Leiner Laura - Bábel

Leiner Laura BÁBEL CICERO

A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

LEINER LAURA 4 ÖTÖDIK NAP, 0:17 ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT APU

BÁBEL 5 ÖTÖDIK NAP, 1:19 ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT APU

LEINER LAURA 6 Ez persze mindennek a közepe volt. Az eleje kevésbé zűrös. Ha mindenről úgy akartok olvasni, ahogyan történt, ajánlom a Bábel menüt, ott kronológiai sorrendben vannak a bejegyzések. Előtte azonban, ha jobban meg akartok ismerni, katt a bemutatkozásra. BEMUTATKOZÁS, SATÖBBI, SATÖBBI… Először is, üdv a blogomon! Amint látjátok, ez az oldal eredetileg egy RHCP-fan blog volt, amire két éven át hoztam nektek a frisseket kedvenc együttesemről, de egy ideje már saját bejegyzésekre is használtam, ráadásul, mint azt a csuklómon virító karszalag (kép oldalt) is bizonyítja, idén hetijegyet váltottam a II. Bábel Fesztiválra, ahol (dobpergés) a Red Hot lesz a fő fellépő, utolsó este, vasárnap, 20 órai kezdéssel. A szüleim nem engedték, hogy magamra tetováltassam ezt a szent dátumot (szépen fogalmaztam, a valóságban persze azt mondták, hogy elment az eszem), de azért alkoholos filccel a csuklómra írtam, és rendületlenül újrarajzolgatom a banda lógójával együtt, amikor kopni kezd. Tehát ez a blog most pár napig kizárólag a Bábel Fesztiválról fog szólni és arról, hogyan nyomulok az első sorokig a koncerten, Anthony Kiedis hogyan pillant meg a tömegben, hogyan mászok meg pár rajongót az előrébbjutás érdekében, a biztonsági őr hogyan ver gigán könyökkel, Anthony hogyan kiabál vele emiatt, majd blablabla, lánykérés, megyek Kaliforniába, öszszeházasodunk… Jó, kicsit előrevetítettem a jövőképünket, de nyilván így lesz, máshogyan nem is történhet. Addig is, kicsit vissza Kelenföldre. Szóval itt élek én, elvileg rajta lennék a Google Earthön is a házunk előtt, de egyszerűen nem tudtam elcsípni a fotós kocsit, így hát nem vagyok rajta. Sok töprengés után végül egy sablon kérdőívvel kívánok bővebben bemutatkozni, mert a 21. században az emberek már annyira ellustultak, hogy képtelenek vicces grafikák és képek nélkül

BÁBEL 7 végigrágni magukat egy hosszabb szövegen. Íme tehát a sablonkérdőív sablonválaszai: NÉV: ZSÓFI SZÜLETÉSI NÉV: BÉLA :D JÓ, EZ CSAK VICC VOLT KOR: 17 SZEM: KETTŐ IS VAN, MINDKETTŐ BARNA HAJ: HOSSZÚ, BARNA. HULLÁMOS KEDVENC SZÍN: ZÖLD, BARNA, BORDÓ KEDVENC EGYÜTTES: RED HOT CHILI PEPPERS!!! KEDVENC SZÁM: UH. SOK VAN. MINDEN, AMI RHCP? DO YOU SPEAK ENGLISH?: JESZÁJDÚ COCA-COLA VAGY PEPSI?: COCA-COLA TÉL VAGY NYÁR?: NYÁR KEDVENC FILM?: MEGUNTAM A KÉRDÉSEKET. A TÖBBIT TÖRÖLTEM Miután ezen roppant fontos információk kiderültek rólam, még egy fontos menüpontot ajánlanék. Ez lenne az: …És ez nemcsak egy dalcím (de még milyen jó dalé), hanem itt szeretném bemutatni a barátaimat, akik, mint minden valamirevaló, normális kamasz számára, nekem is az életemet jelentik. NAPSUGÁR Alias Napsi, a legeslegjobb barátnőm, már vagy ezer éve. Tökéletes ellentétem, és nemcsak azért, mert ő magas, hoszszú, szőke, egyenes szálú hajú és ragyogó kék szemű, hanem azért is, mert amíg én normálisnak vallom magam, addig ő köztudottan őrült. A bal oldali képen ezt be is bizonyítja. Igen, arra gondolok, amin a hintában ül megkapaszkodva, hátrahajtott fejjel vigyorog, és nyalóka lóg ki a szájából, a haja pedig a földet súrolja. Ez a fotó tökéletesen ábrázolja őt, az ember csak nézi, de nem érti. Napsiban sok minden

LEINER LAURA 8 van, amit mások nem kedvelnek. Nagyszájú, totál dilis, vagány, mégis nőies, ráadásul 14 felett az angyali külseje átváltott szépségbe, úgyhogy értelemszerűen nincs sok barátnője, illetve csak én. Más lányok nem szívesen nézik el azt az egyszerű tényt, miszerint, ha Napsi a ’90-es évek Amerikájába születik, akkor simán kiüti Alicia Silverstone-t az Aerosmith-klipekből. A galériában rengeteg „besztfrendszforevöööör” képünket töltöttem fel, hatodik óta borzoljuk egymás idegeit jóban-rosszban, úgyhogy dokumentáltuk a barátságunkat rendesen. Csekkdisz. SZASZA Fiúhaver, a szó szoros értelmében, tehát nem érdemes teóriákat kreálni arról, hogy Szasza meg én vagy én meg Szasza. És nemcsak azért, mert barátságunk a hosszú évek alatt olyannyira elmélyült, hogy egyszer már lebüfögött (és nyilván nem járnék olyan fiúval, aki így akar imponálni), hanem azért sem, mert kettőnk között semmilyen kémia sincs; egy periódusos rendszer választ el minket. Ide beszúrok egy fotót Szaszáról, hogy érthető legyen, miért is „csak egy haver ő” Pontosan. A szőkés tincsek a szemében, a megnyerő mosoly, a nem kigyúrt, de igényesen szálkás testalkat és a „tudom, hogy megdöglesz értem” tekintet elárulja, hogy Szasza tisztában van azzal, mennyire helyes srác, és ahogyan az lenni szokott, ezzel százszázalékosan vissza is él. Istenem, tizenegyedikben volt, hogy egy héten két lány is sírva hívott, hogy tudom-e, miért szakított velük Szasza. Nem tudtam. És azt sem, hogy miért járt egyszerre mindkettővel… De persze nem áll szándékomban lejáratni Szaszát a blogomban, bár hozzátenném, hogy aki ránéz a fotójára, általában nem olvassa el az apró betűs részeket. Már előre imádom a gondolatát is, hogy egy zenei fesztiválon hány lány fog zokogni érte és Abdulért… ABDUL Társaságunk oszlopos tagja, szintén osztálytárs. Félreértés ne essék, Abdul neve nem jól csengő becenév, valójában is így hívják.

BÁBEL 9 Szír származású barátunk apukája mellesleg a kerületi gyerekorvos, úgyhogy kilencedikben két okból kifolyólag is bevettük Abdult a csapatunkba. Az egyik ok, hogy Farouk vezetéknévvel nem sok jóra számíthatott a gimi elején (gondolom, senkinek nem kell ecsetelnem, hogy mi lett a gúnyneve), úgyhogy megszántuk és befogadtuk; a másik ok pedig csupán diáklogika, miszerint, ha egy haverunk apja a gyerekorvos, akkor könnyebb igazolást szerezni. Mindenki jól járt,ráadásul hamar kiderült, hogy Abdul totál jó fej, Szaszával és velünk (Napsival) is megtalálta a közös hangot, azóta pedig, amikor nyaranta elutazik a szír nagyszüleihez, mindig hoz nekünk baklavát. Itt egy kép Abdulról, és ezúttal meg is jegyzem, hogy a karakteres arc, olajbarna bőr és fényesen csillogó, fekete haj nem riasztó a lányok számára, magyarul: brutálisan odavannak érte. Megértem. Abdul is megérti. És egyébként üzeni, hogy ha már megemlítem a blogomban, akkor írjak elérhetőséget is hozzá. Oké, azt viszont nem fogom hagyni, hogy az én oldalamon ismerkedjen, úgyhogy bocs, lányok, de keressétek meg a Facebookon. HIPÓ Szasza (aki Szabolcsból avanzsált Szaszává) és Abdul (aki, ugye, eredetileg is ilyen egzotikus név gazdája) után bemutatom társaságunk utolsó tagját, Hipót. Szeretném azt mondani, hogy ez a becenév valami vicces történetből, esetleg egy jópofa balhéból ragadt rá, de ez sajnos nem lenne igaz. Hipó (rendes nevén Márton) egész egyszerűen azért lett Hipó, mert gyerekkora óta diagnosztizált hipochonder, és a mai napig ez az egyetlen diagnózisa, mert hiába a heti három alkalom Farouk doktor rendelőjében, semmi mást nem találtak nála. A róla feltöltött kép becsapós, elsőre talán úgy tűnhet, mintha egy Twilight-statisztát tmutogatnék a blogomon, de ez nem igaz, csupán arról van szó, hogy Hipó retteg a bőrbajtól (is), így nem sűrűn jár napra. Ezért törik meg olyan furcsán sápatag bőrén a fény. Viszont az évek során Hipó annyit találkozott Abdullal (Farouk dokit egy idő után már otthon is felkereste az állítólagos bajaival), hogy összehaverkodtak, aztán velünk is megismerkedett, és csak az oltási

LEINER LAURA 10 könyvünket kellett neki megmutatni, utána már lóghattunk együtt. Így, Öten. Ez lenne a blogom bemutatkozó része, most már hulla vagyok, úgyhogy nem tudom feltölteni a Bábel Fesztivál programját, de a honlapjukon minden infó megtalálható. Holnap indulunk a nulladik napra, mindenről igyekszem beszámolni, hozom a frisseket, üldözöm Anthony Kiedist, hátha öszszejön egy közös fotó (jó lenne, egyszer úgyis feleségül vesz, nem árt előtte megismerkednünk), de most mennem kell még pakolni. A linkre kattintva megnyílik a „jó éjt dalom”, ami a Look Around. HOLNAP BÁBEL!!!

BÁBEL 11 NULLADIK NAP. 10:00 KÉSZÜLŐDÉS. NAPSI ÉRKEZÉSE. NYOMÁS AZ ÁLLOMÁSRA Persze, hogy alig aludtam valamit, úgyhogy amíg más a fesztivál után döglik ki, addig én eleve úgy fogok érkezni. Mindegy, tejeskávé közben megnéztem még egyszer az időjárás-előrejelzést, ellenőriztem, hogy bepakoltam-e mindent, feltöltöttem a telefonom, amennyire csak tudtam, aztán eldöntöttem, hogy miben utazom. Tekintettel a fülledt, augusztus végi kánikulára, a várható tömegnyomorra és a cipekedésre, úgy döntöttem, hogy a képen lévő lányéhoz hasonló szerkóban képviseltetem magam (fekete bakancs, térd felett érő, spagettipántos, színes nyári ruha, minimál smink és napszemüveg). Elvileg ez ilyen tipikus fesztiválszerelés, nem fogok kilógni, de még soha nem voltam hasonló rendezvényen, úgyhogy csak a netről tudtam tájékozódni. Bár végigtanultam a tanévet, lenyomtam az emelt érettségit angolból, és nyári munkát is vállaltam, hogy legyen fesztiváljegyem, a szüleim alig akartak elengedni. Pechükre egyszerűen egyetlen észérvet sem tudtak felhozni, én meg valóban mindent megtettem azért, hogy mehessek. Azt meg nyilván anyuék sem gondolták komolyan, hogy nem engednek el egy Red Hot-koncertre, amikor tudják, hogy mennyire odavagyok a bandáért. – Ezt kivihetem? – lépett be apu a szobámba, es a gigantikus méretű túrahátizsákomra meredt, ami vagy fél órája feldőlt, közvetlenül azután, hogy bezártam. – Igen, köszönöm – bólintottam. Apu laza akart lenni, így fél kézzel próbálta felkapni a csomagot, de kifogott rajta, úgyhogy nekilendült még egyszer, végül kivörösödve, de ezt erősen palástolni próbálva megemelte. – Zsófi, hogy fogod ezt elbírni? – A hangya is elbírja a súlya többszörösét a cél érdekében – bölcselkedtem. – Úgy érted, ilyen sokat jelent neked ez a fesztivál? – Nem, úgy értem, hogy hangya vagyok – vágtam rá kapásból. A szüleim edzettek, hozzászoktak a cinizmusomhoz, mára már szinte

LEINER LAURA 12 immúnisak lettek a beszólásaimra. Apu is figyelmen kívül hagyta a válaszom, és kivitte a szobámból a csomagom felét. A másik felébe még pakolásztam. Az ember száját tizenhét körül egyszer csak elhagyja egy olyan mondat, hogy „oké, pár nap múlva jövök”, és a legdurvább az egészben, hogy ezt szinte legálisan megteheti. Hiszen a szülő tudja, hogy a gyereke hová megy, tudja, kikkel megy, mikor megy és mikor jön. Nagyjából mindent tud. Nagyjából. És pont ezen van a hangsúly. Na, nem mintha én olyan durva dolgokat terveznék, nem vagyok az a balhés lány, nincs velem sok gond, csupán arról van szó, hogy ha úgy adódik, akkor köszönés nélkül elhagyom az országot és lelépek egy világhírű rocksztárral. Ettől még nem vagyok rossz gyerek. Talán csak átlagos. – Zsófi, ez szörnyen nehéz – szállt be a sopánkodásba anyu is, amikor nagy nehezen kiráncigáltam a sporttáskámat is a bejárati ajtóig. – Dehogy, megbirkózom vele – legyintettem a térdemre támaszkodva, enyhén kapkodva a levegőt. – A felső zsebbe tettem az uzsonnádat – matatott bele a cuccomba, én meg igyekeztem nem elhúzni a számat, és óriási respect, amiért megjegyzés nélkül hagytam az „anyu csomagol nekem uzsit a vonatútra” sztorit. Kár indulás előtt belemenni a felnőttkedésbe, ha már elengedtek, jogukban áll egészen addig gyerekként kezelni, amíg ki nem lépek az ajtón. Ott meg úgyis vár a nagybetűs szabadság. A következő pillanatban valaki rázuhant a csengőnkre. És egyáltalán nem biztos, hogy nem szó szerint történt. – Te jó ég, Napsi mikor érti már meg, hogy elég egyszer megnyomni, nem kell lógni rajta? – dörzsölte meg a halántékát apu. A szüleim jól kijönnek a legjobb barátnőmmel, azt hiszem, a legkedvesebb jelző, amivel sok év óta illetik, az a „degenerált” kifejezés, ami talán durván hangozhat, de a valóságtól annyira nem áll messze.

BÁBEL 13 Napsi minden bizonnyal arra számított, hogy én engedem be, ez megmagyarázza azt, hogy amikor apu ajtót nyitott, Napsi egy „Első fesztiválfotóóó!” üvöltéssel, nemes egyszerűséggel megvakította apámat. – Uh, elnézést – harapott aztán az ajkába, és érdeklődve figyelte a továbbra is 110 pislogás/perc átlagot produkáló aput. – Semmi baj – dünnyögte apukám, aztán hagyta, hogy Napsi befurakodjon az ajtón (hatalmas hátizsákját még ő sem szokta meg, így beakadt az ajtófélfába, onnan apunak esett, majd miután kiakadt a válla, bejutott a házba). – Minden oké, jól vagyok! – nyújtotta ki két oldalra a karját, mintha csak az egyensúlyát ellenőrizné. Pedig jobban megnézve kissé balra húzta a csomag. – Zsófi, elköszöntél Biustól és a nagypapától? – kerdezte anyu. Mintha nem lennék jól nevelt. Hogy kérdezhet ilyet Amúgy ja, elfelejtettem elköszönni, úgyhogy gyorsan elsiettem, hogy eleget tegyek a kötelezettségeimnek. Egy pillanatra visszanéztem, csak hogy megbizonyosodjak arról, Napsit ott hagyhatom két, azaz kettő percre a családom azon részével, akik észreveszik a távozásom. Úgy tűnt, nem lesz gond, szóval elindultam azokhoz, akiknek baromira nem tűnik fel pár nap nélkülem. Családunk két addiktív tagja a szokásos tevékenységének hódolt. Nagypapa tévét nézett, és csak egy pillanatra álltam be közé meg a Discovery közé, máris halk morgással jelezte, hogy zavarom. Nem értem, mi ez a szerelem a fekete-fehér műsorok és nagypapa között, erős a gyanúm, hogy a fele róla készült, azért élvezi ennyire. Mindegy, azért elmondtam, hogy pár napig nem leszek és hogy ígérem, vigyázok magamra, meg hogy szeretem. Erre azt kérdezte, hogy a macskát ki fogja etetni. Nos, tekintettel arra, hogy nincs macskánk, befejeztem a beszélgetést, hagytam a nagypapát tévézni, és átsiettem a másik véglethez, a tizenhárom éves húgomhoz, Biushoz. Neki a hátával sikerült kommunikálni, ugyanis Bius a nyári szünet kezdete óta nem állt fel a gépétől. Éjjel-nappal a neten lóg, és még mielőtt valaki azt feltételezné róla, hogy Wikipédiát szerkeszt,

LEINER LAURA 14 gyorsan tisztáznám, hogy a húgom csak olyan oldalakat látogat, amiknek használatára egy féléves csimpánzt is be lehetne tanítani. Egész álló nap lájk és komment, és ugyanazon oldal frissítése, posztok és tweetek. Hopp egy nyár az életéből. Mint bölcs, idősebb testvér, megpróbáltam leülni vele, hogy megbeszéljük, hogy amennyiben nem Mark Zuckerberg alkalmazza mint tesztjúzert, akkor vegyen vissza, mert drága perceket fecsérel el az életéből erre a sok semmire. Bius végighallgatott, majd kiposztolta a bölcselkedésemet, a virtuális barátai meg jól kiröhögtek, és olyan kommenteket írtak, mint „diszlájk”. Azóta inkább nem szólok semmiért, mert a hátam közepére nem kívánok egy csapat tizenhárom év körüli formát, ahogyan a neten szitkozódnak és vihorásznak. – Bius, én megyek – köszörültem meg a torkom, a húgom széktámláját bámulva. Semmi. – Bius, elköszönni jöttem – próbálkoztam újra. Á, lehetetlen. Vettem egy mély levegőt, és bedobtam az aduászt. – Bius, Justin Bieber áll az ajtóban. Erre persze pörgött a szék, és már felém is fordult napfényt idén nyáron nem látott arcú húgom. A kamaszokkal könnyű, bármit mondasz, nem reagálnak, azonban vannak kódolt nevek és kifejezések, amikre még álmukban is kipattan a szemük. Facebook, One Direction, McDonald’s vagy éppen Justin Bieber. És tényleg bejön. – Na, léptem, majd jövök – mondtam én, a nagy és okos nővér. – Felőlem – fordult vissza a gépéhez a kicsi és gonosz húg. – Nem hagynád abba azt a baromságot húsz másodpercre? – kérdeztem kissé dühbe gurulva, mert azért valami minimális tiszteletet elvárnék. Hamar kiderült, hogy azt még várhatom, de sietnem kellett, úgyhogy ráhagytam. A nappaliban anyu és apu sokkal meggyötörtebben várakoztak, mint amikor otthagytam őket, úgyhogy a tekintetemmel azonnal Napsit kerestem. Meg is volt. – Napsi, szállj ki a hűtőnkből, indulunk.

BÁBEL 15 – Elvihetem a Nutellát? – kérdezte felkászálódva, és vidáman felénk mutatta az üveget. – Miután nem használtál hozzá evőeszközt, akár megehetnéd az egészet is – dünnyögte apu. – Köszönöm – nyomta bele újra a mutatóujját Napsi, én meg lassan elérkezettnek láttam az időt az indulásra, – Lányok – sóhajtotta anyu egészen gondterhelt arccal ahogy megbeszéltük. – Hogyne – előzött meg a válasszal Napsi. Sajnos. – Minden oké lesz, ne tessék aggódni. Ha tetkót csináltatunk, figyelünk a steril körülményekre, rosszullétnél fogjuk egymás haját, és nem veszünk össze egy fiún sem – ígérte meg Napsi, hogy „jók leszünk”. – Ha azt hiszed, hogy vicces vagy, rosszul hiszed – sziszegtem kínosan, mert anyu lefehéredett, apu pedig kiejtette a kezéből az ásványvizes flakont. – Jaj, csak poén volt! – nevetett fel Napsi. – Ne aggódjanak, ott lesz a bátyám is – közölte. És komolyan, ezzel akarta menteni a helyzetet. Na, igen. Napsi bátyja talán egy külön blogot érdemelne. Komolyan, fiú haverjaim vannak, Szasza is megdöbbentett párszor, Napsi meg lányként hozza a formáját, de Boldizsár… hát, nála nagyobb állattal még életemben nem találkoztam. Nem vicc. Az az ember egyszer fogadásból fél perc alatt megevett egy sajtburgert. És nem az a baj. Hanem, hogy nem csomagolta ki. – Semmi gond, Boldi nem velünk jön, csak ő is ott lesz. Mint rengeteg más ember – nyugtattam a családomat, akik kezdtek erősen pánikolni az elmenetelem közeledtével. A telefonom a legjobbkor kezdett el rezegni, éppen egy krízis kellős közepén.

LEINER LAURA 16 ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA, CÍMZETT ZSÓFI Becsúsztattam a válltáskám belső zsebébe a telefonom, és végül tényleg elérkezettnek láttam az időt arra, hogy elköszönjek. – Igazolványok? – kérdezte anyu, mire Napsi és én is rácsaptunk a táskánkra. – Telefonok? Mobiltöltő? Fényképezőgép… Úgy tűnt, a felsorolás eltart egy darabig, úgyhogy türelmetlenül válaszolgattunk, közben gondolatban pedig már messze-messze jártunk. Vagy legalábbis a pályaudvaron, hogy Szasza ne ácsorogjon egyedül. – Pénz? – kérdezte anyu. Na, itt már különbözött a reakciónk Napsival, mert amíg én megmutattam, hogy hová rejtettem a

BÁBEL 17 készpénzemet, addig Napsi tartotta a kezét, feltehetőleg azért, hogy anyu adjon neki. – Ööö… – néztem rá furán. – Oké, értem – fogta fel a helyzet abszurditását. – Kivittem mindent a kocsiba. A polifoamok már nem fértek a csomagtartóba, áttettem a hátsó ülésre, ne felejtsük el – ért be a házba apu. – Jó. Akkor menjünk – öleltem meg anyut, aki kissé szorosabban húzott magához, mint amennyire én ezt igényeltem, de hát, egyfelől biztos fájdalmas a búcsú. Másfelől annyira nem. – Ne felejtsd el, ha bármi történik, ott a bankkártyád. Végszükség esetére – suttogta, én meg vadul bólogattam. – Nem fog kelleni – ígértem meg. Mert hát ezt mindenki így tervezi, nem? Napsi is szeretett volna egy öleléssel búcsúzni anyutól, aki ettől kicsit hátrahőkölt, de végül viszonozta, mert nem igazán tehetett mást. Az ajtón kilépve hunyorogva letoltam a fejemről a szemüvegem, és a tűző napot a sötét lencsék mögül lesve, vettem egy mély levegőt. Ha létezik „szabad vagyok!” érzés, akkor az valami ilyesmi lehet.

LEINER LAURA 18 NULLADIK NAP. 10:49 KELENFÖLDI PÁLYAUDVAR, JÖN A VONAT. FELSZÁLLÁS A VONATRA. AZ UTAZÁS KEZDETE Ha az ember fesztiválozni készül, hajlamos megfeledkezni arról, hogy mást ez egy cseppet sem érdekli. Éppen ezért záporoztak ránk a kritikus pillantások, akkor is, amikor Napsi a rövid (vagy inkább brutálisan rövid) farmersortjában, magas szárú Converse-ében és fehér atlétatopjában félig bemászott a csomagtartóba, hogy elérjen mindent, de akkor is kaptunk pár „micsoda huligánok!” arckifejezést, amikor aputól elköszönve felcipekedtünk a peronra, és talán kissé harsányan óbégattunk oda a pályaudvar elején álló Szaszának. Rémes, amikor tizenhét éves fiatalok megindulnak, hogy pár napig jól érezzék magukat. A tikkasztó melegben lépkedve majd’ megszakadtunk a csomagok súlya alatt, volt nálunk hátizsák, sporttáska, sátor, kistáska, nagy táska, és minden dögnehéz volt, közben meg állnunk kellett a megvető pillantásokat, amiket a „sima utasoktól” kaptunk. – Miért bámul minket mindenki? – kérdezte Napsi a hajára tolva a pilótaszemüvegét, aminek ezüst lencséjében visszatükröződött az egész pályaudvar. És ami mellesleg Szaszáé, csak kábé két hónapja nem adja vissza neki. – Mert elfelejtettél felöltözni – közölte Szasza mintegy köszönésképpen, és szórakozottan nézett végig rajtunk. – Hülye vagy? Ez egy farmersort! – kérte ki magának Napsi a „ledér öltözetére” tett megjegyzést. – Az lehetett, amikor ötéves voltál – vigyorgott, Napsi pedig, kompenzálva a lányos külsejét, nemes egyszerűséggel ököllel vállon verte Szaszát. Hát, neki bátyja van, volt szerencsém végignézni pár bunyójukat, és Napsi szája felett sem véletlen az az apró heg. – Kit hívsz? Abdult? Hipót? – érdeklődtem, amikor Szasza a füléhez emelte a telefonját, én meg kérdőn forgattam a fejem, remélve, hogy a többiek mindjárt megérkeznek.

BÁBEL 19 – Nem. Ateszt hívom – felelte lazán. Csakhogy ez nekem így baromira nem mondott semmit. – Ki az az Atesz? – tártam szét a karom. – Valami gyerek – közölte Napsi. Aham. Ezt így magamtól nem tudtam volna kitalálni. – Bővebben? – próbálkoztam tovább. – Nem veszi fel – tette le a telefont Szasza, és rágózva felém fordult. – Atesz, akiről meséltem. A fesztiválarc! – Ó, oké, megvan – biccentettem. Napsival, Hipóval és velem ellentétben Szaszának és Abdulnak nem a Bábel az első fesztiválja. Ők tulajdonképpen egész nyáron járták az ország zenei rendezvényeit, és valamikor júniusban, a nyár első többnapos buliján haverkodtak össze ezzel a bizonyos Atesszel, aki elmondásuk szerint hihetetlenül „jó fej” és hatalmas „nagy állat”, ráadásul mindig „őrült ötletei vannak”. És ezek szerint a Bábelt sem hagyja majd ki, így nyilván fogunk találkozni ezzel a partigyerekkel. – Na, jön, Abdullah! – kapta félre a fejét Szasza, mire mi is odafordultunk. – Tényleg szép lett a haja, megérte ennyit készülni – legyeztem magam a kezemmel, mert éppenséggel szakadt rólam a víz. Abdul ráérősen lépkedett felénk, bal kezében egy gurulós bőröndöt húzva, jobb kezében pedig egy kistáskát. – Ez meg hová készül? A Hiltonba? – hunyorgott Szasza, aztán feltűnt neki, hogy zavarja a nap, így közelharcot vívott Napsival, aki nem kifejezetten akarta visszaadni a napszemüveget. Elvileg nekem kellett volna igazságot tennem és odaítélnem annak, akinek jobban áll a darab, de uniszex fazonról lévén szó, képtelen voltam dönteni. – Törjétek ketté, és akkor mindenkinek jut egy-egy lencse – tanácsoltam, közben pedig feltápászkodtam a hátizsákomról (amin addig üldögéltem), és mosolyogva vártam, hogy Abdul odaérjen hozzánk. – Gurulós bőrönd? Ötletes – dicsértem meg elismerően.

LEINER LAURA 20 – A másfél kilométeres séta miatt gondoltam… – igazította meg hátrafogott haját, ellenőrizve, hogy egy rakoncátlan szál nem rontja-e az összhatást. – Milyen séta? – hagyta abba a dulakodást Napsi, és egy pillanatra teljesen lefagyott. Szaszának ennyi idő elég volt ahhoz, hogy visszaszerezze a szemüvegét. – A Bábelre. A pályaudvartól gyalogolni kell. – Miért? – kérdeztem kissé ingerülten. Mert csak ötvennégymillió fok volt, nekünk meg csak ötvennégymillió kilós volt a cuccunk. – Mert a fesztivál nem a pályaudvaron van. Nem gugliztatok? – csodálkozott. – Nem – feleltük egyszerre, kiegészítve azzal, hogy nem pontosan erre. Utánanéztünk ennek-annak. Programoknak, koncerteknek, fesztiváldivatnak, éjszakai hőmérsékletnek, satöbbi. Mégis, ki nézi meg az olyan dolgokat, mint útvonal meg sétatáv? – Másfél kilométer ennyi csomaggal? – sóhajtotta Napsi. – Remélem, valaki segít majd – pislogott ártatlanul, erősen befolyásolva a fiúkat. Illetve ez volt a terve. Csakhogy mindkét barátunk jól ismeri Napsit, úgyhogy nem dőlnek be neki. – Hidd el, akad majd jelentkező – röhögte ki Szasza. – Miért nem segítesz te? – Mert én nem vagyok hülye – zárta le a témát vihogva Szasza, aztán Abdullal kezdett diskurálni arról, hogy „Atesz nem vette fel a telefont” A hír hallatán Abdul eléggé elkeseredett, és kétségbeesetten kezdtek tanakodni, hogy vajon Atesz azért nem veszi-e fel a telefont, mert már ott van és nagyban bulizik. Ők erre tippeltek. Hiába fohászkodtam egy enyhe fuvallatért, állt a levegő, a beton forró volt, a bakancsom szárán kilógó hátsó címke rátapadt a vádlimra, a fejem felforrt, a hajamhoz érve pedig úgy tűnt, legalább ötven fokra melegedett fel. Napsi napbarnított nyakán apró verejtékcseppek gyülekeztek, az állomáson várakozó férfiak nem túl esztétikusán izzadták át az ingüket és pólójukat, aki csak tehette,

BÁBEL 21 behúzódott az árnyékba (amiből nem volt sok), végül megjelent Hipó is. – Sziasztok – dobta le a csomagjait a közös kupacba, és elég fura testtartásban fogott kezet Abdullal és Szaszával. – Mi van veled? Miért állsz ilyen szerencsétlenül? – vette szemügyre Szasza. – Lázat mérek – magyarázta meg, majd kinyújtva a pólója nyakát belesett, hátha meglátja, hogy áll a hőmérséklete. – Na, mennyi? – tartottam vissza a nevetésem. – 36,2. Biztosan elromlott – szedte ki a lázmérőt, és a fejét csóválva hitetlenkedett az eredményen. – Vagy, mondjuk, nem vagy lázas – nevetett fel Napsi. – Miről beszélsz? Szétégek a láztól – erősködött Hipó. Hoszszú évek keserves próbálkozása árán sem sikerült meggyőznünk arról, hogy bele kéne törődnie: egyszerűen egészséges. – Ha ez megnyugtat, nekem is felforrt a fejem – hajtottam le az állam, Hipó pedig óvatosan hozzányúlt a hajamhoz. – Hipó, fejezd már be! Apám tegnap vizsgált. Tegnap is – javította ki magát Abdul. – Kutya bajod! – Mert egy orvos tévedhetetlen… – gúnyolódott Hipó. – Nem, nem az! De nem téved ötszázszor egy évben! – szállt vitába Abdul. – Oké, befejezem. Csak még egy dolog. Zsófi, kérlek – fordult felém. – Igen? – Megnéznéd, hogy piros-e a torkom? Szörnyen fáj. – Persze – vontam meg a vállam. – Mutasd. Nyisd ki a szád – ragadtam meg az állát, és éppen ellenőrizni készültem a manduláját, amikor Hipó közbeszólt. – Várj. Használd ezt – matatott a hátizsákja alsó fakkjában, és előhúzott egy csomag faspatulát. – Ez kész – röhögött fel Szasza. – Te lenyúltál apám rendelőjéből egy spatulát? – háborodott fel Abdul.

LEINER LAURA 22 – Dehogy! Ajándékba adta az utazáshoz! – védte meg magát Hipó. – Ez biztos valami akció. Ötven vizsgálat után ajándék spatulacsomag. Na, ha addig ferde szemmel néztek ránk a „nem fesztiválozó utasok”, miután spatulát nyomtam az egyik barátom szájába, végképp sikerült kiakasztanunk őket, mert természetesen képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést. – Találós kérdés. Mi az? Nagy, kék, koszos, füstöl és felénk halad? – vigyorgott Napsi, és lehajolva megragadta a túrahátizsákja fülét. – Egy meteor? – kérdezte Szasza, és a beszólása következtében természetesen olyan vihogásban törtünk ki, hogy zengett tőlünk az állomás. A vonat olyan 5 km/h sebességgel száguldott felénk, én pedig úgy néztem a begördülő szerelvényre, mint a csodára, ami elvisz életem feltehetőleg legmeghatározóbb eseményére. Mindent felszedtünk a földről, úgy éreztem, leszakad a karom, szomjas voltam, de az ásványvizem felmelegedett, ráadásul a megálló vonat ablakán benézve egyszerre konstatáltuk, hogy egy darab szabad hely sincs. – Gyerünk, a másik vagonba, futás! – kapcsolt elsőként Szasza, és megindult. Közvetlenül utána Abdul is szaladni kezdett a kis, gurulós baromságával, mi meg, mint a felpakolt lovak, Napsival alig bírtunk megmozdulni. – Várjatok, én nem tudok futni! Asztmás vagyok! – kiáltotta még tőlünk is lemaradva Hipó. – Dehogy vagy! – üvöltöttem vissza a vállam felett, és minden energiámat összeszedve rohantam tovább. Abdul és Szasza le-föl ugráltak a vonatra, sehol sem találtak szabad helyet, végül, tőlünk nagyon messze, az egyik ablakon kidugták a fejüket, és integetni kezdtek. – Gyorsan, ide! Gyertek már! – Nem segítenétek? – üvöltötte Napsi.

BÁBEL 23 – Dehogynem. Foglaljuk a helyet! – vigyorgott Szasza. Nos, a klasszikus romantikus irodalomból ismert udvarias magatartás ma már nemcsak fikció, hanem egyenesen sci-fi. A srácok bunkók, a lányok meg odavannak értük. Éppen ezért történhetett meg az, hogy Abdul és Szasza a lehúzott ablakon könyökölve, mosolyogva figyelték, ahogyan nekilendülve feldobáljuk a vonat lépcsőjén a holminkat. – Bunkók! – morogta Napsi, és fellépve a vonatra, sikeresen elhasalt a sátrunkban. Én meg a lendületből nem igazán tudtam visszavenni, úgyhogy természetesen átestem rajta, és kiterültem mellette. – Valami beleállt a hátamba – nevettem a fejemet fogva. – A térdem – közölte némi töprengés után. – Ki fütyül? – vihogta teljesen kikészülve. – A fülem. Középfülgyulladásom van. Fel fogják szúrni – kászálódott fel a lépcsőn Hipó, és zihálva megtámaszkodott a térdén. – Ne olvasgasd a webbeteget – tanácsoltam. – Azért fütyülnek, mert indulunk – nyújtottam a kezem, Hipó pedig megragadta, és felrántott a földről. A vagonba belépve minden szempár ránk szegeződött, de a Keletiből érkező vonaton már jórészt csak fesztiválozók voltak, így inkább csak azt nézték, kik szállnak fel. Átnyomultunk a rengeteg holminkkal, és mivel idegen volt számomra a hátamon cipelt, bazinagy túrazsák, folyton nekimentem valaminek vagy valakinek, úgyhogy a helyünkig érve szüntelenül elnézést kértem, hol magyarul, hol pedig angolul. A Bábel nemzetközi szinten is az egyik legnagyobb és legszínesebb fesztiválnak számít, így nem csoda, hogy már a vonaton bábeli zűrzavarba csöppentünk. Németek söröztek nagy társaságokban, olaszok kommunikáltak a nekünk kiabálásnak tűnő, nekik alapnak számító hangszínen, két francia csapatot is láttunk, volt egy csomó magyar, meg, ha jól vettem ki, akkor hollandok is. Az angolok csak áthaladtak a vagonunkon, nekik már nem maradt hely. Szasza és

LEINER LAURA 24 Abdul egy tarajos Punk srác mellett ült, aki kifejezéstelen arccal meredt maga elé, és az érkezésünkre sem reagált. – Ki a haverod? – vigyorgott Napsi Szaszára gúnyosan. – Ja, hogy ő? Nem. Azt mondja, miattad jött. Ugye? Kérdezte Szasza a punkot, aki továbbra sem figyelt ránk. Amíg ők roppant felnőtt magatartást tanúsítva egymást szívatták a velünk ülő tarajossal, addig én olyan felesleges dolgokkal próbálkoztam, mint, mondjuk, felrakni a csomagokat, hogy valamennyire elférjünk. Hipó a gerincére panaszkodva nem segített (semmi baja a gerincének), Abdul szó nélkül helyet foglalt, Napsi meg Szasza, ugye, vitázott, így magamra maradtam. – Nem segítenél? – kérdeztem kínomban végül a punkot. – Van egy cigid? – kérdezett vissza halkan, szinte motyogva. – Nem dohányzom – ráztam meg a fejem. – Akkor cigid sincs? – próbálkozott tovább. Na, hát akkor ő ezt a témát nem adja fel könnyen. – Nincs. Amúgy a vonat nemdohányzó. – De én az vagyok – magyarázta. Ah. A logika. Jogos. – Sajnálom – biggyesztettem le a számat a lehető leghitelesebben, aztán két karral nekilódultam, és feltoltam a sporttáskámat. – Jól ültök? – kérdeztem a többieket, nem kis éllel a hangomban. – Ja, kösz – felelték úgy általánosságban, totálisan figyelmen kívül hagyva a gúnyos hanglejtésem. A vonat megindult, én meg egy utolsót löktem a sátrunkon, és kész voltam. Illetve majdnem. – Napsi, hol vannak a polifoamok? – Nem tudom. Nálad voltak. – Nálam? Nálam nem – ráztam meg a fejem. – Az állomáson hagytuk? – kérdezte, azzal már fel is pattant, és az ablakon kihajolva visszanézett. – Ott nincs semmi. – Oké – sütöttem le a szemem. – Tudom, hol van. – Megvan? – Aha.

BÁBEL 25 – Na, akkor jó. – Apu kocsijában maradt – sóhajtottam, és bár idegességet kellett volna éreznem, képtelen voltam rá. Egyszerűen kitört belőlünk a röhögés, ami talán annak az eufórikus állapotnak is volt köszönhető, hogy a táj egyre sebesebben haladt el mellettünk, pillanatok alatt elhagytuk Kelenföldet, és ezzel végérvényesen is megindultunk a Bábel Fesztivál felé. A polifoamok elhagyása, illetve lehagyása számunkra a világ legkisebb jelentőséggel bíró problémájává vált. Talán ez volt az a pillanat, amikor mindannyian ösztönösen, akaratunkon kívül pillantottunk a kezünkön lévő hullámos, műanyag, kék karszalagra, ami gyakorlatilag a belépőnk volt egy zenei fesztiválra, elméletileg viszont sokkal többet jelentett. A végzős év előtti utolsó nyár napjait, óriási koncerteket, szabadságot, távollétet, sátrazást, hülyülést, önállóságot és barátságot. Tudtam, hogy gondolatban már mind megérkeztünk, mert a következők hangzottak el: – Jövök, Bábel feszt! – bólogatott Napsi. – Jövök, Atesz! – tette hozzá Abdul. – Jövök, csajok! – csatlakozott Szasza. – Jövök, Anthony Kiedis! – suttogtam izgatottan. – Jövök, orvosi sátor! – ábrándozott Hipó. – Jövök, kannás bor! – szólt a Punk. Tökéletesen egyszerre fordítottuk felé a fejünket, mintegy magyarázatot várva, de végül ráhagytuk; ha már velünk utazik, jó tudni, hogy ő is vár valamit ettől az egésztől. – Jézusom! – pattant fel hirtelen Hipó az ülésről, teljesen kizökkentve bennünket az ábrándozásból. Kábé olyan pánik tört rá, mintha kígyó marta volna meg. – Áááá! – sikoltotta Napsi ösztönösen, és szintén felugrott – Mi az? Mi történt? – rémült halálra Abdul is. – Istenem. Ezt nézzétek! – hajolt Hipó az ülés fejtámlájához, és borzongva vette szemügyre a… a mit is? – Mi az? – hajoltunk oda mindannyian, a Punk kivételével. Ő elaludt.

LEINER LAURA 26 – Egy hajszál. Hajszál van a fejtámlámon! – És? – kérdezte Szasza értetlenül. – Ez undorító. Ki tudja, ki ült itt előttem. És ha tetves leszek? Úristen! Viszketek – dörzsölte a karjait. – Dehogy leszel tetves – próbáltam nyugtatni Hipót, aki kiütésekkel fenyegetőzött, és már le is szedte a táskáját, hogy kivegyen a csomagjából egy kalcium pezsgőtablettát. – Hipó, ülj vissza – kérleltem. – Jól vagyok itt így – álldogált, és nagyon úgy tűnt, hogy esze ágában sincs visszaülni. – Pápáig állni fogsz? – csóváltam a fejem. – Ne má’. A Vatikánig megyünk? – csodálkozott Szasza. – Te hülye vagy – röhögött fel Napsi.

BÁBEL 27 NULLADIK NAP. 11:42 A VONATON Feltöltöttem tíz új képet a „Vonatozás a Bábelre” galériába. A diavetítés zenéje: Red Hot Chili Peppers – Cant Stop. Kommentár a fotókhoz: 1. kép: Német társaság a szemközti üléseken. A bal oldali szőke srác (Larsként mutatkozott be) egy időre odaült hozzánk, vagyis inkább Napsihoz, és magyarázott valamit, de savanyú sörszaga volt, és erősen izzadt is. Szasza elküldte az étkezőkocsiba, úgyhogy Lars elment innivalót venni. Mellesleg a vonaton nincs étkezőkocsi, így nem tudjuk, hová mehetett, reméljük, azért nem szállt le. 2. kép: Életkép a társaságunkról. A kezekben csomagolt szendvics, Szasza a netről nyomtatott programot böngészi, Napsi a szemben lévő ülésre keresztben feltett lábbal pihen, Hipó ácsorog, Abdul Ateszt hívogatja telefonon, a Punk útitársunk pedig engem néz. Jobban mondva a kezemben tartott szendvicset. Azt hiszem, el akarja kunyizni. 3. kép: A vörös tarajos, szürkére kopott, valaha fekete színű Sex Pistols pólós Punk végül megelégedett azzal, hogy a zsömlémben lévő lapka sajtot kiszedtem és neki ajándékoztam. A képen éppen azt eszi. 4. kép: Fotózkodás a kallerral. Fesztiválszezonban toleránsabbak a kalauzok, mi pont egy fiatal srácot és egy idősebb férfit kaptunk ellenőrzésre, akik totál jó fejek voltak, mosolyogtak a hülyülésünkön, sőt, be is álltak közös fotóra. A fiatalabb kaller természetesen nem tudott nemet mondani Napsinak (általában senki sem tud), úgyhogy a fényképezésre kölcsönadta neki a sapkáját, ezért viseli a fotón. 5 kép: Győri állomás az ablakból fotózva. Igen, a valóságban is annyira riasztó látvány volt, mint a fotón. A peronon száznál is több fesztiválozó nyomult a vonat felé, mindenki megpróbált feltolakodni, az elképesztő mennyiségű holmijával együtt. Ahogyan a fotón is látszik, dögmeleg volt, szakadt a víz mindenkiről, húzta a vállukat és

LEINER LAURA 28 karjukat a sok csomag, általában mindenki kezében félliteres vagy literes flakon volt, amiből vagy ittak, vagy egyszerűen magukra locsolták. Szaszától nem látszik minden jól, ugyanis ő az ablakban csüngött, egészen pontosan azért, hogy a „dögös, fiúkíséret nélkül érkező lányokat” egyenesen a mi ülőhelyünkhöz irányítsa. 6. kép: Utazunk, mint a heringek. Sokkal többen szálltak fel a vonatra, mint amennyi a szerelvény kapacitása, éppen ezért ültem Napsi ölébe, átadva a helyem Szasza és Abdul új barátainak. Jobb oldalon látható a két osztrák lány bikinifelsőben, szoknyában és szandálban. A látszat nem csal, mi Napsival pont úgy néztünk rájuk, ahogyan azt a kép is megörökíti. Szóval nem túl barátságosan. Khm. Velünk ellentétben társaságunk fiú tagjai igazán örvendtek az új ismeretségnek, és rendesen tették az agyukat. 7. kép: A Punk arca, miután Hipó megkínálta egy adag antibakteriális kézfertőtlenítővel, a Punk pedig hagyta, hogy a kezébe nyomja a zselét, majd nemes egyszerűséggel megette. Mi meg szakadunk a röhögéstől… 8. kép: Napsival tettünk egy halvány kísérletet arra, hogy használjuk a vonat mosdóját, de miután vártunk tíz percet, a fülkéből egy erősen verejtékező, nagydarab fickó kászálódott ki, és a száját törölgette. Szó nélkül egyetértettünk abban, hogy meg sem próbálunk bemenni, azonban itt egy osztott kép az arckifejezésünkről (fúúúj stílusban) és a tagról, aki már a fesztivál kezdete előtt elázott. 9. kép: Nagytotál a vagon végéből. Gyöngyöző homlokok, ujjatlanban és rövid sortban utazó fesztiválozók, óriási nagy röhögés, nyújtózkodás a csomagok felpakolásához vagy éppen leszedéséhez, felhúzott lábak, hogy kiengedjék egymást, szaunahangulat, dögmeleg, az ablakon betűző nap, programfüzettel legyezgetés és persze hangzavar. 10. kép: Melegünk van. Hipó lefúj minket a szórófejes spriccelőjével, amiben egyszer hideg víz volt, de felmelegedett, így a szerkezet langyos párát szórt ránk, ami semmit sem segített a helyzeten.

BÁBEL 29 NULLADIK NAP, 13:11 LESZÁLLÁS A VONATRÓL. HŐGUTA A SÉTA KÖZBEN ÉS SOR. VÉGELÁTHATATLAN SOR; AZ OLASZ Pápa állomásához közeledve úgy tűnt, mindenki attól fél, fennmarad a szerelvényen, úgyhogy percekkel a tényleges megállás előtt megkezdődött az őrült tolongás. Leszedtük a tartóból a holminkat, és mi is megpróbáltunk kimenni az ülések közti keskeny folyosóra, de nem jártunk sok sikerrel, mert már a vagon valamennyi utasa megelőzött minket, és egymáshoz passzírozva várták a leszállást. – Hozzám ne érjenek! Hozzám ne érjenek! – hisztériázott Hipó, és szorosan maga köré fonta a karját, nehogy valakinek a nyirkos bőre érintkezzen az övével. – Gyerünk, gooo – lökött egyet rajtam Szasza, aki nyilván azt hitte, ezzel utat tud törni magának. Tévedett, én viszont sikeresen ráborultam egy magas srácra, aki elzárta előlem a folyosóra vezető utat. Sűrűn elnézést kértem, de feleslegesnek bizonyult, ekkorra már mindenkit megtapostak és meglöktek legalább kétszer, ha nem többször. – Ne lökdöss már – néztem hátra Szaszára röhögve, és próbáltam neki megmagyarázni, hogy egészen addig nem fogunk tudni leszállni, amíg a vonat nem áll meg. Aztán végül megállt, és a tömeg irgalmatlan nyomással indult meg a kijáratok felé. Elállatiasodnak az emberek, amikor sokan vannak és ráadásul egyfelé tartanak. És persze mindenki, aki leszállt, lecövekelt a holmijával az érkezési pontra, úgyhogy a többi utas csak őket kikerülve, a csomagokon átlépve vagy átbukdácsolva tudott továbbmenni. Ahogyan lekászálódtam a lépcsőről, csupán egy dolog jutott eszembe. Hogy kapok levegőt. A vonaton lévő szauna (a fesztivál idejére pótjáratokat indítottak, mi kifogtuk a leáldozott, klíma nélküli szerelvényt) után felüdülés volt kilépni a napsütéses, körülbelül harminckét fokba.

LEINER LAURA 30 – Mind megvagyunk? – forgattam a fejem, miután letöröltem a homlokomat. Az amúgy is hullámos hajam kissé megvadult a párás vonatúttól, úgyhogy riadtan néztem meg magam Szasza napszemüvegében, félve attól, hogy Slash-imitátorrá váltam. A helyzet szerencsére nem volt ennyire súlyos, de azért az ujjaimmal megpróbáltam rendezgetni a tincseimet. – Meghalok! Inni! Valaki! – nyöszörgött Napsi. És valamennyien osztottuk ezt az álláspontot, mindannyian kiszáradtunk. A vasútállomás büféjében kilométeres sor volt, de az élelmes kereskedők a Bábel idejére kis standokat állítottak fel, hűtőtáskából árult vízzel, kiszáradt pereccel és szotyival. Mivel tudták, hogy a vonatról leszálló tömeg nagy lesz, úgy gondolták, biztosan akad köztük olyan is, akiket nem riaszt majd el a horribilis ár. – Maga viccel? Egy üveg ásványvizet kérek, nem egy kutat! – tárta szét a karját Abdul, miután az eladó olyan borsos összeget mondott, ami már nem is felháborító, hanem egyszerűen nevetséges. De mint mindig, most is az árus nyert. Nála volt a víz, előttünk meg egy másfél kilométeres séta. – Jó, ötöt kérünk – adta meg magát végül Abdul, az árus pedig a jól ismert „ezt megszívtátok, hülyegyerekek” mosollyal turkált a hűtőtáskában. Kifizettük, amennyit kért, bár Szasza és Abdul megjegyzéseibe még a sokat látott árus is belepirult, aztán félreálltunk és kibontottuk a vizeket. Az első jéghideg korty után úgy döntöttünk, ez bizony minden pénzt megért. Ivás után a hideg flakont először a homlokomhoz, majd a nyakamhoz nyomtam, és fellélegezve pislogtam, állva az égető napsugarakat. – Adsz egy kortyot? – jött egy hang, egészen pontosan a bal oldalamról. – Ez miért van még mindig velünk? – nézett Szasza a Punkra, aki úgy tűnt, nem indult meg a fesztiválra, hanem bevárt minket. – Ööö… – néztem a kezemben tartott üvegre, ami félig volt jéghideg, szénsavmentes ásványvízzel. A palack bepárásodott, az oldalán cseppek gördültek le. A Punk akkorát nyelt, hogy nézni is

BÁBEL 31 rossz volt, így végül meghúztam az üveget (utoljára), és a maradék, negyed flakon vizet a kezébe nyomtam. – Tessék. Napsi a csomagján ült, és a telefonját nyomkodta. – Minden oké? – érdeklődtem. – Aha. Boldi üzent. A következő vonattal jönnek – csúsztatta a táskájába a mobilt, és felkászálódott. – Ugye a full kretén bátyáddal csak összefutunk a Bábelen, nem leszünk vele… – riadtam meg. – Persze. Jön a saját társaságával – legyintett. – Én se akarok vele lenni. – Mi bajotok van Boldival? Tök nagy arc – csóválta a fejét Szasza, beszállva a beszélgetésünkbe. – Épp az a baj vele. Hogy te „nagy arcnak” látod. Az már régen rossz – dünnyögtem, felvéve a mázsás súlyú hátizsákom. – Boldi elmebeteg. Ezt mindenki tudja. Nem emlékszel? Miután megnézte a Kockázatos üzletet, Tom Cruise-nak képzelte magát, és fehér ingben meg alsónadrágban járt hetekig – emlékeztem Napsi bátyjának eme szép időszakára. Abdul és Szasza megállás nélkül vihogtak, én meg hozzátettem, ami lemaradt a sztoriból: – Még suliba is. Többek között Boldi az oka annak, hogy általában Napsi alszik nálam, és nem én nála. Ezt azután vezettük be, hogy egy alkalommal, valamikor nyolcadik környékén, a kanapéjukon ülve tévéztünk, és a párna mögött találtam egy bokszeralsót. És nem tisztát. Azóta kerülöm az ilyen szituációkat. Ráadásul Boldi és Napsi a tipikus, veszekedős testvérpár; mindig úgy kezdődik, hogy nem értenek egyet, aztán meglökik egymást, majd fejbe ütik a másikat, végül az egyikük nekirohan a másiknak, eldőlnek és a földön fetrengve birkóznak. Bájosak. A szüleiknek pech, hogy két tündéri szőke, kék szemű kölyökből két nem kifejezetten normális fiatal lett. – Hipóval mi van? – nézett Abdul félre, ahol is az árnyékban Hipó magas faktorszámú naptejjel kente be az arcát és a karját is. – Napozni készülsz? – röhögte ki Szasza.

LEINER LAURA 32 – Nem fogok a tűző napon gyalogolni megfelelő védelem nélkül – érvelt Hipó, majd elegánsan kinyitotta az esernyőjét, és felemelve biztosította magának az árnyékot. – Na, indulás. Hol vannak az osztrák lányok? – forgolódott Szasza rémülten. – Előrementek jódlizni – vágta rá Napsi epésen, és széles vigyorra húzta a száját. Valamennyien vettünk egy mély, afféle „hosszú út vár ránk” lélegzetet, aztán felpakoltuk magunkra az összes cuc-cunkat, és készen álltunk a ránk váró sétára. – Merre kell menni? – kérdezte Hipó. – Amerre mindenki megy – közölte Abdul, és a tömeg irányába mutatott, ahol is súlyuk többszörösét cipelő fiatalok baktattak egy irányba a tűző napsütésben. Akár a hangyák. Besoroltunk a tömegbe, és mi is gyalogolni kezdtünk. Elöl Szasza és Napsi, mögöttük én Abdullal, aki hajlandó volt megfogni a sporttáskám fél fülét, így ketten vittük (a másik kezemben volt a sátor, a hátamat és váltamat pedig a túrazsákom húzta), mögöttünk kissé lemaradva pedig a hőgutára panaszkodó Hipó jött, a Punkkal együtt. A magas, vörös tarajos srácnak is melege lehetett, ugyanis égnek meredő taraja kezdett lekonyulni. Talán olyan dolog ez, mint a virág. Meg kéne locsolni, és akkor újra feléledne. – Mikor érünk már oda? Kivagyok – fordult hátra Napsi kifulladva. – Igazad van, már másfél perce sétálunk – törölte meg fél kézzel Abdul a homlokát. Napsi mosolyogva megvonta a vállát, aztán elhatározta, hogy „viteti magát egy kicsit”, és hirtelen, minden előzmény nélkül ráugrott Szasza hátára lábait szorosan rákulcsolta, így megelőzte, hogy Szasza ösztönösen ledobja magáról. Szasza forgott, és hol Napsi fejét hol pedig a combját ütötte, ő azonban erősen kapaszkodott A körülöttük sétáló fesztiválozók hangosan röhögtek rajtuk, úgyhogy összességében teljesen jó hangulat kerekedett a monoton gyalogtúrán.

BÁBEL 33 – Hé! – lökött meg vállal Abdul óvatosan, mire felé kaptam a fejem. – Egy óránál előttünk. Piros pólóban… – Hol? – ráncoltam a szemöldököm. – Mondom, egy óránál – ismételte, nekem meg rögtön leesett, hogy „tizenegy körül” kerestem a néznivalót. – Ja! Igen? – állapodott meg a tekintetem az említett, piros pólós fiún. – Négyszer nézett hátra rád kábé egy percen belül. – Mi? Dehogy. Biztos Napsit nézte – intéztem el ennyivel a dolgot. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján teljesen megszokott számomra, hogy a fiúk elsőként Napsit bámulják meg, általában másodszorra is, és ha nagyon ráérnek, akkor téved rám a tekintetük. Ez nem azt jelenti, hogy olyan visszataszító vagy esetleg ronda lennék, csak egyszerűen Napsi külseje az, ami vonzza a (fiú) tekinteteket. Más lányokkal ellentétben, nekem ezzel semmi problémám nincs, nem fogok valakit azért utálni, mert egyszerűen szép, sőt, még irigykedni sem tudok rá, csupán elfogadom, hogy vele az átlagosnál sokkal, de sokkal kegyesebb volt a természet. Elvégre magas, szőke hajú, tök szép arca van, és szerencsés bőrtípus, mert gyönyörűen barnul, nem ég le. Egész életében közutálat tárgya volt a lányok körében, mert eleve sokakat bosszantott a külseje, ehhez még párosult egy olyan fajta stílus, amit a srácok borzasztóan kedvelnek. Mi másra vágynának még, mint egy szép lányra, aki ráadásul laza és jó fej is? Ezért is van az, hogy Napsi körül állandóan milliónyi fiú legyeskedett, ő pedig az évek alatt megszokta, hogy körülötte forog a világ, talán el sem tudná képzelni másképp. Plusz bökkenő, hogy Napsi elképesztően könnyen lesz szerelmes, viszont mindig olyanba, akit nem kaphat meg, ezért aztán nem sok barátja volt eddig. Ha fel kéne sorolnom, hány kapcsolata volt, a szám a nullához közelítene. Ha azt kéne felsorolnom, kibe volt már „őrülten szerelmes”, az már eltartana egy darabig. Énekesek, színészek, a fizikatanárunk, Károly bá’ (még általánosban), „srác a metróról”, „srác a klipből”, krétai

LEINER LAURA 34 „napágy-visszapa-koló” fiú, Ryan Gosling… Hát, igen. Végeláthatatlan a lista. Abdulnak igaza lehetett, mert a piros pólós srác ismét hátrapillantott, és ezúttal találkozott a tekintetünk. – Én mondtam – vigyorgott Abdul, aki szemtanúja volt a pillanatnak. – Te jó ég – hajtottam le a fejem zavartan. – Maradjunk le kicsit. – Miért? – Mert összenéztünk, és ide fog jönni – pánikoltam be. – Véletlen volt. – Zsófi, nyugodj már le. Ez egy zenei fesztivál. Mindenki ismerkedik. – Én nem – jelentettem ki határozottan. – Nincs esélye a piros pólós srácnak? – mosolygott kedvesen. – Nincs. Amennyiben nem Anthony Kiedisnek hívják, senkinek nincs esélye – szögeztem le. – Ti, lányok, olyan furák vagytok. Mi ez a mánia a ronda, kiöregedett rocksztárokkal? – Hogy érted, hogy ronda, kiöregedett rocksztárok? – döbbentem le. – Csak figyelj – bólintott, és előreüvöltött a még mindig Szasza hátán csüngő Napsinak. – Hallod! – Mi az? – Legszexisebb férfi a földön? – Mick Jagger – vágta rá Napsi gondolkodás nélkül, és tovább ütötte Szasza fejét. – Erről beszéltem – helyeselt Abdul, saját igazát hallva. – Miért nem vesztek észre húsvér, valóságos embert is? – Mert a valóságos ember olyan, mint te – válaszoltam reflexből. – Elragadó, szép mosolyú, selymes hajú, egzotikus? – jellemezte magát az egészségesnél kissé nagyobb önbizalommal. – Nem. Egy bunkó, hűtlen, és semmi más nem érdekli, csak hogy villoghasson a haverjai előtt valami dögös lánnyal – lomboztam le. – Hé! Te ilyennek látsz engem?

BÁBEL 35 – Nem. Ilyen vagy – röhögtem fel. – Ez fájt. – Dehogy fájt! Abdul. Ez az igazság. Csodálatos haver vagy, de amikor a volt barátnőidet vigasztalom, sajnos nekik kell igazat adjak. – Mondtam, hogy ne vigasztald őket – legyintett. – Mondtam, hogy ne irányítsd hozzám őket! – feleltem kapásból, mire mindkettőnkből kitört a nevetés, aztán felkaptuk a fejünket, mert Szasza végre nyert: addig forgolódott, míg végül sikerült ledobnia a hátáról Napsit, aki kiterült az aszfalton, és megállás nélkül röhögött. Nem is kérdés, hogy azonnal legalább öt fiú sietett a segítségére, felnyalábolva őt a földről. Hipó adott egy ragtapaszt a felhorzsolódott könyökére, és mehettünk tovább. Az út nagy része még hátra volt. Többször is pihenőt kellett tartanunk, mert Hipó állítása szerint napszúrást kapott, így olyankor, amikor nagyon nyafogott, behúzódtunk az út melletti fák árnyékába, és a fűre lepakolt csomagjainkra ülve pihentünk kicsit. Az aszfalton gyalogoló tömeg egyáltalán nem csökkent, folyamatosan baktattak a felpakolt fesztiválozók, társaságokra szakadozva. A forgalmat teljesen megbénították, az autók sétatempóban araszoltak a gyalogosokkal, és megállás nélkül a fejüket csóválták a stoppolási kényszerben szenvedő fiatalok felé. Mint egy hatalmas embercsorda, úgy vonult a tömeg a Pápa közelében megrendezett fesztivál irányába, a tűző napon leégtek az arcok, a hátizsákok pántjai fehér nyomott hagytak a lebarnult vállakon, és az útszéli ivókútnál feltorlódott a hatalmas sor. Mi is megtöltöttük az üvegeinket hideg vízzel, plusz, akárcsak mindenki más, bevizeztük az arcunkat, tarkónkat és kicsit a hajunkat is. A száradási idő ötven másodperc és két perc között mozgott. Még soha nem voltam zenei fesztiválon, de a gyaloglás közben rájöttem, hogy egyáltalán nem túlzás, amit előzetesen olvastam róla a neten. Ez egy más világ. Az embereket összehozza egy közös élmény, program, a csuklókon virító karszalag azt jelképezi, hogy egy közösségbe tartozunk, így furcsa módon mindenki hihetetlenül kedves a másikkal; a tolerancia, közvetlenség és barátságos stílus

LEINER LAURA 36 már akkor érezhetővé vált, amikor még oda sem értünk. Először furcsállottam, hogy odamosolyognak vagy éppen odaszólnak, de aztán felvettem a ritmust és viszonoztam a gesztusokat. Amikor észre sem vettem, hogy leejtettem a telefonom tokját, rögtön utánam kiabáltak, és mire megfordultam, egy lány már sietett is felém, hogy átadja. Az út szélén, a fűben pihenő csapatoknak odaintegettek meg köszöntek nekik, és azokat sem bántották, akik elaludtak az árnyékban, a csomagjaik érintetlenül hevertek mellettük. – Oké, még egy szünet az utolsó húszperces séta előtt – vágta hanyatt magát Szasza a fűben, és mindannyian hálásak voltunk ezért az ötletért, konkrétan kezünk-lábunk lógott a melegtől. Valamennyien lerogytunk, és lihegve ittunk a kincsnek számító vizünkből, a Punk pedig a tömegben próbált cigit szerezni magának. – Le kéne rázni – célozgatott Szasza arra, hogy újdonsült ismerősünknek lassan ideje lenne lelépnie. – Ja. Rontja az összképet – értett egyet Abdul is. – És koszos. Hogy lehet valaki egy fesztivál kezdete előtt koszos? – tűnődött Hipó. A Punk sikeres kunyerálókörútjáról zsákmányával együtt tért vissza, és büszkén mutatta, hogy miket szerzett. Egy egész és egy fél szál cigit, egy hajgumit és egy dobozos kólát, ami már nyitva volt. Elég furán néztünk rá, de ő nemzavartatta magát, kényelmesen elhelyezkedett, és a (ki tudja, honnan szerzett) kóláját kortyolgatta. – Még mindig nem tudom elérni Ateszt – sopánkodott Abdul. – Hagyjátok már ezt az Atesz dolgot! – háborgott Napsi hanyatt fekve, a feje alá gyűrt hátizsákkal, amitől elég természetellenes pózban állt a nyaka. – Majd jön, és összefutunk vele. De ha nem, az se baj! – Hőőőő – kérte ki magának Abdul és Szasza, teljesen egyszerre. – Tudod mennyire jó fej Atesz? – Nem, de nem is érdekel. Itt vagyunk együtt, nem fogok más társaságáról ábrándozni – fortyogott Napsi, szerintem jogosan. – Ezt csak azért mondja, mert még nem bulizott Atesszel – legyintett Szasza lesajnálón.

BÁBEL 37 – Mi lenne, ha küldenék neki egy mailt? – jutott eszébe Abdulnak a zseniális ötlet. – Jó, küldd el gyorsan! – jött lázba Szasza is. – Akkora bunkók vagytok! Mi nem vagyunk elég jó fejek nektek? – kérdezte Napsi kitépve egy maréknyi fűszálat, amit Szasza és Abdul felé hajított. – De, csak meg sem közelítitek Atesz jófejségét – oltott minket Abdul, Napsi pedig heves vitába kezdett a fiúkkal. – Tudod, Hipó, én téged kedvellek a legjobban – szóltam sértetten. – Te legalább örülsz nekünk és foglalkozol velünk! – Azt hiszem, felment a vérnyomásom – felelte, és bár nem ez volt az a reakció, amit vártam, azért segítettem neki előkeresni a táskájából az elemes, úti vérnyomásmérőt, és feltettük a karjára. A gép pár pillanat múlva tökéletes eredményt mutatott. – Na, látod, semmi baj! – mutattam, igyekezve megnyugtató hangon beszélni. – Biztos elromlott – dünnyögte a fejét csóválva. Egy hipochonder tökéletesen tisztában van azzal, hogy minden orvos hülye, minden gyógyszer hatástalan és minden műszer elromlott. Ezért is hipochonderek. A sziesztánkat két, vízi pisztolyos fiú zavarta meg, akik hirtelen előttünk termettek, és egy „Hé, lányok, kértek spriccet, he?” kurjantással lőni kezdték Napsi pólóját meg az én ruhámat is. – Kösz, de nem – takartam el a mellkasomat a karommal, és viszonylag türelmesen álltam a spriccelést, amire az árnyékban annyira nem volt szükségem. – Jöhet! – tárta szét a karját Napsi, a két fiú meg boldogan eleget tett a kérésének, és a vízsugarat a nyakára és a hajára irányították. Az úton elhaladók élvezték a műsort. – Köszi! – intett nekik mosolyogva Napsi, amikor nem kért több vizet, a srácok meg további „áldozatokat” keresve szlalomoztak a tömegben, majd néhány sikoly és hangos nevetés után újabb ismeretségre tettek szert.

LEINER LAURA 38 – Öcsém! Be kell szereznünk egy vízi pisztolyt – ámult Szasza. – Ez mekkora ötlet! Nézd, minden lány tökre odavan… – Ja. Vizespóló-versenyt is csinálhatnánk. Vegyünk egy vízipuskát, aminek sokkal erősebb a sugara! – bólogatott Abdul. – Jó, de megismerni akarom a lányokat, nem kilőni – rázta a fejét Szasza, Abdul pedig némi töprengés után egyetértett. Gyaloglásunk utolsó periódusa a rettenetes augusztusi hőségben jó hangulatban telt. A leszakadozott, csürheszerű vonulást felváltotta a sor, közvetlenül előttünk és utánunk is egész közel sétáltak az emberek. A fesztivál helyszínének közeledtével egyre több szórólapot vagy programfüzetet osztogató emberrel találkoztunk, és megérkeztek az elmaradhatatlan jegyüzérek is, akik olcsóbban kínálták a belépőket, de akadtak, akik éppen venni akartak, így ők azt kérdezgették tőlünk (is), hogy nincs-e felesleges jegyünk. Fogalmam sincs, hogy a jegyüzér és a jegy nélküli ember miért nem talál egymásra, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag ők a sorban gyalogoló fesztiválozókat vették célba, akiknek jórészt egy karszalagjuk volt, a csuklójukon. Se több, se kevesebb. Csak ami egy embernek kell. A monoton gyaloglásra beállt a lábunk, éppen ezért volt különösen furcsa, amikor a következő lépésnél egyenesen az előttünk állókba ütköztünk, merthogy nem volt tovább. Az érkezést felfogtam. A sorban állást felfogtam. A tülekedést felfogtam. Csak egyvalami nem volt világos. Hogy hol van a fesztivál. Merthogy semmit sem láttam. – Itt vagyunk? – csodálkoztam. – Passz. Gondolom – vonogatta a vállát Szasza. – Nem látok semmit – nyújtogattam a nyakam mindhiába, végül előkaptam a telefonom, és felnyújtott karral random lőttem egy fotót, majd hunyorogva meredtem a kijelzőre, amin a felvételem volt. Milliónyi ember, végeláthatatlan sorban. – Ez van előttünk – mutattam meg a többieknek. – Te jó ég – suttogta Abdul gyöngyöző homlokkal. – Miért van ez a torlódás? – kérdeztem.

BÁBEL 39 – Még nem nyitották meg a kapukat… – húzta el a száját Szasza. – Mikor fogunk beérni? – kérdeztem, remélve, hogy kapok egy körülbelüli tippet, merthogy lövésem sem volt, soha életemben nem láttam még ilyen sort. – Ma biztos – „nyugtatott meg” Szasza. – Hipó hol van? – forgolódott Napsi. – Itt, mellettem – közöltem, egy pillanatra ellenőrizve Hipót. – Méri a pulzusát – tettem hozzá, utalva arra, hogy ezzel ellesz egy darabig. – Miért nyomnak ezek? HALLÓ, nem halad a sor, ne nyomj már! – üvöltött hátra Szasza. A mögöttünk állók egyre szorosabban préselődtek hozzánk, ez amiatt történhetett, hogy időközben egyre többen érkeztek, a sor meg állt, ezért senki nem tudott előrébb jutni, a hátsók viszont haladni akartak, így megpróbálták sajátságos módon megindítani a tömeget. – Istenem – suttogtam felfelé tartott nyakkal, minimális oxigént juttatva a szervezetembe, bár levegőt alig kaptam, mert annyira összepréselődtem, hogy csak aprókat tudtam lélegezni. – Zsófi, gyere ide – ragadta meg a karomat Abdul, és maga elé húzott, könyökkel kiharcolva annyi helyet, hogy, mondjuk, lélegzethez jussak. – Köszi – pillantottam rá hálásan. – Jól vagy? – Azt hiszem – döntöttem neki a fejem a mellkasának, és lehunyt szemmel a tűző nap felé néztem. – El fogok ájulni – jelentette be Hipó. – Nem fogsz – nyugtattam, de azért annyira nem voltam biztos a dologban. Tíz perc alatt jó, ha egy lépést haladtunk, viszont se előre, se hátra, se jobbra, sem pedig balra nem tudtunk mozdulni, a tömeg mindenfelől bekerített minket, ott voltunk mindennek a közepén. – Mi lesz már? – ordították elöl, és azonnal beindult a pszichózis. A tömeg legalább húsz nyelven kezdett elégedetlenkedni (és ez csak

LEINER LAURA 40 a közvetlen közelünkben volt), majd megindult a fütty- és tapskoncert, ami kicsit feldobta a hangulatot. Hipó a tömegnyomorban addig ügyeskedett, míg végül kiszedte a telefonját a nadrágzsebéből, és miután újra fel tudta emelni a karját (összeszorította a tömeg), a füléhez emelte. – Á, jó napot, Farouk doktor – szólt bele. Abdullal mindketten elkerekedett szemmel néztünk rá. – Ez apámmal beszél? – Úgy tűnik – nevettem fel jóízűen. Hipó félrefordította a fejét, így nem hallottuk, hogy mit mond, de amikor újra felénk nézett, elcsíptük az utolsó mondatát. – Értem. Tehát a tüneteim alapján nem tört el a lengőbordám a tömeg nyomásától – konstatálta. – Nagyon köszönöm. Viszonthallásra – tette le. Abdul pislogás nélkül meredt rá. – Rólam nem kérdezett? – Bocs, de nem magánbeszélgetés volt – felelte diplomatikusan. – Ez hülye – nézett felénk Szasza szórakozottan. A Punk észrevett valamit a földön, lehajolt érte, aztán megpróbált volna felegyenesedni, de a tömeg azonnal körbezárta, így lent maradt. – Hm, az az ember nem fullad meg ott, lent? – tűnődött Szasza. – Hahó! Hé! Minden oké? – kiáltotta Napsi összeráncolt szemöldökkel, a lábak irányába. – Szedjük már fel, segítsetek, széttapossák, ha megindul a sor – riadt meg Abdul, és megpróbált lehajolni. Ehhez kellett a segítségünk, ugyanis kellő tülekedés és nyomulás árán sikerült egy kisebb kört kialakítani, így megtaláltuk a punkot, akinek Abdul megragadta a karját, és felrántotta a földről. – Mi a francot csinálsz, megőrültél? – üvöltött rá idegesen. Merthogy ez nem játék. – Találtam egy szandált – mutatta fel a Punk a fél pár női cipőt. – Kell? – ajánlotta fel Napsinak és nekem. – Kösz, de nem – nevettem el magam a halántékomat dörzsölve.

BÁBEL 41 Napsi mosolyogva megrázta a fejét, aztán a kezével legyezve az arcát, félrenézett. Mivel közvetlenül mellette álltam (szorosabban, mint szerettem volna, de brutálisan nyomott a tömeg), mindent pontosan láttam. A fiú húsz körüli lehetett, kábé százhetvenöt centi (tehát Napsival egy) magas, és fehér galléros pólót viselt. Éjfekete, hullámos haj keretezte kreol arcát, a szeme pedig olyan csodálatos barna volt, hogy simán el lehetett veszni benne. A száját kinyitva csak ennyit mondott: „Ciao”, és megvillantotta gyönyörű mosolyát. Abban a pillanatban két dolog is történt. Először is, Napsi olyan szerelmes lett az olaszba, hogy még én is éreztem a meteor erejű löketet, amivel nemcsak eltalálta, de inkább agyonnyomta a szerelem ereje. A másik dolog, ami tökéletesen ezzel egy időben történt, a tömeg megindulása volt. Valahol, elöl megnyílt az összes beléptetőkapu, az emberek pedig rakásra megindultak. – Ne veszítsük el egymást. Add a kezed – fogta meg Abdul a karomat. A másik kezemmel megragadtam Napsit, aki sokkos állapotban volt. – Hol van? Hová tűnt? – kapkodta a fejét, feltehetőleg az olaszt keresve. – Elsodorta a tömeg. Gyere, gyere, mert elveszel – kiáltottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy felfogjam a nyomást, ami mögülünk érkezett. – Nem, nem mehetek! Meg kell találnom! – Jó, majd bent megkeressük, csak gyere már! – ráncigáltam, de már elszakítottak minket egymástól, amolyan „Adj, király, katonát” stílusban. Csak itt nem mondhattuk, hogy nem adunk. „A legjobb barátnőm nélkül egy tapodtat sem” elszántsággal rontottam Napsi után, és álltam a tömeg sodrását, akik mindenáron előre akartak nyomni, nekem azonban jobbra volt dolgom. Egy pillanat alatt megragadtam a kezét, szorosan rákulcsoltam az ujjaimat az övére, majd hagytam, hogy Abdul és Szasza utánam nyúlva visszahúzzanak magukhoz. A tenger sodrása nem olyan brutális, mint egy elszántan előrenyomuló tömegé, és csak azért nem estem el, mert nem volt annyi helyem.

LEINER LAURA 42 – Megvagytok? – üvöltötte Szasza. – Igen! Azt hiszem – tapogattam végig magam, mintha csak arról akarnék meggyőződni, hogy megvan-e minden testrészem. – Szerelmes vagyok – suttogta Napsi. – Ne most beszéljük meg, előbb éljük túl a bejutást – tanácsoltam. – Nem érted – rázta meg a fejét. – Én imádom őt – közölte. – Mi? – ráncoltam össze a szemöldököm. – Mi van? – kérdezte Szasza is, vállával folyamatosan hárítva a lökéseket. – Imádom – ismételte Napsi. – Kit? – csodálkozott Abdul. – Napsi talált egy olaszt – legyintettem. – Húú. Na, és mutasd, merre van Angelo? – röhögte el magát Szasza. – Nem tudom. Ott volt, aztán egyszer csak nyoma veszett – kapkodta a fejét Napsi megállás nélkül, ahogy folyamatosan sodródtunk a tömeggel. – Lehet, hogy délibáb volt – nevetett Abdul. – Nem, én is láttam – erősítettem meg Napsi sztoriját, miszerint mellette állt egy olasz. – Hogy fogom megtalálni? – kérdezte teljesen kétségbeesve. – Minek akarod megtalálni? – értetlenkedett Szasza. – Mi az, hogy minek? Hogy hozzámenjek feleségül, odaköltözzek Nápolyba, majd pár év múlva megajándékozzam pár bambinóval – közölte úgy, mintha ez teljesen egyértelmű válasz lenne. – Honnan tudod, hogy nápolyi? – csodálkozott Abdul. – Nem tudom – rázta meg a fejét Napsi. – Én ennék nápolyit – kalandoztak el a gondolataim. – Mi az a bambino? – kérdezte Szasza. – Gyerek, olaszul – válaszoltam. – Jó. Akkor már csak három kérdésem van – biccentett Szasza, könyökkel hárítva a tolongó tömeget. – Ti honnan tudtok olaszul, én

BÁBEL 43 miért nem tudok, és Napsi mióta intelligens? – tudakolta, aztán nem bírta tovább a nyomást, és mielőtt válaszolhattunk volna, Szaszát a sor előrenyomta, úgyhogy csak az ordítását hallottuk: – A bejáratnál találkozunk, ott várlak titeket!

LEINER LAURA 44 NULLADIK NAP. 16:35 BEJUTOTTUNK, SÁTORHELYKERESÉS. SZOMSZÉDOK Az ellenőrző pontra érkezve úgy éreztem magam, mintha több ezer ember nyomott volna össze, minden oldalról. Várjunk csak. Hiszen több ezer ember nyomott össze, minden oldalról. A biztonságiak alaposan ellenőrizték az érkezőket, a táskákat, a csomagokat, úgyhogy a karszalagomat felmutatva két kordon közé léptem be, aminek végén egy asztalra kellett lerámolni a cuccokat. – Kés, fegyver, szúrószerszám, ólmosbot? – tapogatta át mogorván a táskámat az őr. – Semmi – ráztam a fejem ösztönösen. – Szeszesital, tudatmódosító szerek, illegális… – Semmi – ráztam tovább a fejem, hullámos tincseim ide-oda csapkodtak. A biztonsági összevissza turkált a cuccomban, végül átengedett, úgyhogy várhattam a többieket. Akik egytől egyig fennakadtak. – Ez micsoda? – kérdezte az ember, Abdul táskáját átnézve. – Vízipipa – felelte Abdul. – És mit szándékozol beletenni? – Dohányt. – Na, persze – húzta el a száját a biztonsági, és a társának kiáltott: – Kettes fokozatú ellenőrzés Aladdinnak. – A nevem Abdul – jelentette ki felháborodva, miközben félrehurcolták. – Hé, ne nyúljon hozzám. Hallja! Az apám orvos. Hé, ha meglátok egy gumikesztyűt, sikítok. – Mit csinálnak vele? – kérdeztem riadtan a biztonságitól. – Semmit. Csak tüzetesebben átnézik a holmiját – nyugtatott meg az őr, és ahogy követtem a tekintetemmel Abdult, láttam, hogy pánikra tényleg semmi ok, csak félreállították, és mindent kiszedetnek vele a bőröndjéből meg a táskájából. – Ez meg mi? – nyitotta ki a biztonsági Hipó táskáját, és a kopasz feje közepéig szaladt a szemöldöke.

BÁBEL 45 – A gyógyszeres neszesszerem – közölte Hipó nyugodt hangon. – Mi? – turkált az őr, és egymás után megfogdosta a vény nélkül kapható, javarészt homeopátiás szereket. – Ez egy lámpa? – Infralámpa. Gyakran van felső légúti betegségem – magyarázta Hipó. – Aha. Jó – forgatta a szemét, és odaszólt egy másik kollegájának, hogy újabb „kettes szintű ellenőrzés”. Hipót is elcibálták, aki félrevonulva a köhögés- és fejfájás-csillapító gyógyszereit mutogatta. – Következő – kiáltotta az őr. Napsi jött. – Helló – mosolygott kedvesen, és miközben felpakolta a holmiját, fürkészve méregette az őrt. – Mondja, nem látott itt egy fiatal srácot? – kérdezte. – Te most viccelsz, ugye? – meredt rá az őr pislogás nélkül. Egy többnapos zenei fesztiválon megkérdezni egy szekuritist, hogy látotte egy fiatal srácot… – Olasz. És gyönyörű a szeme. Kábé ilyen magas – mutatott a levegőbe Napsi, az őr pedig mosolyogva bólogatott. – Figyelj csak, tündérem – szólt közbe, félbeszakítva Napsi áradozását –, látod ott azt a tömeget? – mutatott a kijárat irányába. – Aha. – Nekem még ennyi embert kell ellenőriznem. Úgyhogy fogd a cuccodat, és húzzál innen befele, aztán keresd meg Gepettót egyedül, mert nem érek rá a baromságra! – ordította az arcába. – Maga szerint Gepetto a neve? Sajnos nem volt alkalmam megkérdezni, de úgy gondolok rá, mint Alessandró-ra… – trécselt tovább Napsi. Illetve szeretett volna. Az őr felém fordult. – Vidd innen. – Oké. Gyere, Napsi – rángattam el szófogadón. – Várj! – kiáltott utánam az őr, mire visszafordultam. – Vidd ezt is. Nincs holmija, nem kell ellenőriznem – lökte meg a Punk vállát, felénk irányítva.

LEINER LAURA 46 – Ó, ő nem velünk van… – kezdtem, de inkább nem fejeztem be a mondatot, mert a biztonsági már egy angol társasággal üvöltött. Abdullal és Hipóval kiegészülve megtaláltuk a ránk várakozó Szaszát is, aki kérdőn nézett. – Hol voltatok eddig? – csodálkozott. – Kettes számú ellenőrzésen estünk át – dühöngött Abdul, és még mindig a bőröndjét próbálta visszacsukni amit állítása szerint gálád módon széttúrtak. – Gumikesztyű volt? – vihogott Szasza. – Menj a francba – röhögött fel Abdul. És bent voltunk. Ott álltunk öten (plusz a Punk) a Bábel Fesztiválon. – Menjünk, igyunk valamit, és keressük meg az olaszttürelmetlenkedett Napsi. – Felejtsd el – ábrándította ki egyöntetűen a társaságunk összes fiútagja. – Miért? – Mert meg kell szereznünk a legjobb sátorhelyet. – Nem mindegy, hol sátrazunk? – vonogatta a vállát Napsi, miközben megállás nélkül kapkodta a fejét, hátha megpillantja az olaszt. – Látszik, hogy még soha nem fesztiváloztál – sajnálta le Szasza. – Atesztól tanultuk, hogy a sátorhelyválasztás a legfontosabb. – Na, már megint ez az Atesz – tártam szét a karom. Kezdtem úgy érezni, hogy van velünk egy láthatatlan, überjó fej gyerek is. – Árnyékos hely kell, ami közel van a mosdókhoz, van a közelben kávézó és reggeli, és ahová délutánig nem süt a nap… – magyarázta Szasza. – És közel van az orvosi sátor – egészítette ki Hipó. – Így van – hagyta rá Szasza. – Na, mármost. A fesztivál térképe szerint – rángatta ki a táskájából a gyűrött, nyomtatottpapírt – egy ilyen sátorhely van. Ami minden kritériumnak megfelel. – És? Majd odamegyünk később – reagálta le Napsi.

BÁBEL 47 – Halló! Elment az eszed? Szerinted hová rohannak azok, akik már bejutottak? – mutatott a beléptetőkapuk irányába Szasza. Ahogy jobban szemügyre vettük, a bejutott fesztiválozók egyáltalán nem engedtek fel, hanem rohantak tovább. Ezek szerint a jó sátorhelyért. Hm. Jó pap holtig tanul. A következő pillanatban eszelős rohanásba kezdtünk, Szasza futott elöl, a kezében tartott térképet tanulmányozva, utána pedig mi, négyen, majd mögöttünk a Punk. A nulladik nap varázsa, hogy még nincsenek koncertek, azonban már kinyitnak a bódék és standok, úgyhogy futás közben irigykedve néztem a fapadokon ülő, kajáló vagy éppen hideg akármit kortyolgató emberek irányába. A zene mindenhonnan szólt, és ahogyan elhaladtunk egy büfé mellett, mintha az Around The Worldöt hallottam volna. A betonozott főútról lekanyarodtunk egy poros mellékútra, ami egy füves területet vágott ketté. – Na. Valahol itt kéne – forgolódott Szasza, és a fák közé lépett. Már itt-ott álltak a sátrak, a legtöbben azonban éppen állították. Úgy tűnt, időben érkeztünk. – Ez lesz az én helyem. Gyönyörű a kilátás – állt meg Hipó egy ponton, én meg mellé álltam, és csípőre tett kézzel néztem, mire nyílik majd a sátra. Egy bazinagy vöröskereszt jelezte a közelben álló orvosi sátrat. – Oké. Akkor rakjuk körbe a sátrakat úgy, hogy középen maradjon hely – szervezkedett Szasza. – Minek a hely középen? – érdeklődtem, ledobva a sátrunkat a kiválasztott helyre. – Mert itt holnap reggelre olyan tömegnyomor lesz, hogy ha most nem gondolunk előre az ücsörgésre, akkor később belakják az összes szabad helyet. Tegyünk ki egy pokrócot és aköré sátrazzunk. – Ez jó ötlet – értettem egyet. – Atesszal is így csináltuk – magyarázta Abdul. – Egyből gondoltam – bólogattam cinikusan, és kicipzáraztam a sátrunkat. – Pink? Az egy pink sátor? – röhögött Szasza.

LEINER LAURA 48 – Hát. Lányos – vonogattam a vállam. – Napsi, segítenél? – Pillanat – kiáltotta az úton állva. – Mindjárt jövök. – Mit művel? – kérdezte Hipó. – Keresi az olaszt – sóhajtottam, és ekkor tudatosult bennem, hogy Napsi nem fog segíteni a sátrunk felállításában. – Szasza? – rágtam a szám szélét, felmutatva két rudat. – Aj, ne szerencsétlenkedj már – kapta ki a kezemből, én meg visszafojtott mosollyal néztem, ahogy nekikezd a sátrunk felállításának. Időnként jó kijátszani a „lány kártyát”, a fiúk mániája, hogy semmihez sem értünk, ők mindent jobban tudnak, főleg, ha ilyen szerelős dologról van szó, és hát, az igazat megvallva, néha jó tettetni a hülyét. Mindenképpen kényelmes. A sátorépítés tehát megkezdődött, és mivel éppen ráértem (haha), a szöveg alatti képeken látható a folyamat. 1. kép: Abdul egymaga birkózik a sátruk felállításával. Igen, a hatszemélyes, khakiszínű sátorban csak ketten laknak Szaszával, de ők a kényelemre törekedtek, ezért is hoztak gumimatracot (fújóval együtt), párnát meg minden ilyesmit. 2. kép: Hipó egyedül lakik a kék, dupla szúnyoghálós kis sátrában, itt éppen Fenistillel keni a karját, és kipróbálja az alvómaszkját, amit a netről rendelt, és amit szafarihoz ajánlanak az Afrikába utazó embereknek. A hálós alvómaszk kábé úgy néz ki, mint a méhészek sisakja, csak ez a bogaraktól és rovaroktól véd. Igen, Hipó pont olyan ijesztő volt az életben is ezzel a spéci cuccal, mint a képen. A sötétben, elemlámpával megvilágítva egyenesen korhatáros. 3. kép: Abdul és Szasza, valamint Hipó sátra között a mi kis kétszemélyes, pink-lila sátrunk, amin Napsival osztozunk. A képen jól látszik, hogy nincs benne polifoam, ezért vagy gyorsan szerzünk kettőt, vagy később egy csontkovácsot. 4. kép: A Punk egyszemélyes sátra (neki ennyi az össz cucca). Miniatűr, a magassága maximum ötven centi a földtől, rozoga, a kötelek már egyszer elszakadtak, és újra vannak csomózva. Ő Abdulék másik oldalára cuccolt le, majdnem bezárva a kört. A

BÁBEL 49 legalább százkilencven centi magas Punknak egyébként vicces ez a kis sátor, mert vagy a taraja lóg ki, vagy, ha fejjel mászik be, akkor a bordó, acélbetétes bakancsa van a szabadban. 5. kép: Megjöttek a szomszédaink. Egy tizenkét fős holland társaság költözött a közvetlen közelünkbe, be is mutatkoztunk, tekintve, hogy mostantól napokig szinte együtt lakunk majd. A nevekkel még kicsit problémám van, valaki a képen tuti, hogy Niels meg Sven, a lányok közül meg az egyikük Anouk, a többit viszont képtelen voltam elsőre megjegyezni. Barátságosak, nem hiszem, hogy zavarni fogjuk egymást. 6. kép: Csendélet a lakhelyünkön. Abdul kirakott egy pokrócot a kör alakban levert sátrak közé, mindegyiknek a bejárata a kör felé, tehát a pokróc irányába nyílik. Ez a mi kis kolóniánk, ezen a fotón Napsi és Szasza a pokrócon ül, Hipó a sátra nyitott ajtajában nyomkodja a telefonját (biztosan orvosmeteorológiát böngészett, mert állítása szerint frontérzékeny), a Punk kilógó lábbal fekszik a saját kis sátrában, a hollandok ruhaszárító gyanánt köteleket húznak ki a fák között. Négykézláb bemásztam a sátrunkba, és azon filóztam, miért ennyire göröngyös, úgyhogy kidugtam a fejem a cipzáras nyíláson, és megkérdeztem a többieket, mi lehet az oka. – Mielőtt leterítetted a sátrat, kisöpörted alóla a köveket és ágakat? – kérdezte Szasza. – Nem. Miért? – kérdeztem vissza. Egy kellemes kiröhögést kaptam válaszul, meg néhány „így jártatok” beszólást. Niels, a szőke, raszta hajú, félmeztelen holland szomszédunk drapp, oldalzsebes nadrágban állt meg mellettem, és a fejét csóválva így szólt: – Het is niet goed. Ami kábé annyit tesz, „ez így nem lesz jó”. És kitört belőlünk a röhögés.

LEINER LAURA 50 NULLADIK NAP. 18:03 A KÖRNYÉK FELTÉRKÉPEZÉSE A többiek persze leléptek. Szasza és Abdul elment innivalót venni, Hipó pedig úgy döntött, megnézi magának az orvosi sátrat, és még idejében, a fesztivál hivatalos kezdete előtt megismerkedik a doktorcsapattal, „úgyis együtt töltjük ezt a pár napot” címszóval. Így tehát magamra maradtam a szerelmetes barátnőmmel, úgyhogy mindketten jobbnak láttuk, ha mi is megindulunk, tekintve, hogy mindkettőnknek szüksége volt valamire. Nekem polifoamokra, neki meg Matteóra vagy kire. A főútra kiérve kisebb sorba botlottunk: műanyag korsó söröket és egyéb italokat szorongató fiatalok ácsorogtak a mobilvécére várva. Mi is beálltunk a sorba, de miután végeztünk, elhatároztuk, hogy „soha többet”, és inkább megnéztük a programfüzet színes térképén, hogy hol van a normális fajta, „hagyományos mosdó”. Az úton egyre csak érkeztek a többfős csapatok óriási poggyászokkal, az emberek izzadtan és kimerültén gyalogoltak, viszont mosolygósak voltak, plusz köszöngettek egymásnak. Hamar belerázódtunk ebbe az új mentalitásba, és amikor lekanyarodtunk az útról egy stand irányába, visszavisszaköszöngettünk a többi fesztiválozónak. A sátorhelyünkhöz legközelebb lévő „vendéglátó-ipari egység” tulajdonképpen egy fabódé, ponyvatetővel, hosszú pulttal és legalább tíz pultossal, akik sürögtek-forogtak, hogy minél gyorsabban kiszolgálják a pultnál tolongó szomjas embereket. Napsival rutintalan fesztiválozóknak számítunk, úgyhogy egy darabig türelmesen álltunk a sorban, de egy idő után feltűnt, hogy egyszerűen nem kerülünk közelebb a kiszolgáláshoz, a frissen érkezők simán bepofátlankodtak elénk és rendeltek. Ezt megelégelve stílust váltottunk és könyökkel utat törve magunknak, nyomulni kezdtünk. Én például egy nem túl friss illatú hobó karja alatt bújtam át, mire végre meg tudtam támaszkodni a pulton, és akkor már csak a szerencsén múlott, hogy mikor vesz észre a pultos. Integettem,