Leiner Laura - Bábel

BÁBEL 101 velük. Ez is biztos valami fesztiváldolog, így nem akartam ünneprontó lenni, szóval viszonylag lelkesen osztogattam az ötösöket, figyelmen kívül hagyva, hogy már égett a tenyerem a sok ütéstől. A VIP-szekció leginkább a Titanic osztálykülönbségére emlékeztetett: a tömegtől kordon választotta el, és amíg „kint” nyomorogtak a népek, addig „odabent” egy csomó hely volt, az emelvény pedig félig üres. A világ leggorombább biztonsági őre nézett velem farkasszemet, amikor gyanússá vált számára, hogy én, a rettegett fesztiválozó a VIP körül ólálkodom. – Mit akarsz? – kérdezte baljósán. – Semmit – vontam meg a vállam. – Csak érdeklődnék, hogy esetleg bloggereknek nincs bejárásuk a VIP-be? – próbálkoztam, angyali mosolyt varázsolva az arcomra. Tekintettel arra, hogy a Chili-koncert az Amerika színpadon lesz, amihez ez a VIP tartozik, simán bevetettem a „női praktikákat” a cél elérése érdekében. Hiszen a szekuritis is csak ember, neki is van szíve… Gondolom. – Blogger? – bólogatott a szemöldökét felvonva, mintha csak ízlelgetné az elhangzott szót. – Igen – erősítettem meg. – Kislány, a tömeg háromnegyede blogger, ha kell. – De neeem – ráztam meg a fejem, gyanítva, hogy mit szeretne ezzel mondani. – Én Red Hot Chili Peppers blogot vezetek. – Mint mindenki más is – vágott ismét a szavamba, és látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – De én őrülten szeretnék bejutni a VIP-be. – Na, ide figyelj – tornyosult fölém, ami által nemcsak a hőn áhított árnyékot kaptam meg, hanem a mozdulatsortól icipicire is töpörödtem, és úgy éreztem, akkora vagyok, mint egy hangya. – Sajtóigazolvány nélkül nem jöhetsz be. Na, tűnés. – Köszönöm a kedvességet – vigyorodtam el gúnyosan, és félrelépkedve szorosan a kordon mellett haladtam, azt vizsgálva, vajon mennyire komoly a biztonsági rendszer. Ha azt vesszük, hogy egy kis fémkerítés választ el Anthony Kiedistől, akkor az elég röhejes, úgyhogy eldöntöttem, kijátszom a

LEINER LAURA 102 biztonságiakat és igenis átmászom majd a Red Hot-koncert alatt. Éppen zseniális tervemet szőttem, és valószínűleg némi sátáni kacajt is hallattam, amolyan „va-hahahaha” stílusban, amikor kizökkentem a bambulásból. A kordon másik oldalán Kolos beszélgetett ráérősen valami hasonlóan fontos emberrel, mint amilyen ő maga. Mivel nem kívántam, hogy ilyen megalázó szituációban találkozzunk, tiplit akartam venni, de pechemre kiszúrta, hogy valaki nézi, és amikor találkozott a tekintetünk, önelégült vigyor jelent meg a fején. Kedvem lett volna sarkon fordulni és belerohanni a tömegbe, de sajnos ezt nem tehettem meg, mert nem akartam a szokásosnál is szánalmasabbnak tűnni. Kolos elköszönt a beszélgetőpartnerétől, és komótosan odasétált hozzám. – Mi az, hobbiblogger? Be akarsz lógni? – Miért akarnék? Azt sem tudom, milyen koncert megy – legyintettem unottan, és egyébként nem is hazudtam. – Aha – bólogatott szemtelenül. – Amúgy meg – ragadtam meg a kordont –, szerinted ez akadály? – Próbáld ki – uszított. – Dehogy próbálom. – Akkor mégis akadály. – Nekem? Biztos nem – erősködtem. Kolos olyan provokáló arckifejezéssel meredt rám, hogy hirtelen valamennyi vér az agyamba szállt, és vagy a napszúrásomnak, vagy a dühömnek köszönhetően, de brutálisan rászedett. Megragadtam az alacsony kordont, és egyszerűen felhúztam magam rá, majd fél lábamat átvetettem, és lovagló ülésben elhelyezkedve néztem rá, afféle „na, látod” stílusban. – Gratulálok – tapsolt kettőt gúnyosan. – Mondtam, hogy nem akadály… – kezdtem hadarni, de a következő pillanatban valaki megragadta a fél lábamat, és erősen megrántotta. Nem estem nagyot, inkább a megaláztatás fájt, mert ahogy a földön kiterülve felnéztem, a tűző nap a szemembe vakított, így a biztonságinak csak a körvonalát láttam. Nem gond, a hangját megismertem.

BÁBEL 103 – Tilos a VIP-be bemászni! – förmedt rám gorombán. – Jólvanna! – jajgattam a földön fekve, közben meg hallottam Kolos önelégült röhögését. A biztonsági kezet nyújtott, én pedig megragadtam, és engedtem, hogy felsegítsen. A ruhám leporolása közben tudatosult bennem, hogy egy órán belül kétszer zuhantam le valahonnan. – Veled van? – kérdezte a szekuritis Kolostól, aki továbbra is remekül szórakozott a nyomoromon. A térdemet paskolva (koszos lettem) pillantottam fel, hogy ne csak halljam, de lássam is, ahogyan válaszol. Ez volt az a momentum, amikor egy szóra kerültem a VIPtagságomtól. Kolos megvakargatta a vállát, és úgy mért végig, mintha gondolkodnia kéne, hogy ki vagyok. – Nem, még soha nem láttam – nyögte ki. Nekem meg elborult az agyam. – Hogy lehet valaki ekkora bunkó? – keltem ki magamból, és próbáltam kitépni a karom a biztonsági szorításából. – Még a nevét is tudom! Kolos. Ismerjük egymást. – A neve rajta van a passtartóján. Na, gyerünk kislány, keressünk neked egy jobb helyet, messze a VIP-től – ráncigáit a biztonsági, én meg a vállam felett visszanézve, öszszehúzott szemöldökkel esküdtem bosszút Kolosnak. Anynyira nem ijeszthettem meg, mert csak röhögve visszasétált az emelvényhez, ahol, gondolom, nyugodtan nézte tovább a koncertet és jegyzetelt a hülye cikkéhez, amit majd a hülye zene oldal lehoz, és a sok hülye elolvassa. Nem, nem vagyok ideges. A szekuritis biztosra akart menni, és a karomat fogva sétálgatott velem, igen messze a VIP-szekciótól. – Engedjen már el, úgy csinál, mintha valami bűnöző lennék. Csak felmásztam a kordonra, mert Kolos provokált, hogy nem merem megtenni. – Kolos a firkász, akit állítólag ismersz – dünnyögte az őr – Mi az, hogy állítólag? Persze, hogy ismerem – feleltem idegesen. – Mint Anthony Kiedist – bólogatott.

LEINER LAURA 104 – Nem, nem úgy – sóhajtottam. – Pedig azt mondtad, hogy őt is ismered. – Ki nem ismeri? Ő egy énekes. – Tehát Kolost is úgy ismered, mint Anthony Kiedist? – veszítette el a fonalat az őr. – Nem. Félreérti. Anthony Kiedist ismerem, mint egy énekest. Mint egy hírességet. Könyörgöm, mint az RHCP frontemberét! Kolost viszont igazából ismerem, együtt sátrazunk – öntöttem tiszta vizet a pohárba. – Értem. És ki az a Chili junior, akinek állításod szerint tönkretettem az életét? – érdeklődött tovább az őr. Hupsz. Hogy hirtelen felindulásomban az őr fejéhez vágtam volna ezt is? Megesik. Ekkor már tudtam, hogy ez a hajó elúszott, ugyanis a következő mondatom után minimum a zárt osztályra küldenek. – Nos. Chili junior nem létezik. Még. Így hívnák Anthonyval a közös gyerekünket – rágtam a szám szélét kínosan. Az őr talán egy percig meredt rám pislogás nélkül, végül lefényképezett a telefonjával, és kaptam egy papírt, miszerint a saját érdekemben ne közelítsem meg az Amerika színpad VIP-szekcióját a fesztivál ideje alatt. Óriási.

BÁBEL 105 ELSŐ NAP. 16:42 MOBILOK FELTÖLTÉSE. PIZZASZELET. „ÚRISTEN. OTT AZ OLASZ!”. FUTÁÁÁÁÁÁS Woodstockban nyilván nem volt ilyen gond, de a 21. század fesztiváljain a mobilok bizony lemerülnek. Éppen ezért a Bábelfészt programfüzetében lévő térképen kis bódék jelölték a feltöltőpontokat. Az Amerika színpadhoz legközelebb eső ilyen bódét kerestük meg, és amíg beadtuk a készülékeket, hogy a sok fotó/SMS/netezés, satöbbi használata miatt rekordidő alatt lemerült telók feltöltődjenek, a közeli ételstand füves területén ültünk le, hogy egy pizzaszelet elfogyasztása közben átbeszéljük az elmúlt órák eseményeit. Ez volt a „ki mit kapott” beszámoló. – És igen. Három – mutatta fel ujjait Abdul, aki majd kicsattant a büszkeségtől. Ez a kódolt jel azt jelentette, hogy a koncert ideje alatt három lány számát szerezte meg. – Wow. Gratulálok – motyogtam a fűszálakat tépkedve. – A legdögösebbet fogom felhívni, ahogy feltöltötték a telómat – tervezgetett. – Melyik volt a legdögösebb? – töprengett Szasza. – Inke – jutott Abdul eszébe a „dögös lány” neve. – Jaa. Vágom – röhögte el magát Szasza. – Akinek nem Inke, ne vegye magára – tette hozzá. A beszólásán mindenki jól szórakozott, és egészen addig röhögtünk, amíg Napsi át nem vette a szót. – Úú, ezt nézzétek – bökött a combjára. – Napsi, a te combodat még egy vak is látja – dobta meg Szasza egy faággal, amit maga mellől szedett fel. – Nem azt, te hülye – lökte vállon Napsi, majd tovább mustrálta a saját lábát, egy pontot masszírozva. – Valaki irtó nagyot rúgott belém. Tuti belilul – nyomkodta fájdalmasan. – Így jár, aki szörfözik – csóválta a fejét Hipó, aki természetesen tartott egy kiselőadást a tömeg tetején úsztatás veszélyeiről.

LEINER LAURA 106 – Viszont elképesztő volt. Mintha repülnék – mesélte Napsi nagy átéléssel. – Repültél is. Addig mutatott a kamera – igazgatta a haját Abdul. – Ja. Akkor rúgtak meg. Próbáltam megkeresni, ki volt az, de nem láttam. – Biztos véletlen volt – nyugtattam meg. Elvégre senkit sem lehet okolni azért, ha az ugrálás közepette nem veszi észre, ha elé zuhan fentről egy lány. De ez csak az én véleményem. Boldi beszámolója szerint a koncert legelső sorában állt, állítása szerint olyan vizes volt, hogy két kilót ledobott az izzadás és őrjöngés közben (pfuj), de ami a legjobb, legalábbis szerinte, hogy a dobos a koncert végén bedobta a közönség közé a dobverőit, és egyet Boldi szerzett meg. – Amúgy a mellettem álló srácot találta el, de leesett az ütő a földre, úgyhogy „aki kapja marja” sztori volt. – Vagy marha – vágtam rá. – Fúú, és megszerezted? – ámult Abdul. Boldi bizonyításképpen előhúzta a hátsó zsebéből mint valami féltett kincset a kilógó ütőt, és atadta. – Ja. Mondjuk, nem volt könnyű. – A srác simán neked adta, amikor őt találták el vele? – érdeklődtem. – Hát, miután beleharaptam a kezébe – röhögött fel jóízűen. – Te megharaptál egy embert? – néztem rá meredten. – Közelharcban mindent szabad – erősködött. – Remélem, elmegy tetanuszért – aggódott Hipó az ismeretlen „áldozatért”. – Mi van? Asszed’ veszett vagyok, vagy mi? – Én azon sem lepődnék meg – dünnyögtem mosolyogva. Mégis, ki harapdál másokat, ha az illető nem kutya és nem is érzi annak magát… – Egyszer Atesz is megszerzett egy dobverőt. Emlékszel, Szasza? – kezdett nosztalgiázni Abdul.

BÁBEL 107 – Ha még egyszer szóba kerül ez az Atesz, én megütlek – háborodott fel Napsi, és teljesen egyetértettem vele. Atesz, mint valami láthatatlan fesztiválfantom, végig a társaságunkban volt, Abdulnak köszönhetően. Persze azonnal heves vitába kezdtek, én meg, mint valami békebíró, feldobtam a konfliktust ezer százalékig félbeszakító témát. – Na, fogadjunk, hogy ilyenje még a fesztiválkirály Atesznek sem volt soha – húztam elő a táskámból a cetlimet, a többiek meg egymás kezéből kikapva olvasták el. – Mi a…? – nézett rám Szasza döbbenten. – Mit műveltél? – hüledezett Hipó. – Semmit. Kolos tehet róla – fontam magam előtt keresztbe a karomat, és előadtam a sztorit úgy, ahogy volt. Na, jó, talán egy hangyányit pozitívabbnak állítottam be magam, de tényleg csak minimálisan. – Szóval tiszta elmebajosnak nézett a szekuritis, Kolos meg letagadta, hogy ismer. Úgyhogy eltiltottak a környékről. – De durva – pislogott Napsi elképedve. – Ja. A végén még valami „wanted” plakát is lesz a fényképemmel a VIP-részlegnél. – Á, Kolos biztos csak hülyült – védte Abdul. – Nem, nem hülyült. Komolyan azt mondta, hogy nem ismer. – Ez poén – nyugtatott Szasza is. – Poén, ha utánunk kiabál, hogy csak viccelt. De nem kiabált, én meg tényleg ki vagyok tiltva onnan – biggyesztettem le a számat, és kicsit sértett, hogy a barátaim nem támogatják a „szidjuk együtt Kolost” programajánlatomat. Úgy tűnt, szerintük ez még mindig belefér a viccelődésbe. Hát, jó. – Jó, ki vagy tiltva, de amúgy sem mehetnél be oda – értelmezte a helyzetet Hipó. – Akkor is duplán vagyok kitiltva – mérgelődtem. – Nem mindegy, hányszor tiltanak ki? – lökött meg Szasza, jelezve, hogy ne akadjak fenn apróságokon. Az olasz kolbászos pizzaszeletem széléből leszakítva egy falatot kicsit magamba szálltam, és rájöttem, hogy igazuk van. Amúgy sem

LEINER LAURA 108 mehetnék be a VIP-be, na, bumm, most duplán nem mehetek. A fiúk hamarabb benyomták a pizzájukat, mint én, úgyhogy megkínáltam őket a maradékkal, tekintettel arra, hogy kinézték a számból, és nehéz volt lenyelnem a falatot úgy, hogy közben bámulnak, amikor is Napsi energiaitala megállt a levegőben, félúton a föld és a szája között. – Úristen – suttogta lefehéredve. – Mi van? – rémültem meg, mert ennél ijedtebb akkor sem lehetett volna, ha Marilyn Manson hívja randira. – Úristen. Ott az olasz! – tátotta a száját, mi meg valamennyien arra néztünk. A poros mellékúton hemzsegtek az emberek, a délutáni melegben már megérkeztek az esti koncertekre váró napijegyesek. A hetijegyes fesztiválozók egyébként presztízskérdést csinálnak a karszalagból, a napijegyesek megérkeztével mindenki büszkén mutatja a csuklóján virító kék szalagot, és semmi pénztért nem takarná el. Afféle fricska ez az egy napra érkezőknek, mintha csak azt sugallnánk, hogy „Igen, jól látod, mi végig itt leszünk. Hah!”. A narancssárga napijegy nemcsak színben, de minőségben is elütött a hetijegytől, ezen kívül pedig számunkra még valami olyasmit is jelentett, hogy sokkal jobb fejek vagyunk, mint azok, akik egy koncertre vagy egy napra látogattak el a Bábelfesztre. – Zsófi, látod??? – üvöltött rám Napsi hisztérikusan, mire feleszméltem a jegyekkel kapcsolatos elmélkedésemből, és tekintetemmel az olaszt kezdtem keresni. Első alkalommal csupán pár másodpercre láttam, azóta viszont érzésem szerint úgy egymilliárd ember jött velem szembe, így az olasz homályosan élt az emlékeimben, éppen ezért egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán felismerném. Napsi viszont teljes extázisba esett, úgyhogy az úton hömpölygő tömeget kezdtem figyelni, és megpróbáltam meglátni, hogy vajon ő mit lát. És igen. Az embertömeg egy társaságot kerülgetett, akik hangosak voltak, mind sötétfekete hajúak, köztük pedig ott állt egy olasz, aki kísértetiesen hasonlított Napsi olaszára.

BÁBEL 109 – Majmok, itt vannak a telók – érkezett meg Boldi; pólójának alját megnyújtva egy halom készüléket hozott egyszerre. A feltöltött telefonjainkat. Egy pillanat alatt egyszerre két dolog történt. Napsi sikítva megragadta a karomat és rohanni kezdett, én pedig belenyúltam Boldi kenguruzsebként megnyújtott pólójának az erszényébe, és a markomba szorítottam a készülékemet. – Futáááás! – ordította Napsi, és ahogy rángatott magával, bekapcsoltam a videó funkciót. A videó megtekintéséhez kattints ide. A felvételen hallható aláfestő zene: Red Hot Chili Peppers – Give It Away. A négy és fél perces videót rohanás közben készítettem, úgyhogy elnézést a remegő, kapkodó képsorokért. És hogy mit sikerült futás közben felvennem? Nos. Hátrafordulva látszik, ahogyan Szasza, Abdul és Hipó a fűben ülve néznek utánunk, és buzdítva ordítanak olyanokat, hogy „kapjátok el a digóóót”, mellettük Boldi még mindig a telefonokkal van elfoglalva, és a tőle megszokott, értetlenkedő arckifejezéssel mered felénk, szokás szerint pár perces fráziskéséssel reagálva az eseményekre. Előrefordulva, a telefonomat a markomba szorítva nekirohanok pár embernek, az ismeretlen arcok a kamera láttán rendszerint röhögnek vagy arról győzködnek, hogy „semmi probléma”, ezt egyébként legalább hat nyelven. Napsi a fejét kapkodja, azt ismételgetve, hogy „hová tűnt???” meg hogy láttam-e, „mennyire gyönyörű?”, valamint, hogy ő imádja „azt a fiút”. Majd rohanunk tovább. A poros úton ráérősen sétálgató fesztiválozók füttyögnek és olyasmiket kiabálnak utánunk, hogy „ne rohanjatok úgy, lányok”, de Napsi nem is figyel rájuk, csak fejvesztve rohan, maga után rángatva engem, mint valami marionettbábut. A kapkodó felvételen időnként a mögöttünk hagyott sétálókat lehet látni, néha az előttünk felmerülő akadályt (délutáni locsolókocsi), de van, hogy véletlenül leengedem a kezem, így a lábunkat rögzítettem, ahogyan futunk. Az elágazáshoz érve aztán megtorpanunk, Napsi a térdére támaszkodva, kifulladva kapkodja a levegőt, és azt kérdezi, hogy merre tovább. A

LEINER LAURA 110 telefonommal mutatom a két lehetséges irányt. Az egyik, amerre a több ember igyekezett, az Európa színpadhoz vezető mellékút, a másik irányba fordítva a kamerát pedig a betonozott főút látható. – És most? – kérdezte Napsi kipirultam – Passz – hallatszik a hangom. – Oké, oké – dörzsöli meg a halántékát két ujjal, és a kamerába meredve filozofálni kezd. – Ha olasz lennék, merre mennék? – töpreng. – Bolognába – hangzik frappáns válaszom, de elengedi a füle mellett, és azonnal rávágja, hogy „az Európa színpad felé” A felvétel beremeg, ugyanis a következő másodpercben ismét rohanni kezdünk, az elsuhanó alakok és útszéli fák akár művészinek is tűnhetnek, de félő, hogy inkább amolyan The Blair Witch Project benyomását keltik a kapkodó képek. Előttem Napsi szőke tincsei mozognak a futás ütemére, és úgy kerülgeti az embereket, mint egy brazil focista az ellenfelet, én meg rendszerint nekiütközöm a kikerülendő tagoknak. Az őrült rohanásunk utolsó képsorai, ahogyan kiérünk a szűk ösvényről az Európa színpad előtti hatalmas térre, és Napsi lesüti a szemét. Koncertkezdés előtt már megtelt a helyszín, a felemelt telefonomon látszik, micsoda tömeg várakozik. És talán, ha egyáltalán a jó út felé fordultunk le, ami persze nem biztos, de ha mégis, akkor valahol, az őrületes tömegben ott állt Napsi olasza is. De nem találtuk meg. A kamerával Napsi búskomor arcát mutatom, aki idegesen cicceg és olyasmiket motyog, hogy „másodszor is elveszítettem”, aztán magam felé fordítom a telómat, és elhúzva a számat, tehetetlenül megvonom a vállam. A felvétel újrajátszásához kattints a videóra, a következő bejegyzéshez pedig a TOVÁBB gombra.

BÁBEL 111 ELSŐ NAP. 18:52 HELYZETJELENTÉS OTTHONRA Elkerülhetetlen, hogy az aggódó szülők értesüljenek gyermekük hogylétéről, az enyémek pedig pontosan eddig bírták, aztán megelégelték a fejükben tomboló rémképeket, és minden mindegy alapon rám csörögtek. Jó tinihez híven kettészedtem a beszélgetést, és először a telefonba mondott választ írom, utána pedig az „ahogy valójában történt” verziót. Khm. A kérdés: Hogy vagy? Amit feleltem: Remekül, de azért hiányoztok. Valójában: Imádok itt lenni, soha többet nem megyek haza. A kérdés: A pénzzel hogy állsz? Amit feleltem: Ahogyan megígértem, csak akkor költök és csak arra, amire muszáj. Valójában: Huh. Már most megcsúsztam, és csak remélhetem, hogy kitart… A kérdés: Ugye, vigyáztok egymásra? Amit feleltem: Természetesen. Mindig együtt megyünk mindenhova, és a fiúk nagyon ügyelnek ránk. Valójában: Már legalább hatszor elhagytuk egymást, állandó a zűrzavar, hogy ki merre van, és mindig, mindenki szó nélkül lelép. A kérdés: Mondd csak, ugye nem alkoholizáltok? Amit feleltem: Micsoda? Dehogy! Pfuj! Valójában: Kérlek. Tizenhét évesen egy fesztiválon vagyunk. Szasza sört vedel, Abdul csiricsáré színes koktélokat kortyolgat, Boldi mindent megiszik, aminek van alkoholtartalma, még a parfümömet is megkóstolta. De azért csapatunk absztinens fele sem

LEINER LAURA 112 unatkozik. Hipó, aki saját bevallása szerint kölesérzékeny (?), sör helyett köptetőket fogyaszt az állítólagos hörghurutjára, Napsi az energiaitalra esküszik, mintha normál állapotban nem lenne eléggé felpörögve, én pedig aktívan részt veszek a kóla kampányában, miszerint a legtöbb üres italdobozt összegyűjtő fesztiválozók gumicsónakot nyernek. Ki ne vágyna egy ilyen ajándékra? A kérdés: Ugye nem fekszetek le későn? Amit feleltem: Neeem, olyan éjfél-egy körül lefekszünk, mert hosszú egy nap… Valójában: Későn? Nem. Inkább korán. Ha-ha-ha-ha-ha. Ezen jót röhögtem. A kérdés: Megnéznénk mi is azt a fesztivált, mit szólnál hozzá? Amit feleltem: Tök jó lenne, láttam, mások is érkeznek szülővel, szóval gyertek! Valójában: Nem dőlök be a tipikus „tini fenyítésnek , úgyse jöttök, csak ijesztgettek. Ugye? Ugyeee? Waaaaa! A kérdés: Na, és a többi fesztiválozó…? Amit feleltem: Vannak itt mások? Észre sem vettem. Mi csak együtt lógunk, a társaságunk zárt. Valójában: Napsi fülig szerelmes valami Marcóba, én szívből gyűlölöm Kolost, Szaszára ragadnak a lányok, Boldi megölelt egy vadidegent fogadásból, Napsinak és nekem állandóan odaköszöngetnek, Abdul törölközőben mutogatja magát… Minden oké. A kérdés: Mutatott a tévé egy koncertet. Durvának tűnik, nem? Amit feleltem: Ááá, a média mindig túloz. Csak a rajongók ugarbugrálnak, semmi komoly. Valójában: Napsit combon rúgták, Boldinak lerepült a fél cipője, azóta sem találja, ezerrel megy a pogó, leestem Szasza nyakából, Abdult valaki megégette egy cigivel, a sebet Hipó kente be égési

BÁBEL 113 sérülésekre hozott kenőccsel, a biztonságiak a nagy melegben tucatszám emelik ki az első sorokban kitikkadt, vizes hajú és pólójú, félájult embereket… A kérdés: Milyen ott a higiénia? Amit feleltem: Egy ötcsillagos hotel elbújhat egy ilyen szervezett takarítószemélyzet mellett. Valójában: Lassan megtanulok befogott orral, öklendezés nélkül elmenni mosdóba, a fürdés pedig maga a rémálom. A kérdés: Bevált a kis sátratok? Amit feleltem: Hogyne. Tök nagy buli aludni benne. Valójában: Összedőlt, eltört a rúdja, a holland szomszédainkon kívül még hetvenen átestek rajta, és nem is tudtunk eddig aludni benne, úgyhogy a két fiúhaverommal alszom együtt. Problem? A kérdés: Nincsenek zűrös alakok körülöttetek, ugye? Amit feleltem: Milyen zűrös alak? Dehogy. Valójában: A piros tarajos Punk, akit idefele szedtünk össze, annak számít? Lol. A kérdés: Mi ez a lárma? Amit feleltem: Szimpátiatüntetés a Föld megmentéséért. A fesztivál köztudottan zöld. Valójában: Kezdődik a vizespóló-verseny az Európa színpad melletti kis emelvényen, és amint hallható, ettől sokan megőrültek. Abdul például ott rohan. A kérdés: Ki üvöltött bele a telefonba? Amit feleltem: Szasza és Abdul, csak üdvözölni akart titeket. Valójában: Fogalmam sincs, három srác, amikor elhaladt mellettem, odahajolt hozzám, és totál hirtelen mindenféle dolgot kezdett el óbégatni, fogalmam sincs, milyen nyelven.

LEINER LAURA 114 A kérdés: Később hívunk, jó? Amit feleltem: Persze, mindig figyelek a telefonomra, nehogy ne halljam, ha kerestek. Valójában: Nehogy már elkezdjetek hívogatni, éppen fiatal vagyok, boldog és nem mellesleg szabad. Na, ez jó beszélgetés volt.

BÁBEL 115 ELSŐ NAP. 23:57 „LEGYÉL AZ ÁLBARÁTOM”, A FRANCIA TAYLOR KITSCH. TÁNC AZ AFRIKÁNÁL Sikerült az Afrika színpadnál töltenünk az egész estét. Nem így terveztük, na, de egy fesztiválon alap, hogy a terv és a valóság köszönő viszonyban sincs egymással. Természetesen a programfüzetet böngészve az Ausztrália színpadhoz készültünk, mert a kiírás szerint két koncert között kenguruimitátor-verseny zajlott. Napsi, aki normál esetben is ezer fokon ég, de az energiaitalok elfogyasztása miatt körülbelül úgy pörgött, mint a gyalogkakukk, mindenképp részt akart venni benne, Boldival együtt. A Herczeg testvérek közös zsákban szándékoztak ugrálni a rajttól a célig. Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt a szürreális élményt, úgyhogy elindultunk ugyan az Ausztrália felé, de totálisan eltévedtünk, és egy ösvényről való rossz lefordulás miatt egyenesen az Afrika színpadnál kötöttünk ki. Senki sem vette annyira a szívére a dolgot, mindannyian egyetértettünk abban, hogy „ez is jó”. A Bábelfeszten már megszokhattuk, hogy minden színpadnak és a színpad környékének teljesen más a hangulata, úgyhogy volt mit felfedeznünk az Afrikánál is. Talán ennél a helynél éreztem eddig leginkább az etnikai és kulturális sokszínűséget, ráadásul a színpad közelében lévő gigantikus tábortűz meghittebbé és barátságosabbá tette a környéket az összes eddig látottnál. – Na, berber koncert kezdődik – világította meg Abdul a szanaszét gyűrt programfüzetét. – De jó! – lelkesedett Napsi. – Oké, de ugye nem fogtok… – fordultam feléjük, de már el is tűntek. – De utalom ezt – fordultam Boldi felé, aki már szintén nem volt sehol. – Naaa! – toporzékoltam a fejemet kapkodva, hogy csonka társaságunk maradék tagjait megpróbáljam összefogni. Addigra Szasza is felszívódott, így Hipóval maradtam kettesben. – Leülünk valahova? – érdeklődtem. Tizenhét évesen semmi esetre sem szeretnék derékbántalmakról panaszkodni, de a

LEINER LAURA 116 kényelmetlen alvás, egész napos gyaloglás és földön ülés megtette a hatását, úgy éreztem magam, mintha kétszázhúsz éves lennék, és a lehajolás éles fájdalommal járt. Éljen az egészséges fizikumú internet generáció. Hipó, aki amúgy is szédült, teljesen egyetértett az ötletemmel, szóval miután odanyomultam egy standhoz és kierőlködtem két tálca baklavát két, flakonos ásványvízzel, elkezdtünk helyet keresni. Naná, hogy a napijegyesek hemzsegtek a fapadokon, csak tudnám, nekik miért olyan fontos a komfort, amikor hamarosan úgyis hazamennek, mi viszont még jó pár napig nyomorgunk. Hipóval az oldalamon persze nem voltam olyan bátor, hogy ennek hangot is adjak, ehhez minimum Abdulra, de inkább Szaszára vagy Boldira lett volna szükségem. Így csendben leültünk törökülésben a tábortűz közelébe, és miközben eszegettünk, a színpad irányából felcsendült a semmivel össze nem téveszthető, tradicionális berber zene. Az általános hangzavaron túl két dologra kellett összpontosítanom. Az egyik, hogy a mellettünk elsétáló emberek rá ne lépjenek a térdemre, mert egy combnyaktörés a fesztiválom végét jelentené, a másik pedig Hipó nyavalygása, akit úgy tizenöt másodpercenként kellett meggyőznöm arról, hogy semmi baja. A tűz árnya cikázott az arcán, és nem fogok hazudni, egy kicsivel jobb programot is el tudtam volna képzelni magamnak abban a pillanatban, mint a narancssárga megvilágításban fürdőző Hipó társaságát, aki az ujjával ijesztő módon folyton lehúzta a bőrt a szeme alatt, nekem pedig a szemgödrét tanulmányozva azt kellett felelnem, hogy „szerintem nem vagy vérszegény”. Sóhajtva néztem körbe: a körülöttünk szórakozó, nevető, hangos társaságok mindmind önfeledten boldognak tűntek. Ez az én formám. Talán túlságosan elkalandoztak a gondolataim, emiatt pedig egy irányba nézhettem, mert a következő, ami feltűnt, hogy valaki visszamosolyog rám. Hoppá. Zavartan lesütöttem a szemem, de már késő volt, a tábortűz másik oldalán ülő fiú felállt és egyenesen felénk indult. – Hipó – lökdöstem meg könyökkel.

BÁBEL 117 – Szerinted ez mi? – mutatta felém az alkarját. – Micsoda? – Ez a pötty. Mindig itt volt? – Az egy anyajegy – ráztam meg a fejem idegesen, fél szemmel a felénk sétáló fiút lesve, aki továbbra is mosolygott. – Úristen! – fehéredett le Hipó, és ezúttal még a gyér fényben is jól látszott a sápadtsága. – Fejezd már be, és segíts nekem! – kezdtem lökdösni, megpróbálva a lehetetlent, hogy figyeljen egy pillanatra saját magán kívül másra is. Vagy legalábbis rám. – Ide fog jönni az a srác. Légyszi, legyél az álbarátom – vettem könyörgőre a figurát, és mivel Hipó mélyen a szemembe nézett, gyanítottam, hogy figyel. Aha. Csak éppen nem arra, amit mondtam neki. – Telefonálnom kell – vette elő a mobilját. – Istenem – suttogtam totál kiakadva, a következő pillanatban pedig Hipó a fél fülét befogva kezdett beszélni, valami olyasmit, hogy „Jó estét Farouk doktor, igen, tudom, kicsit késő van, de..” A fiú meg odaért hozzánk. A Bábelfesztre mindenfelől érkeztek emberek, így az ismerkedés első körben mindig angol nyelven kezdeményeződik, és csak utána szokták a fejekben behatárolni, hogy ki honnan jött. Az újonnan szerzett „udvarlóm” sem tudhatta, hogy mi az anyanyelvem, ezért egy félénk „Hello” jött ki a száján, ami semmiképp sem csengett angolSzasz köszönésnek, mivel mind az öt betű üvöltött az akcentustól. Halványan elmosolyodtam, és intettem (elég bénán), a fiú pedig egyszerűen leült a szabad oldalamra (a másikon Hipó idegesítette telefonon Abdul apukáját). Hirtelen lányos zavar uralkodott el rajtam, és a kezemben szorongatott vizespalack címkéjét tanulmányoztam, mintha csak fontosnak tartanám az ásványianyag-tartalmát, közben meg megállás nélkül azon filóztam, hogy hagyhattak megint el a többiek ilyen gálád módon. És a többiekbe csúnyán beletartozott Hipó is, akire egyáltalán nem számíthattam. A fiú mellettem a tábortüzet figyelte, és annyira kattogott azon, hogy mit is mondhatna nekem, hogy szinte hallottam az agyát dolgozni.

LEINER LAURA 118 Hát, így üldögéltünk hosszú percekig, egy szó nélkül, néztük a tábortüzet meg a körülötte lévő nyüzsgést. Amikor valami vicceset láttunk (egy illuminált társaság egyik tagja fakírnak képzelte magát, és mindenáron át akart menni a tűzön, de a biztonsági közbeszólt és ellökdöste onnan), akkor összemosolyogtunk, amúgy meg csak ültünk. – Mi a pálya? – huppant le Hipó mellé Szasza, és előrehajolva rám nézett, majd, amikor észrevette, hogy „társaságom van”, vigyorogva biccentett a srácnak is. – De jót táncoltunk – érkezett meg Napsi és Abdul, akik mindketten kipirultak a berber zenére való táncolástól. – Ő ki? – bökött Abdul a „haverom” felé. – Abdul, apád keres – nyújtotta Hipó a telefonját. – Miért? – Mert a fia vagy. – Úgy értem, miért van vonalban? – hüledezett Abdul, aztán kelletlenül elvette a telefont. – Adjatok valamit inni! – tántorgott oda hozzánk Boldi, és mivel a mellettem ülő srác volt hozzá a legközelebb, evidensnek vette, hogy hozzánk tartozik és egyúttal fel is ajánlja a kezében tartott, félig teli borospoharat. – Kösz – csapta vállon. Romantikus tábortűznézésünk abban a pillanatban ért véget. Bármit is akart a srác tőlem, a barátaim érkezése éppen elég volt számára ahhoz, hogy lemondjon közös jövőnknek még a gondolatáról is. Kényelmetlenül feszengett pár másodpercig, majd egyszerűen felállt, és egy sokkal mesterkéltebb mosollyal ajándékozott meg, mint amit az érkezésekor kaptam. – Au revoir – intett hanyagul. – Neked is – suttogtam, és magamban konstatáltam, hogy ez a srác bizony francia volt. – Hű, ki volt ez? – vonogatta a szemöldökét Napsi. – Fogalmam sincs – ismertem be, és nem túloztam. – És mit beszélgettetek? – érdeklődött Abdul. – Semmit.

BÁBEL 119 – Itt ültél egy ilyen sráccal néma csendben? – kerekedett el Napsi szeme. – Hát… néztük a tábortüzet – motyogtam. – Mit kellett volna mondanom? – Mekkora béna vagy! – röhögött ki Boldi olyan diszkréten, hogy szerintem még a berber zenekar is abbahagyta egy pillanatra a zenélést. – Lú-húzer – ölelte át Szasza a vállamat, ami jelen esetben annyit jelentett, hogy irtózatosan béna vagyok, amiért képes voltam nulla kommunikációval elengedni egy mindenki szerint „irtózatosan helyes” srácot. Nos, így jártam. Amúgy annyira nem viselt meg a dolog, a fiú még csak nem is hasonlított Anthony Kiedisre. Akkor meg, ugyebár, semmi esélye. – Zsófi, te hülye vagy! – nyugtázta Napsi sokadszorra. – Az oké, hogy én elvesztettem az olaszt, rajta vagyok az ügyön. De hogy te leráztad a francia Taylor Kitschet?! – Jobbulást – verte hátba a húgát Boldi, aki a színész nevét tüsszentésnek értelmezte. Nem tudom, hogy a rekordidő alatt lelépő udvarlóm mennyire volt a „francia Taylor Kitsch”, de valóban, az ide feltöltött kép az amerikai színészről kísértetiesen hasonlít a „villámlovagomra”. A berber koncert végéig a tábortűz körül ülve töltöttük az időt, ami röviden és tömören annyit jelentett, hogy betegre nevettük magunkat. Ez az időszak a Bábelfeszt alatt azon kevés pillanatok közé tartozott, amikor mindannyian együtt voltunk és a „koloncKolos” sem akaszkodott ránk. Első nap végéről lévén szó, valamennyien dőzsöltünk, Boldi és Abdul valami gigakoktélt vettek, amit egy homokozóvödörszerű és nagyságú edényben adtak, sok limemal, színes szívószálakkal, rengeteg jéggel és akkora alkoholtartalommal, hogy egész Afrika négy napig másnapos lenne tőle. Mivel ők, ketten hamar kezdték igencsak jól érezni magukat, ez megadta az alaphangulatot számunkra is, szóval leginkább sírtunk a röhögéstől, és csekély hatfős társaságunk olyan hangzavart keltett,

LEINER LAURA 120 hogy hamar csatlakoztak hozzánk mások is. Mivel volt köztünk két, bekoktélozott és a bekoktélozástól magukat „übermacsónak” képzelő tag, nem is volt kérdés, hogy amikor a berber zenekar levonulásával bejelentették, hogy össznépi afrodance-oktatás kezdődik a nagyszínpad előtt, pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy a tömegben állva nézem, mi is történik. Előttem Abdul, Napsi és Boldi helyezkedett el, mellettem Szasza, a másik oldalamon egy színes bőrű pár, valahol mögöttünk pedig Hipó. A megvilágított színpadra fellépő táncosokat (illetve tánctanárokat) hatalmas taps és ováció fogadta, majd rázendített a zene, és az összegyűlt, hatalmas embertömeg tükörként tekintett a táncosokra, utánozva a mozdulataikat. A ritmusos tapsig simán értettem, hogy mit kell tenni, de a lépésekbe azonnal belezavarodtam, és Szaszával összeütköztünk, mire kitört belőlünk a röhögés, totálisan elveszítve a fonalat. A mellettem táncoló, magas srác és barátnője, látva az esetlenségemet, szó nélkül megragadta a karomat, és irányítva a mozdulataimat, segítettek, hogy visszarázódjak a tömegtáncba. Az új barátaimnak köszönhetően, akik egyébként mindketten nigériai származásúak, egy kis túlzással állíthatom, hogy a mai napon megtanultam az afrodance alaplépéseit. Hurrá, hurrá.

BÁBEL 121 MÁSODIK NAP, 3:11 AFRIKA-SZÍNPAD-FOTÓK. VISSZATÉRÉS A SÁTORHOZ. „FOGADJATOK ÖRÖKBE PROJEKT" Feltöltöttem hét új képet a Bábel mappába. Képleírás a fotók alatt. 1. kép: A tábortűz körüli zsongás. Az óriási tüzet körbeülő társaságok arcát megvilágítják a lángok, ezért néz ki mindenki narancssárgának a képen. 2. kép: Az Afrika színpad közelében lévő bodegák kínálata igencsak megkísértett, a kézzel készült, főleg afrikai motívumokkal díszített ékszerek és kiegészítők nem kímélték a pénztárcámat. A fotón látható kis fateknős állítólag remek vétel volt (na, persze) csakúgy, mint a színes üveggyűrű, amit képtelen voltam otthagyni. 3. kép: Ezért a saruért pedig biztosan visszajövök, sajnos nem volt időm próbálgatni, de amint megláttam, beleszerettem. A saru mellett az árus mosolya annyira nem szép látvány, de hát mit tehettem volna, mindenképpen benne akart lenni a képben. 4. kép: Eltévedt rockerek az Afrika színpadnál. A programfüzet szerint az Európán éppen egy skandináv trash metál banda zúzott, a fekete, együtteses pólót viselő, javarészt csak hosszú hajú fiúkból álló társaság kétségtelenül oda indult, de alaposan eltévedtek. Szaszától és Abdultól kértek segítséget, majd amikor rájöttek, hogy már biztosan nem érik el a metálkoncertet, nemes egyszerűséggel a berber zenére kezdtek el léggitározni és headbangelni. A Bábelfeszten a legapróbb különcségnek is azonnal meglesz a közönsége, így, ahogy az a képen is látszik, a rockerek köré hamar tömegek csoportosultak, és tapssal, na meg ovációval buzdították őket. 5. kép: Boldi elesett. 6. kép: Legalább hét ember nyújt segítő kezet a feltápászkodáshoz, de Boldi túlságosan „jókedvű” ahhoz, hogy érzékelje, éppen a földön kiterülve fetreng, így csak röhög magán.

LEINER LAURA 122 7. kép: Afrodance tánc, a fotót Szasza készítette. A két oldalamon a nigériai pár látható, akikkel végigtáncoltam a programot. A háttérben Napsi kimelegedve feltűzi a haját, a mozdulatsornak jól látható, hogy nemcsak nézői, hanem konkrétan rajongói is akadtak. Mellette Abdul valami lány derekát karolja át „segítő szándékkal”, hogy mutassa a lépéseket, Hipó pedig egy szúnyogcsípés miatt vakarózik. Boldi nincs rajta a felvételen, ő továbbra is röhögve fetrengett valahol. Az egész napos meleg és a táncolás végérvényesen kiszívta minden erőnket, úgyhogy az afrodance őrület után jókedvűen, de kifáradva indultunk vissza a sátorhelyünk felé. A térkép szerint maximum tíz perc alatt visszaértünk volna. Igen ám, de a Bábelfeszten nem térkép szerint mérjük a távolságot, hanem csoportlétszám/megállóként. Mert persze az egyiknek mosdóba kell mennie, a másik inni akar valamit, a harmadik kitalálta, hogy éhes, akkor mehettünk hamburgert keresni. Aztán ugyanez szomjas is volt. Utána miért ne üljünk le egy kicsit megpihenni. Jé, milyen jó fej társaság, menjünk velük egy darabig. Az nem baj, hogy totál ellentétes irányba tartottak, mivel a fiúk beszélgettek egymással, követtük őket. Jó, oké, a győri társasággal üljünk le az egyik pult előtti asztalhoz, és beszélgessünk, miért ne. Egyébként tényleg tök jó társaság volt, sokat nevettünk velük, meg mindenféléről beszélgettünk, de aztán ők mentek az Amerikához karaokézni (aminek már rég vége volt, de ez senkit nem zavart), mi meg ismét elindultunk vissza a sátorhoz. A tánc közben kimelegedtünk, így akkor nem tűnt fel, de visszafelé sétálva már igencsak csípős lett a levegő, ami félig az időjárásnak, félig viszont a kimerültségnek volt betudható. – Melyik udvarias fiú ajánlja fel a pulcsiját, amíg visszaérünk? – kérdezte Napsi, megvillantva a „hálivúdi” filmekbe való mosolyát. A poén az, hogy a felajánlások nem is a saját társaságunkból érkeztek, hanem a főúton mellettünk sétálóktól. – Ó, köszönöm – játszotta meg kissé magát Napsi, amint belebújt a… nem, fogalmam sincs, kinek a pulóverébe.

BÁBEL 123 – Higiénikus, nem mondom – dünnyögte Hipó, akit nemcsak a hűvös éjszakai levegőtől rázott a hideg, hanem a gondolattól is, hogy valakinek a pulóverébe bújjon bele. – Mikor kapom vissza? – kérdezte a srác, aki önzetlenül felajánlotta szegény, fázós Napsinak a pulóverét. – Mikor szeretnéd? – flörtölt Napsi, mi meg Szaszával unottan összenéztünk. – Holnap reggel tízkor? – szervezte be frappáns módon a randiját a srác. – Nem bánom – bólintott Napsi nevetve. – Oké. Akkor tízkor, az Európa színpadnál. – Ott leszek. – Hallod – érte be őket Boldi, és fél kezével a húga, fél kezével pedig az ismeretlen, „pulcsit kölcsönadó srác” vállára tehénkedett adjál már nekem is valamit. – Ez ki? – kérdezte a fiú. – Fogalmam sincs – tagadta le a bátyját Napsi, és testvéri rutinmozduiattal ellökte magától Boldit, aki kissé szédelgett, úgyhogy némi egyensúlyzavar után nekiesett Hipónak, akinek persze rögtön „megroppant” a nyaka, és jajgatni kezdett. – Ne felejtsd el, tízkor az Európa színpadnál – búcsúzott el a srác, akinek a barátai már lekanyarodtak az egyik mellékútra. – Rendben – integetett Napsi. – Hé! Honnan tudom, hogy visszahozod a pulcsimat? – kiáltotta a fiú, visszafordulva felénk. – Megígértem – nevetett fel Napsi. – A mai világban egy ígéret… – dramatizált a srác. – Igazad van – értett egyet vele Napsi, majd levette a feje tetejéről a napszemüveget, és a srác kezébe nyomta. – Holnap tízkor csere. – Oké – elégedett meg a fiú, és sietve a haverjai után szaladt. Napsi szerelmetesen nézett a mindössze két és fél perce megismert fiú után, aztán hirtelen előrecsuklott a feje a tasli következtében.

LEINER LAURA 124 – Aúú! Elharaptam a nyelvem, te állat! – fordult Szasza felé, és dühösen mellkason csapta. – Odaadtad a szemüvegemet? – háborodott fel Szasza, figyelmen kívül hagyva, hogy Napsi épp a nyelvét nyújtogatva próbálta a gyér fényben megnézni, hogy vérzik-e. – Holnap tízkor visszakapod. – Ajánlom is. Hülyegyerek – lökte meg ismét Szasza, Napsi meg azért sem hagyta magát, szóval dulakodni kezdtek. Figyeltem a civakodásukat, aztán egy furcsa, monoton, eléggé zavaró hang ütötte meg a fülem. Valahogy így hangzott: „amman aiaamanna ahhaman”. Félrefordítottam a fejem, és a kissé becsípett Abdult vettem szemügyre, akinek összeborzolódott az amúgy mindig makulátlanul hátranyalt haja. – Abdullal mi van? – csodálkoztam. – Részegen mindig arabul énekel – legyintett Hipó a nyakát masszírozva. – Hát, ezt nem tudtam – pislogtam, és konstatáltam magamban, hogy Abdult egészen új oldaláról ismertem meg. A sátorhelyünkhöz érve csak arra vágytam, hogy befeküdjek a kényelmetlen, többszörösen összedőlt, polifoam nélküli sátramba és egyhuzamban aludjak úgy tíz órát. Ez mind stimmelt volna, ha 1. lett volna sátrunk, 2. a sátorhelyünket nem foglalja el valaki más. – Mi a…? – bukdácsoltam a sötétben Hipó sátrának zsinórjában, és a telefonommal megvilágítottam a katasztrófa sújtotta területet. Oké, azt már megszoktuk, hogy a sátrunk összedől, aztán valahogy felállítjuk. Csakhogy ezt most már nem tudtuk megtenni, ugyanis a ma érkezők, akiknek természetesen sehol nem jutott már árnyékos kempinghely, úgy ítélték meg, hogy az összedőlt sátrunk helye szabad. Éppen ezért a mi kis rongydarabunkat, a benne lévő csomagokkal együtt bedobták a sátraink közti pokrócra, és nemes egyszerűséggel elfoglalták a helyünket. – Hé, te Punk! – csapkodta meg Szasza a Punk sátrát. Biztosak voltunk abban, hogy benne fekszik, mert a lába kilógott a bejáraton, Abdul pedig átesett rajta. A Punk kikászálódott miniatűr szállásáról,

BÁBEL 125 és a sötétben csak a tarajának sziluettjét láttam. – Mit történt itt? Kik ezek? – Valami német társaság – ismertette a Punk a sátorhelyfoglalóink kilétét. – Miért nem akadályoztad meg? – tettem csípőre a kezem dühösen. – Adtak sört. – Mi is adtunk volna, hogy őrizd – közölte Hipó. Hiába, a Punkkal nem működött a feltételes mód, ő annak hitt, aki azonnal „lefizette”, úgyhogy nyertek a németek. Boldi, aki nem volt színjózannak nevezhető, már csak azért sem, mert a kitaposott ösvény helyett valami bokron és négy sátron zuhant át, mire odaért hozzánk, közölte, hogy majd ő lerendezi a „germánokat”. – Te jó ég! – fogtam a fejem, és őszintén nem tudtam elképzelni, hogy ebből mi lesz. Boldi egy kellemes, földrengésszerű büfögést követően megkerülte a sátrat, és bekopogott a ponyván. Na, ez már egy olyan pillanat volt, amikor elkezdtünk visítani a röhögéstől. – Klopfen-klopfen! – erősítette meg kopogását szavakkal, én meg komolyan nem bírtam tovább, ráborultam Hipó vállára, és beletemettem az arcom, hogy elfojtsam a nevetésem. A német lakó lehúzta a cipzárját, és kidugta a fejét a sátorból, mire Boldi dühösen ordítani kezdett. A német a hangsúlyt és az éjjeli felverést felfogva azonnal kipattant a sátrából, és veszekedni kezdett. A különbség az volt, hogy ő valóban németül kiabált, Boldi pedig vagy halandzsázott, vagy pedig azt ismételgette, hogy „Was?”, „Was?” – Nem bírom – törölgettem a szemem, mert addigra már könnyeztem a folyamatos röhögéstől. Az éktelenül nagy vita végeztével Boldi odatántorgott hozzánk, és bólintott, mint aki jól végezte a dolgát. – Na? – kérdeztem a lehető legkomolyabban.

LEINER LAURA 126 – Hallottad, mit mondott – szólt diplomatikusan, aztán megpróbált bemászni a sátrába, de egészen addig nem sikerült, amíg nem húzta le a cipzárt. – Jó éjt – ugrált Napsi dideregve, és a bátyja után indult. – Oké – fordultam Hipó felé. – Lakhatok nálad? – Kizárt dolog – rázta meg a fejét. – Miért? – biggyesztettem le a számat csalódottan. – Hallottalak ma köhögni. – Mert kiszáradt a torkom a kiabálástól – háborodtam fel. – Ki tudja… – méregetett, és azt hiszem, a fejében kész összeesküvés-elméletek születtek az egyszeri köhintésemmel kapcsolatban. Ha Hipón múlik, holnap karanténba is zárnak. Mit tehettem volna mást, hajléktalan fesztivál lakóként azokhoz fordultam, akiknek egyszer már megesett rajtam a szíve. – Fogadjatok örökbe – kértem. Abdul dülöngélve énekelgetett, Szasza meg sóhajtva beletúrt sötétszőke hajába, és unottan bólintott. – Gyere. – Köszi – mosolyodtam el a sötétben. Megmenekültem. Van hol aludnom!

BÁBEL 127 MÁSODIK NAP 4:39 NEM TUDUNK ALUDNI. ..PITYMALLIK ODAKINT!” A Bábelfeszt huszonnégy órás fesztivál, ergo soha nem csendesedik el teljesen, azonban a hajnali három-fél négy az egyetlen olyan időpont, amikor egy kicsit megnyugszik. Fogmosás után gyanítottam, hogy az időpont tökéletes lesz arra, hogy mély álomba zuhanjak, és mire a reggel érkező második napijegyesek megérkeznek, a REM-fázis olyan mélységében leszek, hogy felőlem Metallica-koncert is kezdődhetne mellettem, én átalszom. Igen, a terv megvolt. Csak azzal nem számoltam, hogy a koktélok hatására Abdul az elviselhető horkolás egymilliószorosát produkálja. – Mi ez, egy elefánt? – vágta magát hasra Szasza, és a fejére húzott mindent, amit a sötétben ki tudott tapogatni. – Te könnyen beszélsz, nem melletted fekszik – suttogtam a két fiú közt nyomorogva. Az egyik úgy horkolt, mint egy dinoszaurusz, a másik meg másodpercenként fészkelődött, azzal ment az agyamra. – Attól még hallok – dobálta le a fejéről Szasza a cuccokat. – Szerinted a többiek alszanak? – kérdeztem, felé fordulva. A válaszát nem hallottam, mert Abdul éppen kifújta a levegőt, mindezt olyan hangon, mint egy gőzhajó. – Lökd már meg a fejét! – utasított. – Mi? Nem lökdösöm, alszik – feleltem. – De béna vagy – tápászkodott fel, majd áthajolva rajtam, és egyúttal belekönyökölve a bordámba, egy erős csattanást hallottam. – Te felpofoztad? – tartottam vissza a röhögésemet, aztán, mivel Abdul megébredt, mozdulatlanná dermedtem, és Szaszával együtt úgy tettem, mintha békésen aludnánk. – Hmmm – tűnődött el Abdul hangosan, én meg öszszeszorított fogakkal koncentráltam, nehogy felröhögjek. Ez nem volt könnyű, mert Szasza a sötétben megmarkolta a hálózsákom mellett pihentetett kezemet, ami persze annyira nevetésre ösztönzött, hogy majdnem

LEINER LAURA 128 megfulladtam. A következő percekben azzal hülyültünk, hogy egymás kezét szorongattuk, megpróbálva lebuktatni a másikat. Egy idő után Abdul szuszogása egyre inkább „krrrr” hanggá változott, míg végül visszaértünk a kiindulópontra, vagyis őrült módon kezdett horkolni. – Szasza. Szasza – markolásztam a kezét, mert hirtelen frászt kaptam attól, hogy esetleg elaludt és magamra hagyott. – Mi az? – Ugye nem alszol? – Szerinted tudok? – kérdezte az oldalára fordulva, így a sötétben szembe került velem. – Akkor jó – húztam elő a telefonom, és random benyomtam egy gombot. Mindkettőnk arcát megvilágította a készülék, úgyhogy egymást nézve, némán hallgattuk Abdul monoton, egyenletes horkolását. – Hé. Vigyük ki, és tegyük le valahol az úton – jutott Szasza eszébe a remek ötlet. Ösztönösen felnevettem, ahogy elképzeltem a piperkőc Abdult, amint reggel arra ébred, hogy a poros úton fekszik a hálózsákjába bugyolálva, és hatalmas tömeg kerülgeti. – Csak abbahagyja egyszer – ásítottam. – Hé! Nehogy elaludj! – bökte meg a villámát Szasza én meg bólintottam. A kijelzőm elhalvinyult, úgyhogy újra megnyomtam, és tovább néztük egymást, figyelve arra, hogy a másik el ne bóbiskoljon. Sátorbajtársakként úgy ítéltük meg, ha már így jártunk, tartsunk össze. Valahol félálomban járhattam, amikor a kijelzőmet már nem kellett világításra bírni, mert a hajnali fényben a telefonom segítsége nélkül is láttam a lehunyt szemmel pihenő Szaszát. Mosolyogva becsuktam a szemem, és megpróbáltam teljesen kizárni Abdul botrányos horkolását, amikor hirtelen lehúzódott a sátrunk cipzárja. Azonnal kinyílt a szemem, és odakaptam a fejem. Ránézésre az illető lehetett volna a texasi láncfűrészes gyilkos is: a hajnali fény körberajzolta a feje kontúrját, úgyhogy elég horrorisztikus látványt nyújtott, de még ebben a hullafáradt állapotban is azonnal

BÁBEL 129 felismertem Boldit. Bambán pislogtam felé, Boldi viszont ügyet sem vetett rám, hanem egy óriásit sózott Abdul hálózsákjára, aki azonnal megébredt. – Megőrültél? – kérdezte rekedten. Nem csoda, hogy elment a hangja, többórás koncertet adott a tudta nélkül. – Ember! Most aztán fejezd be a vonyítást, pitymallik odakint! – szólt durván. – Hallod! Te pofoztál meg? – ébredt fel teljesen Abdul. – Nem, de foglak! – húzta vissza a cipzárt Boldi, és visszament aludni. – Abdul, szerintem csak álmodtad – suttogtam óvatos mosollyal. – Lehet – vonta meg a vállát. – Jó éjt, Zsófi. – Neked is, Abdul – motyogtam, aztán befordultam Szasza felé, aki kihasználta ezt a két perc nyugit, és már el is aludt.

LEINER LAURA 130 MÁSODIK NAP. 10:34 A NEHÉZ ÉBREDÉS. KOLOS REGGELI FORMÁJA Függetlenül attól, hogy a Bábelfeszt eddigi életem legnagyobb bulija, az itt ébredést szívesen passzolnám. És nemcsak azért, mert a faágak közt átszűrődő napfény undorító módon felmelegíti az éjjel viszont kifejezetten hideg sátrat, hanem azért is, mert két fiúval osztoztam az alvóhelyen. Ami olyasmikkel jár együtt, mint zokni (és nem feltétlenül tiszta) a fejem mellett, összegyűrt alufólia labda a hálózsákom alatt, ami órákon át nyomta a derekamat, szétdobált dezodorok és pólók, valamint a nulladik napon egy szendvicsből kiesett paprikadarab. Amikor kinyitottam a szemem, boldogan döbbentem rá arra, hogy az éjszakai vacogásom miatt nyakig felhúzott hálózsákom, aminek ügyesen még a kapucni részét is feltettem, délelőttre fullasztóvá vált. Az ábrázatom Kennyre emlékeztetett a South Parkból, emellett pedig a homlokomra tapadtak a hullámos tincseim, a pólóm izzadtan feszült rajtam, és úgy éreztem, egy gőzkabinba kerültem. Kissé hisztérikusan rángattam a cipzárt, hogy mielőbb kibújjak a hálózsákomból, és amikor végre lerúgtam magamról, visszadőltem a hátamra, és pár pillanatig egyszerűen csak élveztem, hogy kapok levegőt és hogy egyedül vagyok, így széttárt karral nyújtóztam egy nagyot, kihasználva, hogy a mozdulattal senkit nem verek orrba. A napszemüvegemet a szememre tolva húztam fel a sátor cipzárját, és görnyedten kimásztam a kis nyíláson. A sátrak közti pokróc mocskos volt, az éjjeli, vaksötétben való mászkálás alkalmával szinte minden környékbeli lakos itt kelt át. A mocskot kosz formájában elviselem, de a pokrócunkon Kolos ücsörgött kényelmesen, belemélyedve a „munkájába”. Mivel a tegnapi nap folyamán hivatalosan is letagadta, hogy ismerjük egymást, úgy döntöttem, nem köszönök neki. Csak kikerültem, és a bakancsomat felhúzva (fél lábon egyensúlyoztam ébredés után nem vagyok a topon), elmentem kávéért. Amiért persze sorba kellett állnom, így ráérősen, enyhe chillout állapotban, a napszemüvegem sötét lencséje mögül hunyorogva szemlélődtem. A

BÁBEL 131 napijegyesek már beözönlöttek, ezt a csuklókon virító, vadpink színű karszalagból állapítottam meg, na meg a délelőtti tömegnyomorból. Szaszáék említették még az indulás előtt, hogy a többnapos fesztiválokon mindig az úgynevezett nulladik nap a legnyugisabb, akkor még nem értettem, hogy ezt mire mondják, ma már viszont tudom. A napijegyesek túlbuzgók, és az időhiány miatt (maximum huszonnégy órát tartózkodnak a Bábelen) bezsongva igyekeznek mindent kipróbálni, minden koncertre eljutni, mindent megkóstolni és minden sorba bepofátlankodni. Amíg a kávésbódé előtt ácsorogtam, négy, sikoltozó tinilány elém is beállt, de nem szóltam, hogy talán keressék meg a sor végét, hiszen én igazából ráértem, ők meg rohantak, hogy a jegyárukért a napi program mindegyikéből elcsípjenek egy kicsit. Egy darab, műanyag pohárban gőzölgő kapucsínóval a kezemben gyalogoltam visszafelé, a sátrunk irányába. Szívem szerint vittem volna a többieknek is, de őket szokás szerint elnyelte a föld, Kolost meg nem sorolom a „többiek” közé. Ő számomra csak a koloncKolos. A sátrak zsinórjain átlépkedve azon tűnődtem, vajon ki és mikor rajzolt egy bajusz motívumot az alkaromra, aztán lehuppantam a pokrócra, és álmosan kortyolgattam a kávémat, Kolos telefonbeszélgetését hallgatva. – Menj a francba – közölte totál nyugodtan, a tőle megszokott, közömbös hangnemben, mintha csak az időjárásról csevegne. Ez számomra kicsit kínos volt, mármint hogy, akárkivel is beszél, annak fültanúja vagyok, így halkan dudorászva söprögettem le a pokróc széléről a szemetet egészen addig, amíg egy fogpiszkálót nem találtam; ekkor undorodva elkaptam a kezem, és inkább átkulcsoltam a karommal a térdemet. – Aha. Jó. Persze. Tudod mit? Egyél sünt – fejezte be a „beszélgetést” Kolos, és kinyomva a telefonját, egyszerűen félrehajította a pokrócon. Bár igyekeztem úgy tenni, mintha nem figyeltem volna, az utolsó kijelentésén ösztönösen elmosolyodtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy komoly arcot vágjak, de egyszerűen nem ment. Mégis, ki mond olyat valakinek, hogy „egyen sünt”?

LEINER LAURA 132 – Minek örülsz hobbiblogger? – kérdezte, mert persze azonnal feltűnt neki a bazsalygásom. – Bocs, nem akartam hallgatózni, de… – kezdtem, és kész, kitört belőlem a röhögés. – Ez vicces volt. – Örülök, hogy szórakoztat a privát beszélgetésem – dünnyögte unottan. – Legközelebb SMS-ezd le, hogy senki ne hallja – vágtam rá kapásból. – Legközelebb ne ülj ide – szólt vissza reflexből. – Bocs, de itt a sátram, és ez a pokróc is hozzám tartozik – Úgy tudtam, Abdulé – vigyorodott el. – Igen, de Abdul hozzám tartozik, a pokróc meg Abdulhoz, úgyhogy a pokróc hozzám. Nem is ülhetnél rajta az engedélyem nélkül – érveltem, azt hiszem, kicsit túllépve a hatáskörömet. – Istenem, miért versz engem ötévesekkel? – sóhajtotta Kolos, színpadiasán a falombok felé nézve, aztán felállt a Converse-ével felrúgta a pokróc szélét, ami az összes porral és kosszal együtt az ölembe hullott, majd egyszerűen leült a földre. – Nesze. Ott a pokrócod. – Kosz ment a kávémba – pislogtam döbbenten, miközben a kapucsínóm habjába besüppedő fűdarabot próbáltam kihalászni. – Szörnyen sajnálom – dünnyögte kedvtelenül. – Hogy te mekkora bunkó vagy! – dobtam félre idegesen a kávémat, ami véletlenül a Punk sátrát találta el, és a ponyvára ömlött a barna lötty, egy nagy adag tejszínhabbal együtt. Hoppá. – Én? Te dobálod más sátrát – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Véletlen volt – jöttem zavarba, és persze azonnal megbántam, hogy eldobtam a poharat. Szegény Punk! Majd bocsánatot kérek tőle. Kolos a földön ülve tabletezett, én meg továbbra is a pokrócon gubbasztottam, kávé nélkül. – A többiek merre vannak? – szólaltam meg egy idő után. Rossz beidegződés, hogy nem igazán viselem el a kínos csendet, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg- – Nem tudom, hozzád tartoznak – felelte, fel sem nézve.

BÁBEL 133 – Touche – bólintottam elismerően, a szám szélét rágva. Kolos továbbra sem szakította el a tekintetét az iPadtől, de a szemén láttam, hogy valahol mélyen, nagyon belül elmosolyodik. – Amúgy… – fecsegtem volna tovább. – Mondd, te nem tudsz csendben maradni? – Nem igazán – ismertem be szórakozottan. – Pedig jó lenne. – Nyugodtan ülj a pokrócra – váltottam stílust, mert hirtelen lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért leszállítottam róla. – Na, ide figyelj – nézett idegesen a szemembe. – Nincs időm kamaszlányok hangulatingadozásaira. Dolgom van – mutatta fel a tabletet, mintegy megerősítésként. – Sajnálom, ha zavarlak, akkor… – tártam szét a karom, jelezve, hogy rengeteg, sőt, annál is több hely van még mindenfelé. Kolos a fejét ingatva, hitetlenkedve felröhögött, aztán legnagyobb megdöbbenésemre felállt, a hóna alá csapta az iPadet, és elindult. – Most hová mész? – kiáltottam utána, mire visszafordult, és úgy tárta szét a karját, ahogyan az előbb én. – Jó, menj csak – bólogattam idegesen. – Mi az? Csak nem egyedül maradsz a rengeteg mondandóddal? – röhögött ki galád módon. A válaszom gyerekesre sikerült, felkaptam a kezem ügyébe kerülő első ágat, és utána hajítottam. – Tudod mit? Egyél sünt! – kiáltottam mérgesen. – Ez eredeti volt. Írd bele a blogodba! – szólt megállás nélkül nevetve, aztán ott hagyott. Se kávé, se társaság. Szomorúan pöckölgettem a pokrócon lévő piszkokat, aztán felcsillant a szemem, mert a hollandok közül öten visszaértek a sátrukhoz. Felpattantam és odasétáltam hozzájuk, majd megkérdeztem, hogy üldögélhetek-e velük egy kicsit. Befogadtak.

LEINER LAURA 134 MÁSODIK NAP. 11:20 FOREVERALONE Gyors bejegyzés/helyzetjelentés. Napsi eltűnése miatt egyedül kellett zuhanyoznom is, ami nem volt kifejezetten jó élmény. Egyrészt senki nem fogta a tiszta ruhámat, amit így fel kellett lógatnom, de persze vizes lett, másrészt a diszkrét fesztiválozó lányok folyamatosan benyitottak a kabinomba és hatvanféle nyelven kértek bocsánatot, amikor felsikoltottam. Remek volt. Mindegy, túlestem rajta, aztán felvettem a foltokban összevizezett ruhámat, ami a következő szettből állt: fehér, RHCP-logós top, farmersort, USA mintás tornacsuka, tarisznyatáska kitűzőkkel, kiegészítőknek pedig piros és kék karkötők, napszemüveg meg egy hosszú nyaklánc. A kinézetemről itt egy kép, amit a mosdó tükrében készítettem. Szörnyen csini, enyhén patrióta, de hát Anthony Kiedisszel kaliforniai életet tervezek, úgyhogy szerintem jó ez így. A tűző napsütésbe kilépve nem rohantak meg paparazzik, sőt, ahogy körbenéztem, kábé minden lány úgy volt öltözve, mint én, szóval nem tűntem ki különösen a Bábel tömegéből. A hajam csuromvizes volt, és mivel a nap forrón tűzött, úgy döntöttem, leülök valahova és hagyom, hogy megszáradjon. A mosdók mögötti ösvény mentén már csak kemping- és sátorhelyek húzódtak, színpad már nem volt errefelé, és ahogy gyalogoltam, megállapodtam egy magányosan álló italosstandnál, ami körül füves terület húzódott. Vettem egy kólát (gyűjteni a palackot a gumicsónakért!) meg jobb híján egy rántott húsos zsömlét, és leültem a fűbe. Errefelé már csak lézengtek az emberek, a fesztivál zaja tompán hallatszott, a basszus és a zsibongás érezhető volt ugyan, de távolinak tűnt. Körülöttem néhány kiterült alak feküdt meg pár lány napozott, de ezen kívül nyugi volt.

BÁBEL 135 MÁSODIK NAP. 12:09 FACEB00K Miután a mobilommal felnéztem a Facebookra és visszaigazoltam ismerősnek a tegnap esti afrodance-en megismert párt, a győri srácok közül kettőt, akikkel tényleg beszélgettem, feltöltöttem egy fotót magamról, ahogyan magányosan üldögélek a fűben a rántott húsos szendvicsemmel. A posztot és a kommentjeit bemásoltam ide. Latter Zsófia új képet töltött fel a Bábelfeszt albumba. Dr. Dabil Farouk és tizenegy további ember kedveli ezt. 54 komment Kocsis Hipó Márton Hol vagy Zsófi? Herczeg Napsugár Mi ez. Egy mező??? Kocsis Hipó Márton Én nemtom'. Kiss Szabolcs Szasza Emberek, Zsófi elgyalogolt az Alpokig?:D Latter Zsófia Milyen Alpok? Milyen rnező? Itt ülök a… fogalmam sincs, hol Herczeg Boldizsár Jódlizol, mi? Latter Zsófia Igen, Boldi, egy tehén mellett. Itt vagyok a mosdók mögötti réten, Abdul Farouk Milyen rét? Kiss Szabolcs Szasza Milyen mosdó? Latter Zsófia A térkép jelöli. Herczeg Napsugár Milyen térkép? Kocsis Hipó Márton Én megtaláltam. Latter Zsófia Tényleg? Nem látlak, várj, integetek. Kocsis Hipó Márton Mármint a térképen találtam meg. Latter Zsófia Ja. Oké Dr. Dabil Farouk Milyen a fesztivál, gyerekek? Latter Zsófia Köszönjük, szuper! :D Kocsis Hipó Márton Farouk doktor! Jó napot! Ég a torkom!

LEINER LAURA 136 Dr. Dabil Farouk Csak ég vagy kapar is? Abdul Farouk Apu, ne kommentelj már a barátaim képeihez, tiszta ciki! Dr. Dabil Farouk Elnézést Kocsis Hipó Márton Farouk doktor, írtam üzenetet, tessék megnézni. Latter Zsófia Idejön valaki? Kiss Szabolcs Szasza Hova? Herczeg Napsugár A rétre? Latter Zsófia Aham. Abdul Farouk Napsi, tart még a randid? Herczeg Napsugár Dehogy. Visszaadtam a pulcsit és leléptem. Kiss Szabolcs Szasza Megvan a szemüvegem? Herczeg Napsugár Jaja Kiss Szabolcs Szasza Na, azért. Latter Zsófia Napsi, mi van a sráccal? Herczeg Napsugár Az olasszal? Nem találom. Latter Zsófia Nem, akivel tízkor találkoztál. Herczeg Napsugár Semmi, miért7 Kiss Szabolcs Szasza A szokásos behülyítette és lerázta. Napsimódszer – 7 ember kedveli ezt Herczeg Napsugár Csöndben vagy Szasza! :P Kiss Szabolcs Szasza :DDD Abdul Farouk Zsófi, tényleg azt mondtad Kolosnak, hogy nem ülhet a pokrócra? Latter Zsófia Neeeeeeem. Herczeg Boldizsár Hányingerem van. Latter Zsófia Boldi, miért az én képem alá írogatsz ilyeneket? Herczeg Boldizsár Mert most van hányingerem. Latter Zsófia Idióta. Kiss Szabolcs Szasza Gyertek az Amerika színpadhoz. Egykor kezdődik a vízifoci. Herczeg Napsugár Megyeeeeek!

BÁBEL 137 Abdul Farouk Indultam. Kocsis Hipó Márton Adnak térd- és könyökvédőt? Herczeg Boldizsár Hánytam. Dr. Oabil Farouk Boldizsár, igyál sok vizet, hogy minél előbb pótold a folyadékveszteséget! Herczeg Boldizsár Igenis! Boahh. :DDD – 9 ember kedveli ezt Abdul Farouk Apu! Lépjél kifele a Facebookból! Latter Zsófia Najó, én jövök az Amerikához… Kiss Szabolcs Szasza Na, go, foglalom a pályát, hívjuk ki a hollandokat.

LEINER LAURA 138 MÁSODIK NAP. 15:02 VÍZI FOCIIIIII Az Amerika színpad mögé érve egyre több, tetőtől talpig vizes, különböző testrészeit fogó és általánosságban jajgató fesztiválozóval akadtam össze, úgyhogy rögtön tudtam, hogy jó helyen járok. És amikor a felfújható „focipálya” körül összegyűlt, javarészt fiú nézőből álló tömeget megpillantottam, azt is biztosra vettem, hogy Napsi már a pályán van. És nem is tévedtem. – Zsófi, gyere – kiáltotta Szasza, aki csupán fekete fejvédőt és sortot viselt. Vizes felsőtestéből arra következtettem, hogy már borult egyet, még a játék kezdete előtt. – Itt vagyok – kötöttem ki a tornacipőmet, és a zoknimat is belegyűrtem, aztán a felém nyújtott kéz felé nyúltam. Csak akkor esett le, hogy Hipó fogta meg (a táskámmal, telefonommal, karkötőimmel, nyakláncommal és órámmal együtt), amikor bemásztam a pályára. – Ha Hipó nem játszik, akkor… – számoltam fejben, mert a hatfős holland csapat ellenében mi csak öten voltunk. Vagyis azt hittem. – Kolos – biccentett Szasza. – Ne már! – szörnyülködtem, aztán megragadtam Szasza karját, mert a vizes gumin azonnal megcsúsztam. – Nyugi, jó buli lesz – nevetett Szasza, és a kezembe nyomta a fejvédőmet. Feltettem a nem túl dizájnos darabot, és becsatoltam az állam alatt, miközben a többieket figyeltem. Boldi lett a kapusunk, és úgy tűnt, jól van; ha émelygett is, jól titkolta, ráadásul a folyadékpótlást kicsit más aspektusból közelítette meg, ugyanis a pálya szélére csúszkálva időnként beleivott egy korsó sörbe, aztán visszabotorkált a kapuhoz, és imbolyogva nézett maga elé. Abdul naptejjel kenegette olajbarna felsőtestét, de szerintem nem azért, hogy ne kapja meg a nap (nyilván az ő bőrtípusa nem az a leégős), hanem mert bekenve jobban kirajzolódtak a tökéletesre edzett izmai.

BÁBEL 139 A pálya közelében lévő lányok élvezték a show-t, Abdul meg azt élvezte, hogy jól néz ki. Tipikus. A csapatunk másik magamutogatója egyértelműen Napsi volt, aki a holland vetélytársaink figyelmét terelte el azzal, hogy bikinifelsőben és apró farmersortban nyújtózkodott, afféle bemelegítés gyanánt. A mozdulatsort elnézve biztos voltam abban, hogy Napsinak hála, lövünk pár potyagólt. Utolsó emberünk Kolos volt, és szörnyű, de volt valami közös bennünk, ugyanis a pályán lévő emberek közül csak kettőnkön maradt a póló. Rajtam a kedvenc RHCP felsőm, rajta pedig egy „Read Kerouac” feliratú, fekete póló. Hű, de alter. Mivel pillanatok voltak hátra a kezdésig, tekintetemmel megkerestem Hipót, aki a biztonsága érdekében nem vállalta a játékot, inkább a pálya szélén ácsorgott (és ott is sisakban, ha esetleg találat érné…), és odakiáltottam neki, hogy készítsen képeket a blogomra. A mellettem elsétáló Kolos mosolyogva igyekezett a helyére, és őszintén azt kívántam, mindenki érdekében, hogy bármit is gondol, tartsa meg magának. – Csak nem egy újabb, izgalmas bejegyzés van készülőben? – szólt hátra a válla felett. Nem bírta ki. Pedig jobban járt volna. Ugyanis a következő pillanatban kikaptam Szasza kezéből a labdát, és utánarúgtam. A vizes labda a Kerouac póló hátán csattant, Kolos meg értetlenül nézett hátra. Na, ezt a hollandok sem tudták hova tenni, merthogy csapaton belül történt a támadás, viszont abban egyetértettek, hogy jó lesz vigyázni velem, egész jól célzok. Ezt bóknak vettem. – Zsófi – szólt halkan Szasza. – Hm? – Izé. Ismered a szabályokat? – Persze. – Akkor azt is tudod, hogy Kolos velünk van? – töprengett. – Még nem kezdtük el – mosolyogtam, de a mosolyom hamar lehervadt, ugyanis őrült erejű rúgással telibe kapta a bal vádlimat a

LEINER LAURA 140 labda, amitől a csúszós talajon ki is ment alólam a lábam, így elveszítettem az egyensúlyomat, és hátrazakóztam. Örök hála a fejvédő feltalálójának. A hátamon fekve, a felhőtlen, vakító kék eget bámulva igyekeztem rájönni, hogy mim fáj a legjobban, felettem pedig Szasza kiáltott rá Kolosra. – Ember, óvatosabban a passzt! – szólt. – Szerinted ezt passznak szánta? – fogtam meg a kezét, hagyva, hogy felrángasson. – Ja – biccentett halálkomolyan. Ahogy a többieken végignéztem, rájöttem, hogy Kolos rúgását mindenki betudta a játék kezdetének. Csupán ketten tudtuk, hogy ez nem az volt. Kolos és én. Ez egy kétszemélyes háború. Hát, legyen. A hollandok a borulásomat a játék kezdeteként értelmezték, úgyhogy, ahogy felálltam, újabb esés következett, ezúttal Abdullal együtt, akinek az egész teste csúszott a naptejtől, emiatt alig bírt felállni. Szasza passzolt Napsinak, aki luftot rúgott, a labdát egyáltalán nem találta el, de a csúszása következtében keletkezett félspárga, amit lenyomott, tapsra és elismerésre buzdította a hollandokat. Amíg ők Napsival voltak elfoglalva, Koloshoz került a labda, aki a legalább egykilencven magas holland kapus mellé célozva lőtt. De kihagyta. – Hah! – tapsoltam kissé kárörvendően. Oké, a reakcióm hallatán mindenki felém fordult és érdeklődve nézett. Az egyik holland meg is kérdezte, hogy én kinek a csapatában vagyok. – Te! – kapta el a kezem Szasza. – Akkor örülj, ha bemegy a labda. – Oké, oké – igazítottam meg a sisakom. – A kapusunkkal mi van? – fintorogtam Boldi felé nézve, aki anélkül, hogy a labda egyáltalán megközelítette volna, bezuhant a kapuba, és ott fetrengett. – Fogalmam sincs – csodálkozott Szasza. Az első gólt Abdul szerezte, aki gólörömként felugrott a gumipálya vastag szélére, és miközben ünnepeltette magát, befeszített bicepszére nyomott egy… Nos, igen. Egy puszit.

BÁBEL 141 – Úristen – fogtam a fejem röhögve. A meccs ment tovább, és miközben felém robogott egy ellenfél, rá kellett döbbennem, hogy a hollandok bizony magasak. Aki fellökött, az is volt vagy egynyolcvan, és egyáltalán nem hatotta meg ártatlan pislogásom, úgy taszított félre, hogy először nekiestem a pálya szélének, onnan meg lekenődtem a földre, mint valami falon lecsapott légy. Éppen röhögve feltápászkodtam volna, amikor Napsi zuhant be mellém. – Na, mi az, a hollandok már téged sem kímélnek? – nevettem csúszkáló lábbal, és egyszerűen képtelen voltam felállni, mindig visszaestem. – Nem, ez a hülye Abdul volt, mindketten a labdáért futottunk – nevetett visítva. – És? – Ö ért oda előbb, én meg nem tudtam megállni. A pálya szélén álló nézők közül egy fiú segítőkészen benyúlt értünk, megragadta a karunkat/vállunkat, és egymás után felállított minket. – Köszi – mosolyodtam el hálásan. Ezután vagy tíz másodpercig állva maradtam. A kapusunk nem volt a helyzet magaslatán, amikor odanéztem, éppen az egyik holland rúgását próbálta visszafejelni. Sajnos ez nem úgy sikerült, ahogyan azt fejben eltervezte, úgyhogy Boldit a felé repülő labda egyszerűen arcon csapta, amitől kettőt pislogott, és mint egy rongybaba, összeesett. A labda meg begurult. – Mennyi az állás? – kiáltottam, újból megigazítva a sisakom pántját. – 7:2 a Van den Bergeknek! – üvöltötte Szasza. A mellette álló holland mosolyogva bólintott. – Ja! Van den Berg! Ja! – mutatott magára kicsattanó örömmel. – Jó neked – veregette meg Szasza a vállát, én meg felnevettem. – Csapatgyűlés! Gyerünk! – tapsolt kettőt, mert időközben félidő lett. Hamar Szasza köré gyűltünk, aki jellemzően minden szituációban a

LEINER LAURA 142 „bandavezér”. Nem erőlteti a dolgot, egyszerűen az a fajta ember, akit azonnal mindenki a középpontba emel. – Zsófi, többet esel, mint amennyiszer labdához érsz. – Elnézést – tartottam vissza a nevetésem, és úgy tettem, mintha komolyan venném a leszúrást. – Kolos, maradj a csatár poszton a középpályán is, mert Abdulra nem számíthatunk. – Mi az, hogy nem? – háborodott fel Abdul. – Amikor legutóbb passzolni akartam neked, a pálya szélén, szívószállal ittad a koktélt valami lány poharából. – Mojitót hozott nekem – vigyorgott Abdul. – Kit érdekel? – túrt bele szökés hajába Szasza, aki időközben levette a sisakját. – Napsi! – He? – mosolygott Napsi vidáman. – Tereld el továbbra is a hollandok figyelmét. – Oké. Mit csináljak? – Amit eddig is. Kellesd magad – legyintett Szasza. – Hülye – lökte meg Napsi a vállát, Szasza azonban túllépett a témán, és az utolsó embert kereste. Boldi viszont nem vett részt a csapatgyűlésen, a kapuban bóbiskolt. És elkezdődött a második félidő. Feltöltöttem tizenhárom új képet a Bábel mappába. A képeket Hipó készítette a vízi foci közben. A diavetítés zenéje: Red Hot Chili Peppers – Dani California. 1. kép: Nagytotál a fociról. Tűző nap, a felfújható pálya körül nézők takarják kezükkel a homlokukat. A hat holland a saját térfelén ácsorog, mi pedig készülünk a meccsre. 2. kép: Kolos elesett, én mellette állok, és összefont karral nézek le rá. 3. kép: Kolos meglökte a lábam, úgyhogy lezuhantam mellé és kiterültem. Mindketten hanyatt fekszünk, a Kerouac és RHCP pólónk csuromvizes,

BÁBEL 143 4. kép: Abdul mosolyogva áll a pálya szélén, mint aki jól végezte dolgát, és koktélját a magasba emeli a kép készítésekor, amolyan „egészségetekre” stílusban. A mellette álló szöszi lány szintén vidámnak tűnik. 5. kép: Boldi a kapuban ül, rágörnyedve nyújtott lábaira, lelógó fejjel pihenget, miközben a feje felett bezúg egy újabb kivédetlen gól. 6. kép: Abdul és Napsi egymást próbálják felsegíteni, de mindketten visszazuhannak. 7. kép: Napsi megfeledkezett a „ki kivel van” apróságról, és beállt a hollandok közé egy közös fotóra. A háttérben Szasza ekkor rúgott gólt az üres holland kapuba. 8. kép: Itt egy vadidegen, aki berohant a pályánkra, és mintha csak egy EB-döntőt szakítana félbe, körbe-körbe rohangált, míg végül el nem esett. 9. kép: Ezen a felvételen Hipó maga felé fordította a telómat, mert szeretett volna ő is rajta lenni a képeken, úgyhogy a fél fotón Hipó látható, a háttérben pedig a vízifoci. 10. kép: Gólöröm. Szasza szerény félmosollyal az arcán sétál visszafelé, Napsi meg én egymás nyakába ugrálva visongunk örömünkben, Abdul a haját igazgatja, Kolos feltartott hüvelykujját mutatja, Boldi pedig szemmel láthatóan eszméletlen. 11. kép: Vége a meccsnek, csúnyán kikaptunk, de sportszerűen kezet fogunk a hollandokkal. A kép jobb szélén Napsi és Abdul Boldi két karját megragadva húzza le a pályáról az időközben mély álomba zuhant kapusunkat. 12. kép: A mérkőzés elvileg véget ért, a hollandoknak új kihívójuk akadt egy másik, hatfős társaság személyében, de addig nem tudták elkezdeni a meccset, amíg Kolos és én továbbra is a pályán lökdösődünk. Természetesen beszólt, én pedig nem hagytam magam. 13. kép: Nos, miután sikerült lezavarni minket a pályáról, lerogytunk a közelben lévő pult árnyékába, és kifáradva, folyamatosan röhögve pihenünk. Abdul a fabódé oldalának dőlve ül,

LEINER LAURA 144 az ölébe Napsi hajtotta a fejét, és napszemüvege mögül (ami nem is az övé) bámulja az eget. Boldi kicsit arrébb, hason fekszik, emiatt a fél arca tiszta kosz lett, Kolos a telefonjával van elfoglalva, Szasza és én pedig megosztozunk egy Túró Rudin.

BÁBEL 145 MÁSODIK NAP. 16:32 GONDOLATOK… Három napja vagyok a Bábelfeszten, ami elég idő ahhoz, hogy összegezzek pár gondolatot, ami az eddigiek alapján megfogalmazódott bennem. Íme. Egy fesztiválon teljesen máshogy telik az idő. Itt három nap olyan, mintha egy év lenne. Rengeteg dolog történik, miközben valójában semmi sem, az idő pedig gyorsan is telik, de közben szinte áll. A bejáraton átlépve megszűnik a külvilág. De szó szerint. Nincs hír, nincs otthon maradt ismerős, nincs család, nincs impulzus. Csak a Bábelfeszt. Az ember azt hiszi, attól, hogy ő most napokig szórakozik, a világ megvárja és addig semmi sem történik. Ez persze nem így van, viszont a fesztiválozó így érzi, éppen ezért semmin nem idegeskedik feleslegesen, nem gondolkozik és nem görcsöl. Egy fesztiválozó számára evidens, hogy éppen a világ közepén van és mindenkinek erről szól minden. Egyáltalán nem veszünk tudomást azokról, akik nem jutottak el a fesztiválra. A közösségiken lévő üzenetek, kommentek és posztok teljes mértékben hidegen hagynak minket, kizárólag azért használjuk, hogy a velünk szórakozó, de éppen elveszített barátainkat megtaláljuk. Minden más várhat. A csuklókon lévő karszalag nem csupán a belépőt jelenti, hanem egy újfajta hierarchiát is felállít. A képzeletbeli fesztiválkasztrendszer pedig így néz ki: VIP-jegyesek, hetijegyesek, majd végül a napijegyesek. Ez van. Amíg egy buszon vagy az utcán sétálva eszedbe sem jutna mosolyogni vagy köszönni idegeneknek, addig ez a Bábelfeszten teljesen megszokott, sőt, akár elvárható dolog is. Ha itt két ember beszélgetni szeretne, mindenképpen megoldják, a nyelvi korlát sem akadály, ha máshogy nem, akkor kézzel-lábbal mutogatva, de megértik egymást.

LEINER LAURA 146 Ha egy napilapban vagy internetes oldalon hírt látsz a Bábelfesztről, büszkeség tölt el, és úgy érzed, ez a cikk rólad is szól, hiszen részese vagy. Teljesen mindegy, hány saját fotót készítesz, ha valahol látsz egy tömegképet a Bábelfesztről, ezer százalék, hogy megpróbálod megkeresni magad rajta akkor is, ha még soha, senkit nem hallottál, hogy megtalálta volna magát. Éjjel háromkor természetes dolog enni. Senki nem néz rád furcsán, inkább az a jellemzőbb, hogy sorba kell állnod érte. Mivel úgy érzed, kimondhatatlanul boldog vagy, a fesztivál ideje alatt sokkal többször öleled meg a barátaidat, mint eddig bármikor vagy éppen összesen. Sokkal lazábban kezeled az olyan dolgokat, mint például: elhagytam, eltört, tönkrement, nem találom. Valahonnan mélyről előkerül a „nem érdekel” hozzáállás, ami megmenti a hangulatot és segít a továbblépésben. Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz. Rendkívüli alkalmazkodóképességről teszel tanúbizonyságot, sorban állsz a mosdóban, az italért, az ételért, továbbá rejtett empátiád is felszínre tör, mert előbb mosolyogtat meg minden, mintsem idegesítene vagy zavarna. Rájössz, hogy a komfortosság csak hozzáállás kérdése, mert időközben kiderül, hogy tudsz aludni két barátod sátrában is, nyomorogva, némi rutinnal képes vagy használni a mosdót/vécéket úgy, hogy nem érsz hozzá semmihez, továbbá megeszed, amit vettél, akkor is, ha azt normál körülmények között biztosan nem kóstolnád meg. Átértékeled az emberi kapcsolataidat, és sokkal közelebbinek érzed a veled együtt fesztiválozókat, mint azokat, akik nincsenek ott veled. Szingliként feltűnően sok jófej/helyes/kedves srácot látsz, akikről nem tudod, hol bujkálnak egész évben.

BÁBEL 147 Észedbe sem jut megbámulni az itt-ott elalvó embereket, inkább óvatosan megpróbálod kikerülni őket. Egy nagy koncert után a sok műanyag pohár és korsó között sétálva ösztönösen a földet pásztázod, mert reméled, hogy találsz valamit. Akkor is megörülsz egy cipőfűzőnek, ha miután megnézted, visszadobod a talált helyre. A lényeg, hogy valamire ráleltél. Ha előre listát írsz és be is tartod, akkor is több pénzt költesz, mint tervezted. Valamiért mínuszban leszel, és kész. Egy idő után fel sem tűnik a mindenfelől érkező lárma és zene. Megszokja a szervezet. Biztos, hogy van egy olyan helyszín a programfüzetben, ahová nagyon szeretnél eljutni, de sehogy nem jön össze. Ha előre kiválasztod a koncertet, amit meg szeretnél nézni, biztos, hogy lekésed vagy lemaradsz róla. A legtöbbször rossz felé fordulsz és eltévedsz, és egy teljesen más programba csöppensz bele, de utólag rájössz, hogy ez így sokkal jobb volt. Ha valahol meghallasz egy olyan számot, amit szeretsz, hangosan énekelni kezded, és összemosolyogsz azokkal, akik szintén szeretik. Nem hiányzik az internet, a mobilodat arra használod, hogy megtaláld a többieket. Egy halom új ismerőssel lettél gazdagabb, de kizárt dolog, hogy tartani fogjátok a kapcsolatot a Bábel feszt után. Ha valaki idegesít, nem menekülhetsz előle, mert biztos, hogy a társaságotok tagjává válik. Mindig van egy olyan ember, aki egy másik fesztiválról nosztalgiázik, és nem érdekli, hogy ez rontja a hangulatot. Bár a Bábelfesztre az impozáns koncertkínálat miatt érkeztél, tulajdonképpen ez érdekel a legkevésbé, és amin voltál, arra sem nagyon emlékszel vagy nem kötött le. +1 Azt mondják, egy fesztiválról nem mehetsz haza anélkül, hogy ne veszekednél, ne esnél szerelembe, ne csalódnál, kellemesen is. Hát, erről még nincs tapasztalatom, de meglátjuk. Mindenesetre, ha rajtam múlik, pár nap múlva Anthony Kiedis és köztem öt méter

LEINER LAURA 148 lesz csupán, ezen belül pedig egy kordon, egy sajtóárok és néhány begőzölt szekuritis.

BÁBEL 149 MÁSODIK NAP, 19:16 FOKHAGYMÁS-TEJFÖLÖS LÁNGOS. „OLYAN FÜLLEDT A LEVEGŐ. NEM?”, DÖRGÉS Az Európa színpad környéken kötöttünk ki, ahol is valami finn banda óriási tömegeket vonzott, úgyhogy a zenekaros pólót viselő embereket kerülgetve próbáltuk kideríteni, hogy hol lehet lángost kapni, mert egy velünk szembe jövő, szakállas hobónál láttuk, és nagy egyetértésben abban maradtunk, hogy mi is azt szeretnénk enni. Az ételstandok között téblábolva vizsgálgattuk a kínálatot, és mivel „vacsoraidő” lévén igen nagy nyomorgás volt valamennyi pultnál, jóformán lábujjhegyre állva, hátulról szemlélődtünk. De a lángososnak nyoma veszett. Na, most, alapszabály, hogy ha valamit megkívánunk, akkor mindenáron azt szeretnénk enni, így hiába sétáltunk át a rengeteg látványkonyha között, rá sem hederítettünk, mert nekünk lángos kellett. – Honnan szedtél kolbászt? – érdeklődtem meg Bolditól, aki mellettem gyalogolva egy igen guszta darab sült kolbászt mártogatott a papírtálcáján. Amúgy kár volt megkérdeznem. – Találtam az egyik asztalon – felelte rezzenéstelen arccal. – Fúúúj! – húztam el a számat. – Mi az? Teljesen jó – röhögött teli szájjal. – De azt valaki más ette – pislogott döbbenten Hipó. – Ja, de otthagyta a felét. Csak nem hagyom veszni – harapott bele ismét. Szasza és Abdul persze remekül szórakozott Boldi igénytelenségén, aki nagy lelki nyugalommal tovább eszegetett. Ez egy állat. A kóválygásunk már-már időpocsékolásnak tűnt, és én már kezdtem volna feladni, amikor ránk kacsintott a szerencse, ugyanis egy fűben ülő lánycsapat valamennyi tagja lángost evett. Napsi rögtön oda is szökkent hozzájuk, és megkérdezte, merre vették. Haha! És lett lángosunk. Amiért szintén sorba kellett állni, de amikor már csak egy ember állt előttem (bájos, hátközépig érő izzadságfolt húzódott a szürke pólóján), végre mi következtünk. Magunkhoz

LEINER LAURA 150 képest még nem is voltunk annyira komplikáltak, heten kértünk hétfélét, de a pultoslány jó fej volt, velünk együtt nevetett, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy kölcsönös szimpátia alakult ki közte és Abdul között. Amíg ők kamaszosan nevetgéltek egymással, mi ráértünk variálni. Szingli fesztiválozóként, úgy, hogy az RHCP-koncertig még napok vannak hátra, simán bevállaltam a fokhagymás-tejfölös lángost, ugyanis nem terveztem sem csókot váltani senkivel, sem öt centi közelségből beszélgetni. Ahogy a lángosom szélébe haraptam, az is eszembe jutott, hogy ezzel a szaggal még a szúnyogokat is simán elriasztom. Szép lassan a többiek is megkapták a rendelt lángost, végül pedig Boldi következett, aki megfontoltan olvasgatta a kiírást, és csupán annyit jegyzett meg, hogy szerinte „dülöngélnek kicsit a betűk”. – Mit tehetek rá? – fogta a kezébe a pultos a lángost, várva a feltétjavaslatot. – Mi a választék? – kérdezte Boldi. – Fokhagyma, tejföl, bacon, sajt, gomba, darált hús, kukorica, káposzta, juhtúró… – sorolta. – Ezt így, ebben a sorrendben – közölte végül Boldi. A lány elkerekedett szemmel nézett rá, majd kérdőn felénk fordult. – Mehet rá minden neki – biccentett Szasza. Hangosan röhögve figyeltük, ahogyan a pultos megpakolja a lángost és a papírtálcát átemeli Boldi felé, aki a fejét rázva jelezte, hogy ez így nem jó neki. – Szósz nem is jár rá? – Szósz? – rökönyödött meg a pultos. – Ja. Ketchup vagy valami? – Boldi, te vagy a világon a legundorítóbb ember – veregettem meg a vállát. – Mér? Benne van az árban. Ez ugyanannyira volt jogos, mint undorító. Boldi megkapta a lángosát, ami így, ebben a formában már nem is hasonlított lángosra, aztán átmentünk az út túloldalára, és a füves területre ülve