Leiner Laura - Bábel

BÁBEL 251 – Na, ide figyelj, zsiráf! – nézett rá Napsi dühösen. – Éppen beszélgetünk, krízishelyzet van, lépés innen, jó? Öhm. Napsi angyali külseje mindig megtévesztő, csak mi tudjuk, akik igazán jól ismerjük, hogy Boldival sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint kéne. Konkrétan, Napsi időnként nagyobb állat, mint a bátyja, és bárkinek beszól, totál hidegen hagyja mindenfajta következmény. A két fiú nem meglepő módon teljesen ledöbbent a heves válaszon és reakción, úgyhogy azonnal tiplit vettek és ott hagytak minket. – Szerintem megbántottad őket – fojtottam el a nevetésemet. – Mégis hányszor szerettél volna udvariasan nemet mondani? – Igaz – biccentettem. – Milyen az a Petra? – érdeklődött Napsi. – Sajna szép – elevenítettem fel az emlékeimben. – És baromi jó a haja. Meg alter. – Hm. Megvan a száma, nem? – De. – Hívogassuk szám nélkül és készítsük ki idegileg? – vigyorgott Napsi gonoszul. – Jó ötlet – értettem egyet. – De talán ilyesmik miatt mondja rám Kolos mindig, hogy gyerekes vagyok – gondolkoztam el. – Oké, ez igaz – biccentett Napsi is. – Megvan! Akkor tegyük fel a számát a netre, Hogy hívogassa más. – Zseniális ötlet. És kevésbé gyerekes – gúnyolódtam felröhögve. – Inkább hagyjuk a dolgot, majd lesz valahogy. – Te tudod. – Hé! – jutott eszembe valami, amiről egészen megfeledkeztem. – Milyen volt a léggitár? – Óriási. Meg is nyertük. – Wow. Mit kaptatok? – Hát, mivel maga a léggitár is egy képzeletbeli dolog, ezért az első helyezésért egy képzeletbeli medált nyertünk. – Ööö. Megnézhetem? – érdeklődtem nevetve.

LEINER LAURA 252 – Persze, tessék – nyúlt Napsi a nyakához, és úgy tett, mintha levenne egy medált, majd gondosan a „kezembe adta”. – Nagyon szép, gratulálok – hunyorogtam a gyenge világításban az üres tenyerembe. – Vigyázz, el ne hagyd. – Majd figyelek – vihogta. – Oké, akkor most kilőve a te plusz Anthony Kiedis és én plusz az olasz terv, helyette te plusz Kolos és én plusz az olasz a cél. – Úgy tűnik. – Kár. Bár nagyon bírom Kolost, azért jobban örültem volna, ha Anthony bandázik velünk többet. – Az a szomorú, hogy kábé ugyanannyi esélyem van Kolosnál, mint egy világhírű rocksztárnál – komorodtam el csalódottan. – Ez hülyeség – vigasztalt, aztán végiggondolta a dolgot, és korrigált kicsit. – Na, jó, lehet, hogy nem, de gondolj bele. Ha nem találom meg az olaszt a Bábelen, akkor az életem azzal fog eltelni, hogy a Facebookon bejelölöm Olaszország összes fiú lakosát. – Szűkítsd le a keresést. Csak a 17 és 25 év közöttieket jelöld – nevettem fel jóízűen. – Igaz. Akkor csak a fél életem fog ezzel telni. – Majd segítek – ajánlottam fel. – Hajaj! Nehéz dolgok ezek. Vajon Kolos érez valamit? – dörzsöltem meg az arcom gondterhelten. – Hajaj! Egyáltalán olasz volt az a srác? – sóhajtotta Napsi, mire ránéztem, és mindkettőnkből kitört a röhögés.

BÁBEL 253 NEGYEDIK NAP. 1:40 FEKETE-FEHÉR.IGEN-NEM A telefonok két értelemben is vészesen merültek: a pénz is rohamosan fogyott róluk, és tölteni is kellett volna az aksikat, így csak egy körüzenetre volt keret, ami alapján mindannyian az Európa színpadnál találkoztunk. Szasza és Abdul már ott volt, Boldi Hipóval érkezett, mi, Napsival pedig a mosdó meglátogatása után siettünk oda. Kolos viszont nem jött, úgyhogy megpróbáltam diszkréten megérdeklődni, hogy számíthatunk-e rá. – Ki? Kolos? – üvöltötte Boldi, aki valami erősítő mellett állt, amikor elkezdődött a léggitárverseny, úgyhogy fél fülére teljesen süket lett, emiatt pedig átkozottul kiabált. – Igen. Ő is idejön? – kérdeztem a lehető legtermészetesebben. – Mi??? Mi az, hogy ideköp? – Idejön??? – ordítottam rá. – Ja! Nemtom! – rázta meg a fejét. – Mi van Boldi fülével? – kérdezte Abdul, aki éppen visz-szaért a pulttól valami koktéllal, amihez színes szívószál járt. – Ráment a Smoke On The Water– röhögte Napsi, utalva arra, hogy ez a szám szólt akkor, amikor Boldi frászt kapott és egyben ideiglenesen elveszítette a hallását. – Add nekem a koktélcseresznyét – kunyizta el Abdul italából, aki kipiszkálta neki és odaadta. – Köszi. – Nem Kolossal voltál eddig? – ült le mellém Szasza, és érdeklődve nézett rám. – De. Egy ideig. Aztán már nem – magyarázkodtam, az asztalon dobolva az ujjaimmal. – Aha. Akkor hívd fel, hogy jöjjön ide, ha akarod – közölte egyszerűen. – Nem akarom – védtem magam. – Abszolúte nem érdekel, hogy hol van. Vagy mit csinál. Csak egy kérdés volt, hogy ő is idejön-e. De amúgy meg nem érdekel – hebegtem.

LEINER LAURA 254 Szasza a homlokát ráncolva nézett Napsira, és a fejét ingatva elröhögte magát. – Mi van vele? – Kicsit szerelemes. Picit – mutatta fel a kezét Napsi, kábé egycentis rést hagyva a hüvelyk- és mutatóujja között. – Ohó. Elvette az eszed a VIP-jegyes? Azt hittem, ki nem állhatod – kezdett oltogatni Szasza. – Az régen volt – érveltem, szerintem jogosan, mert egy fesztiválon teljesen máshogy telik az idő, mint a való életben. Itt egykét nap olyan, mintha hónapok lennének. – Sajnálom, kiraklak a sátorból – szívatott tovább Szasza, mire rémülten néztem rá. – Mi? Miért? Nem rakhatsz ki! – De igen. Micsoda könnyűvérű nőszemély vagy te! Ma vettelek el! – Úgy, hogy megbeszéltük, el fogunk válni! – Ja, Anthony Kiedis miatt. Na, de hogy bejött egy plusz személy! – csapott Szasza az asztalra tettetett idegeskedéssel. – Hol egy ügyvéd? Elválok! – kiáltotta, én meg nevetve megráztam a fejem. – Rendben, váljunk el. De nem költözöm ki. – Mindenképpen kiraklak. – Hagynád, hogy a szabad ég alatt aludjak, az esőben és sárban? – Már nem esik. És igen. Hagynám. – Gonosz! – húztam össze a szemem résnyire, és a csuklómat masszírozva arra gondoltam, ahogyan a csillagok alatt, a mocskos pokrócon éjszakázom attól rettegve, hogy ki lép rám a sátrak közt átkelve. Csodás. – Mi van a csuklóddal? – Elestem – néztem Szaszára. – Mutasd – nyúlt felém, de én megráztam a fejem, és ráhúztam a pulcsimat a kézfejemre. – Semmi komoly.

BÁBEL 255 Miután elállt az eső, az éjszakai élet is teljes egészében visszatért a Bábelfesztre, a színpadok körüli bódék és italosstandok megteltek, újra vadászni kellett az ülőhelyre és a tömegnyomorban erősen kellett nyomulni a pult felé, hogy valaha sorra kerüljünk. Napsi a mögöttünk ülő társasághoz hátrafordulva beszélgetett valami fiúkkal, Boldi a pult felé üvöltözött, hogy hangosítsák fel a zenét, mert semmit nem hall, Hipó az orrát fújta, és körbemutogatta a zsepit, azt kérdezve, hogy „baktérium fertőzéses színe van a váladéknak vagy egészséges?”, Szaszára egy közelben ülő lány mosolygott rá úgy tíz másodpercenként, Abdul meg a telefonját előszedve egyszer csak felkiáltott. – Itt a jelentés! – üvöltötte. – Atesz bekapcsolta a telefonját. – Éljen-éljen. Akkor a híradóban is be fogják mondani – dünnyögte Napsi egy pillanatra odafordulva hozzánk. – Húú! Azonnal felhívom! – mászott át Abdul a padon (és többek között rajtam is), és kisietett a sötét színpad előtti területre, hogy „nyugodtan tudjon beszélni”. – Hé – böktem oldalba Szaszát. – A barátnőd nem bírja levenni rólad a szemét – mondtam, a mosolygós lányra utalva, aki rendületlenül fürkészett minket, vagyis inkább Szaszát. – Ja, az ott? – biccentett, oda sem nézve. Gondolom, egy ideje már érezte magán a lány tekintetét. – Aha. – Passzolom – rázta meg a fejét Szasza. – Mi van veled? Rád sem ismerek. Nem mész behülyíteni, hogy aztán majd én rázzam le? – mosolyodtam el szélesen, felelevenítve úgy háromszáz ilyen vagy ehhez hasonló esetet. – Nem az esetem – közölte, és beleivott a poharába. – Neked van eseted? – szaladt ki a számon. – Van bizony. – Ó. Nem tudtam – csodálkoztam a kólásflakonomat öszszenyomkodva a kezem között, majd amikor kis pukkanással visszaállt az eredeti formájára, ismét benyomtam az oldalát. – És akkor ő nem az ideálod? – pillantottam újra a lány felé.

LEINER LAURA 256 – Nagyon nem – rázta meg a fejét. – Mi a gond vele? – Hát, az a helyzet, hogy a szőkékre bukom – vallotta be miközben feltápászkodott. – Ahaaam – mosolyodtam el. – Meg amúgy is – nézett rám az asztal mellett állva. – A hideg ráz a hullámos hajtól. Brrr – rezzent össze, nekem pedig elállt a lélegzetem. Auch. – Kérsz valamit inni? – kérdezte totál természetesen. – Nem – mondtam, vagy legalábbis ezt terveztem, aztán a pulthoz tülekedő Szasza után nézve ösztönösen a hajamhoz nyúltam. Hát, ez aztán erősen diszkriminatív volt. – Hé! – szóltam a Szasza után forduló, világosbarna, göndör hajú lányra. – Vasald ki a hajad, vagy felejtős a dolog – tanácsoltam, és véletlenül úgy benyomtam a kólásüvegem oldalát, hogy többé már nem pukkant vissza az eredeti alakjára. A lány persze nem értette, hogy mit mondok, talán nem is hallotta, úgyhogy csak mosolyogva intett nekem, én meg erőltettem egy vigyort a fejemre, és visszaintegettem. A hangzavar óriási volt, a tömeg teljesen megtöltötte a kis stand körüli területet, sokan pedig már be sem fértek, ők a környéken ácsorogtak, csoportokba verődtek, és énekelve/ beszélgetve/röhögve italoztak. Miután Szasza visszaért a pulttól, egy hétfős, fehérvári társaság ült le az asztalunkhoz, a velünk szemben lévő padra, és ahogy az lenni szokott, rögtön beszélgetésbe elegyedtünk. Jó fejek voltak, három lány és négy fiú, mind egyetemisták, úgyhogy egész sokat dumáltunk. Időközben Abdul is visszaért és leült közénk, bár ő depressziós volt, mert állítása szerint Atesz háromszor is kinyomta a telefont anélkül, hogy beszéltek volna. – Nem értem. Egyszerűen nem értem – csóválta a fejét. – Talán olyan zajban van, hogy nem lett volna értelme felvenni, úgysem hall semmit – vonogattam a vállam, remélve, hogy ezzel megnyugtatom kicsit, vagy legalább rádöbbentem, hogy attól még, hogy a titokzatos, „bulikirály” Atesz nincs vele, igenis jó társaságban van.

BÁBEL 257 – Igazad van. Majd reggel újra megpróbálom – vidult fel egy kicsit Abdul. Nagyszerű. A fehérváriak eközben felajánlották, hogy játsszunk, amire a többiek azelőtt rávágták, hogy oké (Napsi és Abdul, meg a nagyothalló Boldi is), mielőtt kiderült volna, hogy miről van szó. – Na, szóval – kezdte a társaságuk egyik tagja, azt hiszem, Laci – fekete-fehér, igen-nem. Ismeritek? A fiúk ismerték, mi, Napsival azonban nem, úgyhogy eligazítást kértünk. A lényeg, hogy beszélgetés, illetve egymástól való kérdezgetés közben ezt a négy szót tilos válaszolni. – Ez tök jó! Simán nyerem – húzta ki magát Napsi büszkén. – Gondolod? – kérdezte Laci mosolyogva. – Igen! – biccentett határozottan Napsi. Mindenki felröhögött, Szasza pedig a fejét rázva így szólt hozzá. – Gondolkozz már, agyhalál, mielőtt beszélsz! – Miért? Jaaa! Basszus – nevetett fel vihogva. – Jó, ez még nem ért. Nem ismeri a játékot – sztornózta Abdul az eredményt, ami alapján már most vesztésre álltunk. – Rendben. Akkor most kezdjük. Tízig megy a verseny. Akinek a csapata előbb kimondja tízszer a négy tiltott szót… azok fizetnek a másik társaságnak egy kört. – Áll az alku – nyújtott kezet Szasza. – Jó. Készen álltok? – kérdezte Laci körbenézve rajtunk. – Természetesen – feleltem megfontoltam, ügyelve arra, hogy ki ne mondjam, hogy „igen”. – Már elkezdődött? – üvöltött Boldi, fejét furán félrebillentve, mert a halláskárosodása miatt az egyensúlyával is problémák adódtak. – El! – válaszolta a fehérvári csapatból egy lány, aztán megakadt a szeme Abdulon. – Abdul, ugye? – Aha – bólintott. – Milyen szép név. – Köszönöm. – Arab, ha jól gondolom – mosolygott a lány.

LEINER LAURA 258 – Igen – mosolygott vissza Abdul, aztán a vállához kapott, mert Szasza belebokszolt egyet. – Te barom! – Mi az? Ó, a fenébe! – fogta fel, hogy kimondta az „igen” szócskát, ezzel egy nullára vezettek a fehérváriak. Dőltünk a röhögéstől, és Abdul bakijával kezdetét vette a kőkemény taktika. Mindenki kétszer meggondolta, hogy mit válaszoljon, az asztal alatt rugdostuk egymást, nehogy bedőljünk, és remekül szórakoztunk. – Hallod, te elég sápadtnak nézel ki, jól érzed magad? – szólt az egyikük Hipóhoz, aki ettől frászt kapott, és a homlokára tette a kezét, hogy ellenőrizze a lázát. – Nem! – vágta rá kétségbeesetten. – Áááá, Hipó! – förmedtem rá. – Most kettő null – csóváltam a fejem csalódottan. – Kit érdekel? Tényleg rosszul nézek ki? – rémült halálra. – Remekül festesz, ne foglalkozz semmivel – próbáltam nyugtatgatni, de Hipó már írta az SMS-t Farouk doktornak. Mindegy, hogy éjszaka volt. – Agybajt kapok – sóhajtottam. – Mi a gond? – kérdezte vigyorogva a fehérvári társaság egyik fiútagja, szórakozottan figyelve a színjátékomat. – Melyik az a Jackson-szám, aminek a klipjében Macaulay Culkin van? – fogtam a fejem erőltetettem. – A Black or White – vágta rá egy lány gondolkodás nélkül, mire széles vigyorra húztam a számat. – Kösz. Ez kettő volt. – Zsófi, ezt baromi ügyesen csináltad! – dicsért meg Abdul, amikor szép lassan mindenkinek leesett, hogy a válaszban szereplő „fekete” és „fehér” szóval egyszerre kiegyenlítettem az állást. A leleményességemet amúgy mindenki elismerte, még a másik csapat is, úgyhogy bekeményített a játék, merthogy az állás ezzel 2:2 lett. Egy csomó ideig semmi nem történt, olyan válaszokat adtunk, mint „tulajdonképpen elképzelhető” vagy éppen „azt gondolom, lehet róla szó”. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy kivédjük a négy

BÁBEL 259 tiltott szót, de minél jobban rágörcsöltünk, annál nagyobb volt a röhögés, és egyre nehezebben ment a koncentrálás. – Fehérvár Fejér megyében van, ugye? – kérdezte Szasza. – Úgy bizony – jött a megfontolt válasz az egyik sráctól. – Nem! Az Fehér megye! – üvöltötte Boldi. – Hopp, ez két strigula nektek – számolta bele Laci Boldi bénázását. – Boldi, te álladék! – nézett rá Szasza. – A mi kérdésünkre ők válaszolnak. És különben is! Olyan megye nincs! – MI VAN? – üvöltötte. – Hülye is, süket is. Semmi haszna – legyintett Szasza röhögve. – Hagyma? – hunyorgott Boldi, elkapva egy-egy szófoszlányt. Legalábbis azt hitte, hogy jól hallja. Boldi botlását követően elkezdődött a mélyrepülésünk. Én rávágtam egy „nem”-et egy beugratós Red Hot Chili Pepperskérdésre, amit nem hagyhattam annyiban, és reflexből jött a válasz, Napsi elszólt egy „feketét”, amikor azt felelte, hogy Black Sabbath, Hipót majdnem kizártuk a csapatunkból, mert újra megkérdezték tőle, hogy rosszul van-e, ő meg csípőből mondta, hogy igen, Abdul pedig még vitába is szállt, hogy a Karib tenger kalózai első része A fekete gyöngy átka. Háromszor mondta ki a címet, ezzel pedig 9:4 lett az állás. Egy húzásunk volt. – Na, jó, mindenkinek csönd – szólt Szasza idegesen, mi meg valamennyien izgulva figyeltük, hogy most mi fog történni. – Mit mondott? NEM hallottam! – ordította a félsüket Boldi. – Én megölöm – pattant fel Szasza, pontosan azzal egy időben, hogy a fehérváriak elkezdtek ünnepelni. Megnyerték a játékot, mi pedig csúfos vereséget szenvedtünk. – Hát, gratulálok – mondtam ki sportszerűen. – Köszönjük – vigyorgott büszkén Laci, a csapatuk fő szószólója. – Akkor… – Mi álljuk a következő kör fogyasztásotokat – szólt Napsi kelletlenül.

LEINER LAURA 260 – Bizony-bizony. Szóval… – kezdett irkálni egy összerongyolódott prospektusra, mi meg unottan vártuk, hogy mit kell vennünk nekik. Igen ám, de mi a játék elején úgy gondoltuk, hogy a nyertesek maximum egy pohár vagy korsó valamit kérnek, esetleg egy üdítőt, mert mi nyerés esetén biztosan így tettünk volna. Erre a társaságuk odanyomott a kezünkbe egy olyan rendelést, amin a legdrágább koktélok és piák szerepeltek, ráadásul fejenként, de a legdurvább, hogy volt köztük egész üveg is!!! – Menjetek már, ez egy játék volt, frankón ezt kéritek? – lengette meg Szasza elképedve a nyúzott papírlapot. – Ja. Eléggé szomjasak vagyunk – röhögtek össze. – Mutasd – léptem Szasza mellé. – Jó, persze! Ennek az egynek az ára… – számolgattam a teljes üveg röviditalt, ami a pofátlanság végső határát feszegette. – Játszottunk, veszítettetek – közölték tökre vehemensen, mert ahogy meglátták a reakciónkat a borsos végösszegre, megijedtek, hogy talán lelépünk és úszik az ingyen detoxikáló lehetősége. – Nyugi, ki fogjuk fizetni – rázta a fejét Abdul. – Na, erről van szó. – Öcsém! – üvöltötte Boldi Szasza háta mögül beleolvasva a papírba. – Jó hogy ötfogásos vacsorát nem kérnek hozzá a bunkók – szólt, és bár a beszólását csak nekünk szánta, a hülye füle miatt ordított, így a másik társaság is jól hallhatta, mit mond. – Tényleg. Itt kaját is lehet kapni. Adjátok csak vissza – kérték vissza, és úgy gondolom, ez inkább szólt a „bunkó” jelzőnek, mintsem annak, hogy valóban éhesek lennének. Szasza szorosan lehunyta a szemét, Napsi idegesen rágózott, Abdul a zsebéből halászta elő a pénzét, Hipó arról panaszkodott, hogy a stressztől „gombóc lett a torkában”, én meg teljesen kétségbe estem, mert fejben számolva is körülbelül meg tudtam határozni, hogy az ötfelé elosztott összeg olyan nagy lesz, hogy totál legatyásodom a fesztivál negyedik napjának reggele előtt. Bravó.

BÁBEL 261 De a sportszerűség, meg persze az, hogy idősebbek és többen is voltak, megkövetelte, hogy teljesítsük a kérésüket, úgyhogy olyan lelkesen, mintha a fogunkat húznák, odanyomultunk a pulthoz, és felvásároltuk, amit kértek. Boldi bonyolította le a fizetést, mert ilyen mennyiségnél már a pultoslány is személyit kért, hiába mondtuk neki, hogy játékban veszítettünk, csak Boldit volt hajlandó kiszolgálni. Megértem a döntését. – Tessék – pakoltuk le az utolsó adagot a fehérváriak asztalára. – Jó szórakozást – mondtam cinikusan. – Meglesz, köszönjük – bámultak ránk önelégült mosollyal az arcukon. – Remélem, hányni fognak – motyogta Napsi idegesen. – Nekem már attól hányingerem van, hogy ennyi piát látok – felelte Hipó. Ezek után persze semmi kedvünk nem volt ott maradni velük, de még a közelben sem, úgyhogy kiléptünk a padok közül, amikor utánunk ordítottak. – Halljátok! Ha elfogyasztottunk mindent – kezdte Laci, vagy ki a bánat –, akkor tarthatnánk egy visszavágót. – Szörnyen vicces – üvöltötte Abdul idegesen. – Veszíteni tudni kell. Gyerekek vagytok még – nevettek ki minket valamennyien, miközben felbontották az első üveget. – Ti meg menjetek abba a jó büdös… – üvöltötte Boldi. Ööö. A mondata végén már karon ragadtuk, és őrült módjára rohanni kezdtünk, ugyanis a fülbaja miatt nemcsak a fehérváriak hallották a cifra káromkodást, hanem a környéken mindenki, a nyertes csapat pedig nyilván nem hagyhatta, hogy pár „taknyos” így megalázza őket egy ordítással, úgyhogy készek voltak utánunk jönni. Boldi beszólására valamennyien felálltak, mi pedig jobbnak láttuk elhúzni a csíkot. Amúgy az Afrika színpadig rohantunk lélekszakadva, egymást rángatva, és vissza sem néztünk. Nem mertünk.

LEINER LAURA 262 NEGYEDIK NAP. 2:54 SZÁMOLGATÁS AZ AFRIKA SZÍNPADNÁL Rendben. Ahogy az Afrikánál kis kört alkotva átszámoltuk a megmaradt pénzünket, totálisan kétségbe estünk. A fehérváriak nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy szinte semmink sem maradt, de azért nem feltétlenül csak ők tehettek róla, tulajdonképpen a vesztésünk világított rá arra, hogy az elmúlt napokban sokkal, de sokkal több pénzt költöttünk, mint terveztük, és a legszomorúbb az volt, hogy nem tudtuk, mire. – Jó, kivontam a fehérváriaknak vett piák összegét – számolgatott Abdul. – De akkor is. Hová tűnt a többi pénzem? – Hát… – túrtam a hajamba töprengve. – Talán az 50-60%-os borravalók miatt úsztál meg. Nem kellett volna minden lány pultosnak annyit hagyni. – Mit tehettem volna? Olyan szépen mosolyogtak.. – Mert borravalót vártak? – tártam szét a karomat. – Én sem tudom, hol van egy csomó pénzem – gondolkozott Napsi. – Mondjuk, elverted arra a sok baromságra, amiket a bódéknál vettél – szólt közbe Szasza. – Milyen baromság? – pislogott Napsi. – Mittudomén’, vettél pólókat, valami rojtos táskát… – elevenítette fel. – Végül megvetted? Annyira jól néz ki – dicsértem meg Napsit, mert eszembe jutott, melyik darabról volt szó. Együtt láttuk az Amerika közelében lévő bódé portékájában, valami perui cucc, de tényleg nagyon tuti tarisznya. És ezek szerint Napsi költött ott egy keveset. – Ugye? Szerintem is tök állat. – Melyik színt vetted végül? – érdeklődtem, mert emlékeim szerint volt barna és kék is.

BÁBEL 263 – Öhm. Hát, nem tudtam dönteni – sütötte le a szemét. Aham. Ezek szerint mindkettőt megvette. Én lányként egyébként ezzel a döntéssel teljesen egyetértettem, és egy pillanatig sem hibáztattam Napsit, a fiúk azonban rémesen lehurrogták. – Hipó, te hogy állsz? – tereltem a szót, mert sajnáltam szegény Napsit, aki enyhén szólva kereszttűzbe került. – Nekem minden stimmel. – Akkor örülj neki – hőbörgött Abdul. – Vagy adj kölcsön! – csillant fel a szeme. – Kizárt dolog. Pontosan be van osztva, hogy mire költhetek még. Ebből például – mutatta a gondosan kiszámolt, félretett összeget – orrcseppet kell vennem. Abdul inkább ráhagyta, semmi esetre sem vette volna el Hipó orrcsepp- vagy fülgyertya- (?) pénzét, ő eddig is ilyenekre költött, ezután sem lesz másképp. Így mindenki túl volt rajta, és inkább felém fordultak. – A-aaa – ráztam meg a fejem. – Valamennyi kajára maradt pénzem, plusz félreraktam annyit, hogy a Red Hot-koncert alatt tudjak ereklyéket vásárolni. – Ne már! Éhezünk, te meg pólóra spórolsz? – háborodott fel Abdul. – Hé! Amióta az eszemet tudom, erre a koncertre várok, be kell vásárolnom eredeti zenekaros termékekből – védtem magam. Szasza hasonlóan állt, mint én, annyi különbséggel, hogy ő nem szuvenírekre tett félre pénzt, hanem „végszükség esetén” címszó alatt elkülönített x összeget már a nulladik napon. A társaságunkból egyébként Boldi volt a legszorultabb helyzetben, ő az utolsó pénzét hagyta ott a játék elvesztésekor. – Engem nem érdekel! – üvöltötte. – Kaját találok, inni találok, más meg nem kell – magyarázta, és megkérdezte a mellettünk ácsorgó társaságtól, hogy kérik-e még az italukat. Szakadtunk a röhögéstől, miközben Boldi kapott egy műanyag korsót, aminek az alján maradt pár korty. – Mekkora tróger vagy – nevetett Szasza a fejét razva.

LEINER LAURA 264 – Mér’? – itta ki Boldi a korsó alját szorakozottan. Atesszel is jártunk már így. Ez benne van a fesztiválozásban – dünnyögte Abdul. – Komolyan mondom, most már lóg nekünk ez az Atesz amiért ennyit kellett hallanunk róla. Hívd ide, és adjon pénzt! – förmedt Napsi Abdulra. – Idehívnám, ha éppen felvenné a telefont! – kontrázott Abdul idegesen. Amíg ők elvitatkoztak, én felültem a faasztal tetejére, és a lábamat lógatva, kezemben a kólás poharammal dúdolni kezdtem az Under The Bridge-zt, mert úgy éreztem, a dal tökéletesen passzol a jelenlegi hangulatunkhoz. – Hát te? – ült fel mellém Szasza, aki szintén félrevonult a vitatkozó többiektől. – Gyűjtesz? – nézett mosolyogva a kezemben tartott pohárra. Felnevettem, és megráztam a fejem. – Nem éppen, de ha már eszembe juttattad – tartottam felé a poharat. Szasza elröhögte magát, kivett a zsebéből egy fémpénzt, és beledobta. – Köszi – biccentettem, és felbátorodva a jelképes összegen, hangosabban kezdtem énekelni. Az előttünk elsétálok szórakozottan figyeltek, Szasza pedig elvállalva a menedzselésemet, rá-rászólt az emberekre, hogy a „műsor nem ingyenes”, így páran bedobálták a poharamba a felesleges aprójukat. Ez elég vicces volt. – Na, megjött az életed értelme is – dünnyögte. – Anthony Kiedis? Hol? – kapkodtam a fejem vigyorogva. – A másik. Kolos Kiedis – biccentett Szasza. – Ó. Értem – sütöttem le a szemem zavartan, és tovább énekelgettem, Kolos pedig abban a pillanatban ért oda hozzánk. – Ez annyira hamis, hogy inkább ki kéne venni abból a pohárból – szólt minden bevezetés nélkül. – Haha. De vicces vagy. Ha jobban tudsz énekelni, akkor hajrá, ha viszont nem, akkor ssss és fizess – tartottam felé a gyűjtődobozzá avanzsált pohárkámat. Kolos röhögve megrázta a fejét, és beledobott egy kicsi, sőt, mondhatni, a létező legkisebb aprópénzt. – Ennyi?

BÁBEL 265 – Mondom, hamis vagy – ismételte magát. – Na, szép – csörgettem meg a poharat. – Mondjuk, ez nem is rossz. Eléneklem újra. – Várj! – hőkölt hátra Kolos. – Inkább ne. Adok többet! Nevetve megráztam a fejem, utalva arra, hogy nem kell, akkor is énekelni fogok, így folytattam a dalolászást, közben meg Kolos megkérdezte a többieket, hogy pontosan mi folyik itt. Jellemző, hogy amikor elmondták, mi történt, Kolos okoskodni kezdett, mondván, hogy a „legamatőrebbek” is tudják, hogy egy játék vagy fogadás előtt pontosan tisztázni kell, hogy mi jár a nyertesnek. Ez, mondjuk, igaz. Ha előre kikötjük, hogy mit tartalmaz a „vesztes fizet egy kört” megállapodás, akkor nem lettünk volna ekkora bajban és nekem nem kellett volna poharat fogva énekelnem. Ami, mellesleg, egy fél kávé árát hozta vissza. Büszkén léptem a többiekhez és mutattam meg röhögve, hogy „igazi Punk lettem”, sikerült pénzt szereznem. – Hé, ez nem is hülyeség. Napsiból sok pénzt csinálhatnánk – töprengett Abdul. – Elmész te a fenébe! – kérte ki magának Napsi azonnal. – Miért? Nem akarsz bikiniben énekelni a főút mellett? – próbálkozott tovább, aztán a vállához kapott, mert Napsi belevert egyet. – Jó, nyugi, nincs semmi gond. Kihúzzuk a Bábel végéig ennyiből is. Max kicsit szerényebb kajákat eszünk… – vázolta fel a tervét Szasza. – Mennyire szerényeket? – csodálkozott Hipó. – A legolcsóbbat – vágta rá. – Nincs több gyros? – sápadt el Abdul. – Nincs, de odamehetsz megszagolni, azzal telítődsz egy darabig – tanácsoltam. – Na, neee. Inkább keresek egy lányt, és meghívatom magam – közölte Abdul a bé verzióját. – Apád büszke lenne rád, dzsigoló – meredt rá Napsi. – Ami azt illeti, ehhez tényleg lesz egy-két szava – mondta Hipó. – Legyen – vonogatta a vállát Abdul.

LEINER LAURA 266 – Úgy értem, most – tartotta Hipó a mobilját Abdul felé, aki riadtan nézett rá. – Mi van? Apám van a vonalban? – Aha. – Miért? Éjjel három óra van! – Ügyeletes – magyarázta Hipó. – És te ezt honnan tudod? Argh. Mindegy. Add már ide! – kapta ki idegesen a telefont Hipó kezéből, és a füléhez tartva elsétált. – Szia, apu. Neeem, dehogy. Csak hülyültem. Van pénzem, tudom, hogy sokat adtál. Nem vertem el. Dehogyis – füllentett folyamatosan. Boldi, akárhol is volt az elmúlt percekben, visszajött hozzánk, és megállt Kolos mellett. – HALLOD! ISZUNK VALAMIT? – üvöltötte. Kolos rezzenéstelen arccal nézte, majd kérdőn felénk fordult. – Ez miért üvölt? – Félig megsüketült – legyintettem. Kolos nem is akart többet tudni, neki ennyi infó bőven elég volt Boldiról és az állapotáról. – Jó, igyunk valamit – válaszolta. Boldi hunyorogva leolvasta a szájáról, aztán vidáman a vállára csapott. – AKKOR HÍVJ MEG – ordította, mi meg valamennyien felröhögtünk. Kétségtelen, Boldi egy állat.

BÁBEL 267 NEGYEDIK NAP, 4:04 KIDŐLTÜNK Fáradtak is voltunk, tulajdonképpen csórók is, és bár az eső elállt, de az éjszaka kifejezetten hideg volt, úgyhogy jobb híján visszavonultunk. Fogmosás után a sátorba mászva lerúgtam a sáros gumicsizmámat, és a bejárat mellé tettem, hogy ne koszoljam jobban össze az „otthonunkat”, aztán bevackoltam magam a hálózsákomba, és mint egy parton vergődő sellő, próbáltam félrehúzódni, hogy Szasza elférjen. A másik oldalamon Hipó és Abdul már bealudt, úgyhogy kezdődhetett az éjszakai koncertezés. Hipó a fogát csikorgatta álmában, Abdul pedig horkolt, mint egy ló. – Jó éjt, Szasza – suttogtam. – Neked is. Elférsz? – kérdezte halkan. – Nem. Te? – Nem – mondta ki, mire mindketten felröhögtünk. – Lehet, hogy át kéne költöznöm Napsihoz. Akkor ti kényelmesebben lennétek – tűnődtem. – Aha – vágta rá kapásból. – Mindig is ámultam az önzetlenségeden. – He? – Hát, te mindig másra gondolsz – folytatta. – Most is azon vagy, hogy mi kényelmesen legyünk, ezért feláldoznád magad és átköltöznél abba a sátorba, ahol véletlenül Kolos is lakik… – Óóó. Nekem ez eszembe sem jutott – füllentettem viszszatartott vigyorral. – Azért mondom. Áldott jó ember vagy – oltott tovább Szasza, mire befordultam felé, és a telefonom kijelzőjével megvilágítottam az arcát, így ő is láthatta az enyémet. – Jó, tök mindegy, úgysem költözöm át. – Felőlem mehetsz. Már úgy is ki akartalak rakni. – Kösz – nevettem el magam. – Hallod – nézett a szemembe. – Ez most komoly?

LEINER LAURA 268 – Mármint mi? – Ez a Kolos dolog. Frankón beleestél? – Nem tudom. Lehet – sóhajtottam mélyen. – Miért? – Semmi. Csak fura. Napsi szokott minden szembejövőbe beleszerelmesedni. Rád ez nem jellemző. – Kolos nemcsak szembe jött… – Hanem szemben is lakik – vágott közbe Szasza, utalva a sátrukra. – Hülye. Nem úgy értem – nevettem fojtottan, nehogy a fogászról álmodó Hipót vagy a kómában horkoló Abdult felverjem. – Nem tudom – váltottam vissza komolyra. Tényleg nagyon szimpi. – Aham. – De úgyis mindegy, totál nem érdeklem. – Miért ne érdekelnéd? – Mert én nem az a fajta lány vagyok, aki az ilyen fiúknak tetszene… – mosolyogtam szomorúan. – Ez hülyeség. – Ugyan. Láttam a volt barátnőjét. – És? – És az pont elég volt – magyaráztam álmosakat pislogva. – Ne legyél hülye. Kolos összetehetné a kezét, amiért egyáltalán gondolsz rá. – Ezt miért mondod? – Mert így van – fordult vissza hanyatt, és lehunyta a szemét, jelezve, hogy aludni készül. – Kösz, ez jól esett – húztam óvatos mosolyra a számat, és magamban hálát adtam, amiért ilyen legjobb barátom van. – Amúgy… Mi bajod a hullámos hajjal? Ha? Szasza. Szaszaaa! – bökdöstem, de hiába. Elaludt. A telefonom kijelzőjével rávilágítottam az arcára, aztán hagytam, hogy elsötétüljön, és az egész sátrat beborította a feketeség. A sötétben nyomorogva hallgattam egy darabig, ahogyan Abdul horkol, Hipó motyog és megállás nélkül fogcsikorgat, aztán végül én is lehunytam a szemem. Valamikor reggel öt körül a hollandok

BÁBEL 269 énekelve érkeztek haza, és az egyikük megbotlott a sátrunk zsinórjában, de ezt csak felalomban érzékeltem, és már vissza is aludtam.

LEINER LAURA 270 NEGYEDIK NAP, 9:21 REGGEL AZ ORVOSI SÁTORBAN Csodás érzés volt arra kinyitni a szemem, hogy a sátrunk felett lévő fák ágai között forrón átsüt a nap. Végérvényesen véget is ért a rossz idő, és ez nemcsak a sátorban lévő dögmeleg miatt volt érzékelhető, hanem a külvilág felől érkező hangzavarból is. Izzadtan lerugdostam magamról a hálózsákot meg a dzsekit és pulcsit, amiben azért aludtam, hogy ne fagyjak meg, de a délelőtti felmelegedés következtében pont megsültem. Csapzott hajjal ültem fel, és hunyorogva körbenéztem. Hipó hason feküdt, és fél oldalra hajtva a fejét, tátott szájjal aludt a fejére húzott szúnyogháló alatt. Abdul békésen feküdt, szinte ülő helyzetben, ugyanis valaki (vagy Szasza, vagy Hipó) az éjszaka folyamán felpolcolta a fejét, hogy ne horkoljon, így Abdul feje alatt két dzseki és egy táska tornyosult, amitől természetellenes szögben állt a nyaka. Viszont elhallgatott. Szasza hanyatt fekve aludt, mire félkómásan odanyúltam, és kiszedtem a sötétszőke hajából valami fűszálat. Na, ekkor két dolgot is tapasztaltam. Az egyiket vizuálisan, a másikat pedig egyszerűen éreztem. És mindkét dolog a csuklómhoz kapcsolódott. Az hagyján, hogy a mozdulatra éles fájdalom hasított belé, de amikor Szasza felé nyúltam, megláttam, hogy csúnyán be is van dagadva. Jaj, ne! – Hipó! Hipóóó! – lökdöstem meg az ép jobb kezemmel. – Mi az? – riadt fel, és lerántotta a fejéről a szúnyoghálót, majd az alkarjával letörölte a szája szélén lévő vékony nyálcsíkot. Pfúj. Na, mindegy. – Ezt nézd! – mutattam felé szegény, eldeformálódott csuklómat. – Ajaj! – kerekedett el a szeme. Hipó már gyerekként is bújta az orvosi szakkönyveket, így a reakciója nem nyugtatott meg túlzottan. Ha ő megijed, akkor biztos tudja, mi bajom, tehát nekem is meg kellett ijednem. Így ketten rémültünk halálra. – Mi az? – kérdeztem idegesen. – Ezzel orvoshoz! – mászott ki a hálózsákjából.

BÁBEL 271 – Jaj, ne! – siettem utána, a jobb kezembe fogva a fogkefémet és a fogkrémet, gondolván, hogy útközben majd fogat mosok. A reggel óta tartó napsütés következtében a környék teljesen felszáradt, a sátraink közt lévő pokróc pedig mocskosan terült el a földön. Úgy nézett ki, mint amit nem lehet többé összehajtani, csak széttörni. A szőnyegen egyébként Boldi ücsörgött háttal, törökülésben, és Abdul vízipipájával foglalatoskodott. – Szia, Boldi! – köszöntem rekedten. Semmi válasz. – Boldi! – szóltam, kissé hangosabban. Még mindig semmi. Ekkor inkább megkocogtattam vállát, mire riadtan odakapta a fejét. – JÓ REGGELT! – ordította, felverve a fél, ha nem az egész környéket. – Szerintem te is gyere velünk – hívta Hipó. – MIII? – Gyere! – ragadta meg a karját, és felhúzta. Boldi nem tudta, hogy hova megyünk, mert még mindig nem hallott szinte semmit, de azért velünk tartott, némi kávé vagy esetleg reggeli reményében. A két fiú türelmesen várt, amíg az egyik útszéli csapnál fogat és arcot mostam, majd a tömeget kikerülve igyekeztünk az orvosi sátor felé. A napsütés vidámságot hozott a Bábelfesztre, a fesztiválozók már ebben a „korai” órában is nyüzsögtek, egyik színpadtól a másikig mászkáltak, gyaloglók sora hömpölygött a fő- és mellékutakon, ráadásul megérkeztek az esőtől eddig megriadt napijegyesek is, akik citromsárga karszalagot viseltek a negyedik napon. Az orvosi sátor környékén Hipó otthonosan mozgott, úgy lépett be, mintha hazatért volna. – Szép jó reggelt! – köszönt. – Szervusz, Hipó! – köszönt vissza neki mindenki, aki a sátorban tartózkodott. – Hű, híres vagy – nevettem fel, és megpróbáltam bedugni a zsebembe a fogkefémet, mert mégiscsak „orvoshoz” jöttem. Amúgy az orvosi sátor nem volt túl nagy, és a képzeletemmel ellentétben sem műtőasztal, sem fogászati szék, sem hasonlók nem

LEINER LAURA 272 voltak benne. Csupán afféle „pihenő” jellegű sátorról volt szó, egy asztallal és két, összecsukható orvosi ággyal. – Reggeli vizitre jöttél? – érdeklődött az egyik önkéntes „nővér”, aki nem lehetett idősebb nálunk. – Igen, és a barátaimat is hoztam – felelte Hipó. – Az egyik megsüketült, a másik pedig elesett, és fáj a csuklója – hadarta. – Nekem viszont érdekes, szúró érzésem van. Valahol itt – mutatott a bordájára Hipó. – Jó reggelt – lépett oda hozzánk egy igazi orvos. Mármint a kora alapján igazi, legalábbis nem volt velünk egyidős, mint a nővér. – Mi a probléma? – Itt érzem – bökött Hipó a jobb oldalára. – Igen, egy pillanat, de úgy hallom a barátaidnak egy kicsit, hogy is mondjam… – tűnődött a doki. – Valósabb problémájuk van. – Ezt hogy érti? – csodálkozott Hipó. – Mondom, szúr itt. Most is. Folyamatosan! – hőbörgött. – Mindjárt megnézzük, nyugodj meg. Kriszti, addig mérd meg a vérnyomását, ahogy szoktad – adta át a doki Hipót a nővérnek, aki mosolyogva félrehúzta Hipót, és lefektette az egyik orvosi ágyra, közben pedig próbálta meggyőzni arról, hogy biztosan semmi komoly baja nincs, de ki fog derülni, mi szúr neki ott. – Nos. Mi a panasz, fiam? – nézett a doki Boldira, aki hunyorogva olvasta le szájról a kérdést, aztán bólintva válaszolt. – IGEN! – Tessék? – csodálkozott az orvos. – Mi a probléma? – NEM, TEGNAP! – üvöltötte. A doki kérdőn felém nézett, mire mosolyogva Boldi vállára tettem a kezem. – Egy hangfal mellett állt, amikor elindult a zene, és azóta nem igazán hall. – Ó. Értem. Ne aggódj fiam, megoldjuk! – kiáltotta az orvos hangosan, Boldi pedig vidáman biccentett. – IGEN! A SMOKE ON THE WATER! PA PAMM PAAA. PA PAA PARAAAA! – léggitározott, a sátorban lévők legnagyobb döbbenetére.

BÁBEL 273 – Egyébként – tettem hozzá, mintegy magyarázatképpen – a fülsérülése előtt sem volt teljesen rendben. A mentális állapotára gondolok. – Értem – nevette el magát az orvos, aztán leültette Boldit az ágyra, és elvégzett rajta pár vizsgálatot. Nekem közben persze Boldi kezét kellett fognom az ép jobb kezemmel, merthogy „félt” vagy mi. Végül egy szuri után (aúúú) egy hatalmas pamacs került a sérült fülére, amit egy egész fején áthúzott, hálós rögzítőkötés tartott meg. – Így ni. Rendben leszel – veregette meg a hátát az orvos. – Meddig nem fog hallani? – Pár óra múlva már rendben lesz – biztatott az orvos. – Na, végre, én jövök! – tülekedett oda hozzánk Hipó. – Pont itt fáj. Ahol mutatom – bökdöste tovább az oldalát. – Hipó, még egy picit várj, megnézzük ezt a csuklót is. – Ez nem igaz – ciccegett idegesen. – Jó, kész. Elájulok! – jelentette ki, majd komolyan, Hipó egyszerűen lerogyott és elterült a földön. Az orvos unottan figyelte a színjátékot, majd ráérősen a nővérre nézett. – Kriszti, szedd fel Hipót a földről, megint ájulást színlel – sóhajtotta. – Na, mutasd a kezed – mosolygott rám. Miközben a dokinak tartottam a bal karomat, fél szemmel Hipót figyeltem, akit Kriszti minden erejét összeszedve felnyalábolt a földről és visszakísért az ágyhoz, ahol újra lepihenhetett. – Nyári gyakorlatra hoztam magammal a nővérképzőből. – mesélte az orvos, Krisztire pillantva. – Értem, akkor azért ilyen fiatal – világosodtam meg. – Aúúúú! – üvöltöttem fel, amikor a doki megmozdította a csuklómat. – Ez fájt? Először arra gondoltam, hogy azt válaszolom „nem, csak időnként elordítom magam”, de aztán nem akartam szemtelennek tűnni, így normálisan feleltem. Az orvos óvatosabban forgatta a

LEINER LAURA 274 csuklómat, figyelembe véve, hogy mikor könnyezek jobban, végül megállapította, hogy zúzódásom van. – Vagyis…? – rémültem meg. – Kapsz rá egy kis kenőcsöt, sínt, szépen bekötjük, és pihenteted. – Pihentetem? Mármint leteszem aludni, amíg én koncertekre járok? – érdeklődtem némi szarkazmussal, mert nem volt teljesen tiszta, hogy mégis milyen módon pihentessem a kezemet, ami általában velem van. – Ne emelj semmit, és kíméld – utasított a doki, közben pedig már el is kezdte a kötésemet. – Rendben. – És ne érje víz – tette hozzá. – Igyekszem. – Készen is vagyunk. Ha nagyon fájna, akkor egy fájdalomcsillapítót be lehet venni. Alkohol nélkül, természetesen. – Nem iszom – ráztam meg a fejem. – Hogyne. Itt, az orvosi sátorban rendszerint mindenki absztinens lesz. – Gondolom – bólogattam vigyorogva. – De én tényleg nem. Csak kólát. Azt viszont sokat. A gumicsónak miatt… – Értem – mosolygott bólogatva a doki, bár sose derül ki, hogy valóban elhitte-e. Nem is nagyon számít. – Adok egy kenőcsöt, ezt használd. – És a kötés? – Ha nem bírjátok visszatenni, akkor gyere, és újra bekötözöm. Mehetsz, jó szórakozást. – Köszönöm szépen! – intettem vissza a nyomi kezemmel. Boldival félreálltunk, és egymásra nézve egyszerűen kitört belőlünk a röhögés. Ö a fülén lévő kötéssel, én meg a karomra szerelt sínnel, mondhatom, remekül festettünk. Igazi partiarcok. A lúzer fajtából, persze. – Mondjad, Hipó! – sóhajtotta az orvos fáradtan. Azt hiszem, ez mindennapos rituálénak számított.

BÁBEL 275 – Szóval, most, hogy végre kapok egy kis figyelmet – kezdte sértetten – jelezném, hogy itt szúr – mutatta az oldalát indulatosan. Pár rutinvizsgálat után megszületett a diagnózis, miszerint beszorult a levegője. Hipó viszont nem adta fel. – Ugrál a bal szemhéjam! A szemének sem volt semmi baja. És az alkarján lévő csípés sem mérges póktól származott, ahogyan azt ő gondolta, hanem egy sima szúnyogcsípést kapart el. – Még valami? – érdeklődött az orvos. – Úgy érzem, sok a gyomorsavam. Elég sokat böfögök… – töprengett. – Hát, ahogyan a mondás tartja, „inkább kint, mint bent” – karolta át a vállát az orvos, és látványosan kifelé kezdte kísérni. – Én nem ismerem ezt a mondást – értetlenkedett Hipó. – Pedig híres. Viszlát, holnap. – Viszlát, doktor úr – lépett ki Hipó az orvosi sátorból. – Szia, Kriszti! – Szia, Hipó, holnap találkozunk! – intett utánunk a „nővér” is. A sátrunkhoz visszafelé gyalogolva Hipó továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy mindenki hülye, merthogy még mindig szúr neki ott, és nem igaz, hogy nem értik meg. – Rosszul vetted a levegőt. Nekem is volt már ezerszer. Majd elmúlik – nyugtattam. – És ha nem? Ha nem az a bajom? Hanem valami komoly? Na? Naaa? – Jobb oldalon? Ott nincs semmi. – A lép is ott van. – Igazad van. Biztos az szorult be! – csaptam a homlokomra. – Goedemorgen! – integettem a hollandoknak, akik a sátruk előtt ücsörögve reggeliztek. Valamennyien visszaköszöntek, aztán kiszúrták a csuklórögzítőmet és Boldi fejkötését is.

LEINER LAURA 276 – Wat er gebeurd is? – kérdezték, én meg odasétáltam hozzájuk, és angolra váltva elbeszélgettünk a történtekről. Mint kiderült, az egyik holland is elsősegélyben részesült tegnap, ugyanis Thor (a neve tökéletesen passzolt a kinézetéhez, két méter magas, vállig érő szőke hajú monstrum) a viharban megsérült, amikor egy széllökés kicsavart egy vékonyabb fát, és kissé betörte a fejét. Nem lett komoly baja, merthogy „kemény” a feje, ráadásul Thor kicsit bamba, mert a többiek szóltak neki, hogy dől a fa, ő meg menekülés helyett felnézett rá. Így egy hasonló kötés pompázott Thor unott fején, mint amit Boldi viselt. Van ez így. – Hát, veletek meg mi van? – nézett fel Napsi a pokrócon ülve, amikor megérkeztünk a sátrak közé. Kolos, Szasza és Abdul is érdeklődve pillantott ránk. – Dokinál voltunk – huppantam le a koszos, sártól összeragadt és felismerhetetlen színűvé mocskolódott pokrócunkra. – És? Minden oké? – kérdezte Szasza. – Aham. Boldi jobban lesz, én jobban leszek, Hipó meg eddig is jól volt. – Nekem szúr itt! – kiáltotta Hipó indulatosan az oldalára csapva. – Akkor ne üsd magad – tanácsolta Kolos, felnézve az iPadjéből. – Mi van a csuklóddal? – kérdezte Szasza, óvatosan megfogva a kötésemet. – Zúzódás. Pár óránként Kolos bekeni, és hamar elmúlik – magyaráztam a sínt tanulmányozva. – Miért kenném be a karodat? – hőkölt hátra Kolos. – Mert miattad estem el? – feleltem kapásból. – Magad miatt estél el. Miért rohangálsz a sárban? – röhögött ki, aztán folytatta a tabletezést. – Valaki majd bekeni a kezem? – biggyesztettem le a számat csalódottan. – Majd én – felelte Napsi. – Köszi. – Zsófi, mit kérsz reggelire? – érdeklődött Szasza a Bábelfeszt gyűrött katalógusát lapozgatva.

BÁBEL 277 – Mi a választék? – Zsíros kenyér vagy lekváros. Jó, mi? – Fúj. Akkor inkább lekváros. Meg egy kapucsínó – másztam be a sátorba a pénzemért. – Kapucsínó? Micsoda luxus – röhögött fel Boldi, akinek összedobtuk a reggelipénzét, tekintettel arra, hogy egy árva forintja nem maradt. – Jó, egyedül nem kérek. Csak ha mindenki tud venni – adtam meg magam. Azért mégsem szerettem volna a többiek előtt „dőzsölni”. – Tessék. Hozzatok mindenkinek egyet. Állom – halászta lki Kolos a zsebéből a pénzét. – Hű. Köszi – vigyorgott Napsi. – Ésetleg a lekváros kenyér helyett… – próbálkozott Abdul. – Egy kapucsínót kapsz, oszd be – rázta meg a fejét Kolos jelezve, hogy ennyit szándékozik tenni értünk, és pont. Ezután szétoszlott a társaságunk. Napsi és én zuhanyozni készültünk, Abdul és Szasza elment reggeliért, Hipó és Kolos maradt a pokrócon ülve netezni (az előbbi az online tünetellenőrzőn kutakodott, az utóbbi cikket írt), Boldi pedig úgy döntött, elmegy a pékséghez és megáll az üveg előtt a kakaós csigát nézni, hátha kap egyet. Így kezdődött a negyedik napunk.

LEINER LAURA 278 NEGYEDIK NAP, 11:17 PETRA VERZIÓJA. HAJJAJ Mint már oly sokszor említettem, egy fesztiválon csak azzal fut össze az ember, akivel nagyon nem szeretne. És én kibe futottam bele? Naná, hogy Kolos volt barátnőjébe. Az egész teljesen véletlen volt, merthogy Napsival zuhanyoztunk, ami a kötésem miatt durván átfordult szerencsétlenkedésbe; én a fülkében igyekeztem nem összevizezni a karomat, ő meg az ajtót fogta nekem, mert egy olyanba sikerült bemennem, ami állandóan kinyílt magától. – Na? – üvöltötte. – Megvagy? – Mindjárt! – kiáltottam. Fél kézzel nem könnyű hajat mosni, plusz használat után a kis, rózsaszín nyelű borotvámat is leejtettem, amiből ez volt az utolsó darab, így választhattam, hogy vagy felveszem a kabin vizes, koszos, mindenféle láthatatlan élősködőtől hemzsegő zuhanytálcájáról, vagy átváltok hippire és a természet gyermekeként naturál külsőt öltök. A második verziót választottam, az még mindig barátibb, mint az első. Khm. Amikor végeztem és Napsi bedugta a kis résen a ruháimat, felöltöztem, aztán helyet cseréltünk. Az ajtónak támaszkodva hallgattam, ahogyan odabent énekelget, közben meg a kötésemet nyomkodtam az arcomhoz, ellenőrizve, hogy mennyire lett vizes, amikor ketten elsétáltak előttem, szabad fülkét keresve. Egy pillanatra néztem csak fel, aztán azonnal le is hajtottam a fejem, de ez a csel soha nem jön be, mert azzal, hogy valaki nem néz a másikra, még nem lesz láthatatlan, csupán bunkó. – Szia – köszönt rám Petra, aki egy barátnőjével volt. Kénytelen voltam visszaköszönni, egyszerűen nem tehettem meg, hogy levegőnek nézem. – Sziasztok – erőltettem egy aránylag barátságos mosolyt a fejemre.

BÁBEL 279 Petra az emlékeimben már csak homályosan élt, mivelhogy azóta kábé tízezren jöttek szembe velem, és kicsit összemosódtak az arcok, pechemre viszont sokkal szebb volt, mint ahogy rémlett. És még az a hülye, nem egyenesre vágott, aszimmetrikus frufrus frizura is annyira passzolt a fejéhez. – Képzeld, még mindig semmi. Ez a fesztivál elnyeli az embereket. Most már egy barátunkat sem találjuk – mesélte a szemét forgatva, teljesen közvetlenül. Ja, igen, ha esetleg még nem említettem volna, a Bábelfeszten úgy mennek a dolgok, hogy ha valakivel másodszorra is összefutsz az emberforgatagban, az olyan, mintha egy ezeréves ismerősödet látnád viszont, ergo azonnal barátságosan üdvözlitek egymást, beszédbe elegyedtek vagy csak egyszerűen ott folytatjátok, ahol legutóbb abbamaradt a diskurzus. Így jártam egy Chewbacca pólót viselő fiúval is, akinek „aarrrrgghh” hörgéssel köszöntem, ő meg visszaszólt kábé így; „garrrrrgh”. Aztán egy teljesen másik alkalommal, egy teljesen más színpadnál állva egyszer csak valaki rám üvöltött, hogy „gahrnnnn”, mire odakaptam a fejem. A chewi pólós srác volt, mondjuk már nem azt a felsőt viselte, de így is felismertem, szóval visszaintegettem, azt felelve, hogy „garghhh”. Ezt a tartalmas Star Wars-dialektust csak azért jegyeztem most meg, mert volt már rá példa, hogy valakivel több nap után folytattam a kommunikációt, mintha mi sem történt volna. Úgy, mint Petrával is. Észbe kellett kapnom, és minden wookie válaszomat elfeledve, a jelenlegi problémára kellett koncentrálnom. Vagyis Petrára. – Sajnálom – sziszegtem a fogam között, egy kisebb hatásszünet után. – Mindegy – sóhajtotta. – Azért csörögj rám, ha valahol találsz egy Kolost – mosolygott kedvesen. – Rendben – bólogattam, és figyeltem, ahogyan továbbmennek, szabad zuhanyfülkét keresve. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de hirtelen elöntött a méreg. Megcsalta, és most azon van, hogy kimagyarázza magát, totálisan

LEINER LAURA 280 ellehetetlenítve a helyzetemet. Koloshoz egy kedves, hűséges lány való. Mint én. És nem egy ilyen dög, felháborítóan klassz hajjal. – Nem fog veled beszélni! – kiáltottam utána meggondolatlanul. – Tessék? – fordult hátra tágra nyílt szemmel. – Nem bocsátja meg, hogy megcsaltad. Hiába keresed – húztam ki magam, amennyire csak tudtam, bár így sem lettünk egyforma magasak. – Te ismered? – lépett vissza felém enyhén rezignáltan, úgyhogy ösztönösen bekopogtam Napsinak. Bátyja van, ezért mindig is ő volt a bátrabb. – Jövök már! – kiáltotta. Petra és a barátnője meg közben odaért hozzám. – Miért nem mondtad el, amikor találkoztunk? – meresztgette a szemét, ami elég ijesztően hatott. – Mert tiszteletben tartom, hogy nem szeretne téged látni – feleltem kissé remegő hangon. Úúú, feldühítettem Pedro Almodóvar múzsáját. Nekem annyi. – Ezt ő mondta? – Igen. – Légy szíves, vigyél oda hozzá – kérte, de valójában utasítás volt. – Nem. – Nem? – szaladt össze a fekete, vékonyra szedett szemöldöke. – Nem – motyogtam. – Meg is verhetsz. Majd kapok egy másik kötést – mutattam fel a kezem szórakozottan. – Mi van? Mindenki megőrült? Már nemcsak megcsalom a barátomat, de verekszem is? Mit találnak még ki rólam? – fogta a fejét elképedve. – Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom, de a következő pillanatban Napsi félőrülten, lógó, vizes hajjal rontott ki a gőzből, és Petrára förmedt. – Hagyd békén a barátnőmet, vagy velem gyűlik meg a bajod! – üvöltötte az ajtóban. – Ez ki? – nézett rám Petra.

BÁBEL 281 – Ő a legjobb barátnőm, Napsi. Napsi, ő Petra. – Ah, a megcsalós – biccentett Napsi. – Nem vagyok megcsalós, fejezzétek már be! – szólt ránk Petra erélyesen. – Kolos nem ezt állítja – feleltem hidegen. – Ja! Csak hogy tudd, szemét vagy! – bökte meg a mutatóujjával Napsi Petra vállát. – Ööö. Szerintem ne bökdösd – szóltam rá. – Igaza van. Ne bökdöss! – kérte ki magának Petra. – Petra, én bemegyek ide! – szólt oda a barátnője, aki időközben talált egy szabad kabint. – Rendben! – kiáltotta Petra, majd a szemembe nézett. – Engedd meg, hogy elmagyarázzam – kérte. – Nem tudom, nekem ez nem tetszik… – húztam el a számat. – Kérlek! – pislogott szomorúan, és bár legbelül tudtam, hogy nem érdemli meg, mégis megesett rajta a szívem. Talán mert átfutott az agyamon, hogy milyen érzés lehet elveszíteni egy Kolos típusú srácot. – Jó! – adtam meg magam. Én hülye. A zuhanyozóból kilépve fáradtan néztem Napsira, aki a karját széttárva jelezte, hogy neki ez mar sok, passzolja a témát. A közelben lévő italosstand padjaira rátűzött a délelőtti nap, úgyhogy Napsi egy szétnyitott prospektusra ült a farmersortjában, hogy ne égjen szét a combja, én pedig az ujjatlan ruhámat magam alatt kisimítgatva foglaltam helyet. Persze a vékony ruhám egy pillanat alatt átforrósodott, szóval pár pillanatig elég kétségbeesett fejet vágtam, de aztán megszoktam, és végül az égető érzés is megszűnt. A hajunk rekordidő alatt megszáradt, és a napsütést élvezve a napszemüvegeink lencséje mögül, vártuk Petrát. Aki meg is érkezett. Sajna a rövid, fekete haja, a füstös sminkje, na meg a grunge style… legnagyobb bánatomra Petra úgy volt stílusos, hogy ezt nem erőltette. Kár.

LEINER LAURA 282 – Itt vagyok – ült le a padra lovagló ülésben, és a keze között tartott ásványvizes üveget szorongatva nézett ránk. Vagyis inkább rám. – Mi is – feleltem frappánsan. – Na, jó! Először is. Honnan ismeritek Kolost? – A bátyámmal jött a Bábelfesztre – közölte Napsi. – Te Boldi húga vagy? – csodálkozott, és úgy tűnt, valóban megdöbbent a hallottakon. – Aha. – Óó. Így már értem – vakargatta meg a homlokát. – Oké, nem tudom, honnan szeditek, hogy azért szakítottunk, mert megcsaltam… – Kolos mondta – vágtam közbe élesen. – Aham. Hát, azért ismerem egy kicsit – nézett rám szúrós pillantásokkal. – És kizárt dolognak tartom, hogy ennyire közlékeny lenne idegenekkel. – Pedig úgy tűnik – tártam szét a karom erősen „bocs” stílusban. – Értem – mért végig Petra, ezúttal már nem úgy, mint valakit az úton látva, hanem úgy, mint valakit, aki veszélyt jelent. Nem is kicsit. – Jó, ez nevetséges. Nem fogok könyörögni, hogy adjátok át neki az üzenetemet vagy hogy vigyetek oda hozzá. Ennél jobban már nem tudom megalázni magam egy félreértés tisztázása miatt. Két éve vagyok vele, ha így zárja, ám legyen – dobolt a padon dühösen az ujjaival. – Két év? – kérdeztem vissza döbbenten. – Lenne holnap – tette hozzá keserű pillantással. – Egyszerűen döbbenet, hogy mennyire elmebeteg. Napok óta nem tudom elérni, nem hallgat meg. Ha megcsaltam volna, miért törném magam és szúrnám el az egész fesztiválomat a keresésével? – ingatta a fejét szomorúan. – Miért állítaná, hogy megcsaltad, ha nem? – szaladt össze a szemöldököm, mert egyáltalán nem stimmelt a sztori. – Ahhoz képest, hogy milyen bizalmi viszonyban vagytok – forgatta a szemét lesajnálóan –, abszolúte nem ismered. Neki nem

BÁBEL 283 lehet valamit megmagyarázni, mert nem hagyja. A 21. században nem érem el és nem találom. Szerinted? – Nem válaszoltál a kérdésemre. Miért hinné azt, hogy megcsaltad, ha nem? – hunyorogtam a napszemüvegem mögül, Napsi pedig izgatottan rágózott az asztal másik oldalán, lecsitítva egy német társaságot, akik hangosan nevettek, emiatt nem hallott jól minket. – Mert egy „jóakarónk” bekevert. – Hogyan? – érdeklődtem. – Az elmúlt héten elég sokat voltam egy barátommal, amiről Kolos nem tudott. Nem tudhatott. És egy csoporttársam leadta neki a drótot, Kolos rákérdezett, amire nem tudtam normális választ adni, ő meg beőrült, dobott, letiltott mindenhonnan, kitörölt, és elérhetetlenné tette magát – hadarta. – Hű – fújt egy rágólufit Napsi. – Miért nem mondtad el neki, hogy kivel voltál? Ez teljesen zavaros. Én sem hinnék neked – vallottam be töprengve. – Nem mondhattam – ismételte. – De miért nem? – kérdeztük Napsival tökéletesen egyszerre. Petra széttárta a karját, és a szája szélét rágva megrázta a fejét. – Mert az évfordulónkra készültem, azért kellett egy barátom segítsége – nyögte ki. – Mi? Ez hülyeség – hőköltem hátra. – Inkább dobattad magad, mint hogy lelődd a meglepetést? Bocs, de ez így elég nevetséges. – Addig nem akartam magyarázkodni, amíg nem tudok előállni az igazsággal. Gondoltam, majd meglepem, és közben mindent elmesélek. Franc gondolta, hogy erre már nem lesz lehetőségem – dünnyögte szomorúan. – Miért nem mondtad el neki, miután komolyra fordult a balhé? – túrtam a hajamba sóhajtva. – Szerinted mit próbálok majdnem egy hete? Már a hülye évfordulónk sem érdekel meg az ajándéka, amiből az egész indult. Csak jó lenne, ha meghallgatna és elfelejtenénk az egészet – biggyesztette le a száját.

LEINER LAURA 284 – Ciki – vonta le a következtetést Napsi röviden. – Hűha – emésztgettem a hallottakat. – Szerintem is. De most már nem érdekel. Tényleg. Annyira önfejű, hogy úgyse hallgatna végig. – Látod, ez biztos. – Úgyhogy nem kérem, hogy mondjátok el neki… – nézett Napsira, majd megállapodott a tekintete rajtam. – Te úgysem tennéd meg. – Én? Miért pont én? – remegett meg a gyomrom. – Csak megérzés – húzta kényszeredett mosolyra a száját. – Mindegy. Kösz, hogy elmondhattam, mert a barátaim már szörnyen unnak, egy csapat olasz pedig egy szavamat sem értette, bár meghallgattak – tápászkodott fel. – Olasz? Hogy nézett ki? – csillant fel Napsi szeme. – Mint az olaszok általában – felelte Petra. – Nem volt köztük egy különösen szép? – Nem tudom, ezt így nehéz megállapítani – mosolyodott el, és szemmel láthatóan indulni készült. – Sziasztok! – Szia – integetett Napsi. – Szia – sóhajtottam, vadul kattogó aggyal. – Egyébként – szóltam utána –, mi volt az? – Mi? – fordult vissza. – Az ajándéka. – Ja, az – dörzsölte meg az orrnyergét. – Totál műszaki analfabéta vagyok, úgyhogy egy barátom segítségét kértem. Kinyomtattuk az összes bejegyzését és cikkét, kommentekkel együtt, és beköttettük. Szép lett – mosolygott annyira szomorúan, hogy konkrétan majdnem megszakadt a szívem. – Klassz ajándék – ismertem el, Petra pedig tehetetlenül megvonta a vállát és elsétált, nem sejtve, hogy mindössze tizenöt méterre lehet Kolostól. Én meg hirtelen pont annyira dögnek éreztem magam, Mint amennyire voltam. – A fenébe!

BÁBEL 285 – Jaja – értett egyet Napsi. – Elmondod Kolosnak? – Nem tudom. Akkor kibékülnek – szomorodtam el – Bizony. De ha nem mondod el… – Akkor szemét vagyok – értettem egyet. – És ha utólag kiderül, akkor… – Még szemetebb vagyok – fejeztem be. – Kábé. – Rendben. Visszamegyek, és elmondom neki – álltam fel az asztaltól, meghozva ezt az igen kemény és fájdalmas döntést. – Szerintem is ez a helyes – pillantott rám büszkén Napsi. – Csinálnál majd rólam pár nyomorult, „forever alone” fotót, amit megszerkesztek videóként, és beteszem alá az I Could Die For You-t. – Naná! – vihogott Napsi. – Hátha rákattint a YouTube-on Anthony Kiedis, és azonnal beléd szeret. – Ez természetes – feleltem keserédes mosollyal, és kész voltam lemondani életem szerelméről, csak hogy ő boldog legyen. Mármint az életem egyik szerelméről, Kolosról. Anthonyhoz továbbra is ragaszkodom.

LEINER LAURA 286 NEGYEDIK NAP. 11:30 A BEFUCCSOLT TERV. REGGELIZÉS, MEGVAN AZ ÖSSZES PALACK!!! Ésküszöm, hogy el akartam mondani Kolosnak! De tényleg. Ahogy a sátrak madzagain átlépkedve visszaértem a helyünkhöz, már meg is fogalmazódott a fejemben, hogy mit fogok mondani és hogy a blogom hátterét mielőbb átszerkesztem összetört szív képeivel, esetleg teljesen feketére. Csakhogy amikor leültem Kolossal szemben a pokrócra, és bele akartam kezdeni a nagymonológomba, félretette az iPadjét, és a karomhoz nyúlt. – Na, hol az a kenőcs? – Mi? – zökkentett ki a gondolatmenetemből, amit pedig gondosan felépítgettem. – A kenőcs. A kezedre. – Óóó. A kenőcs. A sátorban. Hozzam? – Szerinted? – nézett rám unottan. – Jól van, na. Hozom – álltam fel vigyorogva, és a tekintetem összetalálkozott Napsiéval, aki tátogva dühöngött, hogy „nem ezt beszéltük meg”. Egy laza „bocs” válasszal és egy vállrándítással lerendeztem a történetet. Majd később elmondom, nagy ügy. Kolos leszedte a kötést a kezemről, én pedig lélegzetvisszafojtva figyeltem a mozdulatait, ahogy az amúgy szörnyen büdös kenőcsöt óvatosan beledörzsöli a csuklómba és precízen visszatekeri rám a fáslit. – Köszönöm – pillantottam hálásan a kezemre, majd Kolosra, örömmel konstatálva, hogy már nem is fáj a csuklóm. Ellenben a lelkiismeretem éppen megölni készült. – Itt vagyunk – lépte át a sátrunk zsinórját Szasza, és kérdőn nézett le ránk. Öhm. Kolos a kezemet fogta. De nem azért, hanem mert még a kötést igazgatta, de mindegy. Rosszkor? – vonta fel a szemöldökét Szasza kérdőn. – Mi? – nézett rá értetlenül Kolos.

BÁBEL 287 – Mi? – kérdeztem én is, de én csak azért, hogy tereljem a gyanút magamról. – Ezt nézzétek! – rohant Boldi a sátrak között. – Addig bámultam, amíg adtak nekem egy kakaós csigát – tartotta fel a kezét, büszkén mutatva fel a zsákmányt. Sajnos Boldi a nagy izgalom közepette nem vette észre az utolsó átlépendő zsinórt, így megbotlott benne és óriásit taknyok, ráborulva és ezzel együtt ledöntve Hipó sátrát. Aki benne pihengetett. – Aúúúú! – ordította Hipó, akinek a sátra mostanra kiszáradt, így visszaköltözött, ezért is feküdt benne. – Áááááá! – ordította az amúgy is süket Boldi, és megpróbált feltápászkodni. – Jellemző – nézett felé Szasza. – Három métert repült, de a kakaós csigát védte a legjobban – mutatta. Boldi keze valóban az ég felé meredt, és benne szorongatta az édességet. Amit a húga nem hagyott annyiban. Amíg Boldi azon volt, hogy felkeljen Hipó sátráról és egyben Hipóról is, Napsi nyugodtan odasétált hozzá, és lehajolt. – Kivettem a kakaós csiga közepét – szólt. – Mi? Hülye vagy? – ordította Boldi, és a dokinak tényleg igaza volt, kezdett jobban lenni, mert ezt bizony meghallotta. – Bocs – vihogta Napsi. – Add vissza a közepét! – pattant fel Boldi. – Állj már meg! – kiáltotta, és Napsi után kezdett szaladni, átugrálva sátrakat, zsinórokat, de még sátrak előtt pihenő embereket is. – Herczegék – legyintett Kolos unottan. – Valaki! – nyöszörögte Hipó. – Segítsetek ki! Abdul és Szasza kirángatták a meggyötört Hipót a meggyötört sátrából, és meredten nézték, ahogyan ellenőrzi magát. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva. – Eltört a… – gondolkozott. – Valamim biztos eltört. Van itt röntgen? – kérdezte, és fájdalmas nyögést hallatva lehajolt a földön heverő programfüzetért. – Aúúúúú! – üvöltötte. – Mi van már megint? – értetlenkedett Szasza unottan.

LEINER LAURA 288 – Lumbágó! Lumbágó! Nem tudok felegyenesedni! – vonyította Hipó. – Hátba verjem? – kérdezte tőlem Abdul. – Hagyd, hadd menjen így – legyintettem. Hipó görnyedten, a földre lógó karokkal indult meg, hogy az összetett problémájával a mai napon másodszorra keresse fel a fesztiválorvost. Hm. Ráhagytuk. Mi, akik ott maradtunk, nyugodtan megreggeliztünk, és bár a lekváros kenyér nem volt túl finom, egyikünk sem finnyáskodott. Van az úgy, hogy az embernek idő előtt elfogy a kerete, olyankor pedig minden alternatív megoldás megteszi. – Kolos – töröltem meg a számat egy szalvétával, és újra megpróbáltam, amit meg kellett próbálni. – Beszélhetnék veled? – Nem viszlek a VIP-be – ingatta a fejét automatikusan. – Nem arról – vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán az ég felé pillantva egy pillanatra eltűnődtem. – Legalábbis egyelőre nem arról – javítottam ki magam. – Mi az? – kérdezte, de azért annyira nem volt lelkes. – Petrával kapcsolatban… – vettem erőt magamon, hogy belekezdjek, mire Kolos ösztönösen lezárta az iPadjét, és a hóna alá csapva felpattant. – Lemerülök. Elmentem feltöltetni – indult meg, enyhén infantilisan. Még hogy én vagyok a gyerekes! – Éppen beszéltem – néztem utána döbbenten. – Folytasd csak – intett maga mögött, és kisétált a főútra. – Oké. A barátnőd nem is csalt meg – dünnyögtem magam elé, a pokrócon lévő koszt lesöpörgetve, megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyok. – Mi van? – kérdezte Abdul. – Mi? – néztem fel rá zavartan. – Mit mondtál az előbb? – Semmit. – De-de! Hallottam.

BÁBEL 289 – Ó. Hát. Ja – motyogtam, zavartan piszkálva hullámos fürtjeimet. – Ezt honnan tudod? – Ő mondta – feleltem. – Ki? – Petra. – Az ki? – Kolos barátnője. Volt barátnője. A, mindegy. – És miért nem mondod el neki? – kerekedett el Abdul szeme. – Kinek? – Kolosnak! – vágta rá. – Most akartam! – Nem akartad. Hagytad, hogy elmenjen! – méregetett gyanakodva. – Oké. Jó. Lehet, hogy egy kicsit beleestem. – Kibe? – fogta a fejét. – Kolosba – vallottam be. – Kolosba? Dehogy estél bele Kolosba! – legyintett. – Mondom! – erősködtem. – Mégis mikor? – Azt hiszem, tegnap – gondolkoztam el. – Mondd el neki, tudnia kell! – Mit? Hogy beleestem? – hőköltem hátra. – Dehogy! A barátnőjét! – Ó – értettem meg. – Jó, elmondom neki! Tényleg – forgattam a szemem unottan. – Hol a vízipipám? – kapkodta a fejét Abdul a pokrócon forgolódva. – Én nem tudom. Itt volt. – Megloptak! – kiáltotta el magát, majd résnyire összehúzta a szemét. – Aham. Vajon miért füstöl a Punk sátra? – indult meg, aztán a kis sátor mellett megállva megcsapkodta a ponyvát. – Punk! Gyere ki! – Mi az? – hajolt ki az apró nyíláson a tarajos szomszédunk.

LEINER LAURA 290 – Add ide a pipámat. – Milyen pipát? – kérdezte, de beszéd közben füst távozott a szájából. – Ötig számolok. Egy. Kettő – ácsorgott Abdul a miniatűr sátor mellett. Háromig nem jutott el, mert a Punk kiadta a résen a vízipipát, Abdul pedig dühösen kikapta a kezéből. – Jegyezd meg. Ami a sátrunk körül van, az nem talált tárgy, hanem a miénk! – idomította, és visszasétált hozzám. Abdullal tovább ücsörögtünk a sátraink között lévő pokrócon, és a déli, fülledt melegben kifejezetten jól esett a fák lombjainak árnyéka alatt ejtőzni arra várva, hogy valaki visszajöjjön az őrült társaságunkból. Szasza érkezett meg elsőként, akiről egyébként fogalmunk sem volt, hogy hová tűnt. – Hé! – dobott közénk egy nejlonszatyrot, ami tele volt flakona1. – Ez mi? – csodálkoztam. – Plusz huszonöt darab. Megvan a gumicsónak! – vigyorgott. – Neee – pattantam fel izgatottan. – Képes voltál összeszedni még huszonöt üres palackot? – Viccelsz, ugye? – húzta lesajnáló mosolyra a száját. – Két önkéntes kiscsaj szemetet szedett, nekik szóltam, hogy a kólásflakonokat gyűjtsék külön. – Ó. Mégis, mivel vetted rá őket? – kérdeztem, pedig pontosan tudom, hogy Szaszáért általában odavannak a lányok. Így nem is válaszolt, csak mosolyogva kacsintott egyet. Gondolom, a két zöld lány már attól zavarba jött, hogy megszólította őket egy Szasza kaliberű fiú, aztán gyorsan a kedvében akartak járni, úgyhogy pillanatok alatt összeszedték a flakonokat. Szasza már csak ilyen. Az összedőlt sátor, ami eredetileg Napsié és az enyém lett volna, napok óta azt a funkciót töltötte be, hogy az összegyűjtött palackokat bedobtuk a nyílásán. Most pedig nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy kiszedhettem. Igaz, hogy még a hátam is vizes lett, ahogyan a fülledt, áporodott, szűk kis sátorba bekászálódva egyenként kihajítottam a palackokat, de megérte, mert amint az

BÁBEL 291 utolsót is kidobtam és Szasza kezét megragadva kimásztam a sátorból, indulhattunk is a kólásstandhoz, hogy beváltsuk. Whohoo.

LEINER LAURA 292 NEGYEDIK NAP. 13:29 GUMICSÓNAKFÚJÁS. ÉHESEK VAGYUNK. TELEFON A PAPÁNAK Nem kis irigységet váltott ki a többi fesztiválozóból, amikor a kóláspultnál pontosan leszámoltuk a kiszolgálónak a gumicsónak beváltásához szükséges palackmennyiséget. Nem hiába ittam meg fél Amerika éves kólafogyasztását a nulladik nap óta. Amíg Szasza átvette a nyereményünket, én büszkén biccentettem, és azon tűnődtem, hogy ötven év múlva, amikor majd a doki diabéteszt diagnosztizál nálam, simán rávághatom, hogy megérte, hiszen „anno, tizenhét évesen” lett egy teljesen felesleges, semmire nem jó gumicsónakom. Ha-ha. Természetesen azonnal visszaindultunk a sátorhoz, hogy mielőbb beüzemeljük a csónakot. Amúgy is borzasztóan meleg volt, mindenfelé félmeztelen, izzadó fiúk és fürdőruhafelsőt, valamint csőtopot viselő lányok próbáltak a nem létező árnyékba húzódni. Minden irányból őrült decibellel üvöltött a zene, a színpadokon elkezdődtek a koncertek, így kétfajta csoport lökdösött minket. Azok, akik a tömegből kifelé tartottak, átizzadva, kiszáradva, szomjasan és fáradtan, illetve azok, akik a koncertet kissé lekésték, ezért őrült nyomulásba kezdtek, hogy mielőbb az első sorokba férkőzzenek, bepótolva a lemaradást. A basszustól még a föld is dübörgött, amíg Szaszáékat vártam (mosdóba mentek), és lehuppanva a porba a flakonomban lévő szénsavmentes ásványvizet figyeltem, amint ütemre rezeg benne a folyadék. Azon sem lepődtem volna meg, ha a Jurassic Park-jelenetem végeztével az Európa színpad mögül egy TRex bukkan fel, ami a monoton döngést okozza. Nos, miután dinoszauruszt vártam a Bábel feszten, elhatároztam, hogy inkább árnyékba vonulok, mert talán az agyamra ment a napsütés. Szasza és Abdul visszatért, így megragadtam a két fiú karját, akik lendületből felhúztak, és elindultunk vissza, a sátor felé. A szerény és nem kifejezetten tápláló reggelink után fájdalmasan összeugrott a gyomrom, amint elhaladtunk az ételstandok előtt. A kajaszag

BÁBEL 293 bekúszott az agyamba, és úgy éreztem, képes lennék mindent megenni, ami a kínálatban szerepel. Még azt is gusztusosnak és finom illatúnak találtam, amit egyébként nem szeretek. Szasza és Abdul nagyokat nyelve lépkedett mellettem, és igyekezett nem figyelni a faasztaloknál és padoknál ülő ebédelőkre. Hát, ha minden kötél szakad, akkor majd megesszük a gumicsónakunkat. A sátorhoz visszafelé sétálva beadtuk a telefonjainkat feltöltésre, ezzel teljesen elveszítettük a kapcsolatot a külvilággal, szóval csak remélni tudtuk, hogy a többiek nemcsak megkapták a „gyertek vissza a sátorhoz, megvan a csónak!!!” üzenetünket, hanem fel is fogták. És talált, süllyedt, ugyanis a táborhelyünkhöz átmászva a zsinórokon, Napsi, Boldi és Hipó is a pokrócon ült. – Hé! Megvan a csónak! – emelte meg Szasza büszkén a kezében fogott csomagot. Feltöltöttem kilenc új képet a „Bábelfeszt” mappába. A megtekintéshez és képleíráshoz katt ide. A diavetítés zenéje: Red Hot Chili Peppers – Cabron 1. kép: A gumicsónak kiterítése a földön, a hollandok mosolyogva odajönnek megnézni, hogy mi történik. 2. kép: Boldi a szájába veszi a kis szelepet, és elkezdi fújni. A feje vörös, a halántékán kidagadnak az erek, és furcsán dülled a szemgolyója. 3. kép: Boldi kidőlt, a gumicsónak mellett fekszik a mellkasát fogva, pedig legalább öt fújást bírt. Mindannyian röhögünk, Abdul pedig folytatja a fújást. 4. kép: Nem bírunk a csónakkal. Már valamennyien hozzájárultunk a gumijármű üzembe helyezéséhez (Hipó kivételével, mert ő nem fújt bele más után), de sehol sem tartottunk még. A fotón látható, ahogyan alig emelkedett meg a földtől a levegőnket a tüdőnkből kipréselő, átkozott csónak, de mi már kifulladva, a hőségtől szédelegve üljük körbe, és időnként belerúgunk.

LEINER LAURA 294 5. kép: Kis szieszta után újra nekiveselkedtünk. A fotón éppen Napsi fújja a kis szelepet, a háttérben látható, ahogyan a hollandok és Abdul élvezi a műsort. Mármint nem a gumicsónak felfújását, hanem a nekik háttal guggoló Napsit az apró sortjában. Ezért is mutat az egyik holland felfelé tartott hüvelykujjat. 6. kép: Félig felfújtuk a csónakot, a képet Hipó készítette. A felvételen látszik, ahogyan körbeállva valamennyien üvöltve magyarázunk Boldinak, aki közölte, hogy „jó lesz ez így” és belefeküdt a félkész csónakba. A fotón csak az látszik, hogy Szasza odanyúl, az sajnos már lemaradt, ahogyan két kézzel megfogja a csónak oldalát és kiborítja belőle a pihengető Boldit. (: 7. kép: A Punk a pokrócunkért cserébe vállalta, hogy felfújja, ami még hátravan, így a vörös taraja látható hátulról meg a nekifeszülése, ahogyan ész nélkül fújja a kis szelepet. A pokrócot amúgy is kukába szántuk, mert a helyére terveztük állítani a csónakot, így tulajdonképpen „ingyen” dolgozott, de ezt nem kellett tudnia. 8. kép: Áll a csónakunk!!! Kicsit megszenvedtünk, mire benyomtuk a sátraink közti üres területre, és szegény Hipó bejáratát némileg eltorlaszolta, de azért szuper lett. A fotón kifáradva, de töretlen lelkesedéssel vigyorgunk. A bekötözött fülű Boldi éppen belemászik, Napsi a bátyja pólóját rángatva versenyez, hogy ki ér előbb bele. Abdul a felfújt gumievezőket tanulmányozza, Hipó a szelepet ellenőrzi, hogy le ne eresszen, Szasza pedig kimelegedett, úgyhogy levette a pólóját, úgy beszélget az egyik holland lánnyal, Anoukkal. 9. kép: Gyermekded lelkek, mindenki a csónakba! Az egyik hollandot kértük meg, hogy csináljon egy csoportképet, amin mindannyian bemászunk a kólás nyereményünkbe. A fotón látszik, ahogyan szinte fuldoklunk a röhögéstől, egyrészt, mert kissé abszurd volt a szituáció, másrészt nem igazán fértünk el. Amikor a holland visszaszámolt, „drie, twee, een”, valamennyien vigyorogva néztünk a kamerába, de a srác rossz gombot nyomott le, és mire a kép ténylegesen elkészült, teljesen szétestünk. Boldi kiborult a

BÁBEL 295 csónakból, magával ragadva Hipót is, így ők a felvételkor éppen természetellenes pózban zuhannak a földre. Napsi ijedten kap utánuk, de a látszat csal, nem menteni akarta őket, csak a saját egyensúlyát féltette. Szasza a derekamnál fogva ránt vissza, mert én a másik irányba zuhantam éppen, így mindketten röhögünk. Abdul viszont fogkrémreklám-mosollyal pózol, ő mindig ügyel arra, hogy tökéletesen mutasson a fotókon, figyelmen kívül hagyva a környezetet és annak esetleges pusztulását. Az „elvan a gyerek, ha játszik” teória tökéletesen működött, halál jól elvoltunk a gumicsónakunkkal, de csak egy ideig. Utána viszont ránk tört a szenvedés, amit a fiúk kezdtek. Merthogy éhesek voltak. Jogos, a tikkasztó hőségben kimerültünk, a járkálás és csónakfújás a maradék energiánkat is felemésztette, így elég nagy bajban voltunk. – Bear Grylls is megoldja mindig – dünnyögte Boldi a csónakban fekve, miközben a feje felett lévő fák lombjait tanulmányozta. – Biztos tele van a környék élelemmel. Csak meg kell keresni. – Én csak a punkot látom mint lehetséges kaját – dünnyögte Abdul. – Annyira bénák vagytok! Holnapután reggel vége a Bábelnek. Addig fél lábon is kibírjuk – akadékoskodott Napsi. – Hogy bírnánk már ki? – riadt meg Abdul. – Hallottál már a fogyókúráról? – vigyorgott szélesen Napsi. – És te a leesett vércukorszint okozta ájulásról? – kérdezett vissza Hipó. – Itt egy katicabogár – tartotta fel a mutatóujját Boldi. – Bocs pajtás! – szólt a katicának, aztán a szája felé emelte. – Idióta! Hagyd békén, meg ne edd! – meresztettem a szemem. Amúgy Boldi nem azért nem ette meg végül, mert sikerült meggyőznöm, hanem mert a bogárka az utolsó pillanatban jobbnak látta, ha elrepül. Nyilván egy katicabogárnak mindegy, de én azért örülök, hogy végső pillanatait nem Boldi szája felé emelve élte meg. Még egy nyomorult katicabogár is jobb sorsot érdemel.

LEINER LAURA 296 – Elszállt. Most várhatok, mire jön még egy. – Ez nevetséges. Én is éhes vagyok. – Ültem a sátrunk bejáratában, és fejben osztottam-szoroztam, hogy miként tudom kihúzni holnaputánig. Nem mehetek a Red Hot–koncertre éhesen, mert nem azért álmodoztam egész életemben róla, hogy aztán hallucinacióim közepette, félájultan Anthony Kiedist egy darab fasirtnak lássam. A többiek azt számolták, hogy ha együtt veszünk egy kürtős kalácsot, akkor azt igazságosan elosztva, mindenkinek egyenlő részt leszakítva belőle, hány centi kalácsdarab jut fejenként, én meg közben Szaszával elindultam, hogy kiváltsuk a feltöltött telefonokat. A főúton egy locsolókocsi mögé kerültünk, ami felfrissítette a poros betont, és kicsit megkavarta a száraz levegőt. A mobilfeltöltő bódénál sor volt, így beálltunk a végére és türelmesen várakoztunk, miközben mindketten a gondolatainkba merülve nézelődtünk. – A bilétákat – szólt az eladófiú, amikor mi következtünk. – Egy pillanat – tettem fel a pultra az RHCP pénztárcámat, és kihalásztam a cipzáras részéből a mobilok leadásakor kapott bilétákat. Amikor kivettem, már ennyi sem volt benne, a pénztárcám üresen kongott. Csupán az egyik eldugott rekeszében volt egy kicsire hajtogatott papírpénz, amiből, ugye, ereklyét akartam venni. De az még az éhhalál előtt volt, azóta változtak az idők, úgyhogy hatalmasat sóhajtva vettem ki, és elkezdtem kihajtogatni a miniatűrre gyűrt pénzt. – Mit művelsz? – kérdezte Szasza. – Felváltom, és veszünk inni meg enni valamit – vontam meg a vállam. – De azt másra tetted félre – pislogott értetlenül. – Igen, de negyvenmillió fok van, és szomjasak vagyunk. – Nem baj. Van csapvíz. Ne költsd el, ezer éve erre vársz. – Tudom, de enni is kéne valamit. – Megoldjuk – nyúlt a pénzemhez, és félbehajtva visszagyűrte a pénztárcám titkos rekeszébe.

BÁBEL 297 Mosolyogva bólintottam, kész voltam tovább éhezni, amikor is megpillantottam valami szörnyen érdekeset. A pénztárcámban. – Mi az? – kérdezte Szasza, akinek feltűnt pillanatnyi lefagyásom. – Hoppá! – húztam ki az egyik résből egy kártyát. Pontosabban egy bankkártyát. – Hah! Ha-ha! Ha-ha-ha-haa! – ujjongtam a kártyát lóbálva az ég felé, Szasza pedig furán nézett rám. – Gondolod, hogy… – kezdte, de közbevágtam. – Megmenekültünk! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – Költhetsz abból? – húzta el a száját. – Csak figyelj és tanulj – pördültem meg a tengelyem körül, Szasza pedig a telefonokat felmarkolva utánam jött. Na, most, egy igazi kamasz pontosan tudja, hogy krízishelyzetben mi a teendő. Nyilván nem anyut hívtam, aki sopánkodva sikongatna, amiért éhezem és segítség helyett azonnal hazaparancsolna. Nem is aput hívtam, mert a prédikáció után, miszerint nem vagyok megbízható, nem lehet engem elengedni sehová, és nem erre tanított, ő is hazaparancsolt volna a következő vonattal. A húgom, Bius nem teljesen ebben a dimenzióban él, ő nemcsak azt nem tudja, hogy van bankkártyám, de a netből fel sem nézett, amikor eljöttem, így nagy valószínűséggel azt sem vette észre, hogy nem vagyok otthon. És ilyenkor jön jól egy adu-ász. Ésetben a nagypapa. – Hány óra van? – kérdeztem Szaszát. – Fél kettő körül. Miért? –Tökéletes. Ilyenkor Discoveryt néz. Vagyis nem figyel – vettem el a telómat Szaszától, és már tárcsáztam is a papát. Nagypapát mindig türelemmel kell hívni, mert bár a leghangosabbra van állítva a csengőhangja, így is ezer év, mire felfogja, hogy csörög, még ezer, mire feláll és elkezdi keresni, plusz további ezer, amíg megtalálja. Így cirka háromezer év csörgetés után fel is vette. – Mrgh – szólt bele az ent nagyapám. Na, jó nem, csak köhintett. – Nagypapa! Szia! – üvöltöttem torkom szakadtából.

LEINER LAURA 298 – Halló! – ordított vissza ő is. Na, mármost, én azért üvöltöttem, mert egy zajos fesztivál közepén álltam. Hogy ő miért tette ugyanezt, az viszont rejtély. – Papa! Én vagyok az! Zsófi! – ordítottam. – Szevasz, Józsikám! – köszönt vissza. – Nem, nem! – kiabáltam, aztán kérdőn Szaszára néztem. – Úgy hangzóm, mint Józsi? Szasza a fejét rázva röhögött, én meg újra a fülemhez emeltem a telefont. – Papa! Nem Józsi! Zsófi! – Zsófi! – ismerte fel végre a hangom. – Hoznál nekem egy pohár vizet? – Persze, de csak holnapután leszek otthon. Inkább kérd meg Biust – tanácsoltam, mert nem engedte a lelki ismeretem, hogy két napot várassam a vízre. – Tudod, én most nem vagyok otthon. – Hol vagy? – A Bábelfeszten! – kiáltottam. – Hogyan? – Egy koncerten – könnyítettem a helyzetemen. – És a macska? – kérdezte. – Nincs macskánk – sóhajtottam lesütött szemmel. – Őt is vitted? – érdeklődött tovább; nem zavarta az apró tény, miszerint nincs macskánk. – Igen, itt van – vonogattam a vállam. – Várj – tartottam a telefont Szasza felé. – Nyávogj. – Mi van? – szaladt fel a szemöldöke. – Nyávogj már! – böktem bele az oldalába. – Miaú – szólt, aztán pislogás nélkül meredt maga elé. – Nem hiszem el, hogy belenyávogtam a telefonba. Józanul. – Papa! Figyelj csak, kérdeznék valamit – próbálkoztam. – Igen? – Használhatnám a bankkártyám? Kicsit elszámoltuk magunkat, és nincs nagyon pénzünk. A többiek megadják, amint hazaértünk.

BÁBEL 299 – Hol vagytok? – kérdezte. Említettem már, hogy papi kicsit szenilis? – A Bábelfeszten. Koncerten. Tudod. – A macska is? – Igen, az is. Szóval a bankkártya. Megengeded? A zsebpénzemből visszateszem rá a pénzt, ígérem – hunytam le a szemem szorosan, bízva abban, hogy kapok egy jó kis választ. – Zsófi! – Igen, papa? – Hoznál egy pohár vizet? – kérdezte, én meg sóhajtva az égre néztem. – Sajnos most nem tudok, de mindjárt odaküldöm Biust. Megy is. Szia, papa, holnapután jövök – búcsúztam el. – Zsófi! – Tessék, papa – mosolyodtam el szomorúan. – Vegyél ki pénzt, majd én visszapótolom neked. – Komolyan? Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ugráltam örömömben. – Csak vigyázz a macskára. – Vigyázok, ígérem – kezdtem búcsúzkodni, majd miután letettem, Szasza nyakába ugrottam. – Megmenekültünk! Vegyünk kaját! – Hívd fel a húgodat – figyelmeztetett. – Már hívom is – emeltem a fülemhez a telefonom újra, elhatározva, hogy szigorú nővérként kirobbantom Biust a gépe előtt, hogy figyeljen a papára legalább addig, amíg nem vagyok otthon. A húgom viszont megért egy „double-check-et”, így miután nyafogott egy sort a telefonba, a biztonság kedvéért a papát is visszahívtam, hogy szót fogad-e neki a mihaszna Facebook-lakó. Így már tiszta volt a ielkiismeretem, és mehettünk kaját venni. Háhá.

LEINER LAURA 300 NEGYEDIK NAP. 14:49 EVÉS UTÁN. SZÉTSZÉLEDVE. FESTÉKEZÉS AZ AFRIKÁNÁL. KRISZTIÁN Csak annyit vettem ki a bankkártyámról, ami belefért az „életmentő” kategóriába, és amit simán tudunk pótolni, ahogyan hazaértünk. Egyébként tényleg nevetséges az összeg, viszont akkor nagyon is elérhetetlennek tűnt, amíg éppen egy arva forintunk sem volt. Viszont nekem simán megérte, hogy ki tudtam segíteni magamat és persze a barátaimat egy ilyen kínos helyzetben. Azt hiszem, ezt bárki megtette volna közülünk, csak éppen pont nekem volt rá lehetőségem. Miután végre ettünk (azért nem dőzsöltünk, a legolcsóbb főtt kaját vettük meg, valami biofőzeléket, aminek Boldi szerint „takonyíze” volt, mi azonban nem akartuk tudni, honnan a hasonlat), az Afrika színpad mögött, a porban ülve böngésztük a Bábelfeszt szórólapját, klassz programot keresve. És ekkor jött el az újbóli szétválás ideje, ugyanis mindenki mást szándékozott csinálni. Abdul az Amerikához akart menni, mert „Atesz kedvenc bandája” lépett fel, és remélte, hogy ott majd összefuthat a fantom barátjával. Szasza és Boldi vele tartott, de inkább azért, mert velünk nem akartak jönni, Napsi ugyanis valami össznépi „fessünk együtt” programot nézett ki magának és egyben nekem is. Hipó tette a legokosabban, ő sem Ateszt nem akarta keresni, sem festegetni nem akart a negyven fokban, úgyhogy közölte, elnéz valamerre. – Zsófi, nem kéne neked Kolossal beszélned? – nézett rám szigorúan Abdul, amikor elbúcsúztunk egymástól. – De-de – bólogattam. – Csak nem találom – tártam szét a karom afféle „még ilyet” stílusban. – Hívd fel – javasolta. – Nem tudom a számát. – Megadom. – Nincs pénz a kártyámon. – Itt az enyém, hívd erről – erősködött.