BÁBEL 51 mosolyogtam, kopogtattam a körmömmel, ekkor vettem észre, hogy pár órányi fesztiválozás alatt konkrétan kosz ment a körmöm alá, aminek következtében úgy néztem ki, mint egy földműves. És még mindig nem szolgáltak ki. – HALLÓ! – üvöltötte egy jól ismert hang, mire odakaptam a fejem. Napsi türelmetlenebb típus. A pultosok persze azonnal felfigyeltek rá, csakúgy, mint a vendégek, akiknek zöme fiú volt, és akiknek természetesen imponált a pultra felnyújtózkodó Napsi látványa. Pik-pak ki is szolgálták. Két, flakonos ice teával huppantunk le a bódé elé kipakolt, hosszú faasztalokhoz tartozó padok egyikére, és mivel azt órák óta sütötte a nap, a rövidnadrágos Napsi rögtön fel is pattant, nem túl diszkrét kiáltást hallatva, ami nagyjából arról szólt, hogy rohadt meleg a pad. Én szemben vele ültem le, és a napszemüvegem mögül, röhögve figyeltem, közben pedig beleittam a jéghideg italomba, majd egy gyors fagyhalált követően (az agyamig kúszott fel a jeges érzés, pár pillanatra lebénítva a gondolataimat) újra jól lettem. A bódé minden irányában sor torlódott fel, az érkezők csomagokkal, a már sátrat vert fesztiválozók pedig nagy társaságokban várták az italukat. Egy dolog mindenkiben közös volt. A szomjúság. A nap forrón tűzött, a stand fölé szerelt hangszórókból üvöltött a zene, ennek követeztében mindenki hangosabban kommunikált, a világ minden nyelvén. Ekkor döbbentem rá, hogy a Bábelfeszt nem is igazán a színes zenei palettáról és ötkontinenses színpadairól kapta a nevét, hanem arról a zűrzavarról, amit a látogatók milliónyi dialektusa okoz. – Úristen, hallod ezt? – csillant fel a szemem, amikor valami rockszám után felcsendült a számomra oly jól ismert és kedvelt dallam. – Ja – bólintott Napsi, meghúzta a flakont, és kiitta a jeges teája utolsó kortyát is. A fesztiválozásban az a legjobb, hogy az egymást nem ismerő embereket is összeköti a közös érdeklődési kör, a sorban állás, a zene szeretete, a szabadság érzése és a hangulat. A többi padnál lévő
LEINER LAURA 52 társaságok közül többen ugyanúgy énekelni kezdték a dalt, mint ahogy a fűben ücsörgők vagy ahogyan mi is. „I liked pleasure spiked with pain and music is my aeroplane. Its my aeroplane” – énekeltem behunyt szemmel, széttárt karokkal az egyik legnagyobb kedvenc számomat. Még javában daloltam egy háromfős angol társasággal, amikor üzenetem jött, úgyhogy elővettem a telefonomat. ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA, CÍMZETT ZSÓFI
BÁBEL 53 Pislogás nélkül meredtem az üzenetre, aztán a még mindig önfeledten éneklő Napsi felé fordítottam a kijelzőt. Feltolta a fején a szemüvegét, és értetlenül meredt hol rám, hol az SMS-re. – Menjünk vissza, mielőtt a barom bátyád és a barom haverjai tényleg odaköltöznek hozzánk! – álltam fel akkora hévvel, hogy meglöktem a hosszú faasztalt, így valamennyi mellettünk ülőnek kilöttyent a söre. Az a jó a Bábelben, hogy egyszerre akár hetvennégy nyelven is elküldhetnek a francba. Sűrű bocsánatkérések közepette másztam ki a pádból, Napsit meg húztam magammal.
LEINER LAURA 54 NULLADIK NAP, 18:43 VÁRATLAN VENDÉGEK. AZ ELSŐ NEGATÍV ÉLMÉNY A FESZTIVÁLON. UTÁLOM KOLOST Hamar visszaértünk a sátorhelyünkhöz, ahol is a hollandok sátra kihalt volt, nyilván elmentek szórakozni, a Punk szintén, bár ő valószínűleg, jó homo erectus lévén, inkább gyűjtögetni indult, Hipó, Abdul és Szasza pedig Boldival ácsorgott. – Szia, Boldi! – köhintettem a lehető legbarátságosabban, mire Boldi megfordult és fülig érő szájjal vigyorgott ránk. – Csá – „üdvözölt” minket. – Hallod – nézett a húgára – ,nincs valami kajád? – Nincs – vágta rá Napsi kapásból, de azonnal elárulta magát azzal, hogy óvatlanul a sátor fele pillantott. Boldi megértette a jelet, ami kábé annyit tesz „csak meg ne találja a sátrunkban”, és a ponyva cipzárja felé vetődött csakúgy, mint Napsi, így a Herczeg testvérek úgy, ahogy voltak, ráborultak a sátrunkra, ami természetesen összedőlt. – Idilli családi kép – bólintott Abdul elismerően, miközben a birkózó testvéreket figyelte. – Mi ez az egész? – kérdeztem Szaszát, és a földön heverő, becsomagolt sátorra mutattam. – Boldi idecuccol hozzánk, mert máshol már nincs ilyen jó hely – közölte Szasza a száraz tényeket. – Aha. Egyedül? – rágtam a szám szélét. – Nem, egy haverjával. – Jó, de nem fognak velünk lógni, ugye? – riadtam meg. – Mi bajod van Boldival? – Ölelte át mosolyogva a vállam Szasza. – Hogyhogy mi? Egyszer bordán rúgott, mert be akarta mutatni, hogy a pankrátorok nem is igazából verekszenek. Hát, nem sikerült meggyőznie! – dühöngtem.
BÁBEL 55 A fiúk persze akárhányszor tudnak szórakozni ezen a sztorin, az egyáltalán nem érdekli őket, hogy ez már akkor sem volt vicces, amikor megtörtént. – Na – tápászkodott fel Boldi, egy alufóliába csomagolt szendviccsel a kezében. – Felállítod a sátrunkat? – kérdeztem csípőre tett kézzel. – Mér’? Nem én lakom benne. Van sajátom – rúgott bele a földön heverő, henger alakú csomagba. – Bunkó vagy, Boldi! – közöltem, de ezzel nem tiportam a lelkébe, mi általában így kommunikálunk. Az idő előtt leamortizálódott sátramat szemügyre véve lehajoltam, és ellenőriztem a rudakat, hogy eltörtek-e, közben meg Boldi a többiekhez intézett komoly és mély monológot. – Figyeljetek már. Csak háttérinfó a haveromról – kezdte. – Tegnap szakítottak a barátnőjével, eléggé ki van, úgyhogy legyetek vele normálisak, jó? – Ha annyira ki van, akkor miért jött fesztiválozni? – hunyorogtam értetlenül, de nem kaptam választ, mert Szaszáék vihogni kezdtek azon, hogy Boldi egy tobozzal dobálta a húgát, aki válaszképp a földről felszedett hosszú ággal ütlegelte. Képtelen voltam újra felállítani az összeroskadt sátrunkat. Hipó próbált segíteni, de állítólag „ha lehajol, akkor lüktet a feje”, így inkább csak a jelenlétével támogatott, amúgy egyedül szenvedtem. Bemásztam a cipzár nyílásán, és bentről próbáltam meg visszaállítani a rudakat, hogy a sátor felvegye az eredeti formáját, és miközben a verejtékező homlokomba lógó tincseimet söpörtem ki az arcomból, hallottam, hogy „odakint” valaki csatlakozik a társaságunkhoz. Kolosként mutatkozott be, a többiek rögtön kedvesen fogadták, én meg a szememet forgatva, némán mimikáztam, és nem szégyelltem egymagamban ötéves stílust képviselni, tekintettel arra, hogy Boldi haverjáról volt szó. Nem vagyok előítéletes, de azóta kerülöm Boldi barátait, amióta egyszer véletlenül náluk voltam egy házibuli idején, és az egyik csökkent értelmi képességű haverja enyhén illuminált állapotban meg akarta
LEINER LAURA 56 enni a karkötőmet, mert azt hitte, hogy cukorból van. És ami a legszomorúbb, hogy meg is ette. Bár erősen kötődtem a gyöngy karlánchoz, elutasítottam, hogy „egyszer visszakapjam” Inkább megvagyok nélküle. Úgyhogy, bár Boldit nem igazán tudom lerázni Napsi miatt, az ismerőseit igyekszem elkerülni. – Van még egy fő velünk – hallottam Abdul hangját, és valaki, feltehetőleg maga Abdul, megpaskolta a sátrunk ponyváját. – Jövök – kiáltottam, és igyekeztem felkészülni a legrosszabbra. Azon sem csodálkoztam volna, ha az Amerikai pitéből Stifler karaktere áll előttem. Boldi és valamennyi haverja azt a szintet és színvonalat képviselik, úgyhogy amikor kimásztam a sátorból és felnéztem, Sean William Scottra számítottam. De nem ő volt. Akkor egy kis leírás Kolosról. Olyan 177 cm magasság, barna szem, augusztus lévén napbarnított bőr, kissé alternatív, homlokba lógó, barna haj. Gonzo feliratú, fekete pólót viselt, arra egy rövid ujjú inget vett. Ehhez farmer plusz tornacipő társult. Jobb kezén óra és valami bőr karkötő, bal kezén egy fesztiválszalag, ami brutálisan eltért a miénktől. Ugyanis az övé, a tömegével ellentétben, zöld volt. – Szia – köszöntem furán, és alig tudtam levenni a szememet a csuklójáról. – Öhm. Sajnálom, ami a barátnőddel történt – tettem hozzá gyorsan, mert még a fülemben csengtek Boldi szavai, miszerint tegnap szakítottak. Azon tűnődtem, hogy mégis hogy a bánatban lehet elhagyni egy ilyen srácot? Kolos unottan nézett rám, és lekezelően válaszolt. – Miért sajnálnád, nem is ismerjük egymást. Aha. Hát, ekkor megfogalmazódott bennem az előző költői kérdésem válasza. Simán el lehet hagyni egy ilyen srácot. Akkora bunkó volt, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, hanem inkább kínosan mosolyogva visszatértem a sátrunk helyrepofozásához. Kolos nem törte magát bocsánatkéréssel, a többiekkel beszélgetett tovább, akiknek a jelek szerint fel sem tűnt a gigantikus beégetésem. – Hé, miért más színű a jegyed? – csodálkozott Abdul, és lassan mindenkinek feltűnt, amit én egy pillanat alatt megláttam. – VIP-jegy – felelte Kolos.
BÁBEL 57 – Aztaaa. Fellépő vagy? – lelkesedett Szasza, én meg kicsit kirekesztettnek éreztem magam a beszélgetésből, olyan volt, mintha ott sem lennék. – Nem. Tudósító – magyarázta Kolos lazán. – Hogyhogy? – kérdezősködött tovább Szasza, és erre én is kíváncsi voltam, mert Boldi valami olyasmit említett Kolos érkezése előtt, hogy évfolyamtársak az egyetemen, és akkor Kolos egyidős vele, tehát tizenkilenc körül lehet. – Az egyik zenei szájtnak írok, ők küldtek ki ide. – De zsír! – lelkesedett Szasza. – Zsófi is ír – közölte hirtelen, én meg durván lefehéredtem, és annyira beharaptam a számat, hogy azonnal megéreztem a kis vérszivárgás fémes ízét. Kolos felém fordult, és felvont szemöldökkel mért végig. – Kinek írsz? – Khm. Öhm. Hm – kezdtem bele, aztán rájöttem, hogy ebből nem sokat érteni. – Magamnak. Mármint ez egy blog rólam. Meg általában a zenéről. Ez egy zenei blog. Vagyis nem zenei, mert csak egy zenéről írok. A Chiliről. De róluk sokat. Meg most a Bábelről is… – hebegtem, és a szemem sarkiból láttam, hogy Napsi afféle „mi vaaan?” nézéssel rázza a fejét. – Ez hülyeség – szólalt meg végül vehemensen, és gyanítottam, hogy ezzel engem akar védeni, mégis, már előre kellemetlenül éreztem magam tőle. – Zsófi blogja baromi jó, rengeteget dolgozik vele, és volt olyan nap, amikor – emelte fel az ujját, jelezve, hogy most valami sokkoló fog következni – majdnem háromszáz látogatója volt! – fejezte be büszkén. – Háromszáz? Wow – bólintott Kolos, de a cinizmust lelkesen gyakorló emberként azonnal levágtam, hogy a szavai üvöltenek a maró gúnytól. – Ez nem valami komoly dolog – szabadkoztam tovább. – Gondoltam – mosolyodott el. – Ezt hogy érted? – tettem csípőre a kezem.
LEINER LAURA 58 – Fan blog szerkesztése… Feltölteni pár háttérképet, kimásolni valahonnan az infókat, szubjektív véleményt alkotni, és linkelni YouTube-videókat – röhögte el magát. Azt hiszem, egy teljes percig néztem rá pislogás nélkül. – Hogy mered így minősíteni a blogomat? – kérdeztem elképedve. – Miért veszed magadra? Talán a tiédre is passzolnak az elhangzottak? – Nem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Hát akkor? – röhögte el magát. – Lépjünk inni valamit – szólt oda Boldinak. Kolos és Boldi otthagyott minket, a többiek meg (Napsit kivéve, akit mintha a föld nyelt volna el) a sátrak közti pokrócra ülve beszélgettek, totál általános dolgokról. – Hahó! – léptem közéjük indulatosan. – Mi az? – nézett fel Szasza. – Bocs, nem zavar titeket, hogy éppen szétaláztak? – huppantam le közéjük továbbra is döbbenten. – Ki? – csodálkozott Abdul. – Kolos – tártam szét a karomat. – Nem mondott semmi rosszat rád – rázta a fejét Hipó miközben mélyen megszívta a sópipáját, amit a bronchitisérc használ. Mellesleg nincs bronchitise. – Nem? Hogy beszélt a blogomról? – Nem a te blogodról beszélt úgy. Általában a rajongói blogokról – vonogatta a vállát Szasza. – Ja, amúgy meg van benne valami – tömködte az illatos dohányt Abdul a vízipipájába. – Igazat adtok neki? – háborodtam fel. – Zsófi, mi bajod van, meghülyültél? – nevetett fel Szasza. – Á, hagyjuk. Persze, ájuljatok el a VIP-jegyétől meg a béna szövegétől, meg a béna Gonzo pólójától… – Az egy klassz póló – szólt közbe Szasza. – Aha, szerintem is jól néz ki – értett egyet Abdul.
BÁBEL 59 – Argh! – legyintettem rájuk idegesen, és feltápászkodtam. A sátrunk környékét már eléggé belakták, így óvatosan, vigyázva a kifeszített kötelekre, átverekedtem magam az útig, és csípőre tett kézzel néztem körbe. Napsi rohant felém, és előttem hirtelen lefékezve apró porfelhőt kavart a száraz, kitaposott földúton. – Hol voltál? Szükségem lett volna rád! – ripakodtam rá. – Azt hittem, látom az olaszt – fogta az oldalát kifulladva. – És? – Nem ő volt. Pech, itt többen is vannak fehér pólóban – lihegte. – Képes voltál ezért otthagyni a „Sátánnal”? – vágtam a fejéhez dühösen. – Nem érted? Életem szerelme. Meg kell találnom! – magyarázkodott. – Amúgy milyen Sátán? – Kolos. – Ja, ő jó fej – legyintett. – Nem, nem jó fej! – háborodtam fel. – De, az. – Mondom, hogy nem – erősködtem. – Zsófi, ismerem, tök rendes srác. – Szerintem meg egy bunkó! Tudod, hogy megalázott? Nem, nem tudod. És miért nem? Mert miután beköpted a blogomat, eltűntél, és nem hallottad, hogy mit reagál. – Mert azt hittem, hogy láttam az olaszt! – Kit érdekel az olasz? – kiáltottam el magam meggondolatlanul. Napsi sértetten pislogott rám. – Ez durva volt – perdült meg a tengelye körül, és elviharzott. Én meg rohanhattam utána bocsánatot kérni, amiért megsértettem egy ismeretlen olasz srácot. (A blogon átmenetileg szünetel a „Háttérképek” galéria).
LEINER LAURA 60 NULLADIK NAP. 21:15 EURÓPA SZÍNPAD. SZERB HAGYMÁS HÚS. A FESZTIVÁL SÖTÉTBEN Napsit hamar kiengeszteltem, csupán annyit kellett mondanom viszonylag komolyan, hogy „elnézést, amiért durva hangnemet ütöttem meg a jövőbeli olasz barátoddal kapcsolatban”, és Napsi már ki is virult, aztán a nyakamba borulva szorosan átölelt. Némileg elrontotta a pillanatot, hogy a főúton állva valaki úgy értelmezte a jelenetet, hogy akkor most „csoportos” ölelés történik, így kissé megrökönyödve néztünk a mindkettőnket átkaroló, szürkére kopott zenekaros pólót viselő rockerre, aki közölte, hogy „nagyon szeret minket" Csupán a lehelete bűzétől úgy éreztem, hogy berúgtam, így mosolyogva bólogattam, és a lehető legkedvesebben eltoltam magunktól azzal, hogy most szeressen egy kicsit másokat is. Szót fogadott, imbolyogva botorkált a tömegben, majd egy fémkonténer mellett vélte felfedezni a lakhelyét, és a földre borulva egyszerűen elaludt a kuka mellett. Ez a képsor senkit nem döbbentett meg, mindenki sétált tovább. A lépteink alatt ropogtak a műanyag poharak, korsók és flakonok, mindenfelé szét taposott prospektusok és térképek hevertek. A fesztivál infója szerint a takarítás folyamatos, de ahol enynyi ember van és szemetel egyszerre, ott hosszú távon nehéz rendet tartani. Egy-két zöldet láttam, akik a szeméthalmon átgyalogolva a fullra pakolt kuka legtetejére állították a kidobnivalót, de persze miután elmentek, az egész leborult. A szándék a fontos. A főútról különböző leágazások voltak a kisebb sátrakhoz és színpadokhoz, és bár mindent szerettünk volna megnézni, beláttuk, hogy egy este alatt képtelenség, így közös megegyezéssel az Európa színpad felé vettük az irányt. A tömeg két irányban hömpölygött, voltak, akik telepakolva befelé igyekeztek, és voltak, akik már a sátorhelyüktől indultak meg a színpadok felé. A legtöbben mobilt szorítottak a fülükhöz, és a legnagyobb hangzavar közepette ilyen telefonbeszélgetések hangzottak el: „Hol vagytok? Mi itt vagyunk. Nem látlak. Láttok minket? Integetek, látod a kezem? Pont
BÁBEL 61 itt állunk. Gyertek tovább. A vécé mellett vagyok. Félreálltunk, bevárunk itt. Fekete pólóban vagyok és integetek!” Állítólag régi fesztiválszlogen, hogy akit nem akarunk megtalálni, azzal útonútfélen összefutunk, akit viszont keresünk, azt egyszerűen elnyelte a föld. Így történt ez két emberrel is. Napsi hiába forgatta a fejét a szédülésig, nem pillantotta meg a rejtélyes olaszt. Abdul pedig hiába nosztalgiázott minduntalan, Atesznek nyoma sem volt. Az Európa színpad mellett mobil éttermek tömkelege vonult ki, a frissensültek olajos szaga keveredett a porral, de az egész napos gyaloglás, cipekedés és sátorépítés hatására pont olyan ellenállhatatlannak éreztük ezeket az illatokat, mint ahogyan mások is. Éhesek voltunk. Ahhoz viszont, hogy rendesen tudjunk enni, csapatmunkára volt szükség. Merthogy úgy tűnt, a Bábelen mindenki szeretne komfortosan vacsorázni, csakhogy sokkal több volt az ember, mint az ülőhely. A már megismert, hosszú asztal (két oldalán hoszszú paddal) rendszer jellemezte az éttermi részt is, szorosan egymás mellett ülve ettek a fesztiválozók, és ahogy felszabadult egy hely, azonnal lecsaptak rá. Mi viszont sokan voltunk egy társaságban, és szerettünk volna együtt enni, így hát szétváltunk két csoportra. A „kajaszerzőkre” és a „helylesőkre”. Szaszával az egyik látványkonyha kínálatát vizsgálgatva megbeszéltük, hogy ilyet akarunk enni, mert jól néz ki, és jó az illata is. Ez volt a szerb hagymás hús. Mire sikerült a fehér műanyag tálakat egymásra helyezve megfognunk az összes kajánkat, Napsi, Abdul és Hipó talált helyet. Igyekeznünk kellett, mert nem sokáig ülhettek ennyire „szellősen”, mire odaértünk, már legalább hárman próbáltak meg bepréselődni közéjük, csak nem engedték. – Na. Bon appetit – dobta le a tálakat Szasza a faasztalra, mi meg röhögve válogattunk a műanyag evőeszközök között. – Rosszul néz ki. Mi ez? – turkált Hipó a villájával a tányérban. – Vakondhús – közölte Szasza. – Ne már, hülye – löktem meg a vállát. – Csirke.
LEINER LAURA 62 – Kicsit olajos, nem? – kérdezte Napsi, közben meg anynyira fénylett a szája, mintha beleesett volna egy tégely szájfénybe. Igen, talán egy kicsit olajos volt. – Kenyeret? Kovászos uborkát? Senki? – nézett körbe Szasza, aztán magához húzta azokat is, és jóízűen enni kezdett. – Adj nekem is ubit – nyúlt Napsi a tányérja felé. – Nem! Az előbb nem kértél – hülyült Szasza. – De azóta meggondoltam magam. Adjál már! – Hozzak még? – szóltam közbe, megpróbálva megelőzni a konfliktust. Nem sikerült, mert Napsi az asztalon lévő maradékot (nem a miénket) kezdte pöckölgetni Szasza pólójára, aki ettől beidegesedett, és hozzávágott egy kovászos uborkát. – Hé, fesztiválszabály, hogy nem pazaroljuk az ételt! – háborodott fel Abdul. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Nézz körbe. Mindenki dőzsöl, otthagyják a felét, kidobják, válogatnak. Ez a nulladik nap csapdája. Aztán, ahogy telik az idő, mindenki rájön, hogy elszámolta magát, sokkal többet költött, mint kellett volna, és az emberek elkezdenek legatyásodni. – Aham – kaptam be egy falat olajos krumplit. – Én beosztottam minden napra, hogy mennyit költhetek. – Felejtsd el. Sose működik. – Dehogynem – erősködtem. Abdul és Szasza sokat sejtetően egymásra mosolyogtak, aztán sztorizgatni kezdtek arról, hogy milyen volt, amikor „Atesszal fesztiváloztak, és elfogyott a pénzük”… Hipó sóhajtva eltolta a tányérját, és fájdalmas arccal meredt maga elé. – Mi a baj? – Puffadok – közölte. – Fúj, Hipó, menj már! – húzta el a száját Napsi, és a fejét csóválva evett tovább. – Ööö… Hipó, jóban vagyunk, meg minden, de talán nem kéne ilyen részletesen… – próbálkoztam én is.
BÁBEL 63 – Elnézést, de irritábilis bél szindrómám van – folytatta Hipó a nem kifejezetten vacsora témát. – Az meg mi? – hajolt hozzá a mellette ülő férfi, Harley Davidson-os pólóban és Hulk Hogan típusú arcszőrzettel. – Semmi, a barátunk képzelt betegsége – legyintettem. – Jobbulást, fiam – veregette meg erősen a pasi Hipó hátát, aki megpróbált kitérni a mozdulat elől, de annyira kis helyen voltunk összenyomva, hogy nem szabadulhatott, állnia kellett a paskolást. – Köszönöm. De megtenné, hogy nem nyúl hozzám? – kérdezte félénken. Mi meg sírtunk a röhögéstől. Szasza nem lakott jól (fogalmam sincs, hogy tud annyit enni), úgyhogy hozott magának még egy adagot, mi pedig türelmesen vártuk, hogy befejezze a dupla vacsorát. Sötétedés után a fesztiválon egészen más hangulat uralkodik: a megvilágított bódék fényében vacsorázó emberek, az utakon hömpölygő tömeg sötétsége, a cigaretták parazsának apró, vörös fénye, a színpadokat szerelő technikusok lámpái… Na, meg előkerültek a gótok is. Napközben csak egyet-kettőt láttunk a sorban, hófehér bőrüket esernyővel próbálták óvni a naptól, így, alkonyat után viszont csapatosan bukkantak fel. Fura ruhákban, fekete sminkben, milliónyi ezüst és bőr ékszerben kísértették az éjszakázó fesztiválozókat. Senki nem nézett rájuk ferde szemmel vagy kérdőn. Igazából nagyon úgy tűnt, hogy itt mindenki megfér egymás mellett. Filozofikus töprengésemet Boldi és Kolos érkezése szakította félbe. És persze, hogy akkor pont volt egy hely az asztalunknál. Kolos leült mellém, Boldi meg benyomult Abdul és Napsi közé, és addig fészkelődött, míg végül le tudott ülni. – Jó étvágyat – szóltam oda nekik, mert feltűnt, hogy egy-egy pizzaszelet van náluk. – Leloptam egy kolbászt – nyúlt Napsi a bátyja szeletéhez. – Hol van pizza? – kérdezte Szasza. – A második sorban – kurjantotta Boldi, és beszéd közben kiesett egy darab megrágott tészta a szájából, aminek látványától ösztönösen öklendezni kezdtem. Boldit ismerve várnom kellett volna még egy
LEINER LAURA 64 kicsit a felháborodással, mert a következő pillanatban felvette a koszos asztalról, és bekapta. Láttam már ilyen étkezést valamelyik természetcsatornán. A kérődző állatokról volt szó benne, vagy valami hasonló. Kolos pizzázás közben végig a telefonját tapogatta, összevissza húzogatta ujját az érintőképernyőn, néha pedig betöltés közben le is tette az asztalra, annyira belassult az egész. – Lassú a mobilneted? – érdeklődtem. – Délután óta ezt csinálja – pörgette meg a készüléket egy mozdulattal, majd hagyta, hogy lelassulva megálljon. – Ó – biggyesztettem le a számat. – Még szerencse, hogy én annál a szolgáltatónál vagyok, aki a Bábel fő támogatója és szponzora. Tökéletesen működik a semmi közepén is – magyaráztam „ártatlan arccal”. Kolos felvont szemöldökkel nézett rám, a többiek is elég furán méregettek, én meg éppen hogy elememben voltam. – Frissítem is a blogomat. Feltöltök pár háttérképet – ironizáltam. – Zsófi, miért vagy gonosz? – kérdezte Abdul teljesen komoly arccal. – Mi? Dehogy – ráztam meg a fejem. – Csak vicceltem – néztem körbe döbbenten. – Jó a humorod – dünnyögte Kolos, miközben újra megpróbált csatlakozni a hálózatához. – Oké – adtam meg magam. – Kolos, ha szükséged van a mobilnetemre, szívesen odaadom a telefonomat, használd nyugodtan – néztem rá komolyan. – Ó. Kösz – enyhült meg az arca, én meg überjó fej voltam, és igenis elöntött a büszkeség. Tartott vagy tíz másodpercig. – De miért kéne a mobilneted, amikor az egész fesztiválon ingyenes wifi van? – kérdezte visszatartott röhögéssel, aztán hagyta a fenébe a kapcsolatok keresését, és egyszerűen rányomott a Bábel wifijére. – Ohóóó. Epic fail – reagált elsőként Szasza a beégésemre, én meg az összeszorított fogaim közt véve a levegőt, megpróbáltam lenyelni a békát.
BÁBEL 65 – Ha tudtad, hogy van itt wifi, miért adtad elő a drámát a mobilnetedről, hogy délután óta nem működik? – kérdeztem felháborodva. – Miért ne próbálgathatnám az előfizetett szolgáltatásomat annyiszor, amennyiszer akarom? – oltott le totálisan. – Nem úgy értettem. Csak… – próbálkoztam, aztán beidegesedtem, és felpattantam. – Napsi, akkor megyünk? – Hova? – nézett fel Napsi értetlenül. – Tudod, megbeszéltük – meresztettem a szemem, hátha veszi az adást. Nem vette. – Mit beszéltünk meg? – Hogy elmegyünk megnézni az izét – topogtam kínosan. – Zsófi nem értem. Mit beszéltünk meg? – Arghhh! – temettem a tenyerembe az arcom. Kolos beleharapott a pizzába, és egykedvűen odaszólt Napsinak. – Mivel beégett, le akar lépni, amihez kellett volna egy indok, miszerint programotok van, de te nem vetted a jeleit, ezért most duplán beégett, lángvörös a feje, és nem tudja, hogy mászhat ki ebből jól. Szasza, Abdul és Hipó szakadtak a röhögéstől, Boldi pedig egy „jé, tényleg vörös a feje!” felkiáltással tette még emlékezetesebbé a jelenetet. – Óóó. Miért nem ezt mondtad? – törölte meg a száját Napsi egy szalvétába, és már fel is állt, hogy csatlakozzon hozzám. – Oké. Később találkozunk – motyogtam kínosan, és valahonnan, nagyon mélyről szedtem elő annyi erőt, hogy ne elfussak, hanem rendesen elköszönjek a többiektől. – Alig várom – intett Kolos, hátra sem nézve ránk. – Amúgy – trappoltam vissza dühösen –, igenis programom van – közöltem mérgesen, és a telefonomat előszedve bekapcsoltam a fényképező funkciót. – Fel kell töltenem a blogomra a „Bábel legnagyobb bunkója” bejegyzésemet, amihez fényképet is mellékelek. Mosolyt kérek – emeltem fel a telefonomat, aztán megráztam a fejem. – Nem, Boldi, most nem rólad van szó – szóltam
LEINER LAURA 66 oda, mert Boldi a „bunkó” jelző hallatán ösztönösen felfigyel. Kolos ledobta a papírtálcára a pizzáját, elegánsan megtörölte a kezét egy szalvétába, és a kamerámba mosolygott, amíg lefényképeztem. – Kösz az együttműködést – vigyorogtam. – Bármikor – biccentett. Napsit magammal rángatva folyamatosan Kolost szidtam, olyan jelzőkkel illetve, ami nem feltétlenül szalonképes egy internetes felületen. – Na, ehhez mit szólsz, Bábel bunkója? He? – nyomtam meg a feltöltés gombot.
BÁBEL 67 NULLADIK NAP. 21:18 Új fénykép feltöltve a Bábel mappába. A kép címe: Bábel legnagyobb bunkója. Olvasói kommentek: 21:18 Mrs.AnthonyKiedis írta: Whowhoooo Ki ez?? 21:19 Niki írta: Biglájk! 21:19 californication írta: Én is ilyen bunkóról álmodozom XO 21:19 anitakiss írta: Kérünk még képet a bunkóról :P 21:22 Zsófiadmin írta: Nem. nem! Félreértitek. Ne a külsőt nézzétek Tényleg nagyon bunkó. 21.23 californication írta. Csak a külsőt tudjuk nézni, mivel ez egy fénykép. Annak meg tetszetős. 21:25 anitakiss írta: Akkor nem töltesz fel több képet róla? 21:26 Niki írta: Képet! képet! képet! 21:30 Zsófiadmin írta. Hagyjuk…
LEINER LAURA 68 NULLAOIK NAP. 23:46 SÁTORPROBLÉMA.CSAVARGÁS A SÖTÉTBEN. LAMPION EREGETÉS Lehűlt az idő, úgyhogy visszamentünk Napsival a sátrunkhoz, hogy előszedjük a pulcsikat. Az persze összedőlt, mert Boldi és Kolos időközben felállították a sajátjukat, amiről mi nem tudtunk, ezért átestem a zsinórjukon, egyenesen rá az egyébként sem túl strapabíró sátrunkra. És a sötétben esélyünk sem volt arra, hogy felállítsuk. – Most mi lesz? Se sátrunk, se polifoamunk… – ejtettem le a karomat szomorúan. – Hát, szerintem – nézett rám Napsi a telefonja kijelzőjének halvány fényében, amivel a programfüzetet böngészte –, menjünk el az Amerika színpad felé, és vegyünk csokis fánkot! – lelkesedett. – Oké, ez jó terv, de mi lesz a sátrunkkal? – kérdeztem, megpróbálva rávilágítani az eredeti problémára, miszerint nincs hol laknunk. – Úgyse fogunk aludni. – Vasárnapig? – kérdeztem, de Napsi karon ragadott, és miután mindketten megbotlottunk Boldi és Kolos sátrának másik zsinórjában is, visszaértünk az útra. A füves területeken elemlámpával és mobilokkal világító fiatalok instruálták a vaksötétben sátrat állító társaikat. A főút az egyetlen, amelyik rendesen, fehér fényű lámpákkal van megvilágítva, az összes mellékút és kisebb színpadokhoz vezető ösvény gyérebb fénnyel van ellátva. A főúton hömpölygő tömeggel haladva Napsi egyszer csak megtorpant. – Itt balra. A tömeget kissé megtörve ráfordultunk a kis, lampionos ösvényre, ahol a fellógatott, vörös papírburájú lámpák kölcsönöztek narancsos fényt az útnak. A félhomályban csupán az árnyakat tudtuk kivenni, arcokat egyáltalán nem láttunk, és minden szembejövő ember bőre vöröses színűnek hatott.
BÁBEL 69 – Erre van az Amerika színpad? – csodálkoztam. – Aha. Azt írja – fúrta bele a fejét Napsi a programfüzetbe. Pár perc múlva kijutottunk az ösvényről, és bólogatva néztem magam elé. – Azt írja, mi? – löktem meg Napsi karját. Merthogy az Ázsia színpadnál kötöttünk ki. – Hoppá – fordította meg Napsi a kezében tartott programfüzet térképét, én meg röhögve a homlokomra csaptam. – Az nem tűnt fel, hogy fordítva voltak a betűk is? – kérdeztem szórakozottan. – Tök sötét van, csoda, hogy ennyit láttam. – Mindegy, ha már itt vagyunk, nézzünk szét – vontam meg a villámát. Csak a csokis fánkot sajnáltam kicsit. Az Ázsia színpadhoz ugyanúgy, mint az Európa színpadhoz, számos stand és bódé tartozott, úgyhogy megnéztük a kínálatot, végül vettünk sült banánt, és a kivilágított árussor között sétálva ettük meg, a füstölőket és hasonló portékát nézegetve. – Hová siet mindenki? – forgattam a fejem, mert feltűnt, hogy sok ember a színpad felé igyekszik, holott ez a nulladik nap, így program csak holnaptól várható. – Várj, itt azt írják… – tartotta Napsi a fény felé a füzetet –, hogy minden nap éjfélkor „Lampionok az égen” program van. – Az mi? – Nézem. Hú, tök jó! – lelkesedett. – Mindenki fog egy papírballont, meggyújtja benne a mécsest, belesuttogja a kívánságát, és elengedi. Teljesülni fog! – Hú – kerekedett el a szemem. – Honnan szerezzünk lampiont? Mindjárt éjfél. És akkor rohanni kezdtünk. Az Ázsia színpad előtti hatalmas területen összegyűlt emberek valamennyien fogtak már egy papírballont, mi viszont még nem állhattunk közéjük, mert nekünk nem volt. – Bocsi, honnan van a lampion? – kérdeztem egy lánytól, aki a kezében szorongatott egyet, és úgy sietett a tömeg felé.
LEINER LAURA 70 – Ott kaptam, arra – mutatott hátra, és már el is tűnt. Ez nem volt túl sok információ, úgyhogy végül összeviszsza futkostunk, és mindenkitől kérdezgettük, hogy hol lehet lampiont szerezni, mire valaki konkretizálta a dolgot, és rámutatott egy gurulós standra. Az árushoz lélekszakadva értünk oda, de ő csak mosolygott rajtunk, és kérdés nélkül felénk tartott két, sárga burájú papírlampiont. Napsi előbb előhalászta a pénzét, úgyhogy meghívott a kívánságra, és miután megköszöntem, sűrű bocsánatkérések közepette igyekeztünk jó helyet kapni a színpad előtti tömegben. Mindenki nagyon izgatottnak tűnt, majd felemelkedtek az égbe az első lámpások. – Nincs öngyújtóm – húztam el a számat zavartan. – Nekem sincs – nevette el magát Napsi. Mintegy végszóra, a mellettünk álló srác odatartotta felénk a Zippóját, én pedig hálásan elvettem, és meggyújtottuk a mécseseinket. – Akkor suttogjuk bele – néztem Napsira izgatottan, aztán a lampionomhoz hajoltam, és azt kívántam, amit minden tizenhét éves lány kíván. Hogy akit szeretek, viszontszeressen. Feltartottam a kezem, és csillogó szemmel néztem, ahogyan a meleg levegő hatására felemelkedik és a többi, fényesen égő lampionnal együtt felszáll az égbe. – Ott az enyém! – ugrándozott Napsi ujjongva. – Még én is látom a sajátomat – néztem fel ámúlva. Az égboltot beterítették a fényes, repülő lámpások, és anynyira gyönyörű látványt nyújtottak, hogy nem tudtam betelni vele. A kezemet a számra tapasztva bámultam az égre, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe lefényképezni, így a lenti képen már a nagyon magasba emelkedett lámpások láthatók. Sajnos, vagyis szerencsére, ezt a pillanatot inkább megéltem, mintsem megörökítettem volna. A lámpások a magasba emelkedést követően, olyan 300 méteren kihunynak és visszaereszkednek a földre, így, miután az első fények kialudtak, a többi is hamar elsötétült. A szememet törölgetve vettem elő a mobilomat, mert üzenetem érkezett.
BÁBEL 71 ÜZENET KÜLDŐJE ABDUL, CÍMZETT ZSÓFI A lampionok kihunyása után az emberek szétszéledtek, úgyhogy Napsival mi is elindultunk a tömeggel. – Ha teljesül a kívánságom, akkor viszontszeret majd, akit én szeretek – sóhajtottam ábrándosán.
LEINER LAURA 72 – Én is ezt kívántam! – ujjongott Napsi. – Szeretni fog az olasz srác. – Engem meg Anthony Kiedis – bólintottam. – Úgy legyen – helyeselt Napsi széles mosollyal. – Úgy lesz! :
BÁBEL 73 ELSŐ NAP. 2:16 KIFÁRADTUNK. SÁTORPROBLÉMA. KI HOL ALSZIK? Sikerült az Ázsia színpadtól a tömeggel tartanunk, úgyhogy akaratunk ellenére is annyit gyalogoltunk, hogy már csak össze akartunk esni. Irtó hosszú volt a nap, a fesztivál meg csak holnap reggel kezdődik hivatalosan, úgyhogy egy idő után már csak vissza akartunk menni a sátrunkba, hogy aludjunk egy nagyot. Igen ám, csakhogy a vaksötétben még páran nekimentek a rozoga sátrunknak, úgyhogy mire mi odaértünk és megvilágítottuk a mobilok fényével, már csak összedőlt ponyvakupacot láttunk belőle, ami alatt kirajzolódtak a csomagjaink. – Ez nagyszerű – dünnyögtem. – Meghalok a fáradtságtól. Aludnom kell – közöltem már-már hisztérikusan a kimerültségtől. – Abdul! Szasza! – csapkodtam meg a sátruk tetejét. – Ki az? – jött a hang mögülünk. – Mi vagyunk – fordultam meg hirtelen, miután realizáltam, hogy hiába beszélek a sátorhoz, ők nincsenek benne. – Mit csináltok? – lépkedett át a zsinórokon Szasza. – Hajléktalanok lettünk, összedőlt a sátrunk – mutattam a sötétben a sátrunk irányába, de ez inkább csak megszokásból történt, semmit sem tudtam bizonyítani az éjszaka közepén. – Hogy az a… – érkezett meg Boldi, átzuhanva a Punk sátrának zsinórján. Rögtön utána Abdul és Kolos is feltűnt, vagy legalábbis körvonalazódtak. – Valaki fogadjon be – kértem. – Felejtsd el – rázta a fejét Abdul. – Hé, barátok vagyunk! – Egyetlen csaj sem áll szóba velem, ha egy lány lakik a sátramban. – Ne legyél már ilyen! Nincs hol aludnom! Reggel kiköltözöm, ígérem – vettem könyörgősre a figurát, mert időközben Napsi bemászott a bátyja sátrába, így az ő elhelyezése megoldódott.
LEINER LAURA 74 – Lakj a hollandokkal. Nagy a sátruk – tanácsolta Abdul. – Hogy te milyen bunkó vagy. Szasza? – váltottam embert, hátha ő könnyebben megszán. – Jó, nem bánom. Gyere – enyhült meg. – Hálásan köszönöm, hogy nem kell a szabadban aludnom – gúnyolódtam. – Hozom a hálózsákomat – másztam be az összedőlt sátramba, és ki rángattam az összegöngyölt kupacot. – Ne kiabáljatok már, migrénem van! – üvöltött ki a sátrából Hipó. – Bocsi – nevettem a szám elé tartott kezem mögött. Miután a közeli csapnál sorban álltam egy kicsit, sikerült fogat mosnom, és bár a környezet nem volt túl esztétikus (összegyűrt sörösdobozok voltak a csapba hajítva), azért ez a lefekvés előtti rutin elengedhetetlen, akárhol is van az ember. Bemásztam Szaszáék sátrába, és a hálózsákomat a bal oldalra rendezgettem. – Mit művelsz? – mászott be Szasza, és egy elemlámpával megvilágította a cuccomat. – Elhelyezkedem – suttogtam. – Megvesztél? Középen kell aludnod. – Miért? Nem akarok. – Zsófi – kezdte halk, nyugodt hangsúllyal –, két fiú nem alszik a sátorban egymás mellett, csak a Túl a bardtságonban. Középre fekszel, mi meg a két szélén alszunk – magyarázta, belőlem meg olyan röhögés tört ki, hogy egyszerűen nem bírtam visszatartani. – Migrénem van, HALLÓ! – üvöltötte Hipó. – Boldi, ne büfögj már. És a húgod se – kiáltotta Kolos Boldiék sátrában, én meg egyre hangosabban nevettem. – Mi az, VIP-jegyes? Nem jó a társaságod? – üvöltöttem háton fekve Kolosnak, folyamatosan nevetve. A következő pillanatban Abdul húzta fel a cipzárt, és bemászott mellém. – Na, akkor még kell az arckrémem – matatott a táskájában, amiben valami pluszban csörgött is. A nyakig felhúzott
BÁBEL 75 hálózsákomban, ásítozva pislogtam Abdul felé, aki az elemlámpával megvilágította a tükrét és ráérősen kenegette az arcát. – Mi van, ráncos vagy? Abdul, aludjunk már – motyogtam. – Kiszáradt a bőröm a naptól – magyarázta. – Szasza, segíts – böktem meg a másik oldalamon fekvő Szaszát, de ő már nem reagált, totál bealudt. Abdul végre visszacsavarta a tégely tetejét, ekkor azonban tovább matatott, és a kézkrémét kereste. – Hogy lehet valaki ennyire piperkőc? – hunytam le a szemem. Abdul ügyet sem vetett rám, dudorászva bekente a kezét, utána megfésülködött, majd legalább tíz perc azzal telt, hogy paskolgatta a párnáját, hogy a fejecskéje kényelmesen feküdjön. – Sírok – szóltam, azt hiszem, magamnak. – Hé! Punk! Alhatók nálad? – kiáltottam kétségbeesetten nevetve, Napsi pedig a másik sátorban kezdett vihogni. – Mi az hobbiblogger? Nem jó a társaságod? – kérdezte Kolos a sátrából, nem túl hangosan, de azért tökéletesen érthetően. – Vicces vagy – motyogtam a szememet forgatva. Aztán Abdul végre elhelyezkedett, és alhattunk.
LEINER LAURA 76 ELSŐ NAP. 8:51 ÉBREDÉS. KÁVÉZÁS. OTHERSIDE, AZ A FRÁNYA VIP Szívesen kialudtam volna magam, de Abdul álmában horkol, Szasza meg rugdosódik. Így nem csoda, hogy álmomban szafarin voltam, ahol elefánt trombitált az ormányával, egy gazella pedig megrúgott. Felébredve láttam, hogy a két állat helyett Abdul és Szasza alszik mellettem békésen, és ahogy felültem, már ki is túrtak a helyemről. A szememet dörzsölve másztam ki a sátorból, és a reggeli friss levegőt beszíva néztem fel a falevelekre, amelyek szűrve engedték át a korai napsütést. A sátorkörünk közti pokrócra kilépve nyújtóztam egyet, és a mozdulatsor majdnem kiteljesedett a „mindjárt elérem az. eget” érzéssel, amikor valaki félbeszakított. – ‘Reggelt – jött a hang mögülem. Nincs annál szemetebb érzés, mint amikor sokórányi zsibbadt és kényelmetlen alvás után félbeszakítják a nyújtózkodást. Ki más lehetett volna? – Szia, Kolos – dünnyögtem, és összefontam magam előtt a karom, mert a „pizsim” nem tartozott rá. Oké, csak egy rövid sort és egy bő fazonú RHCP póló, de akkor is. Frissnek tűnt, ráadásul egy műanyag poharat fogott a keze között, ami gőzölögve illatozott. – Ó, hol vetted a kávét? – csillant fel a szemem. – Ki az útra, egyenesen, aztán jobbra, és már ott is van – bökött maga mögé hanyagul, aztán leült, és az ölébe húzta az iPadjét. – Akkor nincs messze – tűnődtem. – Nem, nincs – felelte, fel sem nézve a tabletből. – Jó. Fel kéne öltöznöm, így azért mégsem mehetek – motyogtam. – Nem, így szerintem sem – pillantott fel egy másodpercre. – Hol lehet a cipőm… – forgattam a fejem. – Körülbelül milyen messze is van a kávé? – érdeklődtem, miközben ellenőriztem, hogy semmifajta rovar vagy bogár nincs a bakancsomban, aztán mezítláb belebújtam. – Ki az útra, egyenesen, aztán jobbra – ismételte meg.
BÁBEL 77 – Oké. És jó a kávéjuk? – hezitáltam tovább. – Aha. Nagyon finom – ivott bele. A szememet forgatva félrehajtottam a fejem, és minden erőmmel azon voltam, hogy lazítsak az ökölbe szorított kezemen. – Istenem, akkor elmegyek én! – akadtam ki teljesen. – Percek óta ezt tervezed – közölte unottan. – Mert reméltem, hogy felajánlod, hogy hozol nekem, hogy ne így kelljen elindulnom! – mutattam magamra ideg-bájosán. – Pszichopatán? – Nem. Pizsamában – vágtam rá. – Miért nem kérdezted meg, hogy hozok-e neked kávét? – Miért nem ajánlottad fel? – tettem csípőre a kezem. – Miért tettem volna? – Mert utaltam rá. – És? – És úgy illik. – Bunkó vagyok, semmi közöm az illemhez… – legyintett. – Ó, de cinikus valaki… – dünnyögtem. – Jó. Kolos, hoznál nekem egy kávét? – kérdeztem, mire felnézett rám, és felháborítóan pimasz arckifejezéssel így szólt: – Bocs, de most olvasok. Pislogás nélkül meredtem rá, aztán összefontam magam előtt a karomat, és bólintottam. Ha harc, hát legyen harc. Hirtelen felindulásból megindultam, és mikor mellé értem, lehajoltam, és egy rutinmozdulattal kinyomtam az iPadjét, mire a kijelző elsötétedett. – Hah! Jó olvasást – néztem vissza gonosz, szinte sátáni kacajjal. – Ez csak a képernyővédő gomb volt – szólt utánam, és már vissza is kapcsolta a tabletet. A fenébe. Az „outfitem nem lógott ki a tömegből, a bakancs-pizsamasortRHCP póló teljesen beleolvadt a környezetbe; a kávésbódé előtt sorban állva láttam fürdőruhafelsős lányokat, félmeztelen, csupán rövidgatyát viselő fiúkat, de akadtak az éjszaka óta kapucnis pulcsiban lévők is. Senkinek nem tűnt fel a „pizsamám”. A sorban
LEINER LAURA 78 ácsorogva azzal foglalatoskodtam, hogy megpróbáltam kiszedni a hullámos tincseimbe ragadt faleveleket, illetve fűszálakat, aztán már ott is voltam a kis pultnál. – Jó reggelt – mosolyogtam. – Egy fehércsokis latte macchiatót kérnék. A középkorú nő, akinek bodegájára pont rásütött a délelőtti nap, verejtékező homlokkal nézett vissza rám. – Én meg egy olyan állást, ahol nem olyan fiatalokat szolgálok ki, akik egy amerikai filmben érzik magukat – dünnyögte. – Hogyan? – ráncoltam a szemöldökömet. – Aranyom, ez nem a Starbucks. Van presszókávé, hosszú kávé és kapucsínó. – Ó. Elnézést, nem láttam a kiírást – pillantottam félre a táblára. Egy műanyag tálcányi kapucsínóval lavíroztam vissza a sátrunk felé, és bár a főúton haladók közül többen is megköszönték, hogy „vettem nekik” kávét, végül sikerült úgy eljutnom a szállásunkig, hogy senki nem nyúlt le egyet sem a tálcámról. A többiek még aludtak, Kolos pedig a sátraink közt kiterített pokrócon ült, és szinkronban hallgatta a horkolásokat. – Abdul horkol és… – ültem le. – Boldi – felelte. – Gondoltam. Kaptam kávét – mutattam a tálcára diadalittasan. – Szörnyen ügyes vagy – motyogta, alig figyelve rám. Kellemetlen, amikor az ember egy olyan személy társaságában kénytelen tartózkodni, akivel nem igazán találják a közös hangot. Én viszont reggel képtelen vagyok csendben maradni, úgyhogy türelmetlenül vártam, hogy valamelyik barátom végre felébredjen és megszabadítson a nagyképű Kolostól. Csendben iszogattam a kapucsínómat (legalábbis a kiírás szerint az volt), és igyekeztem elfoglalni magam. Nem igazán ment. A fesztivál hivatalosan is elkezdődött, ami annyit tesz, hogy mindenfelől őrült lárma és hangzavar hallatszott, ezt tetézte számos horkolás és az utakról érkező ricsaj. Kolos némán iPadezett, én meg azzal foglalatoskodtam, hogy lesöpörgettem a pokróc szélére
BÁBEL 79 felhordott gallyakat és fűszálakat, közben pedig akaratlanul is dudorászni kezdtem, ami nálam az unalom végső stádiumának a jele. Az Otherside dallamait énekelgetve azt vettem észre, hogy Kolos felnéz a tabletből és rám mered. – Mi az? – kérdeztem közönyösen. – Befejeznéd? – Mit? – horkantottam. – A dúdolást. – Te most viccelsz velem, ugye? – kerekedett el a szemem. – Egy zenei fesztiválon vagyunk, millió decibellel üvölt a zene mindenfelől, fél Amszterdam horkol a mellettünk lévő sátrakban, de téged az én dúdolásom zavar. – Ja – biccentett. – Ó, tudod mit? – Vettem egy mély levegőt, és teli torokból üvölteni kezdtem a dalt, a legelejétől. – „How long, how long will I slide, seperate my side, I don’t, l don’t believe it’s bad”. – Az utolsó szót az eredeti számnak megfelelően valahogy így énekeltem „beeeeeee-ee-ed”, amivel is sikerült felkeltenem az egész környéket. – Kussolj már! – üvöltötte ki Boldi a sátorból, és a többiek is mozgolódni kezdtek. – Ki kornyikál? – jött a hang Szaszáék sátrából. A hollandok kidugták a fejüket a sátrukból, és álmosan, karikás szemmel néztek körbe. Egy pillanat alatt felvertem a környezetet. Kolos visszatartott vigyorral csak némán rám mutatott, úgyhogy korán reggel kaptam egy adag „elmész te a francba” pillantást. Kínosan széttártam a kezem, és előálltam az aduásszal. – Jó reggelt. Hoztam kávét. Ez jó ötletnek bizonyult, szinte mindenki örült az egyébként kihűlt löttynek, egyedül Boldi nem kívánt kávézással bajlódni, ő újfajta reggeli szertartást vezetett be: a sátrából kimászva felbontott egy dobozos sört, és mohón vedelni kezdte. Pislogás nélkül meredtem rá, a farkasszem játékot csak akkor veszítettem el, amikor olyat büfögött, hogy belerengett valamennyi sátor. Ekkor viszont ösztönösen lesütöttem a szemem.
LEINER LAURA 80 Napsi utolsó előttiként csatlakozott hozzánk, hosszú, szőke haját hurkos copfba kötötte, és ujjatlan pólójában meg apró rövidgatyájában, törökülésben foglalt helyet köztünk. Már csak Hipó hiányzott. – Hipó, ideje felkelni – dobálta Szasza Hipó sátrát a földről összeszedett dolgokkal. Kaviccsal, ágakkal vagy éppen flakonokkal. – Jó reggelt – köszönt Hipó, de legnagyobb meglepetésünkre nem a sátrából érkezett, hanem mögülünk, az út irányából. – Hát te? – csodálkozott Abdul. – Reggeli viziten voltam az orvosi sátorban – közölte. – És? Mindent rendben találtak? – fojtottam el a nevetésemet. – Mit tudnak ezek? – rázta meg Hipó a fejét idegesen. Az annyit jelentett, hogy semmi baja, ó pedig ilyenkor mindig kételkedik az orvosok szakértelmében. Ilyenek ezek a hipochonderek – Na, akkor a mai program – nyitotta ki Szasza a fesztivál programfüzetét, és böngészni kezdte a kínálatot. – Megkeressük Ateszt – javasolta Abdul. – Megkeressük az olaszt – állt elő a saját ötletével Napsi. – Zuhanyozás közben ellenőrzőm, nincs-e bennem kullancs – közölte Hipó. – Benyomok – kurjantotta Boldi, és fél kézzel összezúzta a markában tartott alumíniumdobozt, amiben, mondjuk, még volt sör, úgyhogy az ölébe folyt. – Tarhálok – motyogta a Punk, akinek a feje kilógott kis sátrának nyílásán, úgyhogy hanyatt fekve kémlelte a fölöttünk lévő fák lombjait. – Felállítom a sátrat, hogy ma éjjel már ne a piperkőccel és a rugdosódóval kelljen aludnom – ecseteltem a saját tervemet. A többiek annyira nem törték magukat, hogy esetleg segítsenek vagy ilyesmi, mindenki konstatálta, hogy akkor én majd ezt csinálom, és inkább érdeklődve néztek Kolosra, aki nem osztotta megvetünk a programját. – Te mit fogsz csinálni? – Elmegyek három koncertre, amiről írni fogok – felelte.
BÁBEL 81 – Melyik háromra? – kérdezte Napsi, miközben kényelmesen elfekve a pokrócon Szasza ölébe hajtotta a fejét, a lábát pedig Abdulon pihentette. Na, ez neki kényelmes lehetett, a fiúknak már annyira nem. Kolos megmutatta a programfüzetben a három előadót, Napsi meg elhúzta a száját. – Franc megy arra. Hatmillióan lesznek. Tömegnyomor – jelentette ki. – De nem a VIP-emelvényen – vetette ellen Kolos. Az egész társaságunk elismerően bólogatott, nekem viszont egyszerűen tárva maradt a szám. – VIP-emelvény? – kérdeztem. – Aha. A sajtósoknak – emelte fel lazán a farmerjának zsebéből kilógó passtartót, a sajtókártyájával együtt. – Onnan nézhetsz bármilyen koncertet? – kérdeztem, miközben az agyam folyamatosan kattogott. – Igen. – Mindegyiket? – Nem mindegyiket. Csak amelyik érdekel – gonoszkodott, én pedig a fülemben éreztem, ahogy dobog a szívem. – A Chilit is nézheted onnan? – Aha – biccentett. – Úristen! – sóhajtottam hitetlenkedve. – És vihetsz magaddal valakit? – Ha akarok – vonogatta a vállát. Az egész társaság lé legzetvissza fojtva figyelte a diskurzusunkat. Ez volt az a pillanat, amikor félre kellett tennem minden ellenszenvemet, minden utálatomat, és meg kellett hunyászkodnom a cél érdekében. Anthony Kiedis, a leendő férjem, leendő gyermekeim apja, leendő kaliforniai életem értelme… Meg kellett tennem. – Bevinnél a Chili alatt a VIP-emelvényre? – kérdeztem torkomban dobogó szívvel. – Nem – röhögött a szemembe. – Miért nem? – csodálkoztam.
LEINER LAURA 82 – Mert nem akarlak bevinni – közölte egyszerűen. – Mi? Miért? – keltem ki magamból enyhén indulatosan. – Mert tegnap kora este óta ismerlek, azóta lebunkóztál, felvágtál a mobilneteddel, megállás nélkül gúnyolódni próbálsz, és azt hiszed, nem látom, hogy amikor beszélek, idióta stílusban utánzol. És ezek után elvárnád tőlem, egy szinte vadidegentől, hogy vigyelek be egy koncert VIP sajtósai közé, amikor abban sem vagyok biztos, hogy tudsz viselkedni. Nőj fel – fejezte be a monológját, én pedig megalázottnak és vérig sértettnek éreztem magam. – Az egészet te kezdted! – szakadt ki belőlem az első gondolat, de amint elhagyta a számat, már meg is bántam. – Ismétlem, nőj fel – mosolygott. – Tudod, mit? Nem érdekel a hülye VIP-jegyed meg a VIPemelvény, mert én ott fogok állni a koncerten a legelső sorban, annyira közel Anthonyhoz, hogy meg tudjam számolni a mimikai ráncait! – üvöltöttem az arcába. Kolos széttárt karral nézett a többiekre, mintegy segítségkérőén. – Jó. Sok sikert hozzá – vonta meg a vállát. – A fenéket! – pattantam fel. – Amióta az eszemet tudom, erre a koncertre várok. VIP-emelvényről akarom nézni! – jelentettem ki dühösen, aztán a mit sem sejtő Koloshoz hajoltam, hirtelen megragadtam a passtartót, nagyot rántva rajta kitéptem a zsebéből a sajtókártyáját, és a sátrak köteleit átugrálva rohanni kezdtem. A főúton szaladtam, az embereket kerülgetve, markomba szorítva a belépőmet a VIP-emelvényre, ahol is majd Anthony Kiedis felnéz rám a színpadról, megpillant, én mosolyogva lesütöm a szemem, nekem ajánlja a következő dalt, a sajtópartin interjút készítek vele a blogomhoz, eközben belém szeret, első gyermekünket pedig „Chili juniornak” fogjuk hívni… A telefonom rezgése szakította a félbe jövőképet, úgyhogy a szúró oldalamat fogva félrehúzódtam, és elővettem a készüléket.
BÁBEL 83 Lehajtott fejjel kullogtam vissza a sátrunkhoz, ahol a többiek éppúgy üldögéltek és beszélgettek, mint amikor eszelősen rohanni kezdtem a lenyúlt passtartóval. – Tessék – dobtam Kolos ölébe, aki felvont szemöldökkel nézett fel rám. – De tudd meg, hogy nemcsak az én jövőmet tetted tönkre, hanem Chili juniorét is – szipogtam csalódottan. – Ki az a Chili junior? – nézett körbe Kolos értetlenül – Zsófi és Anthony Kiedis közös gyereke lesz – legyintett Abdul. – Miért kérdeztem meg, én barom – dörzsölte meg az orrnyergét Kolos, akit a jelek szerint fárasztott a jelenlétem. Vagy akár az egész jelenségem. – Zsófi, menjünk már, meg kell találnom Federicót – nyöszörgőtt Napsi. – Ki az a Federico? – kérdezte gondolkodás nélkül Kolos.
LEINER LAURA 84 – Napsi jövőbeli olasz barátja. De nem ez a neve. Vagyis nem tudjuk – magyarázta Szasza. – Oké, szakmai ártalom a sok kérdés, de mi lenne, ha ezután egyszerűen csak nem válaszolnátok? – közölte Kolos, és a tekintetében némi rettegést véltem felfedezni.
BÁBEL 85 ELSŐ NAP. 9:30 TUSOLÁS A BÁBELEN. BEÉPÜLÉS A HOLLANDOK KÖZÉ. REGGELI SZASZÁVAL Napsival előzetesen feltérképeztük a terepet, és mivel a zuhanyzók a délelőtti órákra már teljesen elúsztak, és a fülkékben nem volt hely a száraz ruhák tárolására, a „bevárjuk egymást” technikát választottuk, vagyis az összes tiszta holminkat egy hátizsákba tettük bele, és amíg egyikünk zuhanyozott, a másik a fülke előtt várta, hogy elkészüljön. Elsőként én mentem, és résnyire nyitva hagytam, hogy a kifejezetten erre a célra hozott gumiklumpán kívül minden ruhadarabot kiadhassak Napsinak. Ezután teljesen behúztam a kabinajtót, és boldogan engedtem magamra a langyos vizet. – Sampon – kiáltottam, mire Napsi bedugta, én meg átvettem tőle. A hajamból szürkésfekete lötty távozott, ami olyannyira elundorított, hogy alaposan átmostam még kétszer. Mindhiába, a por elől nincs menekvés, vonzza a hajunk, a ruhánk, ragad tőle mindenünk, nem mellesleg pedig telemegy vele az orrunk. A tusfürdőadagot is megdupláztam, mert elképesztő, hogy mit mostam le a bőrömről. Fúj. Undi. Mikor kész lettem, Napsi egyenként beadta a törülközőmet, majd a ruháimat is, és cserélhettünk. Amíg várakoztam a gőzben, feltűnt, hogy mások azért ennyire nem szemérmetesek, a szégyellőség nem jellemezte a többi tusoló lányt: volt, aki be sem húzta teljesen a kabint, mások meg egyszerűen fehérneműben flangáltak a zuhanyzókabinok közti keskeny folyosón. A hajszárításra nem volt gondunk, délelőtt már olyan erősen sütött a nap, hogy csak áttöröltük párszor a törölközővel, és utána rekordidő alatt száradni kezdett. A kabinok közti folyosó mindkét végén kijárat volt, előtte azonban a csapok sorakoztak. A tükörnek kifejezetten örültünk, bár fogmosás alatt nem használhattunk, ugyanis a tükör íratlan szabály
LEINER LAURA 86 alapján mindig a sminkelőké. Úgyhogy félreállva mostam fogat, fél kezemet az állam alá tartva hogy az esetleg lecsöppenő fogkrémet felfogjam, és más ne csússzon el rajta. Kiköpni viszont a csaphoz siettem, olyankor egy „ohi, eh ihhanatra, öhi” kijelentéssel, ami emberi nyelven annyit tesz, „bocsi, egy pillanatra, köszi” befurakodtam két sminkelő lány közé, és gyorsan végeztem. Aztán türelmesen vártuk, hogy mi is kapjunk szabad tükröt, mert szándékunkban állt sminkelni. A fülledt, meleg időt figyelembe véve csupán szempillaspirált és szájfényt használtunk, minden más egyszerűen lefolyt az emberről. A mellettem lévő tükör előtt egy gót lány sminkelte füstös feketére a szemhéját, csipkekesztyűs kezében rutinosan járt az ecset, látszott a mozdulatsorból, hogy rendesen kitanulta. – Hű! – néztem rá elismerően. – Nincs meleged? – pásztáztam végig a fekete ruháján. – De – felelte kapásból, mire mindketten elnevettük magunkat. – Szép a sminked – dicsértem meg. – Köszi. Napsi végzett a zöldalmaillatú szájfényének a felvitelével és vigyorogva felém fordult. A közelünkben lévő valamennyi lány őt nézte, és a tekintetük elárulta, hogy éppen minden erejükkel azon vannak, hogy valami kivetnivalót találjanak benne. Az irigy emberek imádják a negatívumokat, szinte élteti őket, úgyhogy fürkészve vizslatták, hátha valami nem stimmel. Pechükre Napsinál minden klappolt, hosszú, egyenes szálú, szőke haja vizesen keretezte az arcát, fekete, ujjatlan Rolling Stones pólóján az ikonikus, kinyújtott nyelvű logo díszelgett. Apró farmersortja a hátsó zsebnél koptatott volt, mintha csak kiülte volna, de amúgy így vette, a szettjéhez tartozó nyári, lapos bokacsizma pedig őrülten jól nézett ki. Plusz, ugye, napszemüveg, karkötők meg egy stílusban passzoló nyaklánc. Á, inkább kirángattam Napsit a mobil zuhanyból, mielőtt meglincselték volna a megjelenése miatt. Ahogy kiléptünk, a nap szárítani kezdte az alapból hullámos hajamat, úgyhogy az ujjaimmal belebelekapva húztam ki a
BÁBEL 87 tincseimet, hogy ne ugorjának össze túlságosan. Minthogy Napsi rendszerint nagy sikert arat a fiúk körében (nem úgy, mint a lányokéban), és a lányzuhanyzó mellett közvetlenül a fiúké volt, ezért az oda igyekvők ugyanúgy odaköszöntek neki, mint az onnan érkezők. Amúgy rajtam kábé ugyanaz a szett volt, mint Napsin, csak Rolling Stones póló helyett egy derékban szűk, felül azonban bővebb, fehér alapon békejeles felső, aminek olyan nyakkivágása van, hogy valamelyik vállat általában láttatni hagyja, és nyári csizma helyett saru, aminek pántjai felérnek a vádli közepéig. Minden más stimmelt. A fiúzuhanyzó előtt elhaladva Abdult pillantottuk meg, aki mezítláb, félmeztelenül, csupán a derekára tekert fehér törölközőt viselve telefonált. – Hé! Hát te? – álltunk meg előtte, mire Abdul elvette a fülétől a telefont, és vigyorogva nézett ránk. – Sziasztok, mi újság? – Mit csinálsz? Kivel beszélsz? És miért nincs rajtad ruha? – ráztam meg a fejem. – Pszt – csitított. – Nem beszéltem senkivel, csak imitáltam – suttogta. – Mi? – Mikor látnak a lányok ilyen tökéletes felsőtestet? Haló! – mutatott magára elismerően. – Ha megnéznek egy filmet Matthew McConaughey-val? – kérdeztem vissza csípőből. – Azon kívül – legyintett türelmetlenül. – Nézzetek rám, milyen jól nézek ki – feszítette be a karját, ellenőrizve a bicepszét. – És kissé nárcisztikus is vagy, nem? – csóváltam a fejem. – Attól függ, az mit jelent – felelte elgondolkodva, én meg röhögve rácsaptam a vállára. – Meddig fogsz itt ácsorogni? – Amíg vannak csodálóim – vigyorgott. Napsival körbenéztünk, és feltűnt, hogy a lányok valóban nem bánják, hogy Abdul még „telefonálgat” kicsit.
LEINER LAURA 88 – Na, jó, nem zavarunk. További jó magamutogatást – köszöntem el tőle. – Köszi – intett, aztán újra a füléhez emelte a telefont, és a porban sétálva (hogy azért az izmos hátát is meg tudják csodálni) úgy tett, mintha valakivel beszélne. A sátrunkhoz igyekezve már messziről kiszúrtuk Szasza „Do not disturb” feliratú pólóját, úgyhogy bevártuk, és együtt másztunk át a kifeszített köteleken, hogy a helyünkhöz érjünk. – Mi ez az illat? – szagoltam bele a levegőbe. – A hollandok egy mobil grillen kolbászt sütnek reggelire – magyarázta Szasza, és valóban, a népes társaság jóízűen falatozott. A sok holland között fel sem tűnt a plusz egy szőke fej, őt azonban stílusa miatt mégis meg tudtam különböztetni a többiektől. Boldi teli szájjal magyarázott, és még le sem nyelte a falatot, már vedelte hozzá a sört, közben pedig megállás nélkül tanította a hollandokat magyarul káromkodni. – A bátyád beépült a hollandok közé – közöltem Napsival, de mire ki mondtam, már nem állt mellettem. A holland társaság örömmel fogadta, Napsi pedig bólogatva magyarázott nekik. – Dank u! – emelte meg a frissen szerzett tányérját, kimondva mindazt, amit hollandul tud. Ők pedig válaszolták, amit magyarul tudtak. Igen, arról a káromkodásról beszélek, amelyik kötőszónak is megfelel, és amit minden magyar elsőként tanít meg előszeretettel bármilyen külföldinek. A bébetűs, jaja. – És mi? – néztem Szaszára. – Menjünk el kajálni – ölelte át fél karjával a vállam. – Oké. A térkép szerint van egy mobil pékség. A pékség kicsit messze volt, majdnem az Ausztrália színpadnál, de megérte elmenni, mert a lakókocsi stand üvegpultja mögött mindenféle friss, ropogós pékáru volt kirakva. Én túrós batyut vettem, Szasza pedig „szilvás buktát, mert azt szereti”, és bár az eladó nem értékelte túlzottan a hülyülésünket a netes szállóigével, mi azért hihetetlenül nagyot röhögtünk rajta.
BÁBEL 89 A pékség előtt nemhogy a szokásos fapadok, de konkrétan semmi ülőalkalmatosság nem volt, úgyhogy mivel mindenki más is a földön ücsörgött, mi is lehuppantunk a porba Árnyék híján a tűző napon kényszerültünk reggelizni, de ez a hőség még az elviselhető szinten belül mozgott. – Mit csinálsz? – nézett rám nevetve Szasza. – Kiszedem a mazsolát – turkáltam tovább a batyuban és egy újabb, összeaszalódott szőlőt bányásztam ki belőle – Akkor miért ilyet vettél? – Nem tudom – vontam meg a vállam. – Szeretem a kihívásokat – pöcköltem el a következő mazsolát, egyenesen egy közelben fekvő/napozó/henyélő, nagydarab raszta hajába. – Ó-ó. – húztam el a számat. – Menjünk kicsit arrébb, jó? – tanácsolta Szasza, aki felmérte az erőviszonyokat, és úgy ítélte meg, jobb, ha nem kerülünk konfliktusba a véletlenül megpöckölt taggal.
LEINER LAURA 90 ELSŐ NAP. 12:17 ÁLTALÁNOS BOLYONGÁS. TEREPSZEMLE ÉS MELEG… DÖGMELEG Miután a Herczeg testvérpár ott maradt a hollandokkal, Abdulról az utolsó információnk az volt, hogy törülközőbe csavart testét mutogatja, Kolos „kit érdekel” hová ment, Hipó meg üzent, hogy az orvosi sátorban van, mert azt hiszi, talált magában egy kullancsot, én Szaszára maradtam. Reggeli után csatangolni kezdtünk, csak úgy mászkáltunk, a napon felforrósodott fejünket pedig hideg itallal próbáltuk hűteni. Én szénsavmentes ásványvízzel, mert túl meleg volt a buborékokhoz, Szasza pedig egy korsó sörrel, mert..-nos, ő nem indokolta meg a döntését. Délben valamennyi színpadon megkezdődtek a programok, és mivel mi épp az Ausztrália színpad közelében voltunk, belenéztünk a műsorba. Az óriási pódiumon nem is láttuk az előadókat; a kivetítő ebben segítségünkre lehetett volna, ha éppenséggel nem süt rá ezerrel a nap. Így a napszemüvegünk mögül hunyorogva néztük egy darabig, hátha látunk valamit, de inkább csak hallottunk a koncertből. Azt viszont jó hangosan. A színpad előtti hatalmas területet egyáltalán nem töltötte meg a tömeg, csak pár elvetemült, fanatikus rajongó ugrált az első sorokban, a többi ember szellősen, egy helyben álldogálva nézte a műsort, a legtöbben azonban a dühöngőrész legvégében lévő italospultok és standok apró árnyékába húzódva pihentek. Brutálisan meleg volt. Feltöltöttem kilenc új képet a Bábel mappába, képkommentárokkal. Katt a részletekért ide. 1. kép: Az Ausztrália színpad és környéke. A színpadon elvileg egy együttes, de nem nagyon látszik, az előtte lévő területen lézengő emberek. 2. kép: Árnyékba húzódott fesztiválozók. Dél körüli felvétel lévén tikkasztó a hőség, az emberek nemcsak a standok és vendéglátó-ipari egységek árnyékában próbáltak hűsölni, hanem egymáséban is, természetesen ez utóbbi kísérlet nem járt sikerrel.
BÁBEL 91 3. kép: Művészi önarckép magamról, a napszemüvegem lencséjében látszik is a kezemben tartott telefonom. Igen, a fejem valóban vörös, rendesen megkapott a nap. 4. kép: A főúton elhaladó locsolókocsi, aminek mindenki örült. A sofőr lassan haladt, szinte már állt, és türelmesen várta, hogy a fesztiválozók megmártózzanak a vízsugárban. A képen három rocker látható, átázott, fekete, együtteses pólóban, csuromvizesen léggitároznak, hosszú hajukat körbe-körbe rázva. 5. kép: Közeli kép a kezemről. A bodegák mellett sétálva Szasza legnagyobb bánatára alaposan körbenéztem, és végül muszáj volt megvennem ezt a kézzel készített, színes gyöngyökből álló karkötőt, amin egy kis szív medál is van. Nekem nagyon tetszik. 6. kép: Szasza arckifejezése, amikor hetvenedszerre is megmutattam neki az új ékszeremet. Mellesleg Szasza ekkorra már a harmadik korsó sörén is túl volt, ami ebben a melegben nem túl szerencsés választás; úgy itta, mint a vizet, ezért ilyen fura a mosolya a felvételen. Megjegyzés: a fején lévő turbánt a pólójából készítette, gutaütés ellen, így ő félmeztelenül járkált velem. 7. kép: Csendélet az Ausztrália színpad mögötti füves területről. A fotón hanyatt fekvő fesztiválozók, bikinifelsőben napozó lányok, egy rakás ember frizbizik, illetve kis babzsák labdával zsonglőrködik, Szasza alszik a fűben, félig letakartam a fejét a pólójával, és végül, a kép sarkában a rokonlelkek egy lánytársaság formájában, akik valamennyien Red Hot Chili Peppers felsőt viseltek, így mutatva a világnak ittlétük miértjét. 8. kép: Mikor mindenki az ég felé nézett, gondoltam, én is felpillantok, hogy megtudjam, mi olyan érdekes. A ragyogó, világoskék égbolton ez az egy darab, a képen is látható, apró felhőcske úszott egymagában. Hát, ezt nézte mindenki, én meg lefotóztam, mert valóban szörnyen érdekes. 9. kép: Sor a főút melletti kútnál. A Bábelfesztesek türelmesen ácsorogva várnak a sorukra, hogy odaérve igyanak a hideg vízből, megmossák a kezüket, arcukat, sokan bevizezzék a ruhájukat, a hajukat, de a képen harmadikként sorban álló srác, amikor végre
LEINER LAURA 92 odaért, egész egyszerűen beült a kútba, és hagyta, hogy a tarkóját csapdossa az erős vízsugár, óriási röhögés és taps volt a jutalma.
BÁBEL 93 ELSŐ NAP, 13:05 KÁOSZ A TWITTEREN Ha egyszer valakik szétválnak egy fesztiválon, akkor igen nehéz újra összefutni. A következő üzenetváltások a Twitteren történtek. HerczegPrincessNapsugar Hol van mindenki??? Abdul_the_great @HerczegPrincessNapsugar A sátornál vagyok. RHCPZsofi @Abdul the great @HerczegPrincessNapsugar Várjatok meg minket, jövünk. Abdul_the_great @RHCPZsofi Várj, már eljöttem. Gyertek az Afrika színpadhoz. Hipo104 Merre vagytok? RHCPZsofi @Abdul the great Most akkor az Afrika színpadhoz menjünk? HerczegPrincessNapsugar @Hipo104 Én most értem a sátorhoz, de nincs itt senki. Its_me_Szasza @HerczegPrincessNapsugar Mindjárt ott vagyunk. RHCPZsofi @Hipo104 Pontosan hol vagy? Hipo104 @RHCPZsofi A térkép szerint az Amerika színpad közelében. Abdul_the_Great Jön valaki az Afrika színpadhoz? Itt várok. HerczegPrincessNapsugar @Hipo104 @RHCPZsofí Akkor menjek az Amerika színpadhoz? RHCPZsofi @HerczegPrincessNapsugar Nem, az Afrika színpadhoz menjünk, ott van Abdul. Hipo104 HOVÁ MENJEK??? Its_me_Szasza @Hipo104 Mit üvöltesz? Abdul_the_great ITT VAGYOK AZ AFRIKA SZÍNPADNÁL! HerczegPrincessNapsugar @Abdul_the__great Jó neked. XD Its_me_Szasza @Abdul_the__great Te se üvölts!
LEINER LAURA 94 Hipol04 Akkor nem érdekeltek, én itt maradok. HerczegPrincessNapsugár @Hipo104 Hol? RHCPZsofi @Hipo104 Hol? Abdul_the_great @Hipo104 Átmenjek az Amerika színpadhoz? Its_me_Szasza @Abdul the great Ne menj sehová, mindjárt ott vagyunk @RHCPZsofi-val. Boldizsaaar Mi a pálya gyíkok? Itt zúzok az Európa színpadnál. RHCPZsofi @Boldizsaaar Ne kavarj be, így sem találjuk egymást. Hipol04 @Boldizsaaar Menjek az Európa színpadhoz? Boldizsaaar @Hipol04 Mi vagyok én, az anyád? Oda mész, ahova akarsz. Hipo104 MIT CSINÁLJAK???:(((( Its_me_Szasza @Hipo104 Semmiképp se ÜVÖLTS!!! HerczegPrincessNapsugar @Abdul_the_great Itt vagyok az Afrikánál, hol vagy??? Abdul_the_great @HerczegPrincessNapsugar Az Európa felé tartok, Boldi írta, hogy ott van. Its_me_Szasza @AbduI the great Na, ne szórakozz már, mi a francért mentél el, mindjárt mi is ott vagyunk az Afrikánál! AbduLthe_great Hagyjatok már, itt vártam egy csomót, nem jöttetek, léptem Boldihoz! RHCPZsofi Akkor menjünk az Európához??? #káosz HerczegPrincessNapsugar @RHCPZsofi Passz. Én itt állok az Afrikánál. Boldizsaaar @Kolos Gyere már az Európához. RHCPZsofi @Boldizsaaar Mi??? Ez a @Kolos, ez az a Kolos??? Kolos @RHCPZsofi Mit gondolsz, melyik Kolos vagyok? #ostoba RHCPZsofi @Kolos Na, sejtettem, hogy te vagy az. A bunkó stílusod a védjegyed. Kolos @RHCPZsofi Legalább van védjegyem. RHCPZsofi @Kolos Szállj le rólam Twitteren!
BÁBEL 95 Kolos @RHCPZsofi Akkor ne írj nekem. RHCPZsofi @Kolos Nem neked írtam. Kolos @RHCPZsofi Olvasd vissza. RHCPZsofi @Kolos A fenébe. Tényleg. De véletlen volt. Akar a bánat neked írni… Kolos @RHCPZsofi #majdszóljhafelnőttél RHCPZsofi @Kolos Hahahahaha. Annyira vicces vagy. #SE !!! Hipo104 Csak úgy közlöm, hogy pánikrohamom van az Amerika színpadnál. Szédülök. RHCPZsofi @Hipo104 Jövünk!!! Its_me_Szasza @Hipo104 5 perc, jövünk. HerczegPrincessNapsugar @Hipo104 Rohanok, nyugi! Abdul_the_great @Hipo104 Úton vagyok. Boldizsaaar Csapassuk a buleeeeet!!!
LEINER LAURA 96 ELSŐ NAP. 13:12 HIPÓ MEGMENTÉSE. TIKKASZTÓ HŐSÉG, EGY KIS SKA-PUNK. AZ A FRÁNYA VIP Végül valamennyien az Amerika színpadnál kötöttünk ki, hogy az éppen légszomjjal küzdő barátunkat átsegítsük enyhe rohamán. Szasza közelharcot vívott a pultnál néhány rasztával, akik félmeztelenül, kipirult fejjel „szeszt” akartak vásárolni, majd miután a raszták megkapták az áhított korsójukat, Szasza némi flört kíséretében (a pultoslány számára nem maradt közömbös) szerzett Hipónak pár vizes zsepit. Miközben Hipó a homlokát vizezgette a melegben pillanatok alatt felforrósodott zsebkendővel, sajnálatát fejezte ki a történtek miatt. – Bocs, de iszonyatosan kijött az agorafóbiám – magyarázta. – Nincs semmilyen agorafóbiád – nyugtatgattam, mert úgy ítéltem meg, talán egy több tízezres zenei fesztiválon nem szerencsés elkezdeni irtózni a tömegtől… Hipó amúgy hamar magához tért, nála ezek a dolgok jönnekmennek, az évek alatt már megszoktuk a hisztijét. – És most? – legyeztem magam egy földről felszedett programfüzettel, ami csak minimálisan kavarta meg az arcom előtt a forró levegőt. Az Amerika színpad közelében rengeteg ember tolongott, az emelvény előtti tér teljesen megtelt, a brutálisan tűző nap senkit sem rettentett el a koncerttől. Valamire vártak. – Azt mondja… – hunyorgott Napsi a napszemüvege mögül, belemélyedve a prospektusába. A mondata végét már nem hallottam, ugyanis a tömeg egy emberként morajlott fel, mire odakaptam a fejem a színpad felé. – Nem látok semmit, mi történik? – álltam lábujjhegyre, de nem jártam sok sikerrel, mert egy nálam jóval magasabb társaság éppen előttünk cövekelt le, és nagyon úgy festett, arról a pontról szeretnék figyelni az eseményeket.
BÁBEL 97 A közönség ritmusos tapsba kezdett, a rengeteg tenyér összecsapott a magasban, megadva az alaphangulatot, ami afféle eufórikus várakozást idézett elő. – Na, jó – emelte meg Boldi a műanyag korsóját, a tartalmát pedig a szájába borította. Nagy kortyokban nyelte az italt, ami a sietség miatt végigfolyt az állán, le a pólójára. Fintorogva néztem, ahogyan rutinos mozdulattal lesöpri az arcáról a cseppeket, majd a korsóját fél kézzel összegyűri és egyszerűen előrehajítja. Másokra. – Te állat – hüledeztem, és reflexből elkaptam a fejem, hogy beszélgetést imitáljak, amíg a megdobott tagok hátrafordulva keresik a „tettest”. – Máj’ jövök – röhögött Boldi, aztán két kézzel megragadta az előttünk állók vállát, és gond nélkül félrelökte őket, hogy előrébb jusson. – Várj meg! Várj! – sikongatott Napsi, és a bátyja után indult a tömegbe. – Hova mennek? – üvöltöttem torkom szakadtából, de a hangzavar elnyelte a kiabálásomat. A többiek szórakozottan figyelték, ahogyan a tömeg elnyeli a Herczeg testvérpárt. Benyomultak a koncertre. A nyakamat nyújtogatva lestem előre, hogy legalább a kivetítőn követni tudjam az eseményeket, de annyira rásütött a nap, hogy jóformán megvakultam, így nem kísérleteztem tovább, elfogadtam, hogy az égvilágon semmit sem fogok látni. Aztán annyira megijedtem, hogy felsikoltottam, bár azt hiszem, senki sem hallotta. Riadalmam oka nem volt más, mint Szasza, aki megszánta szerencsétlen ábrázatomat, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve a lábamhoz hajolt, mert elhatározta, hogy a nyakába vesz. Persze, amikor rájöttem, hogy mit akar, akkor már nevetve bólogattam és hagytam, de első felindulásból, amikor még csak azt tapasztaltam, hogy a nagy tömegben valaki a lábamat fogdossa, átfutott az agyamon, hogy betöröm a fejét. – Megvagy? – üvöltötte, én meg szorosan megragadtam a fejét, és biccentettem, jelezve, hogy készen állok a „felszállásra”. Szasza
LEINER LAURA 98 megemelkedett, az egyensúlyom pedig abban a pillanatban cserbenhagyott, úgyhogy imbolyogva lengtem ki, mint valami béna madárijesztő. Ha sikoltottam is, a hangzavar elnyelte, de egy pillanat alatt a tömeg fölé kerültem, és rálátásom nyílt a koncertre. – Wow! – hüledeztem, lábammal görcsösen kapaszkodva Szasza derekába, miközben igyekeztem biztos fogást találni a kezemmel, attól félve, hogy lezuhanok. – Zsófi! – üvöltötte Szasza. – Ledoblak! – Mi? – néztem le egy pillanatra. – Basszus, engedd el a hajam! – rikácsolta fájdalmas arccal. – Ó. Bocs – kiabáltam rekedten, mert abban a pillanatban feltűnt, hogy éppen Szasza haját tépem két marokkal, remélve, hogy stabil fogáspontot találtam. Nos, stabilnak stabil volt, csak úgy tűnt, ezt ő annyira nem élvezi. Néhány másodperc alatt konstatáltam, hogy valószínűleg nem fogok lezuhanni, úgyhogy kicsit engedett a görcsösségem és valamennyire ellazultam, így rendesen körbe tudtam nézni. A látvány lélegzetelállító volt. A színpad, ami messze volt ugyan, de jól rá lehetett látni, megtelt egy kaliforniai ska-punk bandával. Komolyan, legalább tizenöten voltak az emelvényen, trombitások, gitárosok, énekesek és egy csomó tag, akik fel-alá futkostak. Az ő szerepüket nem igazán tudtam behatárolni, de gyanítom, hogy az együtteshez tartoztak. A zene dallamos volt, és nagyon úgy tűnt, hogy egyedül vagyok a hiányosságommal, miszerint nem ismerem a bandát, mert a tömeg ugrálva tombolt, a dalszöveget pedig annyian üvöltötték, hogy összeállt egy hanggá. Hátul, ahol mi álltunk, eredetileg szellősen ácsorogtak az emberek, de a koncert kezdetekor valahonnan (ki tudja, honnan), hirtelen milliónyian lettünk, és már nem igazán lehetett táncolni, összepréselődtek az emberek. A tekintetemmel próbáltam Napsiékat megkeresni, de képtelenség volt ennyi, háttal álló fej közül kiszúrni a szőke testvérpárt, főleg, hogy a koncertet elárasztották a németek és hollandok, akik nagyrészt szőkék.
BÁBEL 99 Jeleztem Szaszának, hogy kicsit mocorogni fogok, mert elő kellett keresnem az oldaltáskámból a fényképezőgépemet, hogy lőjek pár felvételt, ha már ilyen kiváltságos, az egész tömegre rálátó helyzetbe kerültem. – Aztarohadt! – üvöltötte Abdul, és ész nélkül hadonászott a kivetítő felé. Odakaptam a fejem, és éppen elcsíptem, ahogyan a kamera a dühöngőt mutatja, azon belül is egy szörföző lányt. Naná, hogy az őrült barátnőm volt. Fogalmam sincs, hogy jutottak annyira előre, bár Boldi nagy „nyomuló” hírében állt, de az biztos, hogy Napsit láttuk a tömeg tetején kifeküdni, miközben kézről kézre adták hátrafelé, mint valami csomagot. – Ez nem tilos? – röhögtem hitetlenkedve, mert eszembe jutott, hogy azon kevesek egyike vagyok, aki tüzetesen átolvasta a fesztivál házirendjét, és rémlett egy olyan pont, ami kihangsúlyozta, hogy „szörfözni tilos”. Na, nem mintha egy biztonsági hozzáférhetne a tömeg tetejére felmászó emberekhez, de hát a szabály, az szabály. Vagy mi. A kivetítő egészen addig mutatta Napsit, amíg hátrébb kerülve, a hézagosabban álló emberekig adogatták, akik végül már nem kapták el. Egy élmény volt látni, ahogy a legjobb barátnőm végül bezuhan az emberáradatba, lábai a levegőben kalimpálnak egy utolsót, majd teljesen eltűnik. – Ha most nem tört be a feje, akkor soha – sütöttem le a szemem aggódva. – Nyugi. Ennél hülyébb már nem lehet – veregette meg a combomat Szasza, merthogy továbbra is a nyakában ültem. A kamera nem követte tovább Napsi életét, egy váltással újra a színpadot mutatta. Azt mondják, tizenöt perc hírnév mindenkinek jár. Napsinak hét másodperc jutott, de szerencsére meg tudtam örökíteni a gépemmel, hogy mutatták egy több ezres koncert tetején kiterülni. Majd ráveszem, hogy írja bele az önéletrajzába, elvégre ez nem semmi teljesítmény.
LEINER LAURA 100 – Szasza, csekkold. Kilenc óránál jó csajok – veregette meg Abdul hirtelen Szasza vállát, ami miatt én is meginogtam, úgyhogy egyensúlyozva újra megmarkoltam szegény Szasza tincseit. – Aú – vert rá egyet a vádlimra, aztán pedig, mivel a nyakában voltam, akaratlanul is elfordultam kilenc óra felé. Mert ha Szasza fordult, fordultam vele. – Nem látom – kiabált Szasza, megpróbálva a lehetetlent, vagyis hallatni a hangját az egymillió decibellel üvöltő zene ellenére. – Átmentek tizenegyre – mutogatott Abdul hevesen. – Megvan! – vidult fel Szasza. – Bocs, Zsófi – nézett fel rám egy pillanatra, aztán, mielőtt még reagálni tudtam volna vagy legalábbis felkészülni, éreztem, hogy dőlök. – Hé, ne mááár! – sikoltottam, de mindhiába. A következő pillanatban két fiú kapott el, akik pont mögöttünk álltak és felfogták a zuhanásomat. Sűrűn bocsánatot kértem, szerencsére elég jó fejnek tűntek, mert csak röhögtek, aztán dühösen Szasza és Abdul irányába fordultam, akik egy szempillantás alatt elillantak. Na, szép, mondhatom. Az állítólagos legjobb barátom simán ledob a nyakából, ha arról van szó, hogy egy csapat lánynak kell imponálni egy zajos skakoncert közben. És egyedül maradtam. Napsi és Boldi elöl zúzott, Abdul és Szasza lelépett lányoknak tetszelegni, Hipót elsodorta a tömeg, és valószínűleg elhagyta a helyszínt… Más meg nem volt velünk. Illetve… Tekintetemmel körbepásztaztam, és csalódott sóhajjal néztem a VIP-emelvényre, amelyen Kolos minden bizonnyal éppen „szupertudósítót” játszott és kényelmesen bámulta a koncertet. A tömegnyomorból óvatosan hátrálva a VIP felé vettem az irányt, és egy után már nem kértem bocsánatot, ha meglöktek és emiatt nekiestem valakinek, mert a legtöbb reakció csak röhögés volt, vagy egyszerűen „vissza a feladónak” címszó alatt taszítottak rajtam egyet, segítve, hogy visszatérjek az embertömegbe vágott keskeny ösvényemre. A VIP-részlegig összesen körülbelül hetvenkét „Hi Five” pacsit osztottam ki, az utamba kerülők közül elképesztően sokan (főleg fiútársaságok) szórakoztatták magukat azzal, hogy csak akkor engednek át maguk között, ha idétlen vigyorral lepacsizok