E. L. James - Sötét

Ma este mindenki izgatott, hogy nem egyedül megyek.
Engem is beleértve.

ANA AZ ÁGYON FEKSZIK az alárendeltek szobájában, és a gépét nézi. Valamit
olvas az interneten.

– Mit csinálsz? – tudakolom kedvesen.
Meghökken, s egy pillanatra bűntudatos képet vág. Mellé fekszem, s látom,
hogy egy tudathasadásos személyiségzavar tüneteiről szóló cikket olvas.
Értem én, hogy vannak gondjaim, de a skizofrénia szerencsére nem tartozik
közéjük. Magamban derülök ezen.
– Vajon mi lehet az oka, hogy ez van megnyitva?
– Kutatást végzek. Egy bonyolult személyiséget veszek górcső alá. –
Igyekszem hozni a fapofát.
– Egy bonyolult személyiséget?
– Ez az én saját kis hobbiprojektem.
– Hobbiprojekt lettem? Ugyan már! Inkább tudományos kísérlet. Pedig azt
hittem, már minden voltam, csak akasztott ember nem. Miss Steele, ön
felcsigázott!
– Honnan tudod, hogy rólad van szó?
– A hasamra ütöttem.
– Az már igaz, hogy te vagy az egyetlen elcseszett, zsarnoki mániákus, akivel
bensőséges viszonyt ápolok.
– Azt hittem, én vagyok az egyetlen, akivel bensőséges viszonyt ápolsz.
– Igen. Az is igaz.
– És jutottál már valamire?
Felém fordul, a tekintete meleg, kedves. – Szerintem intenzív terápiára van
szükséged.
Finoman a füle mögé igazgatom egy hajtincsét. Örülök, hogy hosszúra
hagyta, és megtehetem vele.

– Szerintem meg rád van szükségem. Fogd! – Kezébe nyomom a rúzst.
– Azt akarod, hogy a számra kenjem?
Nevetek. – Nem, Anastasia, hacsak te nem akarod. De nem biztos ám, hogy a
te színed.
Ez a vörös inkább Elena színe, de ezt nem mondom meg neki, még kiakadna.
Felülök, keresztbe teszem a lábam, és lehúzom az ingemet. Ez vagy egy nagyon
jó ötlet… Vagy egy nagyon hülye ötlet. – Tetszik az úttérképes ötleted.
Értetlenül néz.
– A tiltott területekről – magyarázom.
– Ja! Csak vicceltem.
– Én nem.
– Azt akarod, hogy rúzzsal firkáljak rád? – Egészen felizgult.
– Le fog jönni. Nagy nehezen.
Csodálkozó mosoly bujkál a szája sarkában. – Mit szólnál valami
tartósabbhoz, alkoholos filchez, mondjuk?
– Magamra is tetováltathatom.
– Nemet mondok a tetoválásra – nevet, de azért megrettent.
– Akkor marad a szájrúzs – vigyorgok. A nevetése ragadós.
Lecsapja a Mac fedelét, és félrelöki a gépet.
– Gyere – nyújtom a kezemet. – Ülj rám!
Lerúgja a cipőjét, és idemászik hozzám. Lefekszem, lábam behajtva.
– Dőlj a lábamnak.
Felül rám. Izgatott.
– Meglehetősen… lelkesnek tűnsz – jegyzem meg csúfondárosan.
– Élek-halok az információkért, Mr. Grey. Megnyugodhat, mert most fogom
megtudni, hol vannak a határok.
A fejemet csóválom. Remélem, jó ötlet ez.
– Nyisd ki a rúzst.
Egyszer végre úgy tesz, ahogy mondom neki.
– Add a kezed!

Odaadja a szabad kezét.
– Amelyikben a rúzs van!
– Ez a szemforgatás nekem szól?
– Ja.
– Ez nagy modortalanság, Mr. Grey. Van olyan ismerősöm, aki kimondottan
agresszív lesz a szemforgatástól.
– Igazán? – kérdem ironikusan.
Odaadja azt a kezét, amelyikben a szájrúzst tartja, s hirtelen felülök,
meglepve őt: így szemtől szemben ülünk.
– Készen állsz? – suttogom, elnyelve az izgatottságomat. Mégis, a pánik már
terjedni kezd.
– Igen – leheli gyengén, mint a nyári szellő.
Tudom, hogy most a határaimat feszegetem. A sötétség úgy kering fölöttem,
mint a keselyű, várva, hogy belém marhasson. Megfogom Ana kezét, a
vállamhoz emelem. Félelem szorítja a bordáimat.
– Nyomd oda a rúzst – nyögöm. Ana úgy is tesz, én pedig vezetem a kezét a
vállamtól lefelé, oldalt a mellemen. A sötétség azzal fenyeget, hogy megfojt.
Ana derűje elillant, helyére eltökéltség és figyelem került. Tekintetem az övén
csügg, s úgy kapaszkodom belé, mintha bóják lennének, távol tartva a sötétet,
életben tartva a félelem tengerén…
Ő az én megváltóm.
A bordáim alatt megállok, majd vezetem tovább a rúzst a hasamon. Vörös
nyomot hagy a testemen. Lihegve tartom vissza a rettegést. Minden izmom
megfeszül, és büszkén dudorodik. Hátradőlök, kitekert karomra támaszkodom.
Küzdök a démonjaimmal. Átadom Anának az irányítást. – Most fölfelé a másik
oldalon.
Ana feszült figyelemmel rajzol fölfelé a jobb oldalamon. Szeme szinte
lehetetlenül nagy és kerek. Figyel. Eléri a vállamat, majd megáll.
– Tessék, készen vagyok – leheli, hangja reszelős az elnyomott érzelmektől.
Felemeli a kezét, mire fellélegezhetek.

– Nem, nem vagy kész. – Mutatóujjammal vonalat húzok a nyakam köré. Ana
nagyot sóhajt, és kirajzolja a nyomvonalat.

– Most a hátam jön – mocorgok, mire Ana lemászik rólam. Megfordulok,
háttal neki, a lábamat keresztbe teszem. – Kövesd a vonalat a mellkasomtól
egészen a másik oldalamig. – A hangom reszelős, és szinte idegen, mintha
elhagytam volna a testemet, hogy nézzem, amint egy gyönyörű nő szörnyet
szelídít.

Nem. Nem.
Éld meg a pillanatot, Grey.
Érezd.
Éld.
Győzd le.
Ana kegyelmére hagyatkozom.
A nőére, akit szeretek.
A rúzs hegye végigszánt a hátamon. Összeszorítom a szemhéjamat, mintha
fájna.
Aztán megszűnik.
– A nyakad körül is? – Megnyugtató a hangja. Biztató. Az én életmentőm…
Bólintok, mire a fájdalom visszatér, tűkkel teleszúrva a fejbőrömet.
Aztán, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy jött, elmúlik.
– Kész. – A legszívesebben világgá kiabálnám a megnyugvásomat az Escala
helikopterleszállójáról. Odafordulok Anához. Néz. Tudom, úgy pattanok el, mint
az üveg, ha szánalmat látok az arcán… De nem. Nincs. Csak vár. Türelmesen.
Összeszedetten. Együttérzőn.
Az én Anám.
– Ezek a határok – suttogom.
– Tudomásul vettem. Most a leginkább rád ugranék – mondja csillogó
szemmel.
Na végre!
Megnyugvásom vigyorba fordul, és kinyújtom a kezemet. – Miss Steele, az

öné vagyok.
Örömmel felsikkant, és a karomba veti magát.
Hűha!
Ledönt, de hamar visszanyerem az egyensúlyomat, és fölé kerekedek, ő

alattam, a karomba kapaszkodva. – Nos, akkor, ami a villámellenőrzést illeti… –
Megcsókolom, keményen. Ujjai a hajamba markolnak, és húzzák, ahogy a
magamévá teszem a száját. Felnyög, nyelve összegabalyodik az enyémmel, és
csókunkat vadság hatja át. Elűzi a sötétséget, én pedig iszom a fényt. Adrenalin
táplálja a szenvedélyemet, s ő sem marad le. Meztelenül akarom látni…
Felültetem; lehúzom róla a pólót, és a földre dobom.

– Érezni akarlak – mondom mohón a szájába, és kikapcsolom a melltartóját.
Félredobom.

Visszafektetem az ágyra, és csókolgatom a mellét; egyik mellbimbóját a
kezemmel, a másikat a nyelvemmel izgatom. Felnyög, amikor szívogatni
kezdem.

– Igen, bébi, hallani akarlak – lehelem a bőrére.
Ficánkol alattam, s én folytatom mellének kényeztetését. Bimbói minden
érintésemre reagálnak, s egyre keményebbek, ahogy Ana a szenvedélyének
ritmusára ring alattam.
Istennő.
Az én istennőm.
Kigombolom a farmerját, ő a hajamba markol. Lehúzom a sliccet is, és
bedugom a kezem a bugyijába. Ujjam könnyedén célt ér.
Basszus.
Megdönti a csípőjét, hogy a kezemnek nyomódjon, s a csiklóját dörzsölöm,
míg ő dorombol nekem. Nedves, vár. – Ó, bébi – suttogom, ahogy vad szemébe
nézek. – Annyira nedves vagy…
– Kívánlak – nyöszörgi.
Megint megcsókolom, s ujjam Ana testébe siklik. Mohó vagyok. Mindent
akarok. Mindenét akarom.

Ő az enyém.
Az enyém.
Felülök, megragadom farmerjának a szélét, és egy rántással lehúzom róla.
Aztán a bugyija jön. A zsebembe nyúlok, előveszek egy kis fóliát, odadobom
neki, majd lerántom magamról is a ruhát.
Ana kibontja a kis csomagot, és éhesen néz rám, ahogy lefekszem mellé.
Lassan felgörgeti rám az óvszert, én pedig elkapom a tarkójánál.
– Te leszel felül – ültetem magamra. – Látni akarlak.
Lassan rám ül.
Ó. Bassza meg. Annyira. Finom…
Behunyom a szememet, és megfeszítem a csípőmet, ahogy elnyel. Hosszú,
mélyről jövő hörgéssel élvezkedem. – Annyira jó vagy! – Megfogom a kezét.
Nem akarom elengedni.
Emelkedik és süllyed, teste körülöleli az enyémet. Megmarkolom ugráló
mellét. Elengedem a kezét, tudva, hogy tiszteletben tartja majd a térképet, és a
csípőjét fogom a másik kezemmel. Ő a karomba kapaszkodik, én pedig mélyen
belédöfök.
Felkiált.
– Igen, bébi, érezz – suttogom.
Fejét hátravetve tökéletes egységbe kerülünk.
Fel. Le. Fel. Le. Fel. Le.
Belefeledkezem közös ritmusunkba, s áhítattal adózom minden porcikájának.
Ana liheg és nyög. Nézem, ahogy belémélyedek, újra és újra. Ana feje
hátranyaklik gyönyörében. Csodálatos. Kinyitja a szemét.
– Én Anám – suttogom.
– Igen! Örökké! – kiált fel.
Szavai a lelkemhez szólnak. Behunyom a szememet, és megadom magam
neki. Felkiált, ahogy elélvez, s ahogy rám omlik, én magam is.
– Ó, bébi – nyögöm utolsó erőmmel.

FEJE A MELLKASOMON NYUGSZIK, de nem érdekel. Már elzavarta a sötétséget.
Simogatom a haját, cirógatom a hátát, míg le nem csillapodunk.

– Gyönyörű vagy – dörmögöm, és csak akkor veszem észre, hogy hangosan
beszéltem, amikor Ana felemeli a fejét, és kérdőn rám néz. Mikor tanulja már
meg elfogadni a bókokat?

Felülök, ezzel meglepem. Megint szemtől szembe kerülünk.
– Gyönyörű vagy – nyomok meg minden szót.
– Te pedig lenyűgözően édes vagy néha. – Gyengéden megcsókol.
Felemelem, és lassan kihúzom magamat belőle. Megrezzenünk. Lágyan
visszacsókolom.
– Fogalmad sincs róla, mennyire vonzó vagy, ugye?
Mintha nem is értené, amit mondok.
– Az a sok udvarló… nem elég jelzésértékű?
– Udvarlók? Milyen udvarlók?
– Soroljam? A fényképész bolondul érted, az a fiú a barkácsboltban, a
szobatársad bátyja. A főnököd. – Az a barom.
– Ó, Christian, ez nem igaz!
– Nekem elhiheted. Kívánnak. Kívánják, ami az enyém. – Magamhoz
szorítom, karját a vállamra teszi, keze a hajamba túr.
– Az enyém – ismétlem.
– Igen, a tiéd – mosolyog rám. – Még mindig megvan a vonal – rajzolja végig
ujjával a rúzs vonalát. Megfeszülök.
– Fel akarom fedezni. – Kétkedve tekint rám.
– A lakást?
– Nem. Az úttérképre gondoltam, amit rád rajzoltunk.
Tessék?
Orrával a bőrömet dörzsöli, hogy elterelje a figyelmemet.
– És mit takar ez pontosan, Miss Steele?
Felemeli a kezét, és ujjával végigsimítja a borostámat. – Csak meg akarlak
érinteni mindenhol, ahol lehet.

Ujja a számon kalandozik. Odakapok, és megharapom.
– Au – tiltakozik, én meg csak vigyorgok.
Meg akar érinteni… Megadtam neki a határokat.
Hadd legyen, ahogy ő akarja, Grey.
– Rendben – adom be a derekamat. – Várj! – Eszembe jut a gumi. Lehúzom,
ledobom az ágy mellé. – Utálom ezeket. Kedvem lenne idehívni dr. Greene-t,
hogy oltson be.
– Azt hiszed, Seattle legjobb szülész-nőgyógyásza csak úgy átrohanna?
– Nagyon meggyőző tudok lenni.
Füle mögé simítom a haját. Egészen apró, koboldszerű füle van.
– Franco remek munkát végzett a hajaddal. Tetszik.
– Ne tereld másra a szót!
Felemelem, így megint rám ül. Hátradőlök, úgy figyelem. Ő a felhúzott
térdemnek dől. – Nyúlkálj csak.
Nem töri meg a szemkontaktust, miközben tenyerét a hasamra helyezi, a
rúzsvonal alá. Megfeszülök, ahogy ujjai a hasamat simítják. Megrándul az
arcom, mire elveszi kezét a bőrömről.
– Nem muszáj.
– Nem, semmi baj. Csak… szoknom kell még. Már jó ideje senki sem ért
hozzám.
– Mrs. Robinson?
Francba. Már megint ő.
Bólintok. – Nem akarok beszélni róla. Elrontaná a kedvedet.
– Megbirkózom vele.
– Nem, Ana, nem tudsz. Begurulsz, akárhányszor megemlítem a nevét. Ami
történt, megtörtént. Tény. Nem tudom megváltoztatni. Szerencsére neked nincs
ilyened, meg is őrülnék tőle.
– Megőrülnél tőle? Még jobban?
– Megőrülök érted – jelentem ki.
Vigyorog, őszintén, boldogan. – Hívjam dr. Flynnt?

– Nem hiszem, hogy szükség lenne rá.
Ficánkol, mire kinyújtom a lábamat. Megint a szemembe néz, és újra hasamra
teszi a tenyerét.
Megrándulok.
– Szeretlek megérinteni. – Ujjai a köldökömhöz siklanak.
Hűha.
A farkam helyesel.
– Megint? – vigyorog rám.
Ó, Anastasia, te telhetetlen istennő.
– Igen, Miss Steele, megint.
Felülök, megcsókolom, hosszan és keményen. – Remélem, nem vagy
izomlázas.
– Nem.
– Tetszik a kitartásod.

ANA MELLETTEM SZUNDIKÁL. Remélem, elégedett. A mai viták után én
határozottan jobban érzem magam.

Talán mégis menni fog ez a vaníliás dolog.
Lenézek rá. Ajka elnyílik, pillái árnyékot vetnek az arcára. Olyan ártatlan és
gyönyörű – örökké tudnám nézni.
Mégis, néha olyan nehéz eset.
Ki gondolta volna?
És ami a vicces… Hogy tetszik ez így.
Miatta megkérdőjelezem magam.
Miatta mindent megkérdőjelezek.
Miatta élek.

VISSZATÉRVE A NAPPALIBA összesöpröm a papírjaimat a kanapéról, és a
dolgozószobámba megyek. Anastasia még alszik. Biztosan kimerült a tegnap

este után, és ma is hosszú lesz az éjszakánk a bállal…
Bekapcsolom a számítógépemet. Andrea egyik remek szokása, hogy a

kapcsolataimat mindig naprakészen tartja, és minden eszközömön
szinkronizálja, így nem telik sok időbe, mire megtalálom dr. Greene e-mail-
címét. Elegem van a kotonokból, és szeretném, ha mielőbb látná Anát. Írok is
neki egy e-mailt, de nem hiszem, hogy válaszol rá, végtére is hétvége van. Majd
hétfőn, gondolom.

Írok Rosnak is a jelentéseket illetően. Kihúzom a fiókomat, hogy eltegyem a
tollamat, amikor megpillantom a kis piros dobozkát, melyben az a pár fülbevaló
van, amit Anának vettem. A gálára, amire végül sosem jutottunk el…

Mert elhagyott.
Előveszem a dobozt, és szemügyre veszem a tartalmát. Tökéletes lenne neki
ez az ékszer… Elegáns, egyszerű, lenyűgöző. Vajon ma elfogadná? Az Audi
miatti veszekedés meg a huszonnégyezer dollár után aligha… De szeretném neki
adni. Zsebre teszem a dobozt, és az órámra pillantok. Ideje felébresztenem Anát.
Biztos kell neki némi idő, hogy elkészüljön estére.

ÖSSZEGÖMBÖLYÖDVE FEKSZIK az ágy közepén. Kicsinek és magányosnak tűnik.
Az alárendeltek szobájában van… Nem is az alárendeltem. Lenn kellene aludnia,
az én ágyamban! Vajon miért van mégis itt?

– Helló, álomszuszék – csókolom meg a homlokát.
– Mmm – sóhajt nagyot, és kinyitja a szemét.
– Ébresztő – suttogom, és a szájára is csókot nyomok.
– Mr. Grey! – simogat meg. – Hiányzott!
– Csak aludtál kicsit. – Úgy hogy hiányolhatott?
– Álmomban hiányoztál.
Egyszerű, álomittas vallomása letaglóz. Olyan kiszámíthatatlan, olyan csábító
dolgokat tud néha csinálni… Váratlan melegség tölt el, és bután vigyorgok.
Ismerőssé kezd már válni, de megnevezni nem akarom ezt az érzést. Még túl új,

túl félelmetes…
– Felkelni! – Hagyom, hogy elkészüljön, mielőtt még rávetném magam.

VESZEK EGY GYORS ZUHANYT, és megborotválkozom. Többnyire kerülöm a
tükörben látott seggfej tekintetét, de ma valahogy boldogabbnak néz ki, még ha
kissé idétlenül is a nyaka körüli rúzsmaszattal.

Gondolataim az előttünk álló este felé fordulnak. Általában utálom az ilyen
estélyeket, mert kibírhatatlanul unalmasnak találom őket, de ezúttal viszek
valakit… Egy újabb „első” Anával. Remélem, az, hogy mellettem lesz, majd
elriasztja a rengeteg nőt, többnyire Mia barátnőit, akik folyton rám akarnának
mászni. Sosem tanulják meg, hogy nem érdekelnek…

Kíváncsi vagyok, Ana hogy érzi majd magát, lehet, hogy ő is unni fogja. De
remélem, nem. Talán egy kicsit fel kéne dobnom az estét…

Alighogy befejezem a borotválkozást, eszembe jut valami.
Pár perccel később, már a szmokingnadrágban és fehér ingben, felfelé tartok,
de a játszószoba előtt megtorpanok.
Vajon jó ötlet ez?
Ana még mindig mondhatja, hogy nem…
Kinyitom az ajtót, és belépek.
Azóta nem voltam itt, hogy elhagyott. Halvány fény világítja meg a vörös
falakat, a melegség érzetét keltve. De ma nem menedékem ez a szoba… Azóta
nem az, hogy itthagyott a sötétben. Ana keserű, fájdalmas arcát juttatja eszembe;
dühét, sértett szavait. Behunyom a szememet.
Helyre kell ezt tenned, Grey.
Próbálkozom, Ana. Próbálkozom.
Elfuserált egy seggfej vagy te.
Bassza meg.
Ha tudnád, mennyire, Ana, ha tudnád… Elhagynál. Megint.
Elűzöm ezt a megemészthetetlen gondolatot, és felmarkolom, amiért jöttem.

Vajon belemegy?
A szexuális fifikáim, azt mondta. Ezek a halk szavak kissé megnyugtatnak.
Ana vallomásával a fejemben távozom. Életemben először nem akarok itt időzni.
Bezárva az ajtót, azon töprengek, vajon Ana mikor lesz kész arra, hogy
visszatérjen ide. Talán el kellene tennem az ostorokat meg korbácsokat… Az
segíthetne.
Az alárendeltek szobájába megyek, és megállok az ajtóban.
Ana meglepetten fordul felém. Fekete fűzőt visel, pöttöm csipketangát és
combfixet.
Minden gondolat elillan az agyamból.
A szám kiszárad.
Ő egy két lábon járó álom…
Aphrodité.
Köszönöm, Caroline Acton.
– Segíthetek, Mr. Grey? Gyanítom, látogatásának más oka is van a
bámészkodáson kívül. – Kissé neheztelő a hangja.
– Köszönöm, Miss Steele, de meglehetősen élvezem a bámészkodást. –
Belépek. – Emlékeztessen rá, hogy küldjek köszönőtáviratot Caroline Actonnak.
Ana felvonja a szemöldökét. Nem érti, miről beszélek.
– A személyi beszerző a Neiman’snál – pontosítok.
– Ja.
– Elkalandoztam.
– Azt látom. Mit akarsz, Christian? – kérdi türelmetlenül, de azt hiszem, csak
cukkolni akar. Előhúzom a gésagolyókat a zsebemből, hogy lássa. Arca
pajkosból gyanakvóra vált. Azt hiszi, el akarom fenekelni.
Ez így is van…
Ám van egy „de”.
– Nem az, amire gondolsz – nyugtatom meg.
– Világosíts fel.
– Arra gondoltam, hogy betehetnéd ezeket ma estére.

– Az összejövetelen? – pislog döbbenten.
Bólintok.
– Később el fogsz fenekelni?
– Nem.
Mintha szinte csalódott lenne. Felnevetek. – Miért, szeretnéd?
Nagyot nyel, arcán bizonytalanság suhan át.
– Nos, biztos lehetsz benne, hogy nem fogok úgy hozzád nyúlni többé, még
akkor sem, ha könyörögsz. – Várok, míg felfogja, mit mondtam. – Akkor hát,
akarsz játszani? – folytatom a golyókat felemelve. – Bármikor kiveheted őket, ha
már nem bírod.
A szeme elsötétül, szája sarkában huncut mosoly villan. – Rendben.
Megint csak emlékeztet arra, hogy Anastasia Steele nem rezel be
egykönnyen. Megpillantom a tűsarkút a földön.
– Jó kislány. Gyere ide, és beteszem őket, miután felvetted a cipődet.
Atyaég, Ana fehérneműben és tűsarkúban… Minden álmom valóra válik?
Kinyújtom a kezemet, és segítek neki felvenni a cipőt. Alacsony,
visszahúzódó nőből egyszerre magas, kecses istennővé válik.
Elképesztő.
Istenem, mit tudnék tenni ezekkel a lábacskákkal…
Odavezetem az ágyhoz, és elé teszem a széket.
– Amikor bólintok, lehajolsz, és megkapaszkodsz a székben. Értetted?
– Igen.
– Jól van. Most nyisd ki a szádat.
Kinyitja, s ajkai közé csúsztatom a mutatóujjamat.
– Szopd! – utasítom.
Kéjes pillantással engedelmeskedik.
Jézusom.
A tekintete perzselő. Forró. Vágyteli. Nyelve izgatja, csiklandozza az ujjamat.
Megkeményedtem.
Ó, bébi.

Nagyon kevés nőt ismertem, aki ilyen hatással volt rám, de egyiknek se ment
olyan könnyen, mint neki… És ez meglep, tudva, milyen félénk. De megigézett,
az első perctől kezdve.

Térj a tárgyra, Grey.
Számba veszem a golyókat, Ana közben az ujjamat nyalogatja. Amikor
próbálom kihúzni a szájából, játékosan megharapja, és pajkosan elmosolyodik.
Nem, nem, figyelmeztetem a fejemet ingatva, mire elenged.
Bólintok, vagyis arra kérem, hajoljon a székre. Engedelmeskedik.
Mögé térdelek, félretolom a bugyiját, és becsúsztatom megnyálazott ujjamat.
Lassan körözök, érezve nedves, feszes hüvelyét. Felnyög, de rászólok, hogy
maradjon nyugton, mert ez már nem az a kapcsolat, ami eddig volt…
Most úgy csinálunk, ahogy ő akarja.
Kihúzom az ujjamat, és gyengédem belecsúsztatom a golyókat, olyan mélyre,
amennyire csak lehet. Visszatolom a bugyiját, és megcsókolom szépséges
fenekét. A sarkamra ülök, végigsimítom a lábát, és megpuszilom a harisnyái
széle fölött a combját.
– Nagyon szép lába van, Miss Steele. – Felállok, megragadom a csípőjét, és
kemény farkamhoz húzom.
– Talán ebben a pózban foglak a magamévá tenni, amikor hazaérünk,
Anastasia. Most már felállhatsz.
Felegyenesedik. Zihál, s fenekével hozzám dörgölőzik. Megcsókolom a
vállát, átkarolom, és elé tartom az ékszerdobozt.
– Ezt a múlt szombati gálára vettem neked. – Felsóhajtok. – De elhagytál, és
így nem volt lehetőségem odaadni. Ez a második esélyem.
Vajon elfogadja?
Szimbolikusnak tűnik a gesztus. Ha komolyan gondolja az újrakezdést,
elfogadja. Lélegzet-visszafojtva nézem, ahogy a dobozért nyúl, kinyitja, és
rámered a fülbevalóra.
Kérlek, Ana, fogadd el…
– Nagyon szép – suttogja. – Köszönöm.

Tud ő szépen is játszani, vigyorodom el. Végre nem kell vitatkoznunk. Ismét
vállon csókolom, és az ágyra pillantva végigmérem az ezüst szaténruhát, amit
odakészített.

– Ezt a ruhát fogod viselni?
– Igen. Jó lesz?
– Persze. Hagylak összekészülni.

A SZÁMÁT SEM TUDOM, hányszor jártam hasonló eseményen, de most először
izgulok. Anát ma mutatom be a szüleimnek és az összes kinyalt barátjuknak.

Könnyedén megkötöm a csokornyakkendőmet, és a szmokingért nyúlok.
Belebújok, s egy utolsó pillantást vetek a tükörbe. Benne egy csálé nyakkendős,
de mindenképpen derűs alakot látok.

– Maradj veszteg – csattan fel Elena.
– Igen, asszonyom. – A szalagavatóra készülve állok előtte. Megmondtam a
szüleimnek, hogy nem megyek, helyette egy barátomnál ünneplünk. Kettesben.
Csak Elena és én. Mögém lép, hallom drága selyemruhájának suhogását,
megcsap különleges parfümjének illata.

– Nyisd ki a szemed.
Szót fogadok. Mögöttem áll, előttünk tükör. Őt nézem, nem azt a hülye fiút
előtte.
Megfogja a csokornyakkendőm széleit. – És ezt így… – Ujjai lassan
mozognak, ahogy mutatja. Körme égővörös. Ámulva nézem.
Megigazítja a csokornyakkendőt, mely mostanra igazán impozáns nyakkendő
lett.
– És most, lássuk, hogy csinálod utánam. Ha jól sikerül, megjutalmazlak.
Jó uralkodó módjára mosolyog. Tudom, ez jó lesz.

AZ ESTE BIZTONSÁGI előkészületeit beszélem meg éppen a csapattal, amikor

lépteket hallok magam mögött. Mindannyian elveszítjük a fonalat. Taylor
mosolyog. Megfordulva Anát látom a lépcső alján.

Mint egy látomás.
Elképesztően fest az ezüstszínű ruhában. Mint egy némafilmből előlibbenő
szirén.
Odalépek hozzá, büszkeségtől dagadva, s megcsókolom a haját. – Anastasia!
Lélegzetelállítóan nézel ki.
Elégedetten látom, hogy viseli a fülbevalót. Elpirul a bókra.
– Egy pohár pezsgő, mielőtt elindulunk?
– Légy szíves.
Bólintok Taylornak, aki elindul a hall felé a három társával. A nappaliban
előveszek egy üveg Cristal Rosé pezsgőt a hűtőből.
– Biztonságiak? – kérdi Ana, ahogy a habzó pezsgőt töltöm.
– Közeli biztosítás. Taylor irányítása alatt. Erre is ki van képezve. –
Odanyújtok neki egy poharat.
– Nagyon sokoldalú.
– Igen, az. Jól nézel ki, Anastasia. Egészség! – Koccintunk. Ana behunyt
szemmel élvezi a pezsgőt.
– Hogy érzed magad? – kérdem, kipirult arcát nézve. Kíváncsi vagyok, hogy
viseli a gésagolyókat.
– Jól, köszönöm. – Hamiskásan mosolyog.
Szórakoztató lesz ez az este.
– Tessék, erre szükséged lesz. – Odaadom neki a bársonytasakot a
konyhaasztalról. – Nyisd ki!
Ana kíváncsian benyúl a tasakba, s előhúzza az ezüstszínű maszkot. Ujjával
végigsimítja a tollakat.
– Álarcosbálba megyünk.
– Értem. – Álmélkodva nézegeti az álarcot.
– Ki fogja emelni a gyönyörű szemedet, Anastasia.
– Te is álarcban leszel?

– Természetesen. Bizonyos értelemben nagyon felszabadító.
Ana elmosolyodik.
Még egy meglepetésem van számára.
– Gyere. Mutatni akarok valamit. – Kivezetem a folyosóra, a könyvtáramhoz.
El sem hiszem, hogy nem mutattam még neki ezt a szobát.
– Van könyvtárad! – kiált meglepetten.
– Igen, a golyós szoba, ahogy Elliot nevezi. A lakás eléggé terebélyes. Ma
döbbentem rá, hogy még nem is vezettelek körbe. Most nincs rá időnk, de arra
gondoltam, hogy megmutatom neked ezt a szobát, és talán kihívlak egy
biliárdmeccsre a közeljövőben.
– Állok elébe! – vigyorog elégedetten.
– Mi az? – Valamit rejteget. Csak nem jó játékos véletlenül?
– Semmi – vágja rá, amiből tudom, hogy valószínűleg jól tippeltem.
Reménytelen eset, ha hazudnia kell.
– Nos, talán majd dr. Flynn fényt derít a titkaidra. Találkozni fogsz vele ma
este.
– A drága sarlatán? – A franc egye meg!
– Igen, ő. Nagyon várja, hogy meg ismerjen. No, megyünk?
Bólint, szemében izgatottság csillan.

SZÓTLANUL UTAZUNK A kocsi hátsó ülésén. Hüvelykujjammal a kezét simogatom,
és érzem, mennyire izgatott. A lábát teszi-veszi. A golyók, somolygok
magamban.

– Honnan szerezted a rúzst? – kérdezi hirtelen.
Előrebökök. – Taylor hallja – suttogom.
Felnevet, majd hirtelen abbahagyja.
A golyók. Megint.
– Lazulj el – mondom halkan. – Ha már nem bírod. – Az ujjperceit
puszilgatom, és kisujja hegyét nyalogatom, ahogy ő is tette az én

mutatóujjammal korábban. Ana behunyja a szemét, hátradönti fejét, és nagyot
sóhajt. Tekintete izzik, amikor újra felnéz. Mosolyog. Én is.

– Szóval, mi várható ettől az eseménytől?
– Csak a szokásos.
– Számomra nem az – emlékeztet.
Hát persze. Mikor is ment volna ilyen helyre? Megint a kezét csókolom. –
Sok ember mutogatja magát, no meg a gazdagságát. Aukció, tombola, vacsora,
tánc – anyám tudja, hogy kell megadni a módját.
Az Audi az anyámék háza előtt sorakozó kocsik mögé fordul. Ana a nyakát
tekergetve nézelődik. Én is kipillantok, s látom, ahogy Reynolds, ahogy
megbeszéltük, a másik Audi Q7-tel mögénk sorol.
– Maszkot fel! – veszem elő álarcomat a selyemtasakból.
Mire a felhajtóra érünk, mindketten maszk mögé bújtunk már. Ana ragyogó.
Neki akarom adni a világot! Taylor megáll, s az inas jön elénk, hogy ajtót
nyisson.
– Készen állsz?
– Azt hiszem.
– Csodálatosan nézel ki, Anastasia. – Megcsókolom a kezét, és kimászunk az
autóból.
Átkarolom a derekát, és a zöld szőnyegen a ház felé tartunk. Hátrapillantva
látom, ahogy a testőrségem követ minket, körbe-körbenézegetve. Megnyugtató.
– Mr. Grey! – kiált rám egy fotós. Magamhoz vonom Anát, pózolunk neki.
– Két fényképész? – kérdez rájuk Ana.
– Egyik a Seattle Timestól van; a másik pedig szuvenírfotókat készít. Később
majd veszünk tőle kópiákat.
Elmegyünk egy teli pezsgőspoharakat tartó pincér mellett. Egyet Anának
kínálok.
A szüleim kitettek magukért, mint minden évben. Pavilon, lugasok, lámpások,
tánctér, jégszobrok, vonósnégyes… Ana szájtátva nézi. Jóleső látni, hogy a
szüleim bőkezűsége így lenyűgözi. Ritkán fordul elő, hogy örülök, hogy ennek a

világnak a része lehetek.
– Hány vendég lesz? – kérdi, megütközve a sátor méretén.
– Azt hiszem, körülbelül háromszáz. Anyámtól kéne megkérdezned.
– Christian! – hallom húgom rikácsoló, sőt, sipító hangját. A karját

színpadiasan nyakamba vetve üdvözöl. Mint egy rózsaszín hullám, úgy rohan le.
– Mia – viszonzom a lelkes köszöntést. Ő azonnal Anát méregeti, engem el is

felejt.
– Ana! Ó, kedvesem, káprázatosan nézel ki! Gyere, ismerkedj meg a

barátaimmal! Egyikük sem hiszi el, hogy Christiannak végre van barátnője. –
Megöleli Anát, és kézen fogva elrángatja. Ana bocsánatkérő pillantást vet rám,
mielőtt egy csoportnyi nő körbe nem lihegi. Mindenki a látóhatáron belül. Csak
egy nem. Lily.

Bassza meg. Lily Mia barátnője már óvoda óta. Elkényeztetett, gazdag,
gyönyörű, de kevély és gúnyos; mindaz, ami miatt a felső tízezer nőit utálni
szokás. És volt idő, amikor azt hitte, hogy őt nekem szánták… Beleborzongok a
gondolatba is.

Nézem, ahogy Ana bazsalyog Mia barátnőivel, de ahogy tesz egy óvatos
lépést hátra, azonnal megérzem, hogy ez nem az ő világa. Odalépek hozzá, és
átkarolom. – Hölgyeim, ha visszakérhetném a partneremet…

– Örültem a szerencsének – biccent Ana a vihogó verébcsapatnak, és
távozunk.

– Köszönöm – suttogja, miután kimenekítettem közülük.
– Láttam, hogy Lily Miával van. Elég alattomos nőszemély.
– Tetszel neki – jegyzi meg.
– Nos, az érzés nem kölcsönös. Gyere, hadd mutassalak be pár embernek.
Ana lenyűgöző. Tökéletes partner. Kecses, elegáns, udvarias; készségesen
végighallgat minden anekdotát, okosakat kérdez, és egyszerűen imádom, ahogy
mindig vissza-visszatér hozzám.
Igen. Azt különösen. Új és váratlan élmény.
De ő mindig meglep.

Továbbá figyelmen kívül hagyja az ezer és ezer irigy pillantást, amit férfiaktól
és nőktől egyaránt kap. Rózsás arcát a pezsgőnek és a gésagolyóknak tudom be.
Még ha az utóbbi zavarja is, jól leplezi.

A ceremóniamester bejelenti, hogy a vacsora tálalva; mind követjük a zöld
szőnyegen, a füvön át a pavilonig. Ana a csónakház felé pillant.

– Tetszik a csónakház?
– Talán meglátogathatnánk később.
– Csak ha a vállamon vihetlek oda.
Nevet, majd megtorpan.
Vigyorgok. – Hogy érzed magad?
– Jól – feleli Ana valami felsőbb hangszínnel, mire a mosolyom még
szélesebb lesz.
Itt az idő, Miss Steele.
Mögöttünk Taylor lépked az embereivel, és amint beérünk a pavilonba, távol
helyezkednek tőlünk, hogy átlássák a tömeget.
Anyám és Mia már az asztalnál ülnek, Mia egyik barátjával együtt.
Grace melegen üdvözli Anát.
– Ana, milyen jó újra látni téged! Gyönyörű vagy!
– Anyám – köszöntöm mereven, és kétfelől megcsókolom az arcát.
– Ó, Christian, mily formális! – dorgál.
Anyai nagyszüleim csatlakoznak hozzánk. A kötelező ölelések után
bemutatom nekik Anát.
– Nagymama, nagypapa, hadd mutassam be Anastasia Steele-t!
– Ó, végre talált valakit, milyen csodálatos, és milyen szép! Remélem,
tisztességes embert fogsz belőle faragni – tódítja nagyanyám.
Helytelen, nagymama!
Basszus. Anyámra pillantok. Segíts már, anya… Mentsd meg Anát.
– Anya, ne hozd zavarba Anát! – nevetgél Grace a nagymamának.
– Ne is hallgass a buta vén tyúkra, drágám – rázza meg Ana kezét nagyapám.
– Azt hiszi, hogy azért, mert már ilyen öreg, istenadta joga mindenféle

badarságot beszélni, ami csak előpattan abból a gyapjas fejéből. – Nagyapám itt
rám kacsint.

Theodore Trevelyan az én hősöm… Egészen különleges kapcsolatunk van. Ő
tanított meg rá, hogyan kell ültetni, ápolni, metszeni az almafákat, és ezzel
végtelen szeretetemet vívta ki. Csendes. Erős. Kedves. Türelmes velem. Mindig.

– Helló, kölyök – köszön rám Trev-yan papa. – Nem beszélsz sokat, mi?
Megrázom a fejem. Nem. Egyáltalán nem beszélek.
– Nincs ezzel semmi gond… Errefelé nem csacsognak sokat az emberek.

Akarsz nekem segíteni a gyümölcsösben?
Bólintok. Szeretem Trev-yan papát. Mindig csillog a szeme, és kedvesen nevet.

Kinyújtja felém a kezét, de én a hónom alá dugom a magamét.
– Ahogy tetszik, Christian. Gyere, megmutatom, hogy terem a zöld almafa

pirosat.
Szeretem a piros almát.
Nagy a gyümölcsös, és tele van fával. Csak fa és fa az egész, de van jó pár

kisebb is. Még levelük sincs… pláne almájuk. Hiszen tél van, rajtam is nagy
csizma és sapka… Szeretem a sapkámat. Így nem fázom.

Trev-yan papa felnéz egy fára.
– Látod ezt a fát, Christian? Keserű, zöld almákat terem. De becsaphatjuk,
hogy édes pirosakat teremjen nekünk. Ezek a pirosat termő fáról való ágak. Ez
pedig a metszőolló.
„Meccőolló”. Éles.
– Akarod te vágni?
Bólintok.
– Idekötjük ezt az ágat, amelyiket levágtad… Oltásnak nevezik.
„Oj-tás. Oltás”. Ismételgetem a szót a fejemben. Papa fog egy kést, kihegyezi
vele a vágott ágat, és bemetszést csinál a másik fa kérgén, majd a metszésbe
dugja az „ojtást”.

– És most bekötözzük.
Fogja a zöld szalagot, és megkötözi az ágat.
– Most pedig méhviaszt kenünk a sebre. Tessék, itt az ecset. Óvatosan… Jól
van!
Aztán sok-sok oltást csinálunk még.
– Tudtad, Christian, hogy Amerikában a narancs után a második
legértékesebb gyümölcs az alma? Igaz, itt Washingtonban nincs elég napsütés a
narancstermesztéshez.
Elálmosodtam.
– Elfáradtál? Szeretnél visszamenni a házba?
Bólogatok.
– Nagyon sokat oltottunk! Ez a fa őszre sok-sok édes, piros almát fog teremni!
Majd segíthetsz szüretelni!
Mosolyog, és kinyújtja kezét. Ezúttal megfogom. Nagy, durva, de meleg és
gyengéd keze van.
– Gyere, igyunk egy kakaót.

Nagypapa ráncos mosolyt villant rám, aztán Mia partneréhez fordulok, aki
mintha az enyémen legeltetné a szemét. Seannak hívják, Mia osztálytársa volt a
gimnáziumban. Keményen megrázom a kezét.

Csak bámuld a saját nődet, Sean… És ha már itt tartunk, bánj rendesen a
húgommal, mert kibelezlek. Azt hiszem, sikerült átadnom ezt az információt a
készszorításommal és a szúrós tekintetemmel, mert nagyot nyel, és bólint.

– Mr. Grey.
Kihúzom Anának a széket, és leülünk.
Apám a színpadon áll. Megkocogtatja a mikrofont, és köszönt mindenkit. –
Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim, az idei jótékonysági bálunkon. Remélem,
élvezni fogják a ma este programját, és mélyen a zsebükbe nyúlnak majd, hogy
támogassák a csodálatos munkát, amit az Együtt Megoldjuk Alapítvánnyal

közösen végzünk. Mint tudják, ez az ügy nagyon közel áll a feleségem szívéhez,
ahogy az enyémhez is.

Ana maszkján megrebbennek a tollak, amikor felém fordul, és kíváncsi
vagyok, vajon a múltamon töpreng-e éppen. Megválaszoljam a fel nem tett
kérdését?

Igen. Ez az alapítvány miattam létezik.
A szüleim az én szánalmas személyem miatt hozták létre. Most pedig száz és
száz függő anyának és gyerekeiknek segítenek lakhatás és orvosi segítség
biztosításával.
Ana végül nem szól semmit, én pedig nem sietek válaszolni, nem igazán
tudom, mit kéne éreznem a kíváncsiságát illetően.
– Most pedig következzen a ceremóniamester! Kérem, maradjanak ülve, jó
szórakozást kívánok. – Apám átadja a mikrofont a ceremóniamesternek, az
asztalunkhoz lép, és köszönti Anát. Kétfelől arcon puszilja. – Jó újra látni, Ana –
dörmögi.
– Hölgyeim és uraim, kérem, jelöljék ki az asztalfőt! – szólít fel mindenkit a
ceremóniamester.
– Úú – én akarok lenni! – mondja azonnal Mia, izgatottan ugrálva a székén.
– Az asztalok közepén találnak egy borítékot – folytatja a ceremóniamester. –
Mindenki vegyen elő, kérjen, kölcsönözzön vagy lopjon egy minél nagyobb
címletű bankjegyet, írja rá a nevét, és helyezze bele a borítékba. Asztalfők,
kérem, nagyon vigyázzanak ezekre a borítékokra. Később szükség lesz majd
rájuk.
– Tessék – nyújtok egy százdollárost Anának.
– Meg fogom adni – suttogja.
Ó, az ártatlan teremtés.
Nem akarok megint vitatkozni. Nem mondok inkább semmit, csak átadom
neki Mont Blanc tollamat, hogy ráírhassa a nevét a bankjegyre.
Grace int néhány inasnak, akik a pavilon előtt állnak, hogy húzzák el a
függönyt. Előttünk Seattle és a Meydenbauer-öböl képeslapra illő látványa.

Enyhe az alkony, a fények gyönyörűek, és örülök, hogy az időjárás is kegyes
hozzánk.

Ana ámulva nézi a városképet, a vízen tükröződő fényeket.
Magam is úgy nézem, mintha új lenne számomra. A sötétedő égnek még
alágyújt a lenyugvó nap, és Seattle fényei a távolban hunyorognak hozzá.
Valóban lenyűgöző.
Mindezt Ana szemében látni egészen új élmény. Ennyi éven át én ezt mindig
úgy vettem, hogy itt van, és nem is megy sehova. De most egészen újként élem
meg.
A szüleimre pillantok. Apám anyám kezét fogja, aki éppen nevetgél valamin.
Ahogy egymásra néznek…
Szeretik egymást.
Még mindig.
Megrázom a fejem. Furcsa, újfajta hálát érzek azért, hogy felneveltek.
Szerencsésnek mondhatom magam. Nagyon szerencsésnek.
Megérkeznek a pincérek, összesen tíz, és feltálalják az előételt. Ana, maszkja
mögül, rám sandít.
– Éhes vagy?
– Nagyon – feleli határozottan.
Fenébe. Minden egyéb gondolatom elillan, ahogy testem reagál erre a
kijelentésre. Nem az ételre gondolt… Nagyapám beszédbe elegyedik vele, én
pedig csak mocorgok a székemen, próbálva megzabolázni magam.
Az étel nagyon jó.
De anyáméknál ez már csak így megy.
Sosem voltam itt éhes.
Meglep, hogy merre terelődnek a gondolataim. Szinte örülök, amikor Lance,
anyám egyik egyetemi barátja, beszélgetést kezdeményez a vállalkozásom
működéséről.
Tudat alatt érzem, hogy Ana figyel, ahogy Lance-szel a fejlődő országok
technikai fejlesztését tárgyaljuk.

– Nem teheted meg ezzel a technológiával, hogy bagóért kínálod! – horkant
Lance.

– Miért ne? Végül is kinek hoz nyereséget? Emberi lényekként meg kell
osztanunk egymással a bolygó limitált élhető terét és erőforrásait… És minél
tájékozottabbak a széles rétegek, ezt annál hatékonyabban menedzselhetjük.

– A technológia demokratizálása nem olyasmi, amire éppen tőled számítottam
volna! – nevet Lance.

Haver… Látszik, hogy nem ismersz.
Lance eléggé leköti a figyelmemet, de nem tudok nem át-átpillantani a
gyönyörű Miss Steele-re. Mellém húzódva hallgatja a társalgásunkat, és tudom,
hogy a golyók megteszik a hatásukat.
Talán át kéne néznünk a csónakházba…
Mindenféle üzleti partnerek szakítják félbe a beszélgetésünket Lance-szel,
kézfogásokkal és anekdotákkal tarkítva az estét. Nem tudom, vajon Ana miatt
jönnek-e ide, vagy mert tényleg velem akarnak szóba elegyedni?
Mire a desszertet is felszolgálják, kész vagyok rá, hogy lelépjek végre.
– Ha megbocsátasz – szólal meg hirtelen Ana lélegzet-visszafojtva. Tudom,
elege van már.
– A toalettet keresed?
Bólint, tekintete néma könyörgés.
– Megmutatom – ajánlkozom.
Feláll, egyúttal Mia is. – Nem, Christian! Nehogy te mutasd meg Anának –
majd én!
Mielőtt bármit mondhatnék, megragadja Ana kezét, és magával rángatja.
Ana bocsánatkérőn megvonja a vállát, és követi Miát. Taylor int, hogy figyeli
őket; majd utánuk is ered. Biztos vagyok benne, hogy Anának fogalma sincs,
hogy követik.
Bassza meg, én akartam vele menni
Nagyanyám fordul hozzám. – Elragadó.
– Tudom.

– Boldognak tűnsz, drágám.
Tényleg? Azt hittem, a duzzogást látta rajtam.
– Nem tudom, mikor láttalak utoljára ilyen higgadtnak. – A kezemet paskolja,
és most az egyszer nem húzódom el az érintése elől.
Boldog?
Én?
Ízlelgetem a szót, és igen, melegség árad rá szét a gyomromban.
Igen. Ana boldoggá tesz.
Ez egészen újszerű érzés. Még sosem gondoltam magamra így.
Mosolygok, és megszorítom nagyanyám kezét. – Igazad van, nagymama.
Csillog a szeme. – El kéne vinned a farmra!
– Valóban. Biztos tetszene neki.
Mia és Ana nevetgélve tér vissza. Jó érzés látni, hogy a családom befogadja a
barátnőmet. Még a nagymamám is megjegyezte, hogy Ana milyen boldoggá
tesz.
És nem is téved.
Ana leül, szeme kiéhezetten villan rám.
Ó… Elfojtom a mosolyomat, és szeretném megkérdezni, hogy még mindig
viseli-e a gésagolyókat, de sejtem, hogy kivette őket. Így is nagyon sokáig bírta.
Megfogom Ana kezét, és átadok neki egy listát az aukció kikiáltási cikkeiről.
Tetszeni fog neki az aukció! A gazdag seattle-iek villantják majd a vaskos
pénztárcáikat.
– Telketek van Aspenben? – sziszegi. Mindenki felénk fordul az asztalnál.
Bólintok, de ujjamat a számra téve csendre intem.
– Van máshol is telketek? – suttog.
Megint bólintok, de nem akarom a beszélgetéssel elterelni asztaltársaink
figyelmét. Ez az a része az estélynek, amikor a legtöbb pénzt gyűjtjük a jótékony
célra.
Tapsvihar tör ki: tizenkétezer dollárért kelt el a dedikált Mariners baseballütő.
A zsivajban odahajolok Anához.

– Később elmondom.
Ana türelmetlenül megnyalja ajkát. – Veled akartam menni.
Sajnálkozva néz rám, amiből arra következtetek, hogy ő sem bánta volna, de
nem beszél tovább, hanem figyeli az aukciót.
Lassanként átragad rá az árverés izgalma, s fejét tekergetve nézi, éppen ki
kínálja a következő licitet, s lelkesen tapsol, amikor a nyertes feláll.
– Következő tételünk egy hétvége Aspenben, Coloradóban! Hölgyeim és
uraim, várom a kezdőlicitet Mr. Christian Grey nagylelkű felajánlására! – Taps
csendül visszafogottan. – Ötezer dollárt hallottam?
Megkezdődik a licit.
Szeretném elvinni Anát Aspenbe, de vajon tud síelni? Nem a legjobb táncos,
így csak elképzelni tudom, milyen esetlen lehet a lejtőkön… Nem szeretném, ha
megsérülne.
– Húszezer dollár! Először… Másodszor! – kiabál a ceremóniamester. Ana
felteszi a kezét, és felkiált.
– Huszonnégyezer dollár!
Mintha tökön rúgott volna.
Mi. A. Fasz.
– Huszonnégyezer dollárt mond a szép hölgy az ezüst ruhában, először,
másodszor… Elkelt! – Mennydörgő taps követi a ceremóniamester bejelentését.
Az asztalunknál mindenki gratulál Anának, csak én fortyogok a dühtől. Azt a
pénzt neki szántam! Erőt véve magamon mosolyogva odahajolok hozzá. Arcon
csókolom, és a fülébe súgom: – Nem tudom eldönteni, hogy a lábad elé boruljak,
vagy inkább betyárosan elfenekeljelek.
– A kettes számú opciót választanám, ha lehet – feleli szinte hangtalanul.
Micsoda?
Egy pillanatra meglepődöm, de aztán rájövök, hogy a gésagolyó valóban
megtette a hatását… Vágyik rám, nagyon vágyik, s ettől rögtön elillan a
mérgem. – Csak nem szenvedsz? – súgom. – Na, majd meglátjuk, mit
tehetünk… – Végigsimítom az arcát.

Hadd várjon, Grey…
Ez épp elég büntetés lesz magában is!
De talán elnyújthatnánk a szenvedését… Gonosz kis ötlet sarjad az
agyamban.
Feszengve fogadja a nyerő licittel járó gratulációkat. Átkarolom, és meztelen
hátát simogatom a hüvelykujjammal. Másik kezemmel megfogom az övét, és
megcsókolom a tenyerét, majd a combomra helyezem, s lassan felcsúsztatom
rajta, hogy érezze, milyen kemény vagyok.
Hallhatóan meghökken, meglepetten néz rám az álarca mögül.
Sosem unom meg ezt a pillantást.
Az aukció közben folytatódik, a családom is arra figyel inkább. Ana
felbátorodva, vagy a vágya által hajtva, megint meglep: lassan cirógatni kezdi a
nadrágom elejét.
Francba.
Kezemet az ölemben tartom az övén, hogy senkinek ne legyen gyanús a
dolog, s közben a másikkal a nyakát cirógatom.
A nadrágom egyre kényelmetlenebb.
Megint nála a gyeplő, Grey… Már megint.
– Száztízezer dollárért eladva! – jelenti be a ceremóniamester diadalittasan, s
ezzel visszaránt a valóságba. A díj egy hét a szüleim montanai telkén, és valami
bődületes összegért kelt el.
Mennydörgő tapsviharban tör ki a terem, s Ana is csatlakozik, levéve rólam a
kezét.
Fenébe.
Kelletlenül én is tapsolok, de most, hogy vége az árverésnek, végre
körbevezethetem Anát a házban.
– Mehetünk? – súgom neki.
– Igen – válaszolja. A maszk mögött megcsillan a szeme.
– Ana! – Mia szól. – Itt az idő!
Ana értetlenül néz vissza rá. – Minek van itt az ideje?

– Kezdődik az Első Tánc-árverés. Gyere már! – kel fel Mia, és nyújtja a
kezét.

A rosseb enné meg! Hülye, idegesítő kishúgom…
Szúrósan nézek rá. Lohasztókirálynő.
Ana rám pillant, nevetgél.
Ragadós a nevetése.
Felkelek, és hálát adok az égnek, hogy zakó van rajtam. – Az első tánc az
enyém, világos? És nem a táncparketten – dörmögöm a fülébe kéjesen.
– Már alig várom – hajol hozzám, és mindenki szeme láttára megcsókol.
Elvigyorodom, s megérzem, hogy az egész asztal minket néz.
Igen, emberek, barátnőm van. Tessék hozzászokni.
– Gyere már, Ana – akaratoskodik Mia, és a színpadhoz vezeti Anát, ahol már
néhány másik nő is összegyűlt.
– Uraim, most pedig következzék az est fénypontja! – harsogja a
ceremóniamester. – A pillanat, amelyre mindannyian vártunk! Ez a tizenkét
bájos hölgy azért áll itt, hogy aukcióra bocsássák az első táncot! Lehet licitálni,
kérem!
Látom, milyen zavarban van Ana. A földet nézi, ujjait összekulcsolja.
Mindenfelé tekinget, csak a színpad felé közelítő férfiakra nem.
– Nos, uraim, kérem, fáradjanak közelebb, és tekintsék meg a kínálatot!
Tizenkét bájos és szolgálatkész fiatal teremtés.
Hogy vehette rá Mia erre Anát?
Mint valami hentespult.
Tudom, hogy jó ügy érdekében, de akkor is.
A ceremóniamester bejelenti az első hölgyet, cirádás jellemzéssel. Jadának
hívják, és a tánca gyorsan el is kel ötezer dollárért. Mia és Ana beszélgetnek,
Ana teljes odaadással hallgatja a húgomat.
Bassza meg.
Mit mondhat neki?
Mariah a következő. Szégyenlősen hallgatja a ceremóniamester bemutatását,

és nem is hibáztathatom ezért. Mia és Ana tovább beszélgetnek. Tudom, hogy
rólam.

Az istenit, Mia, fogd már be a szádat…
Mariah tánca négyezer dollárért kel el.
Ana rám pillant, majd vissza Miára, aki nagyon belejött a beszédbe.
Jill a következő, az ő első tánca is négyezret ér.
Ana bámul rám, a szeme csillog az álarca alatt, de fogalmam sincs, mire
gondolhat.
Mit mondhatott neki Mia?
– Most pedig engedjék meg, hogy bemutassam a gyönyörű Anát!
Mia a színpad közepére tessékeli Anát. Előrefurakszom. Ana nem szeret a
figyelem középpontjában lenni.
A fene egye meg Miát, hogy belerángatta ebbe.
De Ana, mi tagadás, gyönyörű.
A ceremóniamester újabb eltúlzott bemutatást ad elő. – A gyönyörű Ana
hatféle hangszeren játszik, folyékonyan beszél kínaiul, és rajong a jógáért… nos,
uraim…
Elég ebből.
– Tízezer dollár!
– Tizenötezer! – kiált mögöttem valaki.
Mi a szar?
Hátrafordulok, hogy lássam, ki licitál a nőmre. Flynn az, a drága sarlatán,
ahogy Ana nevezi.
Akármilyen álruhában lenne, felismerném a mozdulatait. Udvariasan biccent
felém.
– Nos, uraim, úgy tűnik, ma este igazán nagyvonalú licitálók vannak
körünkben! – A ceremóniamester izgatottan konferál az összegyűlt férfiaknak.
Mit akar ezzel Flynn elérni? És meddig akar elmenni?
A pavilonban elnémul a csevej, ahogy várják a reakciómat.
– Húszezer – folytatom a licitet.

– Huszonöt – kontráz Flynn.
Ana idegesen tekinget közöttünk. Halálra vált. Őszintén szólva, én is.
Bármilyen játékot játsszon is Flynn, elegem van belőle.
– Százezer dollár! – jelentem ki határozottan, hogy mindenki hallja.
– Mi a gyász! – nyögi Ana mögött az egyik nő, s hallom körülöttem a
meghökkent lélegzetvételeket.
Na, mi lesz, John?
Jelentőségteljesen nézek Flynnre, aki mindkét kezét feltartva megadja magát.
Vége.
– Százezer dollár a gyönyörű Anáért! Először… Másodszor… harmadszor…
– A ceremóniamester kihívóan néz Flynnre, de ő csak a fejét rázza, és udvariasan
meghajol.
– Elkelt! – kiáltja a ceremóniamester diadalittasan. Tapsvihar tör ki, szinte
fülsiketítő. Előrelépek, és kezemet nyújtom Anának.
Elnyertem a kezét.
Ana rám ragyog, és elfogadja a kezemet. Lesegítem a színpadról, csókot
nyomok a kézfejére, és a hónom alá dugom.
Kiballagunk a pavilonból, közben fogadjuk a kihívó megjegyzések és
gratulációk sokaságát.
– Ez meg ki volt? – kérdezi.
– Mindegy, majd később megismered. Most mutatni akarok neked valamit.
Nagyjából harminc percünk van az árverés végéig. Azután vissza kell mennünk
a tánctérre, hogy eljárhassuk a táncot, amit kifizettem.
– Jó drága tánc lesz – morog rosszallóan.
– Biztos vagyok benne, hogy minden egyes centjét megéri.
Végre megszereztem. Mia még mindig a színpadon van, így nem állhat már
az utunkba. Átvezetem Anát a gyepen a tánctér felé, s közben a szemem
sarkából figyelem, hogy két testőröm követ minket. A társaság zsibongása
halkul, ahogy távolodunk, és bevezetem Anát a szalonba. Az ajtót nyitva
hagyom, hogy a testőrök követhessenek bennünket. A szalonból felmászunk a

lépcsőn, egyenesen a gyerekkori szobám felé.
Ez egy újabb „első”…
Bezárom az ajtót. A testőrök várhatnak a szoba előtt is.
– Ez volt az én szobám.
Ana középen áll, és issza a látványt; a posztereimet, a faliújságomat, mindent.

Miután mindent végignézett, tekintete rajtam állapodik meg.
– Sosem hoztam ide még egyetlen nőt se.
– Sosem?
A fejemet rázom. Valami kamaszos izgalom fut végig rajtam. Egy lány az én

szobámban… Vajon anyám mit mondana erre?
Ana ajka hívogatón elnyílik. Szeme sötéten csillog a maszk alatt, de nem töri

meg a kontaktust. Odalépek hozzá.
– Nincs sok időnk, Anastasia, és valami azt súgja, hogy nem is kell sok idő.

Fordulj meg. Hadd hámozzalak ki a ruhádból.
Azonnal megfordul.
– Ne vedd le az álarcot – súgom a fülébe.
Felnyög, pedig még meg se érintettem. Tudom, hogy kívánja már a

megkönnyebbülést, miután olyan sokáig viselte a gésagolyókat… Lehúzom a
cipzárt, és lesegítem róla a ruhát. Hátralépek, a ruhát egy székre terítem, és
leveszem a zakómat.

Ana a fűzőt viseli…
És combfixet.
És magas sarkút.
És a maszkot.
És egész vacsora alatt hergelt.
– Tudod, Anastasia – lépek közelebb hozzá, s közben kioldom a
csokornyakkendőmet, majd kigombolom az ingem felső három gombját –,
nagyon haragudtam, amikor lecsaptál az árverésen arra, amit kinéztem. Akkor
hirtelen sok minden átvillant az agyamon, de észbe kaptam, hogy büntetés nem
szerepelhet a listán. Aztán te önként vállaltad. – Szigorúan nézek rá. – Miért

tetted?
Tudnom kell.
– Hogy miért? Nem tudom. Frusztrált voltam… sok volt az ital… talán a jó

ügyért. – Vállat von, tekintete az ajkamra siklik.
– Megesküdtem magamnak, hogy akkor sem foglak többé elfenekelni, ha

könyörögsz érte.
– Könyörgök.
– De aztán rájöttem, hogy biztos nagyon kényelmetlenül érezted magad, és

hogy nem vagy ehhez hozzászokva.
– Igen – sóhajtja elégedetten, csábosan. Azt hiszem, tudom, hogy érez.
– Nos, lehet, hogy mégis van valami… mozgásterünk. De ha megteszem, meg

kell ígérned nekem valamit.
– Bármit.
– Mondd a pánikszót, ha úgy érzed, és akkor csak szeretkezem veled,

rendben?
– Rendben – egyezik bele.
Az ágyhoz vezetem, lerántom a takarót. Leülök, ő előttem áll maszkban,

fűzőben.
Fantasztikusan fest.
Fogok egy párnát, és magam mellé teszem. Finoman megrántom a kezét, és

Ana az ölembe esik. Melle a párnán nyugszik. Félresöpröm a haját.
Így.
Eszményien néz ki.
Nos, tegyük még izgalmasabbá a dolgot. – Tedd a kezed a hátad mögé.
Ficánkol rajtam, de engedelmeskedik.
A nyakkendőmmel összekötözöm a csuklóját. A kegyelmemre hagyatkozik.
Részegítő.
– Biztosan ezt akarod, Anastasia?
– Igen – nyilvánítja ki vágyát.
– Miért? – kérdem, a fenekét simogatva.

– Muszáj megindokolnom?
– Nem, bébi, nem szükséges, csak próbállak megérteni.
Élvezd a pillanatot, Grey.
Ezt akarja. És te is ezt akarod.
Még egyszer megsimogatom a fenekét.
Előrehajolok, bal kezemmel fogom őt, jobb kezemmel pedig rácsapok a
fenekére és a combjára, pontosan a finom találkozásnál.
Érthetetlen szót nyög.
De nem a jelszót.
Rácsapok még egyszer.
– Kettő. Tizenkettő lesz. – Számolok.
Megsimítom a gömbölyű formát, és még kettőt rácsapok, egyet mindegyik
félgömbre. Lehúzom róla a csipkebugyit, és végiggörgetem a combján, vádliján,
bokáján, magas sarkúján, és a földre dobom.
Izgató.
Minden elképzelhető módon.
Már tényleg nincs benne a gésagolyó. Újra ráütök, közben hangosan
számolok . Ő tekereg és nyög minden ütésre, szeme az álarc mögött behunyva.
Feneke csodás rózsaszínbe vált.
– Tizenkettő.
Megcirógatom rózsás fenekét, és két ujjamat belécsúsztatom.
Nedves.
Istenien, csodásan nedves.
Annyira vár…
Felnyög, ahogy ujjaimat körkörösen mozgatom benne, és váratlanul elélvez.
Ejha… Ez gyors volt… Micsoda érzéki teremtés…
– Ez az, bébi – mormogom, és kioldom a csuklóját. Ana liheg, zihál. – Még
nem végeztünk, Anastasia.
Most már kényelmetlenül érzem magam. Akarom őt…
Nagyon.

Leeresztem, hogy térde a padlóra érjen, és mögé térdelek. Lehúzom a
sliccemet, és lerántom az alsónadrágomat. Erekcióm végre jut némi térhez. A
nadrágzsebemből előveszek egy óvszert, és kihúzom az ujjam Anából.

Nyöszörög.
Felhúzom a kotont. – Nyisd szét a lábad. – Engedelmeskedik. Beléhatolok. –
Ez gyors lesz, bébi – dünnyögöm. Megragadom a csípőjét, lassan kisiklom, majd
egy erőteljes mozdulattal belényomom magam.
Felkiált. Örömmel. Elégedetten. Önfeledten.
Ezt akarja, én pedig örömmel teljesítem, amit kíván. Döfködök és döfködök,
majd ő is átveszi a ritmust, és ring velem együtt.
Fenébe.
Ez így még gyorsabb lesz, mint gondoltam. – Ne, Ana! – figyelmeztetem. De
ő csak ring tovább, a lökéseim ellenében. Mohó, és mindent akar egyszerre…
– Ana, basszus! – nyögök fel fojtottan, ahogy elélvezek, mire ő is elengedi
magát; összerándítja az orgazmus, felkiált.
A hátára omlok. Jézusom, ez jó volt.
Kivagyok.
Az a sok játék meg incselkedés a vacsora alatt… Ez várható volt.
Megcsókolom Ana vállát, kihúzom magam belőle, leveszem a kotont, bedobom
azt az ágy melletti szemetesbe. Aztán hadd gondolkodjon rajta anyám
takarítónője.
Ana még mindig viseli az álarcot; alatta liheg, mosolyog. Elégedettnek tűnik.
Odahajolok hozzá, homlokomat a hátára érintve várom, hogy csillapodjon heves
légzésünk.
– Mmm – morgok elégedetten, és csókot nyomok hibátlan hátára. – De hiszen
tartozik nekem egy tánccal, Miss Steele.
Valahol a torka mélyéről érkezik egy kis hümmögés válaszul. Leülök,
felsegítem őt, és az ölembe vonom.
– Nincs sok időnk, siessünk! – Megcsókolom a haját. Ana lesiklik a
térdemről, és az ágyra ül; felöltözik, míg én a csokornyakkendőmet kötöm.

Felkel, és a ruhájához lép. Csak a maszk, a fűző és a magas sarkú… Maga a
szenvedély, a megtestesült erotika. Mindig is istennő volt, de így… Egyenesen
túlszárnyalja minden várakozásomat.

Szeretem.
Elfordulok, mert hirtelen sebezhetőnek érzem magam ettől a gondolattól.
Megigazítom az ágytakarót.
Ez a furcsa, nyugtalanító érzés úgy önt el, mint az áradás.
Ana közben a faliújságomra tűzött fotókat nézegeti. Jó sok van, a világ
minden tájáról. A szüleim imádják a külföldi nyaralásokat.
– Ő kicsoda?– kérdi Ana, és egy kiélt drogos fekete-fehér képére mutat.
– Nincs jelentősége – bújok bele a zakómba, és megigazítom az álarcomat.
Meg is feledkeztem arról a képről. Még Carrick adta nekem, amikor tizenhat
éves lettem. Sokszor próbáltam már kidobni, de sosem tudtam rávenni magam.

– Fiam, van valami, amit neked akarok adni.
– Micsoda? – Carrick dolgozószobájában vagyok, és már-már szidalomra
számítok. Hogy miért, azt nem tudom, csak remélhetem, hogy nem jött rá Mrs.
Lincolnra.

– Mostanság összeszedettebb vagy. Nyugodtabb. Sokkal inkább önmagad.
Bólintok, remélve, hogy az arckifejezésem nem árul el.
– Néhány régi mappát nézegettem, és ezt találtam. – Egy fekete-fehér képet ad
át egy szomorú, fiatal nőről. Mintha gyomorszájon vágtak volna.
A drogos nő.
Carrick az arcomat figyeli. – Az örökbefogadáskor adták ezt nekünk.
– Ó – nyögöm, de semmi egyéb nem jön ki összeszorult torkomon.
– Gondoltam, hátha látni szeretnéd. Felismered?
– Igen – préselem ki a szót.
Bólint, és mintha akarna még valamit mondani.
Mit rejteget még?

– Sajnos a biológiai apádról nem tudok semmit. Nagy a valószínűsége, hogy
anyád életének nem volt tartós része.

Valamit mondani akar… Hogy nem a rohadt stricije volt az apám?
Kérlek, mondd, hogy nem ő volt.
– Ha valamit még tudni szeretnél… Én itt vagyok.
– Az a férfi? – suttogom.
– Nem. Semmi köze nem volt hozzád – nyugtat meg apám.
Behunyom a szememet.
Hála a kibaszott égnek. Hála a kibaszott égnek. Hála a kibaszott égnek.
– Ennyi, apa? Elmehetek?
– Persze – bólint apám, de a szemében aggodalom csillan.
Elfordulok.
Szorongatom a fotót, és csak szaladok, szaladok, szaladok…

A drogos kurva szánalmas, szomorú lény volt. Minden ízében úgy fest, mint egy
áldozat. A fekete-fehér kép, azt hiszem, rendőrségi lehetett, csak a számot
levágták róla. Kíváncsi vagyok, hogy ha anyámék jótékonysági alapítványa
létezett volna akkor, vajon neki is más sorsa lett volna. Megrázom a fejem. Erről
nem akarok Anával beszélni.

– Felhúzzam a cipzárt? – váltok témát.
– Légy szíves. – Megfordul, hogy felhúzhassam a cipzárt. – Akkor miért van
a képe a faliújságodon?
Anastasia Steele, magácskának mindig van egy kérdése mindenre. – Ott
felejtődött. Milyen a nyakkendőm? – Méregeti, majd megigazítja. A tekintete
ellágyul.
– Most már tökéletes.
– Csakúgy, mint te – húzom magamhoz, és megcsókolom. – Jobb már?
– Sokkal jobb, köszönöm, Mr. Grey!
– Részemről a megtiszteltetés, Miss Steele.

Hálásnak érzem magam. Elégedettnek.
Kinyújtom a kezem, amit Ana elfogad, félénk, de elégedett mosollyal.
Kinyitom az ajtót, lemegyünk, majd vissza a kertbe. Nem tudom, mikor
csatlakoznak hozzánk a testőrök, de amikor kilépünk a teraszra, már követnek.
Ott dohányoznak néhányan, és érdeklődve néznek minket, de nem törődöm
velük, vezetem tovább Anát a tánctér felé.
A ceremóniamester már lelkesen konferál. – És most, hölgyeim és uraim,
következzék az első tánc! Mr. és dr. Grey, készen állnak? – Carrick bólint, karja
Grace derekán. – Hölgyeim és uraim, tisztelt résztvevők, elkészültek? –
Lepillantok Anára, aki mosolyog. Átkarolom a derekát.
– Akkor kezdhetjük! Csapjon bele, Sam!
A zenekar frontembere lép a színpadra tapssal kísérve. Csettint, és belevágnak
az „I’ve Got You Under My Skin” egy giccses feldolgozásába.
Magamhoz vonom Anát, aki könnyedén követi, ahogy vezetem. Elragadó,
amint forog a tánctéren, s mindketten úgy vigyorgunk, mint két szerelmes, hülye
kamasz…
Éreztem magamat valaha is ilyen…
Szárnyalónak?
Boldognak?
A kibaszott világegyetem királyának?
– Nagyon szeretem ezt a számot. Nagyon találó.
– Én is érezlek téged a bőröm alatt, illetve a hálószobában ott is voltál…
Ana! Egészen meglep.
– Nem hittem volna, hogy ilyen nyers is tud lenni, Miss Steele.
– Én sem, Mr. Grey. Azt hiszem, a sok friss tapasztalat miatt lehet.
Tanulságosak – somolyog huncutul.
– Mindkettőnk számára. – Újabb körre viszem. A szám véget ér, és én
kelletlenül elengedem Anát, hogy tapsolhassak.
– Nem veszik tolakodásnak, ha lekérem a hölgyet? – kérdi egyszer csak a
semmiből felbukkanva Flynn. Lenne magyarázkodnivalója az aukciós eset után,

de egyelőre elengedem.
– Parancsoljon, kérem. Anastasia, az úriember John Flynn. John, ő pedig

Anastasia.
Ana idegesen pillant rám, miközben visszavonulok, és nézem, ahogy Flynn

kitárja karját, Ana pedig elfogadja a kezét, és a zenekar a következő számba fog.
„They Can’t Take That Away from Me.”

Ana John karjai közt táncol. Vajon miről beszélgethetnek?
Rólam?
Basszus.
Az idegességem újult erővel tér vissza.
Szembekerülök azzal a lehetőséggel, hogy ha Ana megtudja a titkaimat,
elhagy; és az, hogy próbálom előle rejtegetni, csak odázza az elkerülhetetlent.
De John biztosan nem lesz ilyen indiszkrét.
– Szervusz, kedvesem – köszön rám Grace, kizökkentve a gondolataimból.
– Anya.
– Jól érzed magad? – Ő is Anát és Johnt figyeli.
– Nagyon jól.
Grace levette már az álarcát. – Micsoda bőkezű felajánlást tettetek mindketten
– mondja, de hangjában valami furcsa mellékzönge érződik.
– Igen – válaszolom kurtán.
– Azt hittem, diák.
– Ez hosszú történet.
– Erre magamtól is rájöttem.
Valami nincs rendben. – Mi az, Grace? Mondd már.
Anyám megérinti a karomat. – Boldognak tűnsz, drágám.
– Az is vagyok.
– Illik hozzád a lány.
– Szerintem is.
– Remélem, nem fog megbántani.
– Miért mondod ezt?

– Nagyon fiatal.
– Anya, mit akarsz ezzel…
Egy vendég lép hozzánk, aki a legcsicsásabb estélyit viseli, amit valaha
láttam.
– Christian, ő Pamela, egy barátom az olvasókörből.
Lefutjuk az udvariassági köröket, de a legszívesebben anyámnak szegezném a
kérdést, hogy mit akart mondani az iménti megjegyzésével.
Lassan véget ér a szám, és sietek, hogy megmentsem Anát a pszichiáteremtől.
– Ennek a beszélgetésnek még nincs vége – figyelmeztetem anyámat, és
odasietek, ahol Ana és John áll.
Mi a fenét akart anyám mondani?
– Nagyon örültem a szerencsének, Anastasia – hajol meg Ana előtt Flynn.
– John – biccentek.
– Christian – dr. Flynn is biccent, majd sarkon fordul, és eltűnik a tömegben.
Nyilván a feleségét keresi. Kicsit megdöbbentett az iménti beszélgetés
anyámmal. Átkarolom Anát, és készülünk a következő táncra.
– Sokkal idősebbnek gondoltam – szól Ana. – Szörnyen indiszkrét.
Bassza meg. – Indiszkrét?
– Igen, mindent elmondott nekem – bólogat.
Fenébe. Komolyan? Meg kell tudnom, mennyit tud Ana…– Nos, ebben az
esetben hozom a táskádat. Biztos vagyok benne, hogy engem többé látni sem
akarsz.
– Ugyan már, nem is mondott semmit! – csattan fel, és mintha meg akarna
rázni.
Ó, hála istennek.
A derekára teszem a kezemet, és a zenekar belekezd a „The Very Thought of
You”-ba. – Akkor táncoljunk.
Micsoda hülye vagyok. Persze hogy Flynn nem mondana semmit, hiszen nem
törheti meg az orvosi titoktartást. Ana minden lépéssel követ, és minden lépéssel
enyhül bennem a feszültség. Nem gondoltam, hogy ennyire tudom élvezni a

táncot.
Elámít, hogy Ana milyen elragadó ma a tánctéren. Egy pillanatra átsuhan az

emlék a fejemen, amikor az első esténk után láttam táncikálni, fejhallgatóval a
fején. Milyen esetlen volt akkor! Szöges ellentéte a mostani kecses, derűs
Anának.

A banda a „You Don’t Know Me”-be kezd.
Lassabb. Melankolikus. Keserédes.
Figyelmeztetés.
Ana. Nem ismersz engem.
Anával egymásba kapaszkodunk, ringunk a zene dallamára. Némán a
bocsánatáért könyörgök; olyan bűnért, amiről ő nem tud semmit… És soha nem
is tudhat.
Nem ismer engem.
Bébi, kérlek… Sajnálom. Kérlek, ne hagyj el.
Iszom magamba az illatát, és ez kis menedéket nyújt. Behunyt szemmel
égetem az emlékezetembe, hogy mindig felidézhessem ezután.
Ana.
A dal véget ér, ő rám mosolyog.
– Ki kell mennem a mosdóba. Mindjárt jövök.
– Oké – nézek utána, ahogy Taylor kíséretében elmegy, s követi a három
őrből egy.
Dr. Flynnt pillantom meg, aki a feleségével beszélget éppen.
– John.
– Üdv újra, Christian! Ismered a feleségemet, Rhiant.
– Igen, persze. Rhian – rázunk kezet.
– A szülei aztán igazán tudják, hogy kell partit adni! – mondja a nő.
– Ebben igaza van.
– Bocsássatok meg, el kell szaladnom a mosdóba. John… Viselkedj! –
figyelmezteti a férjét, mire nevetnem kell.
– Túl jól ismer – jegyzi meg szárazon Flynn.

– Mi a fenére volt ez jó az előbb? – kérdezem. – Az én káromra szórakozol?
– Az már biztos. Imádom látni, ahogy kidobod a pénzt az ablakon.
– Még szerencse, hogy minden fillért megér.
– Csak tenni akartam valamit, hogy lássam, nem félsz az elhivatottságtól –
von vállat Flynn.
– Ezért kínált rám? Hogy vizsgáztasson? Engem nem az elhivatottság ijeszt
meg.
– Látom, a lány jól kezel.
Ebben én nem vagyok biztos…
– Christian, csak mondd el neki. Tudja, hogy van az életedben egy-két sötét
folt. És nem azért, amit én mondtam neki – mentegetőzik –, és most hiába is
mondanám, nem illik a hely és az idő az ilyen beszélgetéshez.
– Ebben igazad van.
– Hol van? – néz körbe.
– A mosdóban.
– Igazán csodás kis hölgy.
Egyetértően bólintok.
– Legyen hited.
– Mr. Grey – szakít minket félbe Reynolds a testőrgárdából.
– Igen?
– Válthatnánk néhány szót?
– Itt is beszélhet. – Basszus, ez a pszichiáterem… mintha lenne, amit nem
tud.
– Taylor kért meg, hogy szóljak önnek: Elena Lincoln beszélget Miss Steele-
lel.
Francba.
– Menj csak – int Flynn, és a tekintete alapján sejtem, hogy szívesen lenne
légy a falon erre a beszélgetésre.
– Később – mormogom, és követem Reynoldsot.
Taylor a sátorozott ajtó előtt áll, mellette, benn a sátorban, Ana és Elena

beszélget, szemlátomást feszülten. Egyszer csak Ana kiviharzik.
– Szóval itt vagy – szólít meg, és próbálom levenni, milyen hangulatban

lehet, amikor elér hozzánk, de elrohan mellettünk.
Ez nem jelent jót.
Taylorra pillantok, de ő nem tesz semmit.
– Ana! – kiáltok utána, és nekiiramodom. – Mi a baj?
– Miért nem kérdezed az exedtől? – sziszegi. Nagyon dühös.
Körbepillantok, hogy nem fülel-e valaki a közelben. – Mert én téged

kérdezlek.
Mi a fenét tettem már megint?
Ana kihúzza magát. – Megfenyegetett, hogy ha még egyszer fájdalmat

okozok neked, akkor megtalál. Valószínűleg egy ostorral – vicsorog.
Nem tudom, hogy direkt akar-e ilyen vicces lenni, de a kép, hogy Elena

lovaglóostorral fenyegeti Anát, nevetséges.
– Úgy tűnik, nem látod a helyzet komikumát – cukkolom.
– Christian, ez nem vicces! – csattan fel.
– Jó, igazad van. Beszélek vele.
– Hát, azt biztos, hogy nem! – fújtat keresztbe tett karral.
Most meg mit csináljak?
– Nézd, tudom, hogy a pénz még mindig, hm, összeköt benneteket, már

elnézést a szójátékért, de… – Bosszúsan szusszant, kifogyott a szóból.– Ki kell
mennem a mosdóba – mondja végül.

Tényleg dühös. Megint.
Nagyot sóhajtok. Mit csinálhatnék? – Ne haragudj, kérlek! Nem tudtam, hogy
itt lesz. Azt mondta, nem jön el. – Lefelé biggyedő száját megsimogatom a
hüvelykujjammal, és nem húzódik el.
– Anastasia, kérlek, ne hagyd, hogy Elena elrontsa az esténket! Régi ügy. –
Felemelem az állát, és gyengéden megcsókolom.
Sóhajt. Úgy tűnik, elengedi a dolgot. Belekarolok. – Elkísérlek a
mellékhelyiségig, így legalább senki nem fog lecsapni rád.

Átvágunk a gyepen az ideiglenesen felállított luxusvécékhez, amelyeket
anyám erre az estére bérelt. Előhalászom a telefonomat, ránézek az e-mailjeimre.
Dr. Greene írt, hogy holnap eljön Anához. Remek. Ezt majd később felvezetem.

Elena számát ütöm be a telefonomba, és pár lépéssel arrébb megyek, a kert
egy csendesebb sarkába. Elena egy csengetés után felveszi.

– Christian.
– Elena, mi a francot művelsz?
– Ez a lány kellemetlen és udvariatlan.
– Hát, talán békén kellett volna hagynod.
– Én csak, gondoltam, bemutatkozom.
– Miért? Azt hittem, nem is jössz! Miért gondoltad meg magad? Azt hittem,
megegyeztünk!
– Anyád felhívott, és könyörgött, hogy jöjjek el. Én pedig kíváncsi voltam
Anastasiára. Tudnom kell, hogy nem bánt meg téged még egyszer.
– Hagyd inkább békén. Ez az első rendes kapcsolatom, és nem akarom, hogy
valami félresikerült aggodalmad miatt tönkretedd nekem. Hagyd. Békén.
– Chris…
– Komolyan mondom, Elena.
– Szóval teljesen hátat fordítottál annak, aki vagy?
– Természetesen nem. – Felpillantok, Ana néz engem. – Mennem kell. Jó éjt.
– Leteszem. Életemben először csaptam rá a telefont.
Ana felvonja a szemöldökét. – Hogy van Mrs. Régi Ügy?
– Nyűgös – felelem, de el kell terelnem a témát. – Szeretnél menni, vagy
táncoljunk még egyet? – Az órámra pillantok. – Öt perc múlva kezdődik a
tűzijáték.
– Nagyon szeretem a tűzijátékot! – mondja békülően.
– Akkor megnézzük. – Átölelem, magamhoz vonom. – Ne hagyd, hogy
közénk álljon, kérlek!
– De hát törődik veled.
– Igen, és én is vele… de csakis barátként.

– Szerintem a számára ez több mint barátság.
– Anastasia, figyelj, Elena és én… – Elhallgatok. Hogy mondjam ezt el neki?
– Komplikált a történet. A múltunk egy bizonyos része közös. De az már a múlt.
Ahogy már annyiszor mondtam neked, ő csak egy jóbarátom. Ennyi. Kérlek, ne
foglalkozz vele! – Megpuszilom a haját, és erre már nem mond semmit.
Kéz a kézben megyünk vissza a tánctérre. A zenekar még javában játszik.
– Anastasia – hallom apám búgó hangját. Mögöttünk áll. – Megtisztelnél, ha a
következő táncra felkérhetnélek. – A kezét nyújtja.
Apámra mosolygok, és hagyom, hogy elvigye a barátnőmet egy táncra. A
zenekar rákezd a „Come Fly With Me” című számra. Azonnal beszélgetésbe
elegyednek. Vajon rólam, megint?
– Helló, kedvesem – lép mellém anyám, kezében egy pohár pezsgővel.
– Anya, mit akartál mondani az előbb? – kérdem felvezetés nélkül.
– Christian, én… – elhallgat, és idegesen néz rám. Tudom, hogy azon
gondolkodik, hogyan mondja, amit akart. Sosem szeret rossz hírt közölni.
Ideges leszek. – Grace. Mondd.
– Beszéltem Elenával. Azt mondta, hogy Ana már szakított veled egyszer, és
az nagyon összetört téged.
Micsoda?
– Miért nem mondtad el nekem? Tudom, hogy üzletfelek vagytok, de akkor is
felkavart, hogy tőle kellett hallanom.
– Elena túloz. Nem törtem össze. Csak vitatkoztunk. Ennyi az egész. Azért
nem mondtam, mert csak egy rövid epizód volt. Már minden rendben van.
– Borzasztó belegondolnom, hogy megbántanak, drágám. Remélem, megvan
a jó oka, hogy veled van.
– Ki? Ana? Már megint, mire akarsz kilyukadni, anya?
– Gazdag férfi vagy, Christian…
– Azt hiszed, hogy aranyásó? – Mintha megütött volna.
Bassza meg.
– Nem, nem ezt mondtam…

– Anya, ő nem olyan. – Kezdem elveszíteni a türelmemet.
– Remélem, valóban így van. Csak azt akarom, hogy légy óvatos. A
legtöbben átesnek az első szívfájdalmon kamaszkorukban… – jelentőségteljes
pillantást vet rám.
Ugyan, anyám… Átestem én azon már jóval a kamaszkorom előtt…
– Édesem, tudod, hogy csak azt szeretnénk, hogy boldog legyél, és azt kell
mondjam, hogy még sosem láttalak ilyen boldognak, mint ma este…
– Igen… Anya, értékelem, hogy aggódsz, de minden rendben van. –
Majdnem keresztbe teszem az ujjamat a hátam mögött. – Most megyek,
megmentem az aranyásó barátnőmet az apám karmaiból – mondom fagyosan.
– Christian – szól utánam anyám, de, őszintén szólva, bekaphatja. Hogy
képzeli ezt Anáról… És miért pletykál Anáról Elena és Grace?
– Na, most már elég öregúrral táncoltál – szólok rá Anára, aki még mindig
apámmal ropja.
Carrick felnevet. – Ne tréfálj a korommal, fiam, fiatalabb koromban igenis
számítottam! – Carrick kacsint, majd elmegy, hogy csatlakozzon bosszús arcot
vágó feleségéhez.
– Úgy tűnik, apám kedvel téged – morgom indulatosan.
– Miért ne kedvelne? – kérdi kacéran.
– Jogos kérdés, Miss Steele. – Megölelem. A zenekar rákezd az „It Had To Be
You”-ra.
– Táncoljon velem – suttogom csábító hangon.
– Örömmel, Mr. Grey – feleli. Táncolunk, s közben aranyásókra, túlságosan
féltő szülőkre, és exdominákra már nincs is kedvem gondolni.

2011. JÚNIUS 12., VASÁRNAP


Éjfélkor a ceremóniamester bejelenti, hogy levehetjük az álarcainkat. Az öböl
partján állunk, és nézzük a csodálatos tűzijátékot. Ana a karomba bújik, arcát
úgy világítják meg a változatos színek, mintha kaleidoszkópot látnék. Minden
ragyogó robbanást ámulattal néz, és önfeledten mosolyog hozzá. A tűzijátékot
tökéletesen a zenére igazították, Händel koronázási himnusza szól.

Felkavaró.
A szüleim tényleg kitettek magukért, hogy a vendégeiket szórakoztassák, és
ettől kicsit megenyhülök feléjük. Az utolsó, aranyszín rakéták bevilágítják az
öblöt, s a szikrazuhatagban az ámuló tömeg tapsolni kezd.
Valóban ragyogó este.
– Hölgyeim és uraim – harsog a ceremóniamester, amint az üdvrivalgás
alábbhagy –, az est lezárása gyanánt engedjenek meg nekem egy bejelentést: az
önök nagylelkűsége egymillió-nyolcszázötvenháromezer dollárral támogatta ezt
a nagyszerű ügyet! – A hírre újra rivalgás tör ki. Igazán komoly összeg.
Képzelem, anyám milyen szorgos volt egész éjszaka, hogy beszedje a
felajánlásokat gazdag vendégeitől. Persze az én hatszázezer dollárom is nagyban
hozzájárult az eredményhez. A taps már-már fülsiketítő, s a hajóról, ahonnan a
tűzijátékot is fellőtték, görögtűzzel a „Köszöni az Együtt Megoldjuk” feliratot
rajzolják ki, ami ragyog a fekete vízen.
– Ó, Christian… ez csodálatos volt – lelkendezik Anastasia. Megcsókolom.
Itt az ideje, hogy hazamenjünk. Alig várom már, hogy otthon legyünk, és
összebújhassak vele. Remélem, nem kell majd győzködnöm, hogy nálam töltse
az estét, hiszen Leiláról még mindig nem tudunk semmit. Továbbá nagyon jól
éreztem magam ma, és szeretnék méltó befejezést a napnak. Azt akarom, hogy

vasárnap is velem legyen, és talán jövő héten is…
Holnap dr. Greene is ráér, aztán pedig elmehetünk majd repülni vagy

vitorlázni…
Anával együtt lenni már magában csábító.
Nagyon is csábító.
Taylor közelít, és a fejét rázza, hogy várjunk, amíg a tömeg eloszlik. Egész

este feszülten figyelt mindenre, bizonyára hullafáradt. Szólok Anának is, hogy
várjunk még.

– Szóval, Aspen – terelem el a figyelmét.
– Hú, nem fizettem még ki – sóhajt.
– Küldhetsz csekket, nekem megvan a címük.
– Nagyon dühös voltál!
– Igen, az voltam.
– Én téged okollak, meg a játékszereidet.
– Nagyon élvezte, Miss Steele, nem igaz? Eredményes volt a dolog…
Mellesleg, hol is vannak?
– Az ezüstgolyók? A táskámban.
– Szeretném őket visszakapni. Túlságosan is komoly dolgok azok a maga
ártatlan kis kezében.
– Aggódik, hogy netán valaki mással is kipróbálnám őket? – kérdi huncutul
csillogó szemmel.
Ana, ezzel ne viccelj! – Remélem, ez nem fog megtörténni… De csakugyan,
Ana, én azt akarom, hogy neked a legjobb legyen.
Mindig.
– Nem bízol bennem?
– Fenntartás nélkül. Szóval, visszakaphatom?
– Majd meggondolom.
Miss Steele megint hamiskás.
A távolban a DJ már rákezdett a sátorban.
– Akarsz táncolni?

– Nagyon fáradt vagyok, Christian, ha nem gond, én mennék.
Intek Taylornak. Ő bólint, és a mandzsettájába rejtett mikrofonba beszél,
hogy értesítse a többi testőrt, mi pedig átvágunk a gyepen.
Mia trappol felénk, a cipőjével a kézben.
– Ugye nem mentek még? Most jönnek a jó számok. Gyere, Ana! – mondja,
és megragadja Ana kezét.
– Mia, Anastasia fáradt. Hazamegyünk. Egyébként is, holnap nagy nap vár
ránk.
Ana meglepetten néz rám.
Mia fintorog, de nem vitatkozik.
– Muszáj beugranod jövő héten! Elmenjünk esetleg plázázni?
– Persze, Mia – feleli Ana, és hallom a hangján, hogy tényleg fáradt. Haza
kell vinnem. Miával puszit váltanak, majd a húgom belém csimpaszkodik, és
szorosan megölel. Ragyogó arccal néz fel rám.
– Tetszik, hogy ilyen boldognak látlak – mondja édesen, és két nagy puszit
nyom az arcomra. – Sziasztok, érezzétek jól magatokat – int, majd szalad a
barátnőihez a tánctér felé.
A szüleim itt vannak a közelben. Rosszul érezném magam, ha úgy mennénk
el, hogy nem búcsúzunk el tőlük. – Elköszönünk a szüleimtől, aztán megyünk,
gyere!
Grace arca felragyog, ahogy odalépünk hozzá. Megérinti az arcomat, mire
próbálok nem fintorogni. Rám mosolyog. – Köszönöm, hogy eljöttél, és hoztad
Anastasiát is. Nagy öröm, hogy láthattalak titeket együtt.
– Köszönjük a csodás estét, anya – nyögöm. Ana előtt nem akarok semmivel
sem utalni a korábbi beszélgetésünkre.
– Jó éjt, fiam. Ana – köszön Carrick.
– Anastasia, szívem, gyere legközelebb is, nagyon örülök, hogy eljöttél! –
mondja Grace. Őszintének tűnik, talán az aranyásógyanúja kezd alábbhagyni.
Tényleg csak vigyázni akar rám… De nem ismeri Anát. Ő a legkevésbé kapzsi
ember, akit ismerek.

Megkerüljük a házat. Ana a karját dörzsölgeti.
– Nem fázol? – kérdem.
– Nem, dehogy.
– Nagyon jól éreztem magam az este, Anastasia, köszönöm!
– Én is, hol jobban, hol kevésbé… – Nyilván a gyerekkori hálószobámban
töltött pár percünkre gondol.
– Ne harapdáld a szád szélét – szólok rá.
– Hogy értetted azt, hogy holnap nagy nap vár ránk? – kérdezi.
– Dr. Greene jön majd, hogy megvizsgáljon téged. Plusz van egy
meglepetésem is.
– Dr. Greene!
– Igen.
– De miért?
– Mert utálom az óvszert.
– Az én testem felett ne rendelkezz – morogja.
– Az enyém is – suttogom.
Ana. Kérlek. Utálom. Az. Óvszert.
Szeme csillog a papírlámpások lágy fényében, melyek az előkertet világítják
be, és már várom, hogy folytatódjék a vita. Ana fel is emeli a kezét, de csak
azért, hogy meghúzza a csokornyakkendőm végét, és kibontsa, aztán kigombolja
az ingem felső gombját. Ámulatba esve nézem, a lábam a földbe gyökerezett.
– Így nagyon szexi vagy – suttogja. Meglep.
Azt hiszem, túllépett a dr. Greene-témán. – Hazaviszlek. Gyere!
A Q7 elénk gördül, az inas száll ki a kocsiból, és a kulcsot Taylornak adja.
Egyik biztonsági őrünk, Sawyer lép elő, egy borítékkal a kezében. Anának
címezték.
– Hát ez honnan van?
– Az egyik pincér adta, uram.
Egy csodálótól lehet? A kézírás ismerős. Taylor besegíti Anát a kocsiba, én
pedig beülök mellé, s odaadom neki a levelet. – Neked van címezve. Az egyik