J._L._Perry_-_Rohadek

tönkreteszi az életemet?
– Lehet, hogy egy seggfej, de azt nem állíthatod, hogy nem néz
ki jól.
– Én nem vettem észre – csattanok fel. Gúnyosan elvigyorodik.
Nyilvánvalóan nem hisz nekem. És az igazat megvallva, ki ne
venné észre Cartert? Nagyon észrevehető – amilyen fasz.
– Te átkozott hazug – nevet Meg.
– Elmegy – vonok vállat, mintha egyáltalán nem lenne hatással
rám Carter külseje. Béna mozdulat. Még magamat sem csapom
be vele.
– Több mint elmegy.
– Rendben van, dögös – ismerem be a szememet forgatva –, de
semmi más nincs benne.
– Mit művelt, hogy ilyen mesés lett tőle a hangulatod? –
kérdezi Meg szarkasztikusan.
– Inkább az a kérdés, hogy mit nem művelt. – Meg megáll,
amikor a szekrényemhez érünk, és maga felé fordít.
– Akkor ki vele.
– Először is, már a jelenléte is bosszant – felelem. Kicsit fel is
izgat, de ezt soha nem vallanám be.
– És? Kell lennie még valaminek. Pocsék a hangulatod. – Meg
türelmetlenül felvonja az egyik szemöldökét, ahogy a
válaszomra vár. Legszívesebben azt felelném, hogy semmi köze
hozzá, de tudom, hogy ezt csak a hangulatom mondatja velem.
Meg csak aggódik miattam. Nem is emlékszem, mikor cukkoltak
fel utoljára ennyire.
Elfordulok, és bedugom a kulcsot a lakatba. Bánom, hogy így
felcsattantam Meggel. Szerencsés vagyok, hogy ilyen

gondoskodó barátnőm van. Utálom, hogy Carter Reynolds
ennyire kiakaszt.
– Tényleg olyan rossz a hangulatom? – kérdezem sóhajtva,
miközben bepakolom a könyveimet a szekrénybe, és kiszedem
azt, amire a következő órán szükségem van.
– Aha.
– Sajnálom. Nem akartam rajtad leverni a port – kérek
bocsánatot, Megbe karolok, és elindulunk a folyosón a
szekrénye felé.
– Áruld el, mit művelt, amivel felbosszantott, Indi.
– Beszélt apunak Bradről. És apu megtiltotta, hogy találkozzak
vele.
– Micsoda? Ki van zárva. Látod, mondtam, hogy odavan érted. –
Hát persze, hogy Meg ezt így fogja fel. De a dolognak semmi
köze ahhoz, ahogyan Carter érez irántam. Egyszerűen csak egy
fasz.
– Nincs oda értem – jelentem ki.
– De igen. Te nem láttad tegnap azt, amit én. Egyértelműen
odavolt, amikor Brad ölében ültél.
– Ha odalenne értem, amit én egy percig sem hiszek, akkor
miért csempészte be azt a ribanc Jennifer Darcyt tegnap este a
szobája ablakán? – Meg megtorpan, a falhoz húz, hogy ne
borítson fel minket a többi diák, akik a következő órájukra
sietnek. Szembefordul velem, és az első dolog, amit
észreveszek, az a szeme. Szinte kidülled a fejéből a sokktól. A
hangulatom ellenére mosolyt csal az arcomra a látvány.
– Micsoda? Ki van zárva. Tényleg? Istenem, micsoda kurva.
Nem kellett neki sok idő. Ki nem állhatom azt az

embermatracot.
– Ugye? El tudod hinni? És órákig nála volt. Pontosan tudom,
hogy mit műveltek – teszem hozzá dühösebben, mint
szeretném.
– Ó. Édes. Istenem. Kedveled őt! – visítja, és hitetlenkedve a
karomra csap.
– Mi? Nem. – Mindent megteszek, hogy úgy tűnjön, mintha
nem izgatna a megjegyzése, de csúfos kudarcot vallok.
– Baromság. Nézz a szemembe, és mondd azt, hogy nem vagy
oda érte.
– Nem vagyok – felelem a földre bámulva. Basszus.
– Szent szar. De igen – mondja, és ismét a karomra csap. Au.
Utálom, hogy Meg ilyen jól ismer. Óvoda óta a legjobb barátok
vagyunk. Mondhatjuk, hogy elválaszthatatlanok. Gondolom,
tizenkét év közeli barátság elég arra, hogy ismerjük egymást.
– Ne ütögess! – nyafogok a karomat dörzsölgetve.
– Akkor ismerd be! – Felemeli a kezét, mintha megint meg
akarna ütni. Vissza kell fojtanom a mosolyt. A ribanc.
– Rendben. Kedvelem őt, és utálom is, ha ez egyáltalán
lehetséges – vallom be, és végre a szemébe nézek.
Természetesen vigyorog, amikor megteszem.
– Tudtam – vigyorogja elégedetten. Néha olyan okostojás tud
lenni.

Istenem, bárcsak Meg ne jött volna rá, mi ez, akármi legyen is,
amit érzek Carter iránt. Egész nap nem fogta be a száját.
Csodálom, hogy nem emleget esküvőt és gyerekeket, annyira

elrugaszkodott a valóságtól. Ebédkor már megfenyegettem,
hogy átülök egy másik asztalhoz, ha nem fejezi be. Hála
istennek ez elég volt ahhoz, hogy elhallgattassam.
Őrülten odavan a fiúkért. Mindig is ilyen volt. Meg nem csupán
csinos, de mellei is hatalmasak, ezért aztán imádják a fiúk. Mi
ez velük meg a cicikkel? Én viszont szeretem ugyan a fiúkat, de
nem vagyok megszállott. Gondolom, ezért olyan izgatott most,
hogy tudja, hogyan érzek Carter iránt.
Mihelyt vége a tanításnak, két dolog között őrlődöm. Egyik
részem szeretne buszra szállni, csak hogy dacoljak Carterrel.
Hogy merészel így utasítgatni? Az őrült részem viszont a
közelében akar lenni. Ne kérdezzétek, hogy miért. Nem mintha
kellemes alak lenne, akivel jó együtt.
Ahogy itt ácsorgok, azon tűnődve, hogy mit tegyek, két kar
fonódik hátulról a derekam köré. – Szia, gyönyörűségem –
suttogja a fülembe. Azonnal tudom, hogy Brad az.
– Szia – felelem, és megfordulok a karjában.
– Még mindig áll a szombat? – Mielőtt esélyem lenne
válaszolni, Carter megjelenik mellettünk.
– Készen vagy? – kérdezi. Nyugodt a hangja, de az arcáról
tisztán leolvasható, hogy ez csak a látszat.
– Készen mire? – Brad egyikünkről a másikra néz.
– Autókázni megyünk – jelenti ki Carter önelégült vigyorral.
– Hogy mi? – csattan fel Brad, és haragosan rám mered.
– Carter hazavisz. Ennyi az egész. Egymás mellett lakunk. –
Carterre nézek. Villámokat szór a szeme Bradre. Bajkeverő.
– Ami azt illeti, ez nem teljesen igaz. Autókázni megyünk.
Hazafelé be kell szereznem néhány alkatrészt az autómhoz.

Mondtam apukádnak, hogy magammal viszlek.
– Nem érdekes – mondja Brad Carternek, elhessegeti, aztán
visszafordul felém. Látszik rajta, hogy nincs lenyűgözve. –
Online leszel este?
– Valószínűleg – felelem, és vállat vonok.
– Rendben. Majd később beszélünk. Mennem kell a fociedzésre.
– A kérdését és a válaszát is kissé furának tartom. Barátok
vagyunk a Facebookon, de soha nem üzent nekem korábban.
Belájkolta néhány bejegyzésemet a múltban, és kommentálta
pár képemet, de ennyi.
Hátrahőkölök, amikor előrehajol, és csókot nyom a számra.
Soha nem csókolt még meg a suliban. Nos, egyáltalán nem
csókolt meg a búcsúpuszit kivéve, amikor hazakísért a buliról.
Biztos vagyok benne, hogy csak Carter miatt csinálta. Férfiak.
Meglep, hogy nem kapják elő a farkukat, és kezdik méregetni,
hogy kié nagyobb.

6. fejezet

CARTER
Nem tudom, hogy Brad ajkának látványa Indién miért zavart,
de baszódjak meg, ha nem így volt. Azt gondoltam, hogy a
tegnapi egyéjszakás kalandom után túljutottam rajta. Tévedés.
Inkább csak megerősítette a tényt, hogy érzek valamit Indi
iránt. Ami meglep. Azt hittem, hogy képtelen vagyok ilyen
szarságra.
Miközben hülyére keféltem a szöszit, utálom bevallani, de a

kelleténél többször eszembe jutott Indi hosszú, sötét, selymes
haja, hatalmas zöld szeme és az ajka, amelyet halálos vágyam
megízlelni. Utálom, hogy képtelennek tűnök távol tartani
magamat tőle. Utáltam, amikor annak a fasznak az ajka az
imént az övéhez ért. Azt kívántam, bárcsak az én szám lenne.
Jobb lenne, ha egyszerűen hazavinném őt. Még jobb lenne
hagyni, hogy azzal az átkozott busszal menjen. Magam sem
tudnám megmondani, miért parancsoltam rá, hogy legyen ma
délután a parkolóban. De tudom. A közelében akartam lenni.
Ráadásul megígértem az apjának, hogy rajta tartom a
szememet.
Ez az egész olyan elcseszett. Ross azt hiszi, hogy ezektől a
kanos tinédzserektől védem Indit. Amikor valójában én is
legalább annyira akarom őt, mint ők, ha nem jobban. Ha alig
néhány nap alatt ennyire az ujja köré csavart, akkor gyűlölök
belegondolni, milyen állapotban leszek, amikor pár hónap
múlva elhúzok innen.
Minél hamarabb betöltöm a tizennyolcat, és eltűnök erről a helyről,
annál jobb.
Odamegyünk az autómhoz. Egyikünk sem beszél. Talán jó is ez
így. Krisztusom, utálom azt az érzést, ami eltölt, amikor a
közelében vagyok. Olyan idegen a számomra.
Még ki sem értünk az utcából, amikor kinyitja a nagy száját. –
Mit mondtál tegnap apunak Bradről? – csattan fel. Bár érzem
magamon a tekintetét, nem veszem le a szememet az útról.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, kölyök – hazudom, és
minden erőmmel igyekszem elfojtani a mosolyt.
– Baromság, Carter. – Nem tudom, miért tetszik, ahogyan kiejti

a nevemet a szexi száján, de így van. Jobban szeretném, ha
akkor mondaná, amikor tökig benne vagyok. A fenébe. Érzem,
hogy megrándul a farkam. Miért hagytam, hogy ide
kalandozzanak a gondolataim? – Követelem, hogy eláruld, mit
mondtál neki. – Megjátszom a lazát, vállat vonok. – Komolyan
mondom… isten engem úgy segéljen. – Kuncogni kezdek. Mi a
faszt fog csinálni?
– Isten engem úgy segéljen, mit? – kérdezek vissza feléje
fordulva. A tekintete természetesen mindent elárul anélkül,
hogy egyetlen szót is kiejtene a száján. Ezzel csak annyit ér el,
hogy elmosolyodom. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a
célja.
– Apu megtiltotta, hogy találkozzam vele. Tudni akarom, hogy
miért – forrong.
– Az apád bölcs ember. Biztos vagyok benne, hogy megvan rá az
oka – jelentem ki nyugodtan. Olyan erősen szorítja a kilincset,
hogy elfehérednek az ujjpercei. Hullámokban árad belőle a
harag. A látványtól mocorogni kezd a farkam. Átkozottul dögös,
amikor haragszik. Igazi kis méregzsák.
– Istenem, néha annyira felidegesítesz – vág vissza.
– Dettó, kölyök.
– Nem vagyok egy átkozott kölyök. Állj meg – szól rám
összeszorított fogakkal.
– Mi? Miért? – kérdezem meglepetten.
– Mert inkább gyalogolok, mint még egy percet végigszenvedjek
veled ebben az autóban. – Felnevetek a megjegyzése hallatán.
Nem sok minden szórakoztat, de baszódjak meg, Indi igen.
– Nem vicces, seggfej. Miért akarod mindenáron tönkretenni az

életemet? – Ez a kijelentés valami miatt felbosszant.
– Tönkretenni az életedet… Azt hiszed, hogy ezt csinálom? –
vicsorgok. Amikor összefonja a karját, kidomborítva hetyke kis
mellét, elfordítom a fejemet, és megint az útra koncentrálok.
Nincs rá szükségem, hogy a cicije elterelje a figyelmemet.
– Igen – vágja rá határozottan. Forr a vérem, hogy azt hiszi,
megpróbálom tönkretenni az életét, amikor valójában csak
segíteni igyekszem neki.
– Miért, mert elmondtam az apádnak, hogy Brad azzal
hencegett a haverjainak, hogy hétvégén áthív magukhoz, hogy
lefektessen? – felelem szinte üvöltve. Meglepetésként éri, amit
mondok, és ahogyan mondom. Elkerekedik gyönyörű zöld
szeme, és kiszalad a vér az arcából.
– Micsoda? – kérdezi halálra váltan, hitetlenkedő hangon.
– Igen. Pontosan ezt mondta tegnap, mielőtt az ölébe húzott. –
Ezúttal igyekszem nyugodtabb hangon beszélni. Bár az
idegeimre megy a viselkedésével, nem akarom őt elriasztani.
– Nem igaz! – ugatja.
– Higgy, amit akarsz. Azt gondolod, hogy kitaláltam ezt a
szarságot? – Feléje nézek, miközben beszélek.
A döbbent arckifejezéséből látszik, hogy hisz nekem.
– Tényleg ezt mondta? – suttogja. Árad a hangjából a
szomorúság.
– Igen – felelem. Az oldalsó ablak felé fordítja a fejét. Hosszú
ideig nem szól egy szót sem. Elég pocsékul érzem magam, de
tudnia kellett. Az a srác egy kígyó.
– Hová megyünk? – kérdezi végül, amikor befordulok a városba
vezető főútra. Még mindig nem ismerem ki magamat a

környéken, de Ross jól elmagyarázta az irányt.
– Már mondtam. Alkatrészekért.
– Azt hittem, azt csak kitaláltad, hogy felbosszantsd Bradet –
feleli.
– Miért tennék ilyesmit? – kérdezem, és a cigarettámért nyúlok.
– Mert egy seggfej vagy. – Kuncogni kezdek a megjegyzése
hallatán. – Ugye tudod, hogy Jennifer Darcy a suli kurvája? –
tudatja. Ki a fasz az a Jennifer Darcy?
– Kicsoda? – Fogalmam sincs, hogy kiről beszél.
– Jennifer Darcy – ismételi meg.
– Soha nem hallottam róla. De lehet, hogy meg kellene őt
keresnem – viccelődöm.
– Ő az a lány, aki bemászott tegnap éjjel a szobád ablakán –
jelenti ki undorodva.
– Így hívják? – kérdezem gúnyosan vigyorogva.
– Disznó vagy.
– Majdnem úgy hangzott, mintha féltékeny lennél – ugratom,
mert pontosan így hangzik, és ez meglep.
– Csak szeretnéd – gúnyolódik.
– Az vagy, nem igaz? Fogadok, hogy azt kívánod, bárcsak te
lettél volna az, aki belopakodott az ablakomon tegnap este,
nem pedig ő.
– Képzelődsz – közli, miközben megállok egy piros lámpánál.
Feléje nézek, a tekintetünk egymásba fonódik. Megdöbbenek
azon, amit látok. Csak hülyéskedtem vele, de azok alapján,
ahogyan rám néz, azt hiszem, van valami igazság abban, amit
mondtam. Biztosan nem akarhatja ezt. Úgy viselkedik, mintha
ki nem állhatna.

Valami történik kettőnk között. Nem tudom biztosan, hogy mi
az, de szinte szeretnék kinyúlni, és megérinteni. Megcsókolni.
Bármi is ez, gyorsan eltűnik, mihelyt a mögöttem álló autó
dudálni kezd, figyelmeztet, hogy zöldre váltott a lámpa.
Hirtelen nem is tudom, hová megyünk.
Hagynom kellett volna, hogy azzal az átkozott busszal menjen
haza.

A következő húsz percet csendben tesszük meg. Leparkolok,
amikor elérkezünk a célunkhoz. – Akarsz az autóban maradni?
Vagy velem akarsz jönni? – Vállat von, mielőtt válaszolna.
– Azt hiszem, inkább veled megyek – feleli, és kicsatolja a
biztonsági övet.
Indi apja javasolta nekem ezt a helyet. A jelek szerint
középiskolás koruk óta barátja a tulajdonos. Új és használt
alkatrészekkel is kereskedik, de főleg a klasszikusokra
specializálódott. Úgy volt, hogy Ross ma felhívja, és tudatja
vele, hogy jövök. Azt mondta, a tulaj majd gondoskodik rólam.
Indi mögöttem sétál a bejárat felé. Az utcáról is látszik, hogy a
bolt egy hatalmas, gyárszerű épület része. Valószínűleg ott
tárolják az alkatrészeket.
Megszólal a csengő az ajtó fölött, amikor belépünk. Egy
negyvenes évei közepén járó férfi sétál ki a hátsó helyiségből. –
Nini, csak nem Indiana Montgomery az? – kérdezi, miközben
kijön a pult mögül. – Nézzenek oda, mekkorát nőttél. – Indi
megnőtt? Milyen kibaszott apró lehetett? Most is csak akkora,
mint egy törpe.
– Jó napot, Mr. Gregory – köszön Indi, és megöleli a férfit.

– Hadd nézzelek meg. – A férfi elhúzódik, figyelmesen nézi Indi
arcát. – Pont úgy nézel ki, mint az anyukád ennyi idős korában.
Isten nyugtassa. – Micsoda? Meghalt az anyukája? Ahogy Indi
arcára nézek, látom, hogy szomorúság villan fel rajta egy futó
pillanatra, de gyorsan mosoly váltja fel a helyét. Bevallom,
eltűnődtem rajta, hogy miért nem látom az anyukáját, de meg
sem fordult a fejemben, hogy nincs neki. Sajnálom őt emiatt.
Elveszett lettem volna, ha anyu nélkül kell felnőnöm. Csak ő
van nekem. És én még azt hittem, hogy Indi élete tökéletes. Úgy
tűnik, hogy tévedtem.
– Apu is állandóan ezt hajtogatja – feleli Indi szomorú
mosollyal, mire a férfi együttérzéssel néz vissza rá.
– Te biztosan Carter vagy – mondja a tulaj, amikor végre felém
fordul. – Ross szólt, hogy beugrasz.
– Igen, én vagyok az – felelem, és megrázom kinyújtott kezét.
– Warren. Warren Gregory – mutatkozik be.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram.
– Szóval, ha jól tudom, akkor egy ’75-ös Monaróhoz keresel
alkatrészt?
– Úgy van.
– Szerencséd van. Gyere be hátra, és megmutatom, hogy mim
van – mondja, megfordul, és elindul a hátsó falon lévő ajtó felé.
Indianával követjük.

Vigyorgok, mire végzünk. Ez a hely maga az
alkatrészmennyország. Megkaptam mindent, amire szükségem
van, ráadásul eltetettem néhány nagyobb, drágább darabot,

míg nem szerzek több pénzt. A fene tudja, hogyan kerítem
majd elő. Nagyjából elfogyott a pénzem. Lehet, hogy munkát
kell keresnem.
– Van kedved enni valamit, míg itt vagyunk? – kérdezem Indit,
mialatt bepakolom az utolsó darabokat a csomagtartóba.
– Enni akarsz valamit? Velem? – kérdez vissza meglepetten.
Gondolom, nem hibáztathatom érte. Seggfej voltam. Nem is
tudom, egyáltalán miért kérdeztem meg. Gondolom, éhes
vagyok.
– Éhes vagyok – felelem vállat vonva. Nem akarom, hogy azt
higgye, ez egy randi, mert nem az.
– Rendben. – Elsétálunk a néhány házzal arrébb lévő
hamburgereshez. Máris sajnálom, hogy elhívtam őt. Mi a
fenéről fogok beszélgetni vele? Nem szoktam ilyesmivel
szarakodni. Nem járok el gyakran otthonról. Nyilvánvalóan
nem vagyok társasági lény.
Csendben ücsörgünk, miközben mindketten átfutjuk az étlapot.
– Fantasztikusak itt a hamburgerek – mondja Indi. – Apu néha
elhoz ide. – Az étlap fölött a szemébe nézek. A hamburger jól
hangzik.
– Tudjátok, hogy mit kértek, srácok? – kérdezi a pincérnő,
amikor megjelenik az asztalunk mellett.
– Kaphatnék egy hamburgert, sült krumplival és csokoládés
shake-kel? – felelem, aztán Indire pillantok.
– Én is ugyanazt kérem – mondja, és becsukja az étlapot. Le
vagyok nyűgözve. Azt hittem, hogy a hozzá hasonló lányok
fejes salátát meg tofut esznek, ilyen szarságokat. Kíváncsi
leszek, hogy tényleg megeszi-e.

Mihelyt a pincérnő távozik, ismét csend ereszkedik ránk.
Figyelem, ahogy körbetekint az étteremben, mindenhova néz,
csak rám nem. Idegesnek látszik, és egy kicsit kényelmetlenül
érzi magát. Akkor már ketten vagyunk. Nem vagyok az
értelmetlen csacsogás nagy barátja.
– Szóval, mesélj az anyukádról – kérem váratlanul. Baszódjak
meg. Miért nem tudom befogni a számat? Találkozik a
tekintetünk, és szomorúságot látok a szemében. Valami okból
ez megérint. Először nem szól semmit. Fasznak érzem
magamat.
– Ó, hallottad Mr. Gregoryt, igaz? Nem sokat tudok mondani –
vág bele végül. Idegesen rángatózik a keze. El tudom képzelni,
milyen nehéz a számára erről a témáról beszélni. – Meghalt,
amikor hatéves voltam. Agydaganata volt. Nem sokra
emlékszem. Apu igyekezett megvédeni. Nagy fájdalmai voltak,
és a legtöbb időt ágyban töltötte. Aput nagyon megviselte a
halála. Még mindig nem jutott túl rajta. Nem lehetett neki
könnyű. Teljes állásban dolgozott, plusz egy beteg feleség és
egy kisgyerek. – Látom, ahogy átfut az arcán a bánat. Futó
pillanat, de egyértelműen láttam. Gondolom, érthető is.
– Sajnálom – csak ennyit mondok. Tudom, béna válasz, de jobb
nem jut az eszembe.
– És mi a helyzet veled? Látogatod még az apádat? –
A kérdésére azonnal kiakadok. Látjátok, ezért utálok
beszélgetni. Baszódjak meg, meg a nagy szám is. Csöndben
kellett volna maradnom. Soha nem beszélek az apámról,
pontosabban a hiányáról.
– Nincs apám – csattanok fel.

– Mindenkinek van apja – feleli Indi. Nem mindenkinek. Nekem
nincs. Talán csak azt hiszi, hogy elváltak a szüleim.
– Nos, nekem nincs. Ejthetnénk a témát? – Dühösen
rámeredek, és veszi az adást, mert témát vált.
– Mióta van meg az autód? – kérdezi. Basszus, de kíváncsi.
– Pár éve vettem. Sok munka van vele, míg olyan lesz,
amilyennek akarom, de egyelőre nem engedhetek meg
magamnak többet.
– Dolgoztál, mielőtt ideköltöztetek? – kérdezi.
– Ja. Fogjuk rá.
– Mit értesz azon, hogy fogjuk rá? Vagy dolgoztál, vagy nem. A
saját pénzedből vetted az autót? – Azt kívánom, bárcsak
befejezné a faggatózást. Utálok a magánéletemről beszélni.
– Igen – csattanok fel. – Nem mindenkinek kiváltságos az élete,
hercegnő.
– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezi védekezően. Ügyet sem
vetek rá. Pontosan azt jelenti, amit. Anyunak szinte mindig az
is nehezen ment, hogy étel legyen az asztalon. Ha valami
luxusra vágytam, azt magamnak kellett előteremtenem. Amikor
tizenkét éves voltam, elkezdtem mindenfélét csinálni a
házunkban lakóknak. Minden ezzel kezdődött.
– Akkor honnan volt pénzed az autóra? – erősködik tovább.
– Megvannak a módszereim – felelem, és vigyorogva figyelem,
ahogy végiggondolja a választ.
– Miféle módszereid?
Megcsóválom a fejemet. – Bassza meg, milyen kíváncsi vagy! –
gúnyolódom. Merően bámulom, hátha veszi az adást, és leszáll
rólam. Kényelmetlenül érint, hogy erről beszéljek vele. Vagy

bárki mással is, ami azt illeti.
– Miféle munka? El sem tudom képzelni, hogy a te korodban
hogyan engedhet meg magának valaki egy ilyen autót. – Bassza
meg. A megfélemlítés nyilvánvalóan nem működött.
– Válthatnánk témát? – könyörgök sóhajtva.
– Nem. Mi a nagy titok? Kábítószerdíler vagy, vagy mi?
– A pokolba, dehogy – kuncogom.
– Akkor? – Akár el is árulhatom neki az igazat. Úgysem fogja
feladni. Legalább elhallgat.
Az asztalra fektetem a két kezemet, és feléje hajolok. Követi a
példámat. – Szexuális szívességek – suttogom. Gyönyörű zöld
szeme elkerekedik a döbbenettől.
Hátrahajol, távol tőlem. – Baromság.
– Ez az igazság – közlöm vele. Pontosan így szereztem a pénzt.
Figyelem, ahogy körbepillant, megbizonyosodik róla, hogy
senki sem hallgathat ki bennünket. – Mint egy prostituált? Ó.
Édes. Istenem. Prostituált vagy? Fizettetsz azokkal a lányokkal,
akik beugranak az ablakodon? – visítja.
– A francba, dehogy. Azt az élvezet kedvéért csinálom – felelem
frusztráltan, és körülnézek az étteremben. – Nézd, ez egy
hosszú történet. Ejtsd a témát, rendben? – Ettől a sok kérdéstől
kezd megfájdulni a fejem.
Visszakapom rá a tekintetemet, amikor rácsapja a kezét az
enyémre, és előrehajol. – Eszem ágában sincs ejteni.
A kezére bámulok, ahogy megszorítja az enyémet. – Egyetlen
személy volt. Ennyi. Amikor anyuval a bérházban laktunk, a
házinéni fizetett nekem, hogy gondoskodjak róla, hogy úgy
mondjam. Nem nagy ügy.

– De igenis nagy ügy. Ez undorító. – Ítélkező hangsúlya kezd
kiakasztani, és kihúzom a kezemet az övé alól. Ki a fasznak
képzeli magát?
– Nem érdekes – csattanok fel. – Nem várom el tőled, hogy
megértsd. Neked mindig ezüsttálcán nyújtottak át mindent.
Szóval addig ne ítélkezz, amíg nem voltál a helyemben,
rendben, hercegnő?
Összefonja a karját a mellén, így tudatja, hogy nem tetszik neki
a megjegyzésem. – Ez fordítva is így működik. Te se ítélkezz
fölöttem. Fogalmad sincs róla, hogy milyen életem volt –
mondja megbántott arccal. Egy fasznak érzem magamat.
– Oké. Ez nem volt szép tőlem. – Bár eléggé biztos vagyok
benne, hogy az élete ezerszer jobb volt, mint az enyém. Ez nem
verseny, ami arról szól, hogy kinek volt szarabb élete.
Mindnyájunknak vannak problémái, amelyeket másképp
kezelünk, mint a másik, gondolom.
– Még mindig csinálod? Úgy értem, még mindig fizetnek neked
a szexért? – kérdezi. A szememet forgatom, mert azt hittem,
hogy ennek a beszélgetésnek már vége. Nyilvánvalóan nincs.
– Nem. Abbahagytam aznap, amikor ideköltöztem. – Miért
válaszolgatok neki önkéntelenül, amikor nem akarok? Mindig
zárkózott ember voltam. Mintha az agyam és a szám ma nem is
hozzám tartozna. Bárcsak befognám végre.
– Hány éves voltál, amikor az egész kezdődött? – Jézusom, mit
akar ezzel az átkozott kérdezősködéssel? Tudnom kellett volna,
hogy nem fogja megérteni. – Hány éves voltál, Carter?
– Tizenöt, azt hiszem – felelem, és frusztráltan megdörzsölöm
az arcomat.

– Tizenöt? És hány éves volt a házinéni?
Szorosan behunyom a szememet, aztán mély lélegzetet veszek.
– Basszus, fogalmam sincs, a harmincas évei elején lehetett.
– Micsoda? Csak egy kölyök voltál! Micsoda beteges, elcseszett
ribanc – csattan fel. – Ez gyermekbántalmazás.
– Halkabban! Nem volt gyermekbántalmazás. Jézusom. Nem így
volt – suttogom dühösen, körülnézek, beletúrok a hajamba, és
magamban imádkozom, hogy ejtse végre a témát.
Körbepillantok a pincér után. Hol van már az átkozott kajánk?
– De még mennyire az volt! Ebben az országban tizenhat év a
közös megegyezéssel folytatott szex törvényes korhatára.
Fiatalkorú voltál, ő pedig felnőtt. Több esze kellett volna, hogy
legyen. Anyukád tud róla? – Az erősködése mély sóhajt vált ki
belőlem.
– Basszus, dehogy – felelem. Most rajtam a sor, hogy
felemeljem a hangomat. – Kiborult volna, ha megtudja.
– Még szép, mert egy csomó szempontból helytelen volt, amit
az a nő tett. Hogy merészelt megkefélni? – kérdezi undorodó
hangon.
– Sokkal inkább én keféltem őt – kuncogom. Figyelem, ahogy
megcsóválja a fejét.
– Ez nem vicc, Carter.
A szemébe nézek. Ítélkezést várok, de nincs a tekintetében.
Haragosnak látszik. Felsóhajtok. Fogalmam sincs, miért
árultam el neki. Soha senkinek nem vallottam be. Nem mintha
szégyelleném, de nem is vagyok rá büszke. Tettem, amit
tennem kellett.

Nem sokkal a tizenötödik születésnapom után kezdődött. Éppen
füvet nyírtam a főbérlőnek. Korábban is nyírtam füvet, kivittem a
kukát, kicseréltem az égőket, kigazoltam a kertet, lefestettem a
kerítést. Ilyen szarságok. Kemény munka volt, de jól megfizetett érte.
Aznap nagyon meleg volt. Miután végeztem a fűnyírással, levettem
a pólómat, és letöröltem vele az izzadságot a homlokomról. Jó
testalkatú vagyok, szóval már tizenöt évesen is idősebbnek néztem
ki a koromnál. Ekkor vettem észre, hogy a főbérlő, Simone figyel az
ablakból.
Sokkal idősebb volt nálam, de még nagyon csinos. Tinédzser fiú
voltam, dolgoztak bennem a hormonok. Még szép, hogy észrevettem
őt. Ki nem tette volna? Hosszú szőke haja volt, hatalmas műmelle,
és isteni teste. Mindig testhezálló, sokat mutató holmikat viselt.
Mondhatjuk, hogy egy fiatal fiú álma.
Később megtudtam, hogy elvált. A pénzéért ment hozzá egy cukros
bácsihoz, és a váláskor kapott pénzből vette meg a bérházat. Nem
szép dolog, de gondolom, egy életre gondoskodott magáról.
Általában csak átnyújtotta nekem a borítékot a küszöbről, de
aznap behívott egy hideg italra. Nagy volt a forróság, ezért nem
tulajdonítottam neki jelentőséget. Ekkor tette meg az ajánlatát.
Természetesen megdöbbentem, de ahogy már korábban is
mondtam, kanos kölyök voltam. Kimondottan felizgatott, hogy
használhatom a farkamat.
Tétováztam válaszolni, így aztán gyorsan emelte a tétet. Gondolom,
ő is kanos volt. Nemcsak megduplázta az eredeti összeget, de azt is
megígérte, hogy megfelezi anyu lakbérét. Hogyan mondhattam
volna rá nemet? Tudtam, milyen nehezére esik anyunak
előteremteni a pénzt.

Anyu soha nem jött rá, hogy mit művelek. Tudom, hogy nem tetszett
volna neki. Amikor odaadta nekem a bérleti díjat minden héten, én
kivettem a felét, és apránként visszarakosgattam a pénztárcájába.
Okos voltam. Mindennap csak egy kis összeget tettem vissza. Így
nem vette észre. Vagy, ha észre is vette, soha nem szólt semmit.
Miután megállapodtunk, Simone megkért, hogy zuhanyozzak le
vele. Kicsit megrémültem, de megtettem.
Ő szopott le életemben először. Az elkövetkező napokban és
hetekben megtanított mindenre, amit tudnom kellett arról, hogyan
elégítsen ki az ember egy nőt. Pontosan tudta, hogy mit akart, és
nem félt megmutatni, hogyan csináljam. Addig csináltatott velem
valamit újra meg újra, amíg nem sikerült jól megcsinálnom.
Gondolom, neki köszönhető, hogy az a „Szexisten” lettem, aki
vagyok. Nem panaszkodhatom ezt a részt illetően. A nők szeretnek
engem. Nem sok korombeli srác rendelkezik olyan tapasztalattal,
mint én.
Simone nagyon kiakadt, amikor megtudta, hogy elköltözünk.
Komolyan kiakadt. Kiabált, sírt, földhöz vágott dolgokat. Először
nem értettem, hogy miért. Visszanézve, tudom, hogy észre kellett
volna vennem a jeleket. Az idők folyamán megváltoztak a dolgok;
ahogyan hozzám ért, ahogy csókolt, ahogyan rám nézett. Csak egy
kölyök voltam, ezért nem sok jelentőséget tulajdonítottam neki.
Pár nappal a költözésünk előtt kétezer dollárt ajánlott azért, hogy
vele töltsem az éjszakát. Természetesen igent mondtam, bár nem
voltam különösebben oda az ötletért. Ekkor tört ki a balhé.
Meglovagolt, a szemem a hatalmas műmelleire tapadt, ahogy
ugrándoztak fölöttem, és akkor hirtelen sírva fakadt. Szó szerint
zokogni kezdett.

– Kérlek, ne menj el – könyörgött, és a mellemre hanyatlott. Először
azt hittem, hogy a szex fog neki hiányozni, végül is szexisten voltam.
Aztán bevallotta, hogy szerelmes belém. Az ördögbe, azt már nem.
Ez egy üzleti megállapodás volt. Ennyi. Nem mondtam igent a többi
szarságra. Én nem így működöm. Csak eszköz volt, semmi több. Az
együtt töltött idő alatt egyszer sem gondoltam rá másképpen.
Mondanom sem kell, hogy leemeltem őt magamról, és kiszálltam az
ágyból. Az éjjeliszekrényen hagytam a pénzt, és elhúztam onnan a
csíkot. Ekkor láttam őt utoljára.

– Rengeteg szexuális szívességet tehettél, ha elég pénzt kerestél
egy ilyen autóra – jegyzi meg Indi elutasító hangon. Kiakaszt a
viselkedése. Miért érzem szükségét, hogy megmagyarázzam
neki a tetteimet, fogalmam sincs, de valami okból kifolyólag
fontos számomra, hogy megértse, miért tettem.
– Mindenféle apró munkát elvállaltam tizenkét éves korom óta.
A keresetem felét anyunak adtam, a másik felét eltettem. Ahogy
már mondtam, a szexuális szívességek nem kezdődtek el, amíg
be nem töltöttem a tizenötöt. Annak ellenére, amit gondolsz,
keményen megdolgoztam azért a pénzért. Nincs abban semmi
rossz, ha keményen dolgozol azért, amit akarsz.
– Sajnálom, hogy ezt kellett átélned – mondja, kinyúl, és ismét
a kezemre teszi a kezét. Nem tudom, miért kerít ilyen nagy
feneket neki. A tekintetem lesiklik a kezére, aztán vissza az
arcára. Gyorsan visszarántja a kezét. Valami miatt azt kívánom,
bárcsak ne húzta volna el.
– Én nem sajnálom – vallom be őszintén. – Az a pénz sokat
segített. Anyu sokat küzdött az évek során.

– Nem bocsátom meg, ami történt, de örülök, hogy segített,
gondolom. Ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy ismét
visszaéljen veled.
– Az életemnek ez a része véget ért – közlöm vele. Kicsit
élvezem, hogy mintha aggódna értem.
– Mit láthatott egy felnőtt nő egy tizenöt éves fiúban… – teszi
hozzá a fejét csóválva. Utálom ezt a mély, jelentőségteljes
szarságot. Kényelmetlenül érzem magamat tőle.
– Gondolom, ellenállhatatlan vagyok – jegyzem meg vállat
vonva. Összehúzza a szemét a megjegyzésemre, ami mosolyra
késztet.
– Nagyon tele vagy magaddal.
– Fogadok, hogy te is szeretnél tele lenni velem – mondom, és
az arcába hajolok. A szavak csak úgy kibuknak a számon,
anélkül, hogy az eszem utasítást adna rá.
– Disznó vagy – feleli undorodva, és megcsóválja a fejét. És
ezzel ismét minden rendben van. A dolgok megint olyanok
kettőnk között, amilyenek voltak. Pontosan úgy, ahogyan
szeretem.
Szerencsére pár perccel később megjelenik a pincér a kajánkkal.
Most már végre ehetünk, és befejezhetjük az átkozott
beszélgetést.

7. fejezet

INDIANA
Még mindig össze vagyok zavarodva a Carterrel töltött délutánt

illetően. Mihelyt hazaértünk, otthagytam, hogy dolgozzon a
kocsiján, én pedig elvittem sétálni Lassie-t. Egész idő alatt
elemezgettem mindent, ami elhangzott közöttünk az
étteremben.
Még mindig nem jellemezhetnénk magunkat barátokként,
messze nem. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mik
vagyunk. De legalább egy rövid időre megmutatta magát, futó
benyomást kaptam arról, hogy milyen is valójában. A
szemétsége természetesen azonnal teljes erővel visszatért a
hazavezető úton, ami nem igazán lepett meg.
Semmit sem mondok azzal, ha bevallom, hogy megdöbbentett,
amikor megtudtam, hogy pénzt kapott a szexért. A főbérlője
igazi szörnyeteg. Egy ragadozó. Börtönbe kerülhetne amiatt,
amit tett. Nem számít, hogy Carter mit gondol, mindenféle
szempontból helytelen, hogy egy felnőtt nő fiatalkorú fiúval
szexeljen.
Majd megszakad miatta a szívem. Az tetszik, hogy segített az
anyukájának, de azt utálom, amit ezért tennie kellett. Úgy tesz,
mintha nem lenne nagy ügy, de biztos vagyok benne, hogy nem
volt neki mindig könnyű.
Bezárkózott, amikor az apjáról faggattam. Nyilvánvalóan van
mögötte valami, de az ő döntése, ha nem akar beszélni róla.
Örülök, hogy neki és az anyukájának már nincsenek anyagi
gondjai. Mr. Shepardnek van pénze.
A szememben ez az egyetlen, ami mellette szól. Fogalma sincs,
hogy Carter anyukája mit lát benne. Szerintem egy kretén.
Apuval udvariasságból köszönünk neki, de egyikünk sem
kedveli őt igazán. Apuval majdnem egymásnak estek pár éve,

amikor Mr. Shepard annyira leszidott, hogy sírva fakadtam,
amiért Lassie a gyepére kakilt. De ő csak egy kutya. A kutyák ezt
csinálják.
Amikor Lassie-vel hazaérünk, aput és Cartert a motorháztető
alá hajolva találom. Örülök, hogy apu segít neki. Mivel nincs
apja, apunak pedig nincsen fia, azt hiszem, ez mindkettőjüknek
jót tesz majd. Legalábbis, amíg Carter nem kever engem megint
bajba.
Nem tudom elhinni, hogy Brad azt mondta, amit. Nos,
tulajdonképpen elhiszem. Elég rossz a híre. Tisztában voltam
vele, hogy ha valaha összekerülünk, akkor elvárja majd a szexet.
De az kiakaszt, hogy még nem is randizunk, és máris azért akart
elhívni magukhoz, hogy lefektessen. Biztosíthatok mindenkit,
hogy semmit nem fog elérni nálam.

Semmi sem változik tulajdonképpen kettőnk között, ahogy
telnek a napok. Carter még mindig ragaszkodik hozzá, hogy
vele menjek suliba, aztán haza, bár az idő kilencvenkilenc
százalékában seggfejként viselkedik.
Egyetlen lány sem mászott be az ablakán az óta a ribanc óta. Ez
egy plusz. Nem tudom, miért tölt el elégtétellel, de így van.
Nem mintha lenne valaha is bármi köztünk.
Gyorsan elérkezik a szombat. Korán felkelek, és elviszem
sétálni Lassie-t. Hazaérve összefutok Elizabethtel, Carter
anyukájával. – Jó reggelt, Indiana – köszönt, ahogy végigsétálok
a behajtón.
– Jó reggelt. Korán kelt – jegyzem meg.
– Egy régi barátnőmet látogatom meg. Pár órányira lakik innen

– feleli kedvesen mosolyogva. Tényleg kedvelem őt. Sosem
fogom megérteni, hogyan szülhetett egy ilyen szemétládát.
– Jól hangzik. Kellemes napot – mondom neki, és viszonzom a
mosolyát. – Vezessen óvatosan.
– Köszönöm. Neked is szép napot, édesem. – Kinyújtja a kezét,
és gyengéden megfogja a karomat, amikor elmegyek mellette. –
Örülök, hogy te és Carter összebarátkoztatok. A régi helyen
nem volt sok barátja – vallja be. Miért nem lep meg? Csak
vigyorgok válaszképpen. Nincsenek szavaim. Távolról sem
vagyunk barátok, de ezt nincs szívem megmondani neki.
Leveszem Lassie-ről a pórázt, hagyom, hogy a hátsó kertben
futkosson, én pedig bemegyek reggelizni. Végre letelt Meg
büntetése, így nemsokára átjön. Forróság lesz ma. Lehet, hogy
elmegyünk úszni és napozni a tóhoz.
Miután ettem, eltakarítok magam után, és felmegyek a
szobámba, hogy beágyazzak. A szemem természetesen elárul,
és Carter ablaka felé vándorol. Hirtelen kivágódik az ajtaja, és
beront a szobájába. Pocsék hangulatban lehet. Szóval semmi
szokatlan.
Hátrahőkölök, amikor meglátom Mr. Shepardot a sarkában.
Megragadja Carter karját, durván megpördíti. Halálra váltan
figyelem a jelenetet. Mr. Shepard Carter arcába hajolt és üvölt.
Nem hallom, mit mond, mert csukva van az ablak, de látszik
rajta, hogy nem boldog. Sajnálom Cartert. Az apám soha nem
bánna így velem, bármilyen rosszul is viselkedem.
Brr! Ki nem állhatom ezt az embert.
Pár perc múlva kirohan a szobából. Carter bevágja az ajtót. A
tenyerébe szorítja a fejét, és hátrahajtja, felnéz a mennyezetre.

Szegény srác. Majd megszakad a szívem, hogy így látom őt.
Kedvem lenne átmenni hozzájuk, hogy megnézzem, jól van-e,
de nem teszem. Félő, hogy rajtam élné ki magát.
Biztosan megérzi, hogy figyelem, mert felém kapja a fejét.
Legszívesebben lebuknék, de semmi értelme. Már észrevett.
Együtt érzően rámosolygok, de a seggfej bemutat. Tesz pár
lépést az ablak felé, és hirtelen berántja a sötétítőt. Néha
annyira feldühít.
Meg üzenetet küld, hogy egy óra múlva itt van, úgy döntök hát,
hogy hátramegyek, és játszom Lassie-vel, míg várok rá. Csak pár
perce vagyok kinn, amikor meghallom Mr. Shepard dühös
hangját.
– Azt akarom, hogy kész legyen a gyep és a szegély. És jobban
teszed, ha tisztességes munkát végezel. Boldogan hagyom,
hogy anyád ingyen éljen itt, de neked meg kell dolgoznod az
ellátásért. Nem tartok el egy fattyút, aki még csak nem is az
enyém.
A szám elé kapom a kezemet. Megdöbbent és elborzaszt, hogy
ilyesmit vág a fejéhez. Hogy merészeli? – Ja, persze, ha rajtam
múlna, én sem lennék itt – feleli Carter megadó hangon. – A
gonosz megjegyzés könnyet csal a szemembe. Alig tudom
visszafogni magamat, hogy át ne menjek, és meg ne mondjam a
magamét annak a szemétládának. Nincs joga így beszélni
Carterrel. Meg vagyok döbbenve.
– Csak csináld – csattan fel Mr. Shepard. – Ha végeztél,
kitakaríthatod a garázst. – Most még jobban gyűlölöm őt.
Szegény Carter. Eltűnődöm, vajon tudja-e az anyukája, hogy a
férje így bánik a fiával. Meg fogom említeni apunak, ha felébred.

Talán beszélhet Carterrel, ha legközelebb együtt dolgoznak az
autóján.
Pár perccel később hallom, hogy beindul a fűnyíró. A két telket
határoló fakerítéshez óvakodom, és átkukucskálok az egyik
résen. Elszorul a torkom, amikor meglátom Cartert. Leesett a
válla, rosszallóan ráncolja a homlokát. Még nyomorultabbnak
tűnik, mint általában.
Mind a két telek nagy. Egy örökkévalóságig fog tartani, mire
egyedül végez. Apunak legalább van egy fűnyíró traktorja.
Carternek egy sima tologatóssal kell dolgoznia. Azt kívánom,
bárcsak átmehetnék, hogy segítsek, de tudom, hogy nem
engedné. Túlságosan büszke ehhez.

– Ó. Édes. Istenem. A teste is ugyanolyan gyönyörű, mint az
arca. Büntetni kéne azt, aki ilyen dögös – jegyzi meg Meg.
Feléje fordulok. Letolta a szemüvegét az orra hegyére, fölötte
bámul egyenesen előre.
Arrafelé fordulok, követem a tekintetét. Majdnem lenyelem a
nyelvemet. Carter felénk tart, félmeztelen. Olyan izmos a hasa.
Fekete fürdőnadrág van rajta, alig takarja a csípőjét. Átkozott
egy test. Még csodásabb, mint képzeltem. „Hála istennek, van
rajtam napszemüveg” – csak ennyit mondhatok. Eléggé biztos
vagyok benne, hogy kigúvad a szemem.
– Szia, Carter – dorombolja Meg mellettem.
– Megan. Kölyök – mondja Carter, és odabiccent, amikor a
közelünkbe ér. Bárcsak ne nevezne így állandóan. Attól, hogy
alacsony vagyok, még nem vagyok egy átkozott kölyök.
Az egy tetoválás az oldalán. Bizalom, az van rávarrva. Nem

hiszem, hogy ismernék másik tizenhét évest, akinek van
tetkója. Carter olyan menő. Nem tudom, miért találom ezt
vonzónak, de ez a helyzet. Tetszik, hogy nem törődik a
társadalmi normákkal, ahogy én. Én mindig is jó kislány
voltam. Mindig azt tettem, amit az emberek elvártak tőlem.
Tetszik, hogy Carter egyéniség, és úgy tűnik, hogy nem érdekli,
mit gondolnak róla mások.
Meggel a gyepen hasalunk. Bánom, hogy apró bikinit vettem
fel, mihelyt látom, hogy a tekintete végigsiklik az egész
testemen. Olyan pucérnak érzem magamat. Esküszöm, hogy
hallom, amint felmordul, amikor a tekintete a seggemre téved,
de nem vagyok benne teljesen biztos.
– Milyen a víz? – kérdezi, mihelyt újra az arcomba néz.
– Kellemes – vágja rá Meg. – De biztosan forrni kezd majd, ha
bemész.
– Meg… – csikorgom. Ennek a lánynak nincs szégyenérzete.
– Ne mondd nekem, hogy te nem ugyanerre gondoltál, kölyök –
vigyorog Carter gúnyosan. Istenem, teljesen kiborít. Annyira el
van telve magától. Úgy döntök, hogy nem foglalkozom a
megjegyzésével. Inkább a hátamra gördülök, és az arcomra
húzom a szalmakalapot. Hallom, hogy kuncog, miközben
elmegy mellettem. Pár pillanattal később nagy loccsanással
beleveti magát a tóba.
– Totál lecsekkolta a seggedet meg a cicidet, amikor
megfordultál. Nagyon odavan érted – jegyzi meg Meg. A
szememet forgatom.
– Nem igaz – csattanok fel.
– De igen. Lecsaphatnál rá. Lehet, hogy megteszem, ha te nem.

– Ne merészeld! – közlöm, felemelem az arcomról a kalapot, és
ránézek. – Ráadásul neked van fiúd, elfelejtetted?
– Derek kezd untatni. Azt hiszem, ideje friss húst keríteni –
vallja be nagy sóhajjal.
– Olyan ribanc vagy – nevetek.
– Esetleg te is kipróbálhatnád – vág vissza, és rám kacsint.

Ritka alkalom, hogy apunak szabadnapja van, ezért ma este
grillezünk a hátsó verandán. A konyhában készítem a salátát és
a héjában sült krumplit a húshoz. Apu zuhanyozik. A délutánt
ismét azzal töltötte, hogy Carter kocsiján dolgozott. Úgy tűnik,
hogy kimondottan élvezi. Meg hazament átöltözni. Ő is velünk
eszik majd.
– Szia, nyuszikám – köszönt apu, amikor belép a konyhába. –
Mit segítsek?
– Nagyjából megvan minden. Begyújthatod a grillt, mihelyt
Meg megjön. Csak beteszem a krumplit a sütőbe – felelem.
– Áthívtam Cartert is. Remélem, nem baj. – Mosolyra húzódik a
szám széle. Tetszik, ahogy apu Carterrel bánik. Szüksége van
egy pozitív férfi mintára az életében.
– Dehogy. Kedveled őt, igaz? – kérdezem.
– Jó gyerek. – Kénytelen vagyok egyetérteni vele. Azt hiszem,
tényleg az a kemény felszín alatt. Azt hiszem, egyszerűen
félreértik őt.
– Figyelj, van valami, amit el kell mondanom neked. Carterről –
fordulok apu felé.
– Csupa fül vagyok – mondja, és kivesz egy sört a hűtőből.

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de Mr. Shepard kiabált ma
reggel Carterrel. Fattyúnak nevezte, és azt mondta neki, hogy
ha a házában akar élni, akkor meg kell dolgoznia az ellátásért.
Kényszerítette, hogy egy tologatós fűnyíróval nyírja le a gyepet,
aztán takarítsa ki a garázst.
– Micsoda? Az a pasas egy pöcs – dohog az apám, jóképű arcáról
süt a harag.
– Én is pont ezt gondoltam, apuci. Annyira sajnáltam Cartert.
Tudom, hogy valószínűleg nem sok mindent tehetünk, de arra
gondoltam, hogy tudnod kell róla. Talán beszélhetnél vele,
vagy valami.
– Bízd csak rám, nyuszikám – feleli, lehajol, hogy puszit
nyomjon a fejem búbjára. – Megyek, kitisztítom a grillt.
– Kösz, apu. – Szerencsém van, hogy ilyen csodálatos apám
van. Olyan nagyon szeretem őt.
A konyhában sürgölődöm, amíg Meg megérkezik. Titokban
örülök, hogy Carter is átjön. Tudom, hogy az apám előtt nem
fog szórakozni velem. Nos, legalábbis remélem, hogy nem. Apu
szétrúgná a seggét, ha tudná, hogyan bánik velem. Néha ugyan
megmutatja a szebbik arcát is, de nem túl gyakran.
Másmilyennek tűnik, amikor apu társaságában van. Gyakran
hallom őket nevetni, miközben az autón dolgoznak. Carternek
olyan csodás a nevetése. Annyira más, mint a morcos oldala,
amelyet látok. Apám jó ember. Jót fog tenni Carternek.
Meg segít kicipelni mindent a teraszra. Mindketten sokat
voltunk ma a napon, szépen lebarnultunk. Zuhanyozás után
fehér nyári ruhát vettem fel. Jól kiemeli a barnaságomat. –
Dögös vagy ebben a ruhában – jegyzi meg Meg, miközben követ

ki a teraszra.
– Kösz. Te is. Mindig jól nézel ki.
– Tudom – feleli, és mindketten felnevetünk.
Megtorpanok a teraszon. Meg nem számít rá, és egyenesen
belém szalad. Carter már itt van. Nem is tudtam. Biztos az
oldalsó kapun jött át. Az egyik kereveten ül. Lassie az ölében
fekszik. Nevet valamin, amit apu mondott. Istenem, gyönyörű,
amikor boldog. Már a látványától is eláll a lélegzetem, reszketni
kezd a szívem.
Meg hátulról megtaszít. – Hozzam a felmosórongyot, hogy
feltöröljem a nyáladat? – suttogja a fülembe. Ribanc. Nem
törődöm a szemtelen megjegyzésével, megyek tovább.
Szerencsére Carter túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy
észrevegye, ahogy végigmérem.
– Itt is van az én két kedvenc lányom – szólal meg apu, mihelyt
észrevesz bennünket. Carter felénk kapja a fejét. Figyelem,
ahogy a tekintete végigsiklik az egész testemen, mielőtt
megállapodik az arcomon. A tekintete fura érzéseket ébreszt a
lányos testrészeimben. Isteni érzés. Meget még észre sem vette.
Rám tapad a tekintete.
Apu megköszörüli a torkát. Ránézek. A tekintete Carter és
köztem repdes. A csudába. – Hogy áll a hús? – kérdezem,
mielőtt mondhatna valamit.
– Majdnem kész – feleli, és furán méreget. Kínosan érzem
magamat amiatt, hogy az apám szemtanúja volt a jelenetnek.
– Oké, remek. Megterítek, aztán kiveszem a krumplit a sütőből
– közlöm anélkül, hogy a szemébe néznék.
– Kér még egy sört, Mr. Montgomery? – kérdezi Meg aputól.

Istenem, imádom ezt a csajt. Biztosan észrevette apu
tekintetét, ezért próbálja elsimítani a dolgokat. Imádom, hogy
mindig számíthatok rá.
– Igen, köszönöm – feleli apu. A katasztrófa elhárítva. Meg
visszasétál a házba, miközben megterítek.
– Gyere – szólok oda Lassie-nek, amikor végeztem. Bár Cartert
szemlátomást nem zavarja, hogy Lassie rajta fekszik, nagyon
meleg az este, ezért valószínűleg kényelmetlen lehet. A kutya a
füle botját sem mozdítja. Soha nem csinál ilyesmit. Átkozott
áruló. – Lassie! – Ezúttal egy kicsit határozottabb a hangom. A
kutya azonban nem jön.
– Larry jól elvan, hagyd őt békén. Nem igaz, öreg? – jegyzi meg
Carter, rám vigyorog, és simogatja a kutya sörényét.
– Lassie a neve – csattanok fel, csípőre teszem a kezemet,
lebiggyesztem az ajkamat. Szélesedik a vigyora. Biztosan csak
azért csinálja, hogy bosszantson. Hallom, hogy apu kuncogni
kezd. nyilván ő is azt hiszi, hogy ez vicces. Fújok egyet,
otthagyom őket, és visszamegyek a konyhába.
Az este további része szerencsére incidens nélkül telik. Ami azt
illeti, mindnyájan remekül érezzük magunkat. El sem tudom
hinni, hogy Carter milyen más ma este. Apám tényleg a
legjobbat hozza ki belőle.
– Késő van, ideje hazamennem – szólal meg Meg. Általában itt
alszik, de reggel a nagymamájához kell mennie, így ma este
nem maradhat.
– Én ittam – közli apu, és feláll. – Szólok valakinek az őrsről,
hogy jöjjön, és vigyen haza.
– Ne fáradjon, Mr. Montgomery, majd hazasétálok – feleli Meg.

– Hazakísérlek – ajánlom fel, és megállok mellette.
– Nem tetszik az ötlet, hogy Megan egyedül menjen haza, és ha
elkíséred, akkor neked kell egyedül hazajönnöd – figyelmeztet
apu.
– Velük megyek – szól közbe Carter. Apu figyelmesen méregeti,
miközben megfontolja az ajánlatot.
– Oké. Ha Carter is veletek megy, akkor rendben van. – Apura
nézek. Komolyan beszél? Azután, ahogyan ránk nézett
korábban, csodálom, hogy most nem zavarja, hogy egyedül
maradunk.

A házuknál megölelem Meget búcsúzóul. – Ne tegyél semmit,
amit én sem tennék – suttogja a fülembe. Büntetésképpen
belecsípek a karjába. Nem sok minden van, amit ő meg ne
tenne. – Au! – mondja nevetve. – Kösz, hogy hazakísértél,
Carter – teszi hozzá a fiú felé pillantva.
– Semmiség – feleli Carter. Zsebre van dugva a keze, lazának,
nyugodtnak és szexinek látszik.
– Felhatalmazlak, hogy hazafelé visszaélj a helyzettel – mondja
Meg, és rákacsint. Ó. Kibaszott. Istenem. Ez nem igaz. Carter
csak nevet. Én viszont legszívesebben a föld alá bújnék
szégyenemben. Most már örülök, hogy beléje csíptem.
Nagyobbat kellett volna. Holnap megfizet ezért a
megjegyzésért. Fenyegetően ránézek, hogy tudja, nem vagyok
lenyűgözve. Csak édesen mosolyog rám. Ribanc.
Mindketten csöndben baktatunk hazafelé. Nem tudom, mit
mondjak neki. Még mindig szégyellem magamat Meg
megjegyzése miatt. Egyrészt remélem is, hogy megfogadja a

tanácsát, másrészt viszont nem.
Tudom, hogy valószínűleg nem kellene kíváncsiskodnom,
mivel már sejtem, hogy az apakérdés tabu, mégis belevágok. –
Gyakran beszél így veled a nevelőapád? – kérdezem, hogy
megtörjem a kínos csendet.
– Gondolom – feleli vállat vonva. – Az egy faszszopó. Ki nem
állhatom. Soha nem fogok rájönni, hogy anyu mit lát benne.
– Nekem is ugyanez járt a fejemben. Anyukád olyan kedvesnek
tűnik – mondom neki, és megcsóválom a fejemet, hogy
megértsem a helyzetet.
– Te sem kedveled őt? – kérdezi, és meglepetten néz rám.
– Nem. És apu sem. Egyszer majdnem ölre mentek.
– Miért? – kérdezi.
– Lassie a gyepén végezte el a dolgát. Tudod, odakakilt. Legyen
elég annyi, hogy nem örült neki. Amikor annyira kiabált velem,
hogy sírva fakadtam, apu teljesen kiakadt.
– Larry egy igazi hős – kuncogja.
– Lassie – emlékeztetem.
– Bocs, kölyök – mondja, és a vállamra teszi a kezét. – De
nekem mindig Larry marad. El kell ismerned, hogy a Lassie
ócska név egy ilyen fasza kutyának.
Bármennyire bosszant is a megjegyzése, úgy vigyorgok, mint
egy idióta. Nem tudom elhinni, hogy átkarol. Mély lélegzetet
veszek, beszívom a kölnije illatát. Pézsmaillatú, férfias és
annyira rá jellemző. Bele tudnék fulladni ebbe az illatba. Brr!
Most már hivatalos – szánalmas vagyok.
Az évnek ebben a szakában az éjszakák elég forrók Sydney
külvárosában, de a meleg teste csodás érzés. Az biztos, hogy

nem panaszkodom. – Apuval néztem a tévében a Lassie-t,
amikor kölyök voltam, ami mellesleg már nem vagyok. –
Hátrahajtja a fejét, úgy nevet. Nem törődöm vele, folytatom a
mondókámat. – Minden rész után könyörögtem neki, hogy
vegyen nekem egy olyan kutyát. Egyik nap Lassie-vel jött haza.
Aki természetesen nem egy skót juhász volt, de nem érdekelt.
Mindkettőnek hosszú volt a szőre, és hasonló a színük. Az én
Lassie-m az egyik rendőrkutya almából származott. Apu onnan
szerezte.
– Kedves történet, nagyszerű kutya, de sajnos akkor is szar név
az én Larrym számára. – Játékosan belekönyökölök a hasába,
mire ismét felnevet. Ma este tényleg leengedte a pajzsait.
Bárcsak gyakrabban megtenné. Igazság szerint nem rossz srác,
amikor nem seggfej.
– Nekem tetszik, szóval, így marad – erősködöm.
– Nos, kedvelem Larryt, ezért továbbra is így hívom majd – vág
vissza, és közelebb húz magához. Annyira kicsi vagyok hozzá
képest, hogy kényelmesen elférek a karja alatt.
A maradék utat csöndben tesszük meg. Csábít a gondolat, hogy
átöleljem a derekát, de nem teszem. Biztos vagyok benne, hogy
nem romantikus céllal karolt át, csak baráti gesztusnak szánta.
Megtorpanunk, amikor a házunk elé érünk. – Bejössz, vagy
hazamész? – kérdezem.
– Nem. Azt hiszem, hazamegyek. Köszönd meg a nevemben
apukádnak a meghívást – feleli, elereszti a vállamat, és
szembefordul velem.
– Úgy lesz. – Megfordulok, hogy bemenjek a házba. – Jó éjt,
Carter – szólok vissza a vállam fölött. Kinyúl, és visszahúz

magához. A lendülettől hozzásimulok. Maga felé fordít,
átkarolja a derekamat, magához szorít.
– Sajnálod, hogy nem fogadtam meg a barátnőd tanácsát? –
Mély és szexi a hangja. A tekintetünk egymásba kapcsolódik, és
hevesebben kezd verni a szívem.
– Mi? – Először nem vagyok benne biztos, hogy miről beszél,
aztán hirtelen észbe kapok. Meg megjegyzése. – Nem –
csikorgom, és elfintorodom.
– Hazug! – mondja vigyorogva. – Reménykedtél benne, hogy
visszaélek a helyzettel.
– Nem igaz. – Próbálok megfordulni, hogy elmenjek, de
szorosan tart. Annyira tele van magával. Persze, hogy egy
részem reménykedett benne, de ezt tuti nem fogom neki
bevallani. Már azt sem értem, miért akarná ezt egyáltalán,
annak alapján, ahogyan viselkedik velem.
Közelebb húz magához, az egyik kezével felemeli az államat,
egymás szemébe nézünk. A szívem most már olyan szaporán
ver. A tekintete lesiklik az ajkamra, aztán vissza a szememre.
Az arca lassan-lassan egyre közelebb ér az enyémhez. Ó,
istenem. Azt hiszem, hogy meg fog csókolni.
Elakad a lélegzetem, amikor az ajka már csak centiméterekre
van az enyémtől. – Akarod, hogy megcsókoljalak, igaz? – leheli.
– Igen – suttogom tétovázás nélkül. Tényleg hangosan
kimondtam? Félig-meddig azt várom, hogy nevetni kezd majd,
és a fejemhez vágja, hogy „látod, mondtam, hogy akarsz engem”,
de meglepetésemre nem teszi. Ehelyett felnyög, aztán
gyengéden találkozik az ajkunk. A kezem felsiklik a mellkasán,
megmarkolom az ingét, közelebb húzom magamhoz.

Amikor elnyílik az ajkam, a nyelve becsusszan a számba,
elmélyíti a csókot. Igazi forró csók. A szájába nyögök. Soha
senki nem csókolt még meg engem így. Ez is egy olyan csók,
amitől az ember egész testét elönti a forróság. El lehet élvezni
egyetlen csóktól, mert azt hiszem, én nagyon közel vagyok
hozzá.
Összeszorítom a combomat. Még soha senki nem izgatott fel
ennyire. Hirtelen felgyullad a lámpa a tornácon. A fenébe, az
apám. Riadtan elhúzódunk egymástól. – Te vagy az, Indi? –
kérdezi apu a szúnyogháló mögül.
– Igen, én vagyok az – felelem, de a tekintetemet nem veszem
le Carterről. Mindketten hangosan kapkodjuk a levegőt. – Máris
jövök. – Carter nagyot fúj, beletúr a hajába. A tekintetét még
mindig nem veszi le rólam. Azt hiszem, ugyanolyan sokkban
van, mint én.
Hátrálok pár lépést. Mi az ördög volt ez? Nem tudok
megszólalni. Nincsenek szavaim arra, ami történt. Nincsenek
szavaim arra, hogyan éreztem magamat attól a csóktól. –
Mennem kell – csak ennyit mondok, ahogy sarkon fordulok, és
felszaladok a lépcsőn. Fantasztikus.

8. fejezet

CARTER
Jézus Krisztus. Mi a faszt műveltem? Nem tudom, mi ütött
belém. Na jó, bevallom, azóta, hogy megláttam őt, az enyémen
akartam érezni a száját. De soha nem hittem, hogy engedek

majd az érzéseknek. Soha nem hittem, hogy valóban
megtörténik majd. És soha nem hittem, hogy olyan érzéseket
ébreszt majd bennem, amilyeneket ébresztett. Bassza meg.
Piszkosul kicsesztem magammal.
Még mindig ott ácsorgok, miután bement a házba. Képtelen
vagyok mozgásra bírni a lábamat. A középső lábam viszont
remekül működik. Az átkozott büszkén meredezik. Olyan
kibaszottul merev vagyok, hogy szó szerint fáj. Miért csináltam?
Miért?
Vonszolni kezdem a seggemet a ház felé, mihelyt a vér végre
elhagyja a farkamat, és visszaáramlik a lábamba. Eszembe sem
jut a bejárati ajtót használni. Egyenesen a szobám ablaka felé
tartok. Képtelen lennék most elviselni anyut vagy Faszfejet.
Kavarognak a fejemben a gondolatok. Mit tegyek? Nem
kezdhetek ki Indivel, bármennyire is szeretném. Egyszerűen
lehetetlen.
Az álmatlan éjszaka után korán felkelek, és kimegyek az
autómhoz. Fogalmam sincs, hol kötök ki, de ma képtelen
vagyok itt maradni. Nem kockáztathatom meg, hogy
összefussak Indianával. Még mindig kísért az a csók. Muszáj
távol tartanom magamat tőle. Érzéseket ébreszt bennem.
Érzéseket, amelyeket nem akarok átélni.
Tizenkét hosszú évembe került, hogy felépítsem ezeket a
falakat a szívem köré. A védőbástyámat. Azt, amelyik távol
tartja az érzéseket. Ha nem érzel, akkor nem is bánthatnak.
Igaz? Legalábbis az én logikám szerint.
Indinek csak napok kellettek arra, hogy megrepessze az
alapzatot, amelyet kemény munkával létrehoztam. Baszódjon

meg ő is, meg a napsugara és a szivárványa. Baszódjon meg a
fényével együtt, amelyik próbál behatolni a sötétségembe.
Nincs rá szükségem, és tuti, hogy nem is akarom.
A parkban kötök ki, kilométerekre a háztól, ahol lakom. Azt
sem tudom, a város melyik részén járok. Ki a faszt érdekel?
Megadja azt, amire szükségem van: a távolságot, időt, hogy
gondolkodjam, időt, hogy feldolgozzam, ami történt. Időt, hogy
kitaláljam, mit fogok csinálni Indiana-átkozott-
Montgomeryvel. Miért furakszik be a szívembe?
Elnyomom a cigarettát, és meggyújtok egy másikat. Ez sem
segít. Benyúlok az anyósülés alá, és előveszem a rajzfüzetemet.
Már hónapok óta nem rajzoltam semmit. Ez talán segít
megnyugodni. A múltban működött a dolog.
Átlapozom a füzetet, tanulmányozom néhány rajzomat.
Meglehetősen sötétek; koponyák, démonok és kígyók, meg
ehhez hasonló szarságok. Azt hiszem, illenek a
személyiségemhez. Kiveszek egy ceruzát a kesztyűtartóból, és
rajzolni kezdek. Amikor kész vagyok, lebámulok a rajzra.
Általában hagyom, hogy magával ragadjon az ihlet, és a kezem
azt rajzolja, amit akar. Ma természetesen úgy döntött, hogy őt
rajzolja le. Azokat a nagy szemeket, amelyeket hosszú, vastag,
sötét pillák kereteznek és azokat a gyönyörű, telt ajkakat,
amelyeknek olyan átkozottul mennyei az ízük. Krisztusom,
gyönyörű lány. Az átkozott.
Kitépem a lapot a füzetből, összegyűröm, és lehajítom a
padlóra. Fogom a cigarettámat, kiszállok a kocsiból, és átsétálok
a parkon, végül pedig letelepszem egy fa alá.
Kinyitom a füzetet egy üres lapnál. Ezúttal gondoskodom róla,

hogy irányítsam a kezemet. Semmi kibaszott kölyköt nem
rajzolhat. A végeredmény egy koponya, egy kígyó mászik ki az
egyik szemgödörből, és fekete rózsák tekerednek a farka köré. Ez
már igen. Az ölembe fektetem a füzetet, rágyújtok egy újabb
cigarettára, hátradőlök, és megcsodálom a kezem munkáját.
– Hé, haver. Van tüzed? – kérdezi valaki. Felnézek, és látom,
hogy egy agyontetovált fickó tart felém. Hatalmas ezüst pecek
van az egyik szemöldökében, két és fél centis tágítók a
fülcimpájában. A piercinggel semmi bajom, de a fültágítás
szerintem túlzás. Végül is ki akar fültágítót hordani hetvenéves
korában. Mit csinál majd akkor azokkal a baszott nagy
lyukakkal?
– Persze – felelem, és odadobom neki az öngyújtót.
– Kösz. A boltban hagytam az enyémet. – Előrehajol, és
visszaadja miután rágyújtott. – Hé, ezt te rajzoltad? – kérdezi a
füzetre pillantva.
– Aha – felelem.
– Egész jó. Megnézhetem?
– Persze. Ha nincs jobb dolgod – mondom, és odaadom neki a
füzetet. Még soha senkinek nem mutattam meg a rajzaimat, de
ezt a fickót nem ismerem, kit érdekel hát, hogy mit gondol
róluk? Engem ugyan nem.
– Ez kibaszott jól mutatna tetoválásként. Gondoltál már rá,
hogy eladd őket? – kérdezi.
– Á. Csak szórakozásból csinálom.
– Van egy tetováló szalonom az utca túloldalán – közli, és a
park szemközti oldala felé int, ahol boltok sorakoznak az út
szélén. Visszalapoz a füzetben, nézegeti a rajzokat. – Basszus,

ez nagyon tuti.
– Kösz, haver – felelem. Bevallom, eléggé megdöbbent, hogy
tetszik neki a munkám.
– Komolyan beszélek. Szeretnék megvenni közülük párat.
Mindig kutatok új rajzok után. Hajlandó vagy eladni? – Vállat
vonok. Akarom? Nem vagyok benne biztos. Elég klassz lenne
tudni, hogy a rajzaim örökre valakire vannak varrva. Már az is
megfordult a fejemben, hogy csináltatok magamnak is pár
tetkót, amikor majd megengedhetem magamnak. A tetoválás
nem olcsó. – Van kedved megnézni a szalonomat?
– Persze, miért ne – felelem, és felállok. Nincs jobb dolgom.
– Jax – mondja, és kezet nyújt.
– Carter.
Átsétálunk az úton. Egész klassz a szalonja. Az utcáról nem sok
látszik belőle, de a belső rész kúl. Körbepillantok, aztán a
tekintetem megállapodik a pult mögött álló lányon. Mindkét
karját tetoválás borítja és vakítóan pink a haja, de – hiszitek
vagy sem – jól áll neki. Nagyon dögös. A cicije se kutya. A
húszas évei elején járhat.
– Candice, ő itt Carter – mutat be neki Jax.
Candice nem is próbálja leplezni, hogy alaposan végig mér. –
Szia, szépfiú – kacsint rám.
– Szia – biccentek vissza.
– Nézd ezeket a rajzokat – mondja Jax, és odaadja neki a
füzetemet. Tudom, hogy jók a rajzaim, de valami miatt
kényelmetlenül érint, hogy Candice látja őket.
– Nahát, ezek fantasztikusak! Te csináltad? – kérdezi a
szemembe nézve. Bólintok. – Klasszak. Ó, ezt szeretném a

seggemre varratni – jegyzi meg, és a rózsaágyásban heverő
koponya rajzára mutat. Elmosolyodom a megjegyzésén.
Fogadok, hogy klassz segge van.
– Adok neked százötven dollárt – közli hirtelen Jax. Vállat
vonok.
– Oké. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy meg akarja
venni őket.
– Rendben. – Átlapozza a füzetet, és megszámolja a rajzokat. –
Tizenöt – mondja, lehajol, hogy felvegye a pultról a
számológépet. Nyomkodni kezdi a gombokat. – Az annyi,
mint… kétezer ötven dollár – teszi hozzá. – Elég?
– Százötven dollárt fizetsz rajzonként? – kérdezem
hitetlenkedve.
– Ja. Azt hitted, hogy az egészet akarom százötvenért?
– Igen. – Ostobának érzem magamat. Jax felnevet, és
megcsóválja a fejét a naivitásomon.
– Ezek jók, haver. Egyetlen ügyfélen visszajön a pénzem.
Nagyon népszerűek lesznek. Ismerek is néhány srácot, akik
imádni fogják ezeket.
– A fenébe – mondom, és mosolyogva megcsóválom a fejemet.
Ki gondolta volna, hogy pár apró rajzon ilyen sokat lehet
keresni? A pénzen megvehetem az alkatrészeket, amelyeket
félretetettem.
– Hamarosan jön egy ügyfelem. Elő kell készülnöm. Candice
majd kifizet. Örülök, hogy találkoztunk, haver – mondja, és
kezet rázunk. – Ha lesznek még rajzok, amelyektől meg akarsz
szabadulni, tudod, hogy hol találsz.
– Kösz – felelem. Még mindig meg vagyok döbbenve. Ez az

egész kibaszottul csodálatos.
– Nem, én köszönöm. Még dumálunk – mondja, és bevonul a
hátsó helyiségbe. Kedvelem őt. Jó srác.
Candice kinyitja a kasszát, és elkezdi kiszámolni a pénzt a
pultra. – Tessék, szépfiú. – Flörtölve rám mosolyog, és
átnyújtja a pénzt.
– Kösz – felelem. Fogom a pénzt, és begyömöszölöm a
zsebembe. Figyelem, ahogy óvatosan kitépi a lapokat a
rajzokkal, aztán fog egy tollat, és valamit felír a füzet belső
borítójára.
– Tessék. Felírtam a telefonszámomat. Hívj fel, ha találkozni
akarsz velem. Kíváncsi vagyok, mire képes a kezed. – Kuncogok
a megjegyzésén, a füzetem után nyúlok. Szeretem azokat a
nőket, akik tudják, hogy mit akarnak.
– Jól hangzik – mondom. Rákacsintok, aztán megfordulok, hogy
távozzam. Általában azonnal kapnék az ajánlaton, de először ki
kell találnom, mi legyen Indianával. Baszódjak meg.
Úgy döntök, hogy eszem valamit. Nem reggeliztem, mivel korán
eljöttem otthonról. Pár házzal arrébb van egy kávézó, elindulok
hát arrafelé.
Evés után visszamegyek az autómhoz. Még dél sincs, de
egyelőre nem szándékozom hazamenni. Ha egész nap el tudom
kerülni Indianát, akkor megteszem. Most, hogy van pénzem,
már megtehetem, amit csak akarok.

Sötét van, mire visszalopakodom a szobámba. Indinél nem ég a
lámpa. Valószínűleg már alszik. A fasz tudja, mit fogok holnap
reggel csinálni, amikor iskolába kell mennünk. Nem vagyok

benne biztos, hogy el akarom vinni őt. Nem jó ötlet a
közelében lenni. Először tisztáznom kell, mit érzek.
– Itt vagy, Carter? – kérdezi anyu, és bekopog az ajtómon.
– Igen, anyu. Gyere be.
– Hol jártál egész nap? Aggódtam – kérdezi, és látszik az arcán
a nyugtalanság.
– Csak autóztam. Ennyi az egész.
– Jól vagy? – kérdezi, és leül mellém az ágyra. Felismerem ezt a
hangot. Aggódik. Utálom, mikor aggódik miattam.
– Igen. Jól vagyok – felelem, és megnyugtató mosolyt
kényszerítek az arcomra.
– Nem vagy boldog itt, Carter, igaz?
– Elvagyok, anyu. Csak egyedül akartam tölteni a napot.
Őszintén. – Ez kibaszott nagy hazugság. Utálok itt, de az a
helyzet, hogy anyu nem. Látszik rajta, hogy boldog. Semmi
mást nem akarok, mint boldognak látni őt. Soha nem is
akartam mást. Nem fogom ezt tönkretenni.
A legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy megjátszom, hogy
boldog vagyok itt. Biztos vagyok benne, hogy pár hónapig még
kibírom. Remélem.
– Biztos vagy benne? Utálnám, ha nem lennél boldog.
– Az vagyok, anyu. Szeretek itt. – Újabb hazugság. Utálok
hazudni neki, de azért teszem, hogy megvédjem őt, és ettől
szerintem rendben van a dolog.
– Oké. Örülök neki – mondja, és a térdemre teszi a kezét,
megszorítja, aztán felkel az ágyról. Lehajol, megpuszilja a
homlokomat. – Jó éjszakát, kicsim. Szeretlek – teszi hozzá, és
gyengéden megsimogatja az arcomat.

– Én is szeretlek, anyu.
Gyorsan lezuhanyozom, és beugrom az ágyba. Pár perccel
később pittyen egyet a telefonom. Kinyúlok érte a sötétben.
Kibaszott Jen. Tudni akarja, hogy átjöhet-e. Igent mondanék,
ha tudnám, hogy segít beleveszni a puncijába, de tudom, hogy
nem így van. Amikor legutóbb vele voltam, csak Indianára
gondoltam. Visszateszem a telefont az éjjeliszekrényre, nem
válaszolok az üzenetére.
Amikor kinyitom a szememet, az ágy melletti órára nézek.
Reggel 7 óra van. Basszus, nincs kedvem ma suliba menni, de
muszáj. Majd korábban elindulok, hogy elkerüljem Indianát.
Még mindig nem állok készen, hogy a csók után szembenézzek
vele.
Anyu elkészítette nekem a reggelit, mire kimegyek a konyhába.
Szeretem vele tölteni ezt az időt. Faszfej már elment dolgozni,
így csak ketten vagyunk. Mint a régi szép időkben.
– Észrevettem, hogy nagyon sok időt töltesz a szomszéddal,
Ross-szal – jegyzi meg anyu, miközben leteszi elém a tányért a
szalonnával és a tojással.
– Igen. Segít a kocsival. Mindent tud ezekről a dolgokról.
– Az jó. Örülök, hogy segít neked. Megköszönöm neki, ha
legközelebb találkozunk. Ugye tudod, hogy John is segítene
neked, ha értene az autókhoz? – mondja, mintha tényleg
elhinné ezt a szarságot. Kit akar becsapni? Az a segg soha nem
segítene nekem. Krisztusom, tényleg bolonddá teszi anyut.
– Ja – csak ennyit válaszolok, de alig tudom lenyelni a falatot.
Inkább higgye azt, hogy a férje kedves velem. Az alternatíva
csak elkeserítené őt.

Visszamegyek a szobámba a hátizsákomért, és látom, hogy Indi
kioson a kapun, végig a ház oldalán. Ezek szerint ő is ugyanúgy
gondolkodik, mint én. Miért dühít ez mégis? Kész lettem volna
eltűnni nélküle, de egy csöppet sem örülök, amikor ő ugyanezt
csinálja. Egy csöppet sem.

9. fejezet

INDIANA
„Hé”, hallom, ahogy végigsietek a ház oldalában. A csudába.
Szeretnék egyszerűen továbbmenni, de képtelen vagyok.
Lebuktam, gondolom. Megtorpanok, megfordulok. Carter
kihajol az ablakán, összeráncolja a homlokát. Felsóhajtok,
amikor meglátom őt. – Mit gondolsz, hová mész? – csattan fel.
Komolyan beszél?
Haragszom rá, és magam sem tudnám megmondani, hogy
miért. Oké, tudom. Órákig feküdtem két éjszakával ezelőtt az
ágyban, és újraéltem azt a csókot. Nem tudtam, mit gondoljak
vagy tegyek vele. Aztán tegnap reggel hallottam, hogy hajnalok
hajnalán beindítja az autóját. Az ablakomhoz szaladtam, és
még elkaptam, ahogy kitolatott a behajtóról.
Este 9-ig nem is jött haza. Több mint tizenöt órán keresztül
volt távol. Azért volt távol egész nap, hogy elkerüljön, vagy
valami másról volt szó? Vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy
valaki másról? Nem tudnám megmondani, hogy miért zavar ez
a gondolat, de így van. Nagyon is. Rengeteg forgatókönyv
végigpörgött az agyamban, ahogy teltek az órák, és nem tért

haza. Minél később lett, annál jobban aggódtam. Vajon Jennel
volt? Vagy ami még rosszabb, a régi főbérlőjükkel?
– Sietek, hogy elérjem a buszt – csattanok fel, és dühösen
összekulcsolom a karomat a mellemen.
– Szó sem lehet róla. – Kiugrik az ablakon, és felém tart.
Megfordulok, és elindulok az utca felé. – Hé – szólal meg,
elkapja a karomat mihelyt utolér. – Mi van veled?
– Semmi – felelem, próbálom kirántani a magam a szorításából.
– Akkor miért sunnyogsz? – A hangján érződik, hogy meg van
bántva. Megpördülök, szembefordulok vele.
A fenébe. Meg van bántva. Látszik az arcán.
– Hol jártál tegnap? – kérdezem. Semmi közöm hozzá, de egész
éjszaka emésztett a kérdés. Nem vagyok az anyja, és tudom,
hogy egyetlen rövid, hihetetlen, pokolian forró csóktól még
nem vagyok a barátnője sem, de a fenébe, tudni akarom.
– El – csak ennyit felel. Csábít, hogy a fejéhez vágjam, tudom,
hogy elmentél, te seggfej, de nem teszem. Összehúzom a
szememet a kitérő válasz hallatán.
– Hová?
– Autókázni. – Nos, ez aztán sokat elárul. Nem. – Erről van szó?
– kérdezi.
– Nem – felelem, mert hirtelen ostobának érzem magamat,
amiért egyáltalán zavar a dolog. Nem tartozik nekem
elszámolással.
– Hazug.
– Nem vagyok az – csattanok fel, és csípőre teszem a kezemet.
– De igen, az vagy. Haragszol, amiért elmentem, nem igaz?
Egyszer csókolóztunk, és máris nincs jogom bárhová menni

nélküled. Kissé ésszerűtlen vagy, nem gondolod?
– Ha ezt hiszed, akkor még jobban el vagy telve magadtól, mint
eredetileg gondoltam. – Megfordulok, és elsétálok. Nem azért,
mert dühös vagyok amiatt, amit mondott, hanem mert
szégyellem magamat amiatt, ahogyan viselkedem. Igaza van.
Ésszerűtlen vagyok. Nincs jogom haragudni rá. Ügyes, vagy,
Indi. Azt fogja hinni, hogy őrült ribanc vagyok, aki halálosan
odavan érte. Valószínűleg azt hiszi, hogy teljesen beléje estem.
Nos, így is lenne, ha másmilyen volna.
– Gyere vissza – parancsol rám. A fülem botját sem mozdítom,
megyek tovább. Csak a járdáig jutok, amikor hirtelen a levegőbe
emelkedem, és a vállára hajít. Egy szót sem szól, ahogyan én
sem. Kihalássza a kulcsot a zsebéből, kinyitja az utasoldali
ajtót, és betesz a kocsiba.
Öljetek meg.
Csönd. Így maradunk egész úton a suliig. Ami jó dolog.
Szégyellem magamat, hogy úgy viselkedtem, mint egy
elkényeztetett gyerek. Gondolom, most illik is rám a kölyök
elnevezés. – Itt legyél délután, amikor haza kell menni, vagy
isten engem úgy segéljen – mondja figyelmeztető hangon
mihelyt leparkol. Nevetséges parancsa hallatán kis híján
felnevetek. Kis híján. Ehelyett megkönnyebbülök, hogy végre
nem mozog az autó. Ideje elmenekülni, és olyan messzire
kerülni tőle, amennyire emberileg lehetséges.

– Ki vele – szól rám Meg, miközben a szekrényem felé tartok.
Tegnap egész nap nem fogadtam a hívásait.
– Nincs mit mondanom – felelem, félrelököm, hogy betegyem a

táskámat a szekrénybe.
– Indiana Isabella Montgomery. – Mindig csak akkor használja a
teljes nevemet, amikor dühös rám. A csudába. Nem fogja
feladni, míg el nem mondok neki mindent. Becsukom az ajtót,
a homlokomat a szekrénynek támasztom, és nagyot fújok.
– Csókolóztunk. Ennyi. Most boldog vagy?
– Ó. Édes. Istenem. Tudtam. Aggódtam, amikor nem vetted fel a
telefont, de aztán arra gondoltam, hogy talán a pokolian dögös
szomszédoddal töltöd a napot – mondja izgatottan.
Bárcsak így lett volna.
Nem reagálok, elindulok az első órámra. – Indi! – kiáltja
utánam, és szalad, hogy utolérjen. Elkapja a karomat, megállít.
– Mi ütött beléd? Haragszol rám?
– Nem – felelem, és szembefordulok vele. Az arcáról sugárzó
aggodalom láttán könnyek gyűlnek a szemembe. Talán azért
vagyok igazán dühös, ami történt, miután Carter megcsókolt.
Azt hiszem, ez lehet a helyzet.
Nem szól egy szót sem, csak végigrángat a folyosón a
lányvécéig. – Mi folyik itt? – kérdezi, mihelyt nem láthatnak
bennünket kíváncsi szemek. Nincsenek szavaim. Az arcomra
szorítom a kezemet, és sírni kezdek. – Mi az ördög? – Meg
átkarol, szorosan magához ölel. – Mit csinált veled az a
gazember?
– Semmit – nyögöm ki végül. A vállamra teszi a kezét, eltol
magától, hogy az arcomba tudjon nézni.
– Baromság. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor
láttalak sírni a tizenkét év alatt, amióta barátnők vagyunk. –
Amikor bejön néhány lány, behúz az egyik fülkébe, ránk zárja

az ajtót. Hálás vagyok érte. Ebben az átkozott iskolában nagyon
gyorsan terjednek a pletykák. Ha kiderül, hogy sírtam a
vécében, az emberek mindenfélét ki fognak találni.
Végül elmondok neki mindent. A csóktól kezdve Carter tegnapi
eltűnésén keresztül egészen addig, ami ma reggel történt. –
Kicsim, szerintem túl sokat látsz ebben az egészben.
– Azt hiszed? – kérdezem, mert tényleg szükségem van a
véleményére. Az én agyam kavarog.
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy van rá logikus magyarázat.
Látom, hogyan néz rád. Odavan érted, Indi. Nem tudom
elképzelni, hogy felszedjen valakit, miközben érez valamit
irántad. – Vállat vonok. Érez valamit irántam? Vagy csak le akar
fektetni, mint Brad?
Miután összeszedem magamat, Meg kinyitja a fülke ajtaját.
Hideg vízzel megmosom az arcomat mielőtt kimegyünk.
Igyekszem egyelőre kiverni a fejemből az egészet.
Carter Reynolds már így is eléggé összezavarta a gondolataimat.
Egész nap sikerül elkerülnöm Cartert. Ebédidőben láttam ugyan
távolról. Nos, a hátát láttam, ahogyan kirohant az ebédlőből.
Brad úgy döntött, hogy ma hozzánk ül. Nem tudom, volt-e
ennek bármi köze a dologhoz.
Mióta leráztam Bradet, nem hagy békén. Gondolom, nem
szereti, ha nemet mondanak neki. Valószínűleg én vagyok a
történelemben az első lány, aki kikosarazta. Próbálkozhat,
amennyit csak akar, garantálhatom, hogy ezt a bugyit nem
fogja lehúzni.
Követem az utasítást, és az utolsó órám után elindulok a
parkolóba. Carter nevetségesen dögösnek néz ki a kocsinak

dőlve, ahogy feléje tartok. Minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy ne mérjem végig, de a szemem elárulja, hogy másként
gondolom. Brr!
– Tetszik, amit látsz, kölyök? – kérdezi. Istenem, halálosan
idegesít a szemtelensége.
– Na, persze – vágok vissza a szememet forgatva, és átmegyek a
másik oldalra. Kuncog, miközben beszáll. Az első pár percben
egyikünk sem szólal meg.
– A hallgatásoddal büntetsz? – kérdezi. Nem válaszolok. –
Elárulod végre, mit tettem, ami kiakasztott, vagy azért ilyen a
hangulatod, mert a hónapnak az a része van?
– Micsoda? Fúj. Nem. Nem hiszem el, hogy ezt mondtad. –
Hátrahajtja a fejét, úgy nevet. Lélegzetelállító, amikor így
nevet.
– Hát, legalább elértem, hogy beszélj hozzám – feleli
önelégülten.
Sajnálkozva nagyot fújok. – Ne haragudj.
– Miért? – kérdezi, és rám pillant.
– A viselkedésem miatt. Helytelen volt.
– Elárulod, hogy mi akasztott ki?
– Nem. Butaság volt. Felejtsd el – vallom be.
– Már el is felejtettem – feleli mosolyogva, kinyújtja a kezét, és
ráteszi a combomra. – De én is sajnálom, ha miattam voltál
dühös. – Hűha. Csak nem bocsánatot kért? Nem hittem, hogy
ezt a szót valaha hallom a szájából.
Elveszi a kezét a lábamról, vissza a kormányra. Azon kapom
magam, hogy azt kívánom, bárcsak ne tette volna. –
Észrevettem, hogy Brad ma körülötted szimatolt – szólal meg