Leiner Laura - Bábel

BÁBEL 351 – Igazából kifejezetten utállak – szóltam, Kolos meg felröhögött. – Én is téged. – Oké. Akkor Petra is tudja, hogy én nem, semmit… – Petra bír téged. Kicsit őrültnek tart, de azért nem felejti el, hogy segítettél. Meg én se… – Nagyon helyes – sóhajtottam, és megnyitottam az SMS-em. – Mi az? – Apu nem örül annyira, hogy vissza kellett fordulnia… – Nem írsz neki vissza? – Á, inkább nem zavarom vezetés közben – szépítettem a dolgokat. – Na, tűnés… – Oké – mosolyodtam el. – Kolos. – Igen? – kérdezte az elemlámpával a szemembe világítva. – Mégis, honnan veszed, hogy… Mármint hogy Szasza… Hogy én… Na, tudod. – Elolvastam az archív blogodat. – És? Ott nincs semmi róla – ráztam meg a fejem értetlenül. – Nem, tényleg nincs semmi… Az összesített keresésben tudod, hányszor szerepel Anthony Kiedis az írásaidban? – Na? – vigyorodtam el. – Kétezerhétszázhúsz alkalommal. – Wow! Csukott szemmel is le tudom ütni a klavin – mosolyogtam boldogan. – Ez egészen biztos. – Várj! – álltam meg. – Mást is csekkoltál? – Igen. – Azt hányszor írtam le, hogy „Szasza”? – Ne akard tudni. – Naaa! – kérleltem. – Több mint ötezer. – Uh – kerekedett el a szemem. Létezik, hogy a mindennapi életemben ennyiszer szerepel Szasza? Többet, mint Anthony? Úristen, minden szétesett körülöttem, teljesen megzavarodtam. A

LEINER LAURA 352 fejemet megrázva csak esetlenül széttártam a karomat, majd a sötétben elköszönve Kolostól, átlépkedtem a sátor madzagjait, folyamatosan Napsit hívogatva, aki nem vette fel a telefont. Említettem már, hogy egy fesztiválon kicsit máshogy telik az idő. Nos, ez nem csak az időre vonatkozik. Egy fesztiválon minden más. Az érzelmek, a gondolatok és a tettek is. Kicsivel több, mint egy órával azután, hogy elhatároztam, elegem van és hazamegyek, minden máshogy alakult. Nemcsak azt döntöttem el, hogy maradok, hanem azt is, hogy elrohanok és kiderítem, valóban belezúgtam-e a legeslegjobb barátomba. Ezért aztán szaladni kezdtem. Ismét. Csak visszafele.

BÁBEL 353 ÖTÖDIK NAP, 2:04 A TESZT. ..ÚRISTEN. EZT NEM HISZEM EL”. A TÖBBIEK REAKCIÓJA. VALLOMÁS A SZEKURITISNEK, SZASZA ÉS OSTOBÁLIA ELTŰNTEK, ..NEKEM MÁR MINDEGY. ADJ EGY KORTYOT!" Mások a Bábelfeszten nyilván szórakoznak, koncertekre járnak, élményeket gyűjtenek, új barátokra tesznek szert… Én kicsit más kategóriába tartozom. Amióta itt vagyok, a szerelmi életem tragikus változáson esett át, férjhez mentem a legjobb barátomhoz, üldözök egy amerikai rocksztárt, naponta szerelmes leszek, és még csak nem is ugyanabba a személybe, inzultálom a biztonsági őröket, és rendszerint rohangálok, mint valami eszelős. Napsihoz kifulladva értem vissza, aki egyébként ott volt, ahol hagytam. A sörsátornál bulizott a sapnyolokkal. Látszólag semmi nem történt az elmúlt órákban, csupán velem fordult meg a világ, minden más maradt. – Napsi! – fékeztem le a fapad előtt, amin üldögéltek. – Zsóóófi! – kiáltott fel boldogan, letéve az energiaitalát az asztalra, és felpattanva átölelt. – Merre voltál? Be szeretném neked mutatni Manuel Juan Carlos Gonzalest – bökött maga mellé büszkén. – Mind a négyet? – kérdeztem forgolódva. – Nem, ő egyedül Manuel Juan Carlos Gonzales – magyarázta a mellette vigyorgó, sötét hajú és szemű, Antonio Banderas-imitátorra mutatva. – Ja! – értettem meg. – Szép hosszú név. Nem baj, ha én csak MJCG-nek hívom? – érdeklődtem. A spanyol értetlenül pislogott, Napsi meg röhögve megvonta a vállát. – Na, jó, figyelj. Baj van – váltottam komolyra. – Mi történt? – kerekedett el a szeme. – Szerelemteszt kell, de azonnal – feleltem lassan, jól artikulálva, hogy az energiától (vagy energiaitaltól) túlpörgött barátnőm megértse a helyzet komolyságát.

LEINER LAURA 354 – Megint? – csodálkozott, aztán, látva az elszánt és talán kissé elvetemült arckifejezésemet, karon ragadott és félrehúzott, nyugisabb helyet keresve. A soknevű spanyol utánunk kiáltott, de nem szóltunk vissza, csak elmenekültünk onnan. A sörsátor melletti füves területen lehuppantunk a sötétbe, és a mellettünk lévő út forgatagát figyelmen kívül hagyva belekezdtünk. – Amúgy kiről van szó? – érdeklődött Napsi. – Majd. Most csak csináljuk. – Oké. Melyik RHCP-szám juttatja eszedbe? – tette fel az első kérdést. – Teeneger In Love – válaszoltam kapásból. – Hűű – kerekedett el a szeme. – És ha becsukod a szemed, hogy látod magad előtt? – Mosolyog és átölel. – Jó. Tökéletes randi? – Bárhol, bármikor – rágtam a szám szélét. – Okkkké, és mi tetszik benne a legjobban? – Hogy ő, ő, és előttem nem játssza meg magát. – Mi jut eszedbe először, amikor meglátod? – Az, hogy nagyon örülök neki és hiányzott – feleltem reflexből, vadul emelkedő és süllyedő mellkassal. – Anthony Kiedis vagy ő? – tette fel az utolsó kérdést. – Ő. Csak ő – sütöttem le a szemem. Napsi egy maroknyi fűszálat kitépve eltűnődött, miközben én kérdőn néztem rá. – Na? – húztam el a számat, előre félve a választól. – Figyelj, ez brutál 100%-os – közölte döbbenten. – Ki a franc ez? – tárta szét a karjait. – Ne akadj ki – túrtam bele idegesen a hajamba. – Jó – ígérte meg, szerintem kissé felelőtlenül. – Szasza – mondtam ki minden mindegy alapon, és erősen lehunytam a szemem, félve a reakciótól.

BÁBEL 355 – MIVAAAAAAAN? – ordította el magát úgy, hogy a mellettünk lévő út teljes forgalma megállt, és minden fesztiválozó felénk nézett. Hoppá. Mivel Napsi sokkot kapott és a fűben kiterülve a csillagos eget bámulta, úgy éreztem, hagyni kell neki némi időt, meg amúgy is, nekem is akadt mit átgondolnom, úgyhogy csak gubbasztottam törökülésben a fűben és agyaltam. Ami a leginkább megijesztett, hogy már egyáltalán nem ijesztett a dolog. Valahogy egyértelművé vált számomra, hogy máshogy gondolok Szaszára. És ettől teljesen kétségbe estem. – Na jó – nyújtotta a karját Napsi, jelezve, hogy húzzam fel. – Most mondj el mindent. – Nem igazán tudok. Én is meglepődtem – vakargattam a homlokom. – De… Hogyan? És mikor? És. Mi van? – Passz. Én nem tudtam, amíg Petra nem mondta. – Petra? Kolos barátnője Petra? – forgatta a szemét. – Aha. – Ő honnan tudta? – Fogalmam sincs. Ráérzett. Meg Kolos is. – Jó, csak mert tegnap még Kolosért éltél-haltál – gondolkozott Napsi. – Igen, de az hülyeség volt. És nemcsak szerintem, szerintük is – legyintettem kapkodva. – Kik szerint? – Kolos és Petra. – Te elmondtad nekik, hogy szeretted Kolost? – Igazából nem szerettem. Pillanatnyi agymenés volt – szögeztem le. – Te bevallottad a Kolosnak és a barátnőjének, hogy szeretted? – hüledezett Napsi, eléggé leragadva ezen a ponton. – Nem. Azt vallottam be, hogy azt hittem, hogy szeretem, de nem – próbáltam megértetni a helyzetet. – Mikor történt mindez? – Amikor összepakoltam, hogy hazamegyek – vágtam rá.

LEINER LAURA 356 – Micsoda? Hazamész? – akadt ki totálisan. – Nem, csak úgy volt – sóhajtottam. – Napsi, segíts kicsit, értsd meg elsőre a dolgokat – kérleltem fáradtan. – Igyekszem. De miért akartál hazamenni? – Mert egyedül voltam. – Nem is voltál. – De, csak senki nem vette észre – biggyesztettem le a számat. – Sajnálom – szomorodott el, amikor rájött, hogy valóban egyedül lehettem, csak éppen ez még neki sem tűnt fel. – Semmi gond – simítottam meg a karját. – Igazából nem az fájt, hogy mindenki elvolt nélkülem. Hanem hogy Szasza is. – Hű! – bólogatott Napsi. – És most mi lesz? – Semmi – vontam meg a vállam. – Ami eddig is volt. Plusz ki kell költöztetni a punkot a sátrunkból – jutott eszembe. – Megkérdezzem, hogy… – Á, hosszú sztori – legyintettem. Napsi visszadőlt a fűbe, és a fejét fogva motyogott, én pedig összezavarodottan figyeltem az úton gyalogló tömeget, amelyből egyszer csak Abdul és Hipó lépett ki. – Hol voltatok? Hívtalak titeket – ült le Abdul mellém. – Káosz volt – legyintettem. – Na, mesélj. De gyorsan, mert egy csaj vár a pultnál, és elég dögös. – Á, menj csak. Ki ne hagyj egy ilyen lehetőséget – ironizáltam. – Mi van Zsófival? – kérdezte Abdul Napsitól, aki ismét felült és megvonta a vállát. – Szerelmes. – Azt tudom – biccentett Abdul. – De nem Anthony Kiedisbe. – Tudom – ismételte meg Abdul. – És nem is Kolosba – folytatta Napsi a sorolást. Na, micsoda csapodár lettem pár nap alatt. – Tudom – vágta rá unottan Abdul.

BÁBEL 357 – Hanem Szaszába – fejezte be Napsi szerelmi életem nyilvános kitárgyalását. – Azt is tudom – bólogatott Abdul. – Mi van? – rökönyödött meg Hipó. – A francba, leesett a vérnyomásom, engedjetek – furakodott be közénk, és szédelegve leült a fűbe. – Mi? Te nem tudhattad, én is most tudtam meg – tátottam a számat Abdulra meredve, teljesen figyelmen kívül hagyva Hipó rosszullétét. – Hát, én már tudtam – vonogatta a vállát Abdul. – De honnan? Vagyis mikor? – Nem tudom, ezer éve. Szasza is odavan érted. Szintén ezer éve – magyarázta. – Na, ez nekem is új – kapcsolódott be a beszélgetésbe Napsi. – Mi? Tetszem Szaszának? – kérdeztem összeszorult torokkal, a szívem meg majd kiugrott a helyéről. – Persze, de ez régi sztori. Ne mondjátok, hogy nem tudtátok. Oké, hogy elképesztően jól nézek ki, de hogy még a legokosabb is vagyok köztetek? Na, ez aztán pofátlanság tőlem – bólogatott elismerően Abdul, saját magát fényezve. – Jó, te egy csoda vagy, tudjuk, lépjünk tovább – sürgettem az egománt, hogy haladjunk a sztorival. – Nem lehet, hogy tetszem Szaszának. Neki inkább a Napsi típusú lányok a zsánere… – elevenítettem fel az emlékeimben Szasza eddigi összes barátnőjét. – Á, igazából nem bírja az olyanokat, mint ő – legyintett Abdul. – Te vadparaszt! – háborodott fel Napsi. – De neeem, egyáltalán nem tetszem ki. Sőt, nem is bírja a hullámos hajat. Ő mondta – érveltem aszerint, amit egyenesen Szaszától hallottam. – És szerinted ezt miért mondta? Mert beidegesedett rád – közölte Abdul. – De miért? – pislogtam, és attól függetlenül éreztem magam rosszul, hogy nem csináltam semmit.

LEINER LAURA 358 – Mert Szasza egészen addig elvolt veled, amíg az elérhetetlen kategóriát üldözted. Énekesek meg mittomén’. Aztán beállítottál Kolossal. Aki igazi. Létezik. Megközelíthető. És ettől beőrült. – Hűűű. Féltékeny volt? De édes! – tapsoltam elégedett vigyorral az arcomon. – Nem – rázta meg sötét hajzuhatagát. – Még mindig féltékeny. Vágod? Szasza most is úgy tudja, hogy odavagy Kolosért, neki nem mondtál semmit Petráról… – Ó – kerekedett el a szemem. – Óóóóóó! – húztam el a számat. – Mi az, hogy nem bírja az „olyanokat”, mint én? Milyen az olyan? – vágott közbe Napsi, az őt érintő résznél leragadva. – Szédülök – motyogta Hipó. – Nyugi, nincs semmi baj – paskoltam meg a fejét, de amúgy annyira nem figyeltem rá. – Miért nem mondta Szasza soha, hogy… – suttogtam visszatartott lélegzettel. – Mert féltette a barátságotokat. Úgy volt vele, ha ezt elcseszi vagy nem jól reagálsz, akkor annyi az egésznek – mosolygott Abdul. Úristen – vigyorogtam folyamatosan, és nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Nem elég, hogy hirtelen megtetszik nekem a legjobb barátom, de hogy ez még kölcsönös is legyen! Woaaa. – Pontosan mi az, hogy olyan? – rángatta Napsi Abdul karját, aki idegesen felé fordult. – Jaj, ne legyél már ennyire idióta. Nézz magadra. Jól nézel ki. Ezt mindenki tudja. Te is. Ennek örülsz. És ki is használod. Napsi, te olyan vagy, mint én, csak lányban. Kinek kell egy ilyen? – Hőőő! – ütötte vállon Napsi ököllel Abdult, aki röhögve megvonta a vállát. – Oké – biccentett. – És Zsófi? Ő is „olyan”? – kérdezte. – Nem – felelte egyszerre Hipó és Abdul. – Utállak titeket – vigyorgott Napsi erőltetten, én pedig elröhögtem magam. – Nyugi. Azért még bírunk – ölelte át Abdul Napsi vállát, aki igazából annyira nem vette szívére a dolgokat, főként, mert ő is tudta, hogy minden elhangzott szó igaz. Csendben ücsörögtünk

BÁBEL 359 tovább, és a fesztivál hangzavarában valamennyien a gondolatainkba merültünk. Töprengő, fűben ülő társaság Európa egyik legkúlabb fesztiváljának közepén. És még a szülők azon kattognak, hogy vajon mi rosszat tehet a gyerek. Ha elmesélném nekik, sem hinnék el, hogy úgy néztünk ki az éjszaka közepén, mint egy filozófuskör. – És most? – kérdeztem némi hatásszünet után. – Beszélned kéne vele – tanácsolta Abdul. – Mit mondjak? – nevettem el magam enyhén hisztérikusan. – Hogy 100%-os lett a teszt – tanácsolta Napsi. – Meg hogy ezer éve szereted, és Kolosról szó sincs – biztatott Abdul. – És hogy hozza ide a vérnyomásmérőmet a sátorból – segített ki Hipó is. – Ez őrület. Nem mondhatom meg neki, totál hülyének fog nézni – hadakoztam. – Baromság. Ugyanaz van benne, mint benned. Tudom. Mondta. Legalább ezerszer – felelte Abdul. – Rajtad áll. – Hű. Jó – bólogattam. – Megyek, és megmondom neki, hogy szeretem – suttogtam. – Ááááá! – sikongatott Napsi. – Ez brutál. – Az – biccentettem, miközben feltápászkodtam. – Nagyon izgulok. El fogok ájulni – közölte Hipó. – Ha én nem fogok, akkor te sem – ráztam meg a fejem. – Itt várunk! – szólt Abdul. – Jó – indultam el, aztán két lépés után meggondoltam magam és visszafordultam. – Menj! – üvöltöttek rám egyszerre. – Jóvanna’ – dobbantottam egyet, majd dühösen hátat fordítottam nekik, és elindultam. Még hallottam, ahogyan Hipó a szapora szívverésével van elfoglalva, Napsi pedig Abdulnak magyaráz arról, hogy ő egyébként egy „kedves és megbízható lány”, de mivel ezen mindketten ugyanakkorát röhögtek, gondolom, viccnek szánta.

LEINER LAURA 360 A sörsátorhoz visszaérve kikerültem a földön kiterült embereket, aztán átnyomakodtam a csocsózók között, és a fejemet kapkodva forgolódtam, hátha megpillantom Szaszát. Sajnos akkora zsúfoltság volt, hogy a modell alkatommal (kemény százhatvan centi) egyáltalán nem láttam át a vállak fölött, összevissza ugráltam, pattogtam az emberek mögött, de nem jártam sikerrel. Végül elnézést kértem két, fapadon ülő tagtól, és a vállukra támaszkodva, aminek azért annyira nem örültek, felálltam a padra, hogy körbenézzek. Épphogy csak ránéztem a csocsózó tömegre és a pultnál sorban álló összepréselődő emberekre, valaki megkocogtatta a hátamat. A vállam fölött lenézve széttártam a karomat. – Ezt nem hiszem el! – mondtam hitetlenkedve. A szekuritis (aki mellesleg ma már egyszer lerántott a pultról) a fejét csóválva, szigorúan jelezte, hogy azonnal szálljak le. – Jó, elnézést – ugrottam le a pádról. – Nincs padra és asztalra állás. – Tényleg? Nem tudtam – forgattam a szemem. – De szekuritis bácsi – vettem elő angyali mosolyomat. – Kedves szekuritis bácsi – veregettem meg a vállát, kialakítva a bizalmas kapcsolatot kettőnk között. – Ne érj hozzám – morogta. – Ó, hogyne – kaptam vissza a kezem azonnal. – Szóval. Csak egy pillanatra állnék vissza. Egy barátomat keresem. Eltűnt. Mármint valahol itt van. – Nem érdekel. – De fontos lenne… – NEM ÉRDEKEL! – erősítette meg, sokkal hangosabban. – Jó, persze. Értem. Játszania kell a zord őr szerepét, de a szíve mélyén biztos kíváncsi arra, hogy miért olyan fontos nekem. – Mondom, nem érdekel! – üvöltötte le a fejemet. – Huh. Értem. De tudja, van ez a dolog Szaszával… – Na, ide figyelj – ragadta meg a karomat, mire végérvényesen elveszítettem a türelmemet, és kirántottam a kezem a szorításából.

BÁBEL 361 – Nem! Maga figyeljen! Elegem van. Miért kell állandóan megrángatni? – üvöltöttem rá. Ez meglephette az őrt, nem számított arra, hogy visszaordítok, úgyhogy kihasználtam a ledöbbenését, és folytattam: – Értse meg, meg kell mondanom neki, hogy szeretem – mosolyodtam el zavartan. – Kinek? – szaladt ki a száján, de ahogy kimondta, már meg is bánta, mert a szememben felcsillant a remény. Hát, mégis ember! A szekuritisnek is vannak érzései! Úristen, milyen szép a világ! És akkor beszélni kezdtem. Szegény őr, csak figyelte, ahogyan vadul gesztikulálok, átlag háromszáz szó/perces mondatokkal, és úgy tűnt, totálisan lesokkolom, alig bírt követni. – Ki az a Chili Junior? – rázta meg a fejét. – Anthony Kiedisszel lett volna a közös gyerekem – feleltem. – Te lány, nem vagy normális. – De annak vége, mert rájöttem, hogy csak őt szeretem! – tettem a szívemre a kezem, szerelmes pillantásokkal meredve magam elé. – Azt a Kolost? – vakargatta meg az őr az állát. – Nem! Maga nem figyel rám! – vágtam csípőre a kezem idegesen. – Szasza! Szaszát szeretem. Nagyon – ájuldoztam. – Ja, a haver. Aki azzal az Ambróziával kavar. – Eulália – biccentettem. – És most megmondod Szaszának, hogy szereted – értette meg végre. – Pontosan! – álltam lábujhegyre, és büszkén megveregettem a vállát. – Ne érj hozzám – szórt szikrákat a tekintete, mire viszszakaptam a kezem. – És addig a többiek várnak? – Igen, a sátor mögött, a fűben – bólogattam vadul, büszkén pillantgatva az őrre, aki végül valamennyire tudott követni. – És ott van rosszul az a gyerek? – Aham. Hipó. De nem komoly, ő mindig rosszul van – legyintettem. a – Értem.

LEINER LAURA 362 – Na, akkor felállhatok egy pillanatra a padra? Naaaa – néztem rá könyörgő tekintettel. – Úgy lesz, hogy maga kedves és megengedi, én meg felállok. Megpillantom Szaszát, amint Eurórával ácsorog, én meg elkiáltom magam, mire rám néz. Ő üvölti, hogy „Zsófi”… – Az ki? – Én vagyok! Zsófi! – förmedtem az őrre. – Nem igaz, hogy ennyire nem figyel. Na, szóval. Szasza üvölti a nevemet, én az övét. – Hogy Szasza? – Igen, azt. Miért, mit üvöltsék? – kérdeztem a szekuritist, akinek a jelek szerint nem volt túl élénk a fantáziája. – Jó, üvöltsd azt. – Köszönöm. Na, mindketten üvöltünk, Szasza megindul felém, Eulália meg csak nézi, közben meg rájön, hogy mi történik. Nekem van időm egy lájtos sátáni kacajra, valahogy Így: wahhahahahaa! – imitáltam. – Ez egész jó. Olyan hatásos – bólogatott az őr. – Igen, sokat gyakoroltam – biccentettem, egy halvány mosollyal nyugtázva a bókot. – Aztán Szasza odaér hozzám, felnéz rám, majd átöleli a derekam, és leemel a padról. A karjába fogva összenéz velem, majd megcsókol… – ábrándoztam. – És én? Hol vagyok én? – Ezt hogy érti? – kérdeztem az őrtől. – Nem szerepelek a történetben, pedig én engedlek fel a padra. – Ó. Miután Szasza megcsókol, azt mondom, „szeretlek, Szasza, és soha nem mondtam volna el, ha nincs ez a kedves őr, aki bátorított!”. Na, milyen? – vigyorogtam. – Nem is rossz – enyhült meg, és mosolyogva lenézett rám. – Akkor? Mehetek? – Na, gyere – lépett a padhoz, és az ott ülőkre durván rászólva azonnal helyet csinált, majd két kézzel megfogta a derekam, és egy pillanat alatt feldobott a padra. – Wow! – vigyorogtam, állva a többi fesztiválozó nem túl barátságos pillantását, amit a protekcióm hatására kaptam. Forgattam

BÁBEL 363 a fejem mindenfelé, a tömeg felülről tökéletesen kirajzolódott előttem, viszont nem láttam Szaszát. – Na? Megvannak? – kiáltotta az őr, túlharsogva a hangszórókból szóló zenét. – Nem, nem látom őket – kapkodtam a tekintetemet, de mindhiába. – Gyere most már le, ennyi volt. – Oké, még egy pillanat – forogtam egy utolsót, aztán hirtelen megpillantottam Boldit, aki éppen a pulttól távozott egy koktélosvödörrel. – Boldi! Boldi!!!! – üvöltöttem. – Azt mondtad Szasza! – nézett fel rám a szekuritis. – Nem! Mármint de! Szasza. Boldi egy ismerősöm – hadartam. Boldi észrevett, és integetve megindult felém. – Hol van Szasza? – üvöltöttem. – Mi? – ordította, még mindig azzal a nagy kötéssel a fülén. – Szasza!!! – Ja! Elmentek a sátorba, asszem’. – Kivel? – fagyott le a mosoly az arcomról. – Európával – ivott bele a szívószáljába, miközben már majdnem odaért az asztalhoz, aminek a padján álltam. – Vegyen le – néztem le a szekuritisre, és alig bírtam visszatartani az egyre erősebben ingerlő sírógörcsömet. Az őr leszedett a padról, és azt hiszem, szánalommal nézett rám, aminek annyira nem örültem, mert az azt jelentette, hogy szánalmasan festettem. Boldi megállt előttünk. – Mi újság? – kérdezte gyanútlanul. – Megszakadt a szívem – suttogtam magam elé szorosan lehunyt szemmel, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy Opália és Szasza kettesben visszavonultak a sátorba. Az az én sátram is! És az én Szaszám! Brühühühüü. – Mit mond? – üvöltötte Boldi az őrnek. – Ne kiabálj velem! – förmedt rá a szekuritis.

LEINER LAURA 364 Boldi a száját elhúzva inkább nem kommunikált tovább a biztonságival, hanem tőlem kérdezgette, hogy mi bajom, de nem válaszoltam, csak visszakérdeztem, megerősítésre várva. – Euláliával ment el, a sátorhoz? – kérdeztem gombóccal a torkomban. – Jaja. Úgy tudom – bólogatott. – Végem van – temettem a tenyerembe az arcom, és nagyon igyekeztem visszatartani a sírást, de nem igazán ment a dolog. – Mi van? – ordította a fejét rázva Boldi, aki azt hiszem egy szavamat sem hallotta a hangzavarban. – Semmi. Mi van ebben? – böktem a vödör felé. – Koktél. – Kislány, szerintem… – csóválta a fejét az őr, rosszat sejtve. – Nekem már mindegy. Adj egy kortyot. Boldi felém tartotta a szívószálat, én azonban kivettem az egész vödröt a kezéből, és szorosan a mellkasomhoz ölelve, mint valami féltett kincset, magamhoz vettem és beleittam.

BÁBEL 365 ÖTÖDIK NAP. 3:40 ÁNDERDEBRIDZS :DDDDDD „I don’T ever vanna FEel, lájkájdiddeddéj… but taKe me to the place I lovE, tékmididdedéj” AsszEm elrontottaM a szövgtet. :D Olvasói kommentek: 3:44 Niki írta: ??? 3:45 californication írta: Valaki rendesen elázott… 3:45 Niki írta: Mi van a bloggerrel? 3:46 californication írta: Szerintem benyomott. :D 3:48 Niki írta: Hűha. 3:49 californication írta: Majd holnap kitörli. Remélhetőleg mást nem ír ki. :D 3:51 Niki írta: Vagy másnak nem ír semmit…

LEINER LAURA 366 ÖTÖDIK NAP, 9:31 HANGOVER Hamarosan érkezik egy hosszabb bejegyzés, azonban mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni azoktól, akik olvastak az éjjel, akár itt, a blogon, akár a Facebookon, Twitteren, vagy esetleg fehívtam őket. Mentségemre szóljon, hogy ilyen még nem fordult elő velem, szörnyen sajnálom, bocsánat mindenkitől, most azonban helyre kell hoznom valami végzetest.

BÁBEL 367 ÖTÖDIK NAP, 15:09 MI TÖRTÉNT AZ ÉJJEL? PART 1-2. Ahogy ígértem, itt is vagyok. Nem is tudom, hol kezdjem. Visszanézve a blogomat, ide csak az Under The Bridge dalszövegét tettem ki enyhén beszámíthattan állapotban, de máshol elég sok galibát okoztam. Mint kezdő részegnek, az éjszaka tökéletesen kiesik, az utolsó ínfóm az volt, hogy átveszem Bolditól azt az átkozott vödröt, aztán „a többi néma csend”. Egészen reggelig, amikor is… Te jó ég! Először is, a gumicsónakban ébredtem. Komolyan, kinyitottam a szemem, hunyorogva bámultam a fák lombjain át tűző napra, majd körbenéztem, és feltűnt, hogy a gumicsónakunkban alszom, ráadásul nem is egyedül. Mellettem Boldi feküdt kapucnis pulcsiban, a fejére pedig egy fél, kibelezett dinyyehéj volt sapkaként húzva. Hunyorogva meredtem rá, valami rémlett magköpködésről és óriási röhögésről, de nem emlékeztem pontosan. Mivel Boldival lógtam egész éjjel, és az ő fején egy fél dinnye volt, ösztönösen a hajamhoz nyúltam, remélve, hogy nem rajtam van a másik fele. Nem, az én fejembe csupán a koktélos vödrünk volt húzva, amit komótosan levertem, és undorodva néztem, ahogyan leesik a földre. Felkászálódva éreztem, ahogyan a hajam lime-szagot áraszt, és miközben egy hullámos tincsemet kihúztam, hogy megpróbáljam kiszedni belőle a beleragadt szívószálat, értetlenül néztem a felsőmre. A hosszú ujjú pólómon egy rövid ujjú volt, de nekem nincs ilyen darabom, úgyhogy fogalmam sem volt, honnan szedtem. Amúgy egy sima, fehér felső, az elején egyre kisebbedő számokkal, amolyan orvosi szemvizsgáló tábla jelleggel, amikor a felső számok hatalmasak, majd egyre apróbbak. A pólóra meredve megráztam a fejem, de nem rémlett, honnan van, úgyhogy előszedtem a mobilomat, hátha ad valami segítséget az éjjellel kapcsolatban. Először is, híváslista:

LEINER LAURA 368 Abdul, Napsi, Napsi, Szasza, Szasza, Napsi, egy külföldi szám, talán holland, de nem biztos, Hipó, Napsi, Szasza, Szasza, Szasza, Szasza, Boldi, Napsi, Doktor Farouk (jaj, neeee!!!!), Napsi, Boldi, két külföldi szám, Chewbacca pólós srác (ez meg mi??? Elmentve???), Szasza, Szasza. Jó, semmi pánik. A nem fogadott hívások: Doktor Farouk, Anyu, Anyu, Anyu, Apu Nekem végem van. Rendben, a jelek szerint telefonálgattam egy keveset. Előfordult már mással is. És a híváslista alapján a szüleimmel legalább nem beszéltem, csak hívogattak, nyilván azt akarták tudni, miért akartam hazamenni, majd miért gondoltam meg magam, és legfőképpen, hogy miért csináltam hülyét apámból. Jó, ezt majd később rendbe hozom. Nézzük a képeket. Összesen hetvenkilenc új kép készült az éjszaka folyamán, a legtöbb értékelhetetlen, mert a kezek közt átadva folyamatosan fényképeztek a telefonnal, így csak tenyerek, sötét foltok és kivehetetlen alakok látszanak. Egy pár azonban sikerült, bár jobb lett volna, ha nem. Fogalmam sincs, hogy kik csinálták, főleg azokat nem tudom, amiken Boldival együtt vagyunk, de bárki is volt, valamikor visszaadta a készüléket. Köszönet érte. Hát, nekem már úgyis mindegy, szóval, akit érdekel, saját felelősségre KATT 1. kép: Boldival összeröhögünk feltartjuk a vödröt. Egyikünk sem szomjas. 2. kép: Én üvöltök, a társaságunk összes tagja integet a kamerába, Boldi nyerít. Ja, a képen szereplő hollandok fogalmam sincs, kicsodák és hol szedtük össze őket, de a jelek szerint velünk buliztak. 3. kép: Büszkén mutatom a kezemben vásárolt pólót (a képen ott a blokk, hála a jó égnek, tehát fizettem érte).

BÁBEL 369 4. kép: Már rajtam van a póló, idegenek állnak körülöttem, és fél szemüket befogva olvassák le a számokat, jó egy méterre tőlem. 5. kép: Lehajtott fejjel ülök egy asztalnál, Boldi ketchupöt ken a hajamra (???). 6. kép: Én megdobom egy üres korsóval. 7 kép: Ajjaj. Van nálunk egy új vödör, tele koktéllal. Hát, ez lehetett a baj. Főként. 8. kép: A pár napja megismert Chewbacca pólós srác van velem a képen, én nagyon nevetek, ő pedig ezt annyira nem érti. 9. kép: Boldi két szívószálat dug az orrába, a szeme véreres, és erősen izzad. 10. kép: Én sem festek jobban, csapzott hajjal dülöngélek, valami metálos támogat, hogy ne essek el. Bravó, erre örökre büszke leszek. 11. kép: Boldi dinnyehéjjal a fején. 12. kép: Én meg felvettem a vödröt. Még volt benne, limedarabok és -magok lógnak a hajamban, a pólóm pedig elázott a koktéltól. 13. kép: Boldi a gumicsónakban. Mindezt az Amerika színpad előtt, ahová a jelek szerint elvittük a csónakot. Jaj nekem! 14. kép: Én ülök a gumicsónakban, Boldi pedig a főúton húz vele végig, egy kötelet erősítve a csónak elejére. 15. kép: Kiestem a csónakból. Most, hogy megnéztem, valóban lehorzsolódott a kezem. Az, mondjuk, begyógyul. Az emlékek kevésbé… 16. kép: Óriási társasággal röhögünk az Ázsia színpad mellett. Hogy kerültünk oda? 17. kép: Boldival mindketten a csónakban ülünk, amit az úton a Punk húz. A körülöttünk lévő tömeg mosolyogva nézi a jelenetet. 18. kép: Hamburgert eszünk, nekem tiszta mustár az arcom, Boldi pedig csalamádéval dobál. 19. kép: Boldi kiejtette a kezéből a hambiját, majd utánazuhant a földre, és vihogva elterült. 20. kép: Boldi a földről eszik…

LEINER LAURA 370 Nem bírtam tovább nézni, inkább kinyomtam, és a szégyentől és önutálattól megborzongva rányomtam az üzenetekre. Rengeteget SMS-eztem az éjjel, a legtöbb értelmetlen, azonban akadt néhány olyan, amitől elvörösödve behunytam a szemem. ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI. CÍMZETT NAPSI

BÁBEL 371 .A következő üzenet nem szorul magyarázatra. Khm. Íme: ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI. CÍMZETT CHEWBACCA PÓLÓS SRÁC

LEINER LAURA 372 Ööö.Igen. Mindenesetre ez az SMS-ezés eltartott, ahogy így visszanéztem, egészen reggel ötig. Nagyszerű. A többi üzenet általában Abdultól és Hipótól jött, a jelek szerint mindenképpen ki akarták deríteni, hogy merre vagyok, és ez nem igazán sikerült nekik, mert a válaszaim túlnyomó többsége egy-egy helyesírási hibákkal teli, félreütött Red Hot-dalszöveg volt. Szegények, biztosan aggódtak értem. A kimenőim közt volt a szüleimnek pár üzenet arról, hogy mennyire szeretem őket, ezt, gondolom, nem vették rossz néven, maximum azért, mert hajnalban írtam, üzentem az osztályfőnökömnek, ezt majd szeptemberben megmagyarázom, szakítottam Anthony Kiedisszel, amit egy amerikai számra küldtem el, természetesen magyarul. Ha van egy kis szerencsém, nem létezik a szám, bár nem tudom, honnan szedtem, viszont a 001 előhívó stimmel az USA-ra. Nos, elnézést. Aztán beleakadtam még egy adag kimenőbe. Ami viszont felettébb kínos. ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT SZASZA

BÁBEL 373 A fejemet fogva olvastam az üzeneteket, és akárhogy is néztem, nem találtam meg rá a válaszokat. Kitöröltem volna? Vagy nem írt vissza? Azt is megérteném, persze. Ez totális leégés, ennyire talán még soha nem járattam le magam, pedig volt már egy-két kritikus helyzet az életemben. – Jó reggelt, piás – lépett mellém hirtelen Kolos, egy kapucsínóval a kezében. Bágyadtan néztem fel rá, és a zsebembe mélyesztettem a telefonomat.

LEINER LAURA 374 – Ööö. Szia. Mondd csak. Éjjel esetleg beszéltünk, láttál, hallottál, üzentem… – próbálkoztam. – Kiesik, mi? – vigyorgott. – Élvezed, hogy szívhatod a vérem, mi? – hunyorogtam, lüktető fejjel. – Írtál Twitteren – röhögte el magát. – És pontosan mit? – Olyanokat, hogy „kösz a nagy semmit”, meg hogy „diddeddéj”. Utóbbit nem pontosan értem. – Ó. Az az Under the Bridge dalszövege, hallás alapján – segítettem ki. – Valóban. Erre nem gondoltam. Mit műveltél, Chili? – Fáj a fejem – dörzsöltem a halántékomat, aztán a kezemet kinyújtva hagytam, hogy Kolos felhúzzon a gumicsónakból, ahol Boldi, dinnyehéjjal a fején, tovább aludt békésen. – Itt van, idd ezt meg – adta oda a műanyag poharat. – Köszi. Jé! Ki cserélte ki a kötésemet? – tűnődtem a csuklómra nézve, amin szemmel láthatóan át volt kötve a zúzódásom. – Voltál az orvosiban. – Tényleg? Honnan tudod? – Hajnalban feltöltöttél egy közös képet a dokival – mondta, mire összeharaptam a számat, és lesütöttem a szemem. – Ilyenkor mondják azt, hogy „soha többet nem iszom”, ugye? – motyogtam. – Ja. Ilyenkor. Gyere, a többiek már várnak, reggelizz valamit, felszívja a hülyeséget a szervezetedben. – A többiek? Hol vannak? – Itt, a közelben. Ők küldtek, hogy keltselek fel. Reggel néztek egy darabig, ahogyan vödörrel a fejeden alszol Boldi mellett, de nem volt szívük felébreszteni – fojtotta el a vigyorát. – Jaj, ne. Hány képet csináltak? – sóhajtottam. – Hát, a Facebook tele lesz veled egy darabig. Így jár, aki kiüti magát.

BÁBEL 375 – Megérdemlem – bólogattam, bár a mozdulatsor kissé fájdalmas volt, mivel minden egyes biccentésnél szörnyen hasogatni kezdett a fejem. A többiek, akik a közeli italstand faasztalánál ücsörögtek és péksüteményt ettek kávéval, természetesen brutális nagy röhögéssel fogadtak. – Zsófi, egy koktélt? – kérdezte Abdul vihogva. – Nem vagy vicces – huppantam le, és a tűző napsütésben hunyorogva meredtem Szaszára, aki középen ült, Napsi és Hipó között. Próbáltam elkapni a tekintetét, közben meg borzalmasan izgultam, és szinte az ájulás kerülgetett. – Öhm. Jó, kicsit buliztunk Boldival. Mindenki kapott tőlem SMS-t? – vigyorogtam erőltetten. – Ja – biccentett Abdul. – Volt szerencsém – sóhajtotta Napsi. – Én nem – felelte Szasza. – Mi? – kerekedett el a szemem. – Elhagytam a telefonomat – motyogta maga elé bámulva. – Uhh. Sajnálom – biztosítottam, de a szívem mélyén, bár bunkó dolog, nagyon megkönnyebbültem. A legtöbb, éjszaka írt SMS-em nem szalonképes, és ha bármit is szeretnék mondani neki, akkor azt nem ebben a formában tenném. Szasza idegesnek tűnt, ami fura, hiszen nem kapott tőlem semmit, amitől, mondjuk, ennyire kiborulhatna. Talán a telefonja elvesztése akasztotta ki ennyire. – Figyelj, talán valaki megtalalta, és… – Nem érdekel a telefonom! – nézett rám indulatosan. – Mi? Akkor mi bajod? – Zsófi, elegem van belőled! – Mi? Belőlem? Nem csináltam semmit! – kezdtem védekezni, bár a kissé homályos emlékű éjszaka után ezt nem állíthattam annyira biztosan. – Először is, egész éjjel kerestelek. A Punk beköltözött a sátorba, ki sem tudtam rakni, ő folyamatosan azt mondogatta, hogy hazamentél, mert apád érted jött. Napsiék azt mondták, utoljára hozzám indultál valamiért, azóta nem tudnak rólad. Akkor azt hittem,

LEINER LAURA 376 Kolossal vagy, de ő közölte, hogy ő úgy tudja, nem mentél haza végül, de lehet, hogy mégis, nincs infója rólad, csak annyi, hogy elszáguldottál. Összevissza rohangáltam az átkozott fesztiválon, mint egy idióta, aztán megcsörrent a telefonom, végre, azt írta, te hívsz! Felvettem, erre valami holland beszélt nekem a telefonba, azt se tudta, ki az a „Zsófi” Én meg frászt kaptam, hogy bajod van, rohanni kezdtem, a mobilomat persze ott hagytam, aminek aztán természetesen nyoma veszett. Egész éjjel utánad kajtattam, és erre reggel meglátom, ahogyan a gumicsónakban alszol, totál kiütve, szánalmasan. Fogalmam sincs, mi van veled mostanában, de én nem ilyennek ismerlek, és amíg nem térsz magadhoz és nem viselkedsz vállalhatóan, addig, szépen kérlek, rohadtul akadj le rólam! Az egész társaságunk fültanúja volt Szasza nem kis oltásának, ők valamennyien kínosan feszengve, csendben ültek, és az asztalon lévő koszt tanulmányozták. Nekem kellett állnom Szasza ideges, csalódott és kifejezetetten lesajnáló tekintetét. – Khm – köszörültem meg a torkom. – És hol volt Eulália? – Mit tudom én! Utoljára a sörsátornál láttam, aztán leléptem, hogy megkeresselek. – Ó – mosolyodtam el. – Fogalmam sincs, mitől virulsz, de nincs sok okod rá. Nézz magadra. – Szasza, félreérted – kezdtem mentegetőzni. – Mit? Mit értek félre? – Téged kerestelek – motyogtam. – Igen? Tényleg? Ez érdekes, mert a Twitteredre feltöltött képek alapján nem úgy tűnt. – Az azután volt, hogy… – próbáltam szépíteni. – Miután? Hm? Na, miután volt, Zsófi? – vonta fel a szemöldökét. Kínos mosolyra húztam a számat, és a kávémat megfogva felálltam a pádtól. Persze egy szemészeti grafikonos pólóban, koktéltól bűzlő hajjal és az éjszaka erősen kieső emlékeivel nem

BÁBEL 377 ment könnyen, de azért előszedtem a büszkeségem valahonnan nagyon mélyől, és kihúztam magam. – Az azután volt, hogy mondani akartam valamit. – Tessék. Itt vagyok. Hallgatlak – fonta keresztbe maga előtt a karját. – Azt hiszem, már nem aktuális – mosolyodtam el keservesen. Mindenki felnézett rám, a nyüzsgő fesztivál közepén hirtelen vágni lehetett a feszültséget, és vibrált körülöttünk a levegő, akkora lett a nyomás. – Rendben – bólintott Szasza. – Rendben – ismételtem, és megfordultam, hogy ott hagyjam őket. Mindenkit. – És most? – kiáltott utánam. – Mész tovább tivornyázni? – Nem, gondoltam előbb letusolok, majd utána vetem bele magam a buliba – ironizáltam. – Sok sikert hozzá. Büszke vagyok rá, hogy te vagy a fesztivál tízezredik részeg csitrije. Bravó! – szólt. – Szaszaaaa – nézett rá Napsi gyilkos tekintettel. – Hagyd csak – röhögtem el magam, gondolván, nem kell engem megvédeni, az már nem oszt, nem szoroz. – Később találkozunk – intettem a többieknek. – Hé, Chili – sietett utánam Kolos. – Hm? – Gyere a VIP-hez a koncert előtt egy órával. Ott várunk Petrával. – Ó, tényleg – túrtam a hajamba zavartan. – Ma van a koncert. – Bizony. – Oké. Köszi – mosolyodtam el halványan, és vetettem egy utolsó pillantást a többiekre, akik ott ültek és tovább reggeliztek, néma csendben. Senki nem jött utánam, de nem is vártam. Igaza volt Szaszának, mindenben. Akkor is, ha nem ismeri a pontos sztorit. Akkor is, ha nem engedte megmagyarázni az egészet. Csalódott bennem, mert úgy viselkedtem, amit kifejezetten utál és elítél. Mellesleg én is, de

LEINER LAURA 378 már nem tudok változtatni rajta. Leromboltam egy hülye baki miatt azt, amitől másnak tartott, mint a többi lányt. A sátrak közti zsinórokon átlépkedve megérkeztem a gumicsónakhoz, amiben Boldi éppen ébredezett. – Halló! – dörzsölte meg a szemét álmosan. – Szia, Boldi – ültem be a csónakba, és szomorúan az ölembe ejtettem a kezem. – Mi újság? – kérdezte. – Hát. Jól elcsesztem mindent – haraptam be a számat kelletlenül. – Ja, velem is gyakran megesik. Te. – Ha? – néztem rá a könnyeim közt. – Nem érzel dinnyeszagot? – Nem – nevettem el magam, és letöröltem az arcomat. – Fura – forgolódott, fején a kibelezett dinnyehéjjal. – Valami zenél. – Aham. A telefonom – matattam a zsebemben, és szorosan lehunyt szemmel emeltem a fülemhez a készüléket. Ezzel még lógtam a világnak. És meg is lakoltam, rendesen. – Szia, anyu és apu. Ó, kihangosítottatok. Szuper. Neee, ne kiabáljatok, jól hallok. Ja, hogy nem azért kiabáltok. Upszi.

BÁBEL 379 ÖTÖDIK NAP. 17:55 A BÉKÍTŐ HADMŰVELET, MEGVAN A TELEFON, ROHANÁS. AKI KAPJA. MARJA Tusolás után végre tiszta lettem, és ezzel együtt elhatároztam, hogy tiszta lappal kezdek. Igyekeztem megfeledkezni a világfájdalmamról, arról, hogy mennyire magam alatt vagyok és hogy milyen igazságtalan az élet, inkább megpróbáltam jóvátenni azt, amit elszúrtam. A gyerekes és felelőtlen viselkedésem miatt végül is mindenki neheztelt rám, de sokkal könnyebben szemet hunytak a dolog felett, mint számítottam rá. Napsival például sétáltam egy órát az Európa színpad körül, az olaszt kutatva, hátha megpillantjuk. Közben pedig beszélgettünk meg nevettünk, szóval fátylat borítottunk arra, hogy éjjel nem válaszoltam az üzeneteire és hogy csúnyán eláztam, a bátyjával együtt. Abdullal sem volt nehéz dolgom, háromszor dicsértem meg a haját, és úgy tűnt, már rendben is vagyunk, plusz besegítettem, és a telefonomról én is hívogatni kezdtem a fesztiválarc Ateszt, akit kereken hat napja kutatunk. Nem jártunk sikerrel, viszont a közös program jót tett a kapcsolatunknak, és megbocsátotta, hogy éjjel halálra aggódta magát értem, mert nem vettem fel a telefont. Ja, és azért sem neheztelt, hogy illuminált állapotomban véletlenül az apukáját hívtam az éjjel helyette. Többször is. Hipót elkísértem az orvosi sátorba, sőt, megmértem a lázát és a vérnyomását is, így szerintem kellőképp kiengeszteltem, amiért éjjel megijesztettem az eltűnésemmel, ami miatt az izgalomtól hőemelkedése lett. Állítólag. Boldival, ugye, nem volt mit lerendeznem, mivelhogy ő cinkostársam volt, Kolos és Petra pedig abszolút nem foglalkoztak az éjszakai botlásommal, őket csupán szórakoztatta a szerencsétlenkedésem. Főleg Kolost, aki élvezettel nézi, ahogyan hibát hibára halmozok. Nincs mese, „this is the beggining of a beautyiful friendship”. A szüleim lerendeztek azzal, hogy „otthon majd megbeszéljük”, ami, ugye, a leggyilkosabb gyerekfenyítés, rettegnem is kéne, de per pillanat teljes mértékben hidegen hagy.

LEINER LAURA 380 Egy emberrel viszont nem tudtam mit kezdeni. Szasza. Nem mertem nyitni felé, mert féltem, hogy goromba lesz, amit nem viselek túl jól, úgyhogy a kivárásos taktikát választottam, bízva abban, hogy majd minden megoldódik magától. Neki volt a legtöbb oka arra, hogy haragudjon rám, holott pont ő az, akit soha, semmilyen körülmények között nem bántanék szándékosan. Oké, a többieknek nem vettem fel a telefont, meg értelmetlen dolgokat írogattam. Ennyi talán belefér, senki nem akadt ki túlzottan. De Szasza keresett engem. Aggódott értem. Azt hitte, elmentem. Azt hitte, bajom esett. Elhagyta a telefonját miattam. Aztán reggel meglát olyan állapotban, amit életem végéig szégyellni fogok (nincs gázabb egy koktéltól kiütött lánynál, ez a brutálciki kategória). Megértem, hogy utál. Én is utálnám magam a helyében. Viszont elég nyughatatlan természet vagyok, és egy idő után nem bírtam tovább a feszültséget. Napsi és Boldi frizbiversenyre ment az Amerika melletti füves területre, mert szerettek volna felfújható gumilabdát nyerni, Hipó és Kriszti (aki már végzett az orvosiban mára, mármint Kriszti, nem Hipó, bár ő is) valami spanyol koncertre ment az Európához, Kolos egész nap a VIP-ben volt a Chilire várva, Petra meg nyilván vele tartott, így Szasza egyedül maradt a sátorban. Nem tudtam pontosan, hogy én illetékes vagyok-e a belépésre, vagyis hogy ott lakom-e még, így a sátor előtt tébláboltam pár percig, majd „bekopogtam” a ponyván. – Mi az? – szólt ki. – Izé. Bejöhetek? – Minek? – Beszélni – köszörültem meg a torkom. – Nem. – De bejövök. – Akkor minek kérdezed? – hallottam a hangját, miközben mosolyogva lehajoltam, majd felhúztam a cipzárt, és bemásztam. – Szia – suttogtam zavartan. Nem kaptam választ, sőt, egy pillantást sem. Szasza hanyatt feküdt a hálózsákján, kezét a tarkója alatt pihentette, és unottan bámulta a sátor ponyváját, amin

BÁBEL 381 átszűrődött a délutáni napsütés. – Meddig nem beszélsz velem? Ma? Holnap? Egy hétig? Két hét? – próbálkoztam. – Beszélek veled, csak nem akarok. – Ez jól hangzik – bólogattam, miközben törökülésben ültem, és szomorúan piszkáltam a hálózsákom cipzárját. – Ööö. Kéred a telefonomat? Kölcsönadom, hívj bárkit, vagy ha kell a net… – Nem kell – szólt sóhajtva, jelezve, hogy unja a beszélgetést. – Rendben. Berakjak egy számot? Hátha az kicsit oldja a hangulatot – keresgéltem a telefonom mappájában, majd benyomtam a Make You Feel Bettert, gondolván, az most sokat segíthet. Békülős számnak nem rossz. – Kapcsold ki. Kösz – nézett rám Szasza, pedig Anthony még csak a refrénig jutott. A fogam közt beszívva a levegőt kikapcsoltam a számot, és idegesen forgattam a kezem közt a mobilomat. – Oké. Akkor én megyek. Jót dumáltunk – szóltam zavartan. – Szerintem is – erőltetett egy vigyort a fejére. – Szia – indultam ki. – Hé! – szólt utánam. – Igen? – A koncertre mész? – Igen – nevettem el magam kényszeredetten. Ez tiszta abszurd. Egész életemben erre vártam, most meg szinte egyáltalán nem érdekel. Valahogy rosszul jöttek ki a dolgok. – Így? – Persze – néztem végig magamon. Fehér, ujjatlan, RHCP-logós póló, farmer, Converse, kiengedett haj és kevés smink. – Miért? – érdeklődtem kissé zavartan. – Nem tudom – fürkészett Szasza. – Enélkül hogy fog beléd esni Anthony Kiedis? – matatott a zsebében, majd felém dobott valamit, amit elkaptam a levegőben. A tenyeremet kinyitva megnéztem, mi az, majd elkerekedett a szemem. Egy bőrlánc volt, amin fából faragott medál lógott, a Chili logojával.

LEINER LAURA 382 – Úristen. Köszönöm! – szorítottam a kezem közé, és majd kiugrottam a bőrömből örömömben. – Nincs mit. – Ezt miért kapom? – hatódtam meg teljesen. – Még tegnap este vettem, amikor kerestelek. Nem tudom, megláttam valahol, és gondoltam… Mindegy, odaadom, nekem nem kell, meg amúgy is neked szántam. – Köszönöm. Igazán – mosolyodtam el, bár több volt benne a keserűség, mint az öröm. – Nincs mit. Hatalmasat sóhajtva másztam ki a sátorból, és a nyakláncomat felvéve lépkedtem át a sátrak között. Az agyam folyamatosan zakatolt, és úgy éreztem, beszélnem kell Szaszával, de nem tudom a szemébe mondani, amit akarok, mert túlságosan zavarba hoz az, amennyire haragszik, és a csalódott nézése sem könnyíti meg a helyzetet. Így kissé elbambulva kaptam elő a telefonomat, és mielőtt bármi eszembe juthatott volna, benyomtam a „hívás”-t. Ekkor ugrott be, hogy persze, hiszen Szasza elhagyta a telefonját, úgyhogy már ki is akartam nyomni, csakhogy… Kicsöngött. Na, ezt abszolút nem értettem, így összeráncolt szemöldökkel vártam, míg a harmadik csörgésre felvették. – Bábel fesztivál, talált tárgyak. Én pedig letettem. A zsinórokat átugrálva, ész nélkül szaladtam vissza, szinte ráestem a sátrunkra, olyan hévvel érkeztem. – Szasza! Szasza! – téptem fel a cipzárt. – Mi van? – A tele-fonod. Ki-csöng. Fel-vették – ziháltam. – Mi? – ült fel. – Várj – kapkodtam a levegőt, és a térdemre támaszkodva összeszedtem magam. – Na. Szóval felvették, és a talált tárgyaknál van, itt, a Bábelen. Valaki leadta – mosolyodtam el. – Honnan tudod? – Most hívtalak. – Miért hívtál?

BÁBEL 383 – Mert beszélni akartam veled – vontam meg a vállamat. – De elhagytam a telefonom – értetlenkedett. – Elfelejtettem. – És az előbb beszéltünk – világított rá. – Most kell a mobilod vagy nem? – türelmetlenkedtem. – Kell, hát – pattant fel. – Kösz a segítséget. Na, szaladj a koncertre, vár a csodapasid, aki bejuttat a VIP-be… – vetett rám egy szánakozó pillantást. – A csoda micsodám? – fintorogtam. – Menj már! Majd üzenek – hessegetett el maga mellől, de én lefagytam, és rémülettel a fejemen, mozdulni sem tudtam. – Mi az? – fürkészett furán, tudva, hogy valami nem stimmel. – Ööö. Van rá lehetőség, hogy nem olvasod el a bejövő üzeneteidet? – kérdeztem összeszorított fogakkal. – Miért ne olvasnám el? – Öhm. Talán, elképzelhető, hogy írtam olyat az éjjel, amit nem kéne olvasnod. – Mi? Mit írtál? – Semmit – ráztam meg a fejem. – Úgyis látni fogom – hagyta rám. – Nem! – üvöltöttem el magam, a kelleténél kissé hangosabban. Szasza összehúzott szemöldökkel nézett rám, én vadul zakatoló szívvel, mozdulatlanul álltam vele szemben, majd a következő pillanatban rohanni kezdett. Én meg utána. Elképesztően gyorsan futott, teljesen rutinosan ugrálta át a sátrak zsinórjait, sőt, egy-egy kisebb sátrat is, én meg ész nélkül rohantam utána, remélve, hogy megelőzöm. A főúton valami döbbenetes ember tömeg hömpölygött, a Chili-koncert megtöltötte az egész fesztivált, a türkiz napijegyek szinte minden csuklón ott virítottak, a hirtelen jött embertömegben egyszerűen elvesztek a hetijegyesek. – Bocs, bocs, sorry, bocs – löktem félre a sétálókat, igyekezve nem szem elől téveszteni Szaszát, aki úgy szlalomozott a tömegben, hogy alig bírtam követni.

LEINER LAURA 384 Nekimentem egy gót társaságnak, mire kábé annyira bájosan néztek rám, mintha éppen feláldozni készülnének, fellöktem egy útszéli csapnál sorban álló lányt, nekirohantam egy punk hátának így az arcomra tapadt az átizzadt Sex pistols pólója (boaaaah), és egyébként szétszakítottam legalább ötven párt, akik kézenfogva andalogtak. Mindenkitől bocsánatot kértem, rendszerint a vállam fölött hátraordítva, és szélsebesen süvítettem is tovább. Százból úgy kilencvenhét RHCP felsőt viselt, és már valamennyien az Amerika felé tartottak, hogy időben jó helyet foglaljanak a koncertre, csak én voltam az a Chili pólós, aki homlokegyenest az ellenkező irányba szaladt, szemmel láthatóan ész nélkül. Nem baj, nem ez az első eset, hogy máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy terveztem. A csoportokban vonuló, koncertre igyekvő fesztiválozók énekelgettek, rohanás közben szinte az egész Stadium Arcadium albumot hallottam, kisebb-nagyob részletekben, és kissé hatalmába kerített az a jól ismert, eufórikus érzés, miszerint „Úristen, mindjárt látom Anthony Kiedist”. Csak előtte még volt egy kis dolgom. Szasza úgy fél perccel előttem zuhanhatott be a talált tárgyak sátrába, és amikor berobbantam, még nem kapta meg a telefonját. Türelmetlenül kopogtatott a pulton, én pedig szakítottam időt arra, hogy összeessek, mert rohanás közben ez túl kockázatos lett volna. – Te jó ég – fogtam az oldalamat. – Utálom, hogy ennyire gyors vagy. – Van ez így – vigyorgott. – Szasza, könyörgöm, engedd, hogy én vegyem át a telefont. – Nem. – Kérlek! – Nem. – Tessék, itt is van. Éjszakai fogszabályzó, ma reggel hozták be – tartotta a talált tárgyakon dolgozó lány a dobozkát az előttünk sorban álló rockernek, aki boldogan jutott hozzá az elhagyott darabhoz. – Igen? – A telefonomat valaki leadta – kezdte Szasza. – Jó, szükségem lesz némi információra.

BÁBEL 385 – Persze. – Nem! – kiáltottam el magam. – Van valami probléma? – érdeklődött a lány. – Öhm. Igen. Igazából ez közös telefon, és én szeretném előbb átvenni. – Nem közös, az enyém! – akadt ki Szasza. – Srácok, kié a mobil? – húzta össze résnyire a szemét a lány, akinek gyanús lett a viselkedésünk. – Az enyém – előzött meg Szasza a válasszal. – Töltsd ki ezt a papírt – nyújtott át a lány egy okmányt, én meg csak ácsorogtam ott, és megpróbáltam szemkontaktussal jelezni, hogy baj van. A kiadó lány nem kapcsolt, mert Szaszához fordulva így szólt: – A barátnőd tikkel. – Nem tikkelek! Jeleztem! – háborodtam fel. – Én azon sem lepődöm meg, ha tikkel – legyintett Szasza. – Tessék. Megkaphatom a telefont? – Hozom – ellenőrizte a lány a nyomtatványt, engem pedig hirtelen levert a víz. – Szasza. Könyörgöm. – Mondd el, mi az, és odaadom. – Nem mondhatom el. Valami meggondolatlanság, amiért haragudnál – néztem rá könyörögve. – Meglátjuk, hogy haragszom-e – vonta meg a vállát. – Szasza. Komolyan. Ha ezt most nem teszed meg értem… – Akkor? – tárta szét a karját. Gondolkoztam, hogy mivel fejezhetném be. Nem beszélek vele többet? Ugyan, gyerekes. Nem lát többet? Miért, elköltözöm? Jó, ha Anthony magával visz, akkor nyilván, de egyébként esélyem sincs. Örökre haragudni fogok? Na, és? Végül inkább csak a szám szélét harapdálva megráztam a fejem. – Akkor elolvasod. Mindegy – néztem rá csalódottan. – Parancsolj, itt is van – nyújtotta a talált tárgyakos lány a mobilt Szasza felé, aki megköszönte, elvette, majd a szemembe nézve forgatta az ujjai között.

LEINER LAURA 386 – Biztosan nem akarod, hogy elolvassam? – kérdezte. – Nem. – Miért nem? – fürkészett, én pedig éreztem, hogy lángol a fejem a pírtól. – Mert nem akarom. – Mert nem úgy van? – vonta fel a szemöldökét. – Mert nem akarom – ismételtem. – Szeretném látni, mit nem akarsz. – Én pedig szeretném, ha nem látnád. – Biztos? – Biztos – biccentettem. – Tessék – nyújtotta hirtelen felém, mire elkerekedett szemmel néztem rá. Mivel féltem, hogy meggondolja magát, egy pillanat alatt kirántottam a mobilt, és ész nélkül léptem be az üzenetekbe. Szasza eközben végig engem nézett, én pedig gondolkodás nélkül kitöröltem mindent, amit az éjjel írtam. – Köszönöm – adtam vissza. Szasza szó nélkül eltette a készüléket, és minden reakció nélkül kilépett a talált tárgyak sátrából, ott hagyva engem és a hobót, aki azért jött, mert elhagyta a „csaját” – Szasza, várj! – indultam utána még mindig döbbenten az előbbi jelenettől. A fesztiválozók hömpölyögtek, egy sor erre nyomult, a másik sor az ellenkező irányba, én pedig megpróbálva utat törni, Szasza után indultam. – Állj már meg! – kiáltottam, majd végre beértem, és sikerült megragadnom a karját. – Mi az? – Figyelj. Majd elmondom. Máskor. Nem fontos. Csak hülyeség. És nem biztos, hogy… – Mi? Nem biztos, hogy úgy van? – Nem tudod, mit írtam, ne találgass! – szóltam rá erélyesen. – Zsófi, igazából nem is érdekel, mit írtál. Kitörölted. Rendben. Túl vagyunk rajta.

BÁBEL 387 – Rendben – bólintottam. – Most hová mész? – Megyek, iszom valamit. – Nem jössz a Chilire? – Nem – vonta meg a vállát. – De hát… – A te kedvenc bandád, a te álmod, a te VIP-koncerted. Éld meg. Kolossal. Megérdemled – búcsúzott el. – És ha elmondom, hogy mit írtam? – üvöltöttem utána. – Nem érdekel, mit írtál – kiáltott vissza röhögve, és már el is nyelte az emberforgatag. A főút közepén állva fájdalmas arccal néztem utána, és bár fájt az egész sztori, akkor sem engedhettem, hogy a több éves barátságunkat egy részeg, helyesírási és stilisztikai hibáktól hemzsegő, dühös szerelmi vallomás változtassa meg, bármilyen irányban. Nem. Azt nem. Amíg ott álldogáltam, egy sorban haladó, egymás vállát fogó, folyamatosan ugrándozó társaság haladt el mellettem, akik a Snow-t énekelték torkuk szakadtából, és úgy tűnt, így, vonatozva szándékoznak az Amerikáig eljutni, ahol majd belevesznek a koncerttömegbe. Mosolyogva néztem őket, mire az egyik lány megszakította a sort, és berángatott maga elé, hogy menjek velük. Nincs mese, a Chili pólósok összetartanak. Keserédes nevetéssel ragadtam meg az előttem álló vállát, és hagytam, hogy a mögöttem lévő, egyébként engem is toborzó lány az én vállamat fogja, majd az egész sor ugrándozva haladt a színpad irányába, megállás nélkül kántálva a dalszöveget. A sorunk körüli tömeg mosolyogva és tapsolva nézte a felvonulást, én meg kihasználva egy pillanatot, előhalásztam a telefonomat, és csináltam egy videót, amit IDE kattintva lehet megnézni. A videón természetesen mindenki a Snow-t üvölti, talán én a leghangosabban, úgyhogy elnézést, amiért nemcsak hamis és rekedt vagyok, hanem úgy ordítok, mint egy őrült. „Hey oh, listen what I say, oh!”

LEINER LAURA 388 ÖTÖDIK NAP. 19:32 A CHILI ELŐTT. BIUS HÍVÁSA. BEJUTOTTAM A VIP-BE. AZ E-MAIL Az Amerika színpadig ugrándozva és RHCP-dalokat énekelve jutottam el újdonsült barátaimmal, a koncertre igyekvő rajongókkal. A Bábel feszt kezdete óta sokfajta tömeget láttam. Hézagosat, együtt ugrálót, pogózót, unatkozót, együtt tapsolót vagy éppen tarajos punkokból álló, kakasviadalszerűen tombolót. De olyat, mint az Amerikához érve, na, olyat még nem. A főútról lekanyarodva, a színpad előtti területre érve egyszer csak megállt a sor, és rá kellett jönnöm, hogy nincs tovább. Minimum a Bábelen lévő összes ember odagyűlt, de a fojtogató és egyre sűrűsödő és nyomuló tömegben úgy éreztem, a világ lakosságának legalább fele képviselteti magát az Amerika színpad környékén. Mozdulni sem lehetett a késő délutáni fülledt, meleg levegőben, az összepréselődött embertömegben. A párától vadul göndörödni kezdett a hajam, a nyakam nyirkos és hideg volt, közben pedig olyan forrónak éreztem a testem, mintha lázas lennék. A mögöttem érkező újabb tömeg előretolt, be, a sűrűjébe, a tüdőm összepréselődött, és a nyakamat nyújtogatva próbáltam levegőt venni. – Hé, ne mááár! – ordítottam. – Én VIP-jegyes vagyok, ne lökjetek be a tömegbe, nem itt van a helyem! – üvöltöttem, de nem hallották meg, ráadásul a körülöttem lévők valami idegen nyelven óbégattak, úgyhogy nem is értették volna. Egész életemben erre a koncertre vártam, tinédzser éveim valamennyi estéje az Anthony Kiedis-plakátom nézegetésével telt, úgyhogy felszívtam magam, mint egy gömbhal, és őrült módon kezdtem nyomulni, ki a tömegből. Merthogy nem fogom minden idők legjobban várt koncertjét félholtan tölteni egy több tízezres embertömeg kellős közepén, amikor emelvényre szóló helyem van. A legtöbb ember befelé, a színpad irányába nyomult, én pedig magányos harcosként kifelé, a kajásstandok felé törtem utat, átfurakodva valamennyi, velem szembekerült és helyüket morcosan

BÁBEL 389 biztosító, mozdíthatatlanul és félrelökhetetlenül leszobrozott Chilirajongó között. – Meghalok – fújtattam sápadtan, amikor úgy éreztem, elfogyott az erőm és nem bírom a nyomást, valószínű, hogy el fog nyelni a tömeg. – Hé! – ragadta meg a karomat egy srác, aki egy nagyobb társasággal állt. Mindannyian magasak voltak, úgyhogy ők azon kiváltságosak közé tartoztak, akik kaptak levegőt. Én a termetemmel mellkasok és hátak közé kerültem, így leginkább mások izzadságát lélegeztem be, amitől egy ideje duplán és meglehetősen homályosan láttam. – Úristen, kösz – álltam be a srácok közé, akik kis kört alkotva körbezártak, és pár pillanatig nem engedték, hogy összenyomjanak. – Nincs mit – mosolygott rám az egyik colos. – Kifelé vagy befelé? – Kifelé – sóhajtottam. – Csak nem engednek. – Miért mész ki a koncert előtt? – értetlenkedett jogosan, merthogy a banda logoját viseltem a pólómon, ergo ott lett volna a helyem. – Mert ott várnak rám – mutattam fel a baromira messzinek tűnő, VIP–emelvényre. – VIP-es vagy? – kerekedett el a szeme. – Nem, az egyik barátom az. És ott lehetek vele. – Klassz. – Nincs valami innivalótok? – kérdeztem könyörgő tekintettel. Az egyikük egy üveg (felmelegedett) vizet nyomott a kezembe, amit hálásan elfogadtam, majd pár kortyot ittam belőle, és visszaadtam, gondolván, még szükségük lesz rá az elkövetkezendő pár órában. – Kösz, srácok, a levegőt meg a vizet is. Megyek tovább – közöltem, bár nem volt túl sok kedvem kilépni a colos társaság biztonságot jelentő köréből, mert érezhetően kezdett vadulni a tömeg.

LEINER LAURA 390 – Jó koncertet a VIP-ben – búcsúzott az a kedves tag, aki kimentett az őrületből. – Köszi, nektek is jó szórakozást. Várjatok – álltam meg egy pillanatra. – Feltehetlek titeket a blogomra? – Persze – álltak be egy közös képre, és valamennyien vigyorogva néztek rám. A képet ITT lehet megtekinteni, persze alacsony vagyok, így a fotó nagyon alulról készült, kábé, mintha óriásokat fotóztam volna, de azért örülök, hogy sikerült megörökíteni a megmentőimet. Mellesleg a fényképen jól látszik a fiúk mögötti eszméletlen nagy tömeg meg a színpad is, ami akkor még üresen állt. Miután utamra engedtek, ismét kezdetét vette a bordatörő tömegen való átnyomulás; könyökkel, vállal, de néha még fejjel is törtem magamnak az utat, folyamatosan arra koncentrálva, hogy nehogy elessek, mert akkor eltaposnak. Nem tudom, mennyi idő múlva, de csuromvizesen, Slash rosszabb napjait idéző frizurával és szétfolyt sminkkel, de kijutottam. A színpad előtti hatalmas dühöngő legvégén álltam, teljesen kifulladva. Ránéztem a Twitterre, hogy csekkoljam, a többiekkel mi van. RHCPZsofi: HALLÓ! Ki hol van? HerczegPrincessNapsugar: @RHCPZsofi Elöl, Boldival, de széééétnyomnak. RHCPZsofi: @HerczegPrincessNapsugar Merre? A koncerten elöl??? HerczegPrincessNapsugar: @RHCPZsofi Jaja. Látod a felfújható strandlabdát? RHCPZsofi: @HerczegPrincessNapsugar Várj, felmászok valamire. Óóóó! Aha! Ott egy piros-sárga-kék labda. HerczegPrincessNapsugar: @RCHPZsofi Azok vagyunk mi! Boldival. RHCPZsofi: @HerczegPrincessNapsugar Úristen, de elöl álltok! Csinálj sok képet, és vigyázz magadra.

BÁBEL 391 HerczegPrincessNapsugar: @RHCPZsofi Jó. Te is! Ó, a francba, majdnem kiverték a fogamat. Elrakom a telót, vissza kell löködnöm! Abdul_the_Great @RHCPZsofi @HerczegPrincessNapsugar Mi van veletek? RHCPZsofi: @Abdul the Great Én megyek a VIP-be, Napsi lökdösődik Boldival együtt. Te? Abdul_the_Great: @RHCPZsofi Itt állok a jobb oldalon, a sajtfalatkák stand közelében. Ateszt keresem. Tutira itt van. RHCPZsofi: @Abdul the Great De bemész a koncertre? Abdul_the_Great: @RHCPZsofi Nem annyira előre. Szétmegy a hajam. Hátulról megnézem, meg várom, hátha Atesz visszahív. #holvanAtesz RHCPZsofi: @Abdul the Great Oké. Jó koncertet. Abdul_the_Great: @RHCPZsofi Kösz. Hallod. Férjeduraddal mi van? RHCPZsofi: @Abdul the Great Válóper. De keményen… Abdul_the_Great @RHCPZsofi :/ Hipo104 @RHCPZsofi :/// RHCPZsofi: @Hipo104 Merre vagy, Hipó? Hipo104: @RHCPZsofi Krisztával, a mentősök mellett. RHCPZsofi: <g>Hipo104 ???? Miért kellett mentő? Mi történt???? Hipo104: @RHCPZsofi Semmi, csak a készenléti kocsi mellől nézem a koncertet. Biztos, ami biztos… RHCPZsofi: @Hipo104 Ja, értem. Megijedtem, azt hittem, baj van. Hipo104: @RHCPZsofi Nincs. Illetve, nem akarnak infúziót adni, pedig kiszáradtam!!! RHCPZsofi: @Hipo104 Akkor igyál vizet. :D Jó koncertet nektek. Hipo104: @RHCPZsofi Köszi, neked is. Nyűgözd le Anthony-t. # Hajrá RHCPZsofi: @Hipo104 Meglesz.

LEINER LAURA 392 RHCPZsofi: @Its_me_Szasza Oké, tudom, hogy nem fogsz válaszolni, de. Itt állok a koncerten. És fura nélküled. Nem jönnél ide? RHCPZsofi: @lts_me_Szasza Jó, mindegy. RHCPZsofi: Akkor… Kolos: @RHCPZsofi Chili, negyedórád van, hogy idegyere, különben ugrott a VIP! Szedd a lábad! RHCPZsofi: @Kolos Megyek, már megyek… #offline. Boldizsaaar: A jó anyátokat, ne lökdössetek már! #RedhotChiliPeppersKoncert #tömegnyomor A telefonomat elrakva a tömeg végében oldalazva siettem a VlPemelvény felé, vigyázva, nehogy újra magával sodorjon az emberáradat. Már közel jártam, és a hátsó sorokban ugrálva megpróbáltam belátni, hogy pontosan mi a helyzet a színpad előtt, de annyira rengeteg ember volt, hogy inkább feladtam a kísérletezést, gondolván, hogy majd megnézem az emelvényről, és onnan töltök fel pár fotót. Melegem volt, és tapadt rám a póló, a folyamatosan érkező emberektől pedig már a leghátsó sorok is zsúfolásig teltek, így sietősre vettem, és karok alatt átbújva meg társaságok között átfurakodva igyekeztem a VIP felé. A telefonom folyamatosan rezgett a zsebemben, és mivel reméltem, hogy Szasza az, végül kihalásztam és nyomakodás közben felkaptam. Nem ő volt. Hanem az internet- és közösségiaddikt húgom. – Bius, most nem annyira alkalmas, éppen a koncert előtt vagyok és… – Mi a fenét csinálsz? – ordított rám. Hű. Miért üvölt velem a kishúgom? Mindenki megbolondult. – He? – ráncoltam a szemöldökömet. – Zsófi, egész éjjel moderáltam a hülye blogodat. – Micsoda? Nem töltöttem fel semmit – ráztam a fejem, közben meg elnézést kértem két lánytól, akiknek ráléptem a lábukra. – Mi az, hogy nem? Folyamatosan érthetetlen elírásokat nyomtál fel…

BÁBEL 393 – Ööö. Hoppá. Reggel néztem, akkor minden rendben volt. – Mert kitöröltem neked, te hülye! Mielőtt anyuék meglátják! – Bius, te kitörölted a blogom vállalhatatlan részeit? – álltam meg egy pillanatra, és próbáltam felfogni, mit tett értem. – Igen, képzeld! Ha már benyomsz, legalább okosan tedd. Tiszta ciki volt minden poszt. – Úristen, örök hála – sütöttem le a szemem. – Anyuék nem látták? – Nem, mondom, hogy reggelig moderáltam a blogodat is meg a Facebookot. – Nagyon köszönöm – sóhajtottam. – Nincs mit. De remélem, ezek után nem cseszegetsz majd, hogy sokat lógok a neten… – magyarázta megbántva. – Ne beszélj csúnyán! – tört elő belőlem az idős, bölcs és szigorú nővér. – Mondja ezt az, akinek a részeg írásait tüntettem el egész éjjel. – Jó, nyertél – röhögtem fel. – Hé! – Mi van? – kérdezte. – Ez nagyon rendes volt tőled. – Ne aggódj, nem ingyen csináltam – váltott át az alku részre. Sejtettem. Ezek a mai kölykök semmit nem tesznek szívességből. – Mondd. – Jó lenne, ha elköltöznél Kiedisszel Santa Monicába, és akkor enyém lenne a nagyobb szoba… – Bocs, de újabban nem vágyom Kaliforniába. – Nekem az is jó, ha Szaszához lépsz le. A lényeg egy új proci és a nagyobb szoba. – Hé! Honnan tudsz Szaszáról? – ámultam el újra. – Mondom, a hülye kiírásaidat törölgettem, reggelig! – Ó, igaz – bólogattam. – Jó, meglátom, mit tehetek. Új proci? – Jah. Meg nagyobb szoba. – Még valami? – nevettem el magam meghatottan. – Twitteld ki, hogy imádod a One Directiont. Ha-ha-ha – kezdett szívatni.

LEINER LAURA 394 – Ne máár – sütöttem le a szemem. – Még megvannak a törölt bejegyzéseid… – Te kis szenya. Jó, kiírom. Örülj – sziszegtem. A húgom röhögve lerakta a telefont, én pedig álltam a szavam, és visszaléptem a Twitterre. RHCPZsofi: Halló! Imádom a One Directiont!!! Hopp, és tizennégy unfollow. Mindegy, megérte. Simán. A VIP-emelvény környékén óriási tömegnyomor volt, a szekuritiseknek folyamatosan el kellett küldeni a behatolni vágyó Chili-rajongókat, akik, hozzám hasonlóan, nem adták fel egykönnyen. Ó, a régi szép emlékek. Azonban nekem most belépőm volt. Whoaa. – Tűnés innen! – fedezett fel magának a biztonsági, akivel az elmúlt napokban többször is kergetőztem a VIP környékén. Sőt, tőle kaptam az eltiltást is, ami szerint nem lehetnék az emelvény közelében sem. – Nem nem! – vigyorogtam elégedetten. – Most ide be fogok menni. – Ne szórakozz velem, látod, milyen őrültekháza van itt. Tűnés! – üvöltött rám habzó szájjal, miközben eltolt magától egy német lányt, aki be akart rontani a VIP-részlegbe. – Velem van! – lépett mellé Kolos, és megragadva a karom, húzni kezdett. – Biztos? – kérdezte a szekuritis, gyanúsan méregetve bennünket. – Biztos. Fel van írva. Latter Zsófia. És velem van. Az őr összehúzott szemmel meredt hol rám, hol pedig Kolosra, végül idegtől rángó arccal bólintott. – Vidd. De te felelsz érte. – Tudom. Ne is mondja – sóhajtotta Kolos, aztán a kelleténél kicsit szorosabban fogva a karomat, maga mellé húzott, és a fülembe súgta: – Chili, egy dobásod van. Viselkedj rendesen. – Tudom, tudom. Ígérem, jó leszek – bólogattam vadul, ahogy a szekuritist kikerülve a kordon bejárata felé lépkedtünk.

BÁBEL 395 – Jó, csak mert Kiedis ott fog elmenni a színpad felé, pont előttünk – magyarázta, én meg elkerekedett szemmel megtorpantam. – MICSODA? ANTHONY OTT LESZ ELŐTTEM? – Ne üvölts már! – rángatott zavarba jőve. – Jézusom! Úristen. Elájulok! Megölelhetem? Mondd, hogy megölelhetem! Csak egy ölelés. És megmondom, hogy imádom! – őrültem be egy hangyányit. – Tíz másodperced van, hogy befejezd, vagy leütlek! – állított meg Kolos, és zavarodott tekintetemet látva megragadta a vállamat és rázni kezdett. – Jó, na, oké. Nem kell rángatni – tisztult ki a fejem valamennyire. – Chili, komolyan mondom, ne hozz rám szégyent. – Rendben. Bocsánat. Jól vagyok – bólogattam izgatottan. – Te jó ég! – üvöltöttem fel. – Az ott Flea volt? – pillantottam meg a VIP végében a… a GITÁROST! – Chili – ordított rám Kolos. – Bocs. Szóval ott ment Flea. Ja, van ez így – tettettem magam, jelezvén, hogy hidegen hagy a dolog. De persze nem hagyott. Hogy hagyott volna? A kordonon átérve még a levegőt is másnak éreztem, és ha akartam volna, sem tudtam megszólalni, mert ámulatba ejtett az a bizonyos másik világ. A VIP-világ. A fejemet kapkodva figyeltem a sürgést, sajtosok, menedzsment, szervezők, technikusok forgatagát. Rohangáltak, intézkedtek, telefonáltak, mindenki baromira elfoglalt volt. Ámultán pislogtam, megpróbálva megemészteni a tényt, miszerint Anthony Kiedis (IGEN! ŐŐŐŐ!) a tízméteres közelemben van, valószínűleg egy lakókocsiban vagy egy interjún. Kolos teljesítette a kívánságomat és bevitt a VIP-be, most én következtem, hogy teljesítsem az ő kérését, miszerint normálisan viselkedem. Ezt igyekeztem betartani, de még saját magamat is eléggé beszámíthatatlannak tartom egy ilyen, az egész életemet meghatározó pillanatban, úgyhogy nem nehezteltem rá, amiért egy

LEINER LAURA 396 pillanatra sem engedett a szorításán, és úgy fogta a karomat, hogy az ujjai valószínűleg a következő Bábelig a bőrömbe vésődtek. – Jól vagy? Nem fogsz hányni vagy elájulni, ugye? – sziszegte a foga között. – Nem. Nem tudom. Lehet – vettem szaporán a levegőt, és amíg Kolos magával ráncigálva tartott a helyünk felé, a fejemet kapkodva figyeltem. Hátha megpillantom. – Megint ott van Flea! – suttogtam enyhén hisztérikusan, amikor megláttam az éppen nyilatkozó gitárost. Te jó ég! Az az ember ott lóg a szobám falán több mint tíz éve! Mármint persze csak poszteren. Most meg ott állt. Igazából. De tényleg! – Igen, ott van – biccentett Kolos. – Köszönhetek neki? – Nem. – Megölelhetem? – NEM! – nézett rám mérgesen. – Lefényképezhetem? – Nem!!! – Nézhetem messziről? – adtam fel végül. – Azt lehet – egyezett bele. Én meg kitekeredett nyakkal pillantottam vissza, és le sem tudtam törölni a vigyort a képemről. Kolos egészen az emelvényig fogott, nagyon-nagyon szorosan, és amikor odaértünk sem lazított, csak maga előtt taszigálva irányított, pedig akkor már láttam Petrát, aki két üres szék mellett ült, az emelvény egyik felső sorában. – Szia, Zsófi – mosolygott kedvesen. – Ott volt Flea! – motyogtam remegve. – Mi van vele? – érdeklődött Petra Kolostól. – Sokkot kapott – vonta meg a vállát lazán Kolos. – Na, ülj le szépen, Chili. És ne mozdulj. – Flea! Ott állt – dünnyögtem tovább. – Igen, az előfordul koncert előtt – simította meg a vállamat Petra, amolyan „nyugodj meg, minden rendben lesz” mozdulattal.

BÁBEL 397 Leültem a mobil emelvény műanyag székére, és egy pillanatra az alattunk elterülő tömegre néztem, aztán tátva is maradt a szám, mert ilyet még nem láttam. És szerintem sokan mások sem. Kissé remegő kézzel ugyan, de sikerült csinálnom pár képet, amit ITT lehet megnézni. A legtöbb nagytotál volt a színpad előtti területről. Jól látszik, hogy egy gombostűt sem lehetne leejteni a tömegben, úgy állnak az emberek, mint a konzervbe zárt heringek. Több ezer ember, együtt, egy területen, a kezdésre várva. Az első sorokban a legmasszívabbak, mint például Napsi és Boldi, akiket természetesen nem lehet kivenni a sok, felülnézetből fotózott fej közül, viszont náluk van a felfújható strandlabda, így tudni lehet, hogy hol állnak. A brutális tömeg kettéosztva egy középső kordonnal, ahol a szekuritisek futkároznak a keskeny sávban, kihalászva a rosszul lévő fesztiválozókat és időnként lelocsolva a tömeget egy-egy flakon hideg vízzel. Az őrületesen nagy tömeg a koncert kezdéséig tapssal, füttyel és hangos ovációval szórakoztatta magát, én pedig félve hátranéztem a vállam felett, hogy meglessem, erre mi a reakció a VIP-ből. Semmi, alig hallatszott be, ezen az elszeparált területen mindenki tette a dolgát, nem foglalkoztak az emelvény túloldalán lévő emberáradattal, minden a terv szerint alakult, készültek a koncertre. A fényképek közt látszik, hogy kábé hol az én helyem, ugye, a VIP-emelvény közvetlenül az Amerika színpad bal oldalán van, a VIP-részleg pedig behúzódik a színpad mögé, szabad feljárást biztosítva a fellépőknek. Így durván saccolva olyan tizenöt méterre lehettem a színpadtól, de mivel az emelvényen ültem, a tömeg alattam húzódott, szóval sokkal közelebbnek tűnt. Amikor megkértem Petrát, hogy csináljon egy képet rólam úgy, hogy a színpad mögöttem legyen, és ehhez fel kellett állnom, Kolos kissé beijedt és jött velem, ezért van ő is rajta a fotón. Azt hitte, majd jól elrohanok és megkeresem Anthony Kiedist. Persze ez is eszembe jutott mint alternatív megoldás, de végül meghiúsult a terv, merthogy Kolos annyira nem bízott bennem, hogy egy fél percre sem engedte el a karomat. Valami szervező kiment a színpadra, a mozgás érzékelésétől a tömegen végigsöpört a „valami történik” reflex,

LEINER LAURA 398 úgyhogy több ezer ember morajlott fel egyszerre, aztán, amikor rájöttek, hogy senki olyat nem látnak, akit érdekes lenne, azonnal le is csillapodtak. A szervező a mikrofonhoz lépve bemondta, hogy hamarosan következik a… RED HOT CHILI PEPPERS. A végét nem lehetett érteni, mert az ováció elnyomta, de persze mindenki, aki ott volt, pontosan tudta, hogy kire várunk ennyien. Csak a Chilire. – Juj – dörzsöltem össze a tenyerem, és kábé olyan idétlenül mosolyogtam, mint egy ötéves, Mikulás napján. Kolos és Petra furán összenéztek, ők annyira nem lelkesedtek a dologért, mint én, az előbbinek csak egy koncert volt a sokból, amiről írnia kell, az utóbbi pedig úgy tűnt, annyira nem is rajong a bandáért. – Izgulsz? – nevette el magát Petra. – Hogyne izgulnék! – tártam szét a karomat. – Egész életemben erről álmodtam – jelentettem ki, minden túlzás nélkül. – Hát, most teljesül – zárta rövidre Kolos életem pillanatát. Nem értem, ő miért nem volt olyan lelkes, mint én. Talán mert nem volt évekig szerelmes Anthony Kiedisbe. Ami valamilyen szinten érthető. Mármint, ha Kolos szempontjából nézzük. Kivettem a telefont a zsebemből, mert azt hittem, hogy rezeg, de a kijelzőre nézve csalódott sóhajjal vettem tudomásul, hogy megint rosszul éreztem. Az elmúlt négy percben ötödszörre. – Hívást vársz? – kérdezte Kolos. – Nem. Dehogy – ráztam meg a fejem. – Csak a koncertet várom – hazudtam, szerintem egész jól, közben meg őrületesen nagy ürességet éreztem magamban, mert mindent, amit láttam, mindent, amit hallottam és átéltem, szerettem volna megosztani és megbeszélni valakivel, akivel mindig, mindent megosztok és megbeszélek. És aki nem volt ott velem. – Amúgy Szasza is a koncerten van? – érdeklődött Kolos csak úgy, mellékesen, megzavarva a gondolataimat. Már, ha bevettem volna az átlátszó próbálkozását. Félelmetesen kiismert pár nap alatt. Petra érdeklődve várta a válaszomat, mire erőltetett mosollyal megcsóváltam a fejem. – Nem. Nem érdekli. Írtam neki Twitteren, de nem is válaszolt…

BÁBEL 399 – Aha – biccentett Kolos. – Majd megoldódik. – Persze. Ez az élet rendje. Összeveszünk, kibékülünk, összejön egy Euláliával, majd szakít vele, elmegyünk moziba, megismerkedik Eulália kettővel, majd azzal is szakít, közben leérettségizünk, ő a banketten összeszedi Eulália ötöt vagy hatot, elvannak egy darabig, aztán annak is vége. Elmegyünk fősulira, minden megy tovább, dolgozni kezdünk, ő Eulália hatvanhéttel jár éppen, én meg még mindig Anthony Kiedisre várok… Ez egy szép, tartalmas élet – motyogtam. Kolos és Petra pislogás nélkül meredt rám, mire megvontam a vállamat. – De mindegy, nem panaszkodom, teljesült egy álmom, itt ülök a VIP-ben, mindjárt kezdődik a Chili… – És itt a lehetőséged, hogy Anthony meglásson téged a színpadról… – röhögte el magát Kolos. – Tudod. Santa Monica, esküvő, Chili Junior… – szívatott, mire csalódottan lebiggyesztettem a számat. – De én már férjnél vagyok – feleltem szomorúan. A tömeg türelmetlenül felmorajlott, én pedig odafordultam, és a felemelkedő kezeket figyeltem, ahogyan ütemre tapsolni kezdenek, jelezve, készen állnak a koncertre. – Zsófi, telefon – szólt Petra. – Nem, valami rezeg itt, az emelvényen, én is mindig azt hiszem, de nem – legyintettem oda sem fordulva. – De világít a kijelződ – erősködött. – Mi? – kaptam oda a fejem, és az ölemben tartott mobilra néztem, aminek valóban világított a kijelzője. Azt írta, SMS-em jött. És azt is írta, hogy Szaszától. Oóóó! ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

LEINER LAURA 400 Ó, a francba! Ó, hogy az a… Kapkodva kinyomtam az üzenetet, és beléptem az e-mailembe. A tömeg éljenzett és fütyült, a koncertig percek voltak hátra, én meg remegő kézzel, eszelősen rángattam a telefonomat, azt ordítva, hogy töltsön már be gyorsabban. Átkozott vödör! Átkozott telefon! Átkozott 21. század! Hát már hibázni sem lehet anélkül, hogy ne lennének végzetes következményei? Idegbajosan kattintgattam a kimenő mailekre, volt vagy húsz, amire nem is emlékeztem, éjjel a jelek szerint válaszoltam spameknek, meg elküldtem valami hipszter képét a címlistámban szereplő öszszes embernek, azzal a szöveggel, hogy „Ez az ember annyira hipszter, hogy eljött a Bábelre azért, hogy elmondhassa, őt nem érdekli a Bábelfeszt. Whahahaaa! :D”. Szóval ilyesmiket küldözgettem, meg a jelek szerint idegeneket fotóztam, míg végül megtaláltam az egyetlen emailt, ami kiment Szaszának az éjjel. Jézusom! Feladó: Latter Zsófia ([email protected]) Címzett: Kiss Szabolcs ([email protected]) Másolatot kap: sztivönszpilberg lol. Tárgy: Mondom szeretlek!!!! Na. Szasza! Hallasz? Ja, ez nem telefon. :DDDD Figyelj. Most elmondom, mi van. Itt van Boldi is. Azt üzeni, hogy „helló, kérsz dinnyét?” Elküldtem, mert ez fontos. Szóval, oké, láttalak Opáliával.