Leiner Laura - Bábel

BÁBEL 401 Szépek vagytok együtt. Persze, miért is ne. Mondjuk, szerintem hozzád hullámos hajú lány való, tudod, a kontraszt miatt. Vagy mi. Tudod. Nekem is hullámos a hajam, amit azt mondtad, utálsz. Pedig sokat kondicin. Koncidin. Nehéz szó. KONDICIONÁLOM. Na, megvan. Szóval, szerintem tudnod kéne, hogy az én hullámos hajam menynyire jól állna melletted. Velem együtt. Mondjuk, ma el akartam mondani, hogy mennyire szeretlek. Még egy szekuritis is segített, csak aztán nem sikerült elmondanom, és késztetést éreztem arra, hogy megigyam a vödröt. Nem szoktam ilyet csinálni, nem is szeretem a vödröket, de elég szomorú lettem, amikor láttalak Alufóliával. Ő olyan szép hajú. Meg szőőőke. Mindig a szőke nyer. Miért nem nyerhet a barna is néha? A hullámosról meg ne is beszéljünk. Úgyhogy szerintem hagyjuk az egészet. Ja, és el akarok válni tőled. Na, kösz. Zsófi Ui.: Boldi azt kérdezi, biztos nem kérsz dinnyét? A tenyerembe temettem az arcomat. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen e-mailt írtam. És hogy megkapta. Újabb SMS-t jelzett a telefonom, mire összerezzenve néztem le a kijelzőre. AZ ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

LEINER LAURA 402

BÁBEL 403 AZ ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

LEINER LAURA 404 Egy pillanat alatt felpattantam, mire Kolos riadtan kapott utánam. – Chili, utoljára mondom, nem támadhatod meg Anthony Kiedist! – Nem, nem. Mennem kell – ráztam a fejem. – Hová? Most kezdődik! – mutatott a színpad felé. – Szaszához – vigyorogtam, majd kicsattanva a boldogságtól. – Szaladj. De ha ez csel, és Kiedis után rohansz… – emelte fel fenyegetően a mutatóujját. – Nem érdekel Kiedis. Szasza vár rám a keverőnél – néztem mélyen a szemébe. Kolos elfojtott mosollyal bólintott, és elengedte a karomat. Hitt nekem. – Hová rohan? – hallottam Petra hangját a hátam mögül. – Szaszához. – És mi lesz Chili Juniorral? – röhögött fel Petra. – Ugrott a projekt – válaszolta Kolos, én meg mosolyogva lefutottam a mobil lépcsőn, amin persze majdnem elcsúsztam, majd a sajtósok közt átrohanva a kordon kijáratához értem. A szekuritis összehúzott szemmel nézett rám, és azt üvöltötte, hogy nem lehet kimenni. – Értse már meg! Ez élet-halál kérdése! – Mondom, nem! Ha kimész, nem jöhetsz vissza! – fenyegetett. – Nem is akarok! – ragadtam meg a vaskerítést, és lendületből felhúztam magam rajta. A másik oldalon pedig lezuhantam. A szekuritis nem segített fel, csak idegesen szitkozódva rám hagyta a dolgot, én pedig feltápászkodva leporoltam a térdemet, majd úgy éreztem, egy film lassított jelenetében vagyok, ugyanis a hallottaktól lesokkolódtam, és vadul dobogó szívvel a színpad fele fordítottam a fejem. A tömeg egy emberként ordított fel, mindenfelől nyomulni kezdtek azok, akik a koncertkezdésig várva a hátsó sorokban pihentek. Ahogy felcsendült az első dallam, mindenki megindult, nekem jöttek vagy hatvanan, elsöpörtek, félrelöktek, közben pedig megszólalt a Parallel Universe. A Red Hot Chili Peppers elkezdte a koncertet.

BÁBEL 405 ÖTÖDIK NAP. 20:00 BERAGADÁS A TÖMEGBEN. SZASZA KERESÉSE. A MÁSIK OLDALON. MEGINT KIDOBTAK Hiába ugrándoztam az emberek háta mögött, semmit nem láttam a színpaból, a kivetítő is teljes takarásban volt előlem, így csak hallottam, hogy megy a koncert, közben pedig megpróbáltam átnyomulni a döbbenetes és szinte teljesen zárt tömegen. A fesztiválozók nem lelkesedtek a tolakodásomért, mindenkitől kaptam pár, kedvesnek nem nevezhető megjegyzést vagy minimum egy „menj a francba” pillantást, és egyáltalán nem érdekelte őket, hogy nem előre igyekszem a színpad felé, hanem terveim szerint csak átvágnék a tömegen, hogy a fullon lévő területet elválasztó keverőállványhoz érjek. Egy pillanatra hátranéztem, és láttam a biztonságot jelentő VIP-emelvényt, ahol az eddig ülő emberek felálltak (nyilván Kolosék is), aztán bezárult mögöttem a tömeg, és már ha akartam volna, sem lett volna lehetőségem visszamenni. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy eljussak a keverőig és lássam Szaszát. A koncert őrületesen hangos volt, a mellkasom a basszus ütemére emelkedett és süllyedt, Anthony csodálatos hangja betöltötte a levegőt, bár nem láttam, de amikor a tömeg egy emberként sikított fel, tudtam, hogy Kiedis a mikrofonállványt fogva táncol a színpadon, azzal a jellegzetes és utánozhatatlan stílusával. Úgy éreztem, semennyit sem haladtam, pedig az első számnak már vége lett, és egy kis levegő reményében felnyújtottam a nyakam, közben meg a kivetítőre pillantottam. Éppen a közönséget mutatták, az első sorokban megőrültek az emberek, olyan tolongás és nyomás nehezedett rájuk, hogy csak reméltem, Herczegék túlélik a napot. Bár, őket kemény fából faragták, szükség esetén maximum megharapnak valakit. A Hump de Bump következett, aminek normál körülmények között nagyon örültem volna, csakhogy jelen esetben a szám hatására mindenki ugrálni kezdett, én pedig biztos voltam abban, hogy eltört a lábam, annyian tapostak rám egy perc alatt.

LEINER LAURA 406 Vállakat ragadtam meg, és beléjük kapaszkodva toltam át magam emberek között, felemelt, tapsoló karok alatt bújtam át, könyökkel védtem magam, és a fejemet rázva próbáltam lesöpörni az arcomra zuhant sörcseppeket, mert annyi mozgásterem nem volt, hogy le tudjam törölni, mondjuk, a kezemmel. Volt, hogy hirtelen kinyílt előttem a sor, olyankor jól haladtam, máskor viszont visszalöktek, és sokkal hátrébb kerültem, mint amennyit pár perc alatt előrejutottam. Muszáj volt ugrálnom, és nemcsak a Hump de Bump miatt, merthogy arra kötelező tombolni, hanem azért is, mert kénytelen voltam felvenni a tömeg ritmusát ahhoz, hogy ne tapossanak el. Ha löktek, visszalöktem, ha engedtek, furakodtam, ha nekiestem valakinek, ordítva elnézést kértem, és le sem vettem a szemem a keverőpult állványáról, ami nem volt ugyan messze, de kissé nehézkes volt átkelni a maradék, úgy kétmilliárd emberen, akik elzárták az utat előlem. A lány, akit a barátja a nyakába vett, teljesen véletlenül rúgott vállon, és biztos az sem volt szándékos, amikor a nagy tapsolás közepette olyat sóztak a fejemre, hogy kisebb agyrázkódást szenvedtem. Közben azért nem felejtettem el sikítani, amikor a szám a legjobb részéhez ért, plusz azért énekeltem is gőzerővel, mert valamivel fel kellett dobnom a haláltusámat. Nem tudom, hogy sikerült, kábé már az ötödik vagy hatodik szám ment, éppen a Torture Me, az egyik legnagyobb kedvencem, amikor hirtelen megakadtam, mert nem volt tovább. A közönséget elválasztó kordonhoz értem, a keverőpult mellé. A vashoz olyan szinten nyomott a tömeg, hogy szinte éreztem, ahogyan összepréselődnek a belső szerveim, közben pedig a fejemet kapkodva néztem körbe, remélve, hogy Szasza a közelemben van. – Szaszaaa! – ordítottam, de ez már abban a pillanatban is rémesen nevetségesnek tűnt, hiszen az ember még a saját hangját sem hallotta, nemhogy másét. Rengeteg dolog játszott közre abban, hogy majdnem elsírtam magam. Például, hogy bár ott voltam, de ezzel együtt le is maradtam a Red Hot-koncertről, semmit nem láttam vagy élveztem belőle. Vagy, mondjuk, hogy tíz-tizenötezer ember szorított a vaskordonhoz,

BÁBEL 407 ami belenyomódott a mellkasomba. De leginkább attól tört rám a sírás, hogy a végeláthatatlan tömegben semmi esélyt nem láttam arra, hogy megtaláljam Szaszát. Kisebb pánik kerített hatalmába, és csalódottságom mérhetetlen méreteket öltött, amikor a kordont görcsösen fogva félrenéztem, és megláttam. – Szasza! – kiáltottam szinte eufórikus állapotban. Szasza mosolyogva állta, ahogyan mindenki ugrál és megőrül körülötte, engem pedig hirtelen megnyugtatott a látványa. Ez eltartott vagy öt másodpercig, mert mindketten rájöttünk, hogy van egy kis gond. Én a tömeget elválasztó kordon bal oldalán álltam, ő pedig a jobb oldalon. Másfél méter volt köztünk, de nem lehetett átmenni. – És most? – röhögött, a körülményekhez képest laza stílusban. – Várj meg, átmegyek – üvöltöttem, megpróbálva akkor kommunikálni, amikor éppen Anthony nem énekelt. – Nem tudsz – rázta a fejét, közben meg visszalökött egy lányt oda, ahonnan érkezett. – Megpróbálom! – ordítottam a halántékomon kidagadó erekkel. – Lemaradsz a koncertről! – kiáltotta, tölcsért formálva a kezéből, és bár nem hallottam, azért sikerült leolvasnom a szájáról. A következő pillanatban a tömeg felmorajlott, nekem pedig elállt a lélegzetem. Már a gitárból felismertem, és azonnal könny szökött a szemembe. The Zephyr Song. Mind közül, de tényleg mindegyik RHCPszám közül a legnagyobb kedvencem. A színpadot nem láttam az előttem állóktól, így a kordonon behajolva a kivetítőt kerestem a tekintetemmel. Anthony háttal állva éppen elsétált a kamerától, majd a mikrofonállványra támaszkodva kezdte énekelni a dalt, de a kivetítő átváltott a dobosra, így nem láttam semmit. Visszatartott lélegzettel néztem Szaszára, aki mosolyogva figyelt, aztán… Aztán olyat tettem, amit nem kellett volna. Választhattam. Megpróbálok kijutni a tömegből és átmenni a másik oldalra, hogy valahogyan összetalálkozzak Szaszával a kisebb terjedelmű tömegben. Vaaaaagy. És én a „vagy” mellett voksoltam. Mint mindig.

LEINER LAURA 408 A kedvenc számom éppen elég erőt és löktetet adott ahhoz, hogy felhúzzam magam a kordonon, és egy pillanat alatt átlógjak rajta. Az elmúlt napokban pont eleget másztam át ilyen tiltott területeken ahhoz, hogy rutinból menjen. Természetesen a biztonsági őröknek fenntartott sávban tilos, de komolyan TILOS tartózkodni, engem is kábé két másodperc alatt vettek észre, és ahogyan végre levegőt kaptam és teleszívhattam friss oxigénnel a tüdőmet, láttam, hogy a kordonsávon belül mindkét irányból megindultak felém a kitágult orrlyukú, idegtől megvadult szekuritisek. – Mit csinálsz, te őrült! – üvöltötte Szasza röhögve, én pedig odapattantam az ő oldalán lévő kerítéshez, és a nyaka köré kulcsoltam a kezem. A körülötte állók furán néztek rám, majd a vállukat vonogatva nyújtogatták a nyakukat, hogy tovább nézzék a koncertet. A jelek szerint csak kettőnket nem érdekelt. – Én csak… Nem akartam ezzel várni. Egy percet sem – néztem mélyen a szemébe. Szasza bedugta a karját a kordon rései között, és átkarolta a derekamat, én pedig a hajába túrva elmosolyodtam, és közel hajolva hozzá lehunytam a szemem, majd megcsókoltam. Több ezren üvöltötték körülöttünk a The Zephyr Songot, szinte túlharsongva Anthony fantasztikus hangját, én pedig mosolyogva Szasza homlokának döntöttem a homlokomat, miközben kinyitottam a szemem. – Mennyi időnk van? – kérdezte. – Úgy hat másodperc – feleltem, mire kaptam még egy gyors csókot, és épphogy vége szakadt, őrült erővel sodort el Szaszától valami nagy, mire végigzuhantam a földön. A szekuritis oldalról kapott telibe és lökött el, amitől a földre zuhantam, és azt kell, hogy mondjam, eléggé megütöttem magam. Természetesen az ő szerepe az RHCP védelme volt, így a kordonon belül tartózkodó illetéktelent azonnal ki kellett iktatni. Vagyis engem. És pont így. – Aúúú – nyöszörögtem, mert nem elég, hogy a medve ellökött, de rám is esett. Minden álmom volt, hogy egy százhúsz kilós

BÁBEL 409 biztonsági terítsen le a Chili-koncert alatt úgy, hogy még csak meg sem közelítettem Anthony Kiedist. – Mégis, mit képzelsz magadról? – üvöltötte az arcomba az őr. – Ja, hogy itt nem szabad lenni? – pislogtam ártatlan bociszemmel. – Te most viccelsz, ugye? – korholt le. – Na, felállni! – ragadta meg az amúgy kellemesen hasogató csuklómat, és durván maga mellé rántott. Egy pillanatra visszanéztem Szaszára, aki a kordont támasztva röhögött, és a fejét csóválva nézte a jelenetemet. – Hová viszik? – üvöltötte a szekuritisnek. – Kidobjuk a szélén! – válaszolta neki az őr. – Lehetne a jobb oldalon? – kérdezte Szasza. – Jó, nem bánom – biccentett a biztonsági, aki időközben rájöhetett, hogy nem vagyok köz-, inkább csak önveszélyes. – És lehetne, hogy nem dob, hanem például emel? – érdeklődtem. – Pofa be és hajtsd le a fejed! – förmedt rám. A kordonon belül nem lehet sokáig tartózkodni, ezt már tudtam, úgyhogy nem ellenkeztem, megadtam magam, és amíg a tömeg megtapsolta a dalt és őrült fütyülésbe kezdett, én hagytam, hogy a szekuritis magához húzzon, lefogja a fejem, és rohanni kezdjen velem, egyenesen a színpad felé. A kordon két oldalán lévő tömeg fütyült és őrjöngött, ahogy meghallották a következő dalt. Emily. Nagy kedvenc. – Hú, de szeretem ezt a számot – mosolyogtam az őrre futás közben. – Kuss – mordult fel. – Oké – vigyorogtam rá. Összességében jót beszélgettünk. A színpad elé érve egyre több őr húzgálta ki kétoldalt a rosszullévő fesztiválozókat, akik a nagy nyomástól és melegtől kidőltek, velem meg futott a szekuritis, miközben a színpadon John Frusciante szólózta a dalt. A kordon sávjából két irány vezetett végig a színpad előtt, az őr pedig, állva a szavát, jobbra fordult velem. Amennyire csak tudtam, felemeltem a fejem, mert ennél közelebb

LEINER LAURA 410 soha, de soha nem leszek többet a Chilihez, és ezt pontosan tudtam. John énekelt, ez az ő dala, viszont tudtam, hogy Anthony Kiedis is a színpadon marad a szám közben, úgyhogy kirántottam a fejem az őr karja alól, és lélegzet-visszafojtva bámultam az óriási emelvényre. És úristen. Ott volt. Ott állt. Ő! Anthony Kiedis. – Jézusom! – sikoltottam el magam. – Hajtsd le a fejed! – ordított rám az őr. – Nem, nem! – ráztam meg a hajam durván. – Anthony! Anthonyyyy – üvöltöttem, ahogy csak bírtam. – Csönd legyen és futás! – ráncigált a biztonsági. Egy utolsó pillantást vetettem a színpadra, mielőtt elkanyarodtunk volna jobbra, viszont annyi pont elég volt. Mert látott. Nem hallott, nem tudta ki vagyok, nem szeretett belém, és nem vitt el Santa Monicába. Viszont bizton állíthatom, hogy látott. Elvégre pont előtte rohantam, a kordonok közti árokban, ő pedig nem énekelt, hanem állt a szinpadon, és a tömeget nézte. Mondanám, hogy kialakult egy minimális szemkontaktus vagy bármi, de az hülyeség lenne. Ő csak azt látta, hogy a több milliós rajongótáborából, egy több tízezres koncerten egy lányt éppen kivisznek. Biztos, hogy fél perc múlva már elfelejtette. Tuti, hogy nem emlékezne rám. De akkor, abban az egy másodpercben, egészen biztos, hogy látott. És azt hiszem, nekem ennyi elég is. A koncert ment tovább, a tömeg üvöltve énekelt, a szekuritisek kihalászták a félájult embereket, a banda tovább játszott, én pedig rohanva megérkeztem az elvezető kordon végéhez, a színpad jobb oldalán. – Na, tűnés innen – ragadta meg a derekamat az őr, és egy „hopp” felkiáltással megemelt, azzal a szándékkal, hogy átdobjon a kordonon. – Nem lehetne, hogy simán lerak? Vagy van erre valami szabály? – kérdeztem, a magasból lepillantva rá. – Bocs, kislány – vigyorgott gonoszul, és „hopp”, már le is ejtett. Ezúttal talpra érkeztem, bár a bokámba hirtelen és kifejezetten éles fájdalom nyillalt bele.

BÁBEL 411 – Kösz mindent – kiáltottam az őr után, de nem hallotta, ment tovább menteni a kitikkadt koncertezőket. A Scar Tissue következett, mire a meghatottságtól könny szökött a szemembe, és messze a színpadtól, a koncert szélén, kidobva, mosolyogva néztem a Chilit. Anthony csodálatos volt, a hangja betöltötte az egész Amerika színpad környékét, a közönség egy emberként dülöngélt a szám ritmusára jobbra-balra, én pedig nem tehettem mást, csak mosolyogva néztem. Egész életemben erről a koncertről álmodtam, de soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Az ember annyi mindent tervez, annyi mindent álmodik máshogy. Aztán elérkezik a pillanat, és még az érzések is máshogy csapódnak le. Ezer RHCP-koncertet láttam DVD-n, YouTube-on és a tévében is. Minden mozdulatukat ismerem, tudom, hogy mik a showelemek, és azt is, hogy mi után mi következik. Az elmúlt években annyi időt töltöttem a koncertvideókkal, hogy amikor tényleg átéltem, olyan volt, mintha már ezer koncerten lettem volna. Csak éppen messzebb álltam, rosszabb volt a hangzás, és a HD minőség is elmaradt. Tudtam, hogy a következő verse-nél Anthony megpördül, a tömeg pedig sikítani fog. És így is történt. Én meg csak mosolyogva néztem a koncertet, amit már jól ismertem, pedig még soha nem voltam egyen sem. Érdekes érzések kavarogtam bennem, ahogyan a színpad jobb oldalán, a hézagos sorok közt ácsorogva hol az élő színpadképet, hol pedig a kivetítőt néztem, és annyira lekötött a felismerés, miszerint megnyertem az „én ismerem a legjobban a Red Hot Chili Pepperst versenyt, csak éppen semmit nem érek vele”, hogy még fényképezni is elfelejtettem, így a koncertől összességében egy hervadt fotót sem tudok feltölteni. De semmi gond, a közönség soraiban minden feltartott kézben minimum egy mobil vette a koncertet, szóval már biztosan vissza lehet nézni az egészet a videómegosztón. Majd később talán én is kutakodom és linkelek egyet. Akkor, ott megpróbáltam azt, ami manapság nem is olyan könnyű. Csak úgy, egyszerűen élvezni egy koncertet anélkül, hogy különlegesnek vagy éppen fontosnak érezném magam emiatt, hogy percenként posztolnám, hogy mi történik, vagy fotókat töltenék fel,

LEINER LAURA 412 riportert játszva. Nem tudom, hogy hány RHCP-koncertre jutok még el, de nem akartam megkockáztatni, hogy az egyetlent, amin tényleg ott voltam, végigkommentálom valamilyen oldalon, ahol pár vadidegen olvas. Nem. Csak álltam, nem az első sorban, nem is a VIP-ben, hanem a színpad szélén, egy viszonylag rossz helyen, mégsem zavart. Mert amit kellett, azt láttam, amit játszottak, azt hallottam, nem lökdöstek, nem nyomtak, mindenki csak ácsorgott körülöttem és figyelt. Ahogyan én is. És megkockáztatom, így tetszett a legjobban. – Zsófi! – üvöltötte Szasza, átverekedve magát egy kisebb társaságon, majd amikor észrevette, hogy mosolyogva integetek neki, odalépett hozzám. – Jól vagy? – Aha. Kivételesen a talpamra estem. Mint egy macska. Aha. Macska vagyok – töprengtem. – Nem akarsz visszamenni? – mutatott a tomboló tömegre, mire megráztam a fejem. – Nem, itt pont jó – feleltem halvány, kissé lemondó mosollyal, – Biztos? Visszamegyek veled. Ez a Chili, tudod… – Igen, tudom, de nekem itt is jó – erősködtem. – Oké – ölelte át a vállamat, majd maga elé húzva összefonta a kezét a derekam körül, és a váltamra hajtotta az állát. Így ácsorogtunk a koncertet nézve, a szellős tömegben, nyugisan. – Hogy tetszik? – Nagyon klassz – hajtottam a fejem az arcának, és szorosan rákulcsoltam az ujjaim a kezére, miközben Szasza belepuszilt a fülembe, amitől felnevettem. – Nem hiszem el, hogy átmásztál a biztonsági kordonon – röhögött, és szerintem amióta elvezettek, arra várt, hogy ezért olthasson. – Ó, és még csak nem is az első eset volt – legyintettem. – Nem akarom tudni a részleteket – csóválta meg a fejét. – Amúgy kösz a mailt. – Lapozzunk, jó… – forgattam a szemem. – Nagyon érdekes volt az elemzés a hajakról, hullámokról…

BÁBEL 413 – Szasza! – kiáltottam el magam. – Nem erősségem az érzelmek bevallása, jó? – Jó, oké. A kitörölt SMS-eid is ilyenek voltak? – Nem vagy vicces – ciccegtem, aztán a zsebemhez kaptam, mert zsebtolvaj barátom egy pillanat alatt kirántotta, és már turkált is az üzeneteimben. – Add vissza! – Ki az a Chewbacca pólós srác? – kérdezte röhögve, és a magasba tartotta a kezét, hogy ne érjem el, miközben szórakozottan olvasta az üzeneteimet. – Ne már, az privát beszélgetés – ráztam a fejem tettetett dühvel, majd megragadtam a feltartott karját, és megpróbáltam lehúzni. – Nem olvashatom el? Nekem írtad. – Már megkaptad az e-mailt. Legyen elég annyi – vigyorogtam zavartan. – Jó. Tessék – adta vissza. – Amúgy – birizgálta meg a vállamra omló hajamat, ami hullámosan tekergett –, bírom a hajadat. – És igen – néztem az ég felé megkönnyebbülten. – Végre nem a szőke, vasalt hajúak nyernek. – Igazad van, néha a bongyor is kap esélyt – közölte. – Hullámos! – löktem oldalba nevetve, aztán hagytam, hogy a tenyerébe vegye az arcomat és magához húzva megcsókoljon. Közben fel sem tűnt, hogy véget ért a koncert. Ötvenhárom perc, amiről egész életemben álmodtam. A valóságban meg jó, ha ötöt normálisan láttam belőle. De azt hiszem, nem is sikerülhetett volna szebben. A zene elhallgatásával egy időben pedig megindult a tömeg. A nem kis tömeg. Mindenki egyszerre akart eltűnni onnan, mi pedig igencsak rossz helyen álltunk. – Tűnés innen – fogtam meg Szasza karját. – Várj már – rántott vissza. – Menj a VIP-be. Hátha öszszejön egy fotó – közölte. – Nem akarok. Nem kell – feleltem kapásból. – Mi? Amióta ismerlek, ezért sírsz.

LEINER LAURA 414 – De… – túrtam a hajamba. – Nem. Láttam a koncertet, láttam Anthony Kiedist, ezer százalék, hogy egy pillanatra ő is látott engem… – Amikor kidobtak? – Aha – vigyorogtam. – Szóval, ez így klassz volt. És nagyon jól sikerült. – Biztos? – Biztos. Most inkább veled szeretnék lenni – suttogtam alig hallhatóan. – Anthony Kiedis helyett? Hű, hallod, tényleg baromira belém lehetsz esve – merengett. – Jó, azért annyira ne bízd el magad – néztem rá nevetve. – De tényleg. Menjünk – szóltam kissé komolyabban, mire Szasza vette a lapot, és szorosan megfogta a kezem, majd kisétáltunk a főútra tömegből.

BÁBEL 415 ÖTÖDIK NAP 22:00 GONDOLATOK SZASZÁRÓL Ami azt illeti, volt mit átbeszélnünk, úgyhogy koncert után az Európa felé vettük az irányt, és a főútról egy lampionos mellékútra rátérve egyszercsak egy füves területre jutottunk, ahol levágtuk magunkat, és végre kettesben lehettünk. Már amennyire egy fesztiválon kettesben lehetnek az emberek. Szasza hanyatt dobta magát a fűben, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem, és miközben mindketten a fesztivál feletti tiszta égboltot néztük, amit nyálasán romantikus módon vagy milliónyi csillag ragyogott be, átbeszéltük a dolgokat. Hogy pontosan hogyan zajlott a beszélgetés, az nem publikus (bocs, részletességre váró blogolvasók), mert nem szeretném Szasza „badguy” imidzsét lerombolni azzal, hogy tulajdonképpen simán szerelmet vallott (wahhahhaha), úgyhogy ez a párbeszéd köztünk marad, de azért néhány infót elárulhatok. 1. Teljesen odavagyok Szaszáért. 2. A jelek szerint vonzódik az őrültekhez, mert ő is hasonlóképpen érez velem kapcsolatban. 3. Semmi sem történt közte és Eulália között, a csók, amit láttam, volt az utolsó momentuma a kapcsolatuknak, merthogy utána reggelig engem keresett. 4. Sikerült elmagyaráznom neki, hogy nem is éreztem semmit Kolos iránt, egyszerűen csak imponált, hogy VIP-jegyes. Ez felszínes és szörnyen gyerekes volt tőlem, de mentségemre legyen mondva, hogy Szasza meg féltékenységből lógott Opáliával. 5. Összességében arra jutottam, hogy fogalmam sincs, mikor szerettem belé, valószínűleg évekkel ezelőtt, de mégis Kolos világított rá arra, hogy mit érzek valójában, így sokkal lógok neki. 6. Szasza sem tudott konkrét infot arról, hogy mikor kezdett nem barátként nézni rám, de azt mondta, Kolos felbukkanása ébresztette rá ténylegesen, így ő is sokkal lóg neki.

LEINER LAURA 416 7. Mindketten egyetértettünk abban, hogy utáljuk Abdult, amiért a jelek szerint ő mindkettőnknél okosabb. 8. Amíg a mellkasán pihentettem a fejem, folyamatosan a hajamat birizgálta, ami egyébként tetszik neki, mert szerinte különleges és fura, ami passzol hozzám, és csak azért mondta, hogy utálja, mert azt akarta, hogy szomorú legyek. 9. Beismertem, hogy tényleg rosszul esett, hogy nem tetszik neki a hajam. 10. Elmondtam neki, hogy sokat jelentett az álházasságkötésünkkor elcsattant álcsók. 11. Elmondta, hogy szándékosan adta, mert MEG AKART CSÓKOLNI. (: 12. Megegyeztünk, hogy maradhatok az utolsó éjszakára a sátrában. 13. Egyikünk sem tudja, hogy rakjuk ki a punkot, akit, ugyebár, én fogadtam be. 14. Mindketten egyetértettünk abban, hogy végül is egyáltalán nem fura az, ami köztünk történik. 15. Ennek mindketten ugyanannyira örültünk. 16. Közöltem Szaszával, hogy nem szakíthat velem, mert én szoktam kidobni helyette a barátnőit, és nyilván magamat nem fogom, úgyhogy jól gondolja meg a dolgokat. 17. Erre azt mondta, hogy eszében sincs szakítani velem, de amúgy megkérne rá mást. 18 Ekkor ütöttem meg először úgy, mint a fiút, akivel együtt járok – De biztosan nem utoljára. 19 Bevallottam, hogy a napokban gyakran néztem reggel, ébredés után, amikor még aludt. 20. Ő pedig bevallotta, hogy nem álmában ölelt át és fogta meg a kezem, hanem akkor még ébren volt. +1 Megegyeztünk, hogy nem válunk el. (:

BÁBEL 417 ÖTÖDIK NAP. 23:54 MINDENKI EGYÜTT. VISSZA A VIP-BE. „ÍGY KEZDŐDÖTT AZ UTOLSÓ ÉJJELÜNK”. A SZEKURITIS Idilli és romantikus pillanatainkat a többiek szakították félbe, amikor a Chili-koncert végeztével feltankoltak kajával és itallal, majd addig hívogattak minket, amíg meg nem mondtuk, hogy hol vagyunk, úgyhogy odajöttek. Mindannyian. Én csak azért mentem bele ebbe, mert volt náluk étel, és amúgy is készültem szomjan halni. – Vödröt? – huppant le Boldi. – Vicces vagy – fintorogtam. – Ki hozott nekem kólát? – kérdeztem a mellékút gyér fényében, ami valamelyest rásütött a füves területre, ahol csöveztünk. – Kinek adtál rá pénzt? – érdeklődött Abdul. – Napok óta a nagyapámtól kapott pénzből dorbézolsz! – röhögtem fel. – Jó, na. Tessék – matatott maga mellett, és nem tudom, hogy nekem szánta-e, de valóban volt nála egy félliteres kóla. Éljen! Szasza pulcsijában ülve (aminek a többnapos fesztivál után is igazi „Szasza-illata” volt), a kólámat kortyolgatva hallgattam, ahogyan a többiek megállás nélkül elevenítik fel a nagyon is különböző koncertélményeket. – És akkor az a benga állat rám lépett, mire felordítottam, aztán valaki olyan erővel lökött a vaskordonnak, hogy kiszakadt a pólóm, nézd, itt – hadarta például Napsi. – Biztos, hogy a kivetítőn egyszer Ateszt mutatták. Mondom, hogy láttam! Ott szörfözött az első sorokban! Nem vagyok hülye, megismertem! Nem értem, miért nem veszi fel – tartotta ismét a füléhez a telefonját Abdul. – Ja, amikor meg elordítottam magam, hogy kidobom a taccsot, akkor elhúzódtak tőlem, úgyhogy kaptam levegőt, de a By the Waynél visszanyomtak, és valaki beleharapott a fülcimpámba! Mondom! Nézd meg, megrágták a kötésemet! Jó, lehet, hogy egy óra akadt bele, de inkább megrágták! – mesélte hevesen Boldi.

LEINER LAURA 418 – Á, ne tudjátok meg – csóválta a fejét Hipó. – Ott álltam végig a mentősök mellett… – És? – kérdeztük egyszerre. – Semmi. Csak ott álltam – válaszolta. Aham. Tehát neki is remekül telt a koncert. – A szekuritis meg jött, és egy slaggal vagy mivel lelocsolta az elöl állókat, így ki lehetett bírni valahogy – hadarta tovább Napsi. – És az meg milyen volt, amikor két szám között valakit átdobott a tömeg közöttünk a biztonsági kordon mögé? – röhögött Boldi a húgára. – Ja, az nagyon durva volt – értett egyet azonnal. – A mentős végig mellettem állt, és figyelte a tömeget – folytatta Hipó is a beszámolót. – Hívogattam Ateszt, de szerintem nem hallotta a nagy nyomorgásban, meg a zene is hihetetlenül hangos volt – szólt Abdul. Szaszával visszafojtott mosollyal kapkodtuk a fejünket, mert a barátaink annyira belevesztek a részletes beszámolóba, hogy fel sem tűnt nekik, hogy mi néma csendben, egymás kezét fogva ülünk és várjuk, hogy valakinek leessen a dolog. Még meg kellett hallgatnunk pár meglöktem, állba vertek, rám léptek, oldalba vágtak sztorit, mire végre Napsi összehúzott szemöldökkel felém fordult. – Na! Szólalj már meg! Milyen volt a backstage-ben? – Ööö… – húztam vigyorra a számat. – És miért fogjátok egymás kezét? – világított közénk Hipó a mobiljának a kijelzőjével. Erre mindenki megszakította a sztoriját, és felénk fordult. – Hát. Csak pár percet voltam a backstage-ben – kezdtem lassan, jól átgondoltan. – Utána rohantam Szaszához. – Mi? Eljöttél a VIP-ből? Hülye vagy? – kerekedett el Boldi szeme. – Fontosabb dolgom volt – suttogtam, szerelmetes pillantást vetve Szasza felé, aki lazán elröhögve magát kacsintott egyet. – Mi? – háborodott fel Abdul is. – Mi fontosabb neked a VIPemelvénynél?

BÁBEL 419 – Mondjuk, Szasza? – vontam fel a szemöldökömet. – Kit érdekel Szasza? – korholt le Napsi. – Most komolyan, ezer éve szenvedtek egymáson, összejöhettetek volna egy órával később is, mit számít az? – Hé! Nekem számít! Igenis így volt jó – érveltem. – Ez hülyeség. Végre ott voltál a VIP-ben – ciccegett Hipó. – Én mondtam, hogy koncert után beszéljünk – szállt be az ellenségeim táborába Szasza is. Na, kösz. – Mi van? – fordultam felé idegesen. – Nehogy már te is prédikálni kezdj. Miattad volt az egész! – Ne kend rám, nem kértem, hogy gyere le onnan! – röhögött ki. – Na, jó! – húztam ki magam. – Én lerohantam a VIPemelvényről, átfutottam a backstage-en, átestem egy kordonon, berontottam a tömegbe, a fél emberiséget átszelve eljutottam a keverőig, ott felmásztam és beugrottam a szekuritis sávba, hogy megmondhassam NEKI – löktem vállba Szaszát –, hogy szeretem, majd ledöntöttek, elhurcoltak és kidobtak a színpad szélén! Mi ez, ha nem romantikus? – kérdeztem vadul csillogó szemmel. – Őrültség. Leginkább – tűnődött Hipó. – Ja, ezt megtehetted volna a koncert után is – vonogatta a vállát Boldi. – Így nem lett közös fotód Anthony Kiedisszel! Anthonyval! Tudod! ANTHONY KIEDIS! – magyarázta az arcomba Napsi. – Igen, de… – forgattam a fejem, segítségre várva. – Bocs, de szerintem is várhattál volna – rázott le az utolsó reménysugaram is, vagyis Abdul. – Ne már – fordultam kétségbeesve Szaszához. – Én megvártalak volna – szólt kedvesen. – És ezt miért most mondod? – kerekedett el a szemem. – Akkor is mondtam! Oké, nehogy azt hidd, hogy nem értékeltem… Csak… – Csak? – Tudom, mit jelentett neked ez a koncert, és nem akartam, hogy lemaradj róla.

LEINER LAURA 420 – De aranyos vagy! – tettem a szívemre a kezem, hálás mosollyal az arcomon, és egy pillanatra elöntött a boldog érzés, miszerint nekem van a legédesebb, legfigyelmesebb és legnagyszerűbb barátom. Aztán ráfagyott a vigyor az arcomra, amikor felfogtam, pontosan miről beszél mindenki. – Ó, a fenébe. – Na! Ugye? – rázta meg a vállamat Napsi. – Tűnés vissza, hátha elkapod egy fotóra! – Tényleg? – riadtam meg. – Menj már! Futás! – biztatott Szasza is. – Mozdulj máááár! – üvöltötték a többiek. – Jó, de én… – álltam fel, kicsit hezitálva. – Azért szeretlek – mosolyogtam Szaszára. Ő csak röhögve beletúrt a hajába, majd, mivel mindenki velem kiabált, futásnak eredtem. Vissza, a VIP-be. Nem tudom, a szülők mit hisznek, mit csinál a gyerek egy fesztiválon, de az enyémek nagyjából megnyugodhatnak, csak a maratonra készültem fel… Őrült rohanás közepette értem ki a főútra, közben pedig Kolost hívogattam, mindhiába, mert nem vette fel a telefont. Az Amerika elé berobbanva már semmifajta tömeget nem találtam, a koncertnek rég vége volt, a színpad előtti hatalmas területen csupán a bokáig érő műanyagpohár-tenger emlékeztetett arra, hogy nemrég itt még egy gigantikus koncert lehetett. A műanyag reccsent a Converse-em alatt, átgázolva a maradványokon egyenesen a VIP elé értem, ahol egy számomra ismeretlen szekuritis (még létezett számomra ismeretlen biztonsági, nem semmi!) unottan ácsorgott a kordonja mellett, és elemlámpájával az arcomba világított. – Mit akarsz? – kérdezte. – Csak kiszaladtam koncert közben egy üdítőért. De már itt is vagyok. Tadam! – mutattam fel a kólámat büszkén. – Kislány, erről lecsúsztál, a koncertnek vége. Ahogy a Bábelnek is – közölte. – Ó, valóban? Nos, azért visszamennék, hátha egy barátom… – Felőlem – rángatta meg a vállát és átengedett.

BÁBEL 421 Ahogy beléptem a kordonon, ösztönösen könny szökött a szemembe, mert az őr unottsága és nemtörődömsége csak egyet jelentett. Már nincs kire vigyáznia, senkit nem fogok találni. A backstage kihalt volt, csupán sajtósok sétálgattak, és egy-egy riporter fáradtan beszélt a kamerába, olyanokat mondva, mint: „a buli a végéhez közeledik, a fesztiválozók a Red Hot Chili Pepperskoncert után tömegesen vonulnak ki a rendezvényről, az éjszakai vonatokra várva…”. Egy másik riporter izgatottan, a mikrofonját markolászva tudósított: „A Bábel fesztivál vagy, ahogyan az itt lévők nevezik, a Bábelfeszt történelmének legnagyobb buliját csinálta a Red Hot Chili Peppers, a látogatottság a mai napon minden eddigi rekordot megdöntött”. Ahogy az emelvény felé haladtam, egy telefonos tudósító járkált mellettem, és a homlokát törölgetve beszélt: „Őrületes koncerttel zárt a Bábel feszt, az RHCP-rajongók elégedettek lehettek, az amerikai banda fergeteges koncertet adott…” Hát, igen. Amennyit láttam belőle, az tényleg fergeteges volt. A VIP-emelvény teljesen üres volt, így felültem a mobil lelátó első sorába, és a sötétben kivilágított óriási színpadot néztem, ahol már megkezdődött a bontás. – Mi van, Chili? – ült le mellém Kolos, az iPadjét tartva az ölében. – Szia – néztem felé keserű mosollyal az arcomon. – Minden oké? – Persze. Szaszával minden rendben… – vigyorogtam. – Aham. És akkor miért is ülsz itt búskomoran? – Visszaküldték a többiek, hátha összejön egy fotó Anthony Kiedisszel. – Bocs, de a koncert után tíz perccel elhúzott a turnébusz. – Gondoltam – bólogattam, tudva, hogy a következő koncertjük pontosan egy nap múlva lesz, így sehol nem időzhetnek… – Nem láttál semmit az egészből? – röhögött ki, de nem gonosz volt a nevetése, inkább csak szánakozó. – Nem igazán. De amit igen, az szuper volt.

LEINER LAURA 422 – Csak egy koncert. Mint a többi – próbálta enyhíteni a fájdalmamat. – De én csak ezen az egy koncin voltam. Nem tudom, mikor látom őket legközelebb. Azt se tudom, jönnek-e még ide – sóhajtottam. – Pontosan mit műveltél? – Hát, az úgy volt, hogy innen lefutottam… – És akkor elmeséltem Kolosnak mindent, úgy, ahogy történt, alapos részletességgel, nem hagyva ki egyetlen esést, ütést vagy félrelökést sem. Kolos szórakozottan hallgatta a beszámolómat, majd, amikor végeztem, hitetlenül megrázta a fejét, és sóhajtva nézett a szemembe. – Chili, hidd el, nagyon jól tetted. – Ugye? Köszönöm! Én is ezt mondtam a többieknek! – helyeseltem, örülve, hogy valaki végre érti, amit mondok. – Figyelj. Több ezer embernek ugyanaz az élménye az elmúlt órákról. Ugyanazt látták, ugyanazt hallották, ugyanazt gondolták. A tiéd viszont, köszönhetően annak, hogy egyszerűen őrült vagy, sokkal eredetibb és érdekesebb, mint az összes koncertbeszámoló egyben. – Na, jó, hol a csel? – fontam keresztbe a karom magam – Milyen csel? – Kedves vagy. Megdicsérsz. Nem oltasz le semmiért. Mi van veled? – húztam össze résnyire a szemem. – Ó, semmi – ködösített, de simán átláttam rajta. – Naaa – kérleltem. – Rendben. Barter. Benne vagy? – Mármint? – csodálkoztam. – Kapsz megszámlálhatatlan közeli fotót Anthony Kiedis-ről, amit használhatsz a blogodban… – Úúúú – tapsoltam izgatottan, majd kezdett gyanússá válni a dolog. – Mit kérsz cserébe? – Kellesz az anyaghoz. – Milyen anyaghoz?

BÁBEL 423 – A Bábel-beszámolómhoz. – Mi? Én? Mit akarsz tőlem? – Semmit. Nyugi. Csak használnám a bejegyzéseidet. – Ez valami lejárató kampány? Mert abba nem megyek bele. Túl sokan olvassák a zenei kritikáidat ahhoz, hogy közröhej tárgya lehessek. – Nem áll szándékomban lejáratni téged. – Hogyhogy? – rágtam a szám szélét. – Azért, Chili, mert bár fáj kimondani, de bírlak. – Komolyan? – vigyorodtam el, kissé sokkot kapva a bóktól. Kolos igazán kitett magáért. – Komolyan. Nem tudom, miért, de így van. Sőt. Ha lenne húgom, biztosan azt akarnám, hogy olyan legyen, mint te. De, hála a jó égnek, nincs – bólogatott, én pedig ösztönösen felröhögtem. – Használd a bejegyzéseimet nyugodtan. Úúú, de fényképet is teszel bele? Mert akkor küldök egy olyat, amin jó a hajam. Meg nem vagyok ennyire… koszos. És csak én leszek rajta vagy más is? Lehetne, hogy RHCP felsőben vagyok a képen? Belenézzek a kamerába, vagy olyan „ál-spontán” fotó kell, mintha éppen nem tudnám, hogy fotóznak? Hm? Na? Kolos a halántékát dörzsölgetve, lehunyt szemmel hallgatott, majd hirtelen megelégelte a kétezer kérdés/perc játékomat, és rám förmedt. – Elég már! – Naaa – biggyesztettem le a számat. – Nem kell semmit csinálnod. Nem kell fotó, nem kell változtatás. Csak hagyd úgy a bejegyzéseidet, ahogy vannak. – Ennyi? – Ennyi. – Hát, jó – értettem meg kissé csalódottan. – És álneveket fogsz használni a cikkedben? Tudod, a személyiségi jogok, meg minden – jutott eszembe. – Úúú, lehetnék, mondjuk, Mrs. Kiedis. Vagy RHCP Zsófi. Egy csomó helyen az a nevem. Vagy esetleg…

LEINER LAURA 424 – Nálad pontosan mikor jön el az a pillanat, amikor befogod? – érdeklődött csak úgy, mellékesen. – Nem tudom, változó. Nyáron éjjel három és reggel hat között szoktam pihentetni a hangszálaimat. – Nagyszerű. – Szóval, milyen néven fogsz írni rólam? – Majd meglátod – ölelte át röhögve a vállamat, én pedig tovább találgattam. A színpadot rekordidő alatt szedték szét, a technikusok megállás nélkül dolgoztak, az Amerika előtti területen a takarítók szedegették az üres flakonokat és műanyag korsókat a földről, miközben a fesztiválozók átvágtak az üres területen, és az utolsó bulihelyszínekre igyekeztek, ahol még szólt a zene. A fesztiválnak hivatalosan csak holnap reggel nyolckor van vége, de a bontás már megkezdődött. Szomorú látvány volt akkor is, ha a kosztól ragadtam, a fáradtságtól rázott a hideg, és mindent megadtam volna egy otthoni tusolásért. Valahol ezek mind eltörpültek amellett, hogy a búcsú és a másnap reggel gondolatától megszakadt a szívem. – Szia, Zsófi! – ült le mellém Petra, két borospoharat tartva a kezében, amiből egyet Kolosnak adott. – Bocs, a kiskorúnak nem jár – vigyorgott kedvesen. – Ugyan – legyintettem. – Valahogy amúgy sem kívánom. A tegnap éjszakai vödör egy életre elég volt. – Hogy tetszett a koncert? Végül hol nézted? – érdeklődött. – Az úgy volt… – kezdtem bele újra a sztorizásba, Kolos pedig unottan az égre meredt, és úgy tett, mintha kifejezetten fájna neki újra meghallgatni a tökéletes szerelmi vallomásomat. – Wow! – kerekedett el Petra szeme, amikor befejeztem a beszámolót. – Ez elképesztően romantikus. – Ugye? – virultam elégedetten, közben pedig kihalásztam a zsebemből a telefonomat, ami rezgett. ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

BÁBEL 425 A zsebembe süllyesztettem a mobilom, amit nagyon bölcsen, egyszer sem hagytam el az elmúlt napokban, aztán szóltam Koloséknak, hogy visszamegyek a többiekhez, és ők is velem tartottak. Így kezdődött az utolsó éjjelünk a Bábelfeszten. Nem lett közös fotóm Anthony Kiedisszel, de azt hiszem, kaptam pár olyan dolgot az elmúlt napokban, amit semmilyen képért, fotóért, de még egy Santa Monica-i esküvőért, sőt, Chili Juniorért sem cserélnék el. Ahogy visszaérvé csapatostól átvonultunk egy italosstandhoz és leültünk nyomorogni egy felszabadult padhoz, én Szasza ölébe huppanva átöleltem a vállát, és körbenéztem a többieken. Napsi Abdulnak magyarázott az olaszról, akit olyan őrülten szeret, de Abdul nem is hallgatta, csak Ateszt.hívogatta telefonon, aki, míly

LEINER LAURA 426 meglepő, nem vette fel. Hipó Krisztivel ücsörgött, aki ma este végleg végzett az orvosi sátorban, immáron fesztiválozóként csatlakozott hozzánk, az elmúlt napok részegeinek ellátása után kért magának egy sört, és közölte, hogy neki vége van, nem bírja tovább, elfáradt. Boldi a mögöttünk ülő társaságot inzultálta, és mindenáron kérni akart a barackpálinkájukból. Egy idő után megszánták és bevették maguk közé piálni, így Boldi egyszerre két társaságot szórakoztatott, majd, amikor levette a pólóját és a feje felett pörgetve táncolni kezdett, megállapítottam, hogy már nagyon nem szomjas. Petra borozgatva figyelte a beszélgetéseket, Kolos kissé munkamániásként a tabletét nyomkodta és folyamatosan jegyzetelt, én pedig odafordulva Szaszához, lehunytam a szemem, és hosszan megcsókoltam. Nos, érett és felnőtt viselkedést tanúsító barátaink előtt ez volt az első nyilvános csókunk, úgyhogy a reakciók bájosra sikeredtek, mindenféle üres vagy félig üres műanyag poharat dobtak felénk, Boldi pedig még valami kajamaradékot is. Így jelezték, hogy szörnyen örülnek nekünk, de baromira nem kíváncsiak a részletekre. – Jóvanna! – kiáltottam, miközben a hajamba nyúlva megpróbáltam kideríteni, hogy mi ömlött rám. Szeszszaga volt, csak ennyit tudtam megállapítani. Talán bor, de lehet, hogy konyak. A lényeg, hogy kellően büdös volt. – Na, fejezzétek be! Gondoljatok a szinglikre is – szólt ránk Abdul. – Oké, igazad van – helyeseltem, sűrűn elnézést kérve a társaságon belüli romantikáért. – Amúgy az a szőke lány folyamatosan téged néz – mutattam balra, a pult irányába, ahol egy bikinifelsőt viselő lány (hűvös volt az éjjel, de nyilván pulcsiban kevésbé kapós) apró sortban kellette magát. Abdul felvonta tökéletesen ívelt szemöldökét, majd megköszörülte a torkát. – Folytassátok csak – legyintett felénk. – Elnézést – mászott ki Napsi mögül, és már a pult felé tartott, hogy meghívassa magát a lánnyal, közben pedig szír naplementékkel fárassza.

BÁBEL 427 – Azt hiszem, Abdult elveszítettük – konstatáltam a helyzetet, aztán Szaszára néztem. – Hé, most mi lesz vele? Eddig mindig ketten ismerkedtetek… – Igazad van, bocs – állt fel, és mivel én az ölében ültem, nem számítottam a hirtelen mozdulatra, úgyhogy jól leestem a padra. – Hé! – szóltam utána felháborodva. Szasza a pult felé igyekezve megállt, aztán visszafordult és rám nézett. Mivel elég szerencsétlen fejet vághattam, ösztönösen kitört belőle a röhögés, csakúgy, mint a többiekből. Jó, ez összességében nem volt rossz poén, így megadtam magam, és bólogatva felnevettem. – Ügyes húzás volt – bólintottam, amikor még mindig röhögve visszaért hozzám. – Viszont már nincs helyed – vigyorogtam, merthogy, miután ledobott az öléből és elment, én szépen elfoglaltam a helyét. – Nem engedsz vissza? – Nem – feleltem gonosz mosollyal az arcomon. – Oké – hajolt le hozzám, és a karjába fogva felkapott. – Hé! Héééé! – üvöltöttem, a lábaimmal kalimpálva. Az egész italosstand környéke minket nézett, egy csomóan fütyültek meg röhögtek, páran pedig arra buzdították Szaszát, hogy „dobd el!” – Mi folyik itt? – lépett oda egy szekuritis, aki, rólam lévén szó, azonnal ott termett, hogy rendet rakjon. Nyilván körözést adtak ki ellenem, másra már komolyan nem tudtam gondolni. – Semmi – röhögött Szasza, továbbra is az ölében tartva. – Ki kell dobni? – érdeklődött az őr kedvesen. – Na, ne máár – hüledeztem, amolyan „én ezt már nem hiszem el” stílusban. – Szerintem igen. Vigye csak – „adott át” Szasza az őrnek, aki… aki a karjaiban fogott. – Nehogy kidobjon! Tegyen már le! Most tényleg nem csináltam semmit! – ordibáltam. – Nem csinált? – kérdezte a szekuritis Szaszától. – Nem, most tényleg nem – ismerte be.

LEINER LAURA 428 – Akkor itt van! – nyújtott vissza, mire Szasza újból átvett. – Oké, ugye mindenki tisztában van azzal, hogy nem egy nyomorult csomag vagyok! Tegyél már le! – ütögettem a vállát. – De azért az elmúlt napokban elég sok galibát okozott gondolkozott Szasza. – Igen? – szaladt fel az őr szemöldöke. – Akkor add ide, kihajítom – nyúlt utánam, és már megint átvett. – Valaki segítsen már! – kiáltottam hitetlenkedve, és megpróbáltam forgatni a fejem, hogy lássam a többieket. Mindenki röhögött, és szemmel láthatóan eszükben sem volt segíteni. – Jó, mégse dobja ki, hozzám tartozik – gondolta át Szasza a dolgokat. – Na, végre! – forgattam a szemem unottan. – Biztos? – adott át újra az őr. – Halló! Ember vagyok, nem krumpliszsák! Valaki tegyen már le! – Én inkább mégis kidobom – vett vissza, érezhetően utoljára a szekuritis, majd halálkomolyan megindult velem, miközben a válla fölött átnézve üvöltöztem. – Segítsetek már! Nem igaz! Ez tényleg ki fog dobni! Abdul, hívd apádat! – ordítottam. – Minek, ő egy orvos – szólt utánam Abdul, megpróbálva túlüvölteni a hangszórókból szóló zenét. – Nem tudom, befolyásosabb ember most nem jutott eszembe – röhögtem fel, miközben az őr gyalogolt velem, ezáltal egyre messzebb kerültem a többiektől. – Szasza!!! A főútra kiérve elég nagy feltűnést keltettünk, és amit addig viccnek vettem, az kezdett komolyra fordulni, ugyanis a biztonsági továbbra is a karjában cipelt, és nagyon úgy tűnt, most valóban kivágnak a Bábelről. Pont, amikor nem csináltam semmit. – Naaa – próbálkoztam. – Ez az utolsó este. Tényleg kidob? – pislogtam ártatlanul, de kezdtem bedühödni, mert semmire nem válaszolt. – Jó, csak hogy tudja, panaszt teszek. Felkeresem a Világ Szekuritiseinek Szövetségét, és megmondom, hogy nem is csináltam

BÁBEL 429 semmit, mégis kidobtak. Jó, ha nincs ilyen szervezet, akkor bejegyeztetem és megalapítom. Igen! Igen, komolyan – hadartam dühösen. Az őr nem reagált, csak ment előre, én meg komolyan kezdtem bepánikolni. – Jó, tudja mit? Most elájulok – közöltem hirtelen, aztán elernyedtem a karjában, és lógó fejjel vitt tovább. Ez sem hatotta meg, így idegesen felemeltem a nyakam. – És ha tényleg elájultam volna? Oké, most komolyan. A barátaim… Ez az utolsó esténk. Ne tegyen ki! Elnézést kérek. Mindenért – néztem rá könyörögve. Az őr hirtelen megtorpant. Hű, hátha ez bevált. – Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Igen. Bocsánat – suttogtam. – Na, tűnés vissza – tett le. – Mi? – álltam a lábamra, és csípőre tett kézzel néztem felé. – Ennyi? Erre várt? Hogy elnézést kérjek? – Hát, ja – röhögte el magát. – De miért? – Mert sok fejfájást okoztál az elmúlt napokban. – Na, ne már! Itt egy bazinagy fesztivál, milliónyi emberrel. Hogy szúrt ki pont engem? – Van rólad MMS-em. – Nem fotózhatják le a fesztiváiozókat csak úgy! – Kislány, ez egy unalmas munka, valamivel az őröknek is kell szórakozni. – Óriási. És miért pont én? – Megszámoltad, hányszor futottál bele a kollégáimba a nulladik nap óta? – Ööö. Egyszer-kétszer – próbálkoztam. – Óránként – röhögött ki. – Jó, meglakoltam – néztem fel rá, elismerve, hogy igaza van. – Ugye, most nem is akart kidobni? – Nem – vonta meg a vállát. – Akkor miért cipelt el idáig?

LEINER LAURA 430 – Viccből. – Közlöm, hogy nincs humora – szóltam vigyorogva. – Mondtam, ez egy unalmas munka… – Megértem. Visszajön velem? – Persze – kezdtünk visszafelé sétálni. – És tényleg van rólam MMS? Úúú, de izgalmas. Feltehetem a blogomra? – Nem. – Megnézhetem a képet? – Nem. – Tud mást is mondani? – Nem. – Haha! – mutattam rá felröhögve. – Ez mindig bejön. – De idegesítő vagy, te lány – sóhajtotta fáradtan. – Á, meg lehet szokni – legyintettem, aztán feltűnt, hogy az őr szeme véreres és fekete karikák húzódnak körülötte. – Nagyon hosszú volt a hét, ugye? – Csak egy kicsit. Van egy ötletem – csillant fel a szemem. – Bármi is az, felejtsd el. – Gondoltam, leváltom egy órára, hogy pihenhessen – avattam be a tervembe. A szekuritis, bár hullafáradt volt, ezen felröhögött, és persze szó sem lehetett róla, de azért örültem, hogy sikerült megnevettetnem. A standhoz visszaérve a többiek fütty- és tapskoncerttel díjazták a visszatérésemet, én pedig boldogan léptem Szaszához. – Itt vagyok. – Látom. – Nem is akart kidobni. – Tudom. – Hé! Ez nem ér. Honnan tudtad? – Vettem a jeleket. – Milyen jeleket? – csodálkoztam.

BÁBEL 431 – Azokat, amiket te rendszerint végigbeszélsz. Amúgy, megérdemelted. – Nem is. – Zsófi, gondold végig az elmúlt napokat az őrök szemszögéből… – De én… Jó, igazad van – biccentettem. Talán tényleg volt velem némi probléma. A tömeg csak úgy nyüzsgött a kivilágított italosstand környékén, mindenki az utolsó pénzét költötte a pultnál, felvásárolva az összes maradékot az utolsó éjszakán. A hangszórókból üvöltött a oóul to Squeeze, mi pedig röhögve, fáradtan, boldogan, koszosan, tele élményekkel és határtalan jókedvvel fogyasztottunk, beszélgettünk, nézelődtünk, ordibáltunk és… és jól éreztük magunkat.

LEINER LAURA 432 HATODIK NAP. 2:11 Feltöltöttem harminc új képet a Bábelfeszt mappába. Katt IDE. 1. kép: Napsi táncol, feltartott kézzel, aminek következtében kivillan a barnára sült hasa. A környék összes fiú fesztiválozója illuminált állapotban bámulja, páran pedig éppen rohannak hozzá táncolni. 2. kép: Abdul és Boldi elküld a francba valakit, aki Napsi farmersortjára „paskolt” egyet. 3. kép: Hipó kinyújtott nyelvvel tátog, Kriszti fáradtan nézi a torkát, hogy piros-e. 4. kép: Hipó nem hiszi el, hogy nem piros a torka. 5. kép: Hipó ellenőrzi, hogy Krisztinek piros-e a torka. 6. kép: Miután Hipó konstatálta, hogy egyiküknek sincs torokgyulladása, megcsókolja a lányt. 7. kép: A csók után Kriszti félrenézve, kissé vörös arccal mosolyog, Hipó pedig fogkrémet nyom az ujjára. 8. kép: Boldi félmeztelenül, izzadtan, a halántékán kidagadó erekkel röhög. 9. kép: Boldi leesik a padról, és kiterül a földön. Valaki a képen éppen a feje alá tűri a pólóját. 10. kép: Boldi kiütötte magát, egy németnél meg pont volt alkoholos filc. 11. kép: Kipingáltuk Boldi arcát, mindenki dedikálta a fejét. A mi társaságunk és a velünk bulizok is. 12. kép: Közeli fotó Boldi fejéről. Nem kommentálnám, gondolom, reggel majd lesz egy-két szava hozzánk, összesen harmincegy név fért rá az arcára. 13. kép: Abdul mosolyog, átöleli a mellette álló két holland lányt. 14. kép: Kolos iPadezik, valaki meglökte éppen, azért ilyen indulatos.

BÁBEL 433 15. kép: A kamerámban Kolos tenyere látható, aki idegesen felém nyúlt, azt üvöltve, hogy ne fotózzam. 16. kép: Szasza és én, a tömeg közepén, az asztalunk mellett megöleljük egymást. 17. kép: Hopp, egy csók is meg van örökítve. Ez lesz a profilképem. (: 18. kép: Napsival táncolok, éppen az Otherside ment, mindketten a torkunk szakadtából üvöltjük a szöveget, csakúgy, mint a körülöttünk lévők. 19. kép: Pózoljunk szekuritisekkel: középen állva, a négy biztonsági között vigyorgok, akik beálltak velem a képre. 20. kép: Pózoljunk szekuritisekkel 2: az egyik őrt addig kérleltem, míg odaadta a kabátját, úgyhogy abban feszítek a fotón. Mellettem a biztonságiak lesütött szemmel röhögnek. 21. kép: Pózoljunk szekuritisekkel 3: ezen a képen négy biztonsági meg én vagyok (továbbra is az egyikük egyendzsekijében), és mindannyian feltartott hüvelykujjunkat mutatjuk, amolyan „minden oké” stílusban. Egyébként így, a végére olyannyira sikerült összebarátkoznunk, hogy kaptam pár e-mail címet, hogy küldjem át a közös fotókat. 22. kép: Pózoljunk szekuritisekkel 4: hát, ha már így öszszebariztunk, az utolsó képen egymás vállát átölelve állunk öten. Én középen, a 160 centimmel a sok magas férfi között, mint valami kabalaállatka. Na, mindegy. 23. kép: Kolos és én ülünk a padon és beszélgetünk, mögöttünk Petra és Napsi is látható a táncoló tömegben. 24. kép: Mindannyian leguggolunk a földön alvó Boldi mellé, hogy készüljön csoportkép, amin ő is szerepel. A fotón sorban: Boldi bal oldalán Szasza, én, Abdul, Petra, a fekvő Boldi jobb oldalán pedig Hipó, Kriszti, Kolos és Napsi. 25. kép: Véletlenül lefényképezett tömeg, ahogyan a nádtető lampionjai alatt nyüzsögnek. A bal oldalon, a legszélén kialakult kis kör Boldi fekvőhelyét jelzi.

LEINER LAURA 434 26. kép: Szasza, Abdul, Napsi, Hipó és én a képen. Az eredeti ötösünk. 27. kép: Szasza ölében ülök a padon, a vállára hajtom a fejem, ő pedig Abdullal beszélget, akinek a telefonja lóg a fülén. 28. kép: Abdul megelégeli a többnapos hívogatást, aztán egyszer csak felpattan és a tömegbe hajítja a telefonját, „leszarom Ateszt” stílusban. 29. kép: Hipó és Abdul rohan a telefon után (ami végül meglett, bár valaki rálépett, de nem lett komoly baja). 30. kép: A fesztiválozók fáradnak, szakadozik a tömeg. A fotón Napsi még táncol, Hipó az asztalra döntött fejjel pihen, Kolos meg netezik.

BÁBEL 435 HATODIK NAP, 4:44 NEM BÍRJUK TOVÁBB. KIDŐLTÜNK. MINDENKIT KIDOBUNK Talán a nulladik nappal együtt hetedik napja tartó ébrenlét volt az oka, hogy végül nem bírtuk, egyszerűen állva leragadt a szemünk az italosstandnál, így közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy kicsit, mert hosszú út vár ránk hazáig. A sátrakhoz visszabaktatva (Boldit támogatnunk kellett, mert imbolygott) a főúton szembe jövő tömeg vegyes volt. Akadtak, akik a hűvös hajnalban már összepakolt sátrakkal indultak kifelé, de többen további bulihelyszínt kerestek, hogy reggelig táncolhassanak és ihassanak valahol. Mivel már csak étel- és italstandok voltak nyitva (valamennyi színpadon egy évre véget ért a buli), egy csomó olyan fesztiválozót láttunk, akik a hot dogos kocsi előtt ugrándoztak, mert ott még szólt a zene. Szerettük volna, ha mi is olyanok vagyunk, mint azok, akik tivornyáztak a hajnali fényben, de a pirkadatban egyáltalán nem festettünk túl jól. Fakó bőr, karikás, kialvatlan szemek, zombitekintet és minden mozdulatra éles, hasongató fájdalom. Egyszerűen lerobbantunk és nem bírtuk tovább. Nyilván nem mi voltunk a legpörgősebb, legkitartóbb Bábelesek, de aki olyat akar olvasni, az menjen át egy másik blogra. Ez itt rólunk szól, mi meg kitikkadtunk. A zsinórokat átlépkedve már röhögni sem volt erőnk, pedig nagyon vicces volt, ahogyan Abdul eltaknyolt és ráesett a németek sátrára. Azt hiszem, nekem kettőt rázkódott a vállam, ez volt az össz’ nevetés, ami még kijött belőlem, egyébként arra sem volt energiám, hogy hangot adjak ki. Csak le akartam feküdni, hogy aludjak egy picit. – Jó éjt – intett Kolos, bebújva a sátrába. – Jó éjt – suttogtam halkan. – Goedenacht! – kiáltották a holland szomszédaink, akik velünk egy időben értek vissza.

LEINER LAURA 436 Szasza lehúzta a sátrunk cipzárját és bemászott, mi meg követtük volna, ha éppen nem torpan meg és bújik ki az otthonunkból. – Mi az? – kérdezte Abdul, koktéltól kissé szédelegve. – A Punk. – Jaj, ne – sütöttem le a szemem, és a fáradtságtól hisztérikus röhögés tört rám. – Mi? Mutasd – hajolt le Abdul, majd szándékai szerint belesett volna a cipzáron, csakhogy túl sok koktélt ivott, így szó szerint bezuhant. – Abdul, jól vagy? – kérdeztem kissé felébredve, és lehajoltam, hogy bekukkantsak a sátorba. – Ezt nem hiszem el – dünnyögtem. – Mi az? – kérdezte Szasza. – Gyere és nézd meg. A sátrunkba beesett Abdul elterülve vagy éppen kiterülve el is aludt, tökéletesen elfoglalva vagy két férőhelyet. Mellette a Punk keresztben feküdt, tarajától a bakancsa talpáig végigért a sátrunkon. – Nincs helyünk – biggyesztettem le a számat. – Ez nem igaz – ásította Szasza. – Hahó! Jöhetünk valakihez? – tápászkodtam fel, körbefordulva a sátrak között. – Nem – hallottam Kolos hangját a sátrukból. – Kösz. Valaki? – próbálkoztam tovább. – Nein – közölték a hollandok, akik szerintem azt sem tudták, miről van szó, de azért nemet mondtak. – Gyere, segíts – szólt rám Szasza, majd megragadta a Punk lábát, és kifelé kezdte húzni. – Mit csinálunk? – Kilakoltatjuk – felelte. – Ó. Oké – biccentettem, és azt hiszem, túl álmos voltam ahhoz, hogy ezen különösebben elgondolkodjak. A Punk mélyen aludt (vagy kómában volt, nem tudom), mert nem ébredt fel arra, hogy a bakancsánál fogva kihúztuk a sátorból, sőt, arra sem reagált, amikor egy táskán áthúzva a fejét, nagyot koppant a földön.

BÁBEL 437 – Ez még él, ugye? – pislogtam álmosan. Szasza töprengve nézte, aztán lehajolva megfogott egy botot, és megbökte vele a Punk orrát. Az álmában odakapott és lesöpörte, így megnyugodtunk, hogy minden rendben vele. – És most? Nem hagyhatjuk itt, a földön – tűnődtem. – Miért? Kikerülik. – És ha nem? Rálépnek, eltörik valamijét… Ez így nem jó – esett meg rajta a szívem. – Jó, emeld meg a karjánál, tegyük a gumicsónakba – bólintott Szasza. Bedugtam a kezemet a Punk hóna alá, és háromra Szasza is, és én is megemeltük a tarajost. „Hó-rukk” mozdulattal hajítottuk be a csónakba (talán nagyobb lendületből és hangosabb puffanással, mint terveztük), majd, mint akik jól végezték munkájukat, leporoltuk a tenyerünket. – Most már alhatunk – mosolyogtam. – Ja – engedett be maga elé Szasza, mire lehajolva bemásztam a sátorba, és kiterültem a hálózsákomon. Az, hogy kidobtunk egy punkot reggel fél ötkor a sátrunkból, majd az épségéért aggódva beleraktuk egy felfújható coca-colás gumicsónakba, abszolút természetesnek számított, így ezen nem is akadtam fenn, csupán mosolyogva jó éjszakát kívántam Szaszának, egy lájtosabb jó éjt csókkal megspékelve, aztán lehunytam a szemem, és… – Krhgggg. Kkkkkrgggggh. – A rohadt életbe, Abdul! – túrt bele Szasza idegesen a hajába, és én is hasonló véleményen voltam. A horkolása betöltötte az egész környéket. – Ez iszonyatos. Mindjárt sírok, olyan fáradt vagyok – nyöszörögtem, és komolyan a végét jártam, fizikailag és szellemileg is teljesen kimerültem. – Na, gyere – ült fel Szasza. – Hova? – Kidobjuk ezt is – bólintott Szasza.

LEINER LAURA 438 – Mi? – röhögtem el magam. – Ahogy a punkot. Gyere, segíts. – Oké – adtam be a derekam azonnal. Bármit megadtam volna tíz perc nyugalmas, REM-fázisban töltött időért, így megragadtam Abdult, ahogyan az imént a punkot is, és Szaszával együtt kihurcoltuk a sátorból. Abdulra sem lehet azt mondani, hogy felriadós típus vagy nyugtalanul alszik, konkrétan semmire nem reagált, pedig nem kíméltük, és behajítottuk a Punk mellé a csónakba, hogy horkoljon ott tovább. Meg is tette. Szaszával épp meredten néztük a két tagot a csónakban, amikor kinyílt a szemben lévő sátor cipzárja, mire odakaptuk a fejünket. Kolos Boldi karját húzta kifelé, és úgy tűnt, nem túl nyugodt. – Hát te? – kérdeztem fáradt, rekedt hangon. – Kidobom, nem bírom tovább – rángatta ki Kolos a sátor nyílásán az alvó Boldizsárt. – Mi a bűne? – mosolyodtam el. – Olyan büdös a piától, hogy a leheletétől berúgok – közölte, aztán észrevette, hogy telt ház van a gumicsónakban. – Ezek? – Abdul horkol, a Punk meg… Nos. Ő még mindig nem tudjuk, hogy kicsoda – feleltem. – Aha. Jogos – bólintott Kolos a fáradtságtól szürke arccal. – Hogy tettétek bele őket? – Van egy technikája – mondta Szasza, aztán odament segíteni Kolosnak, és a tíz percen belüli harmadik „hó-rukk” mozdulattal Boldit is bevágtuk a gumicsónakba. – Na, jó, az egész hajós személyzet mosolyogjon – vettem ki a zsebemből a mobilomat, mivel még hullafáradtan is tudtam, hogy ezt nem szabad kihagyni. A képet IDE kattintva lehet megnézni. Szerintem szörnyen bájos. A Punk, Abdul és az alkoholos filccel telededikált fejű Boldi, ahogyan az igazak álmát alusszák egy felfújható gumicsónakban, a Bábelfeszt utolsó, verőfényes hajnalán. Idilli. És nem mellesleg, Facebookra és Twitterre vele! Vahahaha.

BÁBEL 439 – Nos – törölte a kezét Kolos a farmerjébe. – El is ásunk valakit vagy mehetek aludni? – ironizáltam, mire Kolos és Szasza unottan meredt rám. – Jó, akkor, gondolom, jó éjt – másztam vissza a kiürült, nyugalmas sátrunkba. Szasza behúzta mögöttünk a cipzárt, és hanyatt vágta magát a hálózsákján, majd oldalra hajtva a fejét, mélyen a szemembe nézett. – Hé! – suttogta. – Hm? – Ketten vagyunk a sátorban. – Tényleg – fogtam fel. – És? – Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte, nekem pedig elkerekedett a szemem. – Aha – bólintottam. A következő pillanatban mindketten elterültünk, a lehető legtöbb helyet elfoglalva, kihasználva, hogy senki nem túr ki minket a sátor szélére. Bocs, pikáns részletekre váró blogolvasók, de a hetedik napja tartó fesztiválon mocskosan, koszosan és mindenkivel megosztott hálózsákon fekve az embernek csupán egy dolog jut az eszébe egy ilyen szituációban. Méghozzá az, hogy végre van helye kényelmesen elnyúlni! A hátamon fekve néztem a reggeli napsugarakat, amint átszűrődtek a sátor ponyváján, a falevelek között, majd kinyújtva a karom, magam mellett tapogatózva rákulcsoltam az ujjaimat Szasza kezére, és lehunytam a szemem.

LEINER LAURA 440 HATODIK NAP, 8:04 ÉBREDÉS, AZ OLASZ. PAKOLÁS, BÚCSÚ A BÁBELFESZTTŐL Vagy megszokás, vagy ösztön, de végül úgy ébredtem, hogy a hatalmas hely mellettem üresen tátongott, és Szasza vállán volt a fejem, és a jelek szerint szorosan mellette feküdtem. Ennyit a hajnali kilakoltatásról. Biztos, hogy aludtam volna még vagy három napot folyamatosan, mert a francnak volt kedve pakolni és megindulni hazafelé, de mivel valaki a reggeli vonulásban kirúgta a sátrunk egyik madzagját, majd ezzel együtt rá is esett, végül felriadtam. – Mi a…? – húztam le a cipzárt idegesen, elhatározva, hogy bárkivel kész vagyok vitába szállni, bármilyen nyelven, amiért felkeltettek, de ahogy kinéztem a sátor elé, elállt a szavam. Oké, sejtettem, hogy az utolsó reggel lehangoló lesz, de nem tudtam, hogy ennyire. Az egész környékünk üresen állt, egy-két sátrat éppen bontottak le, amúgy már minden eltűnt, mintha soha nem lett volna. A hollandoknak nyomuk veszett, a németek eltűztek, bármerre néztem, csak kikopott, lelapított füvet láttam meg szemetet. A gumicsónakban a kiütött hármas (Punk, Abdul, Boldi) békésen aludt, miközben csapatostól vonultak a felpakolt fesztiválozók, hogy odébbálljanak és elhagyják a Bábel területét. A fogkefémet és fogkrémet kihalászva húztam ki magam a sátor előtt, aztán odakaptam a fejem Kolosék „lakhelye” felé, mert valaki lehúzta a cipzárt. Napsi dugta ki a fejét, a szemfestéke elkenődött, a haja pedig egy gumival volt összefogva, és az éjszakai forgolódástól szálkásan és kócosan állt. – ’Reggelt – ásította. – Várj, jövök én is fogat mosni. – Oké. – Hé – állt fel akkorát nyújtózkodva, mintha csak a bárányfelhőket szeretné elérni. – Ezekkel mi van? – pislogott a gumicsónakra. – Biztos összebarátkoztak – legyintettem. – Aham. Hol vannak a sátrak?

BÁBEL 441 – Mindenki elment – feleltem. Már nem volt min átlépkedni, ugyanis a napokban megszokott, kifeszített zsinórok köddé váltak a sátrakkal együtt, úgyhogy szokatlan módon, szabadon lépkedtünk a főút irányába. Ahol aztán újabb kegyetlen és illúzióromboló látvány fogadott minket. Mindenki kifelé vonult, hatalmas túrazsákokkal és a kezükben tartott, összepakolt sátrakkal sétáltak a Bábelesek a kijárat felé. A biztonságiak csak irányították a tömeget kifelé, illetve a sátrakban lakókat verték fel, hogy lassan ideje indulni. A csapoknál sorban állók még vizet ittak, de a zuhanyok már be voltak zárva csakúgy, mint a vécék többsége. Mi még egybe be tudtunk kéredzkedni, de már azt is éppen zárták volna le. A mobil vécéket elszállították, hatalmas teherautók és kamionok kanyarodtak le a színpadok felé, hogy a szétszedett elemeket felpakolják. A standok és bódék mind zárva voltak, hiába kerestük a mobil kávést vagy éppen a péksüteményest. A fesztiválnak vége lett, elmúlt az álom, csak a rideg valóság maradt a helyén, amit fájdalmas volt látni. Éhesen és csalódottan indultunk vissza, hogy felkeltsük a többieket és minél előbb lelépjünk, mielőtt még egy szemetesautó ledózerolja a sátrunkat, velünk együtt. – Te, innen jól kiraknak minket – ásítozott Napsi, folyamatosan kerülgetve a szembejövő, a kijárat felé tartó tömeget. – Aú! – üvöltötte, amikor valaki levitte a fél vállát, olyan erővel ment neki a nagy szembeforgalomban. – Láttad ezt a bunkót? – kérdezte visszafordulva. – Aha – forgolódtam én is, majd… Majd megtorpantam, ugyanúgy, ahogy Napsi, és pislogás nélkül meredetünk a felénk tartó, hangos társaságra. – Mondd, hogy az a… – Úristen – suttogta. – Ez nem igaz – motyogtam. A legalább kilencfős társaság hangosan kurjongatott, köztük pedig ott sétált a csillogó fekete hajú, mélybarna szemű,

LEINER LAURA 442 karamellbőrű fantom olasz, akit gyakorlatilag egy hete, érzésre pedig ezer éve üldöztünk. – Napsi! Csinálj már valamit! Ott az olasz! – rángattam meg a barátnőm karját, de úgy tűnt, sokkot kapott. Az olasz társaság tovább beszélgetve kikerült minket, és a kijárat felé tartott, én meg megperdültem a tengelyem körül, és zakatoló szívvel néztem utánuk. – Napsi! – üvöltöttem rá a legjobb barátnőmre. – Menj már utána. – Mi? Így? – nézett végig magán megrökönyödve. – Te még a legrosszabb napjaidon is jobban nézel ki, mint más a legjobb napjain, úgyhogy menj már! – Gyere velem – ragadta meg a karom. – Mi? – kiáltottam, de már késő volt, Napsi rángatott, át az emberforgatagon, egyenesen az olasz után. – Bocs, bocs – kapkodta a fejét azok között, akiknek nekiment, majd beérte az olasz társaságot, és hatalmasat sóhajtva megkocogtatta a fiú vállát. A srác hátranézett, majd, amikor meglátta Napsit, vidáman felvonta a szemöldökét. – Si? – kérdezte. –Öhm – túrt a hajába Napsi zavartan. – Ciao! – közölte elvarázsolva. – Ciao! – köszönt vissza az olasz, egy fogkrémreklámszerű mosollyal ajándékozva meg szerelmes barátnőmet. – Ciao! – szólt Napsi újra az olasznak. – Ciao! – felelte illedelmesen az olasz. – Na, jó, mindenkinek ciao! – szálltam be a beszélgetésbe, mert úgy tűnt, ezek ketten elismételgetik ezt egy darabig, én meg kezdtem kicsit unni. – Oké – néztem az olaszra, majd megkérdeztem, beszél-e angolul. Nem, nem beszélt. Ezt onnan tudom, hogy azt mondta, si. Majd, amikor beszélni kezdtem, arra is azt mondta, si. Végül egy csomót beszéltem feleslegesen, mindenre azt mondta, hogy si, mire rájöttem, hogy egy szavamat sem érti, azért helyesel ilyen bőszen. Közben persze a haverjai lehagyták, azok messziről óbégattak,

BÁBEL 443 gondolom, azt, hogy menjen már, így az olaszunknak kezdett sietőssé válni. – Várj, el ne menj. Oké – dörzsöltem a halántékom idegesen. Mi olaszul a név? Név. Naaa. Nem tudtam. Jó, nem baj, a jó turista kézzel-lábbal is megérteti magát. – Oké. Én Zsófi. Ő Napsi. Te pedig… – néztem rá. – Si – vigyorgott. – Ez valami hülye? – tártam szét a karom, tehetetlenül nézve Napsira. – Várj már. Újra – ugrándozott Napsi izgatottan. – Napsi! – mondta. Az olasz pislogott. Nem értette. – Ő Zsófi. Én meg Napsi – nyöszörgött, de mindhiába. – A francba, miért nincs egyikünknek sem nemzetközi neve? – dobbantottam idegesen. Az olasz társasága messziről üvöltött, ez a szerencsétlen meg csak nézett minket, és nem értette. – Megvan! Maria! Azt mindenhol értik – szólaltam meg, hálát adva az agyamnak, hogy egy ilyen hét után még működik. Újra az olaszra néztem, aki a haverjai után forgolódott. – Oké. Én Maria! – mutattam. – Maríííííjjaa! – gesztikuláltam, talán egy picit jobban a kelleténél. – Óóóó! – esett le az olasznak. – Ciao, Maria! – köszöntött. – Jó barátom, de te ki vagy? – förmedtem rá. – Na, akkor újra. Napsi! – böktem meg. – Maria! – böktem magamra. – És te? Tarzan? – néztem rá könyörgően. – Óóó! Si. – mosolyodott el. – Luca. – Végre már. Luca mi? – néztem. – Si, Luca. – Gyerünk Luca, biztos van második neved is – biztattam, de szegény nem értette. – Jó, rendben – erőltettem meg az agyam. – Én Maria del Piero – mutatkoztam be a teljes álnevemen. – Maria del Piero? – nézett rám Napsi. – Csönd, ha nem tudsz jobbat – förmedtem rá. – Maria del Piero? – ráncolta a szemöldökét az olasz. – Igen. Si! Mittudomén! – dühöngtem. – Te pedig. Luca.. .

LEINER LAURA 444 – Óóóó! Luca Rossi – vigyorgott hátrálva, majd megajándékozott minket egy-egy ellenálhatatlan mosollyal, és a haverjai után szaladt. – Te jó ég – forgattam a szemem. – Imádlak, Luca Rossi! – kapott az ég felé Napsi, aki a jelek szerint az eddigieknél is jobban beleszeretett az olaszba. A sátrunkhoz visszaérve végig Napsit rángattam, aki imbolyogva pislogott, és semmi másról nem tudott beszélni, csak Luca mosolyáról, Luca hajáról, Luca csodálatos nevéről… Én meg, miután közöltem Kolossal, Szaszával, Hipóval, Petrával, hogy nincs reggeli, beszámoltam arról is, hogy Napsinak miért ködös a tekintete. – Maria del Piero? – hunyorgott Kolos, és szerintem próbálta feldolgozni a hallottakat. – Miért, te tudsz jobbat? – förmedtem rá idegesen. – Aha. Google fordító. Tudod. Az beszél olaszul – húzta gúnyos vigyorra a száját. Szerettem volna valami frappánsat rávágni, de nem tudtam, ezért csípőre tettem a kezem, és így szóltam. – Utállak! Mindenkiből kitört a röhögés, mire a csónakban alvók is ébredezni kezdtek. – Már nem azért – tápászkodott fel Abdul –, de mégis, mit keresek a gumicsónakban Boldizsárral és a Punkkal? – Abdullah, mondtam, hogy ne igyál annyit. Most nézd meg magad – szólt rá Szasza megvetően. – A francba. Igaz – bólogatott Abdul, eléggé szégyenkezve. – Mosolyt kérek – tartottam felé a mobilomat, Abdul pedig visszabújt a csónakba. De azért sikerült egy kép. Az éhség, szomjúság és fáradtság titkos hármasa indulásra bírt minket, így rekordidő alatt kezdtünk összepakolni, a fiúk pikk-pakk lebontották a sátrukat, én meg összecsomagoltam a sajátunkat, amit pont egyszer sem használtunk. Boldi valamikor csomagolás közben kelt fel, és mivel nem látta magát tükörben, fel sem tűnt neki, hogy az egész arcát alkoholos filccel pingált aláírások borítják. Mi meg

BÁBEL 445 már éjjel óta eléggé megszoktuk, hogy ilyen, így nem nevettünk rajta, azon már régen túl voltunk. – Na? Mindenünk megvan? – forgolódott Szasza. – Úgy tűnik – rántottam meg a vállamon a hátizsákomat. – Akkor indulás – szólt Kolos. Sorban kisétáltunk a kiürült környékünkről, és csomagokkal felpakolva tértünk rá a főútra. Elöl Kolos és Petra, mögötte Szasza, én (a szabad kezemmel a szabad kezét fogva) és Abdul, mögöttünk a Herczeg testvérek és Hipó, leghátul pedig a Punk a gumicsónakunkkal, amit, úgy tűnik, megtartott. Még egy pillanatra visszanéztem, de már nem jelentett semmit. Csoportokban vonultak kifelé az emberek, befelé csak takarítók, biztonságiak igyekeztek. Végérvényesen véget ért a Bábelfeszt. Ránk pedig még egy őrületesen hosszú séta, egy vonatút és egy hazaérkezés várt. – Minden oké? – érdeklődött Szasza, amikor észrevette, hogy a fejemet forgatom. – Persze, csak megnéztem még utoljára – sóhajtottam. – Ez már nem olyan – mosolygott rám kedvesen. – Igen, látom – fordultam vissza. Nem voltak standok, nem volt kajaárus, eltűntek a szórólaposok, az ajándékot osztogatók. Nem volt koncert, nem volt új napijegy. Nem volt nyüzsgés, pohárral a kézben mászkálás. Nem volt zaj, nem volt zene. Nem volt bakancsok és tornacipők okozta porfelhő a száraz úton. Nem volt röhögés és mosdónál sorban állás. Nem volt kavalkád, két irányba tartó tömeg, és nem volt zsibongás sem. Visszanézve csak egy üres terület volt, megkezdett bontás és kifelé tartó, fáradt tömeg. Ma reggel nem volt már Bábelfeszt. Mi pedig elindultunk haza.

LEINER LAURA 446 HATODIK NAP. 10:30 VISSZAÉRÉS AZ ÁLLOMÁSRA. A VONATRA VÁRVA. A VONATON A BábeJfesztre tartva nagyon klassz volt a gyaloglás, az újdonság erejével hatott, és mindenki valami rejtett izgalmat érzett a levegőben, valami nagy dolgot sejtett, ami ránk várt. Visszafele ez már nem volt ugyanaz. A táv ugyanannyi volt, de rövidebbnek tűnt. És sokkal csendesebben telt. A nap tűzte a fejünket, majd’ éhen és szomjan haltunk, tele voltunk élménnyel és emlékkel, közben pedig ott bujkált mindannyiunkban valami megmagyarázhatatlan szomorúság és elképesztő üresség, ahogyan elhagytuk a fesztivál területét.Íígy aztán nem is nagyon beszélgettünk; néha megálltunk Hipó miatt, hogy ellenőrizhesse a vérnyomását, vagy sorban álltunk az útszéli kútnál, hogy bevizezzük a hajunkat és igyunk egy kortyot. A hetijegy minden csuklón ott virított, és a Bábelt elhagyva sem szándékoztunk levenni. Fesztiválszabály, hogy legalább hazáig magunkon kell viselni a karszalagot, hogy mindenki pontosan tudja, mi onnan jövünk, ott voltunk, ráadásul végig, ezért vagyunk olyan állapotban, amilyenben. Ahogy elnéztem a körülöttünk gyalogló embereket, mindenkin ugyanazt az általános lehangoltságot és szomorúságot véltem felfedezni, ami ennek az egész eseménynek a végét jelentette. Nagyon ritkán hallottunk nevetést, sőt beszélgetést is, inkább csak komótosan vonultak, reménykedve, hogy hamar túl lesznek a több kilométeres sétán és a vonat sem késik sokat. Magában mindenki gondolkozott és agyalt, de a beszédhez szinte valamennyi fesztiválos túl fáradt volt. Mindenkire rátört az elmúlt hét okozta fáradtság, az utolsó tartalékok fogytak el a reggeli pakolással. Még Boldi is lehangolt volt vagy csak szimplán álmos, mindenestre ő sem hozta a formáját, viszont egyszer elaludt séta közben, akkor fel kellett ébresztenünk. Örökkévalóságnak tűnt, mire a reggeli dögmelegben kiértünk a pápai állomásra, ahol természetesen egymillióan vártak a vonatra. A cuccomat ledobva

BÁBEL 447 ráültem, a tűző napon a kezemet ellenzőként a homlokomra támasztottam, és bámultam a vonatsínek irányába, hátha megpillantom. Akárcsak az érkezésünkkor, a távozásunkkor is ott voltak a leleményes mobil árusok, akik, figyelembe véve a fesztiválon lecsórósodott tömeget, nem az eredeti ár hatszorosáért kínálták az ásványvizet, csak a négyszereséért. Ez igazán figyelmes tőlük. De mit tehettünk volna, természetesen vettünk, ahogyan mindenki más, akinek még volt annyi pénze. A Punk velünk volt (már nem is gondolkoztam rajta, hogy miért, simán megszoktam), úgyhogy neki összedobtunk egy üveg vízre, majd a homlokunkat törölgetve, fáradtan és izzadtan vártuk a vonatot. – Mikor… – próbálkozott Abdul. – Mindjárt – felelte Szasza. – Az jó – mondtam. – Várom – szállt be Hipó a „beszélgetésbe”. Nos, igen, a kommunikációnk a minimálisra csökkent, csak annyit mondtunk, amennyit muszáj volt és amennyiből tudtuk, hogy a többiek megértenek. – Mi az? Nagy, kék, koszos füstöl és felénk jön? – kérdezte Napsi halvány mosollyal, brutálisan lebarnult fejjel. – Déja vu – mondtam. – Nem. A vonat – közölte, és felpattanva a kezébe vette a csomagját. Értetlenül összenéztem Szaszával, majd mosolyogva legyintettem, gondolván, hagyjuk, nem fontos, és felszedtem a cuccaimat. Akármennyire is ki voltunk tikkadva, egy nagy harc még várt ránk, és mi készek voltunk küzdeni. Természetesen a vonaton lévő helyekről van szó. Ahogyan lassítva közeledett felénk a szerelvény, minden fesztiválozó a nyakát nyújtogatva figyelte, és megpróbált már a peronról jó helyet kinézni magának. Akárcsak mi. – Gyerünk, gyerünk, mozgááás! – ordította Boldi, amikor fel lehetett szállni, és tolakodva megindult, meg sem engedve, hogy aki akar, leszálljon. Mi azért nem voltunk ennyire bunkók, de csak azért

LEINER LAURA 448 nem, mert tudtuk, hogy foglalja nekünk a helyet. Amúgy mi is fellöktünk volna mindenkit. Elnézést, de a fáradt, fesztiválozó tinédzser nem a legkedvesebb a világon. A vagonba zuhanva láttuk, ahogyan Boldi integet felénk, úgyhogy a sok cuccunkkal odanyomultunk, és levágtuk magunkat a két foglalt fülkéhez. Az utasok, akik a pápai megálló előtt már a vonaton ültek, megrökönyödve nézték a felnyomuló tömeget, és lerítt az arcukról, mennyire megvetik és elítélik az egészet. Tény és való, hogy nem festettünk túl bizalomgerjesztőén, koszosak voltunk, meg a helyért képesek voltunk kicsit tolongani, de egyébként nem tettünk semmi rosszat. Mindegy, sem kedvem, sem pedig erőm nem volt gorombán nézni rájuk, úgy voltam vele, gondoljanak, amit akarnak, ha az jól esik. Engem csak az érdekelt, hogy le tudtam ülni Szasza mellé, a vállára tudtam hajtani a fejem, és az ablakon kibámulva néztem, ahogyan szép lassan megindul a szerelvény. Elhagytuk Pápát. És ezzel együtt a Bábelfesztet is. A visszaút mindig szomorú, valamiért az ember nem szokott boldogan hazamenni, főleg, ha hét olyan csodálatos napot töltött valahol, mint mi. Összességében elmondhatom, életem legjobb döntése volt, hogy elmentem a Bábelfesztre, viszont azt soha nem gondoltam volna, hogy nem Anthony Kiedis miatt érzek majd így. Mégis, ahogyan a mellettem bóbiskoló Szaszára néztem, összeszorult a szívem, és megmagyarázhatatlan boldogság töltött el, sőt, az állapotomtól függetlenül kedvem lett volna folyamatosan mosolyogni, ha emiatt nem néztek volna hülyének. Sokkal többet kaptam a Bábeltől, mint egy koncert vagy egy jó élmény. Először is kaptam egy barátot, akivel hosszú évek után pont most, pont itt találtunk egymásra, mert a hétköznapok túl sablonosak voltak ahhoz, hogy észrevegyük a másikat. Nem tudom, hogy ha nem jövök a Bábelre, mikor döbbenek rá, hogy szeretem Szaszát. Aztán kaptam egy elképesztően jó havert Kolos személyében. Furcsa és egyáltalán nem hétköznapi kapcsolatunk a Bábelen olyan viharosra sikeredett, hogy tulajdonképpen hét nap alatt végigmentünk egy többéves barátságon, hogy aztán mindent megtegyünk a másikért, de közben

BÁBEL 449 simán elküldhessük egymást a francba. Hát, mi ez, ha nem komoly és mély barátság? Nekem legalábbis besztfrendszagú. Én ezt a két dolgot kaptam, amit igazán megemlíthetek. De a többiek sem jártak rosszabbul. Például Hipó, aki diagnosztizált hipochonder, csak úgy megcsókolt egy lányt. Anélkül, hogy látta volna a papírjait. Hogy kivizsgáltatta volna. Ez komoly jellemfejlődés a részéről, én ismerem évek óta, szóval le a kalappal előtte, ez nem semmi teljesítmény. Vagy ott van Napsi esete, aki soha nem volt kitartó semmiben, mindenre ráun tíz perc alatt, most mégis, a nulladik nap óta megállás nélkül kereste az olaszt. Persze, ezek nem tűnnek nagy dolognak, de én mégis tudom, hogy azok. Mert minden változás, ami előnyünkre válik, igenis fontos mérföldkő az életünkben, legyen az bármilyen apró vagy éppen nevetséges. Vagy vegyük a Boldi és az én kapcsolatomat. Soha nem jöttünk ki egymással, mert ő egy állat, és mindig kerültem, mert kiborultam már a gondolatától is. Aztán ez az egész megváltozott valamikor a héten, mert összezárva vele rájöttem, hogy nem is olyan rémes, sőt, vicces, arról a görbe esténkről már nem is beszélve, amikor kiütöttük magunkat és hajnalig sírtunk a nevetéstől. Boldi és én. Ha ezt valaki másfél hete mondja… Végiggondolva a többiek helyzetét, rájöttem, hogy csupán Abdul nem változott, rá semmilyen hatással nem volt a Bábelfeszt, úgyhogy nincs mindig konklúzió, nem szeretnék csöpögős-érzelgős bejegyzést írni, viszont Abdullal kapcsolatban talán annyi előnye volt a Bábelfesztnek, hogy a horkolását hallva minél előbb szorgalmazzuk a fül-orr-gégészeti kivizsgálást. Biztos, ami biztos. – Min agyalsz, Chili? Most ki ellen tervezel merényletet? – kérdezte Kolos, aki velem szemben ült a vonaton. Mosolyogva felemeltem a fejem Szasza válláról, és elnevettem magam. – Csak gondolkoztam. – Nem kéne. Abból soha nem jössz ki jól. – Igaz – mosolyogtam. – A fenébe – nézett fel Napsi a mobiljából. – Tudod, hány Luca Rossi van a Facebookon?

LEINER LAURA 450 – Csak megismered a képét – vontam meg a vállam. – Nem tudom. Túl kicsik a profilfotókon lévő emberek. Mindegy, elkezdem jelölgetni – legyintett. Tovább utaztunk csendben, amikor Abdulnak megcsörrent a telefonja, és a zsebéből kihalászva elkerekedett szemmel meredt a kijelzőre, majd felénk fordította, hogy valamennyien le tudjuk olvasni. ATESZ. Ez írta ki. – Ezt nem hiszem el – röhögött fel, majd a fél fülét befogva, hogy jól halljon, felemelte a telefont. – Atesz, haver, mi a franc van veled? Egy hete kereslek. Hol vagy? Még a Bábelen? Vagy eljöttél? Mi? Nem értem. Hogyan? – rázta meg a fejét. – Hogy nem voltál? Mi? Nem volt kedved? Mi az, hogy nem volt kedved, kihagytad? Egy napot se? – pislogott Abdul, mi meg visszafojtott nevetéssel, rázkódó vállal hallgattuk a beszélgetést. – Ne viccelj már, láttalak a kivetítőn. Többször is. Most frankón, egy napot sem voltál? Ez kész – túrt bele kínosan a hajába. – Hogy jó volt-e? Hát, hallod, életed buliját hagytad ki. Ja, komolyan mondom. Jövőre? Nem tudom. Én megyek a többiekkel. Akikkel most voltam. Ja, a barátaimmal. Nem ismered őket, csak Szaszát. Várj egy kicsit – fogta le a telefont. – Szasza, Atesz üdvözöl. – Kit érdekel – felelte Szasza az ölemben pihentetve a fejét. Abdul röhögve felvette a készüléket. – Ö is üdvözöl téged – szépített. – Na, jó, majd beszélünk. Mi? Nem, én csak egyszer-kétszer hívtalak, meg dobtam egy SMS-t. Mi? Hogy ismeretlenről volt több mint száznegyven hívásod? Ember, azért gondolkozz már. A Bábelen lógtam, mit hiszel, végig téged kerestelek? Bocs, de nem jöttél, nem jöttél. Így jártál. Na, csá – tette le a telefont. Valamennyien összeráncolt szemöldökkel néztünk Abdulra, aki állta a tekintetünket. – A balek. Nem is volt a Bábelen – dobta be a kis, gurulós bőröndjének zsebébe a telefont, majd a fejét hátravetve az ülésen lehunyta a szemét, belőlünk meg olyan éktelen nevetés tört ki, hogy az összes utas „micsoda huligánok!” pillantással kapta felénk a fejét. Tényleg azok voltunk. Jókedvű, hullafáradt huligánok.