Leiner Laura - Bábel

BÁBEL 301 – Úgyis találkozunk hamarosan, ez nem telefontéma – sziszegtem. – Miről van szó? – érdeklődött Szasza, furán méregetve minket. – Zsófi tartozik egy vallomással Kolosnak – húzta össze a szemét résnyire Abdul. – El akarod neki mondani? – csodálkozott Szasza. Na, most, ő nem tudott a Petra-dologról, úgyhogy teljesen másról beszélt. – El kell mondania! Joga van tudni! – szúrt le Abdul ismételten. – Felőlem – vonta meg a vállát Szasza. – Ööö, nem azt… – szóltam utána zavartan, de addigra Szasza már elindult. Jó, mindegy. – Zsófi, gyere máár! – ráncigálta a karomat Napsi. Kezdtem kissé belezavarodni a történetbe, úgyhogy inkább legyintettem és hagytam az egészet, majd megragadva Napsi karját, elindultunk. – Pontosan mi ez, amire megyünk? – érdeklődtem, visszavisszanézve a vállam felett. A tömegben elvesztek a fiúk, a koncertre várók sora egyre csak nőtt, így Abdult és Boldit már hiába kerestem a tekintetemmel. Forgolódva még egyszer Szasza szökés haját pillantottam meg, amint két ember között átnyomul, közben pedig ő is hátrafordult. Találkozott a tekintetünk, mire elmosolyodtam, és szabad kezemmel (amit nem Napsi rángatott), intettem neki. Azt hiszem, nem vett észre, mert nem jelzett vissza, csak megfordult, és egy pillanat alatt bezárta a tömeg, én pedig elveszítettem szem elől. Hogy Napsi hova igyekezett annyira, az roppant érdekes volt. Afféle fakultatív program művészibb fesztiválozóknak, esetleg azoknak, akik a kora délutánt nem koncerten vagy esetleg benyomva tervezték tölteni, hanem valami kreatívabb dologhoz adva a nevüket. Illetve a kezüket. Merthogy az Afrika színpad közelében, ahol kicsit nyugisabb volt a hangulat, bár természetesen odahallatszott a kihangosított kongadob dübörgése, leterítettek a földre egy hatalmas vásznat, Afrika kontinensének rajzával. A vállalkozó szelleműek pedig kifesthették, szép színesre. Ahogy elnéztem a több

LEINER LAURA 302 négyzetméteres Afrika-rajzon térdeplő fesztiválozókat, rájöttem, hogy az unalomnak nem igazán van határa. – Festenétek? – jött oda hozzánk egy önkéntes, ecsetet tartva felénk. – Naná! – lelkesedett Napsi. – Hát, aha – bólintottam tehetetlenül, de továbbra sem értettem, hogy miért kell a tűző napon felnőtt vagy majdnem felnőtt embereknek pingálgatniuk. Napsi a sarujában óvatosan, lábujjhegyen lépkedve betipegett a vászon közepére, és forgolódva nézelődött, azon tűnődve, hogy mit fessen. Nem lepődtem meg azon, hogy a földön térdelő, javarészt hosszú hajú, félmeztelen rocker fiúk kezében megállt az ecset. Napsi napbarnítottan, farmersortban, terepmintás, ujjatlan topban és Szasza pilóta fazonú napszemüvegében, a vállára lógó szőke hajával ácsorgott, mire valamennyi srác odaszólt neki mindenféle nyelven, szabad fordításban kábé ilyeneket: „gyere, fessük együtt Nigériát” vagy éppen „Kenyánál pont szükség van rád”. Napsi nevetve megadta magát, és leguggolt két srác mellé, hogy segítsen kidekorálni Namíbiát zöldre. A festegető lányok már kevésbé lelkesedtek, Napsi érkezése durván elrontotta az ismerkedős programjukat, merthogy valamennyi fiú figyelmét azonnal elterelte a festésről is meg más lányokról is. Napsi, állva a jól ismert és mára már nagyjából megszokott, gyűlölködő pillantásokat, vidáman kezdett festeni. Én meg jól ott maradtam egymagamban, a kezemben egy rászáradt festékű ecsettel. – Hahó – nézett fel rám egy térdelő srác, mire kizökkentem a gondolataimból. – Igen? – Van már országod? – Nem, de régóta tervezek elfoglalni egyet – feleltem frappánsan, mire a fiú elnevette magát. – Úgy értem, itt, a térképen – mutatott körbe. – Ó, hogy egy térképen állunk – tetettem magam, a srác meg tovább szórakozott rajtam.

BÁBEL 303 – Segítesz nekem? Algéria – pillantott le az alig kifestett országra. – Nem tudom. Valami kisebbet néztem ki magamnak. De legyen – bólintottam rá, aztán az egyik szervezőtől szereztem festéket (sárgát), és letérdeltem a vászonra. Így kezdtem el festeni Algériát. Tulajdonképpen a kezdeti vonakodásom teljesen elmúlt, és pár ecsetvonás után hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. Egyrészről, mert klassz volt belátni, hogy egy fesztiválon is lehet hasznosan tölteni az időt, már napok óta itt vagyok, mégsem vettem észre, hogy mennyi egyéb napközbeni programot kínáltak a szervezők, másrészről meg a társaság is egész jónak ígérkezett. Ja, és végül, de nem utolsósorban, minden résztvevőt felírtak, és majd feltüntetik a közreműködők nevét valami Afrikáért honlapon. És ez azért egészen klassz dolog. – Jó a gyűrűd – dicsért meg a fiú, akivel festegettem, és akiről kiderült, hogy van más neve is, mint „fiú” vagy éppen „srác”. Ő volt Krisztián. – Köszönöm – néztem mosolyogva az RHCP gyűrűmre, amit sikerült kicsit összefestékeznem. – Jegygyűrű – tettem hozzá magyarázatképpen. – Házas vagy? – hőkölt hátra riadtan. – Bocs – vigyorogtam szélesen. – Ha ezt tudom előre, akkor nem festegetek itt veled. Tűnés Algériából! – szólt rám, én meg hangosan felnevettem. – Rendben, átmegyek Líbiába. Ahogy látom, ott amúgy is elkél a segítség – pillantottam félre, mert észrevettem, hogy egy hobó terpeszülésben ül és nagy szakértelemmel festeget, a szervezők meg nem mertek szólni neki, hogy maradjon a vonalon belül, így az ecsetvonásai átlógtak Egyiptomba is. – Várj, inkább maradj – kérlelt Krisztián, mire mosolyogva felvontam a szemöldököm. – Tudtam, hogy szükség van rám itt – bólogattam elégedetten, közben meg a szervezőre néztem, aki négy fiúnak próbálta

LEINER LAURA 304 megmagyarázni, hogy már nem kell több ember Namíbia festéséhez, merthogy elegen vannak. Röhögve figyeltem, ahogy Napsi köré gyűlt mindenki, és az újonnan érkezők is leginkább velük képzelték el a közös, délutáni festegetést. Konkrétan lézengtek a fesztiválozók Afrika színtelen országainál, egyedül Napsi országa volt full házon. – Úgy látom, Namíbia megtelt – nevettem a hajamba túrva, ezzel csodálatosan belekenve a sárga festéket a hullámos tincseimbe. – Várj, összekented. Itt – nyúlt felém Krisztián, én meg hagytam, hogy az arcom bal oldalán letörölje a festéket. A festékes kezével az icipici festékpöttyömből kreált egy óriási pacát. – Uh. Bocs – röhögte el magát. – Semmi gond – vontam meg a vállam mosolyogva. A térdem, a vádlim, a hajam, na meg a karomon lévő kötés is tiszta festék volt, nem szándékoztam kiborulni az arcom összekenése miatt. – Amúgy megkérdezhetem, hogy kedves férjed merre jár, amíg te itt festesz egy feltűnően jóképű, vicces és kedves sráccal? – mosolygott Krisztián. – A szerényt kifelejtetted – emlékeztettem. – Á, nem akartam tovább fényezni magam. Szóval, merre van a másik fele? – kopogtatta meg a gyűrűmet az ecsete nyelével. – Hm. Ha jól sejtem, lányokat hülyít valami punkkoncerten – vallottam be. – Ohó. Értem. Akkor ez már válófél, nem? – Olyasmi – röhögtem fel. – Akkor esetleg festés után… – próbálkozott, mire ösztönösen megráztam a (festékes) hajam. – Jaj, ne. Van más is, ugye? – Van bizony – biccentettem. Okos fiú ez a Krisztián. – És ő merre van? – Menekül a volt barátnője elől, akit még mindig szeret, és akivel nagy valószínűség szerint hamarosan kibékül. Amint elmondom neki, hogy a szakításuk egy félreértés miatt történt – sóhajtottam.

BÁBEL 305 Krisztián próbált követni, majd levonta a számára legfontosabb konzekvenciát. – Akkor kettőből semmi – értelmezte. – Valahogy úgy – adtam igazat neki. – Nagyszerű. Akkor festés után… – Sajnos ez még nem minden – haraptam be a szám, elnyelve a mosolyomat. – Na, ne! Még egy? – Igen, de őt nem győzheti le senki. – Te jó ég, ki az? – kerekedett el a szeme, és zűrzavaros magánéletem ellenére megállapítottam, hogy bírom Krisztián humorát. – Anthony Kiedis – vallottam be lesütött szemmel. – Vele tényleg nehéz versenyre kelni – bólogatott erősen gondolkodva. – De hé! Nekem van egy országom – mutatott le a kifestett Algériára, én meg hangosan felnevetve megráztam a fejem. – Neki meg egy kisebb bandája. A Red Hot Chili Peppers. – Jó, jó. Értem – adta meg magát. – De azért, ha esetleg elválsz, a másik srác összejött a volt barátnőjével, Anthony pedig valamilyen fatális véletlen folytán elutasít… akkor megihatnánk valamit. – Rendben. Csak Kelenföld közelében legyen – adtam be a derekam, Krisztián pedig elhúzta a száját. – Inkább bejelölnélek Facebookon, és majd csetelünk. – Merre laksz? – röhögtem fel. – Közelebb, mint Algéria. De nem egészen Budapesten… – Vagyis? – Nagykanizsa – vallotta be. – Akkor Facebook – bólintottam mosolyogva. – Jaja. Túl szépen indult – csóválta a fejét. – Gondolod? – nevettem. – Ja. Az első három akadály nem gond. De a távolság. Az nagy. – Nem vagy te egy kicsit… – kezdtem, azon agyalva, hogy mivel fejezzem be. Nagyképű, egomán, esetleg öntelt, de Krisztián meg sem várva a válaszomat, befejezte a mondatomat.

LEINER LAURA 306 – Szerény? De, sajnos örököltem – mondta, én meg vihogva felemeltem az ecsetemet, és húztam egy csíkot a homlokán. Függetlenül attól, hogy Krisztián először megpróbált bevágódni, hamar kiderült, hogy az úgy, ahogyan először gondolta, semmiképp sem működne, kábé egymillió ok miatt, viszont miután ezt letisztáztuk, teljesen jól elhülyültünk, és azt hiszem, találtam egy havert, akivel elképzelhető, hogy soha az életben nem találkozom többet, és nagy a sansz rá, hogy majd a közösségiken is elévül a kapcsolatunk, mert ez a világ rendje, de az biztos, hogy nem bántam meg azt az időt, amit együtt töltöttünk, egyszerűen azért, mert klassz volt. Ahogy elnéztem, Napsi is remekül szórakozott, bár az őt ért ostrom kicsit erőszakosabb és intenzívebb volt. Konkrétan alig tudta levakarni magáról a fiúkat, akik mindenféle trükköt bevetettek, hogy imponáljanak neki. A kedvencem az a metálarc volt, aki belemártotta a festékbe a hosszú haja végét, és bemutatta, hogy kell hajjal festeni. Lenyűgöző volt és teljes egészében értelmetlen is. A próbálkozók közül a második helyezést, vagyis az ezüstérmet az az egyébként kazincbarcikai srác érdemelte, aki, miután megtudta, hogy Napsi szíve egy olaszért dobog, rávágta, hogy ő is az. Ezt bizonyítva minden olasz szót elmondott. Mind a hármat: gelato, Ferrari és del Piero. Sajnos ez összességében kevés volt ahhoz, hogy elnyerje Napsi szimpátiáját, viszont tény, hogy az egész festő csapat sírt a röhögéstől. Bronzéremmel pedig az a német srác büszkélkedhet, aki Napsinak üzenve belefestett egy szívet Etiópiába, a szervezők pedig totál kiakadva egyszerűen kivágták a programból. Észre sem vettük, hogy mennyire telik az idő, a dögmelegben pedig az tűnt fel, hogy már a harmadik palack vizet iszom (a festőknek járt, körbe-körbe járva osztogatták) és hogy egyre többen csatlakoznak a programhoz, így egyszer csak készen lettünk, minden körberajzolt ország színes lett, egy szabad fehér pötty sem maradt rajta. Ezután a program kitalálói készítettek egy csoportképet, én meg, kihasználva az alkalmat, megkértem egyiküket, hogy a mobilommal csináljon fotót, hogy fel tudjam tölteni a blogomra. Három képem is lett, ami a bejegyzés alatt található. Az elsőn a kiterített, elkészült vászon

BÁBEL 307 látható, amin Afrika valamennyi országa más színnel van kifestve. A második kép a festés végén készült csoportkép. Sokan vagyunk rajta, legalább ötvenen, így mindenki nagyon pici, de hát csak így fértünk bele a képbe. Középen a szőke alak Napsi, én pedig balról a hatodik vagyok, de úgysem látszik jól. A harmadik képet már Napsi készítette Krisztiánról és rólam. Tudom, a kanizsai srác kép alapján nem egy modell, viszont bizton állíthatom, hogy a humora és a stílusa teljesen megnyerő, szóval szingli zalai lányok, figyeljetek jobban a városban. (: Amint le tudtuk rázni Napsi népes hódolótáborát, félrevonultunk, és nyakig festékesen vihogtunk egy sort azon, hogy összességében mennyire vicces és jó program volt ez a „fessük ki Afrikát” dolog, aztán érdeklődve figyeltem, ahogy Napsi előszedi a telefonját, mert üzenete jött. – Mi az? – kérdeztem a vállamat nézegetve, ami brutál módon leégett a napon. – Menjünk a karaokéhoz. – Oké. Ki van ott? – Hipó, de jönnek a többiek is. – Jó. Csak ejtsünk útba egy mosdót – álltam egyik lábamról a másikra. – Kolos is jön – tette hozzá. – Ó. Óóó. Oké – sütöttem le a szemem. Nincs mese, nekem már csak Anthony Kiedis maradt.

LEINER LAURA 308 NEGYEDIK NAP, 17:00 GYORS ELLENŐRZÉS OTTHONRÓL A karaoke felé rohantam a főúton, az embereket kerülgetve, amikor csörögni kezdett a telefonom. Sejtettem, hogy anyuék hívnak, éppen ezért nem is akartam felvenni, gondoltam majd valami nyugisabb helyről visszahívom őket. Csakhogy a szülők nem rakják le a telefont. Addig csörgetnek, amíg végül a gyerek dühösen úgyis felveszi. – Igen? – üvöltöttem. – Zsófi! – köszöntöttek egyszerre. Ezek szerint ki voltam hangosítva. – Sziasztok! Nagyon rosszul hallani – ordibáltam, kis híján beleszaladva egy gót csapatba. – Zsófi, mi újság, hogy vagy? – vágtak egymás szavába a lényegesebbnél lényegesebb kérdésekkel. Nekik trécselni támadt kedvük. – Napsi – ráncigáltam meg a barátnőm karját. – Álljunk félre. A főút mellett persze egyáltalán nem volt kisebb a hangzavar, maximum annyiból volt szerencsésebb a helyzet, hogy nem kellett rohanva kikerülni másokat. Amúgy a szabad fülemet szorosan befogtam, olyannyira, hogy már szinte fájt, de így sem hallottam túl sokat. Amit viszont igen, arra reflexből válaszoltam. Például ezeket: – Pénzem? Hogyne. Van még, bőven. Nem, tényleg van. Komolyan. – Jaa, hogy láttátok a Facebookon a többiek feltöltött képeit? Aham. Igen. Nem, szerintem vicces. Boldi fülével? Semmi. Csak egy kis semmiség. Az én kezem? Ohm. Megcsípett egy pók. Igen. Igen, azért kellett ekkora kötés. Mert mérges volt. Mi? Neem, dehogy, nem is volt mérges. Én voltam az! Nagyon rossz a vonal, félrehallotok. – Micsoda? Nem, Szasza nem volt részeg, amikor posztolt. Azért írt furán, mert… az most menő dolog. Aha. Új trend. Egyébként nem iszik, csak vizet.

BÁBEL 309 – Tényleg? A mellkasomhoz szorítva a telefont, kérdőn Napsira néztem. – Anyuék azt mondják, hogy betaggeltek téged valami képen, amin kinyújtott nyelvvel ördögvillát mutatsz, legalább tíz félmeztelen, kigyúrt fiú között. – Nahát, akkor Jorn feltöltötte a képeket – kapta elő a telefonját és röhögve csekkolta, én meg kínosan forgatva a szememet, újra a fülemhez emeltem a mobilt. –]a, hogy az? Igen! Nos, az a kép Napsiról. Tudjátok, azok ott a holland vízilabdacsapat tagjai. Híresek. Ezért van velük Napsi a képen, és ezért annyira eufórikus rajta. Mi? Hogyne! Létezik holland vízilabdacsapat! Igen eredményesek. Ezüstérmesek lettek az amszterdami olimpián! Tessék? Hogy ott nem volt olimpia? Ja, igen. A télire gondoltam – vetítettem folyamatosan, és úgy éreztem, ebből már nem mászhatok ki jól, Napsi meg ahelyett, hogy segített volna, annyira röhögött a szerencsétlenkedésemen, hogy leguggolt és fél kézzel a vádlimba kapaszkodott. A szüleim tovább kérdezősködtek, én pedig rendületlenül válaszoltam is: – Hogy mit csinálunk? Hát, csak úgy mászkálunk, beszélgetünk, hülyülünk, satöbbi. Semmi olyan, ami érdekes lenne. A gumicsónak? Nem, azt nyertük. Igen, tudom, hogy itt nincs víz. Nem, nem hisszük azt, hogy van víz. Anya! Semmifajta tudatmódosítóval nem élünk, te jó ég!!! – Ki az a srác a fényképen? Őhm. Kolos. Csak egy ismerős. Boldi barátja. Meg most már a miénk is. Nem, nem azért hülyézett le kommentben, mert nem kedvel. Ő ilyen. Apu! Kérlek, ne írj neki. Apu, hallod? Csak viccelt. Én is le szoktam hülyézni. Nem, apu, ebbe tényleg nem kell beleavatkoznod. Légy szíves, szálljatok le a Facebookomról, jó? – Igen, holnapután vége. Bizony. Ti is nagyon hiányoztok. Szörnyen. Igen, honvágyam is van. Persze. De hamarosan találkozunk. Most megyek, jó? Szeretlek titeket. Igen, puszi. Puszipuszi. Puszi-puszi-puszi-puszi. És le tudtam rakni. Napsi a szemét törölgetve nézett fel rám, mire megragadtam a vállát, és felhúztam.

LEINER LAURA 310 – Nem röhög! – szóltam rá a homlokomat törölgetve. Rendesen levert a víz. – Látod, jó nekünk Boldival. Mi árvák vagyunk. – Nem is vagytok árvák – röhögtem fel. – Jó, ez igaz. De szerintem a szüléink azóta sírnak örömükben, mióta eljöttünk. – Ebben lehet valami – értettem egyet. Fogalmam sincs, a Herczeg testvérpár honnan örökölte a hiperaktivitását, mert a szüleik teljesen normálisak. Látom magam előtt, ahogyan a naptárt nézve rettegnek a holnaputántól. Ha-ha.

BÁBEL 311 NEGYEDIK NAP, 19:36 A KARAOKEKÁOSZ Az Ázsiához közel volt a karaoke, ami egy kis, kupolás, ponyvafedeles színpad volt, háttérkivetítővel és egy műsorvezető lánnyal. Mire mi odaértünk Napsival, már alig volt hely a földön ülő fesztiválozók között, akik hunyorogva, kezüket napellenzőként használva figyelték a műsort. Miközben átlépkedtünk a lábakon, térdeken és kitámasztott karokon, hogy Hipóhoz érjünk, a színpadon éppen két barátnő szakadt a röhögéstől, mert elszúrták a Tell Me Baby szövegét (súlyos hiba, hogy lehet azt elrontani???), és sehogy sem találtak vissza a dalba. Görnyedten, vörös fejjel vihogtak, mögöttük a kivetítőn pedig megállás nélkül futott a dalszöveg, amit a közönség soraiból többen is ordítva énekeltek, besegítve a lányoknak. – Mi újság? – huppantam le Hipó mellé az egész napos jó időtől felszáradt, újra poros földre. – Semmi. Veletek? – érdeklődött. – Kifestettük Afrikát – vigyorogtam, és már kezdtem volna mesélni a roppant izgalmas sztorit, amikor észrevettem, hogy Kriszti, az ápoló két műanyag pohárral a kezében lépked át a földön ücsörgők között. – Őhm – néztem Hipóra érdeklődve, mert úgy tűnt, Kriszti egyenesen felénk tart. – Nem mondtad, hogy nem vagy egyedül… – Összefutottam Krisztivel. Mára végzett, és gondoltam, meghívom egy üdítőre, annyit segített az elmúlt napokban – ködösített. – Ahaaa – vonogattam a szemöldököm sokat sejtetően. – És ha te hívtad meg, miért ő hozza? – Mit mondhatnék? – tárta szét a karját Hipó színpadiasán. – Nekem fáj a csípőm, ő meg amúgy is gondoskodó típus. – Értem. Mi van a csípőddel? – röhögtem el magam.

LEINER LAURA 312 – Kifordult – felelte, majd mosolyogva elvette az üdítőt Krisztitől, aki levágta magát törökülésbe közénk, és vidáman nézett a színpad felé. – Ezt nézzétek! – szökkent oda hozzánk Napsi, kezében egy vaskos papírköteget lóbálva. – Itt a dallista. Válasszunk számot és énekeljünk! – Muti! – lelkesedtem azonnal, és ahogy Napsi leült mellém a szűkös helyre (mindenfelé ücsörögtek a fesztiválozók), együtt merültünk bele a választható dalokba. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy másnak is odaadják-e a karaoke-dallistát vagy csak Napsi nyerte meg magának a keverőpultos fiút, de részletkérdés, a lényeg, hogy nálunk volt. Amíg én az RHCP-dalokat böngésztem és választani próbáltam (nem tehetek róla, minden létező számuk tökéletes, így elég nehéz egyet kiemelni), megérkezett Kolos és Boldi is. – Csak nem Red Hotot fogsz kornyikálni, Chili? – nézett le rám Kolos unott mosollyal a fején. – De bizony – bólintottam. – És, csak hogy tudd, felvesszük és majd feltöltjük, Anthony Kiedis pedig rábukkan a neten, miután felocsúdott a döbbenetből, amit az irántam érzett hirtelen és nagyon is mély érzelmei okoztak, megkeres engem, aztán pedig repülőjegy, Los Angeles, esküvő Santa Monicában… – kalandoztam el. Kolos rezzenéstelen arccal nézett rám. – Kár volt megkérdeznem. Na, menj arrébb – szorított helyet magának, és leült mellém a földre. Én szerelmetes pillantásokat vetettem rá, miközben egyébként engem savazott a terveim miatt, Napsi pedig a lábamat rugdosva jelezte, hogy talán ideje lenne színt vallanom. – Tudooom – sziszegtem. – Oké – bólintottam kelletlenül. – Most! – meresztette rám a szemét. – Mi van most? – kérdezte Kolos érdeklődve. – Most megyek – improvizált Napsi – és feliratkozom a listára. Ez tök jó lesz! – ugrabugrált izgatottan, majd, mivel átesett egy srác lábán, és bocsánatkérések közepette rátaposott egy támaszkodó

BÁBEL 313 tenyérre, végül valahogyan kibotorkált a tömegből, és Boldival együtt lerohanták a feliratkozókat jegyző szervezőt. Szaggatott sóhajjal körbenéztem, de sajnos az időpont tökéletesen megfelelt, mert Hipó és Kriszti nem figyelt ránk, éppen Hipó hőjét mérték, ami a tűző napon is csak 36,6 volt. Kolos a színpadot figyelve teljesen elmerült a gondolatban. Nekem meg lépnem kellett. – Oké – suttogtam, és elkapva a tekintetét, belenéztem a barna szempárba. – Szeretnék mondani valamit, de ígérd meg, hogy meghallgatsz. – Nem ígérem meg, de mondd – felelte kapásból. – Jó. Petráról van szó – kezdtem bele, óriási gombócot érezve a torkomban. Kolos a név hallatán erős Pavlov-reflextől szenvedett, mert ösztönösen menekülni akart, de pechére erre nem volt lehetősége, ugyanis körülöttünk mindenfelé ültek, és a lelépését az is gátolta, hogy két karral rácsimpaszkodtam és próbáltam visszahúzni a földre. – Szállj már le rólam, mindenki minket néz – nézett le rám zavartan, mert éppen a derekán csimpaszkodva lógtam, folyamatosan őt rángatva. – Nem! Hallgass már meg! – ráncigáltam, azt hiszem, a gatyáját. Kolos az övét fogva, zavartan röhögött, és megpróbálta állni az érdeklődő tekinteteket és füttyögéseket. – Beszéltem vele! Hidd el, hogy félreérted az egészet. Nem csalt meg! – Zsófi, ebbe ne szólj bele. És ha lehúzod a gatyámat, én nem tudom, mit csinálok veled! – szólt rám nagyon-nagyon mérgesen. – Egy ismerőse az, akivel a múlt héten végig volt, és csak azért, mert neked készült évfordulós ajándékkal, amihez segítségre volt szüksége! – Mi van? – engedte el az övét, én meg véletlenül tovább rángattam a farmerét. – Leülnél? – néztem fel rá kimerültén, és valahol belül, egészen mélyen, teljesen összetörve. Kolos pár másodpercig töprengett, aztán

LEINER LAURA 314 szerintem elkezdte érdekelni a sztori ezen verziója, így végül visszaült mellém, nekem meg nem kellett tovább rángatnom a gatyáját. Ez így mindkettőnknek jobb volt. – Szóval… – kezdtem bele újból. És elmondtam mindent, amit tudtam. Kolos pedig hallgatott, rezzenéstelen arcán minimális mimika vagy mozdulat sem látszott, szoborszerű merevséggel szívta magába az információt, én pedig kipakoltam mindent, amit tudtam. Valahol úgy éreztem, egy ilyen srác akkor sem foglalkozna velem vagy nézne rám „barátnőjelöltként”, ha nem lenne szó semmilyen Petráról. Ahhoz viszont már eléggé megszerettem, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt azért, hogy boldog legyen. Akkor is, ha ez kissé ütközött az én terveimmel. Időnként önzetlennek kell lennünk, hogy aztán önző módon csak magunkkal tudjunk foglalkozni. Már azt hittem, Kolos soha nem fog reagálni vagy esetleg teljesen lefagyott és nyomni kell egy restartot, amikor életjelet adott egy pislogás formájában. – Ez komoly? – temette hirtelen a tenyerébe az arcát. – Ühüm – mosolyodtam el keserűen. – Miért nem mondta el? – hüledezett. – Ezt most gondold végig – tettem a vállára a kezemet nevetve. – Sokszor mondtad az elmúlt napokban, hogy gyerekes vagyok, de azért a te viselkedésed sem kifejezetten anti-infantilis. Rohangálsz egy név hallatán, mint egy ötéves. – Mondja ezt az, aki férjhez készül menni Anthony Kiedishez – oltogatott, ahogy szokott. – Az a helyzet, hogy nekem már csak ő maradt – szipogtam a számat biggyesztve. – Mit fogsz most csinálni? – Nem tudom – túrt a hajába sóhajtva. – Szerintem hívd fel és találkozzatok. – Ne szólj bele a dolgaimba – intett le egy laza mozdulattal, én meg mosolyogva bólintottam. Az ismeretségünk kezdete óta valahogy így kommunikálunk egymással, tehát abszolút nem vettem magamra, hanem folytattam.

BÁBEL 315 – Kedves lány. Meg szép is. Ééés… Baromira összeilletek, bár nem tudom, hogy megérdemled-e – tűnődtem. – Gondolj bele. Kinyomtatta és beköttette az összes semmirekellő, vacak cikkedet, hogy ezt adja neked ajándékba – morfondíroztam, Kolos meg jóízűen felröhögött, és fél karral átölelte a vállamat, miközben magához húzott. – Megfojtasz – kapkodtam a levegőt az ölelését viszonozva, kiszabadítva a fejem a válla fölött. – Néha eszembe jutott már – dünnyögte a fülembe. – Hallod, Chili. – He? – hunytam le a szemem szorosan. – Kösz szépen. – Igazán nincs mit. Örülök, ha segíthettem. Remélem, hogy segíthettem – motyogtam, és azért magamban elmorzsoltam egy-két képzeletbeli könnycseppet. – Na, szállj le rólam, üzenek egyet – tolt el magától, hogy előszedje a telefonját. Ráhúztam a térdemre, és egyben kissé ki is nyújtottam a ruhámat, miközben átkulcsoltam a karommal, és figyeltem Kolos telefonját, ami hat másodpercen belül rezegni kezdett. – Mit ír? – Hogy találkozzunk. – De jó! – biggyesztettem le a számat. – Akkor szaladj. – Jó, majd később. Várhat egy kicsit – emelte meg a kezét nyugtatólag. – Azért nem fogok rohanni. Megvárom, hogy beégj a színpadon – biccentett a karaoke felé. – Ez kedves tőled – nevettem el magam hitetlenkedve. – Na, ide figyelj – nézett rám egészen komoly arccal. – Azt hiszem, lógok neked. – Dehogy – ráztam a fejem ösztönösen. – Jó. Ha nem akarsz a VIP-be jönni, akkor hagyjuk… – MIII??? – kerekedett el a szemem, és még a levegő is megállt bennem.

LEINER LAURA 316 – Amúgy is bevittelek volna, csak nem akartam mondani. Jó volt nézni a szenvedésed és szerencsétlenkedésed. De most már nem szívatlak tovább. Beviszlek a Chilire. – MICSODA??? – hüledeztem tovább. – De csak akkor, ha tudsz viselkedni. És nem őrülsz meg. És csendben maradsz. – Úristen!!! – üvöltöttem fel boldogan, a következő pillanatban pedig ráugrottam Kolosra, aki a hirtelen lendülettől hátrazuhant, én meg ráestem. – Na! Erről beszéltem – dünnyögte fájdalmasan, és megpróbált lelökni magáról, de nem igazán sikerült neki, mert enyhén eufórikus állapotba kerültem. Azt hiszem, belezokogtam a vállába örömömben. És nem mellesleg teljesen megfeledkeztem arról, hogy én egy összetört szívű hősszerelmes vagyok, aki az imént esett el élete szerelmétől. Totálisan hidegen hagyott. Csupán egy gondolat zakatolt a fejemben szüntelen. Mégpedig, hogy a VlP-emelvényen állva mosolygok, Anthony Kiedis felnéz rám, kacsint egyet, én izgalmamban elhányom magam, ő ezt undorítóan romantikusnak tartja, és go to Hálivúd. – Veletek mi van? – hallottam Szasza hangját, mire vidáman felnéztem, és széles mosollyal épp el akartam újságolni életem hírét, de megakadtam. Szasza és Abdul két lánnyal érkezett. – Ó. Semmi. Csak örülök – dünnyögtem vihogva, aztán rátenyerelve Kolos mellkasára (Salman Rushdie volt a pólóján, éppen az ő arcképébe nyúltam bele), feltápászkodtam. – És ti? – ültem vissza a földre, eközben pedig Kolos a felsőjét próbálta leporolni a hátán, ami tiszta por és piszok lett a támadásom után. – Összefutottunk a lányokkal. Nulladik napon már találkoztunk – magyarázta Abdul. – Sziasztok – intettem a naptól hunyorogva, bár szinte csak az alakjukat láttam, mert pont mögöttük készült lebukni a nap. – Megvagyunk. Mindjárt szólítanak minket – ugrált oda hozzánk Napsi.

BÁBEL 317 – Szuper. Duettezünk? – kaptam oda a fejem. – Ööö. Az a helyzet, hogy nekem már van partnerem – dobta át a válla felett a szőke haját. – Boldi? – Nem, egy srác. Ugyanarra a számra iratkoztunk volna fel, tök vicces volt, úgyhogy felajánlotta, hogy énekeljünk együtt. Ott áll, nézd csak – mutatott a színpad irányába. Egy fehér pólós, mosolygós srác figyelte a társaságunkat, azon belül pedig Napsit. Óriási. – Boldi? – Én szóló produkciót adok elő – felelte magabiztosan. – Már teljesen jól hallok! – Ez nagyszerű hír – dünnyögtem. Szép lassan kiderült, hogy senki nem szándékozik velem duettezni; Hipó passzolta, ő Krisztivel beszélgetett, Abdul az újdonsült barátnőjét fűzte, Kolos csak röhögni akart egy jót. Végső elkeseredésemben Szaszára néztem. – Egy Californication? – vigyorogtam. – Énekeld Kolossal – rázott le gúnyosan vigyorogva. – Velem biztos nem – passzolt Kolos is. – Hah – fontam össze a karom dühösen. – Latter Zsófi! Latter Zsófit várjuk a színpadra! – szólt a műsorvezető lány a mikrofonba, mire elkerekedett szemmel odakaptam a fejem. – Mi? Engem írattatok fel elsőnek? – remegett meg a gyomrom. Napsi és Boldi röhögve bólogatott, amíg feltápászkodtam és enyhén rezignáltan túrtam bele a hajamba. – Na, jó! Tudjátok mit? Ezt Anthonynak küldöm, más nem érdemli meg. Árulók! – fordultam körbe a barátaim között, majd átlépkedve másokon, Napsi kezébe nyomtam a telefonom. – Vedd fel az egészet! – Oké – vette át. A színpadra fellépve gyér taps hangzott fel, rajtam meg erőt vett mindenfajta lámpaláz, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi zavar jobban, az émelygés, a térd- és gyomorremegés, a fojtogató levegő, a vizesen hátamra tapadó ruha, a hangszálaim sztrájkja vagy

LEINER LAURA 318 a színpadot, azon belül is engem bámuló tömeg. Akik sokan voltak. Tényleg sokan. A tűző napon megtöröltem a homlokomat, és hogy ne kelljen állnom a tömeg fürkésző tekintetét, a kezemben tartott mikrofont tanulmányoztam, idegesen nyomkodva a bekapcs-kikapcs gombot. Aztán, amikor felcsendült a Californication csodás intrója, valamiért megszállt a békesség, mély levegőt véve felemeltem a fejem, és mosolyogva a tömegre néztem. A lábam előtt lévő kis monitoron már megjelent az első sor, de ügyet sem vetettem rá, azt hiszem, ezt a dalt még visszafelé is tudom, bár az úgy elég hülyén hangozhat. A számhoz emeltem a mikrofont, és mindent beleadva énekelni kezdtem. Csakhogy ebből senki nem hallott semmit. Merthogy az ideges bénázásom közepette addig kapcsolgattam a mikrofont, míg végül úgy hagytam, kikapcsolt állapotban. A tömeg füttyögött és hurrogott, én meg zavartan néztem a barátaimra, mert a döbbenettől lefagytam, és eszembe sem jutott egy kattintással beüzemelni, inkább tanácstalanul álltam, a szám meg ment, ének nélkül. – Kapcsold be! – üvöltötte Szasza. – Mi? Ja – néztem le a kezemre. – A fenébe – sziszegtem. Kinéztem egy pillanatra a színpad mellett álló műsorvezetőre, aki azt kérdezte, hogy újra kezdjük-e? Végigfutott az agyamon, hogy mekkora cink, ha leáll és újra elkezdődik a dal, hogy a nézőktől milyen fújolást kapnék, így ösztönösen megráztam a fejem, vártam pár pillanatot, amíg be tudok szállni, majd magamban bólogatva énekelni kezdtem: „…And if you want these kind of dreams, It’s Californication”. És innentől már simán ment. A tömeg velem együtt énekelte a refrént, egy csomóan tapsoltak, és a mellékúton járkálok is megmegálltak egy pillanatra, hogy belelessenek a karaoke produkciókba. Már nem azért, de óriási tapsot kaptam, egyfelől, mert bátor voltam és a gigantikus kezdeti baki után folytatni tudtam, másfelől pedig, az egyik legpopulárisabb Chili-számmal nem nagyon lehet mellélőni, mindenki üvöltve énekelte a dalszöveget.

BÁBEL 319 A videót egyébként feltöltöttem, a bal oldali menüben katt arra, hogy Videók, vagy egyszerűen YouTube–> Keresés, és bepötyögni, hogy Latter Chili Zsófi – Californication. Vidáman és szörnyen boldogan mentem vissza a többiekhez, a színpad előtt ülő közönséget átlépkedve pedig egy csomó vadidegennek kellett High-Five pacsit adnom, mire visszaértem a helyemre. – Huh – huppantam le. – Jó volt ez – mosolygott kedvesen Szasza, fél karjával átölelve a mellette ülő lányt. – Elszúrtad az elejét – nézett rám Kolos. – Igen, de utána belejöttem – védekeztem. – Akkor is béna volt. – Mutasd, ha tudsz jobbat – löktem meg a vállát röhögve. – Na, mi jövünk már? – türelmetlenkedett izgatottan Napsi. Nem, nem ő jött, mert a színpadra felálló műsorvezető Szaszát és… és Euláliát szólította. – Ki? – fülelt Boldi. – Ez meg milyen név? – töprengett Napsi is. A napszemüvegem lencséje mögül, felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogyan Szasza megfogja a vele lévő lány kezét és vidáman a színpad felé vezeti. – Olyan, mint valami betegség. Eulália – gondolkozott Hipó, mellette Kriszti pedig remekül szórakozott. – De tényleg . Párbeszéd: „Mi bajod van?” „Az orvos szerint eulália.” Íííj, az szívás” – hadarta, mi meg valamennyien röhögve hallgattuk. – Bocs, de a barátnőmről beszéltek – szólt kelletlenül az Abdul mellett ülő lány, aki nyilván nem vette jó néven, hogy Eulálián vihogunk. – És? – nézett rá Abdul értetlenül. – Ha neked is vicces neved lenne, akkor azon is röhögnénk. De neked pont olyan unalmas a neved, mint amilyen a fejed – tette hozzá. – Hogy mi? – szaladt össze a lány szemöldöke, és közelebb hajolt, hogy a hangzavarban pontosan hallhassa Abdul szavait.

LEINER LAURA 320 – Mondom szép a neved! – hagyta rá Abdul, a lány mosolyogva bólintott. Naná, hogy szakadtunk a röhögéstől. Kolos SMS-t írt, azt hiszem, Petrának, hogy most már tudnak találkozni, én pedig Napsival együtt a karaoke előadásomat néztem vissza a mobilomon; azon vihogtunk, amikor felkaptam a fejem és pislogás nélkül fordultam a színpad felé. Már az első akkordot felismertem, és hirtelen a torkomban dobogott a szívem, a gyomrom pedig olyan kicsire összeszűkült, hogy úgy éreztem, az egész nincs nagyobb, mint egy szőlőszem. The Zephyr Song. Az összes közül talán a legnagyobb kedvencem. Nem is láttam a listán. Pedig ezek szerint ott volt. És Szasza ezt a dalt választotta duettnek. Hm. Szasza a színpadon állva beletúrt sötétszőke hajába, és mosolyogva lenézett a közönségre. Valamennyi lány sóhajtva viszonozta a pillantást, Eulália pedig meredten bámult a monitorra. Fogalma sem volt a számról. – Legalább a dalszöveget tudnád, te szerencsétlen – motyogtam ámultán, mert Szasza egyedül kezdte énekelni a számot, a lány csak bele-belerontott vagy hozzátett egy szótagot. – Mi? – kérdezte Kolos. – Semmi – ráztam meg a fejem, le sem véve a színpadról a szemem. Szasza hihetetlenül jól nyomta, nem csoda, a suliban a szünetekben és egy-egy kínosabb órán is elégszer énekeltük együtt, megosztva a fülhallgatót. Ezért nem is értettem, hogy miért a fura nevű barátnőjével akarta közösen karaokézni, amikor tudja, hogy nekünk totál rutinból megy. És nem mellesleg jók is vagyunk együtt. A szám, a hangulat és a színpadon látottak teljesen megbénították az agyamat, csak tátogva, hang nélkül énekeltem és figyeltem. Szasza tök rendes volt (mint amilyen általában), nem hagyta cserben Euláliát, hanem énekelve odasétált hozzá, karon ragadta, és előrébb húzta, hogy mindenki jól lássa, aztán odahajolva hozzá, nyomott egy puszit az arcára. A sorok közül a lányokból egyöntetűen egy „hhhhjajjjj” sóhaj szakadt fel, én pedig elismerően bólintottam.

BÁBEL 321 Mindig is tudta, hogyan hülyítse be még jobban az érte amúgy is megőrülő lányokat. – Hé, Chili – bökött oldalba Kolos, mire kizökkentem a bambulásból. – Igen? – Én most megyek. – Oké. Jó beszélgetést. És sok sikert – néztem fel rá. – Kösz. Te megleszel? – ráncolta a szemöldökét. – Persze. Miért? – nevettem zavartan. – Csak úgy kérdeztem – tette fel a kezét védekezőén. – Hogyne – biccentettem, aztán a színpad felé néztem, Mert véget ért a szám, és mindenki tapsolni kezdett. – Persze, rögtön vastapsot érdemel, amikor egy szót sem talált el – dünnyögtem. Kolos röhögve ott hagyott, a távozásával egy időben pedig megérkezett Szasza meg a halandzsázó lány, és vidáman helyet foglaltak. – Na? Milyen volt? – ült le mellém Szasza. – Borzalmas – ismertem be nevetve. – A lány nem tudta a dalszöveget. – A karaoke poén, ne vedd komolyan – mosolygott Szasza. – Hogyne venném komolyan! Ez a Zephyr volt! Meggyalázta a számot. – Zsófi, nyugodj már le – ingatta a fejét. – Tök aranyosan próbálta énekelni. – Aranyos a tüsszentő panda! – sziszegtem. – Az, ha valaki elénekel egy olyan dalt, amit még csak nem is ismer, az nem aranyos, hanem kínos – érveltem dühösen. Miért van az, hogy a fiúk egy jó teljesítményre csak rábólintanak, de ha valaki szerencsétlen, bizonytalan és überbéna, azt rögtön „aranyosnak” meg „édesnek” találják? Én lenyomtam a Californicationt egy óriási bakival az elején, helyrehoztam, mégis csak „oké”. Szasza újdonsült barátnője meg állt a színpadon némán, leblokkolva, mint valami tuja, az meg rögtön „ari”

LEINER LAURA 322 – Túlpörögsz ezen a dolgon. Csak egy hülye szám – szidott le Szasza, nekem viszont a beszólásától a bárányfelhőkig szaladt a szemöldököm. – Ha? – Mondom, csak egy hülye dal, amit elénekeltünk. – Nekem sokat jelent ez a szám. Azt hittem, neked is – ráztam a fejem értetlenül. – Nem, Zsófi. Nekem csak egy baromság, mint a többi, amit elénekeltem valakivel, akit kedvelek. – Persze, légyszi, kapd fel a vizet Eutanázia miatt – néztem rá teljesen döbbenten. – Eulália, a neve Eulália – javított ki dühösen. – Kit érdekel? Most tényleg rám förmedsz egy vadidegen – Igen! – És miért? – kértem ki magamnak. – Mert elegem van abból, hogy dögként viselkedsz. – Jó, persze, játszd csak a hősszerelmest, kábé huszonnégy óra múlva úgyis nekem kell majd kidobnom helyetted Euráliát! – Eulália! – Őt is! – pattantam fel dühösen. Aztán visszafordultam, és idegesen meredtem rá. – Amúgy meg nem énekelhetted volna el ezt a számot. – Mert? – röhögött ki lesajnálóan. – Mert ez a kedvencem. És nem érdemled meg! – dünnyögtem. – Na, hagyjál – legyintett. – Mi a franc van veletek? – nézett ránk Abdul, aki fél füllel hallgatta a dühöngésünket. – Semmi – förmedtem rá. – Most inkább megyek – kaptam fel a vizet, és határozott léptekkel indultam el a karaokétól. Titkon abban bíztam, hogy majd mindenki utánam rohan és könyörögve kérik, hogy ne hagyjam ott őket, de ahogyan a karaoke színpad mellett megálltam egy pillanatra és óvatosan visszanéztem, hirtelen belemart a fájdalom a mellkasomba. A többiek ott ültek, ahol hagytam őket, beszélgettek, röhögtek, és egyáltalán nem is

BÁBEL 323 foglalkoztak velem. Szasza és a lány mosolyogva társalogtak, Napsi éppen a színpadra készült azzal a fehér pólós fiúval, Abdul Boldival vihogott, Hipó is elvolt… Gombóccal a torkomban néztem őket, és megfordult a fejemben, hogy visszamegyek hozzájuk, hátha fel sem tűnt nekik a pillanatnyi elmebajom, de úgy éreztem, büszkébb vagyok annál, mint hogy így meghunyászkodjak. Elvagyok én nélkülük is. Ahogyan szemmel láthatóan ők is elvannak nélkülem. Egy utolsó pillantást vetettem Euláliára, aki éppen nagyot nevetett Szaszán, és úgy dobálta a haját, mintha megőrült volna. Enyhén túljátszotta a szerepét. És különben is. A fehér, magas szárú tornacipője idióta választás egy fesztiválra, merthogy tiszta kosz lett. És a csőgatyáját is csak azért préselte magára, hogy az alakjának minden millimétere látható legyen. Micsoda közönségesség! A felsőjéről meg már ne is beszéljünk. Totál nyitott hátú póló, melltartópánt meg sehol. Jó, oké, kegyesen bánt vele a természet, de ezt miért kell mindenki tudtára adni? Na, és a haja. Olyan egyenes, hogy hajvasalóval sem lehetne jobban kihúzni. Pfff. Rendben. Szasza ezermillió barátnőjét elviseltem már, soha, egyik sem zavart. Ez most mégis feldühített. Hogy miért? Mert most először hanyagolva érzem magam egy másik lány miatt, ami felettébb dühítő. Argh!

LEINER LAURA 324 NEGYEDIK NAP. 21:10 A FESZTIVÁLÉLET EGYEDÜL Igazából annyira dúltam-fúltam, hogy fel sem tűnt, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam. Mászkáltam a főúton, vettem egy kólát, leültem egy padra valami társaság mellé, aztán továbbsétáltam, letértem a mellékutakra, jártam az Amerikánál és az Európánál is. Ott sikerült belefutnom valami eszméletlenül híres brit banda koncertjébe, amin érzésem szerint a Föld népességének legalább a fele képviseltette magát. Annyian voltak, hogy az ugráló embertömeg egybeolvadt és addig hullámzott, amíg csak a szem ellát. Az egyébként is fülledt levegő beszorult a koncertet élvezők közé, én meg jól belekeveredtem a sűrűjébe, és akárhogy próbáltam kiverekedni magam a kemény magból, annál inkább beljebb kerültem. Végül ott találtam magam az első sorokban, összepréselt tüdővel és széttaposott lábbal. Viszont elmondhatom magamról, hogy egy nagyon híres együttes nagyon híres énekese tíz méteren belül énekelt előttem. Bár tudnám, hogy kikről van szó! Próbáltam megkérdezni egy raszta hajú srácot, aki mellett ugráltam, de ő csak azt válaszolta, hogy „yeaaaaaaah”. Fogalmam sincs, hogy ez a zenekar neve, a szám címe vagy egyszerűen helyzetjelentés volt, mindenestre lökdösődve, tülekedve kezdtem oldalazni, remélve, hogy hamarosan kijutok. Semmi kedvem nem volt életem utolsó pillanatait egy számomra ismeretlen előadó koncertjén tölteni, mielőtt végleg eltaposnának az ugrálok, ráadásul végre elértem, hogy VIP-emelvényes lehetek a Chili alatt, úgyhogy ez a tudat annyira felbátorított, hogy könyökkel utat törve magamnak, egyszerűen kilőttem, és mindenkit félretoltam, aki csak előttem állt. Talán a meglepetés ereje volt, ami igazán hatott, a koncert közben senki nem számított egy százhatvan centis faltörő kosra, úgyhogy abszolút sikerrel jutottam el… egészen a tömeget kettéosztó kordonig, meglepetésként ért, nem számítottam rá. Oké, tehát volt ez a választókordon, amin belül biztonsági őrök ácsorogtak, és kihúzták a

BÁBEL 325 félájult embereket vagy éppen visszalökték azokat, akik ott akartak átmászni a másik oldalra. – Basszus – lihegtem teljesen kikészülve. – Ki kell innen jutnom. Hahó! – hajoltam be a kordonon, de ekkor a tömeg lökött egyet, én meg felkenődtem a vasra, és örömmel konstatáltam, hogy ezerszázalékosan átrendeződtek a belső szerveim. Gondoltam, ha ezt túlélem, akkor a legközelebbi ultrahangvizsgálatnál előre szólok a dokinak, hogy, mondjuk, ne a régi helyén keresse a vesémet. – Hahó! – kiáltottam, de annyira nyomtak az emberek, hogy összeszűkült a tüdőm, így halkra sikeredett a jajgatásom és a beleköhögés sem segített a helyzeten. Egy szekuritis észrevette a kordonon átlógó, elernyedt kezemet, mire végre odajött. – Hé, te ott! Bongyor! – szólított meg. – Hullámos, jó? – szálltam vitába, mert oké, hogy éppen harmincezer ember nyomott neki a vasnak, de azért ne „bongyorozzák” már le a hajamat. – Felőlem. Ki akarsz jönni? – vizsgálgatott szakértő szemekkel. – Nem, pont kényelmesen vagyok. Csak egy csésze tea kéne. Tudna nekem hozni? – lihegtem egy újabb lökést felfogva a hátammal. Azt hiszem, valaki belerúgott vagy belefejelt a lapockámba. – Vicces kislány vagy – dünnyögte az őr, és továbbsétált a kordonon belül. Én állat, a hülye cinizmusommal. – Biztonsági bácsi! Nem úgy értettem. Tessék kiszedni! – ordítottam. A szekuritis megfordult, és ráérősen odasétált hozzám. – Komolyan – vettem könyörgőre. – Csak belekeveredtem a koncertbe, azt sem tudom, kik ezek – böktem a színpad felé. Erre a körülöttem nyomulók nem túl barátságos pillantásokkal kezdtek méregetni, merthogy pechemre két szám közti szünetben ordítottam el magam. Itt volt az ideje angolosan távozni. – Na, gyere – hajolt át az őr a rácson, benyúlt a hónom alá, és kábé, mint egy krumpliszsákot, úgy emelt át a kordonon. – Hajtsd le a fejed, és futás.

LEINER LAURA 326 Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy egy biztonsági őr futva menekíti ki egy koncertről, így megpróbáltam kiélvezni a helyzetet és futás közben integetni a mellettem elkerített tömegnek. A szekuritis ezt nem tartotta poénnak, és rám förmedve gyorsabban kezdett rohanni. Kiderült ugyanis, hogy a fejemet lehajtva nem is engem véd, hanem tőlem védi a koncertező bandát, nekem meg nem szabad semerre sem néznem, hanem mint egy szemellenzőt viselő ló, csak előre, a két kordon közti keskeny folyosón. A színpad elé érve vettünk egy éles balost, így hirtelen a zenekar és a tömeg közti árokban futva találtam magam. Hű, még sosem voltam ennyire közel egy nagyszabású koncerthez. Mondjuk a „VIP” helyemet pont tizenegy másodpercig élvezhettem, ennyi idő alatt értünk ugyanis a színpad bal oldalának legszéléhez, ahol a szekuritis még egyszer átemelt a rácson, és kidobott a fenébe. – Köszönöm – dünnyögtem. – Máskor ne menj be a tömegbe, ha nem bírod, bongyor! – Hullámos! – üvöltöttem utána. Mert ez azért nem mindegy. A koncerttől és a vele járó őrülettől eltávolodva hirtelen erőt vett rajtam az „ezt azonnal el kell meselnem erzes, úgyhogy előszedtem a telefonomat. TWITTER: RHCPZsofi Na, kit emeltek ki egy koncert harmadik sorából??? (: RHCPZsofi @HerczegPrincessNapsugar @Abdul_the_Great @ Boldizsaaar @Hipo104 Hahóóóó! Kiszedtek egy koncertről. RHCPZsofi Sehol senki? RHCPZsofi @Its_me_Szasza Fasírtban vagyunk még? RHCPZsofi Na jó, #off!ine

BÁBEL 327 NEGYEDIK NAP 22:45 RÁM SÖTÉTEDETT, TOVÁBBRA IS EGYEDÜL. A CSOCSÓNÁL A többiek bizonyára baromi jól szórakoztak, talán fel sem tűnt nekik, hogy nem vagyok ott, és ami a legszomorúbb, egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy egyedül bolyongok a Bábelfeszten. Közben besötétedett, a fesztiválozók meg csoportokba verődve, vidáman és boldogan bóklásztak koncertről koncertre, tele voltak a kajáldák, egy talpalatnyi hely sem volt semelyik pult közelében. Csak én lézengtem egymagámban, arra várva, hogy valaki válaszoljon Twitteren vagy felhívjon, hogy megkérdezze, egyáltalán élek-e még. Végső elkeseredésemben, amikor már a harmadik hangos, jókedvű társaság ült le mellém az Amerika színpad közelében lévő egyik ételstand fapadjára, előszedtem a telefonomat.

LEINER LAURA 328

BÁBEL 329 Önsajnálatomnak meglett a hatása, ugyanis Napsi nem hagyta annyiban a dolgot, hanem eljött értem azzal a szándékkal, hogy odarángasson a csocsóhoz, ahol elmondása szerint olyan baromi jó a hangulat. – Ne már, tényleg semmi kedvem. Agybajt kapok attól a lánytól – borzongtam meg.

LEINER LAURA 330 – Á, nem olyan vészes, el lehet lenni vele. Nem sok vizet zavar, meg sem szólal, csak Szaszával beszélget. – Akkor is idegesítő. És Szasza tiszta bunkó volt velem miatta! – nyomkodtam a palackomat a kezemben, szomorúan bámulva a rajta keletkezett horpadásokat. – Ne csináld már. Gyereee – húzott fel a pádról, és a fejét rázva, szigorúan meredt rám. – Ne legyél igazságtalan. Szasza mindig meghallgatja a szenvedésedet, most egy kicsit viselkedj jól te is. – Milyen szenvedésemet? – háborodtam fel. – Ööö. Az összeset? – mosolyodott el kedvesen. – Jó, ez igaz. De akkor is. Összeveszett velem miatta! És észre sem vette, hogy órák óta egyedül voltam! – Azt hitte, Kolos után rohantál – vonta össze a szemöldökét. – Miért rohantam volna? – torpantam meg. – Mert belezúgtál? – Ja, az! – sóhajtottam. – Az elmúlt – tűnődtem. – Mikor? – röhögött fel. – Várjunk csak. Ma – számolgattam. A fesztiválidő kicsit összezavarja az embert. – Oké, értem – vihogta Napsi. Nem értem, miért nevetett ki, a szerelmi életem összekuszálódása egyáltalán nem vicces, ráadásul ő nem röhöghet ki, nulladik nap óta keres egy fantom-olaszt, aki annyit Mondott: „ciao”. Napsival kézenfogva indultunk meg az Európánál lévő sörsátorhoz. A sötét mellékúton lépkedve a szembe jövők körvonalait láttuk csupán, és büszkén konstatáltam, hogy már nem is tévedünk el, egyszerűen a Bábelfeszt bármely pontjához odatalálunk a térkép nélkül is, sőt, levágunk utakat, mert tudjuk, hogy merre rövidebb, és állati nagy büszkeséggel tölt el minket, amikor napijegyeseket igazítunk el. A sörsátor valójában egy hatalmas pult volt, felette hatalmas, kifeszített ponyva, ami lefedte a csocsóasztalokat is. Amiből volt vagy két tucat. És mindegyik fullon volt. A mi asztalunkat azonnal

BÁBEL 331 felismertem, középen helyezkedett el, és Abdul ordibált a rudat rángatva Boldival, aki fülkötéssel a fején elég feltűnő jelenség volt. – Mondom, hogy béna vagy! – üvöltötte Abdul. – Leütlek – vihogta Boldi. Nos, az elmúlt órákban valóban nem sok minden változott, azt hiszem, senkinek nem tűnt fel a távozásom, vagy legalábbis nem hagyott mély nyomot bennük. – Sziasztok – köszöntem, és visszafojtott mosollyal figyeltem Szaszát, a reakcióját várva. Nem mondott semmit, csak félig felvont szemöldökkel figyelt. Ó-ó-ó. Haragudott. – Naaa – álltam meg mellette, és ártatlan arccal, „sajnálom” pislogással vigyorogtam. – Mit próbálkozol? – nézett le rám, de alig bírta visszatartani a mosolyát. – Csak úgy – vontam meg a vállam. – Jó, bocs. Nem akartam megsérteni Eufóriát. – Direkt nem mondod jól a nevét, igaz? – Ühüm – bólogattam. – Miért? – Mert vicces – nevettem el magam. –Valld be, hogy vicces. – Jó – túrt a hajába röhögve. Hálásan mosolyogva bólintottam, és hatalmas kő esett le a szívemről. Nem jó Szaszával rosszban lenni. Tényleg nem. – Na, és hol hagytad az imádott VIP-esedet? – érdeklődött. – Kit? – lepődtem meg, aztán egy pillanat alatt eszembe jutott, hogy Kolosról beszél. – Ö nem. Mármint beszéltünk, és… – kezdtem a hajamat birizgálva, de Eurázsia pont akkor ért oda hozzánk, és boldogan nyomta Szasza arcába a poharából kilógó szívószálat. – Mi ez? – ivott bele Szasza. – Cuba libre – vigyorgott. – Az kéne neked. Egy csak oda jegy Kubába – motyogtam szinte némán. Szasza jól ismer, és bár ő sem hallotta a beszólásom, a szám

LEINER LAURA 332 mozgását látta, úgyhogy a fejét ingatva pillantott rám szikrát szóró szemmel, jelezve, hogy „fejezzem be”. – Új kör indul! – üvöltötte Napsi. – Ki van velem? – támaszkodott rá a csocsóasztalra. – Eéén! – ordították mindenfelől. Napsi zavartan elhúzta a száját, és korrigált. – Mármint a társaságunkból. – Óóó – érkezett az egyhangú válasz. Egy csocsóasztal köré gyülekeztünk, és hogy mások el ne happolják az asztalunkat, négyen mindig játékban voltak közülünk. Hipó, mondjuk, csak öt percet játszott, aztán artikulálatlanul felüvöltött, és a karját fájlalta. Én sima húzódásnak gondoltam, de szerinte szétszakadt a bicepsze. Érdekes teória, a vékony, nyeszlett karján véleményem szerint nincs is bicepsz, így nem szakadhatott meg, de hát ő tudja. Boldi állatias hörgéssel ütötte az asztal üvegfedelét, mert Abdul megint belőtt neki egy gólt, és úgy általánosságban szörnyen jó hangulat volt, én meg teljesen megfeledkeztem a történtekről, és felhőtlenül szórakoztam. Egészen addig, amíg Eulália bele nem köpött a levesembe. Ismét. Ugyanis Napsi párjaként szerettem volna játszani, csakhogy nem egyedül pályáztam a csapattárs szerepére. – Bocs, de mi mindig együtt csocsózunk – néztem rá viszonylag kedvesen. Legalábbis ez volt a szándék. – De hát úgyis be van kötve a kezed – figyelmeztetett a csuklósérülésemre, amit én már régen elfelejtettem. – Ó, ez semmiség – erősködtem. – Zsófi, tényleg ne erőltesd meg, mert rosszabb lesz. Majd Eu beáll helyetted – tanácsolta Szasza. – Eu? – ráncoltam a szemöldökömet. – A becenevem – kiabálta mosolyogva a lány, megpróbálva túlüvölteni a hangzavart, ami a másik asztaltól érkezett, ahol éppen valaki „bombagólt” lőtt, amit hangos ovációval ünnepeltek.

BÁBEL 333 – Jó, nekem meg USA – röhögtem össze Boldival, aki értékelte a beszólásomat, és rögtön kontrázni kezdett, olyasmiket, hogy őt időnként „Nagy-Britanniának” nevezik. – Élvezed, mi? – ingatta a fejét Szasza. – Ne már, csak vicceltem – védtem magam. – Amúgy – néztem a játékot összeráncolt szemöldökkel – nem szabályosan játszik. Pörget! – akadtam ki egy pillanat alatt, mert azt, ugyebár, tilos. – Ja, nem tud játszani. – Akkor talán ne játsszon – vágtam rá csípőből. – Vagy szerinted ez is „ari”? Szasza jóízűen felröhögött, aztán odament Euhoz, a háta mögé állva átölelte, és besegített a játékába. A kólásflakonomból kiálló szívószálat rágcsálva figyeltem a játékot, aztán, amikor a hangszórókból felcsendült a Make You Feel Better, sóhajtva megráztam a fejem. A mellettem álló Abdul mosolyogva lenézett rám. – Mi volt ez? – Sóhaj. – Jó nagy. – Aham. Mélyről jött – ismertem be. – Igyál – tartott felém egy műanyag vödröt, ami félig volt valami piával. – Te a nagyapámtól kikönyörgött titkos pénzemből vedelsz? – kerekedett el a szemem. – Ja – bólintott vihogva, nekem pedig megenyhült az arcom. – Jól teszed. – Mi van Kolossal? – Visszairányítottam a volt barátnőjéhez – ismertem be. – Talán ez a legjobb, amit tehettél. – Igen, szerintem is – bólogattam megállás nélkül. – Miért érzem úgy, hogy ez egyáltalán nem fáj neked? Tette a vállamra a kezét mosolyogva. – Hm… – töprengtem. – Mert igaz? – röhögtem fel. – Az a helyzet, hogy asszern, elmúlt a nagy szerelem – vallottam színt,

LEINER LAURA 334 – Vagy csak máshol van – biccentett Abdul. – Hát, igen – sóhajtottam. – Anthony Kiedis – motyogtam, és mindketten a csocsózókat néztük. – Amúgy hol a barátnőd? – Melyik? – A legutóbbi. Aki Eurázsiával volt. – Elküldtem. – Hová? – Azt hiszem, haza – felelte Abdul, én meg visszaköptem az üvegbe a kólám, de egy része még így is az orromon jött ki. – És Szaszáét nem tudod elküldeni? – Őt nem. Bocs. – Semmi baj – mosolyogtam rá, aztán Abdul szorosabban átkarolt, én meg a vállára hajtottam a fejem, és így néztük egy darabig a csocsót. Aztán, amikor valami vadbarom rácsapott Napsi farmersortjára, mindketten egyszerre üvöltöttünk rá, és vadul gesztikulálva küldtük el távoli helyekre.

BÁBEL 335 NEGYEDIK NAP. 23:59 NYOMORULT ÉRZÉSEK. ..ÉN MOST HAZAMEGYEK". PAKOLÁS Végül kiharcoltam, és beálltam csocsózni. Igaz, a csuklóm döbbenetesen fájt, minden egyes alkalommal, amikor hozzám került a labda, könny szökött a szemembe, de persze nem mutattam ki a fájdalmat, csak a tőlem megszokott profizmussal csocsóztam, amiért egyébként annyira szeretnek velem játszani a többiek. Napsival jó páros vagyunk, elég jól véd, meg a folyamatos tápászkodásával folyamatosan eltereli a többi játékos figyelmét (nyújtózkodva kivillanó has a póló alól stb.), én pedig addig lőhetem a gólokat. Nem kis tömeg gyűlt össze körülöttünk, egy csapat spanyol például konkrétan a szurkolótáborunk lett, és minden gólunk után vad táncba és őrült ovációba kezdtek. Rendesek voltak, csinálták a hangulatot ezerrel, és gyöngyöző homlokukat meg kivirult arcukat nézve megállapítható volt, hogy már nem is annyira szomjasak. Miután Abdult és Boldit agyonvertük csocsóban (komolyan, 8:2 lett a vége, whoaaa), a kihívóink beálltak a helyükre, Szasza és Eufória személyében. – Készen állsz? – vonta fel a szemöldökét Szasza, aki kapus poszton volt, ergó ilyenkor nekem kell, vagyis kéne gólt lőnöm neki. – Naná – helyeseltem, és szegény, meggyötört csuklómmal csináltam pár lövőmozdulatot, csupán a beijesztés céljából. Eléggé fájt, de kábé annyira látszottak érzelmek az arcomon, mint Clint Eastwoodnak a westemfilmjeiben. Hm. Talán lehetnék az új Clint Eastwood. Szerintem jól is állna a cowboykalap. Nos, amíg ilyeneken gondolkoztam, addig Szasza az egyik hátvédjével egy olyan bombagólt lőtt előre, hogy Napsi kapusa pörgött vagy háromszor, és kicsavarodott a keze. Eulália csak pislogott, fel sem fogta, hogy mi történt, Napsi szitkozódott, én meg kizökkentem a bambulásból, és összevontam a szemöldököm. – Hé – néztem Szaszára. – Mi volt ez? – Én gólnak hívom – vigyorodott el. – Hát, legyen – biccentettem. – Te akartad.

LEINER LAURA 336 És ekkor elkezdődött az éles verseny. A csuklóm sajgott, a párás, fülledt levegő miatt a hátamra tapadt a pólóm, nedvea hajtincseim göndören hulltak a vállamra, a spanyolok óbégatva énekeltek, én pedig összeszorított szájjal koncentráltam a játékra. Amúgy irtó jó hangulat volt körülöttünk, szemmel láthatóan senki nem vette véresen komolyan a cso-csózást, Szasza röhögött, Ostobália csak kapkodta a fejét, nem értette, Napsi meg egy idő után egyáltalán nem koncentrált a játékra, mert „összebarátkozott” egy spanyollal, és inkább vele beszélgetett. Csak nekem volt fontos, hogy nyerjek. Meg akartam verni őket. Vagyis őt. Eurázsiát. Fogalmam sincs, miért lett ekkora mániám a lánnyal való versengés, de egyszerűen elkapott a „jobb vagyok nála” érzés, és azt akartam, hogy ezt mindenki ismerje el. Ha csocsóban, akkor csocsóban. Bármiben. És nyertünk. Illetve nyertem, mert a játék végére Napsit teljesen elveszítettem, már csak annyi szerepe volt a játékban, hogy fél karjával a csocsóasztalt támasztotta, amúgy én vettem át az összes pozíciót a pályán. – Hah! Ha-ha! – emeltem mindkét kezem a magasba diadalittasan, amikor belőttem a győztes gólt Szaszának. – Szép volt – bólintott elismerően, én meg vigyorogva fogadtam a bókot, na meg az asztal körül álló tömeg ovációját. Leeresztettem szegény csuklómat, és bár majd’ meghaltam a fájdalomtól, a kivilágított ponyva alatt úgy éreztem, simán megérte. Vagy fél percig. Ugyanis, minden elvárásommal ellentétben, az ünneplésem kereken harminc másodpercig tartott, nem emelt senki a magasba, nem ültettek virágokkal díszített hintóba, hogy körbevigyenek a Bábelen, de még a lábam elé sem borult le senki, hogy „csocsókirálynőjeként” tiszteljen. Egy kis taps, az illuminált spanyolok üdvrivalgása (amit csocsózástól függetlenül is folytattak) és ennyi. Mindenki továbblépett. Napsi a felé érkező heves bókolást hallgatta, Abdul a pultnál Ateszt hívogatta, Boldi jókedvűen vedelt mellette Abdul maradék piájából, Hipó egy elkapart szúnyogcsípést dramatizált túl és fújt be fertőtlenítővel, Szasza pedig Ostobáliával

BÁBEL 337 vihogott, valami nem publikus dologról lehetett szó, mert egymás fülébe súgtak. Oh, kis szerelmes tubicák. Blöááá. – Ennyi volt? Megnyertem a létező összes csocsóversenyt – biggyesztettem le a számat, enyhén csalódottan. – Ja, ügyes voltál – szakított rám Szasza a figyelméből úgy két másodpercnyit. – Na, jó, de… – néztem körbe, szomorúan konstatálva hogy senkit nem érdeklek. – Hogy? – ráncolta a szemöldökét Szasza, miközben Eulália megállás nélkül csüngött rajta. – Ó, nem hallottad, amit mondtam? – kérdeztem erőltetett mosollyal. – Talán az lehet az oka, hogy Ostobába a fülcimpadon lóg. Némileg gátolja a hallást! – förmedtem rá. Szasza döbbenten nézett vissza. – Mi a franc bajod van neked? – kérdezte csodálkozva, és már megint azzal az ideges tekintettel meredt rám, amiből Eurázsia felbukkanása óta rendszeresen kapok… – Semmi. Csak fáj a csuklóm – mutattam fel a kötésemet, mintha csak fel akarnám hívni a figyelmet a sérülésemre. – Mondtam, hogy ne játssz – közölte kimérten. A számat harapdálva álltam a tekintetét, aztán, mivel Eulália vihogva belepuszilt a nyakába, erőltetetten elröhögtem magam, és közöltem, hogy megyek a pulthoz és veszek valakit inni. Ezzel ott hagytam őket. Senki nem tartott vissza. És azt hiszem, nem is akart. Az italosstandnál, főleg, hogy sörsátorról lévén szó, mindenki műanyag korsókat a magasba emelve próbált ki nyomulni a pulttól, hogy helyet cseréljen a szomjazó, erősen befelé furakodó tömeggel, összesen úgy hat, hat és fél deci sör borult rám a fejem felett átadott korsókból, úgyhogy savanyú sörszagtól bűzölögve és erősen ragadva tolakodtam be két hobó közt és támasztottam meg a fapultot. – HALLÓ! – kiáltottam pár perc után, amikor a pultosfiú úgy ötödszörre nem vett észre. Semmi baj, nem ő az első. – Nem igaz! – csaptam ököllel a pultra, amikor ismét mást szolgált ki. Eközben valaki könyökkel a bordámban matatott, hátulról lökdöstek, a

LEINER LAURA 338 sarkamra egymilliomodszorra léptek rá, aztán felhördültem, mert valami bunkó, akinek a pultnál támadt kedve dohányozni, a könyökömhöz érintette az égő parazsat. Bravó. – Na, jó, elég volt ebből – adtam fel az „illedelmesen várok a soromra” hülyeséget, két karomra támaszkodva (igen, a béna csuklómmal) felhúztam magam a pultra, és felültem rá, majd behajoltam, hátha előbb észrevesznek. Fogalmam sincs, hogy a szekuritiseknek mi a problémájuk velem, nem vagyok paranoid, de kezdtem úgy érezni, hogy a Bábelfeszt előtt egy eligazításon vettek részt, ami alapján Latter Zsófit ki kell iktatni. Szerintem még kód is dukált hozzá. Ugyanis, még mielőtt a kiszolgálók közül akár egy is észrevehetett volna – megjegyzem, a pulton ültem (!) –, egy szekuritis átnyomult a sörre váró tömegen, és a lábamnál fogva egyszerűen lerántott onnan. – Hé! Aú! – ordítottam, mert persze bárhol, bármilyen tömeg van, ha egy ember zuhan, akkor szétszélednek, és ahelyett, hogy felfognák, simán hagyják, hogy a földre essen. A porból feltápászkodva leporoltam a térdemet, és kérdőn néztem a biztonságira. – Ne zavard a rendet. Tilos a pultra mászni – motyogta, bár alig hallottam a hangszórókból üvöltő zenétől és a tömeg morajlásától. – De nem szolgáltak ki! Itt állok ezer éve – hőbörögtem. – Várd ki a sorod, ahogy a többiek is – ragadta meg a karom, és elkezdett kifelé húzni a pulttól. Azonnal kapcsoltam, hogy mi a célja, és ekkor kezdtem ellenállni. Merthogy nem fogom még egyszer kiállni a sort, aminek már egyszer az elejére kerültem. – Nem, nem! Elöl álltam, megyek vissza, ígérem, nem mászom a pultra – próbáltam kirángatni a karom a szorításából. A biztonsági meg erősebben kezdett fogni, én meg erősebben rángattam magam, aminek az lett a következménye, hogy beleszólt a rádiójába, hogy dulakodót fogott, – Maga viccel, ugye? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Fél Barcelona duhajkodik tőlünk fél méterre – mutattam a tivornyázó spanyolokra, akik egy kibelezett dinnyehéjjal dobálták egymást. – És én vagyok a dulakodó?

BÁBEL 339 – Állj a sor végére! – parancsolt rám újra, totálisan figyelmen kívül hagyva a „dinnyecsatát” Naná, hogy a nagy csoport spanyolra nem szól, őt az alacsony, göndör hajú lány zavarja, aki olyan bűntettet hajtott végre, hogy szeretett volna egy kólát venni. – Rendben, beállok. Elengedne? – adtam fel, mert reménytelennek tűnt a helyzet. A szekuritis valamiért nem hitt nekem, úgyhogy amikor elengedte a karomat (nem fájt a szorítása, csak megalázó volt), elkísért a sor végére, és beállt velem. – Nagyszerű, és most felügyelni fogja, ahogyan sorban állok? – kérdeztem hitetlenkedve. Az őr nem válaszolt, csak keskeny csíkká vált szájjal meredt maga elé, és totál szigorú fejet vágott, – Á, értem már – bólogattam erőtlenül. – Maga James Bond. Nem mondhat semmit. A biztonsági nem volt humoránál, a beszólásomat csak egy gyilkos pillantással díjazta, mire szaggatott sóhajt hallattam, én, a 21. századi bűnöző, aki egy kólát akart venni. Legújabb, szekuritis haverommal ácsorogva, aki tényleg nem mozdult mellőlem, vártam a soromra, és ácsorgás közben körbenéztem. Spanyolok énekelték túl a hangszórókat. Abdul a pult másik oldalán fűzte a felszolgálólányt, és vadul gesztikulálva magyarázott neki, gondolom, a szír naplementékről, mi másról. Napsi egy óriási társaság közepén ült az egyik faasztalnál, és fotózkodott a srácokkal. Hipó antibakteriális kendővel törölgette a fapadot, amire végül leült, és tovább törölgette a kendővel – magát. Boldi összedugott vagy hat szívószálat, és azzal játszott, hogy messziről megpróbálta beledugni mások italába, és mielőtt rászóltak, hörpintett pár „ingyen” kortyot. A legtöbben röhögve figyelték, és semmi ellenvetésük nem volt, sőt, valaki meg is hívta egy vödör koktélra. Általános jó kedv, valaki részegen félreült és a földre zuhant, amit őrületesen hangos röhögés és tapsvihar követett. Sorban álló fiatalok, nagy társaságok folyamatos érkezése, csocsózók egyszerre való felkiáltása és bábeli zűrzavar, ahogyan minden nyelven üvöltöztek az emberek. A csocsóasztalok végében pedig megpillantottam Szaszát, amitől kényszeredett mosolyra

LEINER LAURA 340 húztam a számat, és hirtelen úgy éreztem, mintha mellkason rúgtak volna egy metálkoncert közepén. Szasza Euláliával volt. És vagy húsz másodperce csókolóztak. Néztem a jelenetet, ahogyan a lány beletúr a hajába, Szasza átöleli a derekát… És egy pillanat alatt légszomjam lett. – Hé, hová mész? – kérdezte az őr gyanakodva, amikor észrevette, hogy hátrálni kezdtem mellőle. – Én csak. Én… – motyogtam, miközben hátrafelé lépkedve nekimentem egy lánytársaságnak. Az egyikükre (akin szandál volt) rá is léptem, ő valamilyen nyelven elküldött sokkal melegebb éghajlatra, de én csak lépkedtem hátrafelé, le sem véve a szemem az ominózus jelenetről. – Hallod! Gyere, mindjárt sorra kerülsz újra. Na, nincs semmi baj – indult utánam a biztonsági, aki megrettent attól, hogy talán ő bántott meg annyira, hogy sírásra áll a szám. – Azt hiszem – néztem rá hirtelen, állva a tekintetét –, hogy én most hazamegyek – közöltem, majd hátat fordítva rohanni kezdtem. Valamit utánam kiáltott, de már nem hallottam. A sörsátrat elhagyva rátértem a főútra, és a csoportos tömegekben vonuló fesztiválozókat kikerülve rohantam, egyenesen a sátrunk felé. Fájt a mellkasom, és úgy éreztem, mindjárt kiugrik a helyéről a szívem, amit én a futásra fogtam, legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy attól van. A főút mentén sorakozó bodegák bazári hangulatán átszaladva valahol hallottam, hogy a Road Trippin’ szól tompán, ettől csak még keservesebben éreztem magam. Visszafordulva angolul elnézést kértem attól a sráctól, akinek rohanás közben kivertem a kezéből a frissen vásárolt hot dogját. Széttárt karral hol utánam kiabált, hol pedig a sötétben feketének tűnő asztfaltra hullott hot dogját nézte szomorúan. Sajnáltam a hot dogos fiút, remélem, egyszer még összefutok vele, akkor meghívom egy másikra, most viszont nem állhattam meg, úgy éreztem, rohannom kell pakolni. A belső vészjelzőm valamitől bekapcsolt, ami olyan menekülésre késztetett, hogy nem bírtam tenni ellene. Mennem kellett.

BÁBEL 341 A sátorhelyünkhöz érve rutinosan átugráltam a kifeszített köteleket, és a vaksötétben bemásztam a sátorba. A telefonomat kirángatva a zsebemből, a könnyeim homályában írtam apunak, hogy azonnal jöjjön értem. Biztos, hogy nem volt túl lelkes attól, hogy éjjel fél egykor kap a lányától egy üzenetet, miszerint azonnal induljon el Kelenföldről Pápára, de a lényeg, hogy idegtépőén hosszú idő után visszaírta, hogy jön. Hurrá. Miután apu biztosított róla, hogy elindult értem, valahogy megnyugodtam. Semmit sem szerettem volna jobban, mint a kocsiban ülve hátradönteni a fejem, lehunyni a szemem és rájönni, hogy pontosan mi a bajom. Mert azért az nem volt tiszta. Csak egyet tudtam. Elegem van a Bábelből, a koszból, a zajból, a sorból, a szekuritisekből, abból, hogy a többiek állandóan leráznak, hogy sokat vagyok egyedül, hogy senkinek sem hiányzom és legfőképpen Szaszából. Egyszerűen elegem lett belőle. A pakolás gyorsan ment, tulajdonképpen beledobáltam mindenemet a hátizsákomba és sporttáskámba, ezt pedig mind kidobtam a sátor elé. Hogy lekössem a kusza gondolataimat és főként, hogy nehogy meggondoljam magam, folyamatosan a Road Trippin-t énekeltem, mindeközben pedig semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy sajnálom magam. Őrült tempóban rámoltam össze, majd ügyet sem vetve arra, hogy a hátizsákkal a vállamon kifelé menet szétbarmoltam a sátor bejáratát, négykézláb kimásztam, majd az elemlámpa fényétől kissé megvakulva néztem oldalra. A Punk állt a sátor előtt, bár ezt csak a taraja körvonalából állapíthattam meg a sötétben. – Szia – köszöntem. – Megtennéd, hogy nem vakítasz meg? Hálásan köszönöm – hunyorogtam a lámpafénybe, mire kissé lejjebb eresztette a zseblámpát. – Találtam. A tiéd? – mutatta felém. – Nem – ráztam meg a fejem. – Akkor az enyém – vigyorgott elégedetten. Fogalmam sincs, hogy a nulladik nap óta miket gyűjthetett be a sátrába, de azt hiszem, inkább nem is akarom tudni. – Gratulálok – dicsértem meg a szerzeményéért.

LEINER LAURA 342 A Punk vizslatva nézte, ahogyan a csomagjaimmal feltápászkodok. – Elcuccolsz? – Aham. Hazamegyek – bólogattam. – Frankó – ámult. – Beköltözhetek a helyedre? – Felőlem – vonogattam a vállam. És igazából egyre jobb ötletnek tartottam. Nem is kívánhatnék mást Szaszának, mint hogy a Punk „ismerősünk” legyen az új alvótársa. Helyettem. Ha-ha-ha-ha. Oké, úgy tűnt, a sátáni kacaj el is hagyta a számat, pedig csak gondolatban terveztem, mindenesetre a Punk furán nézett rám, a szemben lévő sátornak pedig lehúzódott a cipzárja. – Add azt ide! – kaptam ki hirtelen a Punk kezéből az elemlámpát, és odavilágítottam. Egy pillanatra frászt kaptam attól, hogy Napsi vagy Boldi van a sátorban (a cso-csónál láttam őket utoljára, na de ez egy fesztiválon nem jelent semmit). Abszolút nem volt kedvem a lelépésemmel kapcsolatban magyarázkodni, és arra sem vágytam, hogy rábeszéljenek a maradásra. A Bábel fojtogatott, nekem pedig menekülnöm kellett. – Chili, vidd az arcomból az elemlámpát – szólt Kolos, aki kibújt a sátrából. – Ó, te vagy az? – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Miért, mit gondoltál? – kérdezte unottan, aztán elkerekedett a szeme. – Hová-hová? – Ömm… – szorítottam össze a fogaimat. – Mire készülsz, Chili? Komolyan, ha beköltözöl Anthony Kiedis lakókocsijába, még én sem tudlak megvédeni az őröktől – állt fel, és karba tett kézzel nézett rám. – Hallod, akkor beköltözhetek a helyedre? – kérdezte a Punk, aki jelenlétével továbbra is megtisztelt bennünket. – Persze. Csak nyugodtan – intettem. – Miért lakik nálatok a Punk? – kérdezte Kolos, folyamatosan engem fürkészve. – Te jó ég! Komolyan Kiedis lakókocsijába készülsz, hogy megbújj a koncertig?

BÁBEL 343 – Ugyan! Dehogy! – ráztam meg a fejem, aztán egy pillanatra elgondolkodtam. – Amúgy ez hogy nem jutott eszembe eddig… – Hülye – röhögte el magát. – Na, mondd el, hogy mi van. – Oké – biccentettem, és a félhomályban, a közeli színpadok halk zajában megköszörültem a torkom, és kimondtam. – Megyek haza. Apukám már úton van értem. Nem számoltam, de szerintem Kolos legalább tizenöt másodpercig meredt rám és próbálta felfogni, amit mondtam. – Mi van? – kérdezte végül. – Hát. Ja. – Te teljesen hülyének nézel engem? – Mi? Téged? Miért? – értetlenkedtem. – Nulladik nap óta szívod a vérem a VIP miatt, és mire rászánom magam, hogy beviszlek, te lelépsz? – Bocs, ez nem rólad szól. Más oka van. – Te? Lemondasz a VIP-ről? A Chili-koncertről? Anthony Kiedisről? Chili Juniorról? A Santa Monica-i esküvődről és az összes téveszmédről? – ámult tovább. – Aham – sütöttem le a szemem. – Na, befelé – mutatott a sátrára. – He? – kérdeztem, de addigra már Kolos lökött rajtam egyet, mire beestem Boldiék sátrába.

LEINER LAURA 344 ÖTÖDIK NAP. 0:20 PETRÁVAL ÉS KOLOSSAL. AZ IGAZSÁG. MEGGONDOLTAM MAGAM. MARADOK! A sátorba bezuhanva egyébként Petrára estem, aki szintén fültanúja volt a tervemnek. Mellesleg ők éppen a kapcsolatukat tárgyalták újra a nyugodt környezetben, és naivan azt hitték, éjszaka a fesztivál alatt úgyis mindenki bulizik valahol, így zavartalanul visszavonulhatnak egy mély beszélgetésre. Igen, ez így is volt, aztán jöttem én, a nagy bejelentésemmel. Amúgy Kolos hibája, hogy megzavartam őket, mit fontoskodik állandóan? Hagynia kellett volna elmenni, és eleve miért mászott ki a sátorból, hogy aztán belekeveredjen az egészbe. Az ő baja. – Szia, Petra – helyezkedtem el törökülésben a sátorban, aztán Kolos is bemászott, és behúzta mögöttünk a cipzárt. – Szia, Zsófi – mosolygott vissza Petra. Boldognak tűnt, úgyhogy magamban büszkén konstatáltam, hogy minden bizonnyal újra egy párt alkotnak. Köszönöm, köszönöm, igazán semmiség, hogy egy ilyen durva és mindenki szerint örökre végleges szakítást helyre hoztam. Csak a munkámat végeztem. Virágokat az öltözőmbe szoktam kérni… – Na, mondjad – meredt rám Kolos, eléggé dühösen. – Mit? – Mi ez a hiszti? Hová mész? Miért? Minek? Hol vannak a többiek? És különben is. Már megint mitől kattantál be? Csupán pár napja ismerem Kolost, de döbbenetes, hogy a vesémbe lát, és azt hiszem, neki képtelen lennék hazudni, úgyis rájön a turpisságra. Így kiterítettem a lapjaimat, elmondtam mindent, mármint mindent, amit tudtam. Ami nem lehetett túl sok vagy éppen értelmes, mert a nagymonológom végén Petra és Kolos is mozdulatlanul ült a földre rakott elemlámpa fényében, és erősen úgy tűnt, hogy lefagytak. – Egy restartot, esetleg? – érdeklődtem abban bízva, hogy valamit reagálni fognak.

BÁBEL 345 – Chili, most komolyan, de teljesen őszintén… – kereste a szavakat Kolos. – Mi van? – Ki az az Ostobába? – kapkodta a fejét Petra. – Szasza barátnője. A legújabb… – magyaráztam. – Aki nem tud csocsózni – kapta el a fonalat Kolos. – Aham. – És ezért mész haza? – csodálkozott Petra. – Jaj! Dehogy. Nem igaz, hogy nem értitek – temettem a tenyerembe az arcom. – Szasza totál ejtett emiatt a lány miatt, meg amúgy is elege lett belőlem meg a szenvedésemből, mert kivertem nála a biztosítékot azzal, hogy szerelmes lettem – kezdtem újra, igyekezve, hogy ne hadarjak annyira. – Nem értem. Szasza ezer éve a legjobb haverod, most akadt ki azon, hogy bele vagy esve Anthony Kiedisbe? – próbált megérteni Kolos. – Neeem. Ajj, nem. Most azon akadt ki, hogy beléd estem – korrigáltam. – Belééé? – szaladt fel Petra szemöldöke, és a lámpa homályában eléggé sápadtnak tűnt. – Mi? Belém? – hőkölt hátra Kolos is. – Ja, hogy ezt nem mondtam volna? Bocs. Szóval aha. Szerettelek. De már nem – legyintettem unottan, amolyan „lépjünk túl a dolgokon” stílusban. – A lényeg, hogy… – Várj, várj, várj – tette fel a kezét Kolos védekezőn, félbeszakítva engem. – Mi az, hogy szerettél? – Hát, úgy volt, de aztán mégsem. Bocs. És tőled is – néztem Petrára. – Semmi gond – pislogott furán, és nagyon úgy tűnt, elvesztette a fonalat. – Megértem. – Mi ez a hülyeség? Megint mit kavartál, Chili? – dörzsölte a halántékát Kolos. – Nem kavartam semmit! – háborodtam fel a gyanúsítgatás hallatán. – Mit nem értesz ezen? Tegnap úgy volt, hogy szeretlek, aztán ma már nem – ráztam a fejem fintorogva.

LEINER LAURA 346 – Miért? Mi rosszat tettem? Akkor szeretsz ki belőlem, amikor végre beviszlek a VIP-be? – ironizált Kolos, mire elröhögtem magam. – Nem vagy vicces. – Hát, te sem. De nagyon nem – nézett a szemembe. – Szóval azt hitted, hogy… – Igen – bólintottam. – Közben meg nem… – értette meg a mondandómat. – Nagyon nem – helyeseltem. – De amikor azt hitted, akkor elmondtad… – Mindenkinek – bólintottam. – Erre Szasza… – Összeszedte Ostobáliát. – Aki téged azért zavar, mert… – húzta ki belőlem a szavakat. – …mert idegesítő, ostoba, és Szasza miatta totál bunkó velem, még veszekedtünk is, sőt, karaokén a mi dalunkat énekelte… – Bocsánat – tette fel a kezét Petra. – A „mi dalunk” pontosan kit takar? Téged és Anthony Kiedist? Vagy téged és Kolost… – Dehogy! Kolossal nincs dalom, miért lenne? – ráztam a fejem idegesen. – A dalunk. Szaszával! – magyaráztam vadul. – Szaszával miért van dalod? – ráncolta a szemöldökét Kolos. – Mert sokszor énekeltük együtt. Meg mert ő vette meg nekem ajándékba a By The Way albumot, amin, ugyebár, a The Zephyr Song is van… – kutakodtam az emlékeimben, és elmosolyodtam. – Ahha – vakargatta meg a nyakát Kolos. – Ahaaaa! – bólogatott hevesen Petra is. – Mit aháztok ti? Ha? – ráncoltam össze a szemöldökömet. Sokat sejtetően, mosolyogva egymásra néztek, amitől én eléggé ideges lettem. Utálom, ha két ember így bólogatva összenéz, azt sugallva, hogy ők ketten baromira okosak és jól látják a dolgokat, a harmadik, a kölönc meg hülye, mert semmit nem lát át. – Na, hagyjátok már abba! – Azt hiszem, valaki szerelmes – vigyorgott Petra.

BÁBEL 347 – Ja, ti! Undorítóan boldogok vagytok. Megyek is, nem zavarok – szóltam feltápászkodva. – Ostoba! – szólt rám Kolos. – Rólad beszél. – Mi? Én? Mondom, hogy nem szeretlek már. Az tegnap volt. És egyébként is, csak érzelmi kitörésem volt, ami elmúlt. – Nem magamról beszélek. – Jó, mert amúgy nem vagy annyira szeretetre méltó ember – korrigáltam. Kolos folyamatosan röhögött, Petra pedig mosolyogva nézett rám, miközben én a hátizsákomat a vállamra véve, kifelé indultam a sátorból. – Úgy értjük, szerelmes vagy. Szaszába… – szólt utánam Petra, mire félig kilépve a sátorból lemerevedtem, és röhögve visszahuppantam. – Ohóóó – tettem fel a kezem védekezőén. – Ohóóóóóó. Hóóóó. Ohó-hóóó – kezdtem a lesajnáló „ti nem vagytok normálisak” ohózásomat. – Hamarosan abbahagyja a nyerítést – súgta Kolos a barátnőjének. – Pár perc. – Hőőő – folytattam. – Mondom. Még egy kicsi – nyomta meg az óráját Kolos, aminek a sötétben világítani kezdett a számlapja. – Hohóóó-hőőő – fejeztem be. – Ennyi? – kérdezte Petra. – Aha – biccentett Kolos. Én meg a fejemet rázva nevettem. – Na, ez igazán nevetséges volt. De azért feldobtad az estémet. Köszi. Én léptem – kezdtem búcsúzkodni. – Elnézést, én azt hittem, hogy te meg ez a Szasza… – szabadkozott Petra. – Rosszul hitted – förmedtem rá a kelleténél kicsit indulatosabban. – Rosszul hitted – nézett Kolos a barátnőjére. – Szasza csak a legjobb haverom – kezdtem magyarázkodni.

LEINER LAURA 348 – Szasza csak a legjobb haverja – tolmácsolta Kolos. – Befejeznéd az utánzást? Szörnyen idegesítő vagy – meredtem rá mérgesen. – Bocsánat – nézett a szemembe, és bár komolynak tűnt, ott bujkált a fején az az idegesítő vigyor. – Chili, mielőtt lelépnél. – Igen? – Elmondanád Petrának, mert ő, ugye, nem ismer még titeket, hogy pontosan ki neked Szasza… – Ó, jó, persze – bólogattam, és visszahuppantam a csomagommal együtt. Az elemlámpa fényébe bámulva sóhajtottam egyet. – Oké, most utálom meg haragszom rá, mert bunkó, de azért… Szóval, amikor nem utálom, akkor Szasza tényleg a legjobb haverom. Igazából ilyenkor is, csak nem vállalom fel, mert haragszom rá. Nem tudom. Mindig megnevettet, és tudom, hogy számíthatok rá. És akármikor hívhatom, és biztos, hogy ha nem tudok aludni, akkor üzenek neki, ezer százalék, hogy ébren van. De ha felkeltem, azért sem haragszik, csak visszaír. És tudom, hogy megvéd, akárkivel szemben. Szeretek mellette ülni órákon, mondjuk, minden könyvemet szétfirkálta már, de vicces dolgokat írt bele meg olyan dalszövegeket, amikről tudja, hogy szeretem. És klassz, hogy soha egy lányt sem helyez előtérbe, mindig fontosabb neki a barátságunk, persze most más a helyzet, mert beőrült Ostobáliától, de egyébként még nem fordult elő, hogy hanyagolt volna. Mindig egy csomó barátnője volt, és valahol nyilván sajnáltam azokat a lányokat, mert persze szakítás után mind sírt meg kiakadt, de a szívem mélyén gusztustalan módon azért totál boldog vagyok attól, hogy én viszont fix vagyok Szaszának, és engem nem cserélne le úgy, mint a barátnőit. Jó, persze egy csomóan azt hitték már, hogy járunk, mert, ugye, sokat lógunk együtt, de néha ez jól is jött, mert így le tudtunk rázni olyanokat, akikkel nem akartunk megismerkedni. Vagyis inkább ő, azért engem annyira nem ostromoltak… Jó, persze nem mondom azt, hogy külsőleg, és csakis külsőleg, nem tartom vonzónak, ő Szasza, még egy hülye is látja, hogy néz ki, mármint a szökés haja meg a megjelenése, és én személy szerint nagyon bírom,

BÁBEL 349 hogy szálkásan izmos, mert kiborulok a kigyúrt tagoktól. Ő viszont nem olyan, hanem olyan… tökéletes. Persze csak külsőleg – hadartam. – Mondjuk, belsőleg meg nem tudom… Azért ő nagyon kedves. Meg számíthat rá az ember, szóval nem az a bunkó, amit mutat, főleg a barátnőinek szakításkor, mert én rengeteget vagyok vele, és tudom, hogy a felszínes dolgokon túl azért nagyon tud szeretni, mert például a barátaiért él-hal. És, gondolom, majd lesz egy lány, akit nem fog dobni, mert az nem olyan lesz, mint Ostobába, hanem valaki olyan, aki a másik fele, aki kiegészíti, aki nemcsak jól néz ki, hanem vicces is, és tudnak együtt nevetni, mert Szaszának szörnyen jó humora van, lehet, hogy már mondtam, na, mindegy, szóval a szúnyogagyú barátnői sose értik a poénjait, mert brutál ostobák, de ha értenék, akkor nevetnének rajta – fejeztem be. Kolos és Petra hallgattak, mindketten visszatartott vigyorral, úgyhogy megráztam a fejem. – Jó, tudom, hogy az elmondottak alapján totálisan úgy tűnik, hogy bele vagyok esve, azért vigyorogtok mindketten ilyen idiótán, de elmondanám, hogy nagyon is tévedtek, ezer éve Szasza a legjobb barátom, van egy közös múltunk, egy nagyon erős, kizárólag baráti kapcsolatunk, szóval én Szaszára csak úgy gondolok, mint… – gondolkodtam, itt kissé meg akadtam. ” Mint a… – próbáltam folytatni. Kolos és Petra türelmesen várakoztak, amíg én kattogtam. – Szóval nekem Szasza csak… És akkor bevillant. Minden. A sátorban alvás, az éjszakai sötétségben kijelzővel világítás, a vállára hajtott fejem, az illata, a sötétszőke hajtincsei a homlokában, a pulóvere rajtam, aminek hosszú az ujja és eltakarja a kézfejemet, a visszatartott röhögés éjjel, amíg Abdul horkolt. Ahogy félmeztelenül feküdt a napon, és rátekertem a fejére a pólóját, hogy ne kapjon hőgutát, a csuklóján lévő bőr karkötője, amit rendszerint elszedek tőle, a mosolya, amikor valami vicceset mondok neki, az álesküvőnk, az a kamu puszi a számra, a nézése… – Ó, hogy az a… – rökönyödtem meg. – Mi történt, Chili? – ajándékozott meg egy gonosz vigyorral Kolos.

LEINER LAURA 350 – Hagyjál! – túrtam a hajamba idegesen. – Az nem lehet… – Pedig nagyon úgy tűnik. – Na, jó – tápászkodtam fel, és olyan kótyagos volt a fejem, hogy alig tudtam gondolkozni. – Mennem kell. – Hová mész? – kérdezték egyszerre. – Napsihoz. Ő az egyetlen, aki meg tudja állapítani, hogy mennyire komoly ez a dolog. Szerelemteszt kell – bólogattam eltökélten. – Milyen teszt? – ráncolta a szemöldökét Kolos. – Á, mindegy, ezt te úgysem érted – legyintettem. – Egy teszt. Megcsináljuk, és ha magas a százalék, akkor szerelmes vagyok. Ha nem magas, akkor nem vagyok. Rohanok. Majd jelentkezem… – másztam ki a sátroból. – Hé, Chili! – Igen? – fordultam vissza a sötétben. – Apád úton van. – Ó, hogy az a… – vettem ki a telefonom a zsebemből, és futás közben írtam egy üzit, hogy mégsem mennék haza. Szorri. A sátor madzagjain átugorva hirtelen megtorpantam, és mosolyogva megráztam a fejem. Vissza kellett mennem. Valamit elfelejtettem. – Hé! – ütögettem meg a sátor ponyváját mire Kolos lehúzta a cipzárt és kimászott. – Mi az? – Kösz mindent. – Nincs mit. Lógtam neked. – Igen, de úgy volt, hogy a VIP-jeggyel kompenzálod. – Beviszlek a koncertre – mosolyodott el. – Tudom. És köszi. – Na, szaladj, vár a teszt, aztán csinálj magadból nagyobb hülyét, mint amekkorát szoktál. – Igyekszem – mosolyodtam el. – Amúgy, ugye tudod, hogy nem volt komoly, amit mondtam. Mármint, hogy beléd estem. – Persze, hogy tudom.