J._L._Perry_-_Rohadek

Szinte hallom a sistergést.
– Nem hiszem, hogy egyáltalán tudsz viselkedni – nevetek.
– Ez csúnya volt – mondja megjátszott fájdalommal. Átkozottul
jól tudja, hogy igazam van. A következő megjegyzése ezt meg is
erősíti. – Tényleg azt hiszed, hogy megakadályoz a
neveletlenkedésben, ha itt ülünk? Mert ugyanolyan jól tudod,
mint én, hogy nem fog. – A szavain össze kell szorítanom a
combomat, idegesen nyeldekelek.
Remegni kezd a gyomrom a ragadozóhoz illő tekintettől,
amelyet rám vet, amikor elmegyek mellette a helyemhez.
Tudom, hogy még semmi ilyesmire nem állok készen, de
ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nem leszek képes
megállítani őt, ha próbálkozik. Túlságosan jól emlékszem,
milyen csodálatosan éreztem vele magamat évekkel ezelőtt.
El sem tudom mondani, hányszor kívántam, bárcsak Mark
képes lenne a töredékét felkelteni bennem azoknak az
érzéseknek, mint Carter, de sajnos soha nem sikerült neki. Nem
is lett volna szabad összehasonlítanom őket, de elég nehéz volt
az után, hogy Carterrel voltam.
Carter leül mellém, az ölembe teszi a pattogatott kukoricát. –
Köszönöm – mondom, és egyenesen előre meredek. Az
intenzív arckifejezésétől valamiért ideges lettem. Képtelen
vagyok rávenni magamat, hogy a szemébe nézzek. Nyugtalanít,
hogy eljöttem vele. A szívem érdekében időre van szükségem.
Biztosnak kell lennem benne, hogy működni fog a dolog,
mielőtt továbblépünk.
– Nyugi – szól rám, és oldalba bök a könyökével. – Szerencséd
van, hogy rendes fiú hangulatomban vagyok. – Feléje siklik a

tekintetem, és látom, hogy mosolyog. Édes és megnyugtató a
mosolya, de azért vannak még kétségeim. Nem tudom megállni,
hogy ne forgassam a szememet. Carter Reynoldsról beszélünk.
Kiveszek egy szem pattogatott kukoricát és bekapom,
kényelmesen hátradőlök a széken. Majd meglátjuk, mi lesz.
A Halálos iramban című filmet választottam. Ez a sorozat
hetedik része. Folyni fog Carter nyála az autók miatt, én pedig
dögös pasikat nézegethetek. Bár előre tudom, hogy egyik sem ér
majd a mellettem ülő nyomába. Nem láttam az első hat részt,
de Carter elég kedves volt, hogy elhozzon, így az volt a
legkevesebb, hogy olyan filmet válasszak, amelyet ő is élvezni
fog.
Csendben ücsörgünk, míg várjuk, hogy elkezdődjön a film.
Ahogy sejtettem, pár perc kell csak, hogy elkezdjen
bohóckodni. Rendes fiú hangulat, na persze. Próbál ártatlannak
látszani, de átlátok a szitán. Valahányszor egy szem kukoricáért
nyúlok, ő is azt teszi. Az ujjai mindig az enyémekhez érnek.
Ettől minden egyes alkalommal végigfut a borzongás az egész
karomon. Amikor ránézek, egyenesen előremered a vászonra,
de az ajkán játszó vigyor elárulja, hogy direkt csinálja.
Figyelem, ahogy iszik egy korty kólát, aztán felém nyújtja a
poharat. A tekintetem a pohárról Carterre siklik. Szomjas
vagyok ettől a sós pattogatott kukoricától, de nem szeretek
másokkal egy pohárból inni. Soha nem szerettem.
– Mi van? Nem vagyok tetves – jegyzi meg, és az orrom alá
dugja a poharat.
– Ez vitatható – vágok vissza, és felvonom a szemöldökömet.
– Nem vagyok. – A hangjából úgy hallatszik, mintha meg lenne

sértve. Persze nem dőlök be neki. Cartert nem könnyű
megsérteni. Belehajol az arcomba. – Ha jól emlékszem,
bedugtad a torkomba a nyelvedet. Nem is, most, hogy jobban
belegondolok, a szádba vetted a farkamat. Nem fordultál fel
holtan, szóval igyál egy kibaszott kortyot – szól rám, és a
kezembe nyomja az italt. Elkerekedik a szemem. Nem hiszem
el, hogy ezt mondta. A mögöttünk ülők felé fordulok. Remélem,
hogy nem hallották.
– Rendben – csattanok fel, és kikapom a poharat a kezéből.
Elmosolyodik, amikor bekapom a szívószálat.
– Látod, nincsenek tetvek – közli, amikor visszaadom neki a
poharat. Kuncognom kell.
– Még korán van – suttogom feléje hajolva. – Biztos vagyok
benne, hogy a tetvek nem okoznak halált. – Játékosan oldalba
bök a könyökével.
– Ez is fájt. – Nevetnem kell a megjegyzésén.
Pár perccel később folytatja a bohóckodást. Kiveszek egy szem
kukoricát, a számhoz emelem, de Carter hirtelen elkapja a
csuklómat, félúton megállítja a kezemet. A tekintetem azonnal
feléje kapom, és csintalanul rám vigyorog. Rángatni kezdi a
karomat, és riadtan látom, hogy a szája felé húzza a kezemet. A
tekintete az enyémbe kapcsolódik, ahogy az ajka lassan bezárul
az ujjaim körül, és kiszívja a kukoricát a szorításukból. Aztán
kinyújtja a nyelvét, csábítóan lenyalja a sót az bőrömről, én
pedig levegő után kapok, és összeszorítom a combomat, ahogy
átjár a vágy. Könnyen fel tudom idézni, milyen varázslatos
érzés az a száj. Elereszti a csuklómat, és megnyalja a száját.
– Fincsi – leheli. Csodás. Totál felizgatott. Brr! Biztos vagyok

benne, hogy így tervezte.
Azon kapom magam, hogy lopva feléje pillantgatok, miközben
nézzük a filmet. Olyan dögös. Úgy tűnik, hogy élvezi. Többször
is felnevet. Ami mosolyt csal az arcomra. Fura érzés boldognak
látni. Nem tudom megmagyarázni. Olyan messzire jutott az
elmúlt öt évben. Egy csöppet sem hasonlít arra a zaklatott
tinédzserre, aki annak idején volt. Mostanában mintha több
mutatkozna meg a valódi Carterből. El sem tudjátok képzelni,
milyen öröm ez.
Meglep, hogy – a pattogatott kukorica incidenst kivéve –
tényleg viselkedik. Ez hirtelen megváltozik a film fele tájékán.
Észreveszem, hogy a szeme sarkából figyel. Úgy teszek, mintha
nem tudnám, figyelem a vásznat. Aztán elkezd hatalmasakat
ásítani. Tudjátok, olyan megjátszottakat, mint a filmekben.
Amikor a szereplő szélesre tárja a karját, úgy ásít, aztán sunyi
módon átkarolja vele a lány vállát.
– Nem hiszem el, hogy bevetetted ezt a béna trükköt – nevetek.
– Mi? Ásítottam – mondja, és maflán vigyorog. Nem ver át. –
Az ember már nem is ásíthat anélkül, hogy a lányok félre ne
értsék?
– Olyan idétlen tudsz lenni néha. – Hozzávágok egy kukoricát.
Felveszi az ingéről és bekapja.
– Lehet, de az idétlenek mindig megszerzik végül a lányt. –
Rám kacsint, aztán visszafordul a filmvászon felé. A karját
természetesen nem veszi el. Feladom, a vállára hajtom a
fejemet, ő pedig közelebb húz magához. Amikor ránézek,
látom, hogy mosolyog. Én is elmosolyodom. Szeretek a
karjában lenni. Tényleg hiányzott ez.

9. fejezet

CARTER
A mai nap jobban sikerült, mint vártam. Nem hittem, hogy
valaha is moziba fogok menni, legalábbis felnőttként.
Kölyökkoromban egészem más volt a helyzet. Sajnos, anyu
akkor nem engedhette meg ezt magának.
Azért ajánlottam fel Indinek, hogy elviszem, mert azt hittem,
hogy élvezni fogja. A lányok szeretik az ilyen szarságot, nem
igaz? Soha nem randiztam, így ez az egész újdonság a
számomra. Csak azt akartam, hogy együtt legyünk. Hogy vele
tölthessem az időt.
Meglepő módon tényleg élveztem a filmet, amelyet
megnéztünk. Biztos voltam benne, hogy valami csöpögös csajos
szart választ majd, de jól döntött. Nagyon jól. A legjobb
azonban ő volt az egészben.
Miután kijöttünk a moziból, lezserül megfogtam a kezét,
összefontam az ujjainkat. Úgy tűnt, hogy nem bánja, ami
jobban esett, mint bevallanám. Valahányszor a közelemben
van, fékezhetetlen vágyat érzek, hogy hozzáérjek. Tudom, hogy
lassan haladunk, de egy-egy érintés igazán nem túl sok. Abból,
ahogy a legkisebb érintésemre is reagál, tudom, hogy ő is érzi,
bármi van is köztünk. Ugyanolyan erős, mint valaha.
Fantasztikusak lennénk együtt. Tudom.
Sétáltunk néhány saroknyit, míg találtunk egy kellemes
éttermet, közben nevetgéltünk és a filmről beszélgettünk.
Majdnem olyan volt, mint egy igazi randi. Da baszódjak meg,

ha nem szeretnék mindent megtapasztalni Indianával. Szinte
bizsergek, valahányszor vele vagyok. Mintha rázna az áram.
Elevennek érzem magamat mellette. Amikor kölykök voltunk,
halálra rémítettek az érzelmek, amelyeket felébresztett
bennem, de most örömmel fogadom őket. Szükségem van rájuk.
Vágyom rájuk. Vágyom Indire. Túl sokáig megtagadtam ezt
magamtól.
Délután Ross áthívott minket anyuval egy kis kerti sütögetésre.
Csodás érzés együtt látni azt a három embert, akik a
legfontosabbak a számomra. Helytelen, ha családra vágyom,
mert ez a helyzet. Azt kívánom, bárcsak Ross lenne az apám, de
mindennél jobban szeretném, ha Indiana lenne a csajom.
Gondolom, előbb-utóbb eljutunk odáig, és megszerzem őt.
Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy így legyen.

Későn értünk haza tegnap este anyuval. Azt terveztem, hogy
visszamegyek Newcastle-be, de aztán úgy döntöttem, hogy
inkább korán reggel indulok el. Túlságosan élveztem a velük
töltött időt. Nem akartam, hogy véget érjen. Régen nem
éreztem már, hogy egy család része vagyok. Még anyu is
boldogabbnak látszott, mint bármikor, mióta a Faszfej meghalt.
Nem sírt, és néha még el is mosolyodott.
Ross és Indi kikísértek bennünket, így nem tudtunk egymástól
rendesen elbúcsúzni, ahogy szerettem volna. Indi tudja, hogy
hazamegyek, de megígértem neki, hogy a hétvégén visszajövök.
Hajnali ötkor hajítottam be a táskámat a csomagtartóba. Útnak
kell indulnom, mielőtt túl nagy lenne a forgalom. A
csúcsforgalom borzalmas. Nem érek vissza fél kilencig a

szalonba, ha nem indulok el hamarosan.
Vagy tucatszor odapillantottam Indiana ablakára, mióta
kinyitottam a szemem. Azt reméltem, hogy felgyullad a villany.
Magamban imádkozom, hogy felébredjen. Muszáj még egyszer
látnom őt, mielőtt elmegyek. Öt hosszú nap múlva térek csak
vissza. Nagyot fújok, amikor kinyitom a kocsi ajtaját. Még
mindig sötét van a szobájában. Nem mozdulok, csak bámulok.
Bassza meg. Muszáj látnom őt.
Az ablakához kocogok, halkan bekopogok. – Indi. – Ébren vagy?
– Hallom, hogy LJ ugatni kezd odabenn. Tudom, hogy ez fel
fogja ébreszteni Indit. Jó fiú. Kell majd hoznom neki egy
kibaszott nagy steaket, amikor visszajövök. Felgyullad a lámpa,
ezért újra bekopogok. – Indi. Én vagyok az, Carter.
– Carter. Mit művelsz? Öt óra van – mondja azon a szexi álmos
hangján, amitől ébredezni kezd a farkam. Minden önuralmamra
szükségem van, hogy ne ugorjak be az ablakon, és ne essek
neki. Megdörzsöli a szemét, hunyorog, hogy hozzászokjon a
fényhez. Olyan átkozottul édes ébredés után. Szanaszét áll a
haja, de baszódjak meg, ha nem a leggyönyörűbb látvány a
világon.
– Tudom. Ne haragudj. Csak látni akartalak, mielőtt elmegyek.
– Mosolyog, amikor ezt mondom. – Megadnád a
telefonszámodat? Szeretnélek felhívni hét közben.
– Tényleg? – felragyog az arca, mintha meglepné, hogy hívni
akarom. Nem érti, hogy milyen nehéz lesz ez az öt nap nélküle?
– Hiányozni fogsz – mondom neki. Mert így van.
– Te is hiányozni fogsz nekem. – Most már úgy vigyorgok, mint
egy idióta. Diktálni kezdi a telefonszámát, előveszem a

mobilomat, hogy beírjam.
– Majd hívlak, rendben. – Bedugom a telefont a zsebembe.
– Rendben. Óvatosan vezess!
– Úgy lesz. – Felnézek rá. Miért olyan nehéz elmenni? – Ne
haragudj, hogy felébresztettelek.
– Örülök, hogy megtetted. – A tekintetem lesiklik az ajkára.
Olyan átkozottul szeretném megcsókolni, de nem vagyok biztos
benne, hogy ő is akarja-e. Szarni rá. Soha nem fogom megtudni,
ha nem teszek egy próbát. Felnyúlok, a tenyerembe veszem az
arcát. Megteszem.
Gyengéden lehúzom magamhoz, míg össze nem ér a szánk.
Lágyan, gyengéden megcsókolom. Nem úgy, ahogy szeretném,
de soha nem megyek el, ha többel próbálkozom. Elhúzódom, a
homlokára támasztom a homlokomat.
– Péntek este itt vagyok.
– Alig várom – suttogja.
– Menj vissza aludni.
– Rendben – leheli, kiegyenesedik, az ablak után nyúl.
– Viszlát, gyönyörűm.
– Viszlát, Carter.
Mosolyogva sétálok az autóhoz. Esküszöm, hogy szinte
táncolok. Előveszem a telefonomat, küldök neki egy rövid
üzenetet.
Álmodj rólam…
Felnevetek, amikor megérkezik a válasz.
Csak szeretnéd. x

A következő pár napban éjjel-nappal Indire gondolok. Bár
szeretném, de nem hívom fel minden kibaszott órában. Sikerül
egy üzenetre szorítkoznom reggelenként és egy hívásra minden
este. Hétfőn este majdnem egy órán keresztül beszélgettünk.
Fantasztikus, milyen sokat meg lehet tudni valakiről, ha az
ember leül beszélgetni.
Még mindig szórakozom vele, amikor csak tehetem. Nem
hiszem, hogy valaha is belefáradnék a bosszantásába.
Túlságosan szórakoztató. Egy cseppet sem hagyja magát.
Imádom ezt benne. Az elmúlt pár este teljesen megnyílt
előttem, ahogy én is előtte. A legjobban azokat a buta
apróságokat szeretem, amelyeket megtudok róla.
Például, hogy jobban szereti a pikáns ízeket az édességnél. Ez
azért van, mert egyébként is elég édes. Mindenféle zenét kedvel. A
rózsaszín a kedvenc színe. Amikor kicsi volt, tűzoltó vagy
hercegnő szeretett volna lenni. Négyéves kora óta szeretett
volna egy lovat. Azokat az apróságokat tudom meg, amelyek
azzá teszik, aki. Amiktől különleges.
Tegnap este majdnem három órán keresztül beszélgettünk, míg
végül Indi a füle mellé tett telefonnal aludt el. Még egy
örökkévalóságig nem bontottam a vonalat, hallgattam a
szuszogását, mint egy elfajzott zaklató. Nem tudom, hogy miért
kínzom magam. Legszívesebben átmásztam volna a
telefonvonalon, hogy a karomba szorítsam őt.
Mi a faszt művel velem?
Undorodva megcsóváltam a fejemet, miután bontottam végre a
vonalat, és bementem a fürdőszobába, hogy hideg vízzel
lezuhanyozzam. Még csak egy pillantásra sem méltattam más

lányokat, mióta hazamentem a temetésre. Csak ő létezik a
számomra. Ismét a szívembe furakodott, és attól tartok, hogy
ezúttal már végleg. Baszódjak meg. Akár le is vághatnám a
tökeimet, és elküldhetném neki postán.

Már csak egyet kell aludni. Olyan vagyok, mint egy taknyos
kölyök. Csütörtök este van, és csak arra tudok gondolni, hogy
holnap végre ismét együtt leszünk. Egész héten imádkoztam,
hogy minél gyorsabban teljenek a napok. Nemcsak azért, hogy
eljöjjön végre a hétvége, hanem azért is, hogy este legyen, és
felhívhassam őt.
Befejezek egy munkát, és a telefonomra pillantok. Délután egy
óra van. Késésben voltam reggel, azért nem volt időm
reggelizni. A recepciósom, Justine hozott nekem kávét, amikor
bejött dolgozni. Mindig megteszi. Rendes kölyök.
Húsz percem van a következő vendégig, úgy döntök hát, hogy
kiszaladok ebédelni. Kajára van szükségem. – Kimegyek enni
valamit – szólok oda Justine-nak, ahogy elmegyek a pult előtt.
Még ki se lépek az ajtón, amikor csörögni kezd a telefonom.
Ross neve villan fel a kijelzőn. Bassza meg. Miért hív a nap
kellős közepén? A szívem majd kiugrik a helyéből, amikor
fogadom a hívást. Az első gondolatom, hogy valami baj történt
Indivel vagy anyuval.
– Helló, Ross. Minden rendben? – kérdezem, mielőtt esélye
lenne megszólalni.
– Ezért hívlak. Nem tudom, fiam. Mondott valamit Indi a
fejfájásokról, amelyek újabban kínozzák?
– Mi? Nem. Miért? – Most hallok erről először.

– Újabban nagyon sokat fáj a feje. Nem árulta el, de
észrevettem, hogy sokszor ledől napközben. Ez nem jellemző
rá. Ma reggel kérdőre vontam. Kiderült, hogy két hete fáj a feje.
– Egy szót sem szólt. – Persze nem örülök neki, de Indi sok
mindenen ment keresztül, így nem aggódom. – Biztos
semmiség az egész, Ross. Valószínűleg csak a stressztől van.
– Ő is ezt mondta. Aggódom, Carter. Nem hajlandó orvoshoz
menni. Olyan átkozottul makacs tud lenni néha. – Tisztán
kihallatszik a hangjából a frusztráció. – Azt reméltem, hogy
esetleg beszélsz a fejével.
– Biztos vagyok benne, hogy kivizsgáltatná, ha komoly dolog
lenne – igyekszem megnyugtatni Rosst, vagy talán magamat.
– Nem hiszem, hogy érted, Carter. Pontosan így kezdődött
minden Isabellával is.
– Várj egy kicsit – felelem. Nem tudom, miről beszél. – Ki az az
Isabella?
– A feleségem. Indiana édesanyja. – Összeszorul a szívem.
Hirtelen minden világossá válik. Indi anyukája agydaganat
miatt halt meg. Ó, bassza meg, Ross azt hiszi, hogy Indinek
daganata van? Összecsuklik a térdem, kénytelen vagyok
megkapaszkodni a falban, hogy ne essem össze. – Carter? Ott
vagy?
– Igen. Azonnal el kell mennie orvoshoz – bukik ki belőlem
pánikban.
– Próbáltam rávenni. Nem hallgat rám. Még a türelmemet is
elveszítettem ma reggel. Soha nem üvöltöttem vele. Soha.
Carter, nem veszíthetem el őt is – esdekel. Elcsuklik a hangja,
és úgy érzem, mintha kést döftek volna a szívembe.

Elviselhetetlen a gondolat, hogy elveszítsem őt.
– Bízd ezt rám – csak ennyit mondok, és bontom a vonalat. Úgy
érzem, hogy kiszaladt belőlem minden erő. Összegörnyedek,
beletúrok a hajamba, ahogy nagyot fújok. Ez nem történhet
meg. Amikor ismét elég biztosan állok a lábamon,
visszafordulok Justine felé. – Mondd le az összes vendégemet a
hétre.
– Jól vagy? Nem nézel ki valami jól.
– Mennem kell – szólok oda neki, megfordulok, és kiviharzom
az ajtón.
Bassza meg. Azt hiszem, mindjárt elhányom magamat.

10. fejezet

INDIANA
A szobámban bujkálok apu elől, amikor egyszer csak Carter
beviharzik az ajtón. Összekevertem volna a napokat? Azt
hittem, csak holnap este jön vissza. Az arckifejezése elárulja,
hogy nem boldog. Egyetlen szó nélkül közelít felém. Hirtelen
felkap az ágyról, és egyetlen gyors mozdulattal a vállára hajít.
– Carter! Mi az ördög? – Elment az átkozott esze?
– A helyedben befognám a számat. Nincs szükségem a
baromságaidra – csattan fel, és nagyot csap a seggemre. Au!
– Mi a fasz bajod van? Tegyél le, seggfej. – Az összes vér a
fejembe áramlik, és lüktet tőle.

– Elhallgass! – szól rám, és átrobog a konyhán a bejárati ajtó
felé. Fejjel lefelé vagyok, de tisztán látom a mosolyt az apám
arcán, ahogy elmegyünk mellette.
– Segíts, apu! Elvesztette az eszét – visítok.
– Bocs, nyuszikám. Nem tehetem. Ez lesz a legjobb. – Micsoda?
A következő pillanatban Carter kocsijában találom magam.
Azonnal megpróbálok elmenekülni. Nem megyek sehová ezzel
az eszement gazemberrel.
– Eszedbe se jusson – mordul fel, és úgy néz rám, hogy azonnal
kicsire húzom össze magam az ülésen. A biztonsági öv után
nyúl, fölém hajol, és becsatolja. – Megbánod, ha megpróbálsz
elmenekülni. – Becsukja a kocsiajtót, aztán átmegy a másik
oldalra. Apu közben a verandán álldogál vigyorogva. Megcsípem
magamat. Ez az egész biztos csak egy rémálom. Au. Nem, ébren
vagyok.
– Hová viszel? – kérdezem, amikor beül a kocsiba. Harag
sugárzik a tekintetéből.
– Szerinted? A kibaszott orvoshoz. – Ó, a pokolba, nem.
Krisztusom, apu biztos felhívta. Az áruló. Hogy tehette?
– Nem kényszeríthetsz – közlöm, és a biztonsági öv után
nyúlok.
– De igen, és meg is teszem – feleli, megragadja a kezemet,
hogy megállítson. Könnyek égnek a szememben. Nem tudom,
azért-e, mert dühös vagyok, amiért kényszerít, vagy a
félelemtől. Nem érdekel, mit mondanak az orvosok. Egy csöppet
sem.
– Nem kényszeríthetsz – vicsorgom összeszorított fogakkal.
– Hadd áruljak el valamit, édesem. Megtehetem, és meg is

fogom.
– Ez emberrablás. – Ha ez a faszfej nem ragadott volna ki az
ágyamból anélkül, hogy magamhoz vehettem volna a táskámat
és a telefonomat, már tárcsáznám is a rendőrséget.
– Emberrablás… – kuncogja, mint egy sátáni pszichopata. – Az
apád rendőrtiszt, ő nem így látja a dolgot. – Felém kapja a fejét,
amikor a kilincs után nyúlok.
A kezemre néz, aztán a szemembe. Figyelmeztetően felvonja
ördögi szemöldökét, mintha azt mondaná, hogy meg ne
próbáld!
– Nem hiszem el, mit műveltek – csattanok fel, eleresztem a
kilincset, és összefonom a karomat a mellemen, mint egy
elkényeztetett gyerek. Túlreagálják a dolgot. Csak egy átkozott
fejfájásról van szó. Elkeseredetten fújtatok, amikor beindítja a
motort, és kitolat a behajtóról. – Utállak. – Összeráncolja a
homlokát, a keze olyan erősen szorítja a kormányt, hogy
elfehérednek az ujjpercei, de nem reagál a megjegyzésemre.
Több szó nem hangzik el az orvosi rendelőig. Ki vagyok akadva,
hogy kényszerít. Leparkol, aztán kiszáll a kocsiból.
Tiltakozásképpen összekulcsolom a karomat a mellemen, nem
mozdulok. Átsétál az én oldalamra, és kinyitja az ajtót. – Kifelé!
– parancsol rám.
– Kényszeríts. – Felsóhajt, aztán lehajol, és kikapcsolja a
biztonsági övet.
– Legyen, ahogy akarod – mordul fel, aztán kiemel a kocsiból,
és ismét a vállára kap.
– Tegyél le, seggfej. Megyek magamtól. – Halálra rémít a tudat,
hogy becipel a rendelőbe.

– Nem. Eljátszottad az esélyt.
– Hülye – szólok rá, és rácsapok a hátára, mint egy
elkényeztetett taknyos. Nem akarok itt lenni. Nem akarom
hallani, amit az orvos mond. Hirtelen megértem, mit érzett
anyu, amikor szembe kellett néznie ezzel.
A frusztráció könnyei öntik el a szememet. Néha jobb nem
tudni az igazat. Több mint két hete fáj a fejem. Először azt
hittem, hogy a stressz okozza, de azóta lecsendesedtek a
dolgok, mégsem múlt el a fájdalom, és kezdtek kétségeim lenni.
Bár aggasztott ez az egész, elhessegettem az aggályaimat. Nem
voltam hajlandó elhinni, hogy több egyszerű fejfájásnál. Bár a
logika azt diktálja, hogy így van.
Ma reggel, amikor bevallottam apunak, hogy miért dőlök le
olyan gyakran, kiszaladt a vér az arcából, és bele kellett
kapaszkodnia az asztal szélébe, mert összecsuklott a térde. A
szívem mélyén tudtam, hogy megalapozottak az aggodalmaim.
Csak huszonkét éves vagyok. Még nem tapasztaltam meg
mindent, amit az élet kínál.
Nem akarok meghalni.

Egy órával később jövünk el a rendelőből. Nyugodtan
bevallhatom, hogy görcsben van a gyomrom. Éjféltől nem
ehetek, és reggel nyolcra a kórházban kell lennem vérvételre és
CT-vizsgálatra. Az orvost meglehetősen aggasztotta a fejfájás
időtartama és persze a családi kórtörténet is. Mielőtt eljöttünk,
felhívta a kórházat, és megbeszélte velük reggelre a vizsgálatot.
Rettegés tölt el a gondolatra, hogy mivel kell holnap
szembenéznem.

Mindketten hallgatunk a hazafelé vezető úton. Carter végig
fogta a kezemet attól a perctől kezdve, hogy beléptünk a
vizsgálóba, és nem is engedte el, míg el nem jöttünk. Fogalma
sincs, mit jelent számomra, hogy itt van velem. Még mindig
dühös vagyok, amiért elhozott az akaratom ellenére, de
megértem, hogy miért tette. Hálás vagyok, hogy eléggé törődik
velem ahhoz, hogy kényszerítsen.
– Hogy vagy? – kérdezi, amikor megállunk a behajtón. Vállat
vonok. Azt hiszem, a zsibbadt lenne rá legjobb kifejezés. –
Minden rendben lesz – mondja, és megszorítja a combomat.
Értékelem a vigasztalását, de tényleg minden rendben lesz?
Nem végzem vajon újabb statisztikai adatként, mint az anyu?
Könnyek égnek a szememben, amikor arra gondolok, mit tesz
majd ez apuval.
– Beszélnem kell apuval – szólalok meg, és elcsuklik a hangom.
Kikapcsolom a biztonsági övet, és a kilincs után nyúlok. –
Köszönöm, hogy akaratom ellenére elvittél, azt hiszem. – Mi
mást mondhatnék neki? Pontosan emiatt nem akartam
orvoshoz menni.
Nem akarom tudni.
Carter kikapcsolja a biztonsági övét, és gyorsan kiszáll az
autóból. Mielőtt feleszmélnék, már ki is nyitja az ajtót, és a
karjába kap. Olyan átkozott erősen szorít, hogy attól félek, fel
fogok robbanni. Végül elereszt, a tenyerébe fogja az arcomat.
Kis híján összeomlok a tekintetétől. Nem törhetek össze előtte.
Azt hinné, hogy gyenge vagyok.
– Bármi történik is holnap, ígérem, hogy együtt túljutunk ezen
az egészen. – Ennyi elég is ahhoz, hogy átszakadjon a gát. A

francba. Próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, mióta
csak eljöttünk az orvostól. Mély lélegzetet veszek, hogy
visszafojtsam a könnyeket, de kiszakad belőlem a zokogás. –
Bassza meg – leheli, és ismét a megölel, a mellére szorítja az
arcomat. Hallom, hogy össze-vissza ver a szíve, ahogy egész
testében remeg.

Carter reggel hétkor megjelenik a küszöbön. Nem kértem, hogy
jöjjön el velem ma reggel, de meghívta magát, azt hiszem. Apu
nem fogadta valami jól tegnap a híreket. Carter ragaszkodott
hozzá, hogy ott legyen, amikor beszámolok neki, de úgy
éreztem, hogy ezt négyszemközt kell megtennem. Gyűlölöm,
hogy apunak újra keresztül kell mennie ezen az egészen.
Megszakadt a szívem, amikor összegörnyedve a kezébe temette
az arcát, és sírni kezdett. Abban a pillanatban döbbentem rá,
hogy minden erőmmel küzdenem kell. Erősnek kell lennem apu
kedvéért. Nem számít, mit érzek legbelül, mindegy, mi lesz a
vizsgálat eredménye, bátornak kell lennem, és a lehető
legjobban megbirkózni az egésszel.
– Nem kell velünk jönnöd – mondom Carternek, miután
kinyitom az ajtót. – Apu kivett pár nap szabadságot, hogy
velem legyen.
– Nem érdekel, én is megyek. Mindkettőtök kedvéért – feleli.
Átnyomakodik mellettem, és belép a házba. A
keményfejűségének bosszantania kellene, de nem így van.
Azon kapom magam, hogy mosolyogva figyelem a távolodó
hátát, ahogy végigsétál az előszobán a konyha felé. Lehet, hogy
az életemért kell majd harcolnom, de jó tudni, hogy nem

vagyok egyedül.

11. fejezet

CARTER
Két borzalmas órán keresztül várnunk kell az eredményre,
miután minden vizsgálattal végeztek. Indi tegnapi mini
összeomlása után aggódtam, hogyan bírja majd a mai napot, de
nagyon bátor volt. Büszke vagyok rá. Meglepő módon ő viseli
legjobban a dolgokat hármunk közül.
Az apja csendben volt, mióta átmentem hozzájuk reggel. Alig
szólt pár szót. Amikor Indit elvitték vizsgálatra, addig rótta a
folyosót, míg vissza nem hozták őt. Megszakad az átkozott
szívem. El tudom képzelni, mit élhet át. Indi az egyetlen, aki
megmaradt neki.
Összeszorul a gyomrom, míg várjuk, hogy megtudjuk, mi Indi
sorsa. Ross idegesen rángatja a lábát, Indiana pedig olyan
nyugodt, mint egy kibaszott uborka. Ez egyszerre ámulatba ejt
és aggaszt. Imádkozom, hogy jó legyen az eredmény.
– Az orvos kéreti, Ms. Montgomery – jelenik meg előttünk egy
nővér.
– Sok szerencsét, nyuszikám – szólal meg Ross, megfogja Indi
kezét és megszorítja.
– Minden rendben lesz, apu – feleli Indi mosolyogva. Hirtelen
megértem, miért viselkedett ilyen nyugodtan egész nap. Az

apja miatt csinálja.
– Erre – int a nővér Indianának, hogy kövesse. Mindketten
egyszerre állunk fel.
– Egyedül megyek, Carter – mondja Indi, és felém fordul. – Már
megbeszéltem apuval. Egyedül tudom meg az eredményt.
– Vele beszélted meg, nem velem. Jövök, akár teszik, akár nem
– csattanok fel. Nem fogja ezt egyedül végigcsinálni.
– Vagy nem – közli összehúzott szemmel. Elmosolyodom a
látványtól. A keze után nyúlok, összekulcsolom az ujjainkat.
– Együtt csináljuk. Történet. Vége. – Próbálja elhúzni a kezét,
de erősítek a szorításon. Azt már nem hiszem. Felsóhajt, amikor
rádöbben, hogy nem áll szándékomban elereszteni.
– Rendben, te makacs seggfej – motyogja, mire kuncogni
kezdek.
– Te csak tudod – suttogom a fülébe, ahogy követem az orvos
szobájába. Bosszúból belém csíp, de csak mosolygok. Imádom,
amikor ilyen.
– Foglaljanak helyet – mondja az orvos, amikor belépünk. –
Doktor Emmerson vagyok, a kórház onkológusa. – A
bemutatkozás után helyet foglalunk. Indianára nézek. Kívülről
olyan nyugodtnak tűnik. Odanyúlok, ismét megfogom a kezét.
Tudom, hogy egyáltalán nem az, amikor megérzem, hogy
remeg a keze. Kérlek, uram, gyógyuljon meg! – Megkaptam az
eredményeket – mondja az orvos, és az arca semmit sem árul
el. A kibaszott doktorok és a pókerarcuk. Felkészülhetnék, ha
elárulna valamit az arca abból, hogy mi következik. Aztán
kimondja pontosan azokat a szavakat, amelyektől rettegtem. –
Sajnálom, Indiana… – Csak ennyit hallok, aztán minden zajt

kiszűr a szívem dübörgése. Érzem, hogy Indiana szorítása
erősödik a kezemen.
Neeeeeem! Ez nem történhet meg.

Komor arcunk mindent elárul. A kétségbeesést. Felajánlottam
Rossnak, hogy majd én vezetek. Nem volt olyan állapotban,
hogy volán mögé üljön. Figyelmesen hallgatom, ahogy Indi
beszámol mindenről, amit az orvos mondott. Mindenről, amit
elmulasztottam, ahogy a világ összeomlott körülöttem.
Daganata van. Az egyetlen pozitívum, hogy apró. Az orvos elég
biztos volt benne, hogy amennyiben nem találnak áttétet, akkor
nem lesz szüksége többre hathetes sugárkezelésnél.
Biztosította róla Indit, hogy ez a legjobb megoldás ebben az
esetben. Így elkerülhető az összes, agyműtéttel járó fölösleges
rizikó.
Ross nem reagál semmire, amit Indi mond. Ránézek a
visszapillantó tükrön keresztül, és világosan látszik az arcán a
fájdalom, a sokk és a hitetlenség, hogy ez újra megtörténik.
Általában olyan kemény, olyan összeszedett. Összeszorul a
torkom. Nehéz lehet megemészteni, hogy az egyetlen
gyermekednek ugyanaz a betegsége, amelyik megölte a
feleségedet.
– Minden rendben lesz, apu – mondja Indi, és hátrafordul,
hogy megfogja a kezét. Nagyon csodálom őt. Az imént közölték
vele, hogy agydaganata van, és ő az, aki vigasztalja és biztatja
az apját. Ő az, aki pozitív és optimista, miközben az apja
szemmel láthatóan tele van kétségekkel. – Az orvos még azt is
mondta, hogy a tudomány nagyon sokat fejlődött, mióta anyut

diagnosztizálták. Ráadásul időben fel is fedezték. Anyut csak
évekkel utána diagnosztizálták, hogy az első tünetek
jelentkeztek.
Minden egyes szava balzsam sajgó szívemnek. Kétségbe vagyok
esve, hogy ez történik. Bármit megadnék, hogy változtassak a
helyzeten. Nem akarom őt elveszíteni, mielőtt még
visszakaptam volna, mert az elmúlt pár hétben rádöbbentem,
hogy elképzelhetetlen nélküle az életem. Ő tesz teljessé.
Olyan határozottnak hangzik, olyan magabiztosnak. Ha azt
hiszi, hogy legyőzheti a kórt, akkor így is van. Ki vagyok én,
hogy kétségbe vonjam a meggyőződését? A pozitív hozzáállása
inspiráló, és lehet, hogy éppen erre van szüksége ahhoz, hogy
legyőzze azt az átkozott tumort.
Hétfőn vissza kell mennie a kórházba MRI vizsgálatra. Az orvos
meg akar bizonyosodni róla, hogy a rák csak az agyát támadta
meg, nincsenek áttétek a testében. Ha nincsenek, akkor
nyolcvan százalékos az esélye a túlélésre. Piszkosul keveslem.
Jobban szeretném, ha száz százalék lenne, de ha nyolcvan a
legjobb, amit kapunk, akkor legyen annyi. Ezek is meglehetősen
jó esélyek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a maradék húsz
százalék nem rémít halálra.
Most már csak imádkoznunk kell, hogy ne legyenek áttétek.
Miután hazaérünk, mindketten bemegyünk a házba. Ross
egyenesen a hűtőhöz lép, és kivesz egy sört. – Kérsz egyet? –
kérdezi.
– Persze. – Az alkohol nem válasz, gondolom, de azt hiszem,
ilyen helyzetekben szükség van rá.
– Nem bánjátok, srácok, ha ledőlök? Nem sokat aludtam tegnap

éjjel. Fáradt vagyok – mondja Indi.
– Persze, hogy nem, nyuszikám – feleli az apja, odalép hozzá,
és a karjába zárja. – Ne haragudj, hogy nem támogattalak
eléggé, de…
– Csitt, apu. Semmiért nem kell bocsánatot kérned – mondja
Indi, és átkarolja az apja derekát. – Szeretlek. Tudom, hogy ez
nehéz neked, de minden rendben lesz.
– Én is szeretlek, kicsi lányom. – Ross lehajol, megpuszilja Indi
feje búbját, aztán elereszti őt. Indi hátrál egy lépést, aztán
felém pillant.
– Köszönöm, hogy eljöttél velünk, Carter. Sokat jelentett
nekem.
– Ne izgasd magadat emiatt – felelem, és gyors mosolyra
húzódik a szám széle. Olyan nehéz a szívem. – Veled leszek
minden lépésnél. – És így is lesz, akár akarja, akár nem.
Mosolyog, de csak a szája. Egy töredékmásodpercig úgy tűnik,
hogy mindjárt sírva fakad, de gyorsan összeszedi magát. Ami
gondolkodóba ejt. Talán nem boldogul olyan jól, mint ahogy
mutatja. Nem hibáztatom érte. Nem tudom, én mit csinálnék a
helyében.
A konyhaasztalnál ülök Ross-szal, míg eszméletlenre issza
magát. Őszintén bevallom, én is legszívesebben ezt tenném, de
tartóztatom magam. Mi jóhoz vezetne? Nem hozna helyre
semmit. Úgy döntök inkább, hogy én leszek a kőszikla. Ami
Ross volt számomra az elmúlt öt év során.
Telnek az órák, és Indiana nem jön ki a szobájából. Minden
porcikám sürget, hogy menjek be hozzá. Bizonyosodjam meg
róla, hogy jól van. – Nem tudok még egyszer keresztülmenni

ezen – szólal meg Ross hirtelen, és megbicsaklik a hangja. A
kezébe temeti az arcát, és látom rajta, hogy az összeomlás
szélén áll. Sajnálom őt, de össze kell szednie magát. A lányának
a létező összes támogatásra szüksége van.
– Nézz rám, Ross. – Felemeli a fejét, üveges a szeme. – De
tudod, és végig is fogod csinálni. Indi a lányod. Szívás, tudom,
de össze kell szedned magad, haver. Indinek szüksége van rád.
– Tudom… tudom – mondja, és megrázza a fejét. Soha nem
láttam még őt ilyennek. – Ő az én kicsi lányom. Ő minden,
amim maradt. – Felnéz rám, könnyek csillognak a szemében. –
Nem hiszem, hogy képes lennék folytatni, ha őt is
elveszíteném.
Felállok a székről, megkerülöm az asztalt. Eleget ivott. – Gyere
– mondom, azzal a hóna alá nyúlok, és felsegítem.
Megtántorodik, de talpra áll. – Azt hiszem, le kellene dőlnöd.
– Talán igazad van – motyogja. – Örülök, hogy visszajöttél,
fiam. Pontosan te vagy az, akire a kislányomnak szüksége van.
– Elmosolyodom a szavaira. Imádom, hogy azt hiszi, elég jó
vagyok a lányának, bár még mindig kétségeim vannak efelől. A
szobájába támogatom, lefektetem az ágyára. Lehúzom a cipőjét,
betakarom, mire lehunyja a szemét.
– Holnap találkozunk – mondom neki, és megfordulok, hogy
távozzam.
– Carter.
– Igen. – Megtorpanok, hátranézek rá a vállam fölött. Csukva
van a szeme.
– Úgy szeretlek, mintha a fiam lennél – motyogja. Érzem, hogy
mosolyra húzódik a szám széle. El sem mondhatom, mit jelent

számomra ezt hallani. Egy pillanatig csak állok ott, és nézem
őt. Ő áll a legközelebb egy apához. Mielőtt válaszolhatnék,
hangosan horkolni kezd. Megcsóválom a fejemet, és kuncogni
kezdek. Baszódjak meg, ha nem szeretem én is őt.
Óvatosan becsukom az ajtót. Elindulok a bejárati ajtó felé, de
megtorpanok. Sürgető vágyat érzek, hogy benézzek Indihez,
mielőtt elmegyek. Megfordulok, elindulok visszafelé a
szobájához. Felemelem a kezemet, hogy kopogjak, de
meggondolom magamat. Nem akarom felébreszteni, ha alszik.
Pihenésre van szüksége.
A kilincs után nyúlok, csöndesen kinyitom az ajtót, próbálok
nem zajt csapni. Csak egy pillantást vetek rá, aztán megyek.
Elmosolyodom, amikor meglátom, hogy az ágyon fekszik,
háttal az ajtónak. Mit nem adnék érte, ha mellette lehetnék.
Szipogást hallok, ahogy megfordulok, hogy távozzam. Sír?
Látom, hogy felemelkedik a karja, megtöröli az arcát. A francba,
tényleg sír.
– Indi – szólítom, és közelebb lépek. Megfordítja a fejét, rám
néz a válla fölött. Vörös és duzzadt a szeme. Olyan szomorúnak
látszik. Meghasad az átkozott szívem. Nem habozok. Lerúgom a
cipőmet, bemászok melléje. Nem beszélünk, csak magamhoz
húzom, és a karomba veszem. A derekam köré fonja a kezét,
halkan a mellkasomba zokog. Könnyek öntik el a szememet,
ahogy magamhoz szorítom. Hirtelen főbe kólint a mai
események borzalma és az, ami még előttünk áll.
Ettől csak még jobban utálom magamat. Miért nem voltam
képes összeszedni magamat évekkel ezelőtt? Olyan sok időt
elpazaroltunk. Egy dolog azonban biztos. Mostantól minden

egyes lépésnél mellette leszek. Értékelni fogok minden
pillanatot, amit együtt töltünk. Bármeddig tartson is a közös
időnk.
Nem akarok szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy elveszítsem őt.

Kinyitom a szemem, és látom, hogy napfény árasztja el a
szobát. Először nem tudom, hol vagyok. Valami melegség ölel
körül. Lepillantok, és látom, hogy Indi mélyen alszik a
mellemen. A látvány mosolyt csal az arcomra. Krisztusom,
olyan gyönyörű. Hosszú sötét szempillái árnyékot vetnek az
arcára. Oltárian szexi duzzadt ajka csókért könyörög.
Keresztülveti rajtam a lábát, az ágyhoz szorít vele. A karja még
mindig a derekamat öleli.
A reggeli erekcióm a farmernek feszül. Egy csöppet sem segít,
hogy körém fonódik. Bassza meg. Mit nem adnék érte, ha a
hátára dönthetném, és kiélhetném rajta magamat.
Kissé felemelem a fejemet a párnáról, gyengéden megpuszilom
a homlokát. Elmosolyodik, lágyan felsóhajt, és közelebb bújik.
Valamicskét feljebb emeli a rajtam lévő lábát. Most már csak
centikre van a farkamtól, amitől az még jobban
megkeményedik. A francba. Meg kell igazítanom a mocskot,
mert már fájdalmas a merevedésem, de nem akarom
felébreszteni Indit.
Soha nem töltöttem még így valakivel az éjszakát. Ha itt
maradhatnék örökre a karjaiban, megtenném. Csak fekszem, és
figyelem őt, míg mocorogni nem kezd. – Jó reggelt, gyönyörűm
– köszöntöm, amikor kinyitja a szemét. Felemeli a fejét a
mellkasomról, a tekintete körbesiklik a szobán, aztán

megállapodik rajtam.
– Carter. – Valami miatt mosolyra késztet az arcáról lesíró
döbbenet. – Hány óra van? – Az éjjeliszekrényen álló órára
pillantok.
– Nyolc.
– A fenébe. Egész éjjel itt voltál?
– Úgy tűnik. Biztos elaludtunk. – Próbál felülni, de erősítek a
szorításomon. Még nem állok rá készen, hogy elengedjem.
– Eressz el… – könyörög.
– Nem. Még nem végeztem az öleléseddel. – Felsóhajt, és ismét
a szemembe néz.
– Ez kedves tőled, de pisilnem kell.
– Ó. – Kuncogni kezdek, és eleresztem. – Hogy érzed magad? –
kérdezem, amikor átmászik rajtam.
– Jól – feleli mosolyogva. A szeme nem mosolyog, azért tudom,
hogy hazudik.
Míg odakinn van a fürdőszobában, megigazítom a farkamat, de
nem kelek fel az ágyból. Le kell őt foglalnom valamivel egész
nap. Nem akarom, hogy folyamatosan aggódjon a hétfői MRI
miatt.
Visszatér a szobába, és felülök. – Jobb lesz, ha megyek, mielőtt
apád a szobádban talál. Ha jól tudom, van vadászpuskája. –
Kuncogni kezd a megjegyzésemen.
– Kedvel téged, Carter. Azt hiszem, biztonságban vagy.
Ráadásul már nem is vagyok kölyök.
– Végre elismered – szólok oda neki, és felkapom a cipőmet a
padlóról.
– Ha-ha. Nagyon vicces. – Belebújok a cipőbe, és felállok.

Odalépek hozzá, átkarolom a derekát. Szerencsére nem bánja,
úgy tűnik.
– Készülődj. Egy óra múlva visszajövök érted.
– Hová megyünk? – kérdezi, és mosolyra húzódik a szája széle.
– Csavarogni. Nem bánod, ha magunkkal visszük a szülőket?
Azt hiszem, mind a kettejüknek jót tenne, ha kimozdulnának
otthonról.
– Persze, hogy nem – feleli, és szélesedik a mosolya.
– Valami kényelmeset és meleget vegyél fel. – Szüksége lesz rá
ott, ahová megyünk.
– Rendben – feleli. Előrehajolok, gyengéden megcsókolom.
Csak egy gyors kis csók, de nem tudok ellenállni a csábításnak.
Türelmes ember vagyok. Kész vagyok várni, amíg csak kell.
Közben azonban elcsenek, amit csak tudok. Megteszek bármit,
ami esetleg sürgősebb cselekvésre bírja Indit.
Szükségem van rá. A tegnapi diagnózis csak tovább erősítette a
vágyat, hogy a magamévá tegyem, minél előbb, annál jobb. Az
ember az ilyen helyzetekben döbben rá, milyen rövid az élet.
Úgy kell eltölteni minden napot, mintha az lenne az utolsó.
– Apád nagyon sokat ivott tegnap – mondom neki. – Ágyba
kellett őt dugnom. Valószínűleg pocsékul fogja érezni magát
ma, de próbáld meg rábeszélni, hogy velünk jöjjön. Nem
szeretném egyedül hagyni őt.
– Nagyon édes vagy, Carter Reynolds – mondja, felnyúl, és
végigsimít az arcomon. – Ki hitte volna? – Mosolyog, amikor
ezt mondja, így nem bántódom meg.
– Mit mondhatnék? Kihozod belőlem a legjobbat. Mindig is így
volt. – Ezúttal a tenyerébe veszi az arcomat, és lehúz magához.

Felnyögök, amikor az ajka a számra tapad, és közelebb húzom
magamhoz. A büdös francba. Igen, ez az a csók, amelyre
vágytam.
Basszus, hiányzott a szája. Hiányzott a fura érzés, amelyet
életre kelt bennem. Olyan, mint az áramütés. Az érintése és a
csókjai olyanok, mint az áramütés. Így tudom legjobban leírni.
Mintha hullám áradna szét minden porcikámon. Édes Jézus.
Elevennek érzem magamat mellette.

12. fejezet

INDIANA
Az ajkam még azután is bizsereg, hogy Carter elment. Hálás
vagyok mindenért, amit értem és apuért tett. Mindenben lehet
számítani rá. Nem tudom, hogyan lettem volna képes túljutni a
tegnapi napon nélküle. Amilyen dühös voltam, amikor elcipelt
az orvoshoz, most annyira hálás vagyok érte. Erre a lökésre volt
szükségem. Kizárólag az én érdekeimet tartotta szem előtt.
Ezért nem haragudhatok rá.
Lehet, hogy ez jelenti majd a különbséget élet és halál között.
Anyu évekig várt, mielőtt kiderült volna a diagnózis. Hála
Carternek, én csak pár hetet vártam. Így legalább van esélyem
harcolni a tumor ellen. Anyunak sajnos nem adatott meg ez a
luxus.
Az egész miatt nagyon sokat gondolok arra, hogy min ment

keresztül. Utálom, hogy olyan sokáig várt, míg elment orvoshoz
az apám könyörgése ellenére. Ha nem így tett volna, akkor jó
esélyem lett volna rá, hogy anya mellett nőjek fel. Apunak
pedig nem kellett volna a lelki társa nélkül élnie.
Szegény apu. Minden erőmmel harcolni fogok az átkozott
tumor ellen. Nem hagyom, hogy a végemet okozza. Nem vagyok
hajlandó még több fejfájást okozni apunak. Tönkretenné őt,
tudom. Miután anyu meghalt, csak az segített neki, hogy
gondoskodnia kellett rólam. Csak emiatt létezett tovább.
Lezuhanyozom, kimegyek a konyhába, és az asztalnál találom,
kávét iszik. Carternek igaza volt: tényleg úgy néz ki, mint a
mosott szar. – Jó reggelt, apu – köszöntöm vidám hangon. Ma
optimistának érzem magamat.
A tegnap éjjel hullatott könnyek lesznek az utolsók. Nem
vagyok hajlandó többet sírni. Mától pozitívan gondolkodom.
Nem számít, mit mutat majd az MRI, teljes életet élek majd
minden egyes nap. Nem vagyok hajlandó úgy vegetálni, mintha
halott lennék, amíg életben vagyok.
– Jó reggelt, nyuszikám. Hogy érzed magad ma reggel?
– Sokkal jobban, mint ahogy te kinézel – felelem, odalépek
hozzá, hátulról átölelem a nyakát, és megpuszilom az arcát.
Megköszörüli a torkát, elpirul a jóképű arca.
– Örömmel hallom – feleli. – Sajnálom, ahogy tegnap
reagáltam… – Eleresztem, és leülök melléje.
– Nem kell bocsánatot kérned. Megértem, milyen nehéz ez
neked. Én sajnálom, hogy ismét keresztül kell menned ezen az
egészen. Le fogjuk győzni, apu. Ígérem. – A keze után nyúlok és
megszorítom. – Rendben? –

A szem​ embe néz, elmosolyodik.
– Rendben. – Megszorítom a kezét és felállok. Ma nem
beszélünk többet a daganatról.
– Mit szeretnél reggelire? Carter és Elizabeth hamarosan itt
lesz. Négyen elmegyünk csavarogni.
– Egy kis pirítós jó lesz, nyuszikám – feleli mosolyogva. A
szeme nem mosolyog, de legalább próbálkozik.

A Kék hegyekben kötünk ki. Alig egy órára van otthonról. Mint
kiderült, Carter itt nőtt fel. Gyönyörű hely. Megértem, miért
mondta, hogy öltözzek fel melegen. Eléggé hideg van idefenn.
Telente havazni is szokott.
Amikor megérkezünk a Katoomba településre, leparkolunk, és
kiszállunk a kocsiból. Apu felajánlotta, hogy vezet. Carter
kocsija kétajtós, így elég kényelmetlen ki- és beülni a hátsó
ülésre. Apu és Elizabeth ültek elől. Carter és én hátul. Még ki
sem értünk az utcából, máris megfogta a kezemet, és egész úton
így is maradtunk. Szeretem, amikor a keze az enyémre
kulcsolódik.
Apu megkerüli az autót, és kisegíti Elizabethet, miközben
Carter kiszáll, és a kezét nyújtja nekem. Felkapom a gyapjú
sapkát és sálat az ülésről, mielőtt kiszállok. Carter kiveszi a
kezemből a sálat, és a nyakam köré tekeri, miközben felveszem
a sapkát.
– Olyan cukin nézel ki – mondja, meghúzza a sálat, és maga
felé ránt vele, megpuszilja az orrom hegyét. Említettem már,
hogy mennyire szeretem ezt az oldalát? Néha a lehető
legédesebb dolgokat tudja mondani és tenni. Összekulcsolja az

ujjainkat, és elindulunk a kilátó felé, hogy megnézzük a Három
Nővérnek nevezett hatalmas kőalakot és a lélegzetelállító
Jamison-völgyet.
Carter elmagyarázta, hogy a hatalmas homokkőszikla az idők
folyamán erodálódott, és kialakult a három egymás mellett álló
forma, ami a gyönyörű völgy fölé magasodik. Az őslakosok
legendái szerint három nővér szerelmes lett három férfiba a
szomszéd törzsből, ami háborút robbantott ki, és a nővérek
kővé változtak. Innen a név.
Bár a környéken nőtt fel, meglep, hogy ennyi mindent tud.
Amikor rákérdeztem, bevallotta, hogy kisfiúként járt itt
néhányszor osztálykiránduláson.
Nem tudom elhinni, milyen tágas és gyönyörű ez a hely. Mindig
is tudtam, hogy létezik, de eddig sajnos soha nem jártam itt.
Behúzom a kabátom zipzárját, magam köré fonom a karomat.
Csípős a jeges szél.
– Fázol? – kérdezi Carter, és átkarolja a vállamat, közelebb húz
magához. Elmosolyodom magamban.
Miután körülnéztünk odafenn, Carter azt javasolja, hogy
menjünk le a kisvasúttal a sziklákon a völgybe. Nagyon meredek
az út, ezért Elizabeth nem meri vállalni. Apu felajánlja, hogy
elviszi a kávézóba, így mi ketten Carterrel azért elmehetünk.
Szentséges ég, a meredek nem kifejezés. Ötvenkét százalékos a
lejtő, ez a legmeredekebb vasútvonal a világon. Arra is van
lehetőség, hogy az ember még húsz százalékkal hátradöntse az
ülést, amit persze meg is teszünk. Carter végig szorosan
magához ölel a lefelé vezető úton, és ez a legjobb az egészben.
Ismét összekulcsolja az ujjainkat, amikor végigsétálunk a lenti

ösvényen.
Kellemesen csevegünk séta közben. Amikor egy gyönyörű
vízeséshez érünk, Carter előveszi a telefonját, és készít egy
selfie-t. Átkarolja a vállamat, és az oldalához szorít. –
Mosolyogj, gyönyörűm – mondja. Készít pár felvételt, aztán
elereszt, és visszateszi a telefont a zsebébe. Indulok tovább,
mert feltételezem, hogy folytatjuk a sétát. – Még nem végeztem
veled – közli. Utánam nyúl, visszahúz magához. Maga felé
fordít, a tenyerébe fogja az arcomat. Elolvad a szívem a
tekintetétől. Úgy néz ki, ahogy én is érzem magamat –
boldognak. – Most pedig megcsókollak – figyelmeztet, aztán az
ajkamra tapasztja a száját.
Ez is egy olyan édes, forró csók, amelyiktől elgyengül a térdem.
A dereka köré fonom a karomat, belemarkolok a dzsekijébe,
hogy össze ne essem. Kissé kinyitom a számat, elmélyítem a
csókot, amikor találkozik a nyelvünk. Nem illik így csókolózni
nyilvános helyen, de nem érdekel. Túlságosan átadom
magamat neki ahhoz, hogy izgasson a dolog.
Nem is tudom szavakkal kifejezni, milyen érzés itt lenni vele
ezen a varázslatos helyen. Nem is emlékszem, mikor voltam
utoljára ennyire boldog, ennyire eleven. Egyetlen egyszer sem
jutott eszembe a betegségem vagy az, hogy mi vár rám. Egyszer
sem. Ehelyett belefeledkezem Carter minden pillantásába,
minden szavába, minden érintésébe. Felemészt.

Késő délután érünk haza. Amikor visszatértünk a hegyre, a
szüleink felvetették, hogy menjünk el ebédelni Leurába. Ez egy
érdekes kisváros, tele cuki boltocskákkal, galériákkal,

kávézókkal és éttermekkel.
Egy kellemes helyen eszünk, ahol kandalló is van, ami segít
felmelegedni. Az összes fogást helyi alapanyagokból készítik.
Padlótól plafonig érő ablakok néznek a lenti völgyre. Az étel és
a társaság is csodálatos volt. Ma pontosan azt kaptuk, amire
szükségünk volt: kellemes kiutat a drámából, ami otthon vár
ránk.
Az egyetlen hátulütője csak az, hogy véget kellett érnie. A
Carterrel töltött idő minden másodpercét élveztem. Apuval
hazamentünk, Carter és az anyukája pedig a saját házukba, és
meg sem tudom magyarázni, hirtelen milyen ürességet
éreztem. Apuval megvacsoráztunk, aztán abban a reményben
mentem a szobámba, hogy Carter is a sajátjában lesz, így
láthatom őt. Sajnos nem volt.
Egy idő után feladtam a várakozást, és elmentem zuhanyozni.
Nagy nap volt, és bevallom őszintén, hogy elfáradtam. Minél
hamarabb elalszom, annál gyorsabban eljön a holnap. Ami azt
is jelenti, hogy újra láthatom majd Cartert. Vicces, milyen
gyorsan kötődtem hozzá. Azt hiszem, hogy még azután is az
övé maradt a szívem, hogy oly sok évvel ezelőtt elment.
Bizonyos szempontból ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Később, amikor már az ágyban fekszem, semmi másra nem
tudok gondolni Carteren kívül. Az elmúlt hetekben
bebizonyította, mennyire törődik velem. Talán ideje lebontani
a falat, amelyet a szívem köré építettem, és visszaengedni őt.

13. fejezet

CARTER
Arra ébredek, hogy valaki halkan szólongat. – Carter… Ébren
vagy, Carter? – Most már igen. Vakon kinyúlok, felkapcsolom az
éjjeliszekrényen álló lámpát. A fény bántja a szememet.
Hunyorgok, próbálok hozzászokni a hirtelen világossághoz,
ami elönti a szobát. Ajánlom, hogy vészhelyzet legyen.
– Indi. – Az ablak előtt áll, selymes fekete köntös van rajta.
Fogalmam sincs, miért nem osont be a szobámba. Vagy talán
álmodom? A szívem zakatolni kezd, amikor rádöbbenek, hogy
biztosan baj van. Felülök, megdörzsölöm a szememet. – Jól
vagy? Minden rendben.
– Minden rendben – feleli, és tesz egy lépést felém. – Nem
tudok aludni. Rólad gondolkodtam… rólunk.
– Tényleg? – Össze vagyok zavarodva.
– Igen. – Nem tudnám megmondani, miért vigyorgok, mint egy
idióta. Azt hiszem, tetszik, hogy rám gondolt. Remélhetőleg
csupa kellemes dolgot. Tesz még egy lépést felém. Figyelem,
ahogy mély lélegzetet vesz, aztán lassan kifújja a levegőt.
Idegesnek tűnik. A francba, ez nem jó jel. Félreértettem volna a
szándékait?
Egyetlen szót sem szól. Ehelyett felemeli a kezét, hogy
kioldozza a köntös övét. Nagyot nyelek, ahogy kibogozza a
masnit. Nem. Nem értettem félre. Érzem, hogy a farkam
megrándul az izgatott várakozástól.

Lassan felemeli a kezét a vállához, és lehúzza a selymes
anyagot az egyik karjáról. Olyan az egész, mint egy kínzó, lassú
sztriptíz. Azonnal merevedni kezd tőle a farkam. Nagyon ki
leszek akadva, ha ez csak egy átkozott álom. Majdnem
megcsípem magamat, hogy megbizonyosodjam róla.
Visszatartott lélegzettel várom, mi lesz a következő lépése.
Lecsúsztatja a köntöst a másik válláról is. Aztán elereszti, és a
tekintetemmel követem, ahogy a köntös lehullik a földre a
lábához. A tekintetem felsiklik a lábán, és kis híján lenyelem a
nyelvemet, amikor rádöbbenek, hogy teljesen meztelen.
Ismét megdörzsölöm a szememet. Nem tudom elhinni. Itt van
álmaim asszonya. A nő, aki után epekedtem az elmúlt öt évben,
itt áll a szobámban, egy szál semmiben, mosollyal az arcán.
Baszódjak meg. Meghaltam talán, és feljutottam a
mennyországba?
Egy szempillantás alatt kipattanok az ágyból. – Akarlak – csak
ennyit mond, szégyenlősen, ahogy becserkészem, eltüntetem a
távolságot kettőnk között. Ha engem akar, akkor meg is fog
kapni. Szőröstől-bőröstől. Nem adok rá esélyt neki, hogy újra
megszólaljon. A karomba zárom, az ajkára tapasztom a számat.
Ábrándoztam arról, hogy újra az enyém. Öt… átkozott… éven…
keresztül.
Csókolgatom, simogatom, ahol csak érem. – El sem tudom
mondani, hányszor álmodtam arról, hogy újra az enyém vagy –
suttogom, miközben végigcsókolom az állát, a nyakát. – Kérlek,
mondd, hogy ez valóság.
– Ó, istenem, igen – nyögi. Hátrahajtja a fejét, a cicijét
meztelen mellkasomhoz szorítja. – Elég időt elpazaroltunk már

egymástól távol. – Ebben tökéletesen igaza van. Végigsimítok
karcsú hátán, belemarkolok abba a guszta seggébe. Felemelem a
földről, a derekam köré fonja a lábát, ahogy az ágyhoz cipelem.
Lefektetem, hátranyúlok, lefejtem a derekamról a lábát. Látnom
kell őt. Minden porcikáját. Felállok, érzem, hogy mosolyra
húzódik a szám, ahogy a tekintetem végigsiklik meztelen
testén. Maga a tökély. – Még szebb vagy, mint ahogy
emlékeztem – lehelem. Lehajolok, a dereka mellé
támaszkodom. Ő is elmosolyodik, amikor találkozik a
tekintetünk.
Felnyúl, megsimogatja az arcomat. – Hiányoztál, miután
elmentél – vallja be.
– Te is nekem – felelem, és kisimítom a hajat az arcából. –
Olyan nagyon. – Ismét felegyenesedem, kioldozom a
pizsamanadrág kötőjét, hagyom, hogy lecsússzon a lábamon.
Kilépek belőle, feltérdelek az ágyra, aztán Indire mászok. Olyan
kemény miatta a farkam, hogy az már fáj. – Biztos, hogy készen
állsz erre?
Kérlek, mondd, hogy igen.
– Igen. Soha nem voltam még semmiben sem biztosabb
életemben. – Elmosolyodom a szavai hallatán. Indi is, és a
habozás semmi jele nem látszik az arcán. – Nem fogsz
elmenekülni, mint legutóbb?
– Akkor sem tudnálak elhagyni, ha megpróbálnám – vallom be.
És ez az igazság. Ő számomra az igazi. Akarom őt. Kibaszottul
szükségem van rá. Elég sokáig megtagadtam magamtól, amire a
szívem vágyott. Nem akarom többé megtapasztalni, hogy
milyen az élet nélküle. – Ha az elmúlt öt év megtanított

valamire, hát arra, hogy semmi vagyok nélküled. – Könnyeket
csal a szemébe a vallomásom. Baszódjak meg, ha nem
gondoltam komolyan minden szót.
Felemeli a karját, átfogja a tarkómat, és lehúz magához.
Belenyögök a szájába. Egyetértek, elég volt a beszédből. A
csajom alattam fekszik, felnőtten, készen és meztelenül. Éveket
vártam az alkalomra, hogy ismét a magamévá tegyem. Később
lesz még elég időnk beszélni.
Remeg a kezem, amikor végigsimogatom isteni testét. Soha
nem vagyok ideges szex előtt, de valami ok miatt most igen. Ez
a pillanat túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. A szívem
majd kiugrik a helyéből. Szedd össze magadat, Reynolds. Ez nem
egy véletlen egyéjszakás kaland. Ma a legjobbat kell adnom
magamból.
Meg kell mutatnom neki, hogy én vagyok az, akit akar. Ki kell
törölnöm minden emlékét arról a pöcsről és az együtt töltött
idejükről. Indi most már az enyém, és ez így is marad. Minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy ezt garantáljam.
A kezem végigsiklik lapos hasán a kis darabka mennyország
felé. A hely felé, amelyet annyira szeretnék megérinteni,
megízlelni, hogy majd belehalok. A térdemmel széjjelebb
tárom a lábát, az ujjaim végigsimítanak a csiklójáig. Istenem,
milyen nedves. – Krisztusom, mennyire hiányzott a puncid –
mondom, miközben végigcsókolom a nyakát.
Felnyög, felém nyomja a csípőjét, amikor beléje dugom egy
ujjamat. Hiányzottak ezek a szexi kis nyöszörgések, amelyek
kitörnek belőle, amikor felizgul.
Érzem, hogy mindjárt elélvezek, és még beléje sem hatoltam.

Az ujjaim folytatják a varázslatot, míg el nem élvez. Ez csak az
első orgazmusa lesz ma éjjel. Nem fogok megállni, míg el nem
ájul a kimerültségtől. Ki kell élnem rajta magamat; öt évet kell
bepótolnom.
– El is felejtettem, milyen ügyesen bánsz a kezeddel – leheli,
miután megnyugszik.
– Később majd ismét emlékeztetlek rá – közlöm vele. A számba
veszem egyik tökéletes mellét, miközben a másikat
markolászom. Nem fogok leállni, míg meg nem ízleltem a
testének minden négyzetcentijét. – De először újra meg kell
ismertesselek a számmal és a farkammal.
– Alig várom – feleli, beletúr a hajamba, és felemeli a fejemet,
hogy a szemembe tudjon nézni. – De a szád még várhat. – El
sem hiszitek, mennyire felizgat a vágytól kipirult bőre.
Különösen, mivel rám vágyik. – Magamban akarlak. A legjobban
ez a kapcsolat hiányzott veled – esdekel. Nekem is hiányzott.
Soha senki nem volt képes olyan érzéseket kelteni bennem,
mint ő.
– Nem kell kétszer kérned – nyugtatom meg, lágyan
megcsókolom az ajkát, aztán az éjjeliszekrény fiókja után
nyúlok. – Minél előbb benned vagyok, annál jobb.
Előveszek egy óvszert, hátraülök a sarkamra, és felhúzom.
Lenyűgöző szeme követi minden mozdulatomat. Lemosolygok
rá. Még mindig nem tudom elhinni, milyen szerencsés vagyok,
hogy kaptam egy második esélyt. Biztosak lehettek benne, hogy
ezúttal nem fogom elcseszni.
Széttárja a lábát, elhelyezkedem közötte, a könyökömre
támaszkodom. A szívem majd’ kiugrik a helyéből a

várakozástól. Tudom, hogy mihelyt a magamévá teszem, többé
nem lesz visszaút egyikünk számára sem. Olyan rettentően
akarom ezt.
– Nem tudom, meddig fog tartani – vallom be, és mélyen a
szemébe nézek. Igéző. – Most keményen és gyorsan foglak
megkefélni. Aztán majd szép lassan, rendben?
– Istenem, igen – nyöszörög, a keze végigsiklik a hátamon,
aztán megmarkolja a seggemet. Az érintésétől mintha rázna az
áram. Olyan erőteljes a hatása. Életre kelti minden porcikámat.
Az ujjai a seggembe vájnak, a bejárata felé húznak.
Hátrahajtom a fejemet és felnyögök, mihelyt a makkom beléje
csúszik. Olyan szűk, pont, ahogyan emlékszem. Mire teljesen
beléje hatolok, már közel járok az orgazmushoz, érzem.
Átkozottul hiányzott ez. Hátrahajtja a fejét a párnára, kéjes
sóhaj szakad fel a torkából. Pontosan tudom, hogyan érez.
Varázslatosak vagyunk együtt. Egymásnak teremtettek
bennünket. Képtelenség tagadni.
Végigsimítok az oldalán, megmarkolom a csípőjét. A makkig
kihúzódom belőle, aztán vissza. Bassza meg. Szerencsém lesz,
ha egy percig kitartok. Indi ismét a hajamba markol, lehúzza
magához a fejemet. – Dugj meg, Carter – suttogja a számba,
aztán elmélyíti a csókot. Ez a tervem. Krisztusom, imádom,
ahogy csókol.
– Édes Jézus – nyögök fel. Ha ilyeneket mond, akkor vége lesz,
mielőtt elkezdődött volna. Belevájom az ujjaimat a csípőjébe,
és gyorsítok a tempón. Indi az otthon számomra. A kibaszott
otthon. A punciját kizárólag számomra teremtették. Csak
nekem. Soha senki nem ér többé ahhoz, ami az enyém.

Valami csoda folytán sikerül addig kitartanom, míg ismét el
nem élvez. Elvesztem, mihelyt összerándul a hüvelye,
megszorítja a farkamat. – Indi – üvöltöm, ahogy a testem
rázkódni kezd, aztán megmerevedik. Olyan intenzív az
orgazmusom, hogy esküszöm, kibaszott csillagokat látok, mire
véget ér. Ha képes lennék belebújni a puncijába, soha többé
nem jönnék elő. Mindketten levegő után kapkodunk, amikor
ráhanyatlok. – Jól vagy? – kérdezem.
– Csodálatosan – feleli. Oldalra fordítja a fejét, és megpuszilja
az arcomat. – Soha jobban.
Felemelem a fejemet, lemosolygok rá. Krisztusom, olyan
gyönyörű. Kisimítok pár kósza tincset az arcából, amelyek az
izzadságtól a homlokára tapadtak. – Olyan nagyon hiányoztál.
– Te is nekem – feleli, a tenyérébe fogja az arcomat. – Kérlek,
ne okozz nekem ismét fájdalmat, Carter. – Az elevenembe
vágnak a szavai. Utálom, hogy fájdalmat okoztam neki, de nem
érti, hogy nekem is fájt?
– Soha – felelem. – Most már az enyém vagy, ugye, tudod?
Senki sem érhet hozzád. Csak én. – Mosolyog, felvonja az egyik
szemöldökét.
– Valóban? – kérdezi kissé összehúzott szemmel. Elfojtom a
mosolyt. Nem akarom, hogy azt higgye, viccelek ezzel, mert
nem így van.
– Ahogy mondod – közlöm a lehető legkomolyabban.
– Nos, jobb, ha tudod, hogy ez mindkét irányban így működik.
– Te vagy az egyetlen, akit akarok. Akit valaha is akartam –
vallom be, és megcsókolom. Még mindig benne vagyok, a
farkam ismét megkeményedett. – Készen állsz a második

menetre?
– Istenem, igen – nyöszörög, amitől mosolyra húzódik a szám
széle.
– Ez az én csajom – lehelem, és gyengéden megcsókolom.
Ezúttal nem sietek. Előttem áll az egész éjszaka, hogy újra
megismerkedjem édes testével. Megfogom a kezét, a feje fölé
szorítom, aztán összekulcsolom az ujjainkat. Az ajkam
végigsiklik az állán, le a nyakán, miközben előredöfök a
csípőmmel, ringatózni kezdek szűk kis puncijában lassú, rövid,
kínzó mozdulatokkal. Így szeretnék maradni örökre. Lehunyom
a szememet, és azon kapom magamat, hogy egész életnyi
pillanatokat akarok vele. Érte ég a szívem.
Mindig így volt, mindig így is lesz. Indi a szenvedélyem, a levegő a
számomra.

14. fejezet

INDIANA
Carterrel hajnalig ébren maradtunk. Ha éppen nem
szeretkeztünk, akkor egymás karjában hevertünk és
beszélgettünk. Annyira örülök, hogy összeszedtem a
bátorságomat, és átjöttem, mert varázslatos volt az egész. Még
jobb, mint az első alkalom. Semmi sem változott, de minden
megváltozott, ha van ennek így egyáltalán értelme. Már nem
vagyunk kölykök. Felnőttek vagyunk, felnőtt döntéseket

hozunk, felnőtt érzelmeink vannak. Bár egy aprócska részem
retteg, hogy Carter ismét elmegy majd, a szívem elhiszi, hogy
nem így lesz. Remélem, hogy a szívemnek lesz igaza.
Az alternatíva elfogadhatatlan. Tegnap éjjel lebontottam a
falakat. Azt hiszem, Carter is. Semmi nem volt benne a régi
nagyszájú Carterből. Szeretetteljes volt, figyelmes és
hihetetlenül édes. Mindent odaadtam neki. Minden porcikámat.
Még a szívemet is. A múlt éjszaka csak megerősítette, hogy még
mindig szerelmes vagyok belé. Ő számomra az igazi. Amin
Markkal osztoztunk, az nem is hasonlítható ahhoz, amilyen
Carterrel együtt lenni. Észveszejtő.
Vasárnap késő délutánig ágyban maradtunk. A délelőtt közepén
arra ébredtem, hogy mellettem fekszik, és nézi, ahogy alszom.
Kissé ijesztő volt. Remélem, nem fojt a nyálam, vagy ilyesmi.
Pár órával később arra ébredtem, hogy mosolyog a lábam
között. Hadd legyen elég annyi, hogy csodás volt így ébredni.
Olyan sokat szeretkeztünk, hogy magam sem tudom, képes
leszek-e járni, ha egyszer végre felkelünk.
Hamarosan ki kell kászálódnunk az ágyból. Elizabeth vacsorát
főz nekünk. Rájött, hogy itt vagyok Carterrel, amikor kiosont a
konyhába valami kajáért. Apu is átjön.
Haza kell mennem, lezuhanyozni és átöltözni. Csak a köntös
van velem, amelyet tegnap este viseltem. Az pedig
nyilvánvalóan nem illendő viselet vacsorához. Különösen a
szüleinkkel.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek lezuhanyozni –
mondom Carternek, és szembefordulok vele.
– Még nem állok rá készen, hogy elengedjelek – feleli, és

magához húz. – Zuhanyozz itt velem.
– Haza kell mennem. Nincs nálam ruha. – Maflán vigyorog,
tudom, hogy valami tervet sző.
– Ha hozok neked valami ruhát, akkor itt maradsz, és
lezuhanyozol velem? – Reménykedően felvonja a szemöldökét.
Imádom ezt az édes oldalát. Olyan cuki.
– Mi? Bemész a szobámba, és választasz valamit, amit
felvegyek? – kérdezem kíváncsian és egy csöppet rémülten.
– De még mennyire. Nem bízol bennem? – Nem hiszem, ha így
mosolyog.
– Egy csöppet sem – visítok. A hátamra dönt, a matrachoz
szorít. – El tudom képzelni, mit választanál. A szüleinkkel
vacsorázunk, elfelejtetted? – Elmosolyodom az arckifejezése
láttán. Igyekszik megjátszani a sértettet, de tudom, hogy nem
az. Tudja, hogy igazam van. Valószínűleg úgy öltöztetne fel,
mint egy kurvát. Minél kevesebb rajtam a ruha, annál jobb.
Ismerem a fajtáját.
– Bebizonyítom, hogy tévedsz – mondja, előrehajol, gyengéden
megpuszilja az orromat, aztán felkel az ágyból.
– Carter. Majd én átmegyek, hozok valamit, aztán
lezuhanyozom veled – ajánlom fel, és felülök.
– Szükségtelen. Elintézem. – Rám kacsint, miközben felveszi a
farmerjét. Még csak az kéne. Nem is tudom, mit érzek a
gondolatra, hogy átkutatja a fiókjaimat. Nem tartok bennük
semmi terhelőt. Legalábbis remélem.
Amikor kiugrik az ablakon, gyorsan felkelek, magamra kapom
az egyik pólóját, és áthúzom a fejemen. Már a szobámban van,
mire az ablakhoz érek. Brr! Ez érdekes lesz.

Pár perccel később már vissza is tér, és nagyon elégedettnek
tűnik magával. Kitör belőlem a nevetés, amikor benyújtja az
ablakon, amit választott. Egy apró sort az és egy szűk kis top.
Tudtam. Jobban ismerem, mint hiszi.
– Ugye tudod, hogy tél van?
– Nincs szükséged meleg ruhára, mert itt vagyok neked én –
vigyorog önelégülten. Megcsóválom a fejemet. Nem tudom
megállni, hogy ne nevessek, olyan komoly képet vág.
– Visszamennél, és hoznál valami megfelelőbbet? Vagy még
jobb, hadd menjek én – szólok oda a szememet forgatva.
– Szóval nem fogod ezeket felvenni? – kérdezi, kiveszi a
ruhadarabokat a kezemből, és csalódottan felemeli őket. –
Látni akarlak ezekben, dögösen néznél ki. – Nevetni kezdek.
– Nem veszem fel őket vacsorához, Carter.
– De később igen, amikor kettesben leszünk? – A reménykedő
arca láttán bólintok.
– De a vacsorához nem. – Előrehajolok, és megpuszilom a
száját.
– Rendben – feleli, és csüggedten leejti a vállát. – Megyek,
hozok valami kevésbé feltűnőt. – Nincs időm tiltakozni, már
indul is a házunk felé.
– Mellesleg fehérneműre is szükségem lesz.
– Rajta vagyok – szól vissza hátranézve a válla fölött, aztán
beugrik a szobámba. A tekintetem a seggére tapad. Istenem,
nagyon klassz hátsó. Kerek, feszes és gyönyörű.
Pár perccel később megjelenik az ablakomban, és úgy vigyorog,
mint egy idióta. A tekintetem a kezében lévő fekete csipkés
bodyra siklik. Nagyszerű. A fehérneműs fiókomban kutat. Vadul

rázom a fejemet, de csak biccent, aztán összegyűri, és beteszi a
zsebébe. A kezembe temetem az arcomat. Tudtam, hogy rossz
ötlet.
Nem tehetek róla, megcsodálom a feszülő izmait, amikor a
karjára támaszkodva belöki magát az ablakán pár perccel
később. Nagyszerű látvány. Ezúttal egy piros kapucnis pulóver
és egy fekete jóganadrág van a kezében. Ez már jobb. Egyre
szélesebben vigyorog, amikor átnyújtja a fekete csipkés
melltartót és a hozzá illő bugyit.
– Basszus, nagyon szexi néhány fehérneműd – füttyent. –
Hamarosan szeretnék egy divatbemutatót.
– Nem hiszem – nevetek, és kikapom a ruhákat a kezéből. – És
a bodyt is kérem, amelyet a zsebedbe dugtál – követelem, és
tartom a kezemet.
– Azt már nem. Azt megtartom későbbre – feleli, kiveszi a
zsebéből, és az éjjeliszekrény felső fiókjába teszi. – Ahogy ezt is
– teszi hozzá, és előveszi a hátsó zsebéből a rózsaszín
vibrátoromat. A pokolba. El is felejtkeztem róla, hogy az is a
fiókban van.
– Add azt ide! – csattanok fel, rávetem magamat, de túl gyors.
Feltartja a kezét, olyan magasra emeli, hogy nem érem el.
Felnevet, amikor ugrálni kezdek, hogy elvegyem tőle. – Carter…
– nyávogok. – Add azt ide!
– Sajnálom, gyönyörűm. Nem tehetem. Mától kezdve
megtiltom, hogy az engedélyem nélkül használd. Ha egy
játékszertől akarsz elélvezni – mondja, és megrázza az orrom
előtt –, akkor nézni fogom. – Megtiltod ám a nénikédnek. Ki az
ördögnek képzeli magát?

– Nem tilthatsz meg nekem lószart se – vágok vissza, és
összefonom a karomat a mellemen.
– Jobb, ha felfogod, édesem, hogy mostantól az enyém vagy.
Szóval megtehetem, meg is fogom, és épp az imént tettem. –
Gyengéden az orrom hegyére teszi az ujját, de elhessegetem.
– Seggfej vagy – vágok vissza, de az enyém jelző nem kerülte el a
figyelmemet. Mosolygok magamban.
– Tudom, de a te seggfejed vagyok – mondja, és a karjába zár, a
száját az enyémre tapasztja. Végigsimít a combomon, fel a póló
alá, és megmarkolja a seggemet. – Basszus, irtó szexi vagy a
holmimban.

D-nap. Görcsben van a gyomrom, amikor a kórházba tartunk az
MRI-re. Pozitív gondolkodás. Ezt hajtogatom magamban. Carter,
apu és Elizabeth is velem jön támasznak. Hálás vagyok, de ha
rajtam múlt volna, akkor egyedül jövök. A legrosszabb volt
hallani múltkor, hogy daganatom van, de sokkal nehezebb volt
látni a kétségbeesést Carter és apu arcán.
Miután megérkezünk, először beszélnünk kell az orvossal. Csak
el akarja magyarázni, hogy mi történik majd ma. Carter
természetesen nem vár hívásra, követ a vizsgálóba. Szemtelen
seggfej. Imádom persze, hogy ennyire mellettem áll, de azért
összehúzom a szememet, amikor leül mellém a szobában,
öntelt vigyorral az arcán. Természetesen rám mosolyog, és a
kezem után nyúl. Nyilvánvalóan élvezi, ha bosszant.
A procedúra meglehetősen világosnak tűnik. Az orvos
elmagyarázza, hogy az MRI (mágneses rezonanciás képalkotás)
erős mágneses mező, rádiójelek és egy számítógép segítségével

részletes képet ad a szervekről, a lágyszövetekről, a csontokról
és gyakorlatilag a szervezet teljes belső struktúrájáról.
A vizsgálatnak nincsenek ismert mellékhatásai, de
figyelmeztet, hogy klausztrofóbiát érezhetek attól, hogy egy
órára bezárnak egy szűk térbe. Ha ez megtörténik, akkor lesz a
kezemben egy szerkezet, amelyikkel jelezhetek, és akkor kapok
egy enyhe nyugtatót, hogy ellazuljak, ha szükséges. Személy
szerint úgy vélem, a legnehezebb lesz mozdulatlanul maradni
ilyen hosszú ideig.
– Mikor tudjuk meg az eredményeket, doktor úr? – kérdezi
Carter.
– Holnapra adok időpontot. Akkor megbeszélhetjük az
eredményeket, és kitalálhatjuk, hogy mi legyen a következő
lépés – feleli, gyorsan ránk mosolyog, aztán feláll és az ajtóhoz
lép. – Hívom a nővért, hogy bekísérje a vizsgálóba. Már várják.
– Köszönöm – felelem, és felállok a székről.
– Igen, köszönjük – teszi hozzá Carter, és kezet ráz az orvossal.
– Holnap reggel találkozunk.
A nővér közli Carterrel, hogy nem jöhet be a vizsgálóba, de ő
ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen a bejáratig. Megölel,
megpuszilja a fejem búbját, mielőtt belépek.
– Idekinn foglak várni – mondja. És pontosan ott is találom,
amikor végzek.
Az egész nagyon félelmetes volt, megkönnyebbülök hát, amikor
vége van. Négyesben úgy döntünk, hogy megebédelünk
hazafelé. Nem sokat beszélünk az MRI-ről és a holnapi vizitről.
Mintha sötét fellegként lebegne felettünk. Nem fogok aggódni,
amíg nem muszáj. Már megállapították, hogy daganatom van,

így ennél rosszabb már nem lehet.
Amikor később hazaérünk, apu behívja Elizabethet egy kávéra.
Carter a karjába ölel, amikor egyedül maradunk. – Elszaladok
elintézni néhány dolgot – mondja, és gyengéden megpuszilja a
számat. – Később csinálunk valamit együtt, rendben? – Ujjai
végigsimítanak az oldalamon, megmarkolja a seggemet.
Magához húz, száját az enyémre tapasztja. Alig várom, hogy
ismét együtt legyünk. Azt kívánom, bárcsak maradna, de
megvan a saját élete. Nem lehetek önző. A szükségleteit
félretette a kedvemért, hogy velem legyen, amióta kiderült, mi
a bajom.

Elviszem LJ-t sétálni, aztán megnézek egy filmet, amíg apu és
Elizabeth a konyhában ücsörög. Amikor vége a filmnek, és
Carter még nem ért vissza, bemegyek a szobámba. Meglepve
látom, hogy egy piros szalaggal átkötött hatalmas fehér doboz
van az ágyamon. Fogalmam sincs, hogyan került oda. Nem volt
itt, amikor reggel elmentem. Carter az első gondolatom. Az
ablaka felé kapom a fejemet, de nem látom őt sehol.
Mosolyogva lépek az ágyhoz. A doboz fölé hajolok és
hallgatózom, magam sem tudom, hogy mit várok. Ketyegést?
Ami butaság, tudom, már nem vagyunk gyerekek. Ekkor veszem
észre a szalag alá csúsztatott kártyát. Kiveszem, Indiana, ez van
kézzel a borítékra írva. Szóval tényleg az enyém.
Tétován felnyitom, hogy elolvassam, mi van a kártyán.

Azt akarom, hogy pontosan 7 órára légy készen. Nem fogadok el
nemleges választ. Tudod, hogy nem habozok a vállamra kapni

téged, ha muszáj. Gondoskodj róla, hogyCSAKazt viseld, ami a
dobozban van. Semmi mást. Tudom, milyen makacs tudsz lenni,
ezért megtettem a szükséges elővigyázatossági lépéseket, hogy így
legyen.
Carter: X
Az első gondolatom az, hogyan merészel parancsolgatni? Ki az
ördögnek képzeli magát? Fölösleges mondanom, hogy közben
vigyorgok, mint egy idióta. Titokban imádom ezt az oldalát.
Felizgat. Hiányzott nekem, mióta kitett a ház előtt. tetszik,
hogy velem akarja tölteni az idejét.
Tűnődni kezdek, mit ért azon, hogy megtette a szükséges
elővigyázatossági intézkedéseket. Ismerem őt, ez nem jelenthet
jót. El tudom képzelni, mi van a dobozban.
A masni után nyúlok, kibontom. Ha valami, amit viselnem kell,
akkor előre félek, hogy mit találok benne. Szétrúgom a seggét,
ha egy apró fehérnemű.
Felhajtom a doboz tetejét, és levegő után kapok, amikor
meglátom, hogy mi van benne. Egy ruha. Egy gyönyörű és a
kinézete alapján nevetségesen drága ruha. Csinos jádezöld, az
anyag lágy és csillogó. Kiemelem a dobozból, feltartom magam
elé. Csodálatos. Majdnem térdig ér, és vékony pántja van. A
címkére siklik a tekintetem. Az én méretem. Honnan tudja?
Gondolom, körülszaglászhatott, amikor tegnap átjött a
ruháimért. Brr! Kinézem belőle. Magamhoz szorítom a ruhát, és
körbepördülök. Egyre szélesebben mosolygok. Imádom. Soha
életemben nem volt ilyen csinos ruhám.
Óvatosan lefektetem az ágyra, és észreveszek egy pár hozzá illő
zöld, magas sarkú cipőt a doboz alján. Az is pont jó. Bár

szkeptikus vagyok, nagyon meg is hat, hogy ilyesmit tesz a
kedvemért. Az igazi Carterre jellemző. Az édesre. Nem a
gazemberre, akinek általában tetteti magát.
Őszintén bevallom, hogy erre a legkevésbé sem számítottam. A
gondolataim visszatérnek a levélre. Mit ért azon, hogy ne
viseljek semmi mást? Arra akar utalni, hogy nem vehetek fel
bugyit? Ez tökéletesen jellemző lenne Carterre. A fehérneműs
fiókhoz szaladok. Levegő után kapok, amikor belenézek. Üres.
Minden fehérneműm eltűnt. Minden. Csak egy árva doboz
tampon maradt.
A tekintetem azonnal Carter szobája felé siklik. Az ablakban áll,
a fehér csipke tangám libeg az ujja hegyén, és önelégült vigyor
játszik az arcán. Micsoda idegesítő seggfej. Egy nagy, dagadt,
gyönyörű, idegesítő seggfej. Bármilyen dühös is vagyok,
mosolyognom kell vonzó, játékos vigyora láttán. Csábít a
gondolat, hogy elszaladjak, és megvegyem a legvisszataszítóbb
nagymama bugyogót, amit árulnak, csak azért, hogy bosszút
álljak, de az igazat megvallva felizgat a gondolat, hogy bugyi
nélkül legyek a közelében.
Alig várom, hogy meglássam, mit tervez.

15. fejezet

CARTER
Fogalmunk sincs, hogy mit hoz a holnap, ezért ma este valami