eleresztem. Ana átázott ruhákba burkolt teste végigsimogat.
Egészen kipirult. A szeme fénylik, és gyönyörű. Rabul ejt.
Ó, bébi.
Igent mondtál.
Megcsókolom, odaadó gyöngédséggel. Áldom a puha ajkát. Ana behunyt
szemmel fogadja a csókot, azután hevesen visszacsókol a zubogó vízfüggöny
alatt.
A víz időközben megmelegedett. Ana keze kinyúlik csuromvizes ingem felé.
Az alját kirángatja a nadrágomból. Belemorgok a szájába, de a világért sem
akarnám megszakítani a csókot.
Elkap a hév, hogy szeressem.
És ez a hév nem fog elmúlni.
Soha.
Ana lassan elkezdi kigombolni az ingemet. Én a cipzárt keresgélem a ruhája
hátán. Lehúzom, miközben ujjaim végigsiklanak selymes bőrén.
Ó… őt megérinteni… ebből sosem elég. Szenvedélyesen megcsókolom,
nyelvemmel fölfedezve a száját.
Ana nyögdécsel, majd egy hirtelen mozdulattal letépi rólam az inget. A
leszakadt gombok csak úgy záporoznak a zuhany alá.

Húha…
Ana!
A csempéhez présel. Csakhogy az ing nem enged. – A mandzsettát – tartom
elé a csuklómat. Ügyes ujjai könnyedén elbánnak a gombokkal. A földre dobja
őket, ahol egy másodperc múlva az ingem is landol. Ana lázasan matatni kezd a
derekamnál.
Na nem.
Még nem.
A vállánál fogva körbependerítem, hogy jobban hozzáférjek a cipzárhoz.
Lehúzom rajta, és félig kicsomagolom, hogy kikandikál a melle. Ana keze a
ruhában rekedt, ami akadályozza a szabad mozgásban.
Imádom ezt.
Félresimítom a vizes haját, előredőlök, és a nyelvemmel megízlelem a
nyakáról lepergő vízcseppeket.
Nagyon finom.
Ajkammal kóstolgatom a vállát, csókolgatom, szívogatom, míg az erekcióm a
sliccemnek nyomódik. Ana a csempét kaparászva nyögdécsel, amikor
megcsókolom a füle tövét. Az a kedvencem. Kikapcsolom a melltartót, és a
tenyerembe veszem a mellét. Áhítattal felmorranok. Micsoda pompás cicik.
És érzékenyek is.
– Olyan gyönyörű vagy – súgom a fülébe. Ana oldalra fordítja a fejét, nyaka
kivillan a haja alól, és azon igyekszik, hogy a mellével még jobban a tenyerembe
simuljon. Ruhaujjába szorult kezével addig-addig tapogatózik, míg végre rálel az
erekciómra.
Mélyet szippantva a kezébe engedem türelmetlen farkamat. A vizes ruhán
keresztül nagyon erotikus az érintése.
Finoman meghúzogatom a mellbimbóit, azután a hüvelyk- és a
mutatóujjaimmal morzsolgatom őket. Ana hangosan nyöszörög. A bimbók
megkeményednek az ujjaim között.
– Igen – suttogom.

Hadd halljam, bébi.
Megfordítom, és rabul ejtem a száját, lenyúzom róla a ruhát és a bugyit, hogy
meztelenül álljon előttem. A sok ruha egy kupacban ázik a lábunknál, a zuhany
alatt.
Ana egy kis tusfürdőt nyom a kezére. Tekintetével az engedélyemet kéri, és
vár.
Jó. Készen állok.
Mély lélegzetet veszek, és bólintok.
Ana gyengéden a mellkasomra teszi a kezét. Megdermedek. Lassan,
körkörösen keni rám a szappant. A sötétség hallgat.
De feszült vagyok.
Egész testemben érzem.
Franc egye meg.
Lazíts, Grey.
Nem fog bántani.
Egy szempillantás múlva megfogom Ana csípőjét, és az arcát nézem.
Együttérző. Szemmel láthatóan. A légzésem felgyorsul. De semmi gond.
Kibírom.
– Jó így? – kérdi Ana.
– Igen – préselem ki magamból.
Keze az alkaromra, a bordáimra, a hasamra siklik, aztán még lejjebb, a
nadrágom derekához.
Kifújom a levegőt. – Én jövök – mondom, és kinyúlok a zuhany alól a
samponért. Ana hajára nyomok belőle, és belemasszírozom. Becsukja a szemét,
és kéjesen felnyög, mély torokhangon.
Kuncogok. Katartikus élményben lehet része. – Tetszik a dolog?
– Hmm…
– Nekem is.
Megpuszilom a homlokát, és tovább masszírozom a fejbőrét.
– Fordulj meg!

Engedelmeskedik, én pedig hátul is megmosom a haját. Amikor elkészülök,
Ana feje csupa hab. Újra beállítom a zuhany alá.

– Hajtsd hátra a fejed!
Ana engedelmeskedik, én pedig leöblítem a dús habot.
Semmit se szeretek jobban, mint Anáról gondoskodni.
Minden lehetséges módon.
Megfordul, és elkapja a nadrágom korcát. – Mindenhol szeretnélek megmosni
– közli. Védekezésre emelem a kezemet.
A tiéd vagyok, Ana. Tégy magadévá.
Kiszabadítja a nadrágból meredező farkamat. A nadrág és a bokszeralsó a
domborodó kupacon végzi a zuhanytálcán.
– Úgy látom, örülsz nekem.
– Mindig örülök önnek, Miss Steele.
Némán bazsalygunk egymásra, amíg Ana beszappanoz egy szivacsot. Kissé
meglepő módon a mellkasomnál kezdi, majd fokozatosan egyre lejjebb
dörzsölget.
Ez az!
Ana a földre dobja a szivacsot, és a mellemre teszi a tenyerét.
Basszus.
Behunyom a szememet. Ana megfogja a farkamat. A csípőm megfeszül, és
felhördülök. Bizony, a legjobb módját választottuk a szombat esti, halálközeli
élmény utáni lazításnak.
Várjunk csak.
Kinyitom a szememet, és a tekintetemmel szinte felnyársalom Anát.
– Szombat van! – rikkantom, és magamhoz ölelem.
Nem kell óvszer.
Szappantól síkos ujjaim kalandtúrára indulnak Ana testén. Megsimogatom
odalent, miközben szenvedélyesen ostromlom a száját.
Alant beledugom az ujjam. Ana nyöszörög.
– Igen – szisszenem. Minden készen áll. A hátsójánál fogva kissé

megemelem. – Fond körbe a derekamat a lábaddal, bébi! – Úgy tesz. Meleg,
nedves selyemsálként fog körbe. A falhoz támasztom a hátát.

A bőrfelületek egymáshoz simulnak.
– Nyisd ki a szemed, látni akarlak.
Ana felpillant rám, pupillája tág a forró vágytól. Lassan beléhatolok, végig a
szemébe nézve. Leállok, és kiélvezem a pillanatot. Érezni akarom, minden egyes
sejtemben.
– Az enyém vagy, Anastasia.
– Örökké.
Válaszától valóságos óriásnak érzem magam.
– És most mindenki tudtára adjuk, hogy igent mondtál.
Megdöntöm a törzsemet, megcsókolom, és kijjebb húzom belőle a farkamat,
lassan, komótosan. Ínyenc módra. Ana behunyt szemmel, hátravetett fejjel
mozog velem.
Együtt.
Egyként.
Felgyorsulok. Mohón kívánom. Élvezem. Szeretem. Még nagyobb sebességre
sarkallanak kéjes nyögései, melyek egyre hangosabbak, ahogy egyre közeledik
az orgazmushoz. Magával húz. Vele megyek.
Ana felsikolt, amikor elélvez, fejét a falnak dönti. Csakugyan vele megyek,
majd remegve borulok a nyakába.
Óvatosan lekuporodok Anával a zuhanytálcára. Záporoznak ránk felülről a
vízcseppek. A tenyerembe fogom az arcát, és azon kapom, hogy sír.
Bébi.
Valamennyi könnyét lecsókolom.
Ana megfordul, hátát a mellkasomnak veti. Egyikünk sem szól egy szót se.
Hallgatásunk most aranyat ér. Végre csend. A délután és az este izgalmai után, a
helikopter-baleset után, a maratoni gyaloglás után, a végtelen utazás után végre
békére lelek. Államat Ana fején pihentetem, lábamat köréje fonom, és egyre
csak ölelem. Szeretem ezt a nőt – ezt a gyönyörű, bátor, fiatal lányt, aki

hamarosan a feleségem lesz.
Mrs. Grey.
Vigyorogva a nedves hajához dörgölöm az orromat, továbbra is a zuhany alatt

ázva.
– Ráncosak lettek az ujjaim – jegyzi meg Ana a kezét bámulva. Egyenként

megcsókolom mind a tíz ujját.
– Tényleg kimászhatnánk a zuhany alól.
– Én jól érzem itt magam – vallja be.
Én is bébi. Én is.
Hozzám bújik, lebámul a lábujjamra, és kuncog.
– Mi ennyire mulatságos, Miss Steele?
– Nagyon mozgalmas volt a hét.
– Az biztos.
– Hálás vagyok, hogy egy darabban került elő, Mr. Grey – folytatja

komolyabban.
Akkor most nem lennék itt.
Basszus.
Akkor…
Nyelek egyet, mert gombóc van a torkomban. Eszembe jut a Charlie Tango

zuhanása, Ros riadalma, a lelki tusakodásom. Megborzongok. – Halálfélelmem
volt – suttogom.

– Akkor?
Bólintok.
– Tehát csak a családod megnyugtatására állítottad be a dolgot semmiségnek?
– Igen. Nagyon alacsonyan repültünk ahhoz, hogy jól tegyem le a helikoptert.
De valahogyan mégis sikerült.
Rám mered, arcára kiül a rémület. – Mennyin múlott?
– Nem sokon. Egy pillanatig azt hittem, sohasem látlak többé. – Nehéz
vallomás ez.
Ana a nyakam köré fonja a karját.

– Nem tudom elképzelni az életemet nélküled, Christian. Annyira szeretlek,
hogy az már megrémít.

Húha.
Én is pontosan így érzek.
– Én is téged. Az életem üres lenne nélküled. Nagyon szeretlek.
Szorosabban ölelem, és megcsókolom a haját. – Soha többé nem engedlek el.
– Én pedig soha nem akarlak elhagyni. – Megpuszilja a nyakamat. Lehajolok,
és megcsókolom.
Zsibbad a lábam.
– Gyere, szárítkozzunk meg, és bújjunk ágyba. Kimerült vagyok, te pedig
levertnek tűnsz.
Ana felvonja a szemöldökét.
– Van valami mondanivalója, Miss Steele?
Ana megrázza a fejét, feláll, és megvár, míg én is feltápászkodom.
Felszedegetjük a ruhákat és a mandzsettát. Ana a csuromvizes kupacot a
mosdóba dobja. – Holnapig ráér – jelenti ki.
–Úgy is van, mert mi nem érünk rá.
Bebugyolálom egy törülközőbe, és a derekam köré kerítek egy másikat. Míg a
fogunkat mossuk, Ana a habzó szájával rám vigyorog. Visszavigyorgok. Kis
híján a torkunkra szalad a fogkrém a nevetéstől.
Megint tizennégy éves vagyok.
Jó értelemben véve.

MIUTÁN MEGSZÁRÍTOM Ana haját, bebújunk az ágyba. Ő is kimerült, csakúgy,
mint én. Még egyszer megszemlélem a kedvenc szavamat a kulcstartón.

Ez a kis szó tele van reménnyel és lehetőségekkel.
Igent mondott.
Vigyorogva Anára pillantok. – Nagyon szép. A legjobb születésnapi ajándék,
amit valaha kaptam. Jobb, mint az autogramos Giuseppe DeNatale-poszterem.

– Már korábban is kimondtam volna, de tudtam, hogy közeleg a
születésnapod…

Ana megvonja a vállát.
– Mit adhattam volna egy férfinak, akinek mindene megvan? Gondoltam,
neked adom… magamat.
Leteszem a kulcstartómat az éjjeliszekrényre, és elfészkelem magam Ana
mellett.
– Tökéletes. Akárcsak te.
– Messze vagyok a tökéletestől, Christian.
– Vigyorog rám, Miss Steele?
– Talán – kuncogja.
Látom rajtad, Ana. A testbeszéded elárul.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Nem hívtál, amikor Portlandből jöttél hazafelé. Az tényleg José miatt volt?
Aggódtál, amiért egyedül maradtam vele?
Talán…
Komplett idiótának érzem magam. Azt hittem, a bárban szórakozik. Eszembe
se jutott, hogy…
– Tudod, milyen szar volt? – csattan fel, a tekintete vádló. – Mennyi aggódást
okoztál a családodnak és nekem? Mi mindnyájan nagyon szeretünk!
– Fogalmam sem volt, hogy ennyire fogtok aggódni.
– Mikor fogod fel azzal a kemény fejeddel, hogy szeretnek téged?
– A kemény fejemmel?
– Bizony. A kemény fejeddel.
– Nem hinném, hogy a koponyám csontsűrűsége jelentősen magasabb értéket
mutat, mint a többi csontomé.
– Komolyan beszélek! Most ne próbálj megnevettetni. Még mindig egy kicsit
mérges vagyok rád, noha a dolog némileg alábbhagyott, mert épen és
egészségesen hazaértél. Azt hittem…

Ana nyel egyet, és nyugodtabb hangon folytatja. – Nos, tudod, miket
gondoltam.

Megsimogatom az arcát. – Sajnálom. Értelek.
– És szegény anyukád is. Nagyon megindító volt vele látni téged – mondja
halkan.
– Még sosem láttam ilyennek.
Grace sírdogál.
Anya.
Anya sír.
– Igen, az tényleg nem volt semmi. Ő mindig nagyon higgadt.
Megdöbbentett.
– Látod? Mindenki szeret téged. Talán most már elhiszed. – Megcsókol. –
Boldog születésnapot, Christian. Örülök, hogy itt vagy, és megosztod velem a
napodat. És még nem is láttad, mit tartogatok neked holnapra… azaz mára.
– Van még valami? – Elképedek. Hiszen mindent megkaptam, mi mást
kívánhatnék?
– Ó, igen, Mr. Grey, de addig még várnia kell.
Ana hozzám bújik, behunyja a szemét, és egy pillanat alatt elalszik.
Csodálom érte, hogy ilyen hamar álomba tud merülni.
– Drága kedvesem. Sajnálom. Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam –
súgom a fülébe, és homlokon csókolom. Elégedettebben, mint életemben valaha,
lehunyom a szememet.

Ana szélesen vigyorogva ül mellettem a Charlie Tango fedélzetén.
Kergetjük a felkelő napot.
Ana egyre kacag. Felhőtlenül. Én kedvesem.
Aranylón körbevilágít a nap.
Ana aranylik.
Én is aranylok.

Köhögök. Bejön a füst. Füst mindenütt.
Nem látom Anát. Beleveszik a füstbe.
És zuhanunk…
Mint egy darab kő. A Charlie Tango zuhan.
A föld mintha fölfelé igyekezne hozzám.
Behunyt szemmel várom a becsapódást.
De nem csapódunk be.
A gyümölcsösben vagyunk.
A fák rogyásig vannak almával.
Ana mosolyog, leeresztett haja leng a szélben.
Két almát nyújt felém. Egy zöldet és egy pirosat.
Te választasz.
Válassz.
A pirosat? A zöldet?
Elmosolyodom. Elveszem a piros almát.
Az édesebbiket.
Ana kézen fog. Elsétálunk.
Kéz a kézben.
Elhaladunk a detroiti italbolt előtt lébecoló alkoholisták és drogosok
mellett.
Üdvözlésképpen megemelik felénk a barna papírzacskóba bújtatott
üvegüket.
Elmegyünk az Esclava mellett is. Elena mosolyogva integet.
Leila mellett is elsétálunk. Ő is mosolyogva integet.
Ana elveszi tőlem az almát. Beleharap.
Mmm… finom. A száját nyalogatja.
Isteni. Imádom.
Én csináltam. A nagypapával.
Hűha… de ügyes vagy!
Ana mosolyogva megpördül, a haja libben.

Szeretlek, kiáltja. Szeretlek, Christian Grey.

Felriadok álmomból. Most mégis elégedett vagyok, nem úgy, mint általában,
amikor rémálmok gyötörnek.

Ez hát az Anastasia Steele-effektus.
Vigyorogva körbepillantok. Ana nincs az ágyban. Mielőtt fölkelnék,
megnézem a telefonomat a töltőn. Rengeteg üzenetet kaptam, főleg Sam
bombázott, de egyelőre nem akarok velük foglalkozni. Kikapcsolom a telefont,
és szemügyre veszem a kulcstartómat.
Igent mondott!
Nem volt valami romantikus leánykérés.
Igaza volt. Jobbat érdemel. Ha a szívecskés és virágos szar kell neki, akkor
intézkednem kell. Mindjárt támad is egy ötletem, és a Guglin keresek egy
virágüzletet a szüleimhez közel. Még nem nyitottak ki, ezért hangüzenetet
hagyok.
Basszus. Muszáj lesz gyűrűt is szereznem.
Még ma. De később.
Ana keresésére indulok. A fürdőszobában nincs. A nappali felé meghallom a
hangját. A barátjával beszélget. Megállok hallgatózni.
– Tényleg szereted, ugye, Ana? – mondja José.
– Szeretem, José.
Ez az én barátnőm!
– Már hogyne szeretnéd? – mondja José. Szerintem a lakásomra célzott vele.
– Jesszusom, köszönöm! – kiált fel Ana sértetten.
Mekkora seggfej!
– Hé, Ana, csak viccelődöm – békítgeti José. – Komolyan, csak viccelődöm.
Sosem voltál az a fajta lány.
Nem hát. Te pöcs.
– Omlett megfelel? – kérdi Ana Josétól.

– Persze.
– És nekem is – szólok közbe, és beslattyogok a konyhába, mindkettejük
nagy meglepetésére. – José – biccentek oda.
– Christian – biccent vissza José.
Az ám, hallottalak, te farok, tiszteletlen voltál a barátnőmmel.
Ferde szemmel néz rám. Tudja, amit tudok.
– Ágyba akartam vinni neked a reggelit – mondja Ana. Eltáncolok a fotós
előtt, és tüntetően cuppogva, hosszan megcsókolom a barátnőmet.
– Jó reggelt, Anastasia – suttogom.
– Jó reggelt, Christian. Boldog születésnapot.
Szégyenlősen rám mosolyog.
– Már nagyon várom a másik ajándékomat – emlékeztetem, mire elpirul, és
idegesen Rodriguezre tekinget.
Hm… Vajon mit kapok?
Rodriguez úgy néz, mint aki citromba harapott.
Úgy kell neki!
– És mik a terveid mára, José? – kérdem kimért udvariassággal.
– Találkozom az apámmal és Rayjel, Ana apjával.
– Ismerik egymást?
A homlokomat ráncolom, ahogy ezt az érdekes információmorzsát elém
potyogtatja.
– Igen, együtt szolgáltak a hadseregben. Aztán megszakadt a kapcsolatuk,
amíg Ana és én nem kerültünk ugyanarra a főiskolára. Aranyos történet. Most is
a legjobb haverok. Horgásztúrára megyünk.
– Ez most komoly? Sohasem mondta.
– Amúgy boldog születésnapot.
– Horgászni?
Nem néztem volna ki belőle.
– Igen… a part menti vizeken nagyszerű a kapás. Az acélosfejű pisztráng
nagyon nagyra tud itt nőni.

– Így igaz. A testvérem, Elliot és én egyszer kifogtunk egy tizennégy és fél
kilós acélosfejűt.

– Tizennégy és fél kilós? – hüledezik José őszinte csodálattal. – Nem rossz.
Habár Ana apja szerint ő a rekorder. Egy tizenkilenc és fél kilós példány akadt a
horgára!

– Viccelsz! Sose mondta! – Persze Ray nem szokott dicsekedni. Az nem az ő
stílusa, ahogy a lányáé sem.

– Amúgy boldog szülinapot.
– Kösz. És hol akartok pecázni?
– A Csendes-óceán északnyugati partvidékén mindenütt. Apának a Skagit a
kedvence.
– Tényleg? Apám is ott szeret a legjobban horgászni!
Ismét elcsodálkozom.
– Az enyém a kanadai oldalon pecázik a legszívesebben, Ray viszont az
amerikai oldalon.
– Ezen biztos össze is kapnak néha.
– Persze, egy-két sör után menetrendszerűen – vigyorog José, mire leülök
mellé a konyhapulthoz. Talán mégse akkora pöcs a fickó.
– Tehát az apád kedvence a Skagit. Hát a tiéd? – kérdem.
– Én inkább csónakból lógatok.
– Igazán?
– Az sokkal nagyobb kihívás. Izgalmasabb. Imádom a tengert.
– Emlékszem a tengerről készült fotóidra a kiállításról. Nagyon jók. Jut
eszembe, köszönöm, hogy leszállítottad a portrékat.
A bókom zavarba hozza. – Semmiség. És te hol szoktál pecázni?
Hosszasan elcsevegünk a folyami, a tavi és a tengeri horgászat szépségeiről.
José is megszállott pecás.
Ana reggelit készít nekünk. Boldognak látszik, talán azért, mert nem megyek
ölre a barátjával.
Elénk tesz egy-egy tányér omlettet és kávét, majd leül mellénk, és elmajszolja

a müzliszeletét. Közben a beszélgetés a baseball felé kanyarodik. Remélem, nem
untatjuk szegényt. Kibeszéljük a közelgő Mariners-meccset – José nekik szurkol
–, és lassan rájövök, hogy elég sok közös témánk van. Például ugyanabba a nőbe
vagyunk szerelmesek.

Abba a nőbe, aki beleegyezett, hogy a feleségem lesz.
Szíves-örömest elújságolnám neki, de uralkodom magamon.
Reggeli után gyorsan felkapok egy farmert és egy pólót. Amikor a konyhába
visszatérek, már José is a morzsákat csipegeti.
– Ana, ez isteni volt!
– Köszönöm.
José bókja hallatán elpirul.
– Mennem kell. Le kell vezetnem Banderáig, hogy az öregemmel találkozzak.
– Bandera? – kérdem.
– Igen, pisztrángra megyünk a Mount Baker Nemzeti Parkban. Van ott pár tó.
– Melyikhez mentek?
– Az alsó-Tuscohatchie-hez.
– Azt nem ismerem. Sok szerencsét!
– Köszönjük.
– Rayt puszilom – mondja még Ana.
– Átadom.
Kart karba öltve kikísérjük Josét.
– Kösz, hogy elalhattam nálad!
Kezet rázunk.
– Bármikor – válaszolom őszintén, és magam is elcsodálkozom rajta. A fickó
ártalmatlan, mint egy kiskutya. Megöleli Anát, és meglepetésemre már nem
akarom letörni a karját.
– Vigyázz magadra, Ana!
– Persze. Nagyon örülök, hogy láttalak. Legközelebb csapunk egy igazi görbe
estét – mondja Ana, amikor José beszáll a liftbe.
– Szavadon foglak.

Integet, miközben a liftajtó lassan becsukódik.
– Látod, nem is olyan rossz fiú – bök oldalba Ana.
Meglehet.
– Még mindig a bugyidra vadászik, Ana. De nem hibáztatom érte.
– Christian, ez nem is igaz!
– Gyanútlanok vagyunk, nemde? Téged akar. Már nagyon régóta.
– Christian, ő csak egy barát, egy jóbarát.
Megadón felemelem a kezemet. – Nem akarok veszekedni.
– Én sem.
– Nem mondtad el Josénak, hogy összeházasodunk.
– Nem. Úgy gondoltam, előbb anyámnak és Raynek illik elmondanom.
– Igen, igazad van. És nekem… öö, nekem meg kellene kérnem a kezedet
apádtól.
Ana felnevet. – Jaj, Christian… Ez nem a tizennyolcadik század!
– Ez a hagyomány.
Sose gondoltam volna, hogy valaha még apukákat kell győzködnöm.
De hadd legyen meg ez is. Kérlek, Ana.
– Beszéljük meg ezt később. Szeretném odaadni neked a másik ajándékodat.
A másik ajándékomat…
A kulcstartónak a közelébe sem érhet.
Ana pajkos mosollyal beleharap az alsó ajkába.
– Megint rágod a szád szélét – csípek játékosan az arcába. Szende képet vág,
de aztán kihúzza magát, kézen fog, és bevonszol a hálószobába.
Az ágy alól előhúz két szépen becsomagolt ajándékdobozt.
– Kettő?
– Ezeket még az… öö, a tegnapi incidens előtt vettem. Most már nem vagyok
benne biztos, hogy jó ajándék.
Picit idegesen a kezembe nyomja az egyik csomagot.
– Biztosan azt akarod, hogy kinyissam?
Bólint.

Letépem a dobozról a csomagolópapírt.
– A Charlie Tango – suttogja Ana.
A dobozban egy kis fából készült helikopter darabjai lapulnak. De a rotor az,
ami teljesen ámulatba ejt.
– Napelemes… Hűűű!
Milyen figyelmes. A távoli múltból egy emlékkép idéződik fel bennem. Az
első karácsonyom. Az első rendes karácsonyom anyával és apával.

A helikopterem repülni is tud.
A helikopterem kék.
Körberepüli a karácsonyfát.
A zongorához repül, és leszáll egy fehér billentyűre középen.
Apa és anya fölött is elrepül.
Lelliot fölött is, aki legózik.

Ana figyelő tekintete mellett leülök a földre, hogy összerakjam. Könnyű a
darabokat összepattintani. Az elkészült kék helikoptert a tenyeremre állítom.

Nagyon tetszik!
Anára nevetek, majd az ablakhoz lépve megbűvölten nézem, ahogy a nap
meleg sugarai forgásba hozzák a helikopter rotorját. – Odanézz! Hova halad a
technika!
A helikoptert szemmagasságba emelve álmélkodom, hogy a napenergia
milyen könnyen átalakítható mozgási energiává. A rotorok csak pörögnek és
pörögnek, egyre gyorsabban és gyorsabban.
Ejha. Mindez egy játékba építve.
Annyi minden mást is kezdhetnénk ezzel az egyszerű technológiával. A
kihívást igazából az energia tárolása jelenti. A grafén lesz a megoldás… de vajon
lehet-e megfelelő teljesítményű akkumulátorokat építeni? Olyanokat, amelyek
hamar feltöltődnek, és hosszabb ideig is képesek elraktározni az energiát…

– Tetszik? – szakítja félbe Ana a gondolatmenetemet.
– Ana, imádom! – Elkapom, megcsókolom, és együtt csodáljuk tovább a
pörgő rotort.
– Köszönöm. A vitorlázó repülőgép mellé teszem, az irodámba.
Elmozdítom a kezem a fényről, mire a rotor lelassul, majd megáll.
A fényben izgünk-mozgunk.
Árnyékban lelassulunk.
Sötétben megállunk.
Hm. Elgondolkodtató, mi, Grey?
Ana pont olyan hatást gyakorol rám, mint a napfény a kis helikopterre.
Magával rántott a fényre, és most boldogan sütkérezem.
Leteszem a kis Charlie Tango kettőt a komódra. – Legalább ez velem lesz,
amíg megmentjük a nagy Charlie Tangót.
– Megmenthető?
– Nem tudom. Remélem. Különben nagyon hiányozna a kislány.
Ana ezen kissé mintha megütközne.
– Mi van a másik dobozban? – kérdem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez az ajándék neked vagy akár nekem
szólna.
– Valóban?
Átnyújtja a másik dobozt. Ez nehezebb, és hangosabban is zörög. Ana átdobja
a haját a vállán, és izgatottan tipeg-topog.
– Miért vagy ilyen ideges?
Túl azon, hogy ideges, mintha még zavarban is lenne.
– Nagyon kíváncsivá tett, Miss Steele. Meg kell mondanom, hogy élvezem a
reakciódat. Vajon miben mesterkedsz?
Leveszem a doboz fedelét. A legtetején egy cédulát találok.

Születésnapodra
Csinálj velem durva dolgokat

Kérlek
Ana x

Ránézek.
Ez most mit jelentsen?

– Csináljak veled durva dolgokat? – kérdem. Ana bólint, és nyel egyet.
Látom, hogy ideges, és legbelül tudom, mire megy ki a játék. A játszószobába
invitál.

Készen állsz erre, Grey?
Feltépem a dobozt fedő selyempapírt. Hm, egy szemkötő. Tehát azt akarja,
hogy bekössem a szemét. Bimbócsipesz… na ne már. Ez nem kezdőknek való.
Aztán egy análdugó, de túl nagy. Itt van az iPodom is, ennek örülök. Tetszik neki
a zenei ízlésem. Alatta az ezüstszürke Brioni nyakkendőm, vagyis
megkötözhetem.
Végül a játszószobám kulcsa. Gyanítottam, hogy ez is itt lesz.
Ana nagy, kék szemét naivan rám mereszti. – Játszani akarsz? – kérdem
szelíden.
– Igen.
– Ezt kapom a születésnapomra?
– Igen.
Alig hallom a hangját.
Vajon azért egyezik bele, mert azt hiszi, nekem ez kell? Vagy nem elég neki,
amit az ágyban művelünk? Végül: kész vagyok én erre?
– Biztos vagy benne? – tudakolom.
– Korbács meg hasonlók nélkül.
– Felfogtam.
– Akkor igen. Biztos vagyok benne.
Megbabonáz ez a nő. Nap mint nap. Lenézek a dobozra. Ana bármikor képes
rá, hogy bezsongasson.
– Szexőrült és telhetetlen – dünnyögöm. – Nos, azt hiszem, valamit csak

tudunk kezdeni ezzel a sok mindennel.
Hát, ha ezt akarja… és ezt akarja, ő maga mondta. Nem egyszer, nem is

kétszer.
Szeretem az ütős kúrásokat.
Ha én nyerek, Christian, visszaviszel a játszószobába.
Előre a Vörös Szobába!
Bemutatót kérek. Szeretem, ha megkötöznek.
Visszateszem a játékokat a dobozba.
Miért is ne szórakozzunk egy kicsit?
A vágy szikrája belobbantja a bensőmet. A legutóbbi játszószobás élményünk

óta nem éreztem ilyesmit. Anára hunyorítok, azt latolgatva, vajon komolyan
gondolja-e. A kezemet nyújtom.

– Gyerünk.
Most kiderül, hogy tényleg hajlandó-e velem jönni.
Megfogja a kezemet.
No hát, akkor rajta.
– Gyere!
Kismillió dolgom lenne, a baleset miatt eléggé lemaradtam a munkámmal. De
kit érdekel? Születésnapom van, és szórakozni fogok. A menyasszonyommal.
A játszószoba előtt még megtorpanok.
– Biztos vagy benne?
– Igen – bólogat Ana.
– Van bármi, amit nem szeretnél csinálni?
Eltöpreng. – Nem szeretném, ha fényképeket csinálnál rólam.
Ez meg honnan a fenéből jött? Miért akarnék fényképeket csinálni róla?
Grey, ugyan már. Ha hagyná, lefotóznád.
– Rendben – mondom, de nem hagy nyugodni a dolog. Vajon tudja? Az
lehetetlen!
Fordul a kulcs a zárban. Izgatott vagyok, pont úgy, mint amikor először
vittem be ide. Előreengedem, és becsukom az ajtót.

A szoba légkörét újra kellemesnek érzem, először azóta, hogy Ana elhagyott.
Fog ez menni.
Az ajándékcsomagot a komód tetejére teszem, kiveszem belőle az iPodot,
berakom a dokkolóba, azután rákapcsolom a Bose hifire, hogy a zene a
hangfalakból szóljon. A Eurythmics megy. Nagyszerű. Ez a szám egy évvel a
születésem előtt jelent meg. Csábos a ritmusa. Imádom. Szerintem Anának is
tetszeni fog. Újra elindítom a számot, hogy az elejéről hallgathassuk. Csak egy
kicsit túl hangos, lejjebb tekerem a hangerőt.
Ana a szoba közepén állva szexéhesen, buja ábrázattal szemléli a jelenetet.
Foga az alsó ajkát morzsolgatja, és a csípőjét a zene ütemére ringatja.
Ó, Ana, te érzéki teremtés!
Odajárulok elé, és gyengéd mozdulattal kiszabadítom az ajkát. – Mit szeretnél
csinálni, Anastasia? – suttogom, és az ujjamat az állán tartva szolid csókot
nyomok a szájára.
– Ez a te születésnapod. Amit akarsz – leheli, és ígérettel teli szemével
kéjesen rám néz.
Picsába.
Mintha a farkamhoz szólt volna.
Hüvelykujjamat végighúzom a száján.
– Csak azért vagyunk itt, mert én azt akarom?
– Nem. Én is itt akarok lenni.
Kifogtam egy szirént.
Ana az én szirénem.
Hát akkor kezdjük az alapokkal.
– Ó, annyi lehetőség van, Miss Steele. De kezdjük azzal, hogy meztelenre
vetkőztetlek.
Meghúzom a köpeny kötőjét, felfedve az alatta rejlő selyem hálóinget.
Hátralépek, és leülök a kanapé karfájára. – Vetkőzz le! Lassan.
Miss Steele szereti a kihívásokat.
Leereszti a könösét, ami a padlóra hullik, de a tekintetét nem veszi le rólam.

Kemény vagyok. A vágy feszíti a testemet. Az ajkamat simogatom, hogy távol
tartsam a kezemet tőle.

Lecsúsztatja a hálóinge pántjait a vállán, közben engem figyel, aztán a
könnyú anyag lesiklik a testén. Dicsőséges meztelenségében áll előttem.

Most valahogy másképp néz rám.
Ez most még izgatóbb, és már nem bújhatok el.
Támad egy ötletem, és a komód tetejéről leveszem az ajándéknak szánt
nyakkendőt. Végighúzom az ujjaim között a selymet, és visszamegyek a
türelmesen várakozó Anához. – Az a gyanúm, hogy kissé alulöltözött, Miss
Steele.
Egy feles Windsor-csomóval megkötöm a nyakán, a szélesebbik végét
hosszabbra hagyva a szokásosnál. Ujjaim a nyakát csiklandozzák. Ana
felszisszen. Úgy intézem, hogy a nyakkendő a fanszőréhez érjen. – Szerfölött
elegáns most, Miss Steele.
Gyors csókot lehelek az ajkára. – Most mit is csináljak veled? – dörmögöm.
Megrántom a nyakkendőt, mint egy kötőféket. Meztelen teste olyan érzékeny,
mint egy bomba időzítő szerkezete. Ujjam a hajába akaszkodik. Ajkam az ajkára
tapad, a nyelvem nem kér, csak elvesz.
Keményen. Kitartóan. Könyörtelenül.
Édes Anastasia Steele-íze van. A kedvenc ízem.
A másik kezemmel a fenekét markolászom. Milyen finom, izmos popsi…
Amikor eleresztem, mindketten felizgultan pihegünk. Ana keble izgatóan
emelkedik-süllyed.
Ó, bébi! Mit művelsz velem?
Azt, amit én akarok veled művelni…
– Fordulj meg – szólok rá. Szót fogad, én pedig a nyakkendővel hátrakötöm a
haját. A játszószobában ez előírás.
Gyengéden meghúzom a lófarkát. – Gyönyörű a hajad, Anastasia.
A nyakát csókolgatom, mire megborzong. – Csak annyit kell mondanod, hogy
„állj”. Tudod, ugye? – suttogom a nyakába.

Behunyt szemmel bólint.
De basszus, olyan boldognak tűnik!
Megfordítom, és megfogom a nyakkendő végét.
– Gyere!
Odavezetem a komódhoz, és kirakosgatom az ajándékcsomag tartalmát. –
Anastasia, íme, a készlet. – Felemelem az análdugót. – Ez túl nagy méret. Anális
szűzként nem javaslom, hogy ezzel kezdj. Inkább ezzel itt – tartom fel a
kisujjamat.
Elkerekedik a szeme.
Be kell vallanom, Ana megbotránkoztatása a kedvenc időtöltéseim közé
tartozik.
– Csak egy ujj, nem több – közlöm megnyugtatásképp. – Ezek a csipeszek
kegyetlenek – bökök rájuk.
Az egyik fiókból előszedek egy kevésbé agresszív fajtát. – Ezeket fogjuk
használni.
– Állíthatók.
Szemügyre veszi. Érdeklődőn. Imádom benne, hogy olyan kíváncsi. –
Világos? – kérdem.
– Igen. Elárulnád, mire készülsz?
– Nem. Menet közben találom ki. Ez nem egy filmjelenet, Ana.
– Hogyan viselkedjek?
Furcsa kérdés. – Ahogy akarsz. Az alteregómra számítottál, Anastasia?
– Ami azt illeti, igen. Kedvelem őt.
– Na ne mondd! – Hüvelykujjam végigsiklik az alsó ajkán, és legyűröm
magamban a késztetést, hogy újra megcsókoljam. – Ugye tudod, hogy én a
szeretőd vagyok, Anastasia, nem az urad. Imádom hallani, ha nevetsz, ha
lányosan kuncogsz. Azt szeretem, amikor nyugodt vagy, és boldog, mint José
fényképein. Ez az a lány, aki besétált az irodámba. Ebbe a lányba lettem
szerelmes. De mindezzel együtt szeretek durva dolgokat is tenni önnel, Miss
Steele, és az alteregóm ismer egy-két trükköt. Szóval csak tegye, amit mondok,

és forduljon meg!
Engedelmeskedik, és az arca csak úgy ragyog az izgatottságtól.
Szeretlek, Ana.
Ez ilyen egyszerű.
Kiveszem a fiókokból, amire szükségem van, és elrendezem őket a komód

tetején. – Jöjjön!
Rántok egyet a nyakkendőn, és az asztalhoz tessékelem Anát. – Azt akarom,

hogy feltérdeljen ide!
Ráemelem az asztallapra, térdelőpózban.
Az orrunk csaknem összeér. Ana fénylő szemmel bámul rám.
Végigsimítok a combján, és a térdénél fogva finoman szétterpesztem a lábát,

hogy lássam a célt.
– Kezeket hátra, meg fogom bilincselni!
Meglengetem a szeme előtt a bőr csuklópántokat, és lehajolok, hogy feladjam

rá. Ana megfordul, és elnyíló ajkát végighúzza az államon, nyelvével a
borostámat csiklandozva. Egy pillanatra behunyom a szememet, és elfojtok egy
kéjes morranást.

Hátrahúzódva rápirítok: – Ezt fejezze be! Vagy ennek az egésznek sokkal
hamarabb vége lesz, mint azt bármelyikünk szeretné.

– Önnek nem lehet ellenállni.
– Valóban?
Szemtelenül rábólint.
– Nos, ne zavarjon meg, vagy betömöm a száját.
– Szeretem megzavarni…
– Vagy elfenekelem – fenyegetem meg. Elvigyorodik. – Viselkedjen! –
dorgálom, miközben a bilinccsel a tenyeremet csapkodom.
Simán püfölhetném vele a seggedet is, Ana.
Ahogy ott térdel, máris nem olyan pimasz. – Így már jobb. – Újból
nekiveselkedem, és ez alkalommal sikeresen felcsatolom a csuklójára a bilincset.
Nem veszek tudomást arról sem, hogy az orrát a hónaljamhoz dörgöli. Isteni

szerencse, hogy kora reggel lezuhanyoztunk.
A bilinccsel a csuklóján kicsit előredomborodik a melle. Szinte kiált, hogy

fogjam meg. – Minden rendben? – kérdem, miközben gyönyörködöm benne.
Bólint.
– Helyes.
A hátsó zsebemből előhúzom a szemkötőt. – Azt hiszem, eleget látott már.
Bekötöm a szemét.
Ana légzése felgyorsul.
Hátralépve beiszom a látványt.
Eszeveszetten dögös.
A fiókos szekrényről felszedegetem a kellékeket, és lehúzom a pólómat. A

farmert magamon hagyom, bár kissé kényelmetlen, mert nem akarom, hogy a
türelmetlen farkam elvonja Ana figyelmét.

Az asztalhoz visszatérve kinyitom a kedvenc masszázsolajomat tartalmazó
üvegcsét, és körbeforgatom Ana orra alatt. Cédrus-, argán- és zsályaolaj
keveréke, bőrsemleges, az illata pedig friss, eső utáni őszi napra emlékeztet.

– A kedvenc nyakkendőmért kár lenne – dünnyögöm, és kibogozom a
csomót. Ana megvonaglik, amikor a finom anyag végigsiklik a testén.

Összehajtom a nyakkendőt, és leteszem Ana mellé, akinek a gerjedelme
szinte már tapintható. Teste vibrál a türelmetlenségtől. Izgató.

Öntök pár csepp olajat a kezemre, és összedörzsölöm a tenyeremet, hogy az
olaj kicsit felmelegedjen. Ana feszülten fülel. Imádom kiélesíteni az érzékeit.
Kézfejemmel végigsimítom az arcát.

Összerezzen, amikor hozzáérek, de nem húzódik el. Elkezdem a bőrébe
masszírozni az olajat. Először a nyakát kenem be, aztán a lapockáját, majd a
vállát. Átgyúrom rajta az izmokat, és apró köröket teszek a mellkasán, a melleit
gondosan kikerülve. Ana homorít, és hozzám préseli magát.

Hogyisne, Ana! Még nem.
Az oldalát aprólékos mozdulatokkal, a zene ritmusára kenem be. Ana
felnyög, de nem tudom eldönteni, hogy a nyögése frusztrált-e vagy kéjes. Talán

egy kicsit mindkettő.
– Olyan gyönyörű vagy, Ana – suttogom. Ajkammal végigsöpröm az álla

vonalát, miközben a kezemmel bűvészkedem. A melle alatt, a hasán, végül a
célom közvetlen közelében. Beszívom Ana illatát, mely immár az olajéval
keveredik.

– És nemsokára a feleségem leszel, jóban és rosszban.
Ana mohón beszívja a levegőt.
– Egészségben és betegségben.
Tovább olajozom.
– Vele szentül élek.
Hátravetett fejjel felmorran, amikor az ujjam a fanszőrzetét és a csiklóját
érinti. Lassan dolgozom tovább, oda is olajat kenve, ahol már csillog a bőre.
Részegítő pillanat.
Felemelek egy töltény alakú kis vibrátort. – Mrs. Grey…
Ana felnyög.
– Igen – suttogom, és folytatom a szakavatott masszírozást. – Nyissa ki a
száját.
Ana máris zihál, de nagyobbra nyitja a száját. Belecsúsztatom az aprócska
vibrátort. Egy láncon lóg, hogy az ember akár ékszerként is hordhassa, ha arra
támadna gusztusa. – Szopd! Ezt most beléd fogom helyezni.
Ana megdermed.
– Szopd! – ismétlem, és kiveszem belőle a kezem.
Megfeszíti a combját, és frusztráltan felnyög. Mosolyogva még egy kevés
olajat csöpögtetek a tenyeremre, és végre a mellét is kezelésbe veszem. – Ne
hagyd abba a szopást – szólok rá, miközben gyöngéd morzsolgatással vigyázzba
állítom a mellbimbóit. Milyen szép kemények már…
– Gyönyörű melled van, Ana!
A kezembe kerítek egy mellbimbócsipeszt. Óvatosan felcsíptetem.
Ana gurgulázó nyöszörgése tudatja velem, hogy – legalábbis a mellbimbóját
tekintve – a végletekig felizgattam. Nyelvemmel megnyalogatom a csapdába

ejtett bimbócskákat. Ana jobbra-balra dobálja magát a gyönyörtől, és hangosan
nyögdécsel. – Érezd – súgom oda, és hátradőlve szemügyre veszem a művemet.

– Add ezt ide.
Kiveszem a vibrátort a szájából. Kezemet végigsiklatom a hátán, a feneke
közé. Megfeszül, és kicsit fölemelkedik. – Csak nyugalom! – csitítgatom, és
megcsókolom a nyakát, míg az ujjammal tovább cirógatom farának csodálatos
domborulatát.
Másik kezemet a csiklójára csúsztatom, és belemerészkedem. – Ezt beléd
fogom helyezni – dörmögöm. – Nem itt – az ujjammal körkörösen egy kis olajat
kenek az ánusza köré –, hanem itt.
Most a vaginája körül ingerkedem, majd ki-be csúsztatgatom a mutató- és a
középső ujjamat.
– Ah! – nyögdécsel Ana.
– Most csend!
Felállok, és beteszem neki a vibrátort. Megcsókolom a száját, majd
megnyomom a gombot az apró távirányítón.
Amikor a vibrátor bekapcsol, Ana följebb tolja a fenekét, és felnyög.
– Ah!
– Nyugalom – suttogom az ajka közé, amivel tompítom a nyöszörgését.
Mindkét bimbócsipeszt finoman meghúzkodom.
Ana felsikolt.
– Christian, kérlek!
Menni fog ez, Ana.
Ana már zihál a sok egyidejű stimulációtól. Biztosan intenzív élményben van
része. – Jó kislány – nyugtatgatom.
– Christian – liheg ziláltan.
– Csend! Érezd, Ana. Ne félj!
Megfogom a derekánál, hogy lecsillapodjon. Itt vagyok, bébi, ura vagyok a
helyzetnek. Csak nyugalom, te is ügyes vagy!
Belemártom a kisujjamat a síkosítóba, és lassan hátranyúlok a fenekéhez,

közben folyamatosan a reakcióit fürkészem. Átgyúrom a popsiját, azt a
gyönyörűt, mert elképesztően jó feneke van, és a kezemet a vágatba teszem.

– Gyönyörű vagy!
Beóvakodom a kisujjammal a hátsó bejáraton. Érzem, ahogy a másik oldalon
rezeg a vibrátor. Ana megfeszül. Nagyon lassan mozgatni kezdem benne az
ujjamat, miközben az állát harapdálom gyengéden. – Gyönyörű vagy, Ana.
Nagyot nyög, és én tudom, hogy egy hatalmas orgazmus szélén táncol.
Némán mozgatni kezdi a száját. Hirtelen élesen felsikolt. Szabad kezemmel
leveszem róla a bimbócsipeszeket, egyiket a másik után, mire egy még
nagyobbat, még kéjesebbet sikít.
Átölelem. Lüktet a teste az orgazmustól. Kisujjam még mindig a popsijában
ügyködik.
– Ne! – kiáltja, és megálljt parancsolok magamnak.
Kiveszem belőle az ujjamat és a vibrátort, de továbbra is a karomban tartom.
Hozzám bújik, de a teste még néhányszor összerándul. Gyakorlottan lecsatolom
egyik karjáról a bilincset, mire Ana a nyakamba borul. Feje a vállamra hanyatlik,
és lassan feleszmél az elsöprő orgazmusból.
Rendesen fájhat a lába. Felnyög, amikor a karomba emelem, hogy az ágyba
cipeljem. Hanyatt lefektetem a szaténlepedőre. A távirányítóval kikapcsolom a
zenét, aztán lehúzom magamról a farmert, mert a farkam mindjárt szétrepeszti.
Átmasszírozom Ana vádliját, térdét, combját, majd a vállát is, és leveszem róla a
másik bilincset is. A szemkötőt is leoldom. Kibontom a haját. Végül
megcsókolom.
– Olyan gyönyörű vagy! – dicsérem.
Fél szemét kinyitja.
– Szia – mosolygok le rá.
Egy morranás a felelet.
– Elég kemény volt?
Bólint, és álmosan rám vigyorog.
Ana, soha nem okozol csalódást.

– Szerintem te meg akarsz ölni.
– Elélvezéses halál. Van rosszabb halálnem is.
Például a mélybe zuhanni a Charlie Tangóval.
Ana felnyúl, megcirógatja az arcomat, elmulasztva bennem a nyomasztó
érzést.
– Így bármikor megölhetsz – mondja.
Megfogom a kezét, és sorra csókolom az ujjait. Büszke vagyok rá. Sosem
hagy cserben az ágyban. Ana megsimogatja az arcomat, és forrón megcsókol.
Hátrahúzódom.
– Ez az, amit csinálni akarok – suttogom. A párna alól előveszem a
távirányítót, és számot váltok. Megnyomom a gombot, és a hátára fektetem
Anát. Roberta Flack klasszikusa, a „The First Time Ever I Saw Your Face”
akkordjai töltik be a szobát.
– Magamévá akarlak tenni – dünnyögöm. Ajkammal megkeresem a száját,
Ana ujja a hajamat gereblyézi.
– Csak tessék – leheli, majd még érzékeny testét megemeli, hozzám feni
magát, hogy behatolhassak. Még egy istenit szeretkezünk, ezúttal lassan.
Egyszerre élvezünk el. Belepumpálom, ami még bennem maradt, hátravetett
fejjel, áhítattal kiáltva a nevét.
Szeretlek, Ana Steele.
Magamhoz ölelem. Soha nem akarom elengedni.
Teljes az örömöm. Voltam valaha ilyen boldog?
Ahogy visszatérek a földre, lenézek arra a lányra, akit a kedvesemnek
nevezhetek. Félresimítom a haját az arcából.
Nahát… Ana sír.
– Hékás… – A tenyerem közé fogom az arcát. Megbántottam volna? – Miért
sírsz?
– Mert olyan nagyon szeretlek – pityergi. Behunyom a szememet, hogy
minden sejtemet átjárják ezek a gyönyörűséges szavak.
– Én is téged, Ana. Te teszel engem… egésszé.

Amikor a zenének vége, ismét megcsókolom. Úgy rendezem a lepedőt, hogy
mindkettőnket betakarja. Ana frenetikusan fest: a haja borzas, a szeme, bár
könnyes, ragyog, mint a gyémánt. Tele van élettel.

– Mit csinálsz ma? – kérdi.
– Bármit is csináljak, ezt nem múlhatja fölül semmi.
Megcsókolom.
– Szerintem sem.
Imádom az Anában rejlő szörnyeteget. Bármikor elő tudom belőle csalni. És
hogy miket fogunk művelni később… garantáltan az ő napját is feldobná. Sóvár
gondolat.
– Nos, föl kellene hívnom a PR-osztály vezetőjét. Őszintén szólva sokkal
szívesebben maradnék veled ebben a kis biztonságos buborékban.
– A baleset ügyében konzultáltok?
– Nem, ma mégis inkább lógnék.
– Hiszen születésnapja van, Mr. Grey. Ma kötelező a lógás. Nem lenne
ellenemre, ha egyes-egyedül nekem szentelné a napját. – Fejét felszegve
játékosan az államat kezdi harapdálni. Boldog és felszabadult, még ha kicsit
fáradt is. – Imádom a zenei ízlésedet.
– Örülök, hogy ezt is értékeled. Ha nem tudok elaludni, zongorázgatok, vagy
az iTunest böngészem.
– Rossz belegondolni, hogy milyen lehet, amikor nem tudsz aludni, mert
egyedül vagy – mondja Ana együttérzőn.
– Az igazat megvallva sosem éreztem magamat magányosnak, mielőtt
elhagytál. Akkor döbbentem rá, hogy az milyen nyomorult érzés.
Megfogja az arcomat. – Sajnálom.
– Nem kell bocsánatot kérned, Ana. Én voltam a hibás.
A szám elé teszi a mutatóujját. – Csitt! Én olyannak szeretlek, amilyen vagy.
– Az egy sláger címe.
Ana felnevet, azután témát vált: a munkámról kérdezget.

– NAGY UTAT TETTÜNK MEG – sóhajt Ana az arcomat cirógatva.
– Úgy bizony.
Hirtelen mélázóra vált a tekintete.
– Valami szöget ütött a fejedbe? – kérdem.
– Eszembe jutott a José-féle fotózás. Kate mennyire elemében volt! Te pedig

milyen dögös voltál…
– Dögös?
Még hogy én?
– Az. Dögös. Kate pedig hogy fontoskodott: ülj le, csináld ezt, csináld azt! –

Remekül utánozza Kavanagh-t. Jóízűt nevetek rajta.
– Még belegondolni is rémes, de ő is interjúztathatott volna. Sokáig éljen a

nátha.
Megpuszilom az orra hegyét.
– Ha jól emlékszem, influenzás volt, Christian – javít ki, és önfeledten

megsimogatja a mellszőrzetemet. Még fura az érzés, de Ana, úgy látszik, elűzte
belőlem a sötétséget. Még csak össze se rezzenek.

– Az összes pálca eltűnt innen – állapítja meg, miután körbejáratta a tekintetét
a szobán. A füle mögé simítok egy elszabadult hajtincset.

– Nem hittem, hogy valaha túllépsz ezen a kemény korláton.
– Én se hinném, hogy menne.
Ana megfordul, és a falra akasztott ostorokat, korbácsokat és ütőket kezdi
nézegetni.
– Szeretnéd, hogy azoktól is megszabaduljak? – kérdem.
– A lovaglóostortól ne… attól a barnától. Se az antilopbőr korbácstól.
Szégyenlősen elmosolyodik.
– Rendben, az ostor és a korbács marad. Nocsak, Miss Steele, tele van
meglepetésekkel.
– Csak úgy, mint ön. Ez a sok dolog egyike, amit szeretek benned.
Megcsókolja a szám sarkát.
Muszáj rákérdeznem, mert szinte el se hiszem, hogy több mindent is szeret

bennem. – Mi mást szeretsz még bennem?
Ana tekintete ellágyul. – Ezt… – simogatja végig az ajkamat. Csiklandoz. –

Ezt szeretem, mindennel együtt, ami kijön rajta, és mindent, amit csinálsz vele.
Megsimogatja a fejemet is. – Annyira okos vagy, szellemes és intelligens,

olyan sok dologhoz értesz. De legfőképp azt szeretem, ami itt van belül.
A tenyerét a mellkasomhoz szorítja.
– Te vagy a legjószívűbb férfi, akivel valaha találkoztam. Amit csinálsz.

Ahogy dolgozol. Egyszerűen fenséges.
– Fenséges? – ismétlem kábultan. Érteni nem értem, de jólesik. Lassan

elmosolyodom, de még mielőtt egy szót is szólhatnék, Ana rám veti magát.

ANA PÁR PERCRE ELSZUNDÍT a karomban. A plafont bámulva fekszem a hátamon,
és élvezem, ahogy Ana a mellkasomra nehezedik. Lehetnék még ennél is
elégedettebb? Nem hiszem. Ana felébred, amikor homlokon csókolom.

– Éhes vagy? – kérdem.
– Mmm, éhen halok!
– Én is.
Ana a mellkasomra támaszkodva tanulmányozza az arcomat.
– Ez az ön szülinapja, Mr. Grey. Főzök magának valamit. Mit szeretne?
– Lepjen meg!
Végigsimítok a hátán. – Meg kellene néznem a BlackBerryn az üzeneteket,
hátha tegnap lemaradtam valamiről – sóhajtok, és felülök. Szívesen heverésznék
vele egész nap.
– Zuhanyozzunk – indítványozom.
Ana elvigyorodik, azután egy szál piros lepedőbe burkolózva levonulunk a
lépcsőn a fürdőszobába.
Miután felöltözött, Ana kiszedi a mosdóból a tegnapi vizes ruhát, és kimegy.
A falatnyi kis kék ruháját vette fel.
Túl sok lábat villant.

Nem tragédia, utóvégre csak mi vagyunk itt.
Meg Taylor.
Elveszem a borotvát az arcomtól. – Hagyd, Mrs. Jones majd megcsinálja –
szólok utána. Ana hátrapillant a válla fölött, és elmosolyodik.

JÓKEDVŰEN ÜLÖK LE a számítógép elé. Ana a konyhában tesz-vesz, nekem pedig
át kell rágnom magam egy csomó e-mailen és szöveges üzeneten. A legtöbbet
Sam írta. Teljesen kikészíti, hogy nem hívom föl. De más is írt… anya, Mia, apa,
sőt Elliot is. Meghat, hogy ennyire izgultak értem.

Elenától is jött üzenet.
Basszus.
Ana tétova hangüzenete a következő.
Szia… öö… Ana vagyok. Minden rendben? Hívj fel! – Az aggodalma szinte
tapintható. Összeszorul a szívem, amikor tudatosul bennem, hogy a családom
milyen pokoli kínokat állt ki miattam.
Grey, idióta barom vagy.
Fel kellett volna hívnod őket.
Elena üzenetén kívül mindent elmentek, és felhívom a Bellevue virágüzletet.
Leadok egy rendelést, és megköszönöm nekik, hogy ilyen rövid határidőre is
teljesítenek.
Most a kedvenc ékszerboltom következik. Na, jó, az igazsághoz
hozzátartozik, hogy csak ezt az egyet ismerem. Ott vettem Ana fülbevalóját,
nyilván nem okoz nekik gondot a gyűrű sem.
Olyan simán megy minden, hogy ha babonás lennék, azt mondanám, ez jó
ómen a továbbiakra nézve.
Azután Samet tárcsázom.
– Mr. Grey, hol volt?
Ejha, nagyon zabos.
– Nem értem rá.

– A sajtó teljesen rákattant a helikopteres sztorira. Sorra keresnek a
tévécsatornák és az újságok, mind interjút kér…

– Sam, adjon ki egy közleményt. Írja le benne, hogy Ros és én jól vagyunk.
Aztán küldje át nekem jóváhagyásra. Interjút nem adok. Sem a lapoknak, sem a
tévének.

– De Christian, ez óriási lehetőség…
– A válaszom: nem. Küldje a közleményt.
Elakad a szava. Sam az anyját is eladná, csak hogy a hírekbe kerüljön. – Igen,
Mr. Grey – szűri a foga között. Nem tetszik a vonakodása, de nem teszem szóvá.
Lassan új PR-os után nézek. Hiába voltak kiváló ajánlólevelei, akkor is az
agyamra megy.
– Köszönöm, Sam.
Lecsapom.
Megcsörgetem Taylort a belső vonalon.
– Jó napot, Mr. Grey.
– Van valami újság?
– Lemegyek, uram.
Taylor közli velem, hogy a Charlie Tangót megtalálták, és a helyszínre vonult
egy csapat technikus, egy légügyis hivatalnok, és a gyártó Airbus embere.
– Remélem, előállnak majd valami magyarázattal.
– Abban biztos vagyok, uram – somolyog Taylor. – Átküldtem önnek azok
elérhetőségét, akikkel szót kellene váltania.
– Köszönöm. Van még egy dolog… Ugorjon le nekem egy ékszerboltba.
Elmondom, mit beszéltem meg az ékszerésszel. Taylor szélesen rám
vigyorog.
– Örömmel, uram. Ez minden?
– Egyelőre ennyi. És köszönöm.
– Nagyon szívesen, és boldog születésnapot!
Biccent, és kimegy.
Felemelem a telefont, hogy sorra felhívjak mindenkit Taylor listájáról.

Éppen a légügyiseknek teszek jelentést, amikor észreveszem, hogy Ana írt.


Feladó: Anastasia Steele
Tárgy: Ebéd
Dátum: 2011. június 18. 13:12
Címzett: Christian Grey


Kedves Mr. Grey!
Ebben az e-mailben tájékoztatom, hogy az ebéd majdnem elkészült.
Továbbá korábban a nap folyamán elképesztően ütős kúrásban volt részem.
A szülinapi ütős kúrás ajánlott.
Ja, és még valami: szeretlek.



A x
(A menyasszonyod)

A légügyis Mrs. Wilson bizonyára jól hallja, hogy beszéd közben vigyorgok,
mint a vadalma. Egy ujjal mindjárt választ is pötyögök.


Feladó: Christian Grey
Tárgy: Ütős kúrás
Dátum: 2011. június 18. 13:15
Címzett: Anastasia Steele


Pontosan melyik része volt a legelképesztőbb?
Jegyzetelek.



Christian Grey
Kiéhezett és a reggeli kemény munkától kifáradt
elnök-vezérigazgató
Grey Enterprises Holding, Inc.



Ui.: Tetszik az aláírásod.

Uui.: Mi lett a beszélgetés művészetével?

Befejezem a beszélgetést Mrs. Wilsonnal, és Ana keresésére indulok. Amikor
rálelek, látom, hogy erősen koncentrál a telefonjára. Nyilván a válaszát
fogalmazza. Amikor elküldi, felnéz, és a plafonig ugrik, úgy megijed tőlem.
Megkerülöm a konyhaszigetet, átölelem, és a meglepetés erejét kihasználva
alaposan megcsókolom. – Ez minden, Miss Steele – dörmögöm, és elégedetten
visszamegyek a dolgozószobámba.

Az e-mailje már meg is jelent a képernyőn.


Feladó: Anastasia Steele
Tárgy: Kiéhezve?
Dátum: 2011. június 18. 13:18
Címzett: Christian Grey


Kedves Mr. Grey!
Szabad felhívnom a figyelmét előző e-mailem első sorára, amelyben tájékoztatom, hogy
az ebédje csakugyan mindjárt elkészül? Ne jöjjön azzal a sületlenséggel, hogy kiéhezett,
meg hogy kifáradt. Ami a dolog ütős kúrás részét illeti, az jöhet minden mennyiségben.
Örömest elolvasnám a jegyzeteit. És nekem is tetszik zárójelbe tett aláírásom.
A x
(A menyasszonya)
Ui.: Mióta lett ilyen beszédes? Ráadásul telefonon!

Felhívom anyámat, szólnom kell neki, hogy virágot rendeltem.
– Drágám, hogy vagy? Kiheverted? Veled van tele a sajtó.
– Tudom, anya. Jól vagyok. Valamit mondani akarok neked.
– Mi az?
– Megkértem Ana kezét. Igent mondott.
Anyám megnémul a döbbenettől.
– Anya?

– Christian, ez csodás hír! – mondja kissé bizonytalanul.
– Tudom, hogy elég hirtelen jött.
– Jól átgondoltad, drágám? Ne érts félre, imádom Anát. De ez olyan korai, és
ő az első lány…
– Anya… nem ő az első lány. Csak ő az első, akit bemutattam.
– Vagy úgy!
– Úgy bizony.
– Hát, nagyon örülök nektek! Gratulálok!
– Van még valami.
– Mi az, édesem?
– Virágot rendeltem a csónakházatokba.
– Miért?
– Hát, a leánykérés elsőre elég vacakra sikerült.
– Ja, értem már!
– És anya… másnak ne mondd. Azt akarom, hogy meglepetés legyen. Ma
este beharangozom mindenkinek.
– Ahogy akarod, drágám. Mia szervezi a bulit. Mindjárt adom.
Csak várok, és várok.
Igyekezz már, Mia.
– Szia, bátyó! Hála az égnek, hogy megúsztad! Mi a pálya?
– Anya most mondta, hogy te szervezed a bulit. Mekkora lesz a felhajtás?
– Tekintve, hogy majdnem meghaltál, kitomboljuk magunkat.
Anyám, borogass!
– Tudj róla, hogy rendeltem valamit a csónakházba.
– Igen? És mit?
– A Bellevue virágüzletből.
– De miért? Minek?
Jézusom, mennyit kérdezősködik! Felnézek. Ana az ajtóból figyel. Jó ég,
milyen kurtácska az a ruha!
– Csak engedd be őket, és annyi! Érted, Mia?

Ana érdeklődőn oldalra billenti a fejét.
– Jó, nem kell mindjárt a plafonon lenni. Majd odavezetem a virágosaidat.
– Helyes.
Ana némajátékkal a tudtomra adja, hogy ehetünk.
Kaja… Pompás!
– Majd találkozunk. – Leteszem. – Egy hívás még belefér?
– Persze.
– Ez a ruha nagyon rövid.
– Tetszik? – Ana piruettezik egyet a küszöbön, hogy a szoknyarész fellibben,
és kivillan a csipkés bugyija.
– Fantasztikusan nézel ki benne, Ana. De nem akarom, hogy más is
meglásson így.
– Ugyan már! – Indulatos arcot vág. – Itthon vagyunk, Christian. Nincs itt
senki a személyzeten kívül.
Nem akarok vitát. Olyan méltóságteljesen bólintok, ahogy csak telik tőlem.
Ana sarkon fordul, és visszamegy a konyhába.
Grey, kapd össze magad!
Most fel kell hívnom Ana apját. Fogalmam sincs, mit fog szólni a
bejelentésemhez, hogy megkértem a lánya kezét. De mégiscsak szükség van az
engedélyére. A szokás az szokás. Ana dossziéjából kikeresem Ray mobilszámát.
José ugyan említette, hogy horgászik. Remélem, azért van térerő.
Nem, nincs. Hangpostára irányít. – Itt Ray Steele. Hagyjon üzenetet.
Rövid és lényegre törő.
– Halló, Mr. Steele, itt Christian Grey. A lányáról szeretnék önnel beszélni.
Hívjon vissza, kérem. – Megadom a számomat, azután leteszem.
Mégis, mit hittél, Grey?
Kint van a vadonban, a Mount Baker Nemzeti Parkban.
Még előttem van Ana dossziéja, és eszembe jut, hogy át kéne neki utalnom
egy kis pénzt. Hozzá kell szoktatnom a gazdagsághoz.
„Huszonnégyezer dollár!