BÁBEL 151 eszegettünk, a hömpölygő tömeget figyelve. Evés közben az alkarommal többször megtöröltem a homlokomat, és először azt hittem, hogy a hirtelen és gyors evéstől ver a víz, de a többieket elnézve megdőlt a teóriám. Gyöngyöző homlokok, szapora légzés, testre tapadó ruhák és a gyaloglók által felvert porfelhő folyamatos beszívása. Hipó a nyakában hordott fejkendőt a szája elé húzta, ami elég „banditás” külsőt kölcsönzött neki, Abdul halántékán apró verejtékcsepp gördült végig, nekem pedig a tarkómnál vizes lett a hajam. – Olyan fülledt a levegő, nem? – kérdezte Napsi a nyakát töröigetve. – Eléggé – értettem egyet. – Flashdance, veled mi van? – harapott bele a lángosába Kolos, és azonnal tudtam, hogy ezt nekem mondta. És nemcsak azért, mert nem kifejezetten vagyunk jóban, ergo minden beszólásának én vagyok a célszemélye, hanem azért is tudtam rögtön, hogy kedves szavait hozzám intézte, mert természetes hullámokkal áldott meg a sors, ami párás időben… ÁÁÁ! Napsi zsebtükrét felnyitva elszörnyedtem, és kissé hisztérikusan, két kézzel próbáltam meg lapítgatni begőzölt tincseimet. – Kéne neked egy cilinder – pásztázott Boldi. – Minek? – akasztottam bele az ujjaimat a „hajkoronám-ba”, és fájdalmat nem érezve húztam, remélve, hogy én nyerek. – A Slash-hasonmás-versenyre – röhögött fel az eszméletlenül nagy poénja után. – Ez annyira nagy poén volt – dünnyögtem, segítségkérőn nézve körbe. – Hipó, add kölcsön a fejkendődet – állapodott meg a tekintetem az eredetileg a nyakában hordott, de most a nagy por miatt a szája elé kötött kendőn. – Ha leveszem, kruppos rohamom lesz – felelte a textil mögül. – Nincs is kruppod! – háborodtam fel. – Nem tudhatjuk – rázta a fejét. – Ó, hogy… – lapítgattam a hajam szüntelenül. – Abdul, kérem a hajgumidat! – próbálkoztam tovább.
LEINER LAURA 152 – Bocs, de ha kiveszem, akkor szétáll a hajam – simította végig kétoldalt a makulátlanul rendezett, csillogó fekete tincseket. Azt hiszem, a nárcisztikus fogalmat Abdul miatt találták ki. Napsinál nem volt semmi, amivel leplezhettük volna az egyre jobban göndörödő hajamat, az én táskámban meg összvissz egy kis csat volt, amit bár megpróbáltam beletűzni a hajamba, úgy nyelte el, hogy azóta sem találom. Kolos röhögve figyelt, és bunkó módon még képeket is csinált a mobiljával, ezzel totál kiakasztva, így lökdösve próbáltam elszedni tőle a készüléket. Emiatt a felvételeken nemcsak a hajam eszelős, hanem a tekintetem is. Szép. Mivel nem akarom magam lejáratni a saját blogomon, nem töltök fél képet az esti ábrázatomról, legyen elég annyi infó, hogy a porúton sétáló tömegből többen odakiáltottak nekem, hogy „Everyday I’m shufflin" És ezzel mindent elmondtam. A fűben ücsörögve feladtam az elemekkel való küzdelmet, és Tina Turner-fürtjeimmel inkább Szaszára figyeltem, aki a programfüzetet lapozgatta. – Fúj, Boldi, ne köpködj már – förmedt Napsi a bátyjára, és áthajolva Hipón, óriásit sózott Boldi fejére. – Mi van? Most nem köptelek le! – háborodott fel Boldi, és úgy tűnt, csak én röhögtem el magam a kijelentésében szereplő „most” szócskán. – De igen, és ez undi! – ütlegelte tovább, én meg közben reflexből letöröltem a vállam, mert valami rám csöppent. – Boldi, tényleg fejezd be. Ez nem vicces – fintorogtam. – Mondom, hogy én nem… – kezdte, de a mondata második felét nem hallottuk, ugyanis a fejünk felett felrobbant az ég. – Mi a… – lesett fel Szasza, de a Napsitól visszaszerzett napszemüvege lencséjére addigra már legalább tíz esőcsepp hullt. – Na, ne már! – rázta a fejét Abdul. A fesztiválozók reakcióideje nem volt túlságosan gyorsnak nevezhető, körülbelül tíz másodperc alatt szakadni kezdett az eső, a pólókon egyre sűrűsödő cseppfoltok jelentek meg, de mindenki
BÁBEL 153 ámultan bámult az ég felé ahelyett, hogy menelekülőre fogta volna. A leggyakrabban elhangzó mondatok a következők voltak: „Esik?”, „Jé, esik”, „Elkezdett esni…” – Ez aztán rákezdett – jegyezte meg Napsi, szintén az ég felé nézve. Hosszú, szőke haja vizes tincsekben hullott a vállára, a szempillafestéke pedig minden egyes pislogásnál rákenődött a szemhéjára. – Nem kéne esetleg… – tűnődtem, megdörzsölve a karomat, ami tiszta víz lett. – Menjünk valami fedett helyre? – szólt velem egy időben Szasza, teljesen ráérős stílusban. – Mindjárt eláll – pásztázta az eget Abdul. Eközben Hipó előszedte a táskájából a miniatűrre összehajtogatott, átlátszó esőkabátját, és gyorsan magára terítette. – Van itt olyan, hogy fedett hely? – töprengtem. Igen, volt. Csakhogy nem sok, és azok vonultak fedezékbe, akik elsőként eszméltek rá arra, hogy az égbolton összeérő szürkésfekete felhők nemcsak az idő előtti sötétedést jelentik, hanem a vihar kezdetét is. A többség ráérősen sétált, és inkább védték a kezükben tartott műanyag korsót, hogy ne „vizesedjen jobban a tartalma”, mintsem a ruhájukat vagy hajukat. A pár perc alatt jelentősen lecsökkent hőmérsékletet akkor éreztem meg igazán, amikor Abdul a kezemet megragadva felhúzott a földről, és kirázott a hideg. A farmersortom hátul száraz volt, mivel azon ültem, de elöl sötétkék színűre változott és kényelmetlenül rátapadt a bőrömre. Sok minden nem változott, a tömeg ugyanúgy hömpölygött, a koncertek folytatódtak, az embertömeg ugrált a zenére, csak éppen vizesen, a standoknál sorban álltak… Mindenki arra számított, hogy kis nyári zuhiról van szó, éppen ezért nem vették túlságosan a szívükre, minden ment tovább rendesen. Az eső szakadt, a poros út percek alatt sáros ingovánnyá változott, a szandálban és flip-flopban gyalogló fesztiválozók csúszkálva, egymást segítve lépkedtek, és szinte mindenki jókedvűnek tűnt. Mivel az Európa közelében voltunk, ott
LEINER LAURA 154 próbálkoztunk meg behúzódni a zuhé elől, de egyszerűen nem volt hova. A pultok nádteteje alá tömegek préselődtek be, de még a fabódék oldalához is lapultak fesztiválozók, mondjuk, ők ugyanúgy megáztak, mint akik csak sétálgattak, viszont az ötlet nem volt rossz. A kajáldák előtti faasztalok padjain csak a legelvetemültebbek maradtak, ők nyilván szerették volna nyugodtan befejezni az evést akkor is, ha közben az ételük (is) megázott. A fiúk általában hősködnek, őket nem zavarja semmi, így Napsival ketten jutottunk arra a következtetésre, hogy visszamegyünk a sátorhoz az esőkabátunkért na meg száraz ruháért. A többiek maradtak. A tornacipőm csúnyán elázott, és az egész tiszta sár lett, ráadásul a zoknim is átvizesedett, így minden lépésnél afféle „plutty” hangot adott ki. Napsi bokája meg kétszer is kifordult a vizes sarujában, így félreálltunk, és miután levette, inkább kézben vitte tovább. Nem ő volt az egyetlen, aki vádliig sárosán, mezítláb gyalogolt, úgyhogy ez nem okozott problémát. Az már inkább, hogy mikbe lépett bele. A főútra kiérve (beton, igen, beton!!!) a sátor felé fordultunk, és a szembe-forgalmat kerülgettük. Úgy tűnt, a napijegyesek megrettentek az esőtől, tömegesen vonultak a kijárat irányába, amolyan „ez jó volt, de mi leléptünk” arckifejezéssel. Jellemző. Egy kis víz, és eluralkodik az embereken a kényelem és komfortosság. A hetijegyesek azonban nem voltak kétségbeesve, a napok óta tartó dögmeleg és szárazság után kifejezetten boldognak tűntek egy kis esőtől, ráadásul leleményességből csillagos ötöst érdemeltek, mindenféle „handmade” cuccal védekeztek a vihar ellen. Nejlonszatyor a fejeken, vízhatlan sátortartó tasak mint sapka, dzsekiről lecipzárazott kapucni, és a kedvencem, aki műanyag poharat tett a fejére, így védve magát a vihartól. Az eső talán még közelebb hozta a fesztiválozókat egymáshoz, az eddig tapasztalt jókedv és kedvesség megduplázódott a rossz idő miatt, és talán még jobban figyeltek egymásra az emberek.
BÁBEL 155 A sátorhelyünkhöz visszaérve Napsi bemászott az összedőlt odúnkba, és kirángatta a hátizsákjainkat, én meg közben a hollandokkal váltottam pár szót, természetesen az időjárásról. – Basszus. Beáztunk – tapogatta Napsi a túrazsákját. – Persze, hogy beáztunk, a sátor összedőlve nem vízhatlan – magyaráztam, az ölembe szorítva a saját csomagomat. Én Szaszáék sátrába másztam be, Napsi Boldiékéba, és kiabálva konzultáltunk, miközben öltöztünk. – Minden pulcsim vizes lett – kiáltotta Napsi. – Nekem nem, adok egyet – üvöltöttem át. – Okés. Van egy zoknid is? – Persze. De inkább gyere át átöltözni – javasoltam, mert így egyszerűbbnek tűnt. A cipzár felhúzódott, Napsi pedig bemászott a sátorba, és hanyatt fekve kiterült Abdul helyén. Röhögtünk egy sort azon, hogy a vizes bőrünkre alig tudtuk felszenvedni a hosszú farmert; a lábfejem jéghideg volt, egy törölközővel próbáltam felmelegíteni, Napsi meg azért nyöszörgött, mert a vizes haja miatt fázott a feje. – Remélem, hamar eláll – sóhajtottam, felhúzva a fejemre a pulcsim kapucniját, és a két kis madzagot meghúzva rá is szorítottam a fejemre. – Fotóóó – vigyorgott idétlenül Napsi, aztán a mobilját magunk felé fordítva így, fekve készített egy gyors képet, amit ide kattintva lehet megnézni, de vigyázat, csak saját felelősségre. A homályos fotón két megázott, elkenődött sminkű, félőrült lány vihog egy sátorban. Ó, je.
LEINER LAURA 156 MÁSODIK NAP, 23:45 ESIK. ESIK. ESIK. VILLÁMLIK. A NETSÁTORBAN A Bábelfeszten pár csepp eső poén. Tíz perc eső felfrissíti a levegőt. Egy óra eső kissé lehangoló. Ha viszont nem áll el, az maga a tragédia. A kezdeti lelkesedés a sötétedést követően alábbhagyott, és ahogy vége lett a koncerteknek, a megázott, átfázott tömeg többé már nem tartotta jópofának az esőt. Miután visszaértünk Napsival a fiúkhoz (ott voltak, ahol hagytuk őket, az Európánál), kiosztottuk az esőkabátokat és pulcsikat, majd a kapucnikon kopogó esőcseppeket hallgatva, vártunk. Arra, amire mindenki. Hogy elálljon az átkozott eső. A tehetetlen tömeg természetesen nem hazudtolta meg önmagát, az unalom és rosszkedv ráadásul duplán kihozza az emberekből a fogyasztót, így valójában csak az italospultok és – standok közelében volt mozgás, a színpad előtti hatalmas terület például szinte teljesen üres volt, csak sietősen átvágtak rajta az emberek. A hőségben sört fogyasztók most átváltottak forralt borra és pálinkára, amit egyébként megértek, a vizes göncökben valamivel át kellett melegedniük. A pultok hangszóróiból szólt a zene, de a rossz időben teljesen más hangulatot eredményezett, mint például délután; a legtöbben bágyadtan nézték a lámpák fényében jól láthatóvá vált, szüntelenül szakadó esőt. – És most? – kérdeztem a kapucnim alól, és próbáltam nem vacogni, bár a vizes hajamat nagyon hidegnek éreztem, amitől folyamatosan bizsergett a fejem, úgyhogy rázott a hideg. – Én megyek a sátramba – húzta le a forralt borát Kolos. – Most? Még tizenegy óra sincs, ember – hőkölt hátra Boldi. – Szakad az eső. Nem fogok itt ülni reggelig, arra várva, hogy elálljon. Leléptem – köszönt el, és valahol a szívem mélyén igazat adtam neki. Szakadó esőben nem igazán lehet mit csinálni, én is igyekeztem elterelni a gondolataimat a meleg hálózsákomról és a száraz sátorról… Nem ment könnyen.
BÁBEL 157 – Én is megyek. A sátramban van Neocitran, szerzek hozzá forró vizet – búcsúzkodott Hipó. – De bénák vagytok! – röhögte ki őket Abdul. – Bezzeg, amikor Atesszel áztunk meg… – Mit csinált Atesz? Elállította az esőt? – dünnyögtem unottan. – Nem – rázta a fejét Abdul nevetve. – Elkezdett ugrálni egy pocsolyában, amihez rögtön csatlakoztak mások is, és a vége egy őrült nagy buli lett – nosztalgiázott. – Nincs több száraz cipőm, nem fogok pocsolyában ugrálni, csak hogy mások jópofának tartsanak – közöltem. – Zsófi, ezt nem is lehet így eltervezni – felelte Abdul. – Ez azért volt poén, mert Atesz nem találta ki előre, hanem spontán jött. Így lett nagy buli. – Honnan tudod, hogy nem találta ki előre? – vigyorodtam el. – Ö nem olyan – legyintett amolyan „menj máár” stílusban. – Na, jó! – csapott a vizes farmerjára Napsi. – Most már megkérdezem. Abdul. Mi van közted és Atesz között? – Menj már a francba – röhögött fel Abdul, és Napsi felé nyúlt, hogy elkapja. Örült nevetésben törtünk ki, Abdul pedig beégve védte az igazát. – Akkor meg miért beszélsz állandóan róla? – Mert fesztiválarc, és vele soha nem unatkozik az ember. – Miért, velünk igen? – vontam fel a szemöldököm. – Nem, de… – töprengett el Abdul. Mindnyájan kérdőn néztünk rá, fenyegető tekintettel, jelezve, hogy jól gondolja meg, hogyan fejezi be a mondatot. – De most itt ülünk, és várjuk, hogy elálljon az eső. – Mit kéne csinálnunk? – csodálkozott Napsi. – Nem tudom. De Atesz biztos tudná – jelentette ki Abdul, mire széttárt karral néztünk össze. – Abdul, nézz körbe, mindenki arra vár, hogy elálljon az eső. Addig semmi nem történik. A koncerteknek vége, a tömeg eloszlott, mindenki átfázott és megázott, a napijegyesek hazavonultak, a fapadok vizesek, nem lehet leülni rájuk, a bungee jumping is áll –
LEINER LAURA 158 mutattam a kivilágított darura, amiről kora este óta nem ugrott le senki. – Mindenki a sátrában van vagy a pultok fedezékébe vonult… – De ez baromi unalmas – sóhajtotta, ám még mielőtt megsajnáltam volna, tudatosult bennem, hogy mindannyian így érzünk, Abdul egyáltalán nincs egyedül ezzel a szörnyű nagy teherrel. Felszabadult egy faasztal a nádtető legszélén, úgyhogy azonnal lecsaptunk rá. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik rástartoltak a száraz ülőalkalmatosságra, így megosztoztunk egy hatfős társasággal. Sok jó ember kis helyre is bepréselődik alapon működött a dolog, bár én kiszorultam a pad legszélére, aminek következtében a bal vállamat érte az eső. Mindegy, az esőkabát megvédett, nem úgy, mint Boldit, aki a nádtető mellett ácsorgott. – A bátyád jól van? – kérdeztem Napsit, mert közben feltűnt, hogy Boldi nyújtott nyelvvel, az ég felé bámulva ázik az italosstand mellett. – Fogalmam sincs, mit csinál – legyintett. – Aham – hagytam rá, és visszafordultam Abdulhoz. – Oké, mitől lenne jobb kedved? – érdeklődtem. – Hű, jó csajok – kerekedett el a szeme, és már sietett is a pulthoz, hogy „köszöntse a lányokat”. – Na, ne már – csóváltam a fejem, és figyeltem, ahogyan Abdul meghívja a két lányt egy mézes-barackos pálinkára, aztán vigyorogva int Szaszának, hogy tartson velük. – Sok sikert – mosolyodtam el óvatosan, amikor Szasza feltápászkodott. – Meglesztek? – kérdezte. – Persze. Nézzük, ahogyan Boldi esőt iszik – közöltem enyhe iróniával a hangomban. Szasza fel röhögve megpaskolta a kapucnimat, és lelépett. – Tizenegy óra – néztem meg a karórámat, de nem érkezett rá reakció, mert Napsi felpattant és beállt táncolni valami társasághoz. Nevetve figyeltem, ahogyan örömmel fogadják, majd körbenéztem. A hosszú pult végében Abdul éppen egy vörös hajú lánynak magyarázott vadul gesztikulálva, mellette pedig Szasza bólogatott megállás nélkül, akkor sem hagyva abba a helyeslést,
BÁBEL 159 amikor beleivott a poharába. A lány, aki fárasztotta, háttal állt nekem, úgyhogy nyugodtan odaintettem Szaszának, ő pedig mosolyogva biccentett. Ekkor a lány hátrafordult, valószínűleg azért, hogy csekkoljon, én meg lehuppantam a padra, beleveszve a tömegbe. Napsi elvolt, Boldi az esőben ugrált valami Punk dalra, én meg szomjas voltam, úgyhogy odafordultam a mellettem ülő sráchoz, aki éppen beszélgetett. A köhintés, krákogás és hasonlók nem váltak be, a zene elnyelte a hangom, így végül megkocogtattam a vállát. – Ha? – fordult felém. – Elmennék a pulthoz egy pár percre, foglalod a helyem? – Ja, persze – bólintott mosolyogva, és már vissza is fordult a beszélgetőpartneréhez. A pulthoz nyomulva nem is volt olyan egyszerű dolgom, jobbrólbalról lökdöstek az emberek, mígnem egyszer csak valaki hátulról taszított rajtam egyet, így mellkassal a falécnek zuhantam. Jópofa dolog a szegycsonttörés, gondoltam, aztán könyökkel rátápászkodtam a pultra, és széles mosollyal figyeltem a sürgő-forgó kiszolgálókat, hátha észrevesznek. Ez tíz perc után meg is történt. Kértem egy forró teát mézzel, mert mégiscsak átfáztam, aztán a meleg poharat a két kezem közé fogva próbáltam visszajutni az asztalunkhoz. Időközben a táncolók/ugrálók/tombolók megadták a buli hangulatát, így akik befértek a nádtető alá, mind-mind énekeltek, óbégattak, zajongtak és forralt bort vedeltek. Ekkor már senki nem fázott különösebben, az arcok kipirultak, ami részben a kis helyen összegyűlt tömegnek, részben pedig a fogyasztásnak volt köszönhető. – Bocs, bocs, elnézést, bocsánat… – lökdösődtem a tömegben, aztán odaértem az asztalunkhoz. A srác, akit megkértem, hogy foglalja a helyem, továbbra is ott beszélgetett, mellette pedig természetesen egy fél centi szabad hely sem maradt. Elfoglalták. A teámmal ácsorogva, felvont szemöldökkel töprengtem azon, hogy most mi lesz, közben meg az eső elől bemenekülő emberek miatt, akiket a hangulat vonzott oda, egyre nagyobb lett a zsúfoltság.
LEINER LAURA 160 Próbáltam üvölteni Napsinak, de nem hallotta, valakivel folyamatosan röhögött. Hátrafordulva már annyian voltak mögöttem, hogy Szaszáékat sem tudtam kiszúrni a tömegben, az érkezők pedig csak lökdöstek, lökdöstek, mígnem azon kaptam magam, hogy kinn állok az esőben és a kihűlt teámat tartva, kívülállóként nézem a helyszínt. Óriási. Előkaptam a mobilomat, és küldtem egy SMS-t. ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT SZASZA, ABDUL,NAPSI Legalább két percet vártam a válaszra, hármuk közül bárkitől, közben pedig az esőkabátom kapucniján szüntelenül kopogó esőcseppeket hallgattam. Amikor úgy ítéltem meg, csekély esélyem van arra, hogy a tömegnyomorban és hangzavarban észrevegyék az üzenetemet, lehajtott fejjel, kullogva indultam meg a sátorhelyünk felé. Egy fesztiválon nincs szemetebb érzés, mint amikor egyedül van az ember, mert ilyenkor tűnik fel a legjobban, hogy mindenki más társasággal tölti az időt. Az Európa színpad előtti, mocsárrá változott területen átgyalogolva kiértem a főútra, és szomorúan továbbsiettem. Nem azért siettem, mert nem értem rá, hanem egyszerűen úgy éreztem, hogy a komótos ballagásom feltűnne másnak is, és nem akartam, hogy bárki tudja, egyedül igyekszem vissza, a sátram felé azért, hogy a világ egyik legszínesebb és legimpozánsabb zenei fesztiváljának második napján, éjfél körül lefeküdjek aludni. Nem
BÁBEL 161 mellesleg, sietségem elhitette velem is, hogy valami dolgom van, így nem éreztem magam annyira nyomorultul. Ha ez még mind nem lenne elég, a sötétben átlépkedve a sátrakat kifeszítő zsinórokat, egyet nem vettem észre, és ahogy beleakadt a bakancsom, megcsúsztam a vizes faleveleken, és óriási taknyoltam. – A fenébe! – kiáltottam idegesen, de az elkeseredett szitkom csak részben szólt az esésemnek. A szakadó eső miatt nem vettem elő a mobilomat, de abban biztos voltam, hogy a tenyeremet lehorzsoltam, és azt is fixnek éreztem, hogy a farmerem térd részének annyi. Hogy teljes legyen a kiborulásom, a sátor, amiben elestem, megrogyott, úgyhogy azonnal lehúzódott a cipzárja, és kikászálódott a lakója. Egy elemlámpa az arcomba világítva félvakságot okozott, így ösztönösen a szemem elé kaptam a kezem. – Miért nem lepődöm meg azon, hogy te döntőd össze a sátramat? – kérdezte egy igencsak jól ismert hang. – Miért nem lepődöm meg azon, hogy a te sátrad van útban? – kérdeztem vissza csípőből. Az elmúlt napokban megtanultam kommunikálni Kolossal. – Menj arrébb – lökött rajtam egyet, hogy odaférjen a sátor kirántódott zsinórjához. – Ne lökdöss már! Elegem van abból, hogy mindenki lökdös! – üvöltöttem rá mérgesen, kissé elveszítve a kontrollt. – Látom, remek választás számodra egy zenei fesztivál. Mit fogsz csinálni a Chili-koncerten? Elsírod magad, ha hozzád érnek. – Semmi közöd hozzá – fontam össze magam előtt a karomat, nem bánva, hogy körülbelül egy hatéves szintjén viselkedem. – Ó. Értem – röhögött fel jóízűen, és a lámpájával világítva, leszúrta a zsinórt a földbe. Miután elkészült, újból belevilágított a szemembe (aúúú), és hozzátette: – Jó éjt. – Neked pedig rémeset! – duzzogtam tovább, és agresszíven felhúztam a sátrunk cipzárját, aztán sárosan bemásztam, és levágtam magam a hálózsákra.
LEINER LAURA 162 Az eső monoton ütemben kopogott a fejem felett, én pedig hanyatt fekve bámultam bele a sötétbe arra várva, hogy elaludjak. Furcsa volt, amikor hirtelen minden kivilágosodott, és a sátor ponyváján át megláttam a fák ágainak árnyát. Neee! Villám. Annyira szorosan hunytam be a szemem, hogy szinte elszédültem, és számolni kezdtem, azon elv alapján, miszerint ahány másodperc múlva dörög, annyira távol csapott le a villám. Nos, csak kettőig jutottam, utána olyan robaj rázta meg az eget, hogy beleremegett a föld is. Sikoltani akartam, de annyi erőm sem volt, úgyhogy csak összeszorított szemmel remegtem. – Hipó! – kiáltottam vékony, erőtlen hangon, összeszedve minden bátorságomat. Nem jött válasz. Biztosan az orvosi sátornál van. – Punk! – nyöszörögtem, de még tőle sem érkezett felelet. – Hollandok? – próbálkoztam a lehetetlennel. Hirtelen felhúzódott a sátram cipzárja, és egy kéz nyúlt be, megragadva a karomat. – Váááááááá! – sikoltottam a vaksötétbe. – Ne üvölts már! – szólt Kolos hangja, és kirángatott a sátorból. – Mit csinálsz? – ütlegeltem a kezét, jelezve, hogy engedjen már el. – Villámlik, itt akarsz feküdni a fák alatt? Ostoba! – morogta, és magával rángatott, át a sátrak között. – Te is hallottad, mekkorát dörgött? – kérdeztem. – Nem, nem hallottam, mert süket vagyok – vágta rá reflexből. A főútra kiérve végre engedett, én pedig kirántottam a kezem a szorításából. – Nem kell rám vigyáznod! – erősködtem. – Oké – indult el balra. – Hé! – kiáltottam, és futólépésben utána eredtem, felhúzva a kapucnimat. – Most hová mész? – Az internet kávézóba. – Van internet kávézó? – ámuldoztam. – Merre? – Nézd meg a térképen – javasolta, és direkt nem lassította a lépteit, mert szerintem szórakoztatta, hogy rohanok mellette.
BÁBEL 163 – Jöhetek én is? – kérdeztem. – Tőlem – vonogatta a vállát. – Oda nem kell VIP-jegy – tette hozzá, óvatos mosolyra húzva a száját. – Ha-ha – löktem meg, remélve, hogy belelép az úton lévő pocsolyába. Sajna nem, de egy próbát megért. Az internet kávézó valójában egy sátor volt az Amerika színpad közelében, és talán az eső, talán az okostelefonok miatt, de nem állt sor a bejutásért. Belépés előtt a biztonsági őr felhívta a figyelmünket a házirendre (olyasmik szerepeltek benne, mint hogy ne lopd el az egeret), aztán kaptunk egy számot, és már mehettünk is. A kisebb koncertre méretezett sátorban körülbelül ötven számítógép volt hosszú asztalokra pakolva, ebből nagyjából egy tucatot használtak. A sátor végében italospult húzódott, ahol mindent zárt, fedővel ellátott műanyag pohárban adtak, szívószállal, hogy a lehető legkisebb esélye legyen a „balesetnek”. – Enyém a tizenkilences – mutattam fel a számomat Kolosnak, akit egyébként ez egy cseppet sem érdekelt. – A tiéd? – kérdeztem. – Húsz – dünnyögte. – Egymás melletti gépek? – Minden bizonnyal. – Oké – biccentettem. – Kérsz valamit inni? – Nem. – Én veszek. Van forró csoki! Végre! – lelkesedtem. – Elnézést! – állította meg Kolos a mellettünk elsétáló biztonsági őrt. – Lehet gépet cserélni? – mutatta fel a kezében tartott, számmal ellátott bilétát. – Nem. Értettem a célzást, gondolom zavarta, hogy sokat beszélek. Vettem egy forró csokit, és leültem a helyemre. A blogomra ránéztem, de nem jöttek kommentek. A Facebookot és Twittert a telefonomról is elértem, pont nemrég posztoltam, így az is ki volt lőve. A hírek egyáltalán nem érdekeltek, a Bábelfeszt honlapján átkattintottam pár képet, de nem igazán kötött le, így végül…
LEINER LAURA 164 – Mit csinálsz? – szívtam bele egyet a szívószálamba, megajándékozva Kolost egy forró csokis mosollyal. – Dolgozom. – Mit? – Jézusom – dőlt hátra sóhajtva. – Ugye meguntad a netet? – Aha – bólogattam vadul. – Mondd, hol vannak a többiek? – Hát, szanaszét – biggyesztettem le a számat. – Menj, keresd meg őket – tanácsolta, én viszont nem reagáltam, mert megakadt a szemem a képernyőn. – Uh, ez koncertkritika? – Az. – Elolvashatom? – Majd elolvasod, ha feltöltöttem. – Jó. Ha egyáltalán érdekel – vonogattam a vállam. Kolos egy elég erőltetett vigyorral ajándékozott meg, úgyhogy visszafordultam a saját gépemhez. Elvoltam vele, úgy két percig. – Hé! – Mi van? – Bejelöltelek Facebookon. – Jó. – Visszajelölsz? – Majd biztos. – Miért nem most? Hiszen gépnél vagy – néztem rá csalódottan. – Nem fogsz visszajelölni. – Visszajelöllek, de most dolgom van. – Egy pillanat az egész – erősködtem. – Az agyamra mész! – kattintott, és ideges mozdulatokkal megnyitotta a Facebookot. Amint belépett, rákattintott az értesítésekre, és rányomott a nevemre. – Tessék, most jobb? – Azta! – pislogtam a képernyőjét nézve. – Mennyi olvasatlan üzenet. Kolos, mintha csak kényes lenne neki a téma, villámgyorsan kilépett, és folytatta a munkáját. De komolyan, vagy ötven olvasatlan üzije volt. Naná, hogy érdekelt.
BÁBEL 165 – Kiét nem olvasod el? – Nincs közöd hozzá. – Olyan durva vagy! Csak kérdeztem valamit – ráztam meg a fejem sértődötten. – A volt barátnőd üzenetei, igaz? Vele beszéltél olyan csúnyán a telefonban. – Na, ide figyelj. Ehhez aztán végképp semmi közöd. Én csak nem akartam, hogy agyoncsapjon a villám. Bár… – legyintett sóhajtva. – Kösz – sziszegtem. – Jó, hagylak – tápászkodtam fel, és a gépem sorszámával együtt a kijárat felé indultam. – Hallod – szólt utánam, mire megfordultam. – Igen? – Feltöltöttem a kritikát. – Wow! – Indultam vissza mosolyogva, és egy pillanat múlva már a gépem elé huppanva olvastam a sorait. Kolos hátradőlve figyelte, ahogyan olvasok, aztán, amikor végeztem, bezártam az oldalt. – Érdekel a véleményem? – néztem rá kérdőn. – Nem – felelte kapásból. – Oké – értettem meg, és újból felálltam. – Jó, halljuk – jött utánam; egyszerre adtuk le a két bilétát az őrnek. – Nem rossz. De kicsit untam – mondtam. – Menj a fenébe – röhögött ki. – Hé, kérdezted, hogy érdekel-e a véleményem. – Igazából magasról teszek rá. – Jó, megértettem – léptünk ki az esőbe. – Mit untál rajta? – nézett rám kérdőn. – Hohó! Szóval érdekel a véleményem! – nevettem fel jóízűen. – Nem érdekel. Csak egy ugrabugra fanblogger vagy – degradált kíméletlenül. – Jó, mondd csak a magadét. De az írásod azoknak szól, akik nem voltak ott a koncerten, én nem voltam ott, és untam a beszámolót. Tehát más is unni fogja. Ennyi – hadartam.
LEINER LAURA 166 – Csak hogy tudd, baromira nem adok a véleményedre – zsörtölődött mellettem lépkedve.
BÁBEL 167 HARMADIK NAP. 1:59 KOLOSSAL… Vele ragadtam. Ami azért is klassz, mert egy mondatot nem tudunk váltani anélkül, hogy Össze ne kapnánk. Én fújom a magamét, ő a saját verzióját, elbeszélünk egymás mellett, ha meg nem, akkor vitatkozunk. Az Amerika színpad közelében, egy étterem napernyője alatti padon ültünk egymással szemben, és idejét sem tudom, mióta vitáztunk fáradhatatlanul. Az, hogy milyen jelzőkkel illetjük egymást vagy hányszor küldjük el a másikat melegebb éghajlatra, beleépült a kommunikációnkba, és egy idő után már szinte meg sem hallottuk, csupán kötőszó lett. Akármennyire is „nem ad a véleményemre”, végül két mondatot átírt a koncertkritikájában, amit véletlenül én javasoltam neki. Azt mondja, hogy ennek semmi köze hozzám, egyszerűen utólag rájött, hogy ott valami nem stimmelt, én pedig talán túlságosan is feltűnően bólogattam, miközben a fejemen ott virított az a mosoly, amitől Kolos teljesen kikészült idegileg. – Nos, rendben – tettem fel a kezem. – Elfogadom a bocsánatkérésedet, szemet hunyok a gorombaságod felett, tiszta lappal indíthatunk, és oké, nem bánom, megyek veled a VIP-be, a Red Hot-koncert alatt – szúrtam bele egy kis, sárga, műanyag fogpiszkálót a mini fánkomba, és a fogam közé szorítva kihúztam a pálcikát a számból, majd csámcsogva enni kezdtem. Kolos felröhögve megrázta a fejét. – Felejtsd el. Nem viszlek a VIP-be. Nem érdemled meg. – Mondj egy embert ezen a világon, aki jobban megérdemli, mint én – sóhajtottam. – Áruld már el, miért olyan fontos ez neked? – ingatta a fejét, és kivett egy fánkot a papírdobozkából, amit közénk tettem le a padra. – Neked nincs olyan együttes, akiért annyira odavagy? Akikkel már álmodtál? Egy banda, akinek minden dalszövegét kívülről tudod? Számok, amik az életed periódusaihoz köthetők? Amikre
LEINER LAURA 168 sírtál vagy nevettél? Dal, amit egy bizonyos időszakban annyit hallgattál, hogy ha behunyod a szemed, érzed még az akkori illatokat is? Nincs olyan zene, amit annyira szeretsz, hogy már az is boldogsággal tölt el, ha valahol meghallod? Amiről azt hiszed, egyszerűen azért íródott, hogy belőled érzéseket váltson ki? Énekes, akiért rajongsz? Akinek szerelmes vagy a hangjába? – hadartam, belemerülve a gondolataimba. – Nem igazán – vonta meg a vállát némi tanakodás után. – Pech – bólintottam szomorúan. – Mert ezek jó dolgok. – Majd kinövöd – mosolyodott el. – Miért nőném ki? Amióta az eszemet tudom, Anthony Kiedis a mindenem. – Aham – biccentett. – És hol maradnak a hétköznapi srácok az életedből? – Ezt hogy érted? – Nem mindenki Anthony Kiedis. Ő csak egy illúzió. – Hah. Mondd ezt pár nap múlva, miután találkoztam vele. Ja, nem fogod tudni mondani, mert éppen ki leszek kapcsolva, tudod, a repülő… Kolos hangosan felnevetett, én pedig kérdőn néztem rá. – Ha esetleg nem leszel kikapcsolva… – A repülőn muszáj kikapcsolni a mobilt – érveltem tovább, véleményem szerint teljesen jogosan. – Jó, de ha esetleg Anthony mégsem visz magával – próbálkozott. – Miért ne vinne? – Mmm – vakargatta meg az állát. – Mert ő egy rocksztár, akinek van saját élete, te pedig a sok évvel fiatalabb, eszelős rajongója vagy, akivel képtelen lenne valaha is egészséges kommunikációt létesíteni? – Ez hülyeség. Minket egymásnak teremtettek. – Aha. Szerinted. Meg még úgy másfélmillió másik lány szerint őket is.
BÁBEL 169 – Igen, de az a különbség, hogy ők azt hiszik, hogy Anthony Kiedis őket választaná, én meg tudom, hogy engem fog – zártam rövidre. – Feladom – emelt fel Kolos egy minifánkot, és megdobott vele. – Örült vagy. – Nem, csak céltudatos – javítottam ki, magam elé húzva a fánkokkal teli tálcát, hogy ne dobálhasson vele. – Nem is vagy te olyan bunkó – mosolyogtam a fánkokat pakolászva. – Szép próbálkozás, de nem viszlek a VIP-be – közölte. – Be fogsz vinni – nevettem el magam, közben pedig előhúztam a mobilomat a zsebemből, mert üzenetem jött. ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA, CÍMZETT ZSÓFI
LEINER LAURA 170 Eltettem a telefonomat, és a padon ülő Kolosra néztem, aki az esőt bámulta.
BÁBEL 171 – Mennem kell megmenteni Szaszát – tápászkodtam fel, és ahogy felálltam, feltettem a fejemre az esőkabátom kapucniját. Kolos kérdőn nézett rám, mire mosolyogva magyarázkodni kezdtem. – Ezeréves szokásunk, hogy ha nem bír lekoptatni egy lányt, akkor megjelenek és én küldöm el. Jössz? – Nem – ingatta a fejét. – Oké. Akkor… – kezdtem elköszönni. – Tessék. Egyél fánkot – nyújtottam felé a papírtálcát. – Nem kell. – Hát, jó. A napernyő alól kiléptem az esőbe, és miután elindultam, összeráncolt szemöldökkel fordultam vissza hozzá. Kolos továbbra is ott ült, és a telefonját nyomkodta. – Hé – léptem vissza hozzá. – Te jól elleszel? – Mielőtt azt hinnéd, hogy öribarik lettünk, ki kell, hogy ábrándítsalak – nézett fel rám unottan. – Ne foglalkozz velem. – A ma este folyamán pár percig azt hittem, hogy mégsem vagy tahó – röhögtem el magam kényszeredetten. – Rosszul hitted. – Tudom – biccentettem, aztán nevetve sarkon fordultam, és szaladni kezdtem a szakadó esőben.
LEINER LAURA 172 HARMADIK NAP. 2:23 FUTÁS UTÁN. SZASZA MEGMENTÉSE. MIND EGYÜTT, RAIN DANCE MAGGIE Lélekszakadva értem vissza az Európához, ahol a többiek pont ott voltak és pont úgy, ahogyan hagytam őket. Egyébként a nagy lendülettől sikerült megint elcsúsznom a sárban, de az outfitemnek már réges-rég befellegzett, így egy újabb sárfolt a farmerem térd részénél szinte fel sem tűnt. Valósággal berobbantam a nádtetős italospult tömegébe, ahol a tömeg túlontúl jókedvűen dalolászott. A forralt bor és az eső hatása. A hosszú fapultnál rögtön kiszúrtam a Superman-logós pólót, hozzá pedig a világ legunottabb arcát. Szasza szeme folyamatosan csukódott le, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült újra kinyitnia, miközben a vele szemben álló lány szája folyamatosan mozgott. Átverekedtem magam egy üvöltöző csapaton, végül fél karommal átkaroltam Szasza nyakát, és nyomtam egy puszit az arcára. – Itt vagyok – mosolyogtam rá, és úgy tűnt, az érkezésem hatására azonnal felébredt. A lánynak pedig, azt hiszem, órák óta először, de elfogyott a mondanivalója. – Szia! – köszöntem neki kedvesen. – Szia – sziszegte a fogait csikorgatva. – Zsófi, bemutatom… – kezdte Szasza az udvariaskodást, de mire a lány nevéhez jutott volna, az eltűnt, mint a kámfor. Forgolódva néztünk utána, és egy pillanatra még láttuk, ahogyan két, fejét rázó rocker között átpréselődik, majd belevész a sötétbe. – Te jó ég – hajtotta le a fejét a pultra Szasza, és szorosan behunyta a szemét. – Nincs mit – motyogtam unottan. – Egyébként megérdemelted volna, hogy ne siessek… – Mert? – nézett fel fáradtan. – Mert órákkal ezelőtt küldtem üzenetet, amire senki nem válaszolt! – Bocs, csak akkor láttam, amikor írtam neked. – Jó, mindegy – vontam meg a vállam. – Végül is elvoltam.
BÁBEL 173 – Mit csináltál? – kérdezte a kezemet megfogva és a tömegen átnyomulva, mert látott szabad helyet az egyik asztalnál. Igaz, ott lehajtott fejjel aludt egy lány, de Szasza rutinosan félretolta, így mindketten le tudtunk ülni. – Kolossal mászkáltam – feleltem. – MI? – ordította. – KOLOSSAL! – óbégattam, megpróbálva túlordítani a zenét. Szasza felvonta a fél szemöldökét, és széttárta a karját. – És túlélted? – Annyira nem is rémes – mosolyodtam el, végigfuttatva az agyamban az együtt töltött időt. – Azt hittem, utálod. – Az régen volt. – Mikor régen? – röhögte el magát, és beleivott a műanyag korsójába. – Hát, normál idő szerint pár órája, fesztivál időben számolva viszont ezer éve – magyaráztam. – Aham – vigyorodott el. – Most mi van? – kérdeztem. – Semmi-semmi – tette fel a kezét védekezőén, és újra elmosolyodott. – Buona sera! – állt meg mellettünk Napsi, illetve úgy láttam, hogy helyben jár. – Mennyi energiaitalt ivott? – kérdeztem Szaszát vészjóslón. – Hát, asszem’, lefutná a maratoni egy szuszra. – Na, jó, add azt ide – rángattam ki Napsi kezéből az italosdobozt. – Jöttök táncolni? – vigyorgott önfeledten. Mindketten passzoltunk, Napsi pedig ezerrel pörögve visszasietett az új ismerőseihez, és valami olasz dalt kántált velük. Érdekes volt. Napsi helyét Abdul és a vörös hajú lány vette át, akik megálltak előttünk. Abdul fél karral hanyagul átkarolta a lány vállát, ami inkább volt támaszkodás, mintsem ölelés.
LEINER LAURA 174 – Hé, ezt hallgassátok, ez valami veszettül vicces volt. Viola, mondd el nekik is – üvöltötte a lánynak. – Engem nem Violának hívnak – háborodott fel a lány, leverve magáról Abdul karját. – Nem? – hunyorgott rá Abdul, kissé dülöngélve. – Pedig úgy nézel ki, mint aki Viola! – Seggfej! – szipogta a „nem Viola”, és sértődötten elviharzott. Szaszával szakadtunk a röhögéstől, Abdul pedig lehunyt szemmel tűnődött. – Pedig valami v-betűs lehetett – motyogta, majd feltartotta a mutatóujját. – Vivien? Talán. Hé! Vivien, várj már! – indult utána, de nekiesett egy focimezt viselő angolnak, aki visszalökte, hogy egyensúlyban maradjon. Nos, Abdul kicsit eltévedt, mert a lány csak a pulthoz ment vissza, ő viszont kisétált az esőbe, és v betűvel kezdődő lány neveket kurjantgatva távolodott el a szórakozóhelytől. – Ez kész – nevettem megállás nélkül. – Szerinted hová megy? – Ezt még ő sem tudja – vélte Szasza. Hogy teljes legyen a kép, Boldi is felfedezett minket magának, odanyomult az asztalunkhoz, és felkapta az előttem lévő poharat. – Kösz – itta ki az alján lévő… akármit, és a pulcsijával letörölte a száját. – Boldi, az nem az enyém volt – szorítottam össze a fogamat. Boldi gondolkodást imitált, majd hanyagul legyintett. – Akkor kösz, aki itt hagyta – javította ki magát. – Hol van Abdullah? – üvöltötte, bár a zene éppen elhalkult. – Kifutott az esőbe – felelte Szasza. – Várj, Abdul! – ordította Boldi, leginkább a sötétségnek, és átmászva a mellettünk ülő két lányon, futni kezdett a színpad előtti sárban. – Wooooooo! – üvöltötték egyszerre az angolok, akik megörültek valami dalnak, én pedig mosolyogva figyeltem őket. A nádtető oldalain úgy ömlött le az összegyűlt eső, mintha csapot nyitottak volna, a fesztiválozók pedig minden létező divatbakit
BÁBEL 175 elkövettek, csak hogy ne fázzanak. Volt ott minden. Flip-flop sorttal és dzsekivel; halászsapka ujjatlan pólóval, farmerrel és gumicsizmával, félmeztelen fiú térdig sáros farmerben, garantáltan tüdőgyulladás-gyanúval, lányok spagettipántos ruhára húzott, átlátszó esőkabátban, a fejükön kiürült koktélosvödörrel, vagy éppen farmeszoknya, nyári csizma és a fiúktól kölcsönvett, valami együttes tagjainak fotójával díszített, XXL méretű, fekete kapucnis pulcsi… – Sziasztok – ült le hirtelen a felszabadult helyre Hipó. – Hát te? Merre voltál? – kérdeztem mosolyogva. – Vettem egy köhögéscsillapító szirupot. Málnaízű – mutatta fel a barna üveget. – Aham – néztem rá furán. – De nem is köhögsz. – Megelőzésre – mutatott rá a címkére. – Ó, így már értem – bólintottam tettetett megértéssel, aztán félrekaptam a fejem, mert őrült ováció hangzott fel a pult irányából. – Jaj, ne – tápászkodott fel Szasza. Igen, Napsi a Sakáltanyába képzelte magát. – Szedd le onnan – nevettem kétségbeesve. Szasza lerángatta Napsit a pultról (előbb, mint a szekuritis), aztán odavonszolta hozzánk, hogy üljön le pár percre nyugiban. Nem ment könnyen, de végül elértük, hogy ott maradjon velünk. Az időérzékem cserbenhagyott, de valamikor Abdul és Boldi visszaértek, és csuromvizesen, teljesen elázva huppantak le mellénk. Mondjuk, szabad hely nem volt, de a nádtető alatt összegyűlt tömeg éppen azért nyomorgott, hogy ne legyenek vizesek, így amikor a két, elázott barátunk csatlakozott hozzánk, hirtelen felszabadult pár hely az asztalunknál, amit előszeretettel adtak át nekik, remélve, hogy ott is maradnak. Éppen a telefonommal örökítettem meg pár életképet az esős éjszakából, amikor a hangszórókból felcsendült a világ egyik legjobb dala, nem mellesleg pedig a személyes kedvencem is, úgyhogy automatikusan benyomtam a videófelvevőt, a telefonom pedig kézről kézre járt. A videó lejátszásához kattints ide.
LEINER LAURA 176 A felvételen hallható zene: Red Hot Chili Peppers – Adventures of Rain Dance Maggie, a videó pedig kissé kapkodva, de a következő képsorokat tartalmazza: ömlő eső a nádtető minden oldalán. A sötétből beszaladó, elázott emberek érkezése a tömegben. Boldi bekap egy lime-szeletet, és némi hidegrázás után vigyorogva üvölti, hogy ő Rocky Balboa, a citromszelet pedig fogvédőként simul rá a fogsorára. Napsi és én egymást átölelve ugrálunk a számra, és megállás nélkül nevetünk. Hipó és Boldi ülve lökdösődnek, ugyanis Boldi meg akarta inni Hipó köhögéscsillapítóját. Egy angol srác Napsit próbálja ölelgetni. Abdul és Szasza azonnal odapattannak, hogy rendet tegyenek. Behunyt szemmel, széttárt karral üvöltöm a dalt, a hangom pedig kihallatszik az össznépi éneklésből. Szasza átöleli a vállam, és a fülembesúg, én pedig megállás nélkül nevetek. Napsi beleordítja a kamerába, hogy imádja az olaszt. Egy srác szintén beleordítja a kamerába, hogy imádja az anyját. Boldi feláll az asztalra, és felhúzva a pólóját, „erotikus táncot” lejt. A biztonsági Boldi karját megragadva lerántja az asztalról, és fenyegetően ordít vele. Boldi szófogadóan bólogat, majd amikor a szekuritis elfordul, mutogat a háta mögött (kikockázott képsorok). Abdul le akar ülni mellém, de elvéti, és véletlenül az ölembe ül. A fejemen felváltva látszik fájdalom és meglepődés, míg lelököm Abdult magamról, aki röhögve lefekszik a padra. Abdul leesik a padról. Napsi feltartott, ég felé nyúló karokkal ugrál és üvölti a számot. A lámpák fényében látszik, ahogyan hosszú, egyenes cseppekben zuhog az eső. A pult és asztalok közötti területen állnak és táncolnak az emberek, mindenkinél pohár, amit a refrén „Hey, now we gotta make it rain somehow” részénél fel is tartanak a magasba. Megragadom Hipó karját, és felhúzom, hogy táncoljon velünk. Hipó a kamerába meredve szédülésre panaszkodik, a háttérben mindenki őrjöng. Napsi átölel, és együtt ugrálunk. Ésőkabátos emberek érkeznek, és lerázva magukról a vizet, a pult felé nyomulnak. Boldi egy, a pulton alvó ember fülét piszkálja két, egymásba dugott szívószállal. A srác csukott szemmel, félálomban csapkodja a fejét, Boldi pedig teli szájjal röhög rajta. Szasza egy szuszra kiissza a pohara tartalmának
BÁBEL 177 felét, és a kamerába röhögve int, hogy „egészségedre, anyu”. Valaki, akinél éppen a telefonom volt, felmászott az asztal tetejére, és gyors körbefordulással készített egy panorámafelvételt. Az eső által körbezárt pult nádteteje alatti tömeg kissé nyomorogva, de mindenképpen vidáman múlatja az időt, esőről énekelve, közben pedig arra várva, hogy végre elálljon.
LEINER LAURA 178 HARMADIK NAP. 4:02 KOPP. KOPP. KOPP. KOPP. KOPP = ESIK. KOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPP = SZAKAD A sátorba visszaérve Abdul szinte azonnal hasra vetette magát, és úgy tizenkét másodperc alatt el is aludt. Ami egyet jelentett azzal, hogy őrült horkolásba kezdett. – Nem tudom, mi idegesít jobban. Az eső kopogása vagy Abdul, az elefánt – dünnyögtem bebújva a hálózsákomba, nyakig felhúzva a cipzárt, és remélve, hogy átmelegszem. Szasza a mobilja kijelzőjével világította meg a hátizsákját, és némi turkálás után lecserélte a vizes pólóját egy szárazra, majd ráfeküdt a hálózsákjára, és hanyatt fekve hallgatta az esőcseppek koppanásait a ponyván. Én ugyanezt tettem, csak éppen szétfagyva, mert fentről a hideg eső hűtötte a sátrat, polifoam híján pedig alulról is rendesen átfáztam. – Eláll az eső reggelre? – kérdeztem halkan, Abdul két horkantása között. – Még nem néztem meg – emelte fel Szasza a mobilját, én meg közelebb húzódtam hozzá, miközben megnyitotta a böngészőt. A kijelző fénye megvilágította az arcunkat, amire azonnal kiült a csalódottság. Azt írta, holnap is esni fog. – Hátha téved… – ásítottam. – Ja. Hátha – bólintott Szasza, de nem volt túl meggyőző, aztán elsötétült a kijelző, mi pedig tovább hallgattuk a monoton kopogást. – Álljál már el, eső! – üvöltötte a másik sátorból Boldi. – Fogd már be! Aludtam! – ordította Napsi. – Valaki vigye innen a Herczegéket – szólt kétségbeesetten Kolos, akit egyébként már akkor felvertek Napsiék, amikor megérkezve szó szerint beborultak a sátorba. – Beáztam! – kiáltotta Hipó a saját sátrából. – Merd ki a vizet egy evőkanállal! – tanácsolta Boldi, én meg csukott szemmel, rázkódó vállal nevettem. – Nem alhatok vízben! Felfázom – hisztizett Hipó.
BÁBEL 179 – Akkor majd elmész nőgyógyászhoz – kiáltotta Napsi, mire mindenki felröhögött. – Nagyon vicces vagy! Kinél van hely? – mocorgott Hipó a saját sátrában, és a hangok alapján úgy tűnt, csomagol. – Itt nincs! – üvöltöttem a fejemet fogva. – Hozzánk jöhetsz, épp büfögőversenyt tartunk! – közölte Boldi. – Csak te. És undorító vagy – dünnyögte Kolos. Természetesen Hipó a mi sátrunk cipzárját húzta fel; semiképp nem szeretett volna Boldival egy fedél alatt aludni, amit valahol teljes mértékben megértek. Csakhogy a gumiesőkabátot és gumicsizmát viselő Hipónak már nem igazán maradt nálunk hely. – A francba, Micimackó, hogy te is itt akarsz lakni – húzódott felre Szasza, én meg követtem, és a hálózsákommal arrébb szenvedtem magam. – Köszi, srácok – kucorodott be Hipó a felszabadult helyre (Abdul és énközém), és fészkelődve kereste a tökéletes pózt. Mikor úgy tűnt, végre megtalálta, turkálni kezdett a hálózsákjában, majd kihúzta a kezét, és mélyen beleszívott valamibe. – Ez meg mit művel? – suttogta Szasza a sötétben. – Orrspray-t használ – motyogtam hitetlenül. – Krrrr – krákogta Hipó, miután diszkréten inhalált. – Pffff-krrrr – horkolt Abdul, aki persze nem ébredt fel semmire. – Ésküszöm, inkább ki fekszem az esőbe – röhögte el magát Szasza kényszeredetten. – Veled tartok – fogtam a fejem nevetve. – Elférsz? – érdeklődtem, mert én körülbelül úgy feküdtem Szasza és Hipó között, mint egy hering a konzervdobozban. – Nem. És vizes a sátor oldala – sóhajtotta. – Gyere kicsit arrébb, van még hely – ajánlottam fel. – Dehogy van. Még a vaksötétben is tudom, hogy nyomorgsz – nevetett halkan. – Jó éjszakát. Bedugtam a füldugómat – köszönt el tőlünk Hipó, és hogy teljes legyen a kényelme, a tarkója alá dugta a két kezét, úgy pihengetett.
LEINER LAURA 180 – Na, jó, persze, nem akar esetleg napozni is? – világítottam rá a sziesztázó Hipóra a telefonom kijelzőjével, akit nem zavart a fény, ugyanis szemmaszkban aludt. Szaszával a sátor szélére száműződtünk, miközben Hipó és Abdul a terület háromnegyedét elfoglalták a kényelmes fetrengésükkel. Viszont jó hír volt, hogy a másik sátorban sem volt minden tökéletes. – Mi a fenét csinálsz? – hallottuk Kolos hangját. – Észem. Mer’? – kérdezte Boldi. – Mit zabálsz reggel négykor? – Hot dogot – válaszolta Boldi. – Úúú, adjál – szállt be a beszélgetésbe Napsi is, aki a jelek szerint továbbra sem aludt el. – Elcserélném a Herczegéket! Valaki? – kiáltotta Kolos. – Jöhetnek. De Hipót és Abdult tudjuk adni cserébe – szóltam vissza. Kolos pár pillanatig hallgatott. – Nem szóltam. – Sejtettem – nevettem fel. – Hé, amúgy honnan van hot dogotok? – kiáltottam. – Zsófi, miért ordítasz a fülembe? – kérdezte Szasza. – Bocs, de nem tudom, hol a füled – nevettem fel a sötétben tapogatózva. – A fejemen – közölte. – De hol a fejed? – Azt ütögeted. – Jaa. Bocsi – nevettem el magam. – Kaptam hot dogot az árustól – csámcsogta Boldi. – Ajándékba? – ráncoltam a szemöldököm. – Aha. Mer’ megázott a kifli az esőben. – Fúúj – röhögtem fel. – Miért van itt ilyen hagymaszag? – kérdezte Kolos. – Mert hagymás hot dog – válaszolta Boldi.
BÁBEL 181 – Húzzál már ki innen a büdös, elázott kajáddal együtt! – kiáltott rá Kolos idegesen, aztán hallottuk, hogy felhúzódik a sátruk cipzárja. Ami azt jelentette, hogy másodpercek múlva meg kinyílt a miénk. Szasza a mobiljával rávilágított a benéző Boldira. – Szöszi! Jöhetek ide vacsizni? – kérdezte a kijelző fényének megvilágításában. – Húzd vissza a cipzárt, és tűnés innen – utasította Szasza fáradtan. – Naaa, de goromba valaki. Zsófi? Egy harit? – Kösz, már fogat mostam – nevetgéltem, elutasítva a hajnali hot dogot. Abdul horkantva felült, és álmosan nézett a sátrunk bejáratánál guggoló, esőben ázó Boldira. – Már reggel van? – ásította. – Nem. Még mindig nincs – motyogtam. – Jé! Mit keres itt Hipó? – nézett félre Abdul. – Beázott a sátra – válaszoltam. – Hm – tűnődött el. – És Boldi, te mit csinálsz? – érdeklődött a bejáratunk felé fordulva. – Vacsi. – Aha. Na, jó… – dőlt vissza, és szinte azonnal álomba zuhant. – Boldi, tényleg menj szépen vissza a sátradba – búcsúzkodtam Bolditól, aki nem tágított, eltökélt szándéka volt, hogy szórakoztat minket, amíg eszik. A sátrunk előtt guggoló, ázott Boldi mellett hirtelen egy másik alak sziluettje jelent meg, akit meg sem kellett világítanunk, ugyanis a tarajának árnyékából láttuk, hogy a Punk az. – Hallod – szólt halkan, Boldira nézve –, honnan van az ingyen hot dog? – A főúton lévő gurulós hotdog-kocsiból. – Kösz – tápászkodott fel, és bakancsának talpa sietősen csattogott a sáros talajon. Boldi beletörölte a száját egy elázott szalvétába, aztán végre behúzta a cipzárt, és visszament a húgához meg Koloshoz.
LEINER LAURA 182 – Szasza – suttogtam, újból kivárva az Abdul két horkolása közti üresjáratot. – Mi az? – kérdezte halkan. – Nagyon elzsibbadt a karom – röhögtem rázkódó vállal. – Mindjárt kirugdosok innen mindenkit – ült fel idegesen, így meg tudtam mozdítani a jobb karomat, ami annyira elzsibbadt, hogy úgy éreztem, milliónyi kis hangya szaladgál rajta. Szasza helyezkedett, összevissza dobálta a cuccait, hogy legyen hely, végül bedugta a karját a fejem alá, így befordulva a vállára hajtottam az arcom, és végre valamennyire elfértünk. Hálásan sóhajtva lehunytam a szemem, és már majdnem elaludtam, amikor kipattant a szemem, és megemelve a fejem, a mellettem lévő Hipó irányába néztem a sötétbe. – Mmm. Nem. Cccc – motyogta. – Recept nélkül… Pfff-Doktor, igen… – Mi a… – nézett fel Szasza is, félig feltápászkodva. – Beszél álmában – mondtam, majd Szasza vállába fúrva az arcom, kitört belőlem a nevetés.
BÁBEL 183 HARMADIK NAP, 10:30 AZ ELMOSOTT FESZTIVÁL. PETRA!!!. KOLOS TITKA. EGY KICSIT ELSZÚRTAM Valamiért szentül meg voltam róla győződve, hogy mikor kinyitom a szemem, tűzni fog a nap, felszáradtak a pocsolyák, és az egész rossz idő csak egy gyors, de elég kiadós zápor volt. Ehhez képest monoton kopogásra keltem, ami a még mindig szüntelenül szakadó esőt jelentette. Szasza hanyatt fekve aludt mellettem, én pedig óvatosan felemeltem a fejem a válláról, és felülve kihúztam magam alól a karját, amit óvatosan átemeltem mellé. A tegnap éjjeli sötétben sejtettem, hogy a sáros cuccunkkal kicsit koszoltunk, de a reggeli látvány sokkal visszataszítóbb volt, mint gondoltam. Az alkaromra rászáradt a sár, a farmerem térdnél koszos volt, fűfoltos és nem mellesleg szakadt is. A hajam büdös esőszagú volt, és gallyak álltak ki belőle, ami két dologtól lehetett. Az egyik, hogy belefeküdtem az éjjel a cipőnkkel behordott koszba, és minden beleragadt, a másik, kevésbé valószínű verzió szerint pedig az elázott hajzuhatagom bokorrá göndörödött és az esővíztől virágzani kezdett. A tenyerem redőibe és vonalaiba beleragadt a száraz sár, és a körmöm is valahogy úgy festett, mintha két napja megállás nélkül kapálnék. Pfuj. A szememet dörzsölve úgy döntöttem, inkább nem nézném meg, hogy fest az arcom, hanem lerúgtam magamról a hálózsákomat, és óvatosan a kijárat felé kúsztam, igyekezve, hogy ne ébresszem fel a többieket. Visszanézve, mosolyogva szemügyre vettem a három alvótársamat. Szasza befordult a helyemre, és oldalra fekve végre kinyújtózhatott. Hipó alvómaszkban, füldugóval és a feje köré tekert hálóban (rovarok és bogarak ellen) bóbiskolt, Abdul pedig arccal a sátor oldalának dőlve horkolt. A rémkép azonnal bevillant, miszerint az esőben siető fesztiválozók a sátor oldalában megbotolva totál telibekapják Abdul arcát, úgyhogy megragadtam a karját, és ráncigálva rajta párat, elhúztam onnan, hogy kívülről ne rajzolódjon ki a ponyván a feje. Nem ébredt fel a rángatásomra, csak átfordult a másik oldalára, és aludt tovább, én meg lehúztam a
LEINER LAURA 184 sátrunk cipzárját, és felhajtottam a bejáratot. Annyira lehangoló kép fogadott, hogy legszívesebben visszafeküdtem volna. Az éjszakai eső kellemetlen volt, de legalább nem láttuk a sötétben, a délelőtti komor fényben azonban minden riasztóan valóságosnak tűnt. A sátraink között lévő pokróc, amit senki nem vitt be, csuromvizesen és mocskosan hevert a földön, sáros bakancs- meg gumicsizmanyomok és elázott szemét borította. Ahogy kiléptem, megcsúsztam a vizes, agyaggá ázott földön, és csak a szerencsémnek meg a gyors reakciómnak köszönhető, hogy állva maradtam. Két karomat kinyújtva egyensúlyoztam, úgy lépkedtem át a sátor zsinórjai között, míg végül kiértem a főútra. Az elmúlt napokban megszokott tömeg helyett csak lézengtek az emberek, az esőkabátokon kopogott az eső, kapucnis fesztiválozók siettek egyik helyről a másikra, és sehol nem állt sor. Majdnem elértem a kávésbódéig, mire megláttam az első emberen a mai napijegy színét, ami egyébként piros. Viszont döbbenetesen kevesen viselték, akikkel találkoztam, mind hetijegyesek voltak, a rossz idő miatt elmaradoztak az emberek, és aki csak tehette, inkább kihagyta az esős fesztiválozást. – Csókolom – köszöntöttem a kávézósnőt, aki ma már felismert. Váltottunk pár szót az időjárásról, aztán a tálca kapucsínóval a kezemben visszasiettem a sátrunk felé. Az artisták is megirigyelték volna ügyességemet, ahogyan egy tálcányi kávéval, vizes faleveleken és csúszós, felpuhult talajon egyensúlyozva átlépkedem a sátrak ki feszített zsinórjait. Boldiék cipzárját felhúzva benéztem hozzájuk, de Boldi és Napsi is aludt még. A Herczeg testvérpár bájosan festett: Napsi elkenődött szemfestékkel, magzatpózba kucorodva szuszogott, Boldi pedig mellette, hanyatt kiterülve feküdt, nyitott szájjal, mellkasához ölelve egy fél pár tornacipőt. Ezt nem nagyon tudtam értelmezni, de mivel Boldiról van szó, nem is akartam. A sátor harmadik lakója viszont ébren volt, törökülésben, az ölében tartott iPadet bújta. – Jó reggelt – suttogtam halkan. – Nyugodtan beszélhetsz hangosan, ezek semmire nem kelnek fel – szólt vissza Kolos normál beszédhangnemben.
BÁBEL 185 – Ó. Oké – köszörültem meg a torkom, bár némileg ne hezemre esett alvó emberek között rendes hangsúllyal kommunikálni. – Kérsz kávét? – Már ittam – mondta. – Kérsz még egyet? – mosolyodtam el. – Jó, kösz – adta meg magát, és a felé nyújtott tálcáról , levett egy kapucsínót. – Ésik – pislogtam fel az égre, és bár a fejünk felett lévő falombok felfogtak valamennyit, azért még így is bőven jutott az esőből. – Láttad, milyen kevesen vannak? – váltottam témát, mert úgy tűnt, Kolos nem szeretné lereagálni az amúgy mindenki számára érezhető tényt, miszerint esik. – Aha. Ma végig pangani fog, nem jönnek rossz időben – felelte. – Értem – sóhajtottam szomorúan, és fél kézzel megigazítottam a kapucnimat. A sátrak között botorkálva egy lány lépkedett felénk, én pedig felegyenesedve figyeltem, mert úgy tűnt, elhagyott valamit. – Elhagytál valamit? – kérdeztem furán, miután a telefonját a kezében tartva megállt a Punk sátra mellett, és ide-oda forgolódott. – Ó, végre – nézett rám hálásan. – Már azt hittem, itt csak hollandok laknak. – Hát, azok is. Ott a sátruk – nevettem fel, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy Kolos csettintget a sátorban. – Találkoztam velük, de nem tudtak segíteni – forgatta a szemét. – Hát, talán én tudok – mosolyodtam el. – Oké. Furán fog hangzani, de… valamelyik sátor egy ismerősömé. – Igen? – Talán láttad már vagy ismered… – Ööö. Nem igazán hiszem, én a barátaimmal vagyok itt, plusz egy punkot ismerek, a többi sátorozóról még csak elképzelésem sincs – húztam el a számat.
LEINER LAURA 186 – Értem – sóhajtotta, és ledobta a kapucniját a fejéről, majd elmosolyodott. – Őrület. Itt állok egy sátortenger közepén, és vadidegeneket kérdezgetek, hogy ismerik-e. Elment az eszem. – Dehogy – nevettem el magam, mert hirtelen megsajnáltam a lányt. – A barátnőm egy olasz fiút keres a nulladik nap óta. – Tele van a fesztivál olaszokkal – ráncolta a szemöldökét. – Igen, de ő pontosan egyet keres. Akit látott – magyaráztam. – Ó. Így már értem. – Ne csettintgess már! – kiáltottam rá Kolosra, aki a sátrában ülve továbbra is mindenképpen fel szerette volna hívni magára a figyelmet. – Hát, további sok szerencsét, remélem, megtalálod, akit keresel – búcsúztam el. – Hát, én is. Köszi a segítséget. Szia – indult visszafelé. – Hé! – szóltam utána. – Miért nem hívod fel, hogy pontosan melyik a sátra? Úgy talán könnyebb lenne megtalálni – tanácsoltam. A lány visszanézett, és zavartan megvonta a vállát. – Nem igazán… elérhető telefonon – ködösített, én pedig eltátottam a számat, és egészen máshogy néztem rá, mint eddig. A lány fekete, tépett hajú volt, szép vonalú, szív alakú arccal, nagyon rövid frufruval és füstös fekete sminkkel. Altér külseje alapján valami bölcsészhallgatónak tippeltem, aki szabadidejében Almodóvar-filmeket néz, és biztos, hogy valami kritikusféle fiúval jár. Khm. – Egyébként – nyeltem el a vigyoromat – kit is keresel? – Kolosnak hívják. – Kolos? – töprengtem, fél szemmel belesve a mellettem lévő sátorba. Kolos falfehér arccal rázta a fejét, és könyörgő tekintete szinte ordított, hogy ne áruljam el. – Kolos – dünnyögtem. – Ismered? – indult vissza felém a lány. A sátorban Kolos szinte felrobbant a dühtől. – Nem – mondtam ki végül, mire a lány megtorpant, Kolos arcába pedig visszatódult a vér, amitől lett egy kis emberi színe. – Nem hinném – vontam meg a vállam. – Kár – ciccegett a lány, újra elveszítve a reményt.
BÁBEL 187 – De ha azt mondod, itt lakik a környéken… – szóltam és mosolyogva széttártam a karom. – Talán próbáld meg azt, hogy szólítod. – Á, nem akarom felverni a környéket – rázta meg a fejét. – Biztos? – vidultam magamban, aztán kissé elszédültem, mert Kolos a nyitott sátor ajtaján át egyszerűen sípcsonton rúgott. – Aúúúú! – üvöltöttem fel. – Mi az? – kérdezte az exbarátnő. – Semmi, csak kiment a bokám – ugráltam fél lábon jajgatva. – Na, jó, visszamegyek a barátaimhoz, itt úgyse megyek semmire – köszönt el újból. Kolos a tenyerébe temetett arccal ült a sátrában, a volt barátnője a főút irányába igyekezett, én meg hirtelen kétségbe estem, hogy elveszítem az aduászomat, így utána szóltam. – Várj! Várj! – kiáltottam. Kolos valami olyasmit sziszegett, hogy „kinyír”, a lány pedig hátrafordult. – Én itt lakom, körbekérdezhetek pár embert, hátha ismerik ezt a bizonyos Kolost. – Köszönöm. Elég fontos lenne, hogy beszéljek vele. – Értem én – biccentettem mosolyogva. – Ésetleg írjak rád valamelyik közösségin, ha megtudok valamit? – Persze. De hagyjuk a közösségit, ez fontos nekem, mondom a számom, jó? – Ó, persze – kaptam elő a mobilomat. – Petra – diktálta a nevét, majd a számát is, én pedig elmentettem, aztán rácsörögtem, hogy lássa az én számomat is. – Jó. Akkor hívlak, ha tudok valamit. Egyébként, mit kell tudni erről a Kolosról? – feszegettem tovább a húrt, pedig már nem lett volna szabad. – Hát, így néz ki – tartotta felém a telefonját, aminek a háttérképe elég beszédes volt. Petra és Kolos egymást átkarolva mosolyognak. – Hűű, micsoda mosolygós kép! – szaladt ki a számon véletlenül, Kolos pedig behúzta a sátra cipzárját. – Ezt hogy érted? – nézett rám furán Petra.
LEINER LAURA 188 – Csak, izé. Jó ilyen boldog fotókat látni. Manapság mindenki olyan komor… – improvizáltam. – Aha – szólt furán, majd ezúttal tényleg utoljára köszöntünk el, és Petra átvágva a sátrak között, eltűnt a szemem elől. Büszkén vigyorogva álltam meg Kolosék sátra előtt, és megkocogtattam a körmömmel a behúzott ponyvát. – Kip-kop. Itt a lány, akit magaddal viszel a VlP-emelvényre – mutatkoztam be. Kolos idegesen felrántotta a cipzárt, és kimászott a sátorból. – Te teljesen hülye vagy? – Nem beszélünk így a zsarolónkkal – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően. – Elkérted a számát? Miért? Mi a fene bajod van neked? – Nyugi már! Úgyse hívom fel. Vicces volt, ennyi. Most mit vagy úgy oda? Amúgy meg, miért bujkálsz előle? – Nem tartozik rád. – Jó, majd ő elmondja – vigyorogtam a telefonomat feltartva. – Zsófi, komolyan mondom, fejezd ezt be. – Oké, bocs. Messzire mentem – sütöttem le a szemem kissé megbánva a történteket. – De… – Fejezd be! – ismételte, kissé erélyesebben. – Nem zavar, hogy ennyire keres téged? – Nem – közölte. – Talán meg kéne hallgatnod. – Semmit sem tudsz, semmi közöd hozzá, maradj ki belőle. – Rendben. Bocs – mondtam a szám szélét rágva, és a sátrunkhoz léptem, hogy bevigyem a fiúknak a kissé kihűlt, na meg elázott kávéspoharakat. – Viszont – fordultam vissza – kedves lánynak tűnik, aki napok óta téged kajtat és próbál mindenhol elérni. – Nagyszerű, két perc ismeretség után oldd meg az életem. Nagyon jól megy, bravó – fonta maga előtt keresztbe a karját. – Mindenkinek jár még egy esély. – Nem. Nem mindenkinek.
BÁBEL 189 – Jó, persze. Mit csinált, amiért ennyire berágtál? Nem értem, hacsak nem… – néztem az égre. – De – fejezte be a mondatot. – Neee! – hüledeztem. – De – sziszegte. – Na, neee! – Most ezt mégis meddig csinálod? Igen. Jól hallottad. – Te jó ég. Micsoda egy dög – húztam össze a szemem résnyire, letettem a tálcát, odaléptem Koloshoz, majd szorosan átöleltem. – Leszállnál rólam? – kérdezte feszengve, és abszolúte nem viszonozva az ölelést, ami miatt olyan volt, mintha egy farönköt szorongatnék. Bár szerintem egy farönk jobban lelkesedne. – Szörnyen sajnálom. Nagyon-nagyon – engedtem el, és hátralépve a szemébe néztem. – Nem kell – csóválta a fejét kedvtelenül. – Te, figyelj. Ez maradjon már köztünk – suttogta, és szemmel láthatóan kínosan érintette az egész téma. – Persze, számíthatsz a diszkréciómra – ígértem meg. – A VIP-koncertért, mi? – nevette el magát szomorúan. – Dehogy – vágtam rá azonnal. – Azért, mert barátok vagyunk. Vagy valami hasonló – dünnyögtem, óvatos mosolyra húzva a számat. – Kösz – biccentett. – De, figyelj, én komolyan nem értem – túrtam bele a hajamba. – Mégis, kivel csalt meg??? – kérdeztem, teljesen lesokkolódva a birtokomba jutott információtól. – Ki csalt meg kit? – kérdezte Abdul a sátrunkból. – Mi van? – ásította Boldi. – Megint megcsaltam valakit? Pedig még barátnőm sincs – röhögött. – Nem, Kolost csalták meg, vagy mi – hallatszott ki Napsi hangja. – Ki csalta meg Kolost? – kérdezte Hipó. – Ne már! Petra megcsalt? – verekedte ki magát Boldi a sátor nyílásán, én pedig kíméletlenül beharaptam a számat, de késő volt.
LEINER LAURA 190 Az egész társaság ébren volt, és az utolsó elhangzott mondatomból mindent megértettek. Kolos pislogás nélkül nézett rám, a tekintetét alig bírtam állni, olyan szemrehányó volt, hogy szinte felperzselt. – Én… bocs – temettem a tenyerembe az arcom, és szerettem volna valami okosabbat mondani, de nem tudtam, így szó nélkül hagytam, hogy Kolos engem kikerülve átlépje a sátor zsinórjait és kimenjen a főútra. – A fenébe – dünnyögtem. – Ez kávé? – kérdezte Boldi. – Aha – bólintottam, kissé keserű ízt érezve a számban.
BÁBEL 191 HARMADIK NAP. 11:47 UNALOM. UNALOM ÉS EGY KIS UNALOM Kolos felszívódott, én meg túlságosan kellemetlenül éreztem magam ahhoz, hogy zargassam, így csak remélni mertem, hogy amikor majd lenyugszik, visszajön, és nem kifejezetten hétköznapi kapcsolatunkat tovább ápoljuk vagy éppen romboljuk. A többiek próbáltak megnyugtatni, hogy végül is nem csináltam semmit, én meg igyekeztem hinni nekik. Miután Napsival esőkabátban elrohantunk a zuhanyzóig, majd esőkabátban visszarohantunk (a sáros fülkékről, a vécék padlóján tocsogó vízről és egyéb körülményekről nem írnék részletesebben), nem volt mit tenni, az eső miatt kénytelenek voltunk a sátorban maradni. Ahogy a kihalt főutat néztem, úgy tűnt, szinte mindenki hasonlóképpen tesz; a Bábelfesz-ten nagyon kevés a fedett hely, oda sem fér be mindenki, így jobb híján a sátrakban punnyadtak a fesztiválozók, arra várva, hogy elálljon az eső. A bejáratot mindkét sátornál feltűztük, így átláttunk egymáshoz. Boldi, Napsi és Hipó az egyikben, Szasza, Abdul és én pedig a másikban ücsörögtünk, és a köztünk zuhogó esőn átnézve kommunikáltunk. Az unalom határtalan, ezt az is remekül bizonyította, hogy körülbelül tíz perc leforgása alatt feküdtünk, ültünk, kinéztünk, visszadőltünk, kidugtuk a kezünket, csekkolva, hogy elállt-e az eső, énekeltünk, röhögtünk, felültünk, szidtuk az időjárást, mocorogtunk… És még mindig nem volt dél. – Agybaaaj – hőbörgött Napsi. – Menjünk már valamerre. Unatkozom – hisztizett Abdul is. – Frizbizzünk – jutott Hipó eszébe a nagyszerű ötlet. – Nincs frizbink – bámultam a sátor ponyváját, amit időnként megütöttem, hogy az összegyűlt esővíz okozta mélyedés eltűnjön. – Nem jó, esik az eső – gondolkozott Boldi. – Mondom, nincs frizbink – ismételtem a szememet dörzsölgetve.
LEINER LAURA 192 – Frizbizni lehet frizbi nélkül is, viszont ESIK! – magyarázta Boldi, mire felültem, és kérdőn néztem a szemközti sátorba. – Mégis, hogy frizbizel frizbi nélkül? – pislogtam unottan, és úgy ítéltem meg, ennél már nincs nagyon lejjebb. Az a szülő, aki aggódik a gyerekéért egy fesztivál ideje alatt, ne tegye. Nagyrészt ilyesmikkel telik az idő. Boldi feltartotta az ujját, jelezve, hogy várjak, majd felemelte a kezét, amiben mellesleg nem tartott semmit, és „áthajította” hozzánk. – Kapd el! – kiáltotta. – Mégis mit? – meredtem rá, kissé aggódva érte. – Megvan! – kurjantotta Abdul. – Dobom vissza – hajította el a képzeletbeli frizbit, mire Boldi hátrazuhant a sátrában. – Túl erősen dobtad – mondta, mire mindenki felröhögött. – Te jó ég. Szasza, ugye te még épelméjű vagy? – néztem rá kétségbeesetten. – Micsoda? Nem hallom – nyúlt a füléhez, és úgy tett, mintha kihúzta volna a fülhallgatót. – Csak vicceltem – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a döbbent arckifejezésemet, majd mindketten elröhögtük magunkat. – Nem igaz már! Nekem sose passzoltok! – kérte ki magának Napsi, akit ezek szerint kihagytak a „láthatatlan frizbi” című játékból. – Találj ki magadnak egy másik képzeletbeli játékot – tanácsoltam. – Jó, kösz! – egyezett bele. – Nekem labdám van – mutatta az (üres) tenyerét. – Add nekem – kérte el rögtön Boldi. – Erre mondják azt, hogy van baj – dőltem hanyatt, begyömöszöltem egy pulcsit a fejem alá, és a halántékomat dörzsölgetve vártam, hogy elálljon az eső. A többiek hamar megunták a képzelt sportolást, úgyhogy folytatódott a döglés. Egy mobil/fő átlagot produkáltunk, és természetesen mindannyian a neten lógtunk, tekintettel arra, hogy halálra untuk magunkat az esőben. Én twittereztem, de hamar
BÁBEL 193 kiderült, hogy a többiek is. A következő posztok a Twitterről származnak. RHCPZsofi „Standing in line to see the show tonight and there’s a light on, heavy glow”… #bytheway Its_me_Szasza @RHCPZsofi „By the way I’d try to say I’ll be there, waiting for” RHCPZsofi @Its_me_Szasza :DDD „Dani the girl is singing songs to me, beneath the marquee, overload” Abdul_the_Great @RHCPZsofi „Steak knife”! HerczegPrincessNapsugar @RHCPZsofi „Card Shark”! Hipo104 @RHCPZsofi „Con Job” Its_me_Szasza @RHCPZsofi „Boot cut” Boldizsaaar @RHCPZsofi „Skin that flick She’s such a little Dj, get there quick by Street but no the freeway” RHCPZsofi LOL! Twitteren éneklés. Epic. <3 HerczegPrincessNapsugar @RHCPZsofi Ja, ez jó volt. Hipo104 Unatkozoooooooom Its_me_Szasza RT @Hipo104 Unatkozoooooooom Boldizsaaar RT Its_me_Szasza RT @Hipo104 Unatkozoooooooom Abdul_the_Great Pampammpamm pamparamm pammparamm Its_me_Szasza @Abdul the Great ??? Ez mi? Hipo104 @Abdul the Great @Its_me_Szasza Szerintem a Star Wars, birodalmi zene. Its_me_Szasza @Hipo104 Tényleg! Boldizsaaar @Abdul_the_Great Pamm, pammparam pam papararaaaaaaaaaaaaaaaaa! RHCPZsofi @Boldizsaaar Ne vidd túlzásba! :D Boldizsaaar @RHCPZsofi Pontosan így van a dal. XD HerczegPrincessNapsugar Ti amoooo <3 <3 <3 Its_me_Szasza @HerczegPrincessNapsugar Veled mi van??? HerczegPrincessNapsugar @Its_me_Szasza Hiányzik az olasz :’( Its me_Szasza @HerzcegPrincessNapsugar Nem is ismered Giovanottit. Egyszer láttad. :D
LEINER LAURA 194 HerczegPrincessNapsugar @Its_me_Szasza Kétszer! Its_me_Szasza @HerczegPrincessNapsugar Ja, bocs. Abdul_the_Great Kajás vagyok. Hipo104 RT @ Abdul_the_Great Kajás vagyok. RCHPZsofi @Hipo104 @ Abdul_the_Great Én is… Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! RHCPZsofi RT @Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! HerczegPrincessNapsugar RT @Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! Abdul_the_Great RT @Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! Boldizsaaar RT @lts_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! Hipol04 Franc… lemaradtam. #dafaq Boldizsaaar @Hipo104 Wahahahaha! Its_me_Szasza @Hipo104 Szívás. Gyrost kérek. RHCPZsofi @Hipo104 Én is. :D Hipo104 Jólvan, megyek. #offline Kábé egyszerre dobtuk félre a telefonjainkat, amelyeken egyébként eddig kommunikáltunk, és Hipó kezébe nyomtuk a pénzt meg a rendelésünket. Ez van. Utolsó RT-zőként ő veszített, úgyhogy a fejébe húzta esőkabátjának kapucniját, és kimászott a sátrukból. A többiek még Hipót biztatták, olyanokkal, hogy meg tudja csinálni, csak elindulni nehéz, de ő a tekintetével engem talált meg, pedig igyekeztem elbújni Szasza háta mögé, de nem jártam sikerrel. – Zsófi – hajolt le a nyitott bejáratnál Hipó. – Igen? – Nem jössz el velem? Nem fogom elbírni egyedül. – Ne már, elsőként RT-ztem – nyavalyogtam, de nem véletlen, hogy Hipó pont engem talált meg mint lehetséges kísérőt. Tudta, hogy a többiekkel ellentétben, én biztosan meggyőzhető leszek. – Jóóó – bújtam bele a pulcsimba. – Megyek segíteni.
BÁBEL 195 HARMADIK NAP, 13:00 SÁRTENGER.GYROS. MINDENKI AZ EGET NÉZI Eljutni a legközelebbi gyrososig egyáltalán nem volt könnyű feladat. Hipóval egymásba karolva csúszkáltunk a vizes, sáros, csúszós iszaptengeren, óvatosan lépkedve, nehogy elessünk. A sátrak közül kikecmeregve azt hittük, a betonút majd jobb állapotban lesz, de hatalmasat tévedtünk. Az egészet befedte a sár, az eredetileg sötétzöld gumicsizmám pedig már régen színt váltott. Ahol rászáradt a mocsok, ott szürke volt, ahol pedig friss placcsanással került rá a sár, ott barna foltok díszítették. Az eső pedig nem állt el. Néha rá kezdett, olyankor a fesztiválozók sietősre vették a tempót, néha szemerkélt, ekkor mindenki ráérősen sétálgatott, időnként pedig úgy tűnt, teljesen elállt, emiatt a legtöbben felnéztek, hogy ellenőrizzék, valóban kitisztult-e az ég, de amint a szemekbe csöpögött az eső, mindenki pislogva, kissé csalódottan ment tovább. Hogy hova? Arról lövésem sem volt. Lézengtek az emberek, és mindenki nyakig koszos volt. Ez egy eső mosta fesztiválon egyszerűen elkerülhetetlen. Az Európához érve át kellett vágnunk a színpad előtti dühöngőn, amely terület az elmúlt napokban szárazan porzott, most azonban mocsárrá változott. – Add a kezed, Frodó – kulcsoltam rá az ujjaimat Hipó nyirkos kezére (állítása szerint belázasodott, egyébként csak megázott), és olyan óvatosan léptem le az útról, mintha csak a Holtlápon készülnék átkelni. A gigantikus méretű pocsolyák között lavírozva sétáltunk lassú tempóban, vigyázva, hogy hova lépünk, mert egyáltalán nem volt kedvünk eltaknyolni, hogy aztán újra kezdetét vegye a tusolási tortúra. Az út egyébként szórakoztató volt, megfontolt lépteink közben szemügyre vettük a sárba beragadt tárgyakat. Volt ott minden, félig kiálló frizbi, bal lábas papucs, aminek a jobb párját pár lépéssel később találtuk meg. Pocsolya feszínén úszó műanyag korsók, elázott, rongyokban lógó fesztiválprospektusok, kilyukadt
LEINER LAURA 196 nejlonszatyrok, amiken szüntelenül kopogott az eső. Na, és persze megjelentek a leginkább unatkozó fesztiválozók is, alias „a dagonyázok”. Ez a Bábel gyermekded lelkű lakóinak azon csoportját foglalta magába, akik az esőt és a sártengert poénnak vették, és úgy döntöttek, akkor is jól fogják érezni magukat. Éppen ezért ők ahelyett, hogy behúzódtak volna a kevés fedett helyek egyikébe, nemes egyszerűséggel dagonyapartit rendeztek a pocsolyák között. Hosszú hajú fiúk acélbetétes bakancsban ugráltak a koszos vízbe, lányok mezítláb, térdig felhajtott farmerben futottak neki, majd csúsztak a sárban, azon versenyezve, ki jut tovább, de sokan, az időjárás miatt kevés érdeklődőt vonzó koncert zenéjére páros lábbal csapdosták a sarat a környezetükre. Mosolyogva figyeltem a szürkés égbolt alatt tomboló fesztiválozókat, és örömmel konstatáltam, hogy még vannak, akiknek nem ment el a kedve az egésztől, hanem megpróbálják jól érezni magukat. Talán, ha nem Hipó van velem, hanem Napsi vagy éppen Boldi, akkor én is hagyom a „királykisasszony” stílust és beszállok a sárpartiba, de ez nem fordulhatott elő, mert már csupán attól, hogy érdeklődve figyeltem a történéseket, Hipó megrántotta a kezem. – Észedbe ne jusson. Tüdőgyulladást akarsz kapni? – szidott le, kitalálva a gondolataimat. – Nem – biggyesztettem le a számat. Ezek szerint én már nem leszek überbrutáljó fej fesztiválozó, így esélyem sincs felkerülni bármilyen hivatalos fórumra, mert az unalmas Bábeleseket soha nem fotózza le a sajtó, mindig az extrém eseteket keresik. Nem csoda, hogy a dagonyázok körül egy halom fotós ácsorgott, nyilván róluk közölnek majd cikket, és nem azokról, akik óvatosan lépkedve gyrosért mennek. Az Európa ételstandjai közt húzódó, egyébként tömött padok és asztalok most üresen álltak, és monoton tempóban kopogott az eső a fagarnitúrán. A pultok mögött álló kiszolgálók bágyadtan nézegettek ki az útra, várva, hogy vendég érkezzen. Nem igazán állt sor sehol, konkrétan lézengtek az emberek. Mi is azonnal kérhettünk a gyrosostól, egy percet sem kellett várakoznunk, nem volt előttünk
BÁBEL 197 senki. A kért pitákat alufóliába csomagolták nekünk, aztán betették egy szatyorba is, mert ketten sem bírtuk el a vásárolt mennyiséget. És már indulhattunk is vissza. Persze a többiek jó poénnak tartották, hogy percenként hívogattak minket vagy üzentek, kábé olyanokat, hogy „mi lesz már?”, „hova mentetek gyrosért, Abdul nagyszüleihez? LOOOL!” vagy éppen „éhen halunk!!!”. A sátrakhoz visszaérve pedig kezdetét vette a kajálás. Hozzátenném, nyilván a szabad ég alatt, friss levegőn kevésbé kellemetlen, hogy a fiúk valamennyien hagymával kérték az ételt (Boldi dupla hagymával, mert mindent duplázik, ami benne van az árban), de így, egy sátorba zárva már annyira nem szórakoztatott a hagymaszag, főleg, hogy én nem is kértem a sajátomba, mégis csípte a szemem. Az étel beszerzése és elfogyasztása között kissé eltért az időintervallum, konkrétan majdnem egy órába telt, mire meghoztuk, és maximum hét percig tartott, amíg elfogyott. – Hagymaszagom van? Hahhhh! – lehelt rá Boldi a húgára, aki úgy tűnt, egy pillanatra megszédült. – Aha! És nekem? Huhh! – fújta arcon Boldit Napsi, aki fintorogva befogta az orrát a húga „illatát” megérezve. Herczegék tehát elvoltak. Csakúgy, mint a többiek. – Jaj, nagyon nehéz lett a gyomrom az evéstől, ledőlök egy picit – kuporodott össze Hipó, és a hasát fogva oldalt feküdt. – Hány éves vagy, három? – nézett rá furán Szasza, aki nem tervezett étkezés után pihizni, azon egyszerű tény miatt, miszerint nem nyugdíjas. A borongós idő, a szüntelenül szemerkélő eső, az unalom és a jóllakottság egyfajta csendes pihenőt eredményezett, mindenki fetrengett a sátrában. – Ne már! Szedjétek össze magatokat. Ezzel fog elmenni egy napunk? – értetlenkedett Szasza, teljesen jogosan. Az egész társaságból csupán mi ketten nem szunyáltunk, hanem ülve néztünk körbe. – Mondd, mit csináljunk, és meggondolom – motyogta Napsi a másik sátorból, szinte félálomban.
LEINER LAURA 198 – Menjünk, keressük meg az olaszt – tanácsoltam, abban bízva, hogy ez a terv majd kicsit feldobja. – Biztos alszik. Majd később megkeresem – legyintett hanyagul. – Ez nem jött be – mosolyogtam Szaszára, aki nem adta fel, és a sátrunk szélén fekvő Abdult kezdte el bökdösni. – Abdullah, kelj fel, indulunk. – Majd ha elállt az eső. – Na, jó, én biztos, hogy nem fogok itt dögleni. Leléptem – tápászkodott fel Szasza. – Ki jön? – Én, én! – másztam ki a sátorból azonnal. – Inkább megázom, mint hogy órákig itt üljek Abdul hagymaszagával. A sátorból kilépve nagyon úgy tűnt, hogy ketten indulunk útnak, mert a többiek sziesztáztak, és egyszerűen nem tudtunk olyan programot felajánlani, ami kirobbantotta volna őket a menedékként szolgáló sátrakból. – És most? – tártam szét a karom az esőkabátomban. Szasza előhúzta a hátsó zsebébe gyűrt programfüzetet, és megvonta a vállát. – Menjünk az Ausztráliához. – Menjünk. Örültem, hogy kimozdulunk kicsit, mert az időjárás önmagában is elég lehangoló volt, ezt csak fokozta a döglődő társaságunk, na meg az unalmas szomszédaink is. A hollandok a ponyvájukat feszítették ki, azt hiszem, beáztak, a Punk egy kis lapáttal merte ki a sátrából a sarat, a mellettünk lévő németek pedig nejlonnal próbálták bevonni az „otthonukat”. Ezen kívül, bárkivel találkoztunk, bármerre néztünk, csak nyújtott nyakakat láttunk, ahogyan valamennyi fesztiválozó az eget kémleli abban bízva, hogy hamarosan eláll az eső. Úgyhogy itt volt az ideje annak, hogy kicsit lelépjünk.
BÁBEL 199 HARMADIK NAP, 14:43 SZASZÁVAL, …VEGYÉL FELESÉGÜL!” Egy fesztiválon mindig számítani kell arra, hogy ahová indulsz, oda nagy valószínűséggel nem érsz el. Mi az Ausztráliához szerettünk volna eljutni, de időközben rossz felé kanyarodtunk le, szóval végül egy óriási kerülővel, de az Ázsia színpadnál kötöttünk ki. Éppen valami koncert ment, aminek volt vagy harminc nézője, ők lehettek a fanok, mert az eső ellenére kitartóan álltak a színpad előtt, és figyelték a zenekart. Az időjárás annyira lehangolta az embereket, hogy mostanra már azok is kezdték elveszíteni a jókedvüket, akik eleinte pozitívan élték meg az esőt, mondván, legalább kicsit csökken a por és felfrissül a levegő. Ehhez képest a porból sártenger lett, a levegő nemcsak felfrissült, de le is hűlt, és mivel mindenki folyamatosan a szabadban tartózkodott, a fesztiválozók rendesen átfáztak. A nemrég még bikinifelsőt, sortot és szandált viselő fiatalok egytől egyig beöltöztek, a nyári göncöket felváltották a bakancsok, gumicsizmák, vastag pulóverek, dzsekik és esőkabátok, a szivárvány minden színében. Az időjárás okozta kezdeti csalódottság pedig mostanra átváltott dühbe, nem tudtunk úgy elmenni egy társaság mellett, hogy ne az időjárást szidták volna, de akadt olyan is, aki „rohadt eső!” felkiáltással egyszerűen beleugrott egy pocsolyába, és a víz felszínét kezdte rugdosni abban bízva, hogy ezzel elér bármit is. És persze egyetlen témává vált, hogy „mikor lesz már jó idő?”. A bábeli zűrzavarban mindenki a saját nyelvén diskurált a várható napsütésről, a mobilok kijelzőin csak az időjárás oldalak voltak megnyitva, na meg persze a közösségik, ahová unott arccal töltötte fel mindenki az elmosott fesztivál dagonyázós képeit. Mi azért megpróbáltuk jól érezni magunkat, na meg persze kihasználni a kevés ember előnyeit, úgyhogy Szaszával bóklászás közben összegyűjtöttünk minden olyan promóciós terméket, amit ingyen osztogatnak. Erre az első napokban nem volt lehetőségünk, mert a hatalmas tömeg és kígyózó sorok miatt rendszerint hamar
LEINER LAURA 200 elfogytak ezek a reklámcuccok, most viszont bőven volt, így be tudtuk szerezni az amúgy teljesen haszontalan, számunkra mégis nagyon értékesnek tűnő termékeket. Végül is mindenki szeret ajándékot kapni, nem? A képre kattintva megnézhető az ajándékgyűjtemény, ami a következőkből áll: bankot reklámozó műanyag síp, energiaitalos kulcstartó, egy telefontársaság lógójával ellátott kis labda, promóciós öngyújtó valami cigimárkához, Túró Rudi-s papírsapka, Bábelfeszt matrica (több színben is szereztem), dobozos italra húzható „ruha”, ami azt a célt szolgálja, hogy a hideg üdítőtől ne fagyjon le a kezünk, lemosható tetkómatrica és egy Bábelfesztes passtartó, amiből sikerült Napsinak is kunyiznom egyet. Az összegyűjtött promó termékek azért némileg kárpótoltak a rossz idő miatt. Amikor már minden pultot és bódét körbejártunk (és mindenhonnan szereztünk szuvenírt), az Ázsia színpad környékén találtunk egy italstandot, amihez fedett (!) terasz csatlakozott. Természetesen tömve volt, a zord időben mindenki megpróbált benyomulni azokra a helyekre, ahol nem ázhat meg, de a pultnál nyomorogva csak tíz percet kellett várnunk, aztán Szasza kiszúrta, hogy valakik távozni készülnek, úgyhogy karon ragadva azonnal odahúzott a hosszú faasztalhoz. Jó, mondjuk, még el sem ment a társaság, amikor mi már leültünk, így én szinte beleestem az ölébe valakinek, aki vagy ezért, vagy amúgy is ezt tervezte, de végül távozott. – Úristen – könyököltem rá az asztalra, és a tenyerembe temettem az arcomat. – Padon ülünk, úgy, hogy nem esik ránk az eső – jelentettem ki, mert úgy éreztem, ilyen ezer éve nem történt. Szasza mosolyogva bólintott, és beleivott a műanyag poharába. – Ja. Kár, hogy a nyuggerek nem jöttek, mert pihengetnek a sátorban – ingatta a fejét, mire felröhögtem. – Leülhetünk ide? – kérdezte tőlünk egy fiú meg egy lány, akik kiszemelték maguknak a mellettünk lévő fél helyet. – Persze, megpróbáljuk összehúzni magunkat – húzódtam félre, kissé meglökve a másik oldalamon ülő fiút. Nem tudom, milyen