BÁBEL 201 nyelven förmedt rám, de én angolul kértem elnézést, és mivel mosolyogva legyintett, úgy ítéltem meg, hogy semmi gond. A fiú meg a lány valahogy bepréselték magukat a szűk helyre, és bár mozdulni sem tudtak, a céljukat elérték, mert leültek. Én Szaszával beszélgettem tovább, éppen azzal szórakoztattuk magunkat, hogy Abdulnak SMS-eztünk, remélve, hogy beidegesedik annyira, hogy felkel, amikor a mellénk leült lány elkérte az asztalon heverő prospektusunkat. – Megnézhetek valamit? – Persze – bólintottam, de ahogy követtem a tekintetemmel a mozdulatot, elkerekedett a szemem. – Hohó! – szóltam döbbenten. Mindenki kérdőn nézett rám, a lány keze pedig megállt a levegőben. – Hol lehet ilyen gyűrűt kapni? – kérdeztem elképedve. Merthogy az egyik ujján egy széles gyűrű volt, a Chili lógójával. Minden álmom egy ilyen gyűrű, ezer éve kerestem hasonlót, és most a mellettem ülő lány ujján ott volt. – Nem tudom, hol lehet venni – felelte. – Eladó? – kérdeztem eufórikus állapotban, mert szándékomban állt ott, helyben megkötni az üzletet. – Bocs, de nem, ez személyes tárgy – magyarázta. – Ó. Oké. Persze, értem – szomorodtam el, és sóhajtva vetettem még egy utolsó pillantást az áhított darabra. – De menjetek, nézzétek meg, lehet, hogy még van – tette hozzá csak úgy, mellékesen. – Mármint itt? A Bábelen? – tátottam el a számat. – Aha, itt kaptam – biccentett. – Miért nem ezzel kezdted? Szasza, indulunk – pattantam fel. – Pontosan hol lehet ilyet szerezni? – fordultam vissza a lányhoz. – A házasságkötő standnál. – A… hol? – ráncoltam össze a szemöldököm. – Van itt egy ilyen stand, össze lehet házasodni a Bábel ideje alatt. Ha feliratkoztok, akkor választhattok gyűrűt. Én onnan halásztam ki – magyarázta.
LEINER LAURA 202 – Én nem házasodhatok össze senkivel, mert akkor Anthony nem tud elvenni – töprengtem. – Mármint Kiedis? – röhögött fel a lány. – Igen! Csak még nem tudja – motyogtam, kissé sérelmezve, hogy ennyire kinevet. Elvégre attól még, hogy ő „akárkihez” hozzámegy, én még várhatok Anthonyra. Na! – Ja, értem – nevetett továbbra is. – Pedig ha a barátoddal összeházasodtok, kapsz gyűrűt – nézett ránk. – Mi? Ja, neem – ráztam meg a fejem. – Ő nem a barátom, csak a legjobb haverom – mutattam Szaszára, aki továbbra is ült, és annyira nem törte magát, hogy rohanjon velem a gyűrűért. – Bocsánat, azt hittem – szabadkozott a lány. – És nem lehet ilyen gyűrűt csak úgy kérni? – Nem hiszem – ingatta a fejét. – A fenébe. És el lehet válni? – agyaltam a lehetőségeken. – Ez csak egy poén, a fesztivál ideje alatt házasok vagytok. Kaptok róla papírt is. – Aham – bólogattam. – Rendben. Nekem kell egy ilyen gyűrű. Majd Anthony elvesz elváltként – hadartam. – Szasza! Vegyél feleségül! – kértem, majd megragadtam a karját, és felhúztam az asztaltól. – Sok sikert – intett utánunk a fiú meg a barátnője, miközben kiléptünk az esőbe. – Mi van? Hagyjál már! Nem veszlek el! – dühöngött Szasza, miközben én a Bábelfeszt térképét tanulmányoztam, amit egyre több esőcsepp tarkított. – De igen! Én hányszor mentettelek meg bármilyen kínos szituban? Most te jössz! – válaszoltam izgatottan. – Ellenzem az érdekházasságot, csak a gyűrű miatt akarod! – magyarázta. – Jaj, ne játszd az érzékenyt. Odamegyünk, kapunk egy papírt, én megkapom a gyűrűt, és mindenki jól járt. – Már bocs, de én mitől is jártam jól? – kérdezte mellettem lépkedve.
BÁBEL 203 – Öhm. Jó, te nem jársz jól. Vagyis de. Ha ezentúl le kell ráznod valami lányt, csak mondd, hogy nős vagy – vigyorogtam. – Hm – tűnődött el. – Nem rossz, nem rossz. – Na, látod. – És mi lesz a legénybúcsúmmal? – Szasza, ez nem igazi házasság – nevettem fel hangosan. – És a nászéjszaka? – vonta fel a szemöldökét, én meg ösztönösen összeráncoltam a szemöldökömet. – Hát, azt Hipóval, Abdullal és velem töltőd. – Passzolom – ingatta a fejét. – Gondoltam – bólogattam röhögve. – Kösz, hogy elveszel – néztem rá hálásan. – Nincs mit. Na, összecsődítem a násznépet – vette elő a telefonját.
LEINER LAURA 204 HARMADIK NAP. 15:05 FACEBOOK Kiss Szabolcs Szasza Emberek, megnősülök! Kéne két tanú. Gyertek az Amerika mögötti házasságkötő standhoz. – Latter Zsófia és további 7 ember kedveli ezt. Abdul Farouk Mi van? Herczeg Napsugár He??? Kocsis Hipó Márton Kit veszel el? Latter Zsófia Engem. Kiss Szabolcs Szasza Zsófit. Herczeg Napsugár Mi vaaaan? Latter Zsófia Siessetek, mindjárt odaérünk! Abdul Farouk Mi bajotok van nektek? Hol vagytok? Kiss Szabolcs Szasza Már majdnem a házasságkötő standnál. Abdul Farouk Van házasságkötő stand? Latter Zsófia Igen, nézd meg a térképen! Herczeg Napsugár Zsófi! Fel sem kértél koszorúslánynak???!!! Hüpp Latter Zsófia Ne haragudj, nagyon hirtelen történt. Herczeg Boldizsár Mi van, jön a gyerek? :DDD –Abdul Farouk és további 5 ember kedveli ezt. Latter Zsófia Boldi, te idióta! Kiss Szabolcs Szasza Fakoff Boldi. – Latter Zsófia és további 19 ember kedveli ezt. Herczeg Napsugár Akkor lehetek a koszorúslány??? Latter Zsófia Persze! Csak siessetek nagyon! Abdul Farouk Egy órán belül ott vagyok. Latter Zsófia Abdul, nincs egy óránk. Mindjárt összeházasodunk! Abdul Farouk Csak nem mehetek egy esküvőre akármiben. Ki kell választanom a ruhámat. Kiss Szabolcs Szasza Abdul, senkit nem érdekel, hogy miben vagy. Abdul Farouk Jó, de én vagyok a násznagy.
BÁBEL 205 Latter Zsófia Akkor igyekezz! Kocsis Hipó Márton Hirtelen jött ez a hír. Azt hiszem, felment a vérnyomásom. Latter Zsófia Hipó, semmi baja a vérnyomásodnak. Kocsis Hipó Márton Pedig lüktet a fülem. Herczeg Boldizsár Rácsapok egyet, megnézzük, akkor mi történik. – Abdul Farouk és további 9 ember kedveli ezt. Kocsis Hipó Márton Ez nem vicces. Latter Zsófia Napsi! Hozd el a fehér dzsekimet! Herczeg Napsugár Oké, visszafutok érte. Más valami? Latter Zsófia Hát, kéne virág, nem? Mégiscsak esküvő… D * Herczeg Napsugár :D Ha látok, viszek. Dr. Dabil Farouk Sok boldogságot, gyerekek! Latter Zsófia Köszönjük szépen! <3 Kiss Szabolcs Szasza Thx doki. Abdul Farouk Apu, megint mit csinálsz a Face-en? Ne lógjál már mindig a barátaim profilján. Dr. Dabil Farouk Elnézést, csak éppen láttam a nagy hírt. Kocsis Hipó Márton Üdvözletem, Farouk doktor! Zúg a fülem! Dr. Dabll Farouk Szervusz, Hipó! Nos. Pontosan milyen jellegű ez a zúgás? Abdul Farouk Apu. lépjél már ki! Dr. Dabil Farouk :’( Kocsis Hipó Márton Farouk doktor, lépjen be a chatre! Ott várom. Herczeg Boldizsár DOKI! ÍRJON HIPÓNAK MINDENT NAGYBETŰVEL, MERT NEM HALL JÓL A FÜLZÚGÁSTÓL! – Kiss Szabolcs Szasza és további 4 ember kedveli ezt. Dr. Dabil Farouk Ez LOL volt! :D Abdul Farouk Apu, ne lolozzál már itt, rém ciki vagy! Lépjél kifele! Na! Latter Kálmán Megtudhatnám, hogy mégis miért olvasom a Facebookon azt, hogy férjhez megy a lányom??? – Kocsis Hipó Márton kedveli ezt. Latter Zsófia Hipó, te áruló, ne lájkoljN
LEINER LAURA 206 Kocsis Hipó Márton Bocs… Latter Kálmán Nos? Latter Zsófia Szia, apu! (: Abdul Farouk Jó napot! Herczeg Napsugár Csókolom! Herczeg Boldizsár Napot, Kálmán bá’! Kocsis Hipó Márton Tiszteletem! Kiss Szabolcs Szasza Üdvözletem. Vagy mondhatom, hogy „papa”? – Herczeg Napsugár és további 16 ember kedveli ezt Latter Kálmán Szasza. Ne feszítsd túl a húrt. Mi folyik ott? Herczeg Boldizsár Sár – Latter Zsófia és további 20 ember kedveli ezt Latter Kálmán Zsófi, azonnal mondd meg, hogy mit műveltek! Latter Zsófia Jaj, apu, semmit. Csak szeretnék egy gyűrűt, amit csak akkor kaphatok meg, ha férjhez megyek. Latter Kálmán Kislányom, szerinted ez logikus válasz? Latter Zsófia Apu, ez egy poén. Kamu házasság a Bábelfeszten. Kiss Szabolcs Szasza Tényleg kamu. Még legénybúcsúm sem volt. :D Herczeg Boldizsár Vagy csak nem emlékszünk rá… :DDD Latter Zsófia Boldi, te barom. Ne rontsd a helyzetet. Latter Kálmán Gyerekek, ne idegesítsetek. Latter Zsófia Apu, nincs semmi baj. Légyszi, lépj ki a Face-ről. Latter Kálmán Nem lépek ki! Dr. Dabil Farouk Én sem!!! Abdul Farouk Apuuuuuu! Miért vagy még itt? Herczeg Napsugár Nem találok virágot. Jó egy ág is? Latter Zsófia Persze. Latter Kálmánné Ildikó Zsófi, eszedbe ne jusson egy ággal férjhez menni! Latter Zsófia Szia, anyu! Latter Kálmán Tényleg az ág a legnagyobb probléma??? Latter Kálmánné Ildikó Ugyan, hallod, hogy ez egy „poén”. Latter Kálmán Akkor is!
BÁBEL 207 Latter Zsófia Szülők, kilépnétek a Facebookról? Köszi. Abdul Farouk Adom! Kiss Szabolcs Szasza Üdv, mama ((: Latter Kálmánné Ildikó Szia, Szaszám! Én is küldök neked egy ilyen fordított mosolygós fejet. Hogy is kell? Latter Zsófia Tejóég! Kiss Szabolcs Szasza Tessék csak hagyni, majd odaképzelem. – Herczeg Boldizsár és további 13 ember kedveli ezt. Latter Zsófia Na. lassan lépek, mert férjhez kell mennem az RHCPgyűrűért. Herczeg Napsugár Engem is vegyen el valaki!!!! – Abdul Farouk és további 49 ember kedveli ezt. Kiss Szabolcs Szasza Napsi, ezt kár volt. Herczeg Napsugár Miért? Kiss Szabolcs Szasza Nézd meg, hány leveled jött… :D Herczeg Napsugár Eddig 5. 7.11. 14. ÁÁáá. Kiléptem. Herczeg Boldizsár Basszus Szasza, kivágtak az esküvőtökről! Abdul Farouk ??? Miért? Kiss Szabolcs Szasza Talán mert az még nem a miénk volt… – Latter Zsófia és további 13 ember kedveli ezt.
LEINER LAURA 208 HARMADIK NAP. 17:34 OHM. FÉRJHEZ MENTEM. XDDDDDD Az egész úgy nézett ki, hogy miután leléptünk a Facebookról és otthagytuk a szülőket, akik nyilván tovább diskuráltak egymással arról, hogy micsoda szörnyű világ az, ahol a gyerekük kamu esküvőjéről a neten tájékozódnak, mindannyian a házasságkötő standnál találkoztunk. Szörnyen vicces volt, mert ahogy odarobbantunk sokan, mondván, hogy azonnal házasodni akarunk, a pultban álló, húsz körüli lány nem értette, hogy egyáltalán kikről van szó. – Na, jó, egyszerre csak egy beszéljen – adta fel már az elején, mert olyan káoszt okoztunk, hogy szegény lány azt sem tudta, kire nézzen. – Oké, oké. Az én vagyok – csitítottam a többieket. – Először is. Van még Red Hot Chilli Peppers gyűrű? Mert csak akkor megyek férjhez – szögeztem le. – Hé! Legalább tegyél úgy, mintha azért jönnél hozzám, mert éppenséggel ellenállhatatlan vagyok – lökött oldalba Szasza, majd megajándékozott a lányoknál rendszerint alkalmazott „megdöglesz, olyan jól nézek ki” mosolyával. – Bocs, de túl régóta ismerlek, hogy ez hatással legyen rám – vigyorogtam. – Nekem a gyűrű kell. – Meg kell néznem, van-e még a keresett darab. Egy pillanat – húzott fel a pult alól a kiszolgáló lány egy méretes kartondobozt, ami csilingelt a benne lévő töméntelen bizsutól. Eközben mi mindannyian izgatottan álltuk körbe, Boldi talán kicsit túlzásba is vitte, mert egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy a lány mellett állva válogat. – Itt van egy – mutatta fel, én meg rögtön kikaptam a kezéből, hogy felpróbáljam. – Ez túl nagy – adtam vissza türelmetlenül, így folytatódott a keresés.
BÁBEL 209 A lány további három RHCP gyűrűt talált, ez volt az össz, így gondosan felpróbálgattam, míg végül találtam egy olyat, ami ugyan szintén nagy volt, de nem annyira, mint a többi. – Jó. Most már elvehetsz – fordultam Szaszához, mutatva a gyűrűt. – Lekötelezel – röhögte el magát a jövendőbelim. – Szóval… Kezdhetjük – mosolyogtam a lányra, jelezve, hogy most már készen állok férjhez menni, hiszen megvan a gyűrűm. – Ez azért nem megy ilyen gyorsan – csóválta a fejét mosolyogva. – Miért nem? – kérdeztem furán. – Mert ketten vannak előttetek. – Mondtam, hogy Vegasba menjünk – hülyült Szasza, és a fiúkkal jót röhögött, amíg én az esküvőnket sürgettem. – És akkor mi mikor jövünk? – Töltsétek ki a papírt, fizessétek be ezt az összeget… – bökött maga mellé, a pult oldalán lévő árlistára. – Hőőő! – rökönyödött meg Boldi, akinek, mondjuk, semmi köze nem volt az egészhez, de azért tudni akarta, miért nem ingyenes az esküvőnk. Valamennyien kérdőn hallgattuk. – Ez az ár tartalmazza a gyűrűket, a ceremóniát, a választott zene lejátszását, a virágot, a papírt az esküvőről, és fotózkodhattok is a sátorban. – A násznép is fotózkodhat? – érdeklődött Abdul. – Természetesen – felelte a lány. – Mondtam, hogy nincs elég időm elkészülni. Hogy nézek ki? Milyen a hajam? – kérdezgette a lányt, aki biztosította róla. hogv „remekül fest”. Abdulnak ez zöld lámpát jelentett, úgyhogy megköszörülte a torkát, és megvillantotta hófehér mosolyát. – Remekül festek? – kérdezett vissza, egészen más hangszínben. Ez volt a „búgó, csajozós” hangja. – Úgy értem – jött zavarba a lány – nagyjából rendben vagy.
LEINER LAURA 210 – Ohóó – „nevetgélt” Abdul. Innentől kezdve teljesen lényegtelen volt, hogy mit beszélnek, szemkontaktussal, némán kommunikálták le a szimpátiájukat egymás iránt. Én örülök Abdul minden egyes sikerének, de ezúttal a saját esküvőmről volt szó, úgyhogy sajnos be kellett vállalnom az ünneprontó szerepét. – Öhm. Khm. Naaa! – rebbentettem szét a turbékoló párt. – Akkor kifizetném az esküvőt – nyúltam a zsebembe, de Szasza megfogta a kezem, és nem engedte, hogy elővegyem a pénzem. – Mit gondolsz, mi vagyok, valami dzsigoló? Majd én fizetem. – Tényleg? – mosolyodtam el hálásan. – Persze – bólintott. – Te majd állod a lagzit. – Ha-ha! – forgattam a szemem. – Zsófi! – lépett mellém Napsi, egy faággal a kezében. – Akkor a virág benne van az árban? – Azt mondták – vontam meg a vállam. – Akkor ezt most már eldobom – hajította el a botot, amit csokorimitálásnak szánt arra az esetre, ha az esküvőmön nem lenne csokrom. – Tessék – nyújtotta felém Boldi az ágat, aki a jelek szerint felvette az elhajított botot. – Mi vagy te, kutya? Miért hoztad vissza? – meredt a bátyjára Napsi. – Ja! Aszittem’ elejtettétek. – Mindegy – legyintettem nevetve, és ahelyett, hogy eldobtam volna, inkább letettem a bódé mellé, megelőzve, hogy megint visszahozza valaki. Abdul flörttámadása közben azért megkaptuk a papírokat, kunyiztunk hozzá tollat, és félrevonultunk, hogy kitöltsük a nyomtatványokat. – Oké. Akkor ezentúl Kissné Latter Zsófia vagyok – írtam le először az új nevem, és kicsit furcsán néztem a papírra. – Te meg írd, hogy Latterné Kiss Szabolcs – diktálta Boldi Szaszának.
BÁBEL 211 Az egész társaságunk felröhögött, és ahogy a bódé oldalánál guggolva töltögettük az okmányokat, folyamatosan egymást próbáltuk überelni a hülyébbnél hülyébb beszólásokkal. – Na, akkor jöhet a házassági szerződés – fordította meg a lapot Szasza. – Hé! – néztem át a fiúk társaságához, amint meghallottam, miről van szó. – Milyen szerződés? – Csak nem gondolod, hogy szerződés nélkül elvesz? – szólt rám élesen Hipó. – Pontosan – értett egyet Abdul is. – Még hozzá se mentél, de már el akarsz válni. És akkor elperelheted tőle a sátrunkat! – Nem perelem el a sátrat! – tiltakoztam sértetten. – Ezt nem lehet tudni előre. Jobb, ha tisztázzuk, kinél mi marad a váláskor – biccentett Hipó. – Írd hozzá, hogy igényt tartasz a polifoamra is – diktált tovább Szaszának. – Nekem nincs is polifoamom – csodálkoztam. – Épp ezért kellhet neked Szaszáé – közölte Abdul. – Milyenek vagytok! – biggyesztettem le a számat. – Egyelőre te jössz hozzám egy alumíniumgyűrűért – röhögött fel Szasza, és tovább írta, hogy a válásunk esetén kirakhat a „közös otthonunkból”. Na, szépen állunk. – Mi újság? – szólalt meg egy ismerős hang, és ahogy felnéztem, Kolost pillantottam meg a szemerkélő esőben. – Majdnem lekésted a szertartást – mosolyodtam el halványan, miközben feltápászkodtam a guggolásból. – Nászajándékot vettem. – Hoztál ajándékot? – kerekedett el a szemem. – Ésküvőre jöttem – felelte unottan. – Tessék, Szasza – nyomott a kezébe egy korsó sört. – Kösz. Ez jól jön. Kicsit ideges vagyok. Eluralkodott rajtam az esküvő előtti pánik – nevetett Szasza jóízűen. – Megértem. Ha nekem kéne elvennem, már nem lennék a Bábel feszten – bökött felém Kolos unottan.
LEINER LAURA 212 – Tudod, ki menne hozzád – jegyeztem meg epésen, mert kissé rosszul esett, hogy ezen mindenki jót nevet. – Tudod, ki venne el! – vágta rá. – Ő elvesz – mutattam Szasza felé, aki tovább írt a papírjára, a többiek meg körbevették, és mindannyian szakadtak a röhögéstől. Gondolom, a fogadalmát írta éppen. – Mivel vetted rá? – nézett gúnyosan a szemembe Kolos. – Semmivel. Magától ajánlotta fel – vágtam rá büszkén, de látva Kolos unott tekintetét, gyorsan korrigáltam. – Na, jó, talán egy kicsit meg kellett győzni, de a lényeg ez! – mutattam fel a gyűrűmet. – Képes vagy ezért a gagyiért hülyét csinálni magadból? – emelte égnek a tekintetét. – Ez nem gagyi! – védtem meg a gyűrűt, ami nagyjából egyenértékű volt egy csomag rágóval. Már ami a gyártási költségét illeti. – Tényleg nem – nézett a gyűrűmre gúnyosan. – Egyébként – töprengtem – azt mondtad, hoztál ajándékot. – Hoztam – mutatott Szasza felé, aki éppen beleivott a sörébe. – És nekem? – Neked nem – közölte egyszerűen. – Miért nem? – háborodtam fel. – Mert egy ajándékot szokás adni egy esküvőn. – De én nem szeretem a sört, és Szasza amúgy is benyomta már. – C’est la vie – tárta szét a karját. – Örülök, hogy még mindig undok vagy – motyogtam. – Te meg még mindig gyerekes – nevetett fel, és bár nem akartam, ezen én is elmosolyodtam. Elvégre egy fesztivál házasságkötő standja előtt álltam, hogy poénból hozzámenjek a legjobb barátomhoz, egészen pontosan egy alumíniumgyűrűért. Ebben talán tényleg nem volt sok ráció. – Ööö… – néztem a szemébe, kissé elkomolyodva. – Egyébként nincs harag? – Miért lenne? – kérdezett vissza.
BÁBEL 213 – Hát, a Petra-dolog miatt. Hogy a többiek megtudták… – hebegtem. – Így alakult. Most lepődjek meg azon, hogy elszúrtál valamit? – túrt bele a hajába. – Naa! Csak pár napja ismersz. – Ezt pár nap alapján mondom. – Oké, jogos – sóhajtottam. – Viszont komolyan sajnálom. Mármint, ami történt. Veled. Nem azt, hogy kitudódott, hanem, tudod. Hogy Petra megcsalt és ezért szakítottatok – magyaráztam. Kolos rezzenéstelen arccal nézett rám, aztán megcsóválta a fejét. – Kérlek, mondd az arcomba még egyszer, annyira jól esik mástól hallani. – Uh. Bocsánat – haraptam be a számat. – Azt hiszem, én inkább megírom a fogadalmam – guggoltam le, Kolos pedig odasétált Szaszáékhoz. Hipó a szemét törölgette, és a nem létező kötőhártyagyulladásával indokolta a sírást, pedig igazából a nevetéstől könnyezett. Jó volt látni, hogy vicces lesz az esküvőnk. Aggodalmasan néztem a nyomtatványom másik oldalára, ami teljesen üres volt. Bekaptam a toll végét, és rágni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy ez nem az én tollam, és valószínűleg már hetvenmillióan összefogdosták előttem, úgyhogy miután öklendeztem egy sort és öblögettem egyet a kólámmal, nekikezdtem a fogadalmam írásának. Mikor az előttünk lévő pár már bent volt, szóltak nekünk, hogy kezdhetünk készülődni. Ez a fiúk esetében annyit jelentett, hogy Boldi kirángatott a feléjük nyújtott dobozból egy-egy leamortizálódott, szebb napokat is látott nyakkendőt, majd a fejükön áthúzva rálógatták a pólójukra vagy a pulcsijukra. Ők készen is voltak. Mi, Napsival azért nem vettük ennyire félvállról a dolgot, bementünk a sátor mögé, ahol egy (az eső miatt) lefóliázott mobil ruhatartó állvány alatt voltak a lányoknak szánt kiegészítők. – Na, jó. Innen bármit felvehettek, de a fotózás végén le kell vennetek, és vissza kell ide tenni – utasított a lány, akinél befizettük az esküvőnket, és akivel együtt Abdul is hátrajött hozzánk, ő nem
LEINER LAURA 214 kifejezetten azért érkezett, hogy segédkezzen, inkább az újdonsült barátnőjét szándékozott tovább hülyíteni. – Rendben – feleltem. A fehér dzsekim tökéletes menyasszonyi ruhának bizonyult, és csak itt-ott volt sárfoltos, úgyhogy rámentünk a kiegészítőválasztásra, amivel elbíbelődtünk egy darabig. – Fátyol? – tartott felém két fajtát is Napsi, miközben Abdul a szíriai tájakkal ámította az esküvőszervező lányt. Aki persze áhítattal hallgatta, Abdul meg teljesen elengedte magát, vetítést tartott a „sivatagban lenyugvó nap látványáról”… Blablabla. Nincs annyi RHCP-szám, mint ahányszor Abdul már behülyített valakit ezzel a szöveggel. Lányok. Sose tanulnak az ilyenből. Abdul csak mesélt, a lány már képzeletben tevén lovagolva látta magát a sivatagban, mi meg Napsival inkább a kiegészítőkre koncentráltunk. A két választható fátyol közül az egyik konkrétan egy függöny volt, a másik pedig molyrágta, így hiába húztuk az arcomra, az óriási lyukak elég igénytelenné tették a megjelenésemet. Ezért passzoltam a fátyol dolgot, és inkább fejdíszt próbáltam keresni a ruhatartó aljában lévő dobozból. – Nekem hogy áll? – kérdezte Napsi, feltéve a szőke hajára a függönyszerű fátylat. – Jól – bólintottam mosolyogva. – Klassz. Akkor marad – túrt tovább a dobozba, én pedig kissé elkomorodva, értetlenül néztem rá. – Öhm. Napsi. Nem lehetsz fátyolban – kezdtem furcsa hangsúllyal. – Miért nem? – kérdezte félvállról. – Úúú, ezt nézd, korona – röhögte el magát, valami Disney-hercegnős izét félredobva. – Mert tudod. Én vagyok a „menyasszony” – rajzoltam idézőjelet a levegőbe. – És? – És a menyasszony szokott fátyolban lenni – közöltem. – De neked nem kell a fátyol. Az előbb mondtad.
BÁBEL 215 – Igen, viszont más sem lehet benne. Csak a menyasszony. Ha meg ő nem, akkor senki – érveltem. – Most tényleg ez zavar? – mutatott a fejére értetlenül. – Nem zavar, csak furcsa, hogy miért szeretnél fátyolban lenni. – Miért ne? Azt mondtad neked nem kell, felpróbáltam, mondtad, hogy jól áll, nekem meg tetszik. – De én megyek férjhez. – Zsófi, mi a bajod? – rökönyödött meg, én pedig kínosan feszengve kotorásztam a dobozban. Egy pillanatig úgy voltam vele, hogy totál gyerekes, amit csinálok, de aztán arra gondoltam, teljesen jogos a kérésem. Így folytattam. – Semmi, csak légyszi, ne legyél fátyolban. – Te akarsz lenni? – kérdezte. – Nem – mondtam ki halkan. – Oké. Tényleg nem értem. Ez egy poén. Miért veszed ennyire komolyan? – Miért nem bírod elviselni, hogy most az egyszer az életben nem rólad szól valami? Tíz percet kellett volna kibírnod! Csak amíg ez a hülyeség lemegy – mondtam ki hirtelen, de ahogy elhagyta a számat, már meg is bántam. Napsi összehúzott szemmel rám nézett, aztán hirtelen lekapta a fejéről a nevetséges fuggönydarabot és hozzám vágta. – Tessék, remélem, most örülsz – rázta meg a fejét sértetten. – Napsi, várj! – kiáltottam utána, de már kiviharzott a sátor mögül. – A fenébe. – Idő van – szólt rám az Abdul miatt kissé elvarázsolódott esküvőszervező lány, aki képzeletében már egy repülő szőnyegen utazott az ő „Aladdinjával”. – Egy pillanat – szóltam oda kurtán, és a dobozba dobva a fátylat, Napsi után siettem. A sátor elé kiérve körbenéztem, és megláttam, ahogyan a főút felé igyekszik, így rohanni kezdtem, kikerülve a fiúkat. – Na! Szasza, asszem’ téged ejtettek – üvöltötte Boldi röhögve.
LEINER LAURA 216 – Zsófi! Lefújtuk? – kiáltott utánam Szasza, mire átnéztem a vállam mögött, és futás közben visszaszóltam. – Nem, hozzád megyek, csak várj meg! Napsi úgy tett, mintha nem hallaná, hogy a nevét üvöltözöm, úgyhogy kénytelen voltam teljesen beérni, aztán az útját állni, mert nem volt hajlandó lassítani a léptein. – Állj már meg! – kértem az oldalamat fogva. – Bocs, nem akartam veszekedni. – Tudod, milyen bunkó voltál az előbb? – kérdezte, végre a szemembe nézve. – Tudom – rágtam a szám szélét. – Képes voltál meggyanúsítani, hogy elvonom rólad a figyelmet egy hülye fátyol miatt a hülye kamu esküvőn, amit ezért a hülye játék gyűrűért csinálsz? – csapott a kezemre dühösen. – Sajnálom. Tényleg. Légyszi – néztem rá szomorúan – Gyere vissza. Lehetsz fátyolban. – Nem akarok – fonta össze a karját maga előtt, én pedig tehetetlenül álltam előtte, és a sírás kerülgetett. – Viszont – tette hozzá, nekem meg felcsillant a szemem. – Láttam ott egy fejdíszt. – Tényleg? – nevettem fel megkönnyebbülten, mert ez azt jelentette, hogy nem haragszik. – Aha. Tollas volt. – Jól hangzik. Visszajössz? – Vissza – bólintott, én pedig sóhajtva átöleltem, és szorosan lehunytam a szemem. – Tényleg bocs. – Semmi baj, bunkókám – csapott egyet a fejemre, én meg hangosan felröhögtem, és együtt indultunk vissza. A fiúk, ahogy megláttak minket a szemerkélő esőben feléjük sétálni, kérdőn néztek ránk. – Minden rendben? – érdeklődött Hipó. – Persze – feleltem mosolyogva. – Rossz hírem van, Szasza – veregette vállon Boldi Szaszát, aki kérdőn nézett rá. – Visszajött, el kell venned.
BÁBEL 217 A beszólásokat figyelmen kívül hagyva mentünk vissza a sátor mögé, ahol Abdul és a házasságkötő lány beszélgettek. Abdul nagyon megörült nekünk, ugyanis a szokásosnál is szívélyesebben üdvözölt minket. Konkrétan átölelt. – Mi az? – suttogtam a fülébe úgy, hogy csak ő hallja. – Le kéne rázni. – Mi? – kerekedett el a szemem. – Az esküvőszerveződet. Szedd le rólam. – Már nem azért, de te hülyítetted be. – Jó, de most házasodni akar. – Az jó! Neked is lesz ilyen gyűrűd! – szóltam vidáman. – Ez nem vicces. Küldd el. Tök unalmas, és iszonyat rám ragadt. Eddigre már kínossá vált, hogy Abdult ennyi ideig ölelem, úgyhogy eltoltam magamtól. A lány pedig ismét figyelmeztetett rá, hogy körülbelül két percünk van. – Jövünk – feleltem. – Abdul, hívd vissza… – akadtam meg egy pillanatra – Fatimát. Már ötször keresett – improvizáltam. – Kit? – kérdezte Napsi. – Kit? – kérdezte a lány. – Kit? – kérdezte Abdul is. Na, az már problémás volt, hogy ő sem tudta. – Fatimát – ismételtem. – Ó, Fatimát – kapcsolt. – Igen, Fatimát. – Ki az a Fatima? – érdeklődött a lány. – Abdul barátnője – közöltem rezzenéstelen arccal. – Van barátnőd? – kerekedett el a lány szeme. – Van. Fatima – bólintott Abdul. – Te szemét! – Sajnálom, nem említettem volna? – tárta szét a karját Abdul. – Menj, és mesélj tovább a szír naplementékről Fatimának! Mocsadék! – csörtetett el a lány, mi pedig ott maradtunk hárman. Szerencse, hogy csak akkor tört ki belőlünk a röhögés, amikor már hallótávolságon kívül került.
LEINER LAURA 218 – Azt hiszem nem lesz túl jó hangulatú az esküvőm – szögeztem le röhögve. – IDŐ VAN! – üvöltött ki a sátorból Abdul megsértett „barátnője” – Gyorsan, keressünk valamit a fejemre – kapkodtam a dobozban kotorászva. Mivel nem ez volt az első eset, hogy a két legjobb barátom a „lányügyek lezárását” velem intéztette, már edzettnek számítok a témában, és az utálatot teljesen figyelmen kívül hagyva koncentráltam a feladatomra. Akárcsak máskor. Sietve, valahonnan a kacatok legaljáról rántottam ki azt a darabot, amire végül a választásom esett. Egy sima, fehér hajpánt, amin végig kis, fehér virágok díszelegtek. Ahogy feltoltam a hajamra, hátrafogta a hullámaimat, és kábé úgy néztem ki, mintha elestem volna egy virágos réten. Tökéletesen megfelelt. Ezután már csak a Napsi táskájában lévő sminkcuccaimmal igazítottam a fejemen (örök hála, amiért elhozta a szájfényemet a sátorból), és készen álltam férjhez menni. A két tanú kinézete magáért beszélt. Napsi valami sokszínű, tollas hajdíszben, Abdul pedig egy, a fején hetykén félrebillentett kalapban várakozott. – Indián lány, Bruno Mars – szóltam oda nekik. – Indulhatunk. Mielőtt megkerültem volna a sátrat, azért magamban jót mosolyogtam azon, hogy hirtelen felindulásból férjhez megyek, majd vettem egy mély levegőt, és megindultam. A többiek unottan várakoztak a házasságkötő bódénál, és az érkezésünkre odafordultak felénk. – Na? – mutattam mosolyogva a hajamra, némi elismerést várva. – Te, hallod. Gaz van a hajadba. – figyelmeztetett Boldi. – Nem gaz, hanem virágos hajpánt. De mindegy – legyintettem. – Mi lesz már? – kiáltott ki a sátorból az esküvőszervezőnk. – Ezzel meg mi történt? – hőkölt hátra Hipó. – Ó, csak tudomást szerzett Fatimáról – nevettem fel. – Kiről?
BÁBEL 219 – Abdul kitalált barátnőjéről – vontam meg a vállam. – Egyébként, jössz nekem eggyel – néztem Abdulra tettetett dühvel. – Már sokkal. Beteszem a többi közé – felelte, és úgy nézett ki, egyáltalán nem érzi kínosan magát a történtek miatt. Ah. Mondjuk, sose szokta. – BEFELÉ MÁR! – ordított a sátorból a lány. – Mi? Egyszerre? Már nem azért, de nem ilyen csürhe esküvőt képzeltem el magamnak! – kiáltottam vissza, miközben a többiek megindultak a sátor nyílása felé. – Jó, akkor te gyere utoljára azzal a döggel – üvöltött ki nekem a lány arra utalva, hogy Abdullal érkezzek. – Az te lennél – villantottam Abdulra egy igen széles mosolyt. – Szoktam – konstatálta, mire mindketten felröhögtünk. Megvártuk, amíg mindenki bemegy, aztán a kezét nyújtotta, hogy karoljak belé, és elindultunk mi is. A kis sátorba belépve elmosolyodtam, de valami nem stimmelt, ezért összeráncoltam a szemöldökömet. – És a zene? Miért nem szól a zene? – kiáltottam előre. – Elfelejtettük. Menj ki, és gyere be újra – utasított a lány. A többiek mind bent álltak, és egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Egyrészt a szervezetlenség miatt, másrészt pedig, mert a lány olyan hangnemben beszélt velünk, mint a kutyákkal. – Ez meg milyen esküvő? – kérdeztem kicsörtetve a sátorból, magammal rángatva Abdult is. Kint, a bejárat előtt állva füleltem, aztán, amikor meghallottam, hogy felcsendül a Hard To Concentrate, újra beléptem. Gondolom, nem minden menyasszony választja ezt a számot, de nekem ez az egyik kedvencem, és úgy terveztem, hogy Anthony Kiedissel is ez lesz az esküvői dalom, így majd biztosan hallani fogom egy normális körülmények között megtartott ceremónián is. A sátor végében Szasza állt, mellette a minket összeadó lány, aki vicsorogva figyelte Abdult, előtte pedig két oszlopba rendezve a többiek. Bal oldalon Napsi, Boldi és Kolos, jobb oldalon pedig Hipó, majd az engem bekísérő Abdul. Ahogy odasétáltunk, lehalkult a
LEINER LAURA 220 zene, Abdul a kezemet odaemelte Szaszának, majd igen apai módon adott nekem egy puszit, és félreállt. Sajnos nem tudtam túl komolyan venni az egészet, így jórészt már az elejétől visszatartott röhögéstől fuldoklottam. – Latter Zsófia – nézett rám a lány, mire rámosolyogtam. – És Kiss Szabolcs Szasza – fordult Szasza felé. – Ezennel a Bábelfeszt ideje alatt házastársakká nyilvánítalak titeket. – Köszönjük – bólintott Szasza. – Gyűrűk? – nézett körbe a lány. – Itt vannak! – ugrott oda mellénk Napsi, és felénk nyújtotta a két, választott darabot, amit a szertartás előtt elszedett tőlünk, hogy majd ő adhassa át nekünk. Az enyém az ominózus RHCP-logós volt, Szasza pedig Star Wars feliratút választott magának. Tipikus esküvő, na. – Jöhetnek a fogadalmak – szólt a lány, és újra berakták a választott zenémet. Szasza megfogta a kezemet, és felhúzta az ujjamra a gyűrűt, miközben így szólt: – Elveszlek, mert kérted, úgyhogy örüljél. – Ez csodálatos volt – pislogtam rá tettetett hálával, és kitört belőlem a nevetés. – Köszi. Kitettem magamért – biccentett. – Nem kellett volna, de köszönöm – sóhajtottam „meghatottan”, aztán Szasza kezét megfogva felhúztam ujjára a Star Wars gyűrűt. – Fogadom, hogy jó feleséged leszek a Red Hot-koncertig, de akkor gyorsan váljunk el, mert szeretnék hozzámenni Anthony Kiedishez – néztem mélyen a szemébe. – Hát, ez se volt rossz – biccentett elismerően. – Rendben, akkor mostantól Kiss Szabolcs Szasza és Kiss-Latter Zsófia vagytok – mondta ki hivatalosan is a házasságkötőnk, a többiek pedig éljenezni kezdtek. – Megcsókolhatjátok egymást. Szasza mosolyogva felém hajolt, de én a mellkasára támasztottam a kezem, és megállítottam, akármi is volt a szándéka. – Én csak a gyűrűért jöttem, úgyhogy egy puszi – néztem rá szúrósan, mire elröhögve magát, bólintott.
BÁBEL 221 – Na, gyere ide, Kiss-Latter – ragadta meg a derekamat, és magához húzva egy óriási puszit nyomott… a számra. Oké, hogy poénesküvőnk volt, és a többiek felől huhogás és a mobilok fotózásának kattanása betöltötte a kis sátrat, de én azért kicsit kényelmetlenül éreztem magam, úgyhogy megpróbáltam eltolni magamtól Szaszát, főleg azért, mert bár irtózatosan szorosan bezártam a számat, nehéz volt így is tartani, mert közben folyamatosan rázkódott a vállam a nevetéstől. Szerintem a világ legnagyobb pusziját kaptam, úgyhogy mikor végül elengedett, totál vörös volt a fejem, és lesütött szemmel égtem, miközben Szasza a többiekkel röhögött. – Mehettek fotózkodni – szólt ránk a lány, aki szemmel láthatóan baromira túl akart már lenni rajtunk, úgyhogy ledarálta az esküvőnket, és már ki is tessékeltek minket a sátorból, miközben egy pillanatra sem feledkezett meg Abdul szidásáról. Mi, Szaszával, mint férj és feleség, utolsóként léptünk ki, a többiek pedig tapsolva és ujjongva vártak minket. Illetve Boldi folyamatosan egy kínai feliratú papírdobozba nyúlkált, belemarkolt, majd ránk dobott valamit. – Mi a…? – kapott el Szasza a levegőben egy adagot. – Főtt rizs? – Aha. Csak ilyet kaptam. De finom – nyomott egy adagot a szájába is. – Miért dobál minket főtt rizzsel? – suttogtam Szaszának. – Ne akard megérteni Boldit – tanácsolta. – Szerencsét hoz. Nesztek! – hajított ránk egy újabb adaggal Boldi, így „ünnepelve” minket. Nos. A hajam tele lett főtt rizzsel, amiben volt kukorica, répa és borsó is. Erről ennyit. – Oké – álltam meg egy pillanatra, és a kezemben lévő művirág csokrot fogva, hátat fordítottam a társaságnak. – Akkor dobom! – Jöhet! – hallottam Napsi izgatott kiáltását. A karomat meglóbálva magam mögé hajítottam a csokrot, aztán megperdültem a tengelyem körül, és kíváncsian fürkésztem a barátaimat, megpróbálva kiszúrni, hogy kinél landolt. Egyiküknél sem láttam a virágomat, úgyhogy kérdőn kapkodtam a fejem, majd
LEINER LAURA 222 megakadt a szemem egy sietve távolodó, tarajos alakon, akinek a bal karján a művirág csokrom lógott. – Hé! A Punk ellopta a csokromat! – üvöltöttem dühösen. – Nem ellopta, ő kapta el – nyugtatott meg Hipó. – Mi? Egyáltalán mit keresett itt? – duzzogtam. – Mindenhol ott van, ahol nyerni lehet valamit – magyarázta Abdul. – Óriási. És hová fut a virágommal? – csodálkoztam. – Biztos siet elcserélni – konstatálta Szasza. Ekkorra már nem tudtam több információt befogadni és egyben megemészteni, így csak széttártam a karomat, és kitört belőlem a nevetés. Feltöltöttem tizenöt új képet az „Ésküvőm a Bábelfeszten” galériába. A megtekintéshez és képkommentekhez katt ide.. A képvetítés zenéje mi is lehetne más, mint az esküvőnk dala, vagyis a Red Hot Chili Peppers – Hard To Concentrate. 1. kép: Sáros talajon guggolás és papírtöltögetés az esküvő előtt. 2. kép: Az ifjú pár a két tanúval, Abdul kalapban, széles vigyorral, Szasza lógó nyakkendőben, én virágos hajpántban és fehér dzsekiben, mellettem Napsi tollas fejdíszben. 3. kép: A násznépünk. Hipó a nyaki ütőerén ellenőrzi a pulzusát, Kolos a mobilján netezik, Boldinak pedig röhögés közben felment egy rizsszem az orrába, azt próbálja kifújni. 4. kép: A bevonulás Hipó szemszögéből. Abdullal karöltve lépkedünk a képen háttal álló Szasza felé. 5. kép: A bevonulás Abdul szemszögéből. A képen középen az esküvőszervező, kicsit előrébb Szasza, a két oldalán pedig a többiek. 6. kép: Gyűrűk felhúzása. Szasza a fejét fogva mosolyog, .. én büszkén nézem a gyűrűsujjamon lévő álomékszeremet. A háttérben Abdul feltartott hüvelykujjal pózol, Napsi összetett kézzel, meghatottan pillant ránk, Boldi tovább eszi a rizst. 7. kép: Kolos unottan bámulja az óráját.
BÁBEL 223 8. kép: Hitvesi csók. A gigantikus, cuppanós puszi kellőképpen meg van örökítve. A képen mindketten röhögünk, Szasza azzal az eszméletlenül édes mosolyával, én pedig elég bénán, mert nevetve szorítom össze a számat, nagyon koncentrálva, hogy a puszink „filmes csók” maradjon, vagyis minden tekintetben fake (hamis). 9. kép: Kivonulás az esküvőről, immáron Bábelfeszt férj és feleségként. A hullámos hajamban lévő kis darabkák jelmagyarázata: fehér = rizs, zöld = borsó, narancssárga = répa, citromsárga = kukorica. Köszönet az Ázsiánál lévő kínai standnak, akik kiszolgálták Boldit, aki emiatt főtt étellel dobált meg. 10. kép: Pózolás az esküvő után. A házasságkötő stand és kis sátor mellett három, nagyméretű plakát volt, ami előtt lehetett fotózkodni. Az első plakát, ami elé beálltunk, a Keresztapa című film esküvői csoportképét ábrázolja, így mi, valamennyien odaléptünk a Corleone családhoz fotózkodni. Mind komoly arcot vágunk, hiszen ezzel nem viccelünk. A kép fekete-fehér, hogy ne üssön el annyira a Keresztapától. 11. kép: A második plakát egy tengerparti csendélet, pálmafákkal, fehér homokkal és vakítóan kék éggel. Na, most, elég érdekesen festünk sárosan és totál beöltözve a kép előtt, de hát ilyen az időjárás, elmosta a trópusi eső a lagzinkat… :D 12. kép: Az utolsó plakát vadnyugati képet ábrázol, kietlen, sivatagos táj, hatalmas kaktuszok és kősziklák. Banditalagzis fotónkon látszik, milyen ádáz társaság vagyunk, Hipó a fejkendőjét a szája elé húzza, és ujjaiból pisztolyt formáz, Napsi Abdul hátára ugorva pózol, ő így képzeli el magát cowgirlként, Kolos maga előtt összefont karral ácsorog, ezen a fotón ő a „badguy”, én meg Szaszát átölelve mosolygok. Ja, igen, a képen háttal álló Boldi éppen a „távolba mered” és a sivatagos tájat fürkészi, ellenséget kutatva. 13. kép: Közeli felvétel a két gyűrűről. RHCP és Star Wars. Whohoo. 14. kép: Csokordobáshoz készülődve. Én háttal, kezemben a virággal, mögöttem pedig Napsi, Hipó és Abdul várakozik, hátha elkapják a virágot. A háttérben, a barátaim takarásában pedig egy
LEINER LAURA 224 piros taraj mered az ég felé. Aha! Tehát ekkor érkezett meg a Punk, aki a gyülekezést látva biztos lehetett benne, hogy „valamit lehet szerezni”. És igen, jól gondolta. 15. kép: Szasza és én a szemerkélő esőben állva fogadjuk a gratulációkat az éppen arra sétáló vadidegenektől. A képen épp egy metálarc biccent elismerően Szasza Star Wars gyűrűjére. (: „All I want is for you to be happy and take this moment to make you my family and finally you have found something perfect.” Kommentek: 17:37 californication írta: Szuper képek, sok boldogságot! (: 17: 38 Zsófiadmin: Köszönjük.(: 17:40 anitakiss írta: De jó a gyűrűd!!! 17:40 Zsófiadmin írta: Tudom. Ezért mentem férjhez. 17:40 Mrs.AnthonyKiedis írta: A csók??? 17:41 Zsófiadmin írta: Nem, a kép félreérthető. Az csak egy puszi volt. (: 17:43 Mrs.AnthonyKiedis írta: Kár ): 17:44 Zsófiadmin írta: És amúgy is, hamar elválunk. 17:45 anitakiss írta: A válás után feltölthetnéd a srác elérhetőségét. 17:46 Zsófiadmin írta: Nana. El a kezekkel a férjemtől! (:
BÁBEL 225 HARMADIK NAP. 18:57 EZ IS MEGVOLT. MÉG SINCS ESTE. „POCSOLYÁBA LÉPTEM. ELHAGYTAM AZ ÚJ CIPŐM”. KÉSŐBB TALÁLKOZUNK AZ ANGOLOKKAL A ceremóniánk után szinte azonnal le kellett lépnünk a házasságkötő sátor közeléből, egyrészt, mert amikor Napsi és Boldi összeszólalkoztak és egymás fejét kezdték el csapkodni, Napsi tollas fejdíszéről a bátyja levert két tollat, viszont a fejdíszt vissza kellett adnunk, másrészt pedig Abdult üldözte bosszújával az esküvőszervező lány, így angolosan távoztunk. Amolyan „ez is megvolt, még sincs este” stílusban tébláboltunk a sárban, figyelve, hátha rálelünk valami jó programra, merthogy senkinek nem volt semmi jó ötlete, amit az esős, latyakos, pocsolyás, hűvös időben csinálhatnánk. – Én már férjhez mentem, nincs több ötletem, mivel üthetnénk el az időt – közöltem egy hatalmas tócsát kikerülve, amibe a mellettem sétáló Boldi természetesen belelépett, hogy majd ő átgyalogol rajta. Legalábbis ez volt a terve. Egy lépés, a bakancsa gumiszéle vizes lett. Két lépés, a víz felért a fűzőig. Ekkor már szólni akartunk neki, mert mi a tócsa egészének a méretét is figyelembe vettük, és úgy tűnt, ez mélyebb lesz annál, mint amit Boldi kalkulált, de ő hajthatatlan volt, és megtette a harmadik lépést. Ekkor már a bakancsa egészét ellepte a zavaros, fekete víz. – Boldi, gyere ki onnan, el fogsz merülni benne – röhögtem el magam döbbenten, a pocsolya szélén állva. – Nem. Átkelek rajta! – álldogált a vízben, majd megtette a negyedik lépést is. Érdeklődve figyeltük, ahogyan Boldi a tócsa közepéig gázol, ami ekkor már a térde fölött ért. – Szerintem elérte a maximális mélységet – vélte Hipó, a feltartott kezű Boldit figyelve, aki, talán a sáros körülmények miatt vagy talán egyszerűen csak azért, mert ő Boldi, egy katonás filmbe képzelte magát.
LEINER LAURA 226 Hipónak igaza volt, a pocsolya nem mélyült tovább, úgyhogy Rambónk elkezdett kifelé jönni, lassú léptekkel, mivel a víz mélyén lévő iszapos sár eléggé gátolta a mozgását. – Na! Így kell ezt! Ki az új Bear Grylls? – lépett ki a jobb lábával a csúszós sárra, bakancsából pedig ömlött a koszos trutyi. – Hallod, Grylls! – figyelte Szasza. – Hol a másik bakancsod? Ekkor mindannyian, beleértve Boldit is, a lábára néztünk. Való igaz, hogy nem volt rajta a bal cipője. Úgy tört ki belőlünk a röhögés, hogy a közelben sétáló esőkabátos fesztiválozók mind odakapták a fejüket. – Francba! – riadt meg Boldi. – A mocsár elnyelte a Martensemet! – Te állat! Hol a cipőd? – gázolt bele Napsi a pocsolyába, hogy segítsen a bátyjának megtalálni az iszapba beragadt bal Doc Martenst. – Nem bírom – guggoltam le, mert egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a nevetést, és a tócsa szélén, könnyezve figyeltem az expedíciót. Napsi a vízben állva vállig benyúlt a pocsolyába, és fintorogva kutakodott, mi, többiek pedig drukkolva biztattuk őket. – Mi van Herczegékkel? – lépett oda hozzánk Kolos, aki valamikor levált tőlünk és elment sült krumplit venni. Mire csatlakozott hozzánk, közülünk ketten egy gigantikus pocsolyában régészkedtek. – Boldi elhagyta a bal bakancsát – magyarázta Szasza röhögve. – Mennyi ideig voltam távol? – gondolkozott el Kolos. – Hat percig – tápászkodtam fel, és kicsit megtornáztattam az arcizmaimat, mert a röhögéstől már fájt. – Mit eszel? – érdeklődtem. – Currys sült krumplit – mutatta felém a tölcsér formájú papíredényt, amiben gőzölgött a krumpli. – Kérhetek egyet? – Tessék – tartotta közelebb, én pedig kivettem egy szemet, és megkóstoltam. És ízlett, úgyhogy elhatároztam, amint megleltük Boldi bal cipőjét, veszek magamnak vacsorára.
BÁBEL 227 – Ó, hogy az a… – üvöltött fel Napsi. – Mi van? – kaptam oda a fejem riadtan. – Beleesett a karkötőm! – csapkodta a pocsolya felszínét dühösen. – Melyik? – ijedtem meg. – Az, amelyiken a kis tornacipő medál volt! Úristen! – váltott át hisztérikus visításba. Ismerem azt a karkötőjét, még a nyolcadikos ballagására kapta, az a kabalája. – Boldi! Keresd a karkötőmet! – üvöltött a bátyjára. – Hülye vagy? Nincs meg a bakancsom! – közölte Boldi, aztán felénk nézett. – Nincs egy búvárszemcsitek? – De, Boldizsár, mindig van egy a hátsó zsebemben – motyogta Abdul. – A karkötőm! – zokogott fel Napsi kétségbeesetten. – Te jó ég. Megyek, segítek – néztem végig magamon azon agyalva, hogy ha minden átázik, ami rajtam van, akkor fel tudok-e venni mást, illetve, hogy a jelenlegi outfitemet tudom-e nélkülözni a fesztivál végéig. – Hajrá – eszegette a krumpliját Kolos. – Gondolom, te nem jössz – néztem fel rá összehúzott szemmel. – A pocsolyába? Valahogy nem érzek hozzá affinitást. – Sejtettem. Oké, akkor viszont fogd ezt – vettem le a dzsekimet, és a kezébe nyomtam, majd lerángattam a karomról a karkötőimet, végül pedig az új RHCP jegygyűrűmet. – Vigyázz rá! – utasítottam, majd minden mindegy alapon beletrappoltam a pocsolyába, egészen Napsi mellé, aki két karral a vízben turkált, hosszú, szőke haja belelógott a koszos sárba, de nagyon úgy tűnt, nem érdekli. – Kábé merre hagyhattad el? – nyúltam bele a hidegé zavaros vízbe, aminek az alján undorító, puha trutyiba markoltam. – Valahol itt. A pocsolyában – segített ki a válasszal. Ekkor már Szasza is a vízben állt és Boldi bakancsát kereste, amit továbbra sem találtak. – Nem jönnétek be? – meredtem ki a pocsolya szélén álló és egyben nekünk szurkoló hármasra nézve. Kolos eszegetett, Abdul
LEINER LAURA 228 irányította Boldiékat, hogy merre „kutassanak”, Hipó pedig a telefonját nyomkodta. – Én itt is elég jól szórakozom – adta meg frappáns válaszát Kolos, akitől azért nem is nagyon vártam mást. – Bocs, de kihagyom. Nincs annál undorítóbb, mint amikor sár megy az ember körme alá – finnyáskodott Abdul, mire Szaszáék felnéztek a keresésből, és egy amolyan „jól vagy, ember?” pillantást vetettek rá. – Miért? Tudjátok, milyen nehéz a körmök alól kipucolni a koszt? – fokozta Abdul a drámai hatást, vagy legalábbis szerette volna. Ekkor már Napsi és én is felnéztünk rá, utalva arra, hogy éppen két lány áll nyakig mocskosán egy olyan vízben, amibe nem láttunk le, és őszintén, talán nem is akartunk. – Jó, értem – sóhajtotta végül, és fintorogva, folyamatosan undorodó fejeket vágva, fél lábbal óvatosan belelépett a vízbe. – Abdul, mi van veled? Megmártózni készülsz? – szólt rá Szasza szórakozottan. – Nagyon vicces – lépett egyet határozottabban, és térdig gázolva a tócsában, beszállt a keresésbe. – Hé! – kiáltott fel ünnepélyesen. – Találtam valamit. Erre mindannyian odakaptuk a fejünket, és izgatottan vártuk, hogy Abdul kiemelje a víz aljáról, remélhetőleg Boldi bakancsát vagy Napsi karkötőjét. Sajnos nem nyert, csak egy műanyag villát rángatott ki a tócsa aljában lévő sárból. – Hipó? Ésetleg nem segítenél? – néztem ki az utolsó emberre, aki számításba jöhetett az akciócsoportunk bővítéséhez. – Kizárt dolog. Ki tudja, mi van a vízben. Nem akarok hepatitist kapni – borzongott meg, mi meg egyszerűen elengedtük a fülünk mellett a beszólását, mert tudni se akartuk, hogy van-e valóságalapja a félelmének. Mi csak egy fél bakancsot és egy karkötőt szerettünk volna begyűjteni, egyebet nem. Amikor a szüleim azzal az utasítással engedtek el a Bábelfesztre, hogy „okosan viselkedjek”, nyilván nem arra gondoltak, hogy egy pocsolyában állva turkálok az iszapos sárban, de hát ilyen az élet, és egy fesztiválban pont az a nagyszerű, hogy soha nem tudhatod, mi
BÁBEL 229 történik a következő pillanatban, és akármit is tervezel, az ezer százalék, hogy meghiúsul. – Hopp! – kiáltottam fel izgatottan, amikor a fekete vízben kotorászva beleakadt az ujjaimba valami. Csak remélni mertem, hogy ha nem is Napsi karkötője, akkor esetleg valami növény vagy madzagdarab, és, mondjuk, nem egy tavalyi Bábeles az. – Itt van valami! – rántottam ki a kezem, és a tenyerembe fogott tárgyat kezdtem fürkészni, de semmit nem láttam belőle, mert az egész tiszta sár volt. Így ökölbe szorítottam a kezem, és a pocsolya felszínén kicsit megráztam, remélve, hogy a víz lemossa a trutyi nagyját, és megtudjuk, milyen kincset leltem. Addigra Napsi is odaszenvedte magát mellém, és együtt hajoltunk bele a tenyerembe. A sár még mindig belepte a tárgyat, azonban két pontjárói már lemosódott a kosz. Az egyik ilyen rész a vékony láncszemeket engedte láttatni, a másikról pedig letéptem a ráragadt fűszálat, így már teljesen felismerhető volt a kis Converse cipő medál. Megtaláltam! Megtaláltam!!! – Úristen, köszönöm! – ugrott Napsi a nyakamba boldogan, én meg ösztönösen összezártam a tenyerem, nehogy a nagy ünneplésben ismét elejtsük a karkötőt. Ugrándozva tomboltunk a pocsolyába, és egymást túlüvöltve röhögtünk azon, hogy „erre mégis mennyi esély volt?”, miközben a fiúk pislogás nélkül meredtek ránk. – Jó, persze. Ezek megtalálnak egy kétcentis tornacipő medált, Boldi negyvennégyes bakancsa meg köddé vált – értetlenkedett Szasza a vízben kotorászva. – Biztos, hogy mindkettő rajtad volt? – tűnődött Abdul, folyamatosan keresve a Martenst. – Ja – felelte Boldi. – Na, jó, akkor megmondom mi lesz – húzta ki magát, és a mozdulatsortól megroppantak a csontjai. Hát, igen, fesztiválbetegség az elnyomorodás, a földön ülünk, földön alszunk életmód eredménye a totális elgémberedettség és a kattogó ízületek. – Leülök ide, a pocsolya szélére, és elkezdem várni, hogy felszáradjon.
LEINER LAURA 230 – Zseniális terv – meredtem rá. – Miért? Pár nap, és csak kiszárad. Akkor meg ott lesz valahol a sárba ragadt Martensem – tervezgette. – És mi van, ha nem szárad fel? – kérdezte Hipó. – Akkor meddig ülsz itt? – Hát, jövőre csak jöttök, nem? – vigyorodott el Boldi mire mi is felröhögtünk. – Hé! Megvan! Megvan! – üvöltötte Abdul. Valamennyien izgatottan vártuk, hogy kihúzza a talált darabot a vízből, de sokszori erőlködésre sem sikerült neki, így végül megcsóválta a fejét. – Ja, nem, az a sajátom volt – ismerte be. – Abdullah, te IQ-bajnok! – nevette ki Napsi. – Hogy hihetted azt, hogy megtaláltad, arra, ami rajtad van? – ámultam. – Miért, nagyokos, te lelátsz a víz aljára? Nem. Na, akkor meg? – sértődött meg Abdul, és tovább kutakodott. A szemerkélő esőben mellettünk elhaladók mosolyogva néztek minket, páran meg is kérdezték, hogy mit csinálunk, majd, amikor Napsi a vállába próbálta törölni a homlokát (felkarig sárosak voltunk), és sóhajtva kifújta az arcába hulló tincseit, még segítőink is akadtak. Egy angol fiúkból álló négyes csapat szimpatizált a segítségre váró Napsival, úgyhogy beálltak a keresésbe. Színtiszta matek, hogy kilencen több az esélyünk a megtalálásra, mint öten, és hamar be is igazolódott, hogy nem volt hiába az a sok hosszú és kínkeserves matekóra. Ugyanis az egyik angol, kábé olyan diadalittasan, mintha csak az Excaliburt emelné ki a vízből, feltartotta a bal Martenst az ég felé, amiből ömlött a sáros víz. Komolyan, mintha a felhők közül előbújó napsugár is megcsillant volna rajta, annyira szép jelenet volt. Szerintem még soha nem örültek annyira sárba ragadt fél bakancsnak, mint mi, akkor, ott, a pocsolyában. És nem mellesleg Boldinak sem kellett leülnie a tócsa szélére, a felmelegedést várva. Az angoloknak persze szerettük volna meghálálni a segítségüket, így meginvitáltuk őket, hogy tartsanak velünk enni. Mondjuk,
BÁBEL 231 közben kiderült, hogy amúgy skótok, de ez részletkérdés. Mindenki visszament a sátrához átöltözni (a vizes gatya és zokni nem túl szerencsés, ha még több napig tart a buli), úgyhogy megbeszéltünk az angolokkal, hogy egy óra múlva találkozunk az Amerikánál. Próbáltam őket jobb belátásra bírni és rájuk erőltetni az Ázsiát, de nem volt kedvük hozzá, így elfelejthetem a currys sült krumplit, amit Kolos evett, és amiből a pocsolyapecázás miatt összesen egy darabot ettem. Brühü.
LEINER LAURA 232 HARMADIK NAP. 19:42 ELMÉLKEDÉS A BÁBELFESZTRÓL. AZ A FRÁNYA VÉCÉ Gyors zuhany, fogyó meleg víz, kis didergés, valamint nem teljesen tiszta, de legalább száraz ruha váltása, és Napsival már túl is voltunk a „tócsában keresgéltünk” sztorin. Az ember számára, ha negyedik napját tölti egy zenei fesztiválon, apróságnak tűnnek az ilyesmik, egyszerűen hozzátartozik a fesztiválélethez. Csakúgy, mint az, bogy bár a Bábel világviszonylatban is híres és nívós zenei fesztivál, összességében egy darab koncertet sem láttam eddig, maximum hallottam belőle, átvágtam a tömegen vagy éppen részese voltam negyedóráig. Annyi minden más van, amit csinálni lehet, annyira sok a látnivaló, és olyan rengeteg a felfedezésre váró helyszín, hogy a koncertek számítanak a legkevésbé érdekes dolognak. Igazából már teljesen helybélinek érzem magam, négy nap után egyszerűen besorolom magam a „fesztiválveteránok” közé, annyi minden történt. És tulajdonképpen mindennel megbarátkoztam már, sorban állok a kajáért, tülekszem az italosstandnál, mert tudom, hogy csak így szolgálnak ki, ugyanis itt nincs helye az udvariaskodásnak. Begyűjtögetem az ajándéktárgyakat, a szemem pedig teljesen ráállt az üres kólásflakonok keresésére, már egy szimpla beszélgetés közben is képes vagyok többfelé figyelni, és a szemem sarkából érzékelem, ha valaki a közelben elhajít egyet, így azonnal odapattanok és felszedem. Ezt nem csupán a zöld énem követeli meg, hanem nyilván vonz a nyeremény is, a nulladik nap óta azért gyűjtögetjük lelkesen és dobjuk be nap végén az összedőlt sátrunkba, mert a gumicsónakra pályázunk, amit rengeteg flakon beváltásakor lehet választani. Hogy minek egy felfújható gumicsónak, ez a normális életben jogos kérdés, de a Bábelfeszten érvényes a „csak mert nagyon kell!” magyarázat. Amúgy is jól jönne, mert tuti dolog, de amióta láttuk, hogy valakik már be tudtak váltani annyi flakont, hogy kapjanak érte egy ilyen csónakot, és miután felfújták, hogy az Európa színpad előtti sártenger közti pocsolyában
BÁBEL 233 evezzenek vele, azóta dupla erőbedobással gyűjtjük a flakonokat. Természetesen mi is szeretnénk átkelni egy pocsolyán a kólás gumicsónakkal. Ez alap. Az időjárás változékonysága is hozzátartozik a Bábelfeszthez. A fesztivállakó béketűrő természet: amikor dögmeleg van, amikor szakad, amikor elázik, amikor veri a víz, ha szél fúj vagy éppen megfagy, akkor is csak a vállát vonogatva annyit mondhat, hogy „ez van”. Mást nagyon nem tehet. Már én sem nyöszörgők jó időért, megszoktam a dagonyapartit, és ez sem sokkal rosszabb, mint a hőguta. Ha már ilyen végletes és szélsőséges idő lett, akkor ezt kell szeretni. Tehát összességében mindent szeretek, ami itt van, egy dolgot kivéve. Az pedig a vécésor. Komolyan, egy hangom nincs, ha zuhanyozni megyünk, tudok fogat mosni a csaptól öt-hat méterre, az állam alá tartott kézzel, sminkelek sátorban, homályos fényben, zsebtükör segítségével, megszárítom a hajam a kézszárító automata alá hajolva (ez után szoktam úgy kinézni, mint Tina Turner rosszabb napjain), de a vécénél kígyózó sort, na, azt gyűlölöm. Mivel a társaságunkban ketten vagyunk lányok, értelemszerűen Napsival mindig együtt járunk, és mivel a mobil vécét egy próba után örökre ejtettük, maradt a hagyományos, fülkés mosdók keresése. Amik csak a nagy színpadok közelében találhatók, ergo mindig úgy kell időzítenünk, hogy akkor „kelljen”, amikor arra járunk, máskülönben őrült sokat kell gyalogolni. És amikor odaérünk, akkor beállunk a sorba. A meleg napokon, amikor a napijegyesek elárasztották a Bábelt, volt, hogy harmincöt percet kellett várnunk a sorban, a végén már fél lábon ugráltunk, de ilyenkor, az esős időben is minimum öten mindig állnak előttünk, mert a hetijegyesek a rossz időben is maradnak. Ezeket a sorokat és bölcs gondolataimat is éppen várakozás közben írom a mobilomről, előttem Napsi ugrándozik, és másodszorra dörömböl be az ajtón „mi lesz mááár?” üvöltéssel. Mögöttem pedig már négy lány áll, és természetesen a négyből kettő megpróbálkozott azzal, hogy bekéredzkedik elém, mondván, hogy nekik nagyon kell. A nulladik napon még beengedtem magam elé legalább két ilyen „sorkerülőt”, de utána elgondolkodtam, hogy ez vagy egy vesebajosok találkozója
LEINER LAURA 234 fesztivál, vagy mindenki hülyének néz. Azóta senkit nem engedek be magam elé, ha ugrál, ha szenved, ha könyörög, akkor sem. Senki sem szeret sorban állni, és én is mindig szeretnék minél előbb visszaérni a többiekhez, úgyhogy kegyetlen lettem, és nem hagyom magam átverni. – Fogd meg, légyszi – nyomta Napsi a kezembe a táskáját, a telefonját, az esőkabátját és a derekára kötött plusz pulcsiját is, amíg bement. Én meg háttal nekidőltem az ajtónak, megakadályozva azt, hogy dörömböljenek neki a sürgetők, és szembenéztem a sorban várakozókkal. Így szokott ez lenni.
BÁBEL 235 HARMADIK NAP. 22:32 ELTŰNTEK AZ ANGOLOK. VAGYIS A SKÓTOK. ELÁLLT AZ ESŐ! MINOENKI SZANASZÉT. A VIP KAPUJÁBAN Hiba volt elválni a pocsolyában bakancsot megtaláló skótoktól azzal, „majd találkozunk x helyen”, mert fesztiváltörvény, hogy soha, a büdös életben nem találod meg azt, akivel egyszer így válsz el. Így hiába kerestük az egyébként tökre jó fej srácokat az Amerikánál, nyomuk veszett. Valószínű, hogy ők is így gondoltak ránk ott, ahol éppen minket kerestek. A rántott csirkeszárnyas standnál kellett volna lenniük, de nem voltak, mi meg nem tudtunk többet várni, mint tíz perc, mert pont ott abszolúte semmit nem lehetett csinálni, a sár miatt meg még leülni sem, így vagy előttünk érkeztek és hasonlóan gondolták, vagy utánunk, de a lényeg, hogy elkerültük egymást. Viszont vettünk csípős csirkeszárnyat. A fiúk fejenként egy dobozzal, mi, Napsival ketten egyet, és mivel az eső csak szemerkélt, papírzsepivel letöröltünk egy padot, és esőkabátban, pulcsiban meg kapucniban ültünk le egymás mellé, hogy együnk. Úgy nézhettünk ki, mint egy csapat, csirkét eszegető manó. Azért nem azt mondom, hogy úgy ültünk ott, mint a verebek, mert morbid lenne hozzátenni, hogy „akik csirkét esznek”. Így inkább a manókhoz hasonlítanám magunkat. A csirke amúgy baromi finom volt, a tapasztalatom pedig az, hogy a Bábelfeszten folyamatosan dögéhes az ember, ami attól lehet, hogy a színpadok közti járkálás és hatalmas távok rendesen égetik az energiát, amit folyamatosan pótolni kell. Ezzel magyarázom, hogy Napsival simán benyomtunk ketten egy vödör rántott csirkeszárnyat. – Én még kajás vagyok – csámcsogott Boldi, aki ugyan még be sem fejezte az evést, de már azon aggódott, hogy éhen marad. – Én is – értett egyet Szasza is. – Szerintem még én is tudnék enni – közölte Napsi valami csontot vagy mit rágcsálva. – Én tudjátok, mit ennék? – hajolt előre a pad szélén ülő Hipó, hogy mindenkire rálásson.
LEINER LAURA 236 – Kanalas gyógyszert? – kérdezte Szasza. A poénján mindannyian felröhögtünk, Hipó pedig megvárta, hogy újra csönd legyen, és közölte, hogy főtt kukoricát. Egymillió pontos ötletnek tartottuk, főleg, hogy a közelünkben lévő standnál lehetett kapni, így minden fuvallatnál megéreztük a jellegzetes kukoricaillatot. Pontosan hét perccel később valamennyien egy szalvétába ragadt, gőzölgő kukoricát dobáltunk egyik kezünkből a másikba, folyamatosan átkozódva, amiért „ilyen rohadt forró!” – Áááááá! – üvöltött fel elsőként Boldi, aki nem bírta megvárni, hogy kicsit hűljön, hanem beleharapott a kukoricájába. A szemek forrón ragadtak az első fogaira, és a kezével legyezve próbálta siettetni a fájdalom múlását. Kukoricát nem lehet kulturáltan enni, a többiek pedig nem is nagyon törték magukat, nomád körülményeinknek megfelelően zabáltak, én azonban igyekeztem diszkréten fogyasztani, bár azt én sem tudtam elkerülni, hogy a fél fejemre ne ragadjon rá a só vagy éppen egy-egy szem kukorica. Akkor pedig teljesen abbahagytam az evést, amikor Kolos megérkezett a VIP-emelvényről, mert véget ért egy koncert. – Kukoricát? – tartotta felé Napsi a lerágott csövet, és vigyorogva nézett fel rá. – Kérsz egy fogpiszkálót? Fogkefét? Vagy egy fogászati időpontot? – jelezte udvariasan Kolos, hogy Napsi még nem teljesen végzett az evéssel. – Miért? – kérdezte Napsi, és röhögve vicsorított. – Kajás még az arcom? – szállt be a hülyülésbe azonnal Boldi is, aki az előbb tapasztott fel a homlokára pár szem kukoricát. – Herczegék esznek, mi? – dugta be a dzsekije zsebébe a kezét Kolos, és szórakozottan nézett végig rajtunk. – Milyen volt a koncert? – érdeklődtem, eltolva magam elől a félig lerágott kukoricát. – Jó – bólintott. – A VIP-ből szinte minden koncert jó – tette hozzá gyorsan, én meg erőltetett mosolyra húztam a számat.
BÁBEL 237 – Nagyon vicces vagy. – Zsófi, azt már nem eszed meg? – nyúlt a kukoricám felé Boldi. – Nem, de vizes lett, ahogy leraktam – magyarázkodtam, miközben elvette előlem az átázott tálcán lévő ételt. – Na, és? – Hát, vizes – feleltem. – És? Vízben is főzik, azért mégse nyafog senki – harapott bele jóízűen. – De az nem esővíz – feleltem. Na, mindegy. – Szóval a VIP – tértem vissza a tárgyra, amint újból Koloshoz fordultam. – Mi van a VIP-pel? – Semmi. Alig várom, hogy onnan lássam a Chilit – sóhajtottam ábrándozva, mire Kolos harsányan felröhögött. – Hát, azt várhatod. – Ott leszek – néztem rá komolyan. – Miért gondolod, hogy beviszlek? – ingatta a fejét hitetlenkedve. – Miért gondolod, hogy csak te vihetsz be? – kérdeztem vissza kapásból. – A biztonságinál már elvágtad magad. – Nem a szekuritisről beszélek. Másról. – Na, halljam, kiről? – Még konkrétan senkiről, de nem csak neked van VIP karszalagod. Találni fogok valakit, aki bevisz. – Senki nem fog bevinni – ellenkezett. – Majd meglátjuk. – Emberek! Elállt az eső! – nézett fel Szasza az égre hirtelen. – Tényleg. De jó – mosolyodtam el, aztán újra Kolosra néztem. – Egy csomóan szívesen bevinnének. – Például? – röhögött ki. – Akárki. Aki nem gonosz. Mint te – rágtam a szám szélét. Kolost nem nagyon tudtam meggyőzni azon elméletemről, miszerint bárki örülne a társaságomnak a VIP-emelvényen a Red Hot-koncert alatt, és annyira belemerültem a vitába, hogy azon kaptam magam, hogy a többiek készülődnek.
LEINER LAURA 238 – Hát ti? – néztem Szaszára, aki Abdullal állt az asztal mellett. – Elnézünk valamerre – vonta meg a vállát Szasza. – Merre? – Csajozni? – válaszolt a kérdésemre kérdéssel Abdul. – Oké – nevettem el magam. – Az nem baj, hogy házasok vagyunk? – néztem kedvesen Szaszára. – Kérdezd meg – felelte. – Mit? – Hogy érdekel-e – mondta, aztán Abdullal összeröhögve elindultak. – Ez nem volt szép – kiáltottam utána, majd a többiekre nézve, mosolyogva megvontam a vállam. – Hát, Szasza ilyen. Ezt akkor is tudtam, amikor hozzámentem – magyaráztam kínosan nevetgélve. Szasza és Abdul távozásával a többiek is új programot kerestek. Napsi nyafogott, hogy unatkozik, Boldi meg éppen abban a pillanatban nézett fel az összegyűrt Bábelfeszt-műsorfüzetből, és izgatottan bejelentette, hogy kezdődik a léggitárverseny. – Neee! – ámult el Napsi. – De! Párban is lehet indulni – bólogatott Boldi. – Menjünk! – pattant fel az asztaltól a barátnőm teljesen beleélve magát, hogy gitározást imitálhat egy rakás idegen ember előtt. – Zsófi? – nézett vissza rám, feltehetőleg azért, hogy elhívjon magukkal. Én csak egy picivel hezitáltam tovább, mint kellett volna, és sajnos ez alatt a pillanat alatt pont Kolosra néztem, mintha csak rajta múlna, hogy megyek-e. – Értem. Jó, akkor majd üzenek. Hipó, te gyere velünk, kéne valaki fotózni – rángatta meg Hipó karját, aki fájdalmasan felnyögött. – Ne szorítsd, be fog lilulni – dörzsölte meg dzsekin keresztül a „fájlalt” pontot. Egy pillanat alatt mindenki eltűnt, én meg kérdőn néztem Kolosra. Ahogy felnéztem rá, valami feltűnt, amit már ezer éve nem tapasztaltam. Hogy semmi nem csöpög a szemembe. – Jé! Teljesen elállt az eső. – Szasza már mondta – nézett rám felvont szemöldökkel.
BÁBEL 239 – Tényleg? – csodálkoztam el. – Igen. És válaszoltál is neki. – Komolyan? Uh, nem figyeltem – haraptam be a számat zavaromban. – Mindegy, egy csomószor ő sem figyel rám, ebből nem lesz sértődés – magyarázkodtam, csak azt nem tudom, miért. És ekkor valami olyasmi történt, amire abszolút nem számítottam. Kolos elköszönt, majd hátat fordítva egyszerűen elsétált a padtól. A kivilágított ételstandok közül kilépve pedig már csak árnyék volt, aki hamarosan belevész a sötétbe. Ezt nem hagyhattam. – Kolos! Várj már meg! – rohantam utána, bár futás közben sikerült beletrappolnom pár pocsolyába. – Mi az? – kérdezte. – Most tényleg ott hagytál? – Miért? Hívnom kéne magammal? – ráncolta a szemöldökét. – Persze. Vagyis, miért hagytál ott? – Mert azt csinálsz, amit akarsz. Ha ott akarsz ülni, akkor ott ülsz. Ha meg mész valahová, akkor mész. – Igen, ez így van – bólogattam vadul, hiszen majdnem felnőtt, szabad ember vagyok. – Na, látod – biccentett. – Akkor jövök veled – fejeztem be a gondolatmenetet. – Azt sem tudod, hová megyek. – Nem baj. – Miért nem szállsz le rólam? – nevette el magát. – Mert egyelőre te vagy az egyetlen VIP-jegyes ismerősöm – röhögtem fel. – De – tettem fel az ujjamat – amint találok egy kedvesebbet, vele fogok lógni. – Tíz percen belül lerázlak. – Hohó! – torpantam meg döbbenten. – Azt te csak hiszed. Kolos szórakozottan tovább lépkedett, én pedig követtem, és elhatároztam, hogy az agyára megyek, akárhová is tart, nem tud lerázni. Aha, ezt így gondoltam én, ő pedig tudta, hogy én így gondolom, ezért előállt az egyetlen olyan tervvel, ami keresztül tudta húzni a számításaimat. Komolyan, felkészültem arra, hogy a vécénél
LEINER LAURA 240 várom, a fiúzuhany előtt toporgok, megyek vele mindenhová, ahová csak lehetséges. Éppen ezért dőlt össze bennem egy világ, amikor megálltunk a VIP előtt. – Na. További jó szórakozást – mosolygott rám a nyertesek elégedettségével a fején. – Ez így nem fair – sóhajtottam. – Mondtam, hogy le tudlak rázni – közölte, és a szekuritis felé indult, előhalászva a passtartóján lógó igazol ványt. Csakhogy arra nem számított, hogy velem van dolga. Általában az első ötletet, ami a fejemben megszületik, meg is valósítom (sokszor bizonyult helytelennek), és most sem tettem másképp. Egyszerűen felment az agyamban a pumpa, hogy valahová nem engednek be, ahol nekem bent kéne lennem. Ezért aztán nekifutottam, és minden mindegy alapon ráugrottam Kolos hátára, aki a lendülettől és a hirtelen ért támadástól alig tudta megtartani az egyensúlyát. – Mi a fenét művelsz? – kérdezte, megpróbálva rám nézni, de mivel a hátán voltam (igen, tényleg ezt tettem), akárhogy fordult, én is fordultam vele. – Megyünk a VIP-be – feleltem a nyakát szorongatva, bár nem szándékosan fojtogattam, inkább csak kapaszkodtam. – Szállj le rólam, de komolyan – fenyegetett. – Dobj le, ha tudsz. – Az fájni fog. – Nem dobsz le egy lányt, annyira mélyre még te sem süllyedhetsz. – Mondja ezt valaki, aki most éppen a hátamon lóg – vágta rá epésen. – Minden rendben? – lépett oda hozzánk a szekuritis, akit sajnos már ismertem, így Kolos vállába fúrtam a fejem, elrejtve előle az arcomat. – Úgy nézünk ki, mintha minden rendben lenne? – kérdezett vissza Kolos. – Nincs jól a lány? – érdeklődött a biztonsági őr.
BÁBEL 241 – Most vagy úgy általában? – Most. Te! Nézzél rám! – világított rám az elemlámpájával, mire még szorosabban nyomtam a fejem Kolos válla és nyaka közé. – Mhemmi ahom – dünnyögtem. – Mit mond? – kérdezte az őr. – Hogy szeretne leszállni a hátamról – fordította le wookie nyelvről Kolos a mondandómat, csakhogy rosszul, éppen ezért szorosabban fontam a nyaka köré a karom, amitől rögtön sikerült a pontos fordítás. – Azt mondja semmi baja. – Jól van – dünnyögte a biztonsági. – Bementek? – kérdezte, és ekkor történt meg, Hogy elveszítettem az inkognitómat, ugyanis hirtelen felkaptam a fejem. – Igen! Igen! Bemegyünk! – szóltam, és éreztem, hogy elönt a boldogság. – Hé! Te! Ismerlek – világított a szemembe a szekuritis. A fenébe! Kolos röhögve felém fordította a fejét, én meg sóhajtva megadtam magam. – Jó, rendben. Leszállok – engedtem el a nyakát, és lehuppantam a földre. A bakancsom, mondjuk, pont sarat fröcskölt a biztonsági gatyájára, aki ettől sem kedvelt meg jobban, úgyhogy lassan ideje volt távoznom – Már megyek is, szekuritis bácsi – mosolyogtam rá. – Kolos – köszöntem el tőle is. – Mentem – hátráltam három lépést. – De egyébként – jutott hirtelen eszembe –, csak mellesleg jegyezném meg, hogy senkinek nem kell a segítsége vagy beleegyezése, hogy bejussak a VIP-be. Elég csak ennyit tennem – szóltam hirtelen, és úgy éreztem, mondandóm és tettem a meglepetés erejével hat majd, ugyanis a következő pillanatban rohanni kezdtem a VIP-emelvény bejáratához, és mindezt olyan pimasz módon szándékoztam tenni, hogy egyenesen elszáguldok az őr és Kolos között. A fejemben elképzelt jelenet szerint még „bip-bip” hangot is hallattam volna, amint Gyalogkakukként elfoghatatlan vagyok. Csak azzal nem számoltam, hogy a nagy sár miatt futás közben megcsúszom és óriásit taknyolok a két „ellenségem” között.
LEINER LAURA 242 Ahogyan hanyatt fekve felnéztem rájuk, fájdalmasan a bal csuklómhoz nyúltam, miközben ezek ketten felettem beszélgettek. – Ilyet még nem láttam. Ez állandóan elzuhan magától, meg sem kell mozdulnom – szólt az őr Kolosnak. – Hahó! Kéne egy kis segítség a felálláshoz. – Gyere – hajolt le Kolos és a szekuritis is. – Ne! Ne a csuklómat! – kiabáltam, mert amint a szekuritis megfogta a kezem, éles fájdalom hasított belé. Így az alkaromnál megragadva húzott fel, a másik oldalamon pedig Kolos segített fel. – Megint tiszta sár lettem. – Jól vagy? – érdeklődött Kolos. – Aha. Persze – biccentettem, mert már csak pár csillagot láttam, az esés után pedig vagy egymilliót, így úgy ítéltem meg, javul az állapotom. – De mi még találkozunk! – tartottam fel a mutatóujjam a biztonsági őr előtt. – Ne fenyegess – közölte halk, de tekintélyt parancsoló hangon. – Elnézést. Szereti a kávét? – pislogtam kedvesen. – Ne próbálj megvesztegetni. – Akkor mit csináljak? – dobbantottam kissé gyerekesen. – Mondtam már. Kerüld el a VIP-et – tanácsolta. – Jó, persze – duzzogtam. A csuklómat markolaszva sétáltam tovább, aztán oldalra néztem, és szomorúan megráztam a fejem. – Mi van, mégsem menőzöl a VIP-ben? – Á. Úgy tűnik, veled sokkal szórakoztatóbb – lökte meg Kolos a vállamat. – Mondjuk, ez biztos – mosolyodtam el halványan. – Mi van a csuklóddal? – Fáj – sziszegtem. – Nagyon sáros lettem? – Csak annyira, mintha hanyatt zuhantál volna eső után – felelte, aztán az Amerika színpad gyér világításában lehajolt, és felvett a földről egy sáros kólásflakont. – Tessék. – Köszönöm – vettem el boldogan. – Láttad már a lámpaeregetést az Ázsiánál?
BÁBEL 243 – Igen. – Meg akarod nézni megint? – érdeklődtem. – Megnézhetjük. A főútra kiérve érdeklődve figyeltem a hömpölygő tömeget, ahogyan egyik helyszíntől a másik felé igyekeznek a fesztiválozók, nagy társaságokban, élénken és hangosan. A hot dogos standnál kígyózott a sor, az italospultok környékén rengetegen tolongtak, lekerültek a kapucnik, és mindenki levette az esőkabátját. Elállt az eső, és visszatért az élet a Bábelfeszten.
LEINER LAURA 244 HARMADIK NAP. 23:11 ÜZENET KÜLDŐJE NAPSI, CÍMZETT ZSÓFI
BÁBEL 245
LEINER LAURA 246 HARMADIK NAP. 23:20 10 dolog Kolosról: 1. Időnként, amikor megfeledkezik a gúnyos stílusról és elengedi magát, kifejezetten kedves tud lenni. 2. Érti a humoromat és úgy általában a cinizmust. 3. Azt állítja, hogy idegesítem, de azért elég sokat tudunk együtt lenni. 4. A bal karján lévő bőr karkötőt Petrától, a volt barátnőjétől kapta, és még mindig hordja. 5. Gyakran idéz Kerouactól, és rajongója a beatnemzedéknek. 6. Pont egy fejjel magasabb nálam. 7. Van egy kutyája, Bob Dylan. 8. Nem kifejezetten szereti a Red Hot Chili Pepperst (!!!). 9. Mindig magánál tart egy Moleskine noteszt, amibe jegyzetel. 10. Elképesztően szép a mosolya.
BÁBEL 247 NEGYEDIK NAP. 00:19 ÚRISTEN, MI VAN VELEM???. A FELISMERÉS. NAPSI TESZTJE Kolossal az Ázsia színpadnál remekül telt az idő, voltaképpen magam is meglepődtem azon, hogy mennyire élvezem a társaságát és hogy mennyire nem vágyom arra, hogy sokan legyünk. Tulajdonképpen eszembe sem jutott visszamenni a többiekhez. Rengeteget beszélgettünk, ami kábé abból állt, hogy én magyaráztam neki, ő meg érdeklődve hallgatott, legtöbbször pedig kiröhögött. Mindenről csacsogtam, Napsiról, Abdulról, Szaszáról, a suliról, a Red Hotról, jövőbeli életemről Anthony Kiedisszel, Kolos pedig szórakozottan figyelt, és legtöbbször olyanokat mondott, hogy hülye vagyok vagy éppen őrült. Annyira jól éreztem magam, hogy igazából a lampioneregetést csak akkor vettem észre, amikor egy asztalnál ülve beszélgettünk, és a fekete égbolt hirtelen megtelt fényekkel. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a felszálló lámpákat, majd Kolosra nézve, a szemében visszatükröződő fényt meglátva egy pillanat alatt begörcsölt a gyomrom. Először azt hittem, hogy az egyik bódénál vásárolt, wagashi nevezetű édességtől, ami meglehetősen édes volt, de végül rá kellett döbbennem, hogy valami más bajom van. Ez akkor tudatosult igazán, amikor Kolos meglökte a vállam, ahogy egyébként szokta, én pedig nem viszonoztam, hanem zavarba jöttem, lesütöttem a szemem, és megkértem rá, hogy ne kezeljen úgy, mint egy gyereket. Na, erre kábé mindketten ugyanolyan döbbenten néztünk, én legalább annyira meglepődtem a beszólásomon, mint ő. – Mi van? – röhögte el magát. – Semmi. Csak. Mindegy – hebegtem. – Hallod, Chili, agyadra ment a wagashi? – fürkészett furán. – Lehet – nevettem fel zavartan, és hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy birizgálni kezdjem a hajamat. Kolos tovább mesélt valami cikkről vagy koncertről, de az is lehet, hogy valami egészen másról, én pedig eközben folyamatosan kattogtam. Rendben. Először is, szeretek vele lenni. Mindig várom,
LEINER LAURA 248 hogy odajöjjön hozzánk. Felfedeztem, hogy gyűlölöm a Petra nevet és talán a világ összes Petráját. Nem szeretek Kolos előtt enni. Ha valamit teszek vagy mondok, elsőként az ő reakcióját lesem. Megbántott azzal, hogy azt mondta, ő nem venne el feleségül. Ajajj, most aztán baj van. Egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy mi van velem, ezért elkerekedett szemmel, riadtan néztem rá. – Jól vagy? – kérdezte. – El kell mennem innen. Most! – motyogtam szinte szédülve a felismeréstől, és valahogy feltápászkodtam. – Később találkozunk – indultam el sietősen. – Hé! A mosdó a másik irányban van! – kiáltott utánam, mert, gondolom, azt hitte, hogy az lenne a sürgős dolgom. Pedig nem az volt. Napsira volt szükségem, méghozzá azonnal. Csakhogy Napsit egyáltalán nem volt egyszerű megtalálni. Az addig rendben volt, hogy rohanva, a tömeget kikerülve, néhány embernek pedig véletlenül nekiszaladva elértem az Amerika színpadig, sőt, némi kérdezősködés után a léggitárversenyt is megtaláltam, csakhogy annyira nagy volt a tömeg, hogy totál elveszettnek éreztem magam. Ekkor következett a telefonálás, a fesztiválon jól megszokott „Hol vagy?” „Itt!” „De hol???” „Hát itt!” „Nem látlak” „Itt állok egy metálpólót viselő ember mellett!” „Abból van ezer” „Ennek hosszú haja van” „Ettől nem szűkül a kör!” „Integetek” „Én is!” „Valaki visszainteget, de az nem te vagy” „Jaj, itt állok a színpad mellett!” „Jövök” „Na?” „Nem látlak, pedig itt vagyok” „Feltartom a telefonom, figyeld” „Áááá, ott egy mobil, jövök!” És már meg is találtuk egymást. Napsi futott felém, én felé, valahol a színpad közepe előtti sárban pedig lefékeztünk, és egymás karját megragadva, egyszerre kiáltottunk fel. – Megnyertem a léggitárversenyt! – Azt hiszem, belezúgtam Kolosba! – Mi van??? – kerekedett el a szeme, és ezúttal hagyta a léggitárversenyes sztorit, az enyém ütősebbnek ígérkezett. – Nem tudom, de totál kiakadtam – túrtam a hajamba.
BÁBEL 249 – Oké, időt kérek – tette fel a kezét, nagyokat pislogva. Napsival ezer éve vagyunk legjobb barátnők, így ismerem annyira, hogy egy ilyen hírt nem könnyen emészt meg, a dolog pikantériája pedig, hogy még nekem sem sikerült teljesen. Sürgősen beszédünk volt, ráadásul négyszemközt, ami egy gigantikus zenei fesztiválon nem könnyű feladat. Ugyan találtunk egy száraz padot, amire le tudtunk ülni, csakhogy ahol két lány fiúkíséret vagy társaság nélkül üldögél, és ráadásul az egyik olyan külsővel rendelkezik, mint Napsi, ott törvényszerű, hogy megérkeznek az „ismerkedni vágyók”. Kábé minden második mondatunk megszakadt azzal, hogy félrefordítva a fejünket elzavartuk a ránk köszönő vagy minket invitáló srácokat. – Azt hittem, nem bírod Kolost – mondta Napsi. – Én is. Csak közben valami történt. Mármint… – sóhajtottam. – Elég jó fej. Meg vicces. És hát, az sem mellékes, hogy néz ki… – Húha – ivott bele az energiafalába, amitől már megint reggelig pörögni fog. – Na, jó. Szerelemteszt. – Benne vagyok – bólogattam vadul. Az elmúlt években mindig megcsináltuk ezt az úgynevezett tesztet, hogy kiderüljön, valójában mit érzek. Akárhányszor össze voltam zavarodva (ami azért nem fordult elő sokszor), Napsi kereszt kérdésekkel kiszedte belőlem a tudatalattimban elrejtett valós érzelmeimet. – Rendben. Melyik RHCP-szám juttatja eszedbe? – Hm… – tűnődtem el. – Talán a… – Kapásból, te! – szólt rám szigorúan, jelezve, hogy ne hezitáljak sokat. – Oké, nincs konkrét. – Jó. Ha becsukod a szemed, hogy látod magad előtt? – Kiröhög, és a fejét rázva, tök kedvesen azt mondja, hogy nem vagyok normális – mondtam mosolyogva, szorosan behunyt szemmel. – Értem. Tökéletes randi? – VIP-emelvényen Chili-koncert nézése – vágtam rá kapásból. – Mi tetszik benne a legjobban?
LEINER LAURA 250 – A stílusa. – Mit jut eszedbe először, ha meglátod? – Hogy vajon mit gondol rólam – feleltem. – Anthony Kiedis vagy Kolos? – szúrta be az utolsó kérdést. – Naa – nevettem fel, kinyitva a szemem. – Azért nem őrültem meg. Természetesen Anthony – húztam ki magam büszkén. Napsi a sötét égbolt felé meredve töprengett, osztott-szorzott, majd bólogatva rám nézett. – Zsófi. – Na? – Baj van. Szerintem is belezúgtál. Legalább 60%-os az eredmény. – A francba – temettem a tenyerembe az arcom. – Még nem is értem el ilyen magas arányt senkinél. – Nem. Ez az első. És most? – Passz. Az a gyanúm, hogy még nincs túl a volt barát nőjén. – Cccc – ciccegett Napsi. – Petra, mi? – Jaja. – Gyűlöljük Petrát? – Kegyetlenül – értettem egyet. A legjobb barátnő feladata egyértelműen az, hogy velünk utáljon vadidegen lányokat, akik a boldogságunk útjába állhatnak. – Sziasztok, lányok! – sétált oda hozzánk két srác, egy magas, kapucnis pulcsit viselő, és a haverja, egy alacsonyabb, tömzsibb forma. – Ne most – szólt Napsi, feléjük sem nézve. – Nincs kedvetek mászkálni valamerre? – próbálkozott tovább a magas. – Bocs, de most nincs – ráztam meg a fejem, tovább kattogva a Kolos-sztorin. – Nem innátok valamit? – érdeklődött az alacsonyabb. – Most nem, köszi – közöltem határozottan. – És nem érdekel titeket… – szólt újra a magas.