J._L._Perry_-_Rohadek

beállok a behajtóra. – Szia, apu – mondja Indi, ahogy az apja
felénk sétál.
– Szia, nyuszikám. Nem bánod, ha váltok pár szót Carterrel?
– Egyáltalán nem. Megyek, elviszem sétálni Lassie-t, mielőtt
elkezdem a házit. – Mindketten figyeljük, ahogy a ház felé sétál.
A szemem természetesen ismét a seggére tapad. Nos, azt
hittem, hogy mindketten figyeljük, míg Mr. Montgomery felé
nem fordulok, és nem látom, hogy rám mered. Bassza meg.
– Megkérdezhetem, hogy milyen szándékaid vannak a
lányommal?
– Barátok vagyunk, semmi több – hazudom. Nos, bizonyos
szempontból igaz. Mondhatni barátok extrákkal, de nem akarok
meghalni, úgyhogy ezt nem fogom neki elárulni.
– Nem vagyok ostoba, fiam. Látom, hogyan néztek egymásra. –
Idegesen zsebre dugom a kezemet. Egy dolog, hogy én tudom,
hogyan érzek, de egészen más, ha bárki más is tudja. Nem
tetszik a beszélgetés iránya. Azt várom, hogy a fejemhez vágja,
nem vagyok elég jó a lánya számára. Tudom, hogy így van, de
szívás lesz tőle hallani. Egészen idáig tetszett, ahogyan bánt
velem. – Én is pontosan így néztem a feleségemre, amikor a
városba költözött – vallja be.
– Ja. Sajnálom, hogy… tudja… ami a feleségével történt –
hebegem.
– Köszönöm. – Megsajnálom a szeméből áradó szomorúság
miatt. Soha nem voltam még szerelmes, így csak elképzelni
tudom, hogy mit érezhet, de annyit elárulhatok, hogy még
messze nem jutott túl az asszony halálán. – Ha az elvesztése
megtanított valamire, akkor az, hogy teljes életet kell élni. Az

ember soha nem tudhatja, hogy mi vár rá a következő
pillanatban. – Nagyot fúj, aztán megcsóválja a fejét.
– Biztos nem volt könnyű.
– Kemény volt, de segített, hogy ott volt nekem Indi. Annyira
hasonlít az anyjára. – Elmosolyodom attól, ahogyan felderül az
arca. Soha nem vallanám be, de Indi rám is ugyanilyen hatással
van. – Szükséges, hogy figyelmeztesselek, hogy ne merészelj
fájdalmat okozni neki? Hogy mindig tisztelettel bánj vele? Csak
ő van nekem, és az egész világot jelenti a számomra, Carter.
Micsoda? A legkevésbé erre számítottam. – Nem, uram –
felelem, aztán megköszörülöm a torkomat.
A fenébe. Ez a helyes válasz, vagy becsapós kérdés volt?
– Akkor jó – mondja, és megragadja a vállamat. – Kedvellek,
fiam, de ha fájdalmat okozol a lányomnak, vagy tiszteletlenül
bánsz vele, akkor nem fogok habozni, és szétrúgom a seggedet.
Megértetted? – Amikor rám mosolyog, érzem, hogy
felkunkorodik a szám széle. Nem így képzeltem el ezt a
beszélgetést. Indi és én soha nem leszünk többek, mint amik
vagyunk, de jó tudni, hogy az apja nem utasítja el a gondolatot,
hogy a lánya valaki olyannal legyen, mint én.
– Igen, uram. – Bólint, és megpaskolja a vállamat, mintha
tetszene neki a válaszom.
– Felhívtam a szállítókat reggel, és összeszedtem a cuccaidat az
autóból – mondja, és odaadja a kezében lévő műanyag zacskót.
– Kidobtam a koporsószögeket, amelyeket a kesztyűtartóban
találtam. Ne kapjalak rajta dohányzáson, hallod?
– Igen, uram – felelem, és lehajtom a fejemet. Úgy érzem
magamat, mint egy kisgyerek, akit leszidtak, másrészt viszont

tetszik a tény, hogy úgy tűnik, aggódik értem.
– És megtaláltam ezt is. – Kivesz egy összegyűrt papírt a
zsebéből. Anélkül is tudom, mi az, hogy széthajtogatnám. A
rajz, amelyet Indianáról készítettem. Bassza meg. Miért
hagytam a kocsi padlóján? Ki kellett volna dobnom a szemétbe,
da valami okból kifolyólag képtelen voltam rávenni magamat. –
Te rajzoltad?
– Igen – felelem, és a papírért nyúlok. Visszahúzza a kezét.
– Jó rajz. Nem bánod, ha megtartom? – Krisztusom. Ez a
beszélgetés percről-percre egyre furább.
– Dehogy – felelem. Biztos vagyok benne, hogy tudnék másikat
rajzolni, ha akarnék, de nem akarok. Barátok vagyunk. Semmi
több. – Meg fogja mutatni neki?
– A képet? – kérdezi, és halvány mosoly játszik a szája szélén.
– Igen – válaszolom szégyenlősen. Nem akarom, hogy Indi azt
higgye, a megszállottja vagyok, vagy ilyesmi, mert nem így van.
– Nem, ha nem akarod – mondja, és még feljebb kunkorodik a
szája széle. Fogalmam sincs, hogy miért mosolyog. Elfordítom a
tekintetemet. Ugyanúgy néz rám, ahogyan Indi. Mintha
egyenesen átlátna rajtam. Megköszörüli a torkát. – Miért nem
kötöttél teljes biztosítást az autóra? – kérdezi, hogy témát
váltson. Hálás vagyok érte.
– Nem engedhettem meg magamnak.
– Sejtettem. A szerelő tartozik nekem pár szívességgel, szóval
megkértem, hogy kezdje el a karosszéria javítását. Beperelheted
Cartwrightot a kár miatt. A szülei megengedhetik maguknak,
hogy fizessenek. Beszélni fogok róla az apjával. Valószínűleg
belemegy, hogy kifizesse a javítást per nélkül is. Nem akarja

majd, hogy nyilvánosságra kerüljön a dolog.
– Köszönöm – mondom, és kezet nyújtok. Bár még mindig
dühös vagyok a kocsi miatt, és azért, mert hetekig fog tartani,
mire visszakapom, talán tovább is, de nem is reménykedhettem
jobb végkimenetelben.

A hét fennmaradó része incidens nélkül telik. Azokon a
napokon, amikor anyunak szüksége van a kocsira, elvisz minket
Indivel a suliba. A többi alkalommal Indi hagyja, hogy
elvigyem.
Ross beszélt Cartwright apjával. Igaza volt. A pasas nem
habozott, beleegyezetett, hogy kifizet bármilyen szerelést az
autómon – természetesen a hallgatásunkért cserébe. Sokat ér
vele. Ez egy kisváros. A szarság úgy terjed, mint a futótűz.
Péntek késő délután Ross kopogtat az ajtómon. – Van egy
félórád? – kérdezi. – A segítségedre lenne szükségem
valamiben.
– Persze, Csak hadd szóljak anyunak, hogy elmegyek. –
Fogalmam sincs, hogy miről van szó, de benne vagyok. Mihelyt
a kocsiban ülök, elárulja, hogy miért van rám szüksége.
– Vasárnap van Indiana születésnapja, ezért úgy döntöttem,
hogy veszek neki egy kis autót. Itt jössz te a képbe. Holnap
egész nap dolgozom, szóval, ha azt akarom, hogy vasárnap itt
legyen, akkor ma el kell hoznom. Neked kell hazavezetned a
parkolóból.
– Odaadja neki ma? – kérdezem.
– Nem. Frank szemben megengedi, hogy a garázsában tartsam
vasárnap reggelig. Kiveszem azt a napot, hogy vele lehessek.

– Oké. Klassz. Van jogsija? – Indi szerencsés, hogy az apja
megengedheti magának, hogy vegyen neki egy autót. Tudom,
hogy anyu is megtette volna, ha módja lett volna rá. De mindig
megengedte, hogy kölcsön vegyem az övét, amíg nem volt
pénzem venni egyet magamnak.
– Igen. De csak ideiglenes jogosítványa van – feleli.

Sötétedik, mire visszaérünk. Ross öt percre a házuktól
parkoltatta le velem a kocsit, hogy hazamenjen, és lefoglalja
Indit. Frank már várt a nyitott garázsajtó mellett, amikor
felhajtottam a házhoz.
Fogalmam sem volt, hogy a hétvégén van Indi születésnapja.
Gondolkodóba estem, hogy vajon illene-e vennem neki
valamit? Tulajdonképpen barátok vagyunk. Azt hiszem, a
barátoktól elvárják az ilyen szarságot. Krisztusom. Nem
akarom, hogy félreértse a dolgot.

Szombaton meghív az apja, hogy vasárnap menjek át hozzájuk
az ünnepi vacsorára. Gondolom, ez azt jelenti, hogy most akkor
vennem kell neki valamit. Bevallom, már előtte is fél éjszaka
ébren hevertem, és azon tűnődtem, hogy miféle ajándékot
vegyek neki. Gondolom, már döntöttem.
– Anyu, kölcsön vehetem a kocsidat? – kérdezem, amikor
belépek a konyhába.
– Nem – zárja le a beszélgetést a Faszfej.
– John. Ez nem volt kedves – feleli anyu. – Miért ne vehetné
kölcsön az én autómat? – A férje megköszörüli a torkát, és

kényelmetlenül fészkelődik a széken. Bármennyire utálom is,
legszívesebben felnevetnék. Általában óvatosan kiszámítja,
hogy mikor essen nekem. Úgy tűnik, kezd lankadni a figyelme.
– Ha nem képes vigyázni a kocsijára, akkor miért kellene
megjutalmaznunk azzal, hogy engedjük neki használni a
miénket? Hogy fogja így valaha is megtanulni a leckét?
– Ez kissé észszerűtlen megjegyzés – mondja anyu, és
összekulcsolja a kezét a melle előtt, mintha megbántották vagy
megdöbbentették volna a férje szavai. Nem tudja, hogy az
„észszerűtlen” a pasas középső neve. – Carter nem tehet róla,
hogy mi történt a kocsijával. Miért büntetnénk emiatt?
– Igazad van, Elizabeth – mondja a férje azon a piszkosul hamis
hangján. Leteszi az asztalra az újságot, amelyet olvasott, feláll
a székből, odamegy anyuhoz. – Sajnálom, édesem – teszi
hozzá, és átkarolja a derekát. Anyu felmosolyog rá. Bassza meg,
teljesen bekapta a horgot. Természetesen tőlem nem kér
bocsánatot. Seggfej.
– A táskámban van a kulcs, édesem – mondja nekem anyu
mosolyogva. Elfordulok, és farkasszemet nézek a Faszfejjel.
– Kösz, anyu.
– Lemoshatod anyád autóját, amikor hazaérsz, köszönetképpen
a nagylelkűségéért – morogja a Faszfej. Krisztusom, szeretném
letörölni azt a gúnyos vigyort az arcáról.
– Szükségtelen – jegyzi meg anyu összeráncolt homlokkal.
– Semmi gond, anyu. Szívesen megteszem a kedvedért. –
Kisétálok a konyhából, mielőtt bármelyiküknek lenne ideje
mondani még valamit. Vagy ami még fontosabb, mielőtt
mondanék valamit, ami elszomorítja anyut.

Miután két órán keresztül bolyongtam az átkozott boltokban,
végre megtaláltam a tökéletes ajándékot Indianának. Nem
vagyok hozzászokva az ilyen szarsághoz. Utálok vásárolni.
Utálok kibaszott ajándékokat vásárolni, pont. Soha nem
csináltam még ilyesmit. Anyunak mindig pénzt adtam. Biztos
sok mindene nem volt meg, de pénzre nagyobb szüksége volt,
mint bármi másra.
Hálás vagyok, hogy a hölgy az ékszerboltban felajánlotta,
becsomagolja az ajándékot, különben Indi úgy kapta volna meg,
ahogyan volt. Még egy dolgot meg kell tennem, mielőtt
eltűnhetek innen a pokolba.
Amikor hazaérek, eldugom az ajándékot a szobámban, és
kimegyek, hogy lemossam anyu autóját. Nem bánnám
megtenni a kedvéért, de utálom, hogy ő kért meg erre. Egy
újabb dolog, amin a faszszopó kéjeleghet.
Egy órával később készen vagyok. Kiürítem a vödröt, kimosom a
szivacsot, és éppen kezdem feltekerni a slagot, amikor a Faszfej
úgy dönt, hogy megjelenik a ház oldalában. – Mielőtt azt
elteszed, lemosod az én autómat is – csattan fel.
– Mi?
– Süket is vagy, nem csak hülye?
– Egyik sem – válaszolom összeszorított fogakkal. Szívesen
leütném azt a faszt. Ha nem az anyámról lenne szó, nem
haboznék. – A te kocsidat nem vettem kölcsön, miért mosnám
le?
– Mert az én házamban laksz, az én ételemet eszed, és az én
áramomat fogyasztod, azért, okostojás. Semmit sem jelentesz a
számomra, és nem vagyok jótékonysági intézmény, szóval, ha

továbbra is a fedelem alatt akarsz élni, akkor azt teszed, amit
mondok. – Nagyot fújok, és tízig számolok magamban. Minél
tovább vagyok vele ebben a házban, annál nehezebbnek tudom
megőrizni a nyugalmamat. – Csináld – teszi hozzá, aztán
visszasétál a házba. – És jobban teszed, ha jó munkát végzel,
különben megcsinálod újra. – Tiszta szívemből gyűlölöm őt.
Legszívesebben lenyomnám a kibaszott torkán az átkozott
szivacsot.
Felkapom a földről a vödröt, és elindulok a csap felé, a
tekintetem Indi szobája felé vándorol. Remek. Az ablakban áll,
és szánakozó mosollyal figyel. Nem akarom az átkozott
együttérzését, és nincs is rá szükségem. Utálom, hogy
szemtanúja volt, amikor az a faszszopó lekapott a tíz
körmömről.
Mihelyt tele van a vödör, és beleöntöttem a sampont, rácsapom
a szivacsot a Faszfej motorháztetőjére. – Hé? Nincs szükséged
segítségre? – kérdezi Indi a hátam mögül, mire nagyot ugrom.
– Mit csinálsz, azt akarod, hogy szívrohamot kapjak? – morgok.
– Kissé dramatikus vagy, nem gondolod? – kérdezi
szarkasztikusan, és csípőre teszi a kezét. Imádom a
pimaszságát. – Csak kedves próbáltam lenni.
– Hát ne legyél. – Összehúzza a szemét, én pedig keményen
próbálom elfojtani a mosolyt. Csúnya dolog, hogy szeretem
felbosszantani?
– Nem kellene hagynod, hogy így bánjon veled – jegyzi meg,
amikor megfordulok, hogy elkezdjem a munkát.
– Majd, ha kíváncsi leszek a véleményedre, kölyök, akkor
kikérem.

– Nem kell ilyen seggfejként viselkedned – közli, és lebiggyeszti
a száját.
– Neked pedig nem kell mindenbe beleütnöd az orrodat – vágok
vissza.
– Baszódj meg, Carter.
– Ó, tudom, hogy szeretnéd, de bocs. Ahogy már mondtam,
nem tehetem. – Felmordul, és dühösen sarkon fordul, mire
kuncogni kezdek. Azt hiszem, mára már eleget szórakoztam
vele. – Hé! – szólok utána, ahogy a házuk felé robog.
– Mi van? – Megtorpan, de nem fordul meg.
– Kösz az ajánlatot. – Amikor bemutat a válla fölött,
hátravetem a fejemet, és felnevetek. Szeretnék neki azért is
köszönetet mondani, hogy jókedvre derített, de természetesen
nem teszem.

Aznap este a szobámban ülök, és rajzolok, amikor meghallom,
hogy a szomszédban nyikorogva kinyílik az oldalsó kapu.
Felugrom, hogy megnézzem, ki az. Indiana. Mit gondol, hová a
pokolba megy éjnek idején?
Egy szempillantás alatt kinyitom az ablakot, és kiugrom. – Hé.
Mit gondolsz, hová mész? – kérdezem, amikor mögéje érek.
– Mi az ördög, Carter? – suttogja dühösen, és a mellére szorítja
a kezét. – Halálra akarsz rémíteni? – Mosolyogva úgy döntök,
hogy a saját szavaival válaszolok.
– Kissé dramatikus vagy, nem gondolod?
– Ha-ha. Azt hiszem, ez egy kicsit más, Carter. Sötét van, késő
van, és én lány vagyok.

– Annál több az ok arra, hogy eláruld, mi az ördögöt csinálsz
idekinn – csattanok fel. És jobban teszi, ha nem próbál meg
hazudni nekem. Kész vagyok, hogy elveszítsem a fejemet.
Felkapom a vállamra, és berakom a szobájába, ha kell.
– Semmi közöd hozzá – válaszolja, és gyorsan a háta mögé
dugja az egyik kezét. Ja, nem hiszem, kölyök. Nem tudom, mit
akar elrejteni előlem, de feltett szándékom, hogy kiderítsem.
Odanyúlok, megragadom a karját.
– Mi van a hátad mögött? – kérdezem.
– Semmi – feleli, és megpróbál ellépni mellőlem. Ügyes
próbálkozás. Túlságosan erős vagyok hozzá képest, és
könnyedén ki tudom kapni a zacskót a kezéből.
– Add ide – mondom, elveszem tőle.
– Ne! Óvatosan bánj vele! – kiált fel, és próbálja elérni a
zacskót, de felemelem a magasba a karomat. Indi egy vakarcs,
kizárt, hogy elérje. Nevetni kezdek, amikor ugrálni kezd, hogy
kikapja a kezemből.
Hátralépek, leeresztem a karomat, és belenézek. Azonnal
öklendezni kezdek, mihelyt kinyitom a zacskót. Már a szag is
elég kellett volna hogy legyen figyelmeztetésnek, hogy mi van a
zacskóban. Mi az ördög? Gyorsan lehajítom a zacskót a földre.
– Kibaszott szar. Mit művelsz egy zacskó szarral? – Hátraveti a
fejét, úgy nevet.
– Lassie-é. Megtanít rá, hogy ne szimatolj. – Lehajol, felveszi a
zacskót a földről, aztán sarkon fordul, és elsétál.
– Hová mész?
– Helyrehozni valamit – csak ennyit mond. Fogalmam sincs,
hogy mire készül, de téved, ha azt hiszi, hogy hagyom őt

egyedül mászkálni a sötétben. Követem, de megtorpanok,
amikor megáll a mostohaapám autójának bal oldalánál.
Mosolyra húzódik a szám, amikor meglátom, hogy mit csinál.
Kinyitja a zacskót, és kiborítja a tartalmát egyenesen az ajtó
mellé. Reggelenként még sötét van, amikor elmegy dolgozni,
szóval tudom, hogy egyenesen bele fog lépni. Kibaszottul
zseniális.
Amikor végez, egyenesen elsétál mellettem, helyes kis gúnyos
vigyorral az arcán. – Jó éjt, seggfej.
– Jó éjt, kölyök – kuncogom. – És köszönöm. – Nem tudom
elhinni, hogy megtesz valami ilyesmit értem. Nem szoktam
hozzá, hogy számíthatok másokra. Ráadásul nagy rizikót vállal,
különösen azok után, ahogy a Faszfej viselkedett, amikor Larry
pár éve a gyepre szart.
– Szívesen – csak ennyit mond, ahogy bemászik a szobája
ablakán. Csak állok ott, és ámulattal figyelem. Bosszantó kis
vakarcs létére kibaszottul tökös csaj.

Hajnali negyed hatra állítom be az ébresztőt. Kizárt, hogy
elmulasszam a show-t. A mostohaapám fél hatkor indul
dolgozni. Csak hétvégenként kell bemennie, és kinyitni az
üzletét. Általában reggelire már haza is ér. Hétfőtől péntekig
dolgozik. A hétvégi műszakra vannak külön emberei. Ne
kérdezzétek, hogy mit dolgozik. Lövésem sincs. Anyu ugyan
mondta egyszer, de nem igazán figyeltem rá. Semmi nem
érdekel, amit róla mesél.
Az előadás bőven megérte a hajnali kelést. Baromi vicces volt.
Miután kikáromkodta magát, amikor belelépett a szarba,

átmasírozott a szomszédba, és dörömbölni kezdett Indiana
bejárati ajtaján. Nem volt bizonyítéka ellene vagy Larry ellen,
de természetesen tudtam, hogy őket fogja hibáztatni.
Nem láttam a hálószobám ablakából a házuk elejét, de tisztán
hallottam, ahogy Mr. Montgomery elküldte melegebb
éghajlatra. Nem kapcsoltam fel a villanyt, de Indi igen. Le sem
vettem róla a szememet, miközben hallgattam, ahogy az apja
kiadta a dühét.
Indi a szobája ajtajára tapasztotta a fülét, úgy hallgatta, hogy az
apja kiéli a dühét a mostohaapámon. Párszor a szája elé kapta a
kezét, és hátravetette a csinos kis fejét, úgy nevetett azokon,
amiket az apja mondott. Éreztem, hogy egyre szélesebben
mosolygok, miközben figyeltem őt. Kibaszott hős a szememben
azért, amit tett.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor végre elaludtam, de azt
tudom, hogy vigyorogva merültem álomba. Kissé szürreális,
hogyan képes egyetlen ember ennyire megváltoztatni az
életedet. Bármennyire utálok is itt lakni a Faszfejnél, a kölyök
miatt valahogy megéri az egész.
Őrület, de így igaz.
Egy éles sikoly riaszt fel hirtelen az álmomból. Először kába
vagyok, de aztán eszembe jut, hogy ma van Indi születésnapja,
és a sikoly alapján meglátta a kocsiját. Kiugrom az ágyból, az
ablakhoz szaladok, éppen időben, hogy lássam, amint az apja
karjába veti magát.
A behajtón áll a kocsi, amelyet az apja vett neki. Egy hatalmas
piros masni van körülötte. Valami fura érzés jár át, ahogy ilyen

boldognak látom őt. Nem tudnám megfogalmazni, de tudom,
hogy megint mosolygok. Szóljatok hozzá. Többet mosolyogtam
az elmúlt pár hónapban, mióta ideköltöztem, mint az elmúlt
tizenkét évben, mióta megváltozott az életem.
Pár percig még figyelem őket, aztán bemegyek a fürdőszobába
pisilni. Legszívesebben átmennék, hogy odaadjam neki az
ajándékot, amelyet vettem, és boldog születésnapot kívánjak,
de várok estig. Meghagyom neki ezt az időt az apjával. Tudom,
hogy Indi nem látja őt annyit, mint szeretné.
A nap hátralévő részében csak tengek-lengek a házban,
többnyire a szobámban. Nem érzem magamat kényelmesen itt,
ha a Faszfej itthon van. Arra használom ezt az időt, hogy
befejezzem a rajzot, amelyet Indinek készítettem. Amikor
végzek, beleteszem a keretbe, amelyet vettem.
Nem tudom, hogyan érzek ezzel az ajándékkal kapcsolatban, de
leszarom, látni akarom az arcát, amikor meglátja. Lerajzoltam
őt Larryvel. Emlékezetből, de elégedett vagyok az eredménnyel.
Azt a jelenetet ábrázolja, amikor megérkeztem ide, és kinn a
kertben dobálta neki a labdát. Magasba emeli rajta a labdát,
Larry pedig felugrik, hogy elkapja.
Természetesen nem tudtam megállni. Címet is adtam a rajznak:
„Larry haverom és a Kölyök”. Tudom, hogy fel fogja
bosszantani. Pontosan ezért csináltam. Ha mást nem, jót
fogunk rajta nevetni.

14. fejezet

INDIANA
Eddig csodás volt a születésnapom. És az benne a legjobb, hogy
még nincsen vége. Meg és Carter este átjön vacsorázni és tortát
enni. Fogalmam sincs, hogy apu miért hívta meg Cartert, de
örülök neki. Nem mintha ezt valaha is bevallanám. Nem
szabadna élveznem, amikor a közelemben van, de ez a helyzet.
Meg minden évben átjön ünnepelni velem. Általában csak
farmert vagy valami más kényelmes holmit veszek fel, de úgy
döntöttem, hogy ma este kiteszek magamért. Nem azért, mert
Carter is átjön. Egyszerűen ahhoz van kedvem, hogy kiöltözzek.
Hát, legalábbis ezzel fogom magyarázni, és tartom magamat
hozzá.
Mosolyogva kinézek az ablakomon a behajtón álló új autómra.
Egyszerűen imádom. Fogalmam sem volt, hogy ezt kapom
majd. Apu egyszerűen csodálatos. Ez a legextravagánsabb
dolog, amit valaha vett nekem. Azt hittem, hogy talán a
tizennyolcadik vagy a huszonegyedik születésnapomra kapok
majd autót. De nem panaszkodom.
Lezuhanyozom, megszárítom hosszú barna hajamat, és
felteszek egy leheletnyi sminket. A smaragdzöld nyári ruhám
mellett döntöttem. Tökéletesen illik a szemem színéhez. Eddig
csak egyszer volt rajtam, és akkor mindenki nagyon dicsérte.
Remélem, hogy Carternek is tetszeni fog.
– Csinos vagy, szívem – bókol apu, amikor kisétálok a hátsó
verandára.
– Kösz, apu. – Odamegyek hozzá, átkarolom a derekát. Olyan
nagyon szeretem őt. – Akarod, hogy rendeljek kínait vacsorára?
– kérdezem.

– Nem. Már rendeltem. Az összes kedvencedet – feleli. Felnézek
és rámosolygok.
– Te vagy a legjobb. – Megpuszilja a fejem búbját, aztán
lepillant az órájára.
– Erről jut eszembe, ideje elmennem a vacsoráért.
– Elviszlek – ajánlkozom, mire kuncogni kezd.
– Itt kell maradnod, hogy fogadd a vendégeidet. – Igaza van, de
egész nap ürügyet kerestem, hogy vezethessem az új autómat.
Elmentünk reggelizni a kedvenc palacsintázónkba. Aztán
vásárolni. Hazafelé direkt a hosszabb utat választottam, mert
nem voltam rá készen, hogy kiszálljak a kocsimból. Remek lesz,
hogy nem kell mindenhová tömegközlekedéssel mennem. Még
iskolába is járhatok autóval. Hiányozni fog, hogy Carter visz, de
valószínűleg így lesz a legjobb. Állandóan eszembe juttatja,
hogy nincs és soha nem is lesz semmi közöttünk. Azt kívánom,
bárcsak ne így lenne, de hálás vagyok, hogy Carter a kezdetektől
őszinte volt velem, és nem csapott be. Ám észrevettem, hogy
minél többet vagyok vele, annál jobban ragaszkodom hozzá.
Úgy tűnik, képtelen vagyok uralkodni a kialakuló érzelmeimen.
Mihelyt apu elindul a vacsoráért, kimegyek, hogy megterítsem
az asztalt. Imádok idekinn lenni. A veranda eléggé magasan van
ahhoz, hogy a hátsó kerítés fölött rálátni a tóra. Elveszek a
gondolataimban, amikor Carter átjön az oldalsó kapun. Csak
azért veszem észre az érkezését, mert Lassie elrohan
mellettem, le a hátsó lépcsőn, egyenesen feléje. Miért kezd
hevesebben verni a szívem és remegni a gyomrom,
valahányszor a közelemben van?
Megtorpan a lépcső alján. A tekintete végigsiklik rajtam, fel az

arcomig. Mosolyra húzódik a szája. Miért bizsergek a nézésétől?
Nagyot fúj, aztán megrázza a fejét.
– Nézzenek oda! A kölyök kész felnőtt – jegyzi meg vigyorogva,
miközben felsétál a lépcsőn.
– Ha-ha – felelem összehúzott szemmel. – Tudod, technikailag
azonos korúak lettünk, szóval, ha én kölyök vagyok, akkor te is.
– Hátraveti a fejét, úgy nevet.
– Ügyes próbálkozás. Rajtam legalább látszik a korom, talán
még idősebbnek is nézek ki. – Istenem, annyira felbosszant.
Hogyan képes felizgatni pusztán a nézésével, aztán kiakasztani
a következő másodpercben. – Boldog születésnapot, Indiana –
mondja pajkos, pimasz vigyorral az arcán. Brr! Látszik rajta,
hogy élvezi, amikor kiakaszthat.
– Ó, tudod a nevemet? – kérdezem gúnyosan, bár egy pillanatra
megállt a szívverésem, amikor kimondta.
– Hát persze. És nem is az első alkalom, hogy használtam –
suttogja előrehajolva. – Máris elfelejtetted? – Érzem, hogy
lángba borul az arcom. Hogyan felejthettem volna el? Akkor
kiáltotta a nevemet, amikor a farka a torkomban volt és
kielégítettem. Bár irtózatosan zavarban vagyok, annak az
éjszakának az emlékétől vágy önti el az egész testemet.
Olyannyira, hogy össze kell szorítanom a combomat, hogy
megszabaduljak a lüktetéstől.
– Nem – suttogom, és lehorgasztom a fejemet.
– Nincs miért szégyenkezned – mondja, az állam alá teszi az
ujját, és felemeli a kobakom. A szívem ismét hevesebben kezd
verni, amikor találkozik a tekintetünk. Megbántottnak látszik.
Nem akarom, hogy azt higgye, megbántam, amit aznap éjjel

csináltunk, mert nem így van.
– Nem szégyellem, ami történt – közlöm vele őszintén.
– Akkor jó – csak ennyit mond, ahogy az arca egyre közelebb
kerül az enyémhez. Lágyan az ajkamra illeszti a száját. – Boldog
születésnapot, gyönyörűm. – Hátrahúzódik, mielőtt esélyem
lenne elmélyíteni a csókot. – Ez a tiéd.
Nem is vettem észre az ajándékzacskót a kezében. Úgy tűnik,
képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet a jóképű arcáról,
amikor a közelemben van. Kivéve persze, amikor félmeztelen,
mert akkor a mellkasát bámulom.
– Vettél nekem ajándékot? – kérdezem hitetlenkedve.
– Igen. Vettem neked valamit, és csináltam is valamit a
számodra – közli vigyorogva. Azonnal felkelti bennem a
gyanakvást.
– Csináltál nekem valamit? Egy bomba, igaz? – Kuncogni kezd
a megjegyzésem hallatán.
– Nem, nem bomba.
– Hát akkor mi? – kérdezem, és eltartom magamtól a zacskót.
– Nyisd ki, és nézd meg.
– Oké – felelem, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy
nem vicc-e az egész. Ha Carterről van szó, akkor bármi lehet.
Két tárgy van a zacskóban. Valami nagy selyempapírba
csomagolva. Úgy néz ki, mint egy képkeret vagy ilyesmi, és egy
kicsi, díszcsomagolásos doboz. A kisebb ajándékot veszem ki
elsőként.
Megrázom, és a fülemhez tartom, hogy biztos legyek benne,
nem ketyeg, és a tekintetünk ismét találkozik. – Nem bomba –
mondja nevetve. – Esküszöm.

Óvatosan kicsomagolom, aztán kinyitom az apró
bársonydobozt. Levegő után kapok, amikor meglátom, hogy mi
van benne. Egy ezüst nyaklánc egy kutya alakú függővel.
Pontosan úgy néz ki, mint Lassie. Könnyek égetik a szememet.
Ez a legédesebb ajándék, amelyet valaha kaptam. Még
különlegesebbé teszi, hogy olyan valaki adja, aki az idő
legnagyobb részében úgy tesz, mintha utálna. Azt akarom,
hogy Carter kedveljen. Azt akarom, hogy barátok legyünk. Talán
többek is, de megelégszem a barátsággal.
– Tetszik? – kérdezi.
– Imádom.
– Akkor jó. Még soha senkinek nem vettem ajándékot, így aztán
nem tudtam, hogy mit adjak neked. – Egyértelmű, hogy van
Carternek kedves oldala is. Bármennyire is utálna, ha
kimondanám, de egyre többet és többet látok az igazi Carterből.
Abból, akit teljes erőből próbál elrejteni.
– Segítenél felvenni?
– Fel akarod tenni? – kérdezi meglepetten.
– Hát persze. Mindennap hordani fogom.
– Tényleg?
– Aha. – Felragyog az arca. Kiveszem a nyakláncot a
dobozkából, és odaadom neki. Megfordulok, elveszem a
hajamat az útból. Amikor az ujjai finoman hozzáérnek a
nyakamhoz, megborzongok, mire kuncogni kezd. Seggfej.
Esküszöm, hogy direkt csinálta. Amikor végez, meglepődöm,
hogy előrehajol, és apró csókot nyom a vállamra, amitől
libabőrös leszek.
Hátranézek rá a vállam fölött. Mi van ebben a fiúban, ami

ennyire hat a testemre? Soha senki nem keltett még bennem
olyan érzéseket, mint ő, egyetlen nézéssel vagy egy egyszerű
érintéssel.
Meglepődöm, amikor meglátom a színtiszta vágyat a szemében.
Azt, ami aznap éjjel is égett benne, amikor a szobájában
voltam. A keze lágyan végigsiklik a karomon, aztán a derekam
köré fonódik. Magához húz. Érzem, ahogy az erekciója hozzám
nyomódik. Úgy tűnik, én is hasonló hatással vagyok rá.
A nyakamra tapasztja a száját, csókolgatni kezd fel egészem az
államig. Oldalra hajtom a fejemet, és halkan felnyögök.
Megfordít a karjában, megsimogatom a mellét, átkarolom a
nyakát, és összefonódik az ajkunk. Megállapodtunk, hogy ezt
nem csináljuk többet, de amikor együtt vagyunk, olyan, mintha
valami varázserő vonzana bennünket egymás felé. Nem tudom
megmagyarázni, de abból, ahogyan néha rám néz, tudom, hogy
ő is érzi.
Pár perccel később megszólal a csengő, és mindketten
elhúzódunk a másiktól, mintha valami rosszon kaptak volna
bennünket. Hogyan lehet rossz valami, ami ennyire jó érzés?
Carter megköszörüli a torkát, és érzem, hogy elpirulok.
– Biztosan Meg az – mondom, és idegesen lesimítom a
ruhámat. Carter beletúr a hajába, miközben döbbenten néz
rám. Van egy olyan érzésem, hogy ő sem érti, mi ez köztünk. –
Jobb lesz, ha kinyitom az ajtót. – Sarkon fordulok, és
otthagyom őt, mielőtt lenne ideje bármit mondani.
– Boldog születésnapot, bébi – mondja Meg, amikor kinyitom a
bejárati ajtót. – Láttam az új kocsidat a behajtón. Juj! Olyan
átkozottul féltékeny vagyok.

– Tudom. Még mindig nem tudom elhinni, hogy van kocsim.
Holnap te meg én elmegyünk autókázni a városba.
– Csodás. Hé, jól vagy? Vörös az arcod. – Amitől valószínűleg
csak még jobban elpirulok.
– Jól vagyok – füllentem, mire összehúzza a szemét. Utálom,
hogy átlát a hülyeségeimen. – Gyere be. Apu kínai kajáért ment.
– Meg menet közben átadja az ajándékot. – Kösz – mondom, és
mosolyt csalok az arcomra.
Követem ki a hátsó verandára. Megtorpan, mihelyt meglátja
odakinn Cartert, aki Lassie-t simogatja. Hátranéz a válla fölött,
és sokatmondóan rám vigyorog. Ribanc. Gondolom, levonja a
saját következtetéseit azzal kapcsolatban, miért voltam
kipirulva, amikor kinyitottam az ajtót.
– Carter – mondja, miután visszafordul.
– Megan – feleli Carter, és odabiccent neki. Meg mosolyog, a
tekintete kettőnk között repked, ahogy az asztalhoz megy, és
leül. Követem. El tudom képzelni, mire gondol.
– Nyisd ki az ajándékodat – szól rám Meg, miután leülök.
– Előbb van még egy ajándékom Cartertől, amelyet ki kell
bontanom. – Előrehajolok az asztalon lévő zacskóért.
– Ó! Carter odaadta az ajándékát, mielőtt megjöttem? – kuncog
Meg.
– Igen – felelem. Olyan izé tud néha lenni. Pontosan tudom,
hogy mire céloz. – Ezt a nyakláncot kaptam tőle. – Felemelem,
hogy lássa.
– Ékszer? Hm. Ó, nagyon csinos – jegyzi meg Meg vigyorogva,
ahogy közelebb hajol. – Még mit kaptál tőle? – Carter felé
fordítja a tekintetét, aki fészkelődik a széken. Szegénykém. Meg

szereti kavarni a szart.
– Kibonthatod később is, ha akarod – mondja Carter felém
fordulva.
– Nem teheti. Látni akarom, mi van a zacskóban.
– Meg! – csattanok fel.
– Mi van? Szerintem édes, hogy ajándékot ad neked. – Brr! Azt
kívánom, bárcsak ne mondtam volna semmit. Kinyitom a
zacskót, és előveszem a másik ajándékot. Levegő után kapok,
amikor lehántom róla a selyempapírt. Egy bekeretezett kép,
Lassie-ről és rólam, ahogy labdázunk.
– Ezt te rajzoltad? – kérdezem, miközben Carter szemébe
nézek.
– Ja – von vállat idegesen, és a pólója nyakát piszkálja. Még
soha nem láttam őt ennyire bizonytalannak. Csodálatos ez a
kép. Annyira részletgazdag. Pontosan úgy néz ki, mint mi. Ki
gondolta volna, hogy Carter ilyen tehetséges?
A tekintetem végigsiklik a rajzon, aztán meglátom a címet az
alján. „Larry haverom és a Kölyök”. A tekintetem visszatér
Carterre. Próbálom elfojtani a vigyort, és csúnyán nézni rá.
Amikor felnevet, tudom, hogy nem sikerült.
– Hadd nézzem! – mondja Meg, és kikapja a rajzot a kezemből.
– Nahát. Ezt te rajzoltad? Ebből kellene megélned.
– Gondolkodom rajta – feleli Carter. – Pár hete eladtam néhány
rajzomat egy tetoválószalonnak. Még mindig csodálkozom,
hogy milyen sokat kerestem vele.
– Komolyan? – kérdezi Meg. Aztán jelentőségteljesen rám néz.
Pontosan tudom, hogy mit próbál üzenni. Gondolom, ezek
szerint mégsem ment vissza ahhoz a kurvához. Rettenetesen

érzem magamat. Tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy
onnan szedte a pénzt. Meg mondta is, hogy lehet rá más
észszerű magyarázat, de amilyen makacs alak vagyok, nem
hallgattam rá.

Meg végül nálunk aludt, így nem tölthettem több időt
kettesben Carterrel. Bevallom, hogy csalódott voltam, de
valószínűleg így volt a legjobb. Carter egyértelműen nem egy
megállapodós típus, szóval csak fájdalmat okozna, ha
folytatódna ez a dolog köztünk.
Hétfő ünnepnap, így ma nem kell suliba menni. Meggel
autókázással töltjük a napot. – Nincs kedved bekapni valamit
abban a kis kávézóban, ahová anyu elvitt minket pár hete? Meg
akarom kóstolni azt, amit a múltkor rendelt – kérdezi Meg.
– Dehogynem. Lehet, hogy ugyanazt fogom enni. Fincsinek
látszott. – Leparkolom az autót az egyik mellékutcában. A
főutcán szinte lehetetlen üres helyet találni a napnak ebben a
szakában. Innen csak féltömbnyire van a kávézó.
Meg belém karol, miközben végigsétálunk az utcán. – Az ott
Carter? – kérdezi, és az út túloldala felé bök. Természetesen
azonnal odakapom a fejemet. Ő az. Valami miatt azonnal
hevesebben kezd verni a szívem. Utálom, hogy ilyen érzéseket
vált ki belőlem.
– Mit keres egy bárban? – kérdezem inkább magamtól, mint
Megtől. Carter még tizennyolc éves sincs.
– Nem tudom. Talán egy italra vágyik.
– Dél van. És fiatalkorú. – jegyzem meg.
– Na és, nem vagyunk mindannyian olyan jó gyerekek, mint te,

Indi. Én is voltam már egy csomó bárban. – Belecsípek a
karjába. – Au! Ezt miért csináltad? – kérdezi nevetve.
– Nem vagyok jó gyerek – csattanok fel. Igaz, a felét sem tettem
meg annak, amit ő, de amióta Carter a szomszédba költözött,
én is átléptem néhány vonalat.
– Mondj egy példát – követeli kihívóan. Mondhatnék párat, de
nem meséltem neki arról, amit Carterrel műveltünk. De csak
azért, mert tudom, hogy nem fogná be a száját. Megtorpan,
várja, hogy válaszoljak. – Pontosan – közli, amikor nem
teszem.
– Múltkor kutyakakit tettem Mr. Shepard kocsija mellé. – Béna
dolog, tudom, de ennél többet nem árulok el neki.
Nevetni kezd. – Nem igaz.
– De igen. Belelépett másnap reggel. Verte az ajtónkat, és
üvöltött, mint egy holdkóros. Apu majdnem felrobbant, amikor
megvádolta Lassie-t.
– Nem létezik. Tényleg megtetted? Miért? – faggat.
– Mert gonosz volt Carterrel. Utálom, ahogy bánik vele. – Meg
megtorpan, és szembefordul velem.
– Tényleg kedveled őt, igaz? – Vállat vonok. A válasz igen, de
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy harcoljak az érzés
ellen. Fölösleges olyasmit kívánni, ami soha nem fog
megtörténni. – Miért nem árulod el neki, hogyan érzel? Abból,
ahogy rád néz, tudom, hogy ő is ugyanígy érez. Ez csak újabb
bizonyíték – teszi hozzá, és megpöcköli a nyakamon függő
láncot. – Sokat mond, ha egy fiú ékszert vesz egy lánynak.
– Ez egy nyaklánc egy kutyás függővel, Meg. Nem egy átkozott
eljegyzési gyűrű.

– Miért nem mozdulsz rá? Talán erre vár.
– Nem akar barátnőt – közlöm.
– Mondta?
– Tulajdonképpen. Azt mondta, hogy a dolgok nem léphetnek
túl… – A fenébe. Gyorsan becsukom a számat, mielőtt még
valamit mondanék. Ezt sem akartam kibökni.
– Túl? Túl min? – kérdezi, és megrántja a karomat, amikor
próbálok továbbmenni.
– Semmin – felelem, és lenézek a földre. Tudni fogja, hogy
hazudok, ha a szemébe nézek.
– Te hazudós ribanc. Ki vele! Tudom, hogy valamit eltitkolsz
előlem.
– Nem így van – füllentem. Felemelem a fejemet, és belenézek
a szemébe. Amikor mosolyogni kezdek, felnyúl, és belém csíp. –
Au! – Nevetni kezdek, és megdörzsölöm a karomat, hogy
enyhítsem a fájdalmat.
– Várok – közli türelmetlenül, és felemeli a kezét, mintha
megint meg akarna csípni.
– Oké – felelem, és eltolom a kezét. – Lehet, hogy beosontunk
egymás szobájába, és csináltunk ezt-azt. Nem szex volt. Más.
– Micsoda? Mikor? Miért csak most hallok erről? – visítja éles
hangon. Berángatom a kávézóba, és megígérem neki, hogy
mindent elmesélek, mihelyt leülünk. Örökké ezt fogom
hallgatni, tudom, de nem igazán van választásom. Képtelen
vagyok hazudni neki.

Beszámolok az egész mocskos történetről, miközben az ételre

várunk. A kávézó teraszán ülünk. Azt mondtam Megnek, azért
akarok kinn enni, hogy senki ne hallgathassa ki, amit
beszélünk, de valójában szemmel akartam tartani a bárt, ahol
Carter van. Még mindig azon tűnődöm, hogy mit keres ott.
Remélem, nem azért ment oda, hogy megismerkedjen egy
lánnyal, vagy ami még rosszabb, hogy felszedjen valakit.
Már a gondolattól is hányingerem van.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt művelted a hátam mögött, és
csak most hallok róla. Én minden kalandomról beszámolok
neked – panaszkodik.
– Igen, tudom – felelem, és a szememet forgatom. – És minden
mocskos részletről is. Néha, miután beszélünk, úgy érzem,
hogy ki kell hipózni az agyamat.
– Baszódj meg! – vág vissza, és mindketten nevetünk.
Mindketten elhallgatunk, amikor kihozzák az ételt, hogy enni
tudjunk, bár a szemem egész idő alatt az épület felé kalandozik,
ahol Carter tartózkodik. Fél óra telt el, mióta bement.
Miközben végeztünk az evéssel, kértük a számlát. Felezünk, és
elindulunk vissza a parkolóhoz. Nem jutunk messzire, amikor
Meg megfordul, és rángatni kezd az út túloldala felé. – Hová
megyünk? – kérdezem.
– Megnézni, miben mesterkedik a fiúd.
– Mi? Nem mehetünk be oda, fiatalkorúak vagyunk – közlöm
halálra váltan.
– Ő is az. Mindketten elmegyünk tizennyolc évesnek. Hát,
legalábbis én. Te nem biztos – nevet.
– Ha-ha, ribanc. Csak azért, mert alacsony vagyok…
– Gombold ki azokat! – szól rám, és a blúzom felé nyúl.

Félreütöm a kezét.
– Nem!
– Akarod tudni, hogy Carter miben mesterkedik? – kérdezi.
Akarom? Nem vagyok benne biztos. Nem tudom, mit éreznék,
ha egy másik nőszeméllyel van odabenn. Az biztos, hogy nem
jót. – Az egyetlen esélyed, hogy bejuss, a hetyke kis ciciden
múlik – közli, és megint a gombjaim után nyúl.
– Rendben van. – Félreütöm a kezét, és kigombolom a blúzom
két felső gombját. nem vagyok benne biztos, hogy segíteni fog,
de megér egy próbát. Örülök, hogy a fekete csipkés push-up
melltartómat vettem ma fel.
– Hölgyeim – köszön a kidobó, ahogy közeledünk. Fölösleges
volt izgatnom magamat a gombjaim miatt – nem is néz rám.
Természetesen le sem tudja venni a szemét Meg cicijéről.
Hatalmasak, labdába sem rúghatok mellettük. Mi ez a dolog a
férfiakkal és a didikkel?
Kinyitja az ajtót, és int, hogy menjünk be anélkül, hogy az
igazolványunkat kérné. Megre kacsint, ahogy a barátnőm
elmegy mellette. A szememet forgatom. Összerándul a
gyomrom, amikor belépünk. Ócska hely. Állott sörtől és
cigarettaszagtól bűzlik. Ha apu tudná, hogy itt vagyok,
szétrúgná a seggemet, és valószínűleg bezáratná az egészet.
– Nem látom Cartert – mondom, miután körbepillantok. –
Menjünk.
– Ó, ne legyél már ilyen kisbaba. – Meg megragadja a karomat,
és beljebb rángat a helyiségbe. Most először járok ilyen helyen.
Remélem, apu egyetlen barátja sincs itt. Megfogom Meg kezét,
és erősen megszorítom.

Körbepillantok, miközben a bár hátulja felé vonszol. Úgy
érzem, mintha mindenki minket nézne. Elmegyünk egy asztal
mellett, és egy borotvált fejű, tetovált karú férfi végigmér, aztán
megnyalja a száját. Pfuj.
– Nem mehetnénk, Meg? – könyörgöm. – Félelmetes ez a hely.
– Addig nem, míg meg nem találjuk a fiúdat.
– Nem a fiúm. Ne hívd így – suttogom dühösen. – Valószínűleg
már el is ment.
– Ahogyan vizslattad a helyet az utca túloldaláról, szerintem
észrevetted volna, ha távozik.
– Ha-ha. Kérlek, nem mehetnénk? – A falhoz húz, és a vállamra
teszi a két kezét.
– Maradj itt, és ne mozdulj!
– Hová mész? Ne hagyj egyedül – esdekelek. Hallom a
rémületet a hangomon. Meg csak nevet.
– Vicces vagy. Ne legyél már ilyen. Élj egy kicsit, bébi. –
Elereszti a vállamat, megfordul, és elsétál, mielőtt időm lenne
tiltakozni. Nagyszerű. Idegesen körbepillantok. Amikor a
tekintetem ismét megállapodik a tetovált, riasztó csávón,
látom, hogy engem bámul. A fenébe. Feláll az asztaltól, és
elindul felém. A francba, a francba… A szívem majd kiugrik a
helyéből.
Kissé megkönnyebbülök, amikor észreveszem, hogy a pasasnak
mellei vannak. Valójában nő. Vagy valami a kettő között.
Hívjátok, ahogy akarjátok. Túl nagyok ahhoz, hogy egy férfi
cicijei legyenek. De még mindig nem tetszik, ahogyan rám néz.
Istenem, remélem, hogy nem akar verekedni velem, vagy
ilyesmi.

– Szia – mondja, amikor megáll előttem.
– Szia – sikerül kinyögnöm.
– Mit keres egy ilyen helyes kislány egy ilyen helyen?
– Khm… hmm… – Szeretnék mondani valamit, de úgy tűnik,
hogy nem találom a szavakat. Közelebb lép. Alig pár centire van
már csak tőlem. Érzem az alkohol szagát a leheletén. Mi az
ördögöt akarhat? Szinte azonnal meg is kapom a választ,
amikor egyenesen a lábam közé nyúl. Megdermedek a
félelemtől vagy a sokktól. Megragad a két lábam közt, és semmit
sem tehetek vagy mondhatok, hogy megakadályozzam.
Nem is fogdos, csak ott tartja a kezét, mintha megkérdeztem
volna, hogy „Elnézést, nem fogná meg egy percre a pinámat?”,
amit természetesen nem tettem. Úgy érzem, egy
örökkévalóságig ácsorgok ott, miközben egy idegen fogja az
ölemet. Rá akarok szólni, hogy eresszen el, vagy legalább
szeretném őt ellökni magamtól, de rettegek. Kétszer akkora,
mint én. Egy pillatara a szemébe nézek. Rám mosolyog.
Elhiszitek ezt? Itt áll egy nyilvános bár kellős közepén, fogja a
kibaszott puncimat, és mosolyog. Őrült ribanc.
– Hé, mit a faszt képzelsz, mit művelsz? – szólal meg valaki a
háta mögött. Elönt a megkönnyebbülés, amikor felismerem
Carter hangját. – Vedd le a kezedet a kibaszott csajomról –
figyelmezteti, és elrántja tőlem az idegent. A rettegésem
ellenére boldog vagyok. A csajának nevezett.
– Bocs, tesó – az idegen védekezőn felemeli a két kezét, aztán
elhátrál. Carter szemébe nézek, Ó, a csudába, ki van akadva.
– Mi a fasz? – kérdezi. – Miért vagy itt?
– Khm… Megnek vécére kellett mennie – habogom. Ki van

zárva, hogy eláruljam neki, hogy utána kémkedünk.
– Jól vagy? – kérdezi, és gyengéden a vállamra teszi a kezét. –
Riasztóan sápadt vagy. – Ja, nem mondod. Carter vajon hogyan
érezné magát, ha egy idegen fogdosná az intim testrészét? Mit
is beszélek? Carterről van szó. Több mint valószínű, hogy
élvezné.
– Az a lány megfogta a… – Nem tudom, miért nem vagyok
képes kimondani hangosan a szót, de ehelyett lemutatok az
ölemre. Istenem, olyan béna vagyok. – Mit gondolsz, hogyan
érzem magamat? – Halálra váltam attól, amit az idegen művelt,
de attól még jobban, hogy Carter a szemtanúja volt. Bár harag
izzik a szemében, látom, hogy mosoly játszik a szája
szögletében. Gazember.
– Tudom. Láttam. Szerencséje van, hogy nő, különben
leütöttem volna.
– Carter – szólal meg a háta mögött. – Mit keresel te itt? – Hála
istennek, hogy ezt mondja. Imádom, hogy mindig számíthatok
rá.
– Megtaláltad a mosdót? – kérdezem, és Megre kacsintok,
amikor Carter feléje fordul.
– Igen. Igen, megtaláltam. Jól vagy? Fehér az arcod – jegyzi meg
összeráncolt homlokkal.
– Valami lány egyszerűen megragadott a… tudod, mit –
mesélem neki. Még mindig nem tudom elhinni, hogy
megtörtént. Ki csinál ilyesmit? A ribanc persze nevetésben tör
ki.
– Mi az a „tudod, mi”? – kérdezi. Átkozott. Pontosan tudja,
hogy mire gondolok.

– A lányos részem – vallom be, és érzem, hogy lángba borul az
arcom.
– A vaginádat? Az izédet? A puncidat? Tudod, kimondhatod ám
azt a szót – mondja kuncogva. Örülök neki, hogy viccesnek
találja a helyzetet. Nem.
– Fogd be! – csattanok fel, és összehúzom a szememet. Csak
még jobban megaláz.
– Szórakozol velem, igaz? – kérdezi, mintha nem hinne nekem.
Miért hazudnék ilyesmit?
– Nem, nem szórakozik – kuncogja Carter. Végezzen velem
valaki.
– Örülök, hogy ti ketten olyan jól szórakoztok – csattanok fel,
és felváltva rájuk nézek. Persze mind a ketten vihognak.
– Ez nem szórakoztató, hanem halálosan vicces – nevet Meg. –
Ki volt az? Mutass rá. – Csak haragosan bámulok. El kell
húznom innen a csudába.
– Meg is érdemled, amiért beteszed a lábadat egy ilyen helyre,
amikor pedig fiatalkorú vagy – kotyog közbe Carter. Ki kérdezte
a véleményét?
– Tessék? Úgy hiszem, hogy te is fiatalkorú vagy – felelem.
Micsoda álszent.
– Csak pár hónapig. Billiárdozni jöttem. Ráadásul én férfi
vagyok. Meg tudom védeni magamat. Te viszont egy kölyök
vagy. A kalandod a fura csajjal csak azt bizonyítja, hogy ez a
hely nem neked való. – Hallom, hogy Meg vihog mellettem, és
legszívesebben a sípcsontjába rúgnék. Carter kihívóan bámul.
Az arckifejezésén látszik, hogy csak fel akar bosszantani.
– Menj a fenébe! – Szeretnék még mást is mondani, de nem

teszem. Csak visszavágna valamivel. Ennyit arról, hogy
számíthatok Megre. A pokolba mindkettőjükkel. Sarkon
fordulok, és elrobogok a kijárat felé. Biztos vagyok benne, hogy
egy nap majd viccesnek találom a helyzetet, de ez nem most
van.

Carter morogva beleegyezett, hogy velünk töltse a délután
hátralévő részét. – Gondolom, kettőtökkel még mindig jobb,
mint a mostohaapám közelében – jegyezte meg gúnyosan. Bár
ez először kiakasztott, de mosolyogva mondta. Esküszöm, csak
azért csinálja, hogy felbosszantson. Bár soha nem vallaná be,
azt hiszem, hálás volt.
Elismerte, hogy azért nem akar hazamenni, mert az ünnep
miatt a mostohaapja nem dolgozik. Megsajnáltam miatta. Elég
pocsék lehet azzal a seggfejjel együtt lakni. Különösen, mivel
meglehetősen nyilvánvalóvá tette, hogy nem veszi szívesen
Carter jelenlétét. Tudom, hogy ráadásul az autóját is
elveszítette. Még egy hét, mire elkészül a javítás.
Szerencsére senki sem hozza szóba újra azt a kis incidenst a
bárban. Biztos vagyok benne, hogy még hallani fogok róla,
különösen Cartertől. A kocsi felé menet Megnek eszébe jut,
hogy el kell hoznia néhány fényképet, amelyet az anyukája
előhívatott. Carter az üzlet előtt vár, míg bemegyek Meggel.
Látom, hogy rávasalnak fotókat pólókra. Erről eszembe jut
valami. Beszélek a hölggyel, aki kiszolgálta Meget, és azt
mondja, hogy meg tudják csinálni, amit akarok. Szerencsére
van is pár tökéletesen megfelelő fénykép a telefonomban.
Letölti őket a számítógépre, és közli, hogy holnap már jöhetek

is érte. Mosolygok. Alig várom, hogy meglássam, mit szól hozzá
Carter, ha odaadom neki.
Egy ideig még autózgatunk, aztán hazamegyünk, hogy ússzunk
egyet a tóban. Carter velünk jön akkor is, amikor késő délután
Lassie-vel hazakísérjük Meget. Még mindig nehéznek találom,
hogy a közelében legyek azok után, amiket csináltunk, de
remélem, hogy idővel majd könnyebb lesz. Örülök, hogy végre
legalább barátoknak mondhatjuk magunkat.

Kedd reggel indulok az autómhoz – ez az első nap, hogy
egyedül mehetek kocsival suliba. Nem kérdeztem meg tegnap
Cartertől, hogy elvigyem-e. Elég egyenes ahhoz, hogy
megkérjen rá, ha akar. Ha nem, akkor ott van neki az anyukája
autója.
– Jó reggelt, kölyök – köszönt, amikor kilépek a sarkon, kis híján
halálra rémít. Bárcsak ne lepne meg állandóan. Az autómnak
támaszkodik, gúnyos és szexi látványt nyújt. Nyilvánvalóan
velem jön suliba.
– Segíthetek? – kérdezem, és felvonom az egyik
szemöldökömet. Ő soha nem könnyíti meg a dolgomat, és
nekem is ez a szándékom.
– Csak a fuvarom miatt vagyok itt – feleli, és pimasz mosolyra
húzódik a szája széle. Tényleg illegálissá kellene nyilvánítani,
hogy valaki ilyen átkozottul jól nézzen ki.
– Miféle fuvar? Nem ajánlottam fel – vágok vissza, és igyekszem
uralkodni az arcvonásaimon.
– Nem is kell – feleli gúnyosan. – Tartozol nekem.
– Nem hiszem – kuncogok.

– És mi van azokkal az alkalmakkal, amikor én vittelek el?
– Ha jól emlékszem, kényszer hatására tetted.
– Kényszer vagy nem, a fuvar az fuvar, kölyök – közli. Az
utasoldalhoz sétál, és kinyitja az ajtót.
– Ne hívj kölyöknek.
– Mindaddig, amíg bosszant – kuncogja –, így foglak hívni. –
Emlékeztessetek csak, hogy miért állok szóba vele? Grr.
Bármennyire utálom is bevallani, szeretek a közelében lenni.

Suli után szóltam Carternek, hogy be kell ugranom a városba
valamiért, amit megrendeltem. Nem bánta. Az autóban várt,
amíg beszaladtam a boltba. Kirobbant belőlem a nevetés,
amikor a hölgy megmutatta a végterméket.
Lassie képét nyomattam a póló elejére, alatta nagy betűkkel: „A
haverom, Lassie”. Butaság, tudom, de kiakadtam rá, amiért
Larrynek hívja Lassie-t. Azt gondolta, hogy vicces volt a rajz,
amelyet készített, szerintem meg ez az. Nevezzük az én kis
bosszúmnak.
– Mit csináltattál? – kérdezte, amikor visszaültem az autóba. Az
ölébe hajítottam a műanyag táskát.
– Ajándékot neked.
– Ajándékot vettél nekem?
– Igen. Nyisd ki a zacskót. – Szkeptikusnak tűnt, amikor
belenyúlt, és kivette a pólót. Amikor feltartotta és elolvasta a
feliratot, hátrahajtotta a fejét és felnevetett.
– Kibaszottul imádom, bár rosszul írták Larry nevét.
– Nem, jól írták. – Nem tudom elrejteni a mosolyomat. Végre

egy pont Indinek.
Hát, legalábbis ezt gondoltam másnap reggelig. Carter a
pólóban várt az autónál. Nem tudtam elhinni.
A széles mosolyról sejthettem volna, hogy készül valamire. A
tekintetem azonnal lesiklik a póló aljára, ahová Lassie nevét
nyomtatták. Ah! Áthúzta egy vastag fekete filctollal, és föléje
írta nagybetűkkel, hogy „Larry”. Touché, seggfej.

15. fejezet

CARTER
Az utóbbi hetekben mintha egyre nehezebb lenne az élet. Bár
végre visszakapom a kocsimat, ami kibaszott megkönnyebbülés,
Indi és én egy csomó időt töltünk együtt. Azon kapom
magamat, hogy minél többet vagyok vele, annál kevésbé akarok
nélküle lenni. Annyira elcseszett az egész. Szívás akarni valakit,
amikor tudod, hogy nem kaphatod őt meg.
Mindent megteszek, hogy ne látszódjon rajtam, és tovább
piszkálom, amikor csak tudom, de minden egyes múló nappal
egyre nehezebb ellenállnom neki. Le kellett volna fektetnem,
amikor felajánlotta, de életemben egyetlen egyszer igyekeztem
jó srác lenni. Indi érdekeit a saját vágyaim elé helyeztem.
Egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy eszembe ne jutna, mit
tettünk aznap éjjel, vagy az édes kis puncija. Szeretnék tökig
beléje hatolni. Jobban. Mint. Bármit. És akkor a szájáról már ne
is beszéljünk.
Otthon is egyre rosszabbra fordulnak a dolgok. Nem tudom,

meddig leszek még képes befogni a számat a Faszfej
jelenlétében. Azt hiszem, rájött, hogy nem fogok visszavágni,
mert nem akarom elkeseríteni anyut. Ezt ki is használja. Most
már minden egyes létező alkalommal szívat. A rohadék. El kell
innen tűnnöm a pokolba, mielőtt tönkreteszek mindent.
Ha elveszítem a fejemet az anyabaszóval szemben, akkor
tönkreteszem a dolgokat anyu számára. Bármennyire utálom is a
pasast, szeretem anyut boldognak látni. Soha nem fogom
megérteni, miért, de a Faszfej teszi azzá.
És aztán itt van még Indi. Ha hagyom, hogy a dolgok
továbbfejlődjenek köztünk, akkor őt is tönkreteszem. Nem
akarom elködösíteni a napsugarát a sötétségemmel. Indi tiszta
és én nem vagyok az. Hogyan lehet ennyire rossz, ami ilyen jó
érzés? Az élet néha igazi ribanc.
Úgy érzem, hogy összezárulnak körülöttem a falak. Vannak
napok, amikor annyira nehéz, hogy alig kapok levegőt. Van még
pár hónapom, mielőtt betöltöm a tizennyolcat. A szívem
mélyén tudom, hogy nem fogom addig kibírni.

Szombat este az íróasztalomnál ülök a szobámban, leckét írok,
amikor meglátom, hogy Indi kimászik az ablakán. Mit képzel,
hová a pokolba megy? Basszus. Ma egész nap kerültem őt, mint
egy leprást. Muszáj volt távolságot tartanom, hogy kibogozzam
a kéretlen érzelmeket iránta. Úgy tűnik, hogy időpocsékolás
volt az egész. Nem ülhetek itt, és figyelhetem, hogy isten tudja,
hová lopózik ki. Bármi történhet vele.
Figyelek, hogy milyen irányba indul, mielőtt magamra kapok
egy inget. Valami okból a tó felé sétál. Bár meleg az éjszaka,

teljesen meghülyült, ha úszni akar.
Beletelik pár percbe, mire felkapom a cipőmet, és kiugrom az
ablakon. Remélem, Indi nem jutott messzire. Hoznom kellett
volna egy elemlámpát. Olyan kibaszottul sötét van idekinn.
Legszívesebben a térdemre fektetném, és jól elfenekelném,
amiért éjnek évadján egyedül mászkál. Krisztusom, néha
teljesen megőrjít.
Káromkodom a bajszom alatt, amikor észreveszem őt. Egyedül
ül a stégen, lelógatja a lábát. Csak a körvonalát látom a
holdfényben. Ezüstösen ragyog a víz felett, megvilágítja Indit.
Hevesebben ver a szívem, ahogy közelebb érek. Szeretem és
gyűlölöm az érzelmeket, amelyeket felébreszt bennem. Bár
tetszik, de ugyanakkor idegen, és átkozottul megriaszt.
Elevennek érzem magamat a közelében. Azt hittem, hogy ez a
részem már régen halott. Nem tudom megmagyarázni, hogyan
képes ez az apró méregzsák, aki halálosan bosszant, hogyan
képes ilyesmire, de ez a helyzet. – Mit keresel idekinn egyedül?
– kérdezem bosszúsan, amikor már csak egy méterre vagyok
tőle. Nem válaszol, de tisztán látom, hogy felemelkedik a karja,
és megtöröli a szemét. Király, ezek szerint sír. Nem tudom,
hogyan birkózzak meg ezzel a szarsággal. Nem sírtam kiskorom
óta. Miért kell a nőknek ilyen átkozottul érzelmesnek lenniük?
Legszívesebben megfordulnék és elsétálnék a francba. De nem
tehetem meg vele. Jézus Krisztus. Tudom, hogy meg fogom
bánni, hogy megkérdezem. – Jól vagy?
– Igen – szipogja. Átkozottul nincs jól. – Egyedül hagynál? –
Bár ezzel megadta a kibúvót, amelyet reméltem, nem
sétálhatok el. Egy: mert ezt akarja, és a konok részem nem

hagyja, hogy engedelmeskedjem neki. Kettő: mert valami ok
miatt megszakad a szívem, amiért szomorúnak látom. A
francba.
Megteszem a néhány lépés, ami elválaszt bennünket
egymástól, és leülök mellé. – Miért sírsz, ha jól vagy? –
Ténylényeg ezt kérdeztem? Most legszívesebben behúznék
magamnak, amiért ilyen ostoba vagyok. De valami ok miatt
tudni akarom, hogy mi szomorította el.
– Mondtam, hogy jól vagyok.
– Oké. Ha te mondod. – Tudom, hogy hazudik, de nem fogom
erőltetni a dolgot. De nem is hagyom itt őt. Csöndben
ücsörgünk percekig, kibámulunk a tóra. Amikor a szemem
sarkából meglátom, hogy az arcához emeli a kezét, tudom,
hogy még mindig potyognak a könnyei. Fáj így látni őt.
Óvatosan balra mozdítom a kezemet, és egymásba fonom az
ujjainkat. Lehet, hogy nem akar beszélni, de remélem, hogy
legalább a jelenlétem megvigasztalja. – Ma van anyukám
halálának az évfordulója – suttogja. Basszus. Ez
megmagyarázza a könnyeket.
– Sajnálom – csak ennyit mondok. Béna, tudom, de nem
vagyok jó az ilyen szarságban.
– Apu ezen a napon minden évben bezárkózik a szobájába.
Megiszik egy üveg scotch-ot, és sír. Nem bírom elviselni.
Beleszakad a szívem. Ezért ülök itt kinn. Hogy ne kelljen őt
hallanom. – Krisztusom. Nincsenek szavaim arra, amit az
imént mondott, ezért csak megszorítom a kezét.
Minden érzékem riadókészültségben van attól, hogy fogom a
kezét, és ilyen közel vagyok hozzá, de van egy olyan érzésem,

hogy ma éjjel mindennél jobban szüksége van egy barátra. –
Biztosan hiányzik nektek. Elveszett lennék anyu nélkül –
vallom be.
– Igen. Csak betegen emlékszem rá. Apu mindent megtett, hogy
ne lássam az állapotát. Sokat feküdt. Emlékszem, hogy amikor
jobb napjai voltak, apu megengedte, hogy bebújjak mellé az
ágyba. Néha énekelt nekem, és simogatta a hajamat. – Apró
mosoly játszik a szája szélén, amikor ezt mondja. – Olyan
szomorú, hogy ilyen rövid volt az élete. Csak huszonnyolc éves
volt, amikor meghalt. De főleg apu miatt vagyok szomorú.
Annyira el van veszve nélküle. Mintha apu lángja is kialudt
volna, amikor anyu meghalt. Tudom, hogy szeret engem, de ez
másfajta szeretet, mint az, amelyet az anyukám iránt érzett.
Általában jól leplezi, de az olyan napokon, mint ez a mai,
kiderült, hogy milyen mély hatással van rá a halála. Azt is
utálom, hogy anyu nem látott engem felnőni, és mielőtt pikírt
megjegyzést tennél, sokat nőttem hatéves korom óta.
– Tényleg? Akkor biztosan nagyon aprócska voltál hatévesen.
– Ha-ha. – Megtaszít a vállával. Csak magának köszönheti.
– A viccet félretéve – kuncogom –, biztosan kemény volt
apukádnak. Elveszíteni a feleségét, és egyedül felnevelni egy
gyereket.
– Az volt. Biztosan még mindig az néha. A te apukád él? –
kérdezi. Ez a kérdés általában kiakaszt, de ma este nem. Soha
senkinek nem beszéltem még erről, de meglepő módon
életemben először beszélni akarok róla. Meg akarok nyílni
Indinek.
– Fogalmam sincs. Lelépett, mihelyt kiderült, hogy anyu terhes

velem.
– Szóval akkor nem is ismered? – kérdezi, és felém fordul.
– Nem. Mindig csak ketten voltunk anyuval. Hát, legalábbis,
míg hozzá nem ment ahhoz a faszszopóhoz.
– Sajnálom – suttogja, és megszorítja a kezemet. – Van
családod? Nagyszüleid?
– Nem. Anyut kirúgták a szülei, amikor terhes lett. Mert
szégyent hozott a családra. Minden elveszített miattam. Elvitt
hozzájuk, amikor ötéves voltam. Nem ment túl jól. A nagyapám
fattyúnak nevezett, és az arcunkba csapta az ajtót.
– Micsoda? Ó. Édes. Istenem. Milyen rettenetes. Sajnálom, hogy
ilyesmi történt veled. Ezért hívod magadat állandóan
fattyúnak? – kérdezi. Hallom a szomorúságot a hangján. Talán
nem kellett volna megnyílnom előtte, de tényleg
megkönnyebbülés számomra beszélni róla. Mintha egy nagy
súly esett volna le a vállamról.
– Ez az igazság. Fattyú vagyok. Ezen semmi sem változtathat. –
Olyan sok év után még mindig szégyenkezem, amikor arra a
napra és arra gondolok, hogy mit jelent ez a szó. Indi elereszti a
kezemet, felnyúl, és maga felé fordítja az arcomat. Összeszorul
a torkom, amint meglátom, hogy könnyek öntik el a szemét.
– Nem vagy fattyú, Carter, Kérlek, soha ne gondold ezt
magadról.
– Még mindig emlékszem a napra, amikor megnéztem a fattyú
jelentését a szótárban. – Nagyot fújok, ahogy arra a napra
gondolok. A kibaszott napra, amikor megtudtam, hogy mi
vagyok valójában. Olyan személy, akinek a születésekor a szülei
nem voltak házasok. Olyan személy, akit gonosznak vagy

megvetendőnek tartanak. Különlegesen szerencsétlen személy.
Valami törvénytelen, alsóbbrendű vagy kétséges eredetű. –
Összetörtem, de csak egy kölyök voltam. Azt hiszem, az évek
során megtanultam vele együtt élni.
– Nem vagy fattyú, Carter. Csak, mert néha direkt úgy
viselkedsz, mintha az lennél, még nem jelenti, hogy az is vagy
– erősködik, és újabb könnycsepp buggyan ki gyönyörű zöld
szeméből. Megnő a gombóc a torkomban a tudattól, hogy értem
sír. Majdnem úgy hangzik, mintha el is hinné, amit mond.
Hinni akarok neki, ahogyan anyunak is hinni akartam olyan sok
évvel ezelőtt, de ez az igazság.
– Nem gond – mondom neki, felnyúlok, és letörölöm a könnyet
az arcáról. – Ahogy látod, elfogadtam a tényt, hogy fattyú
vagyok – kuncogok, de Indi nem nevet.
A szavaim csak még jobban elszomorítják. Megszakad a szívem.
– Manapság már egy csomó ember vállal gyereket házasság
előtt. Nem nagy ügy. Ez a legrosszabb sztereotípia. Az idősebb
generáció talán hisz ebben a baromságban, de szerintem
szégyelleniük kellene magukat. Azok a szegény gyerekek nem
kérték, hogy megszülethessenek, de nekik kell életük végéig
szenvedniük a szűklátókörű igazságtalanság miatt. Ha engem
kérdezel, valami nem stimmel az olyan álszent alakok, mint a
nagyapád fejében. – Nevetésre késztetnek a szavai. – Ez nem
vicces, Carter. Nézd meg, mit tett veled. Annyira dühít – teszi
hozzá összeráncolt homlokkal. Olyan átkozottul cuki, amikor
ezt csinálja.
Mondana még valamit, de előrehajolok, és az ajkára tapasztom
a számat. Imádom, hogy ilyen szenvedélyes a témát illetően, és

imádom, hogy nem tart fattyúnak. Minden igaz, amit mondott,
de sajnálatos módon ettől még nem érzem jobban magam.
Még mindig fattyú vagyok.
Lehet, hogy idővel majd segítenek a szavai, de pillanatnyilag
minden vér kizúdult az agyamból, le egyenesen a farkamba, így
semmi másra nem tudok gondolni, csak Indire. Tudom, hogy azt
mondtuk, többé nem csináljuk, de szükségem van rá.
Kibaszottul szükségem van Indire.
Amikor hátrahajtom a fejét, és elmélyítem a csókot, belenyög a
számba. A karja alá csúsztatom a kezemet, felemelem őt az
ölembe, a két combja átfogja a csípőmet. A derekamra fonja a
lábát, a karja a vállamra fonódik. Átölelem karcsú derekát, és
szorosan magamhoz húzom. Imádom, ahogyan csókol. Az ajkát
a számon. Ahogy a puha teste a keménységemhez olvad. Nem
hiszem, hogy valaha is megunnám. Pontosabban tudom, hogy
nem így lenne. Horogra akadtam – Indi fogva tart.

16. fejezet

INDIANA
Még mindig fáj érte a szívem. Ahogy arra gondolok, hogyan
érezhette magát kisfiúként, meg arra, hogyan hordozta ezt a
stigmát éveken keresztül. Megszakad a szívem. Bár
megalapozatlan, de hirtelen értelmet nyer a viselkedése az első
találkozásunkkor. Utálom, hogy ilyen kevésre tartja magát,

különösen azért, mivel nem ő alakította a körülményeket.
Hogyan tudta a nagyapja, a saját húsa és vére így
megbélyegezni? Csak egy kibaszott kölyök volt. Nem kérte,
hogy megszülessen.
Ahogy csókolom őt, próbálom szavak nélkül a tudtára hozni,
hogy milyen különleges, mennyire fontos a számomra. Hogy
mennyire nem igaz, amit gondol magáról. Mindketten nagyon
igyekeztünk teljesen plátói szinten tartani a barátságunkat az
elmúlt hetekben, de ma éjjel szükségem van Carterre. Azt
hiszem, hogy neki is erre van szüksége.
Bele kell vesznem Carterbe, hogy ne kelljen az apámra
gondolnom, aki darabokra hullik odabenn a házban. Ennyit az
átkozott „Figyelem-elterelés” dallistámról.
A számok között hallottam az elfojtott zokogását. Ezért jöttem
le ide. Minden évben rettegek ettől a naptól. Egyfolytában
reménykedtem, hogy az évek múlásával könnyebb lesz apunak,
de ez idén sem jött össze. Talán majd jövőre.
Carter keze lesiklik a derekamról a seggemre. Magához húz, az
ölem keményen nekinyomódik az erekciójának. A szájába
nyögök. Fel sem ismerem magamat, amikor így vagyok vele.
Annyira megvadít. Az egyik keze becsúszik a blúzom alá, ujjai
finoman végigsimítanak a hasamon, megborzongat az érintése,
aztán megmarkolja a mellemet, és belecsíp a bimbóba a
melltartó csipkés anyagán keresztül. A hajába túrok,
hozzádörzsölöm a csípőmet.
Alig pár perce csókolózunk, de máris az orgazmus határán
vagyok. Könnyen függést okozhatna, ahogyan felizzítja a
testemet. A csókunk hamar vaddá válik. Mintha képtelenek

lennénk eleget kapni a másikból.
A keze kettőnk közé siklik, és dörzsölni kezdi a csiklómat a sort
vékony anyagán keresztül.
– Élvezz nekem, gyönyörűm – suttogja, miközben végigcsókolja
az államat, a nyakamat. Hátrahajtom a fejemet, és felnyögök.
Csak pár másodpercbe telik, mielőtt a nevét kiáltom, ahogy
elélvezek. Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy
mosolyogva figyel. – Imádom nézni, ahogy elélvezel. – Érzem,
hogy égni kezd az arcom. – Ne légy hirtelen szégyenlős – teszi
hozzá, előrehajol, és lágy csókot nyom az orrom hegyére.
Érzem, hogy az erekciója a combom belsejéhez nyomódik.
Végigsiklik a kezem a testén, simogatni kezdem a farmeren
keresztül. – Ne! – szól rám, és elhúzza a kezemet.
– Mi? Miért? Ki akarlak elégíteni.
– Nem. Hetekig igyekeztem jól viselkedni a közeledben.
Hagytam, hogy ma este eljussunk idáig, de csak azért, mert
szükséged volt rá. Ha most nem állunk le, akkor nem biztos,
hogy képes leszek uralkodni magamon. Megőrjítesz – vallja be.
– Hát, akkor ne állj le.
– Már mondtam, Indi, nem juthatunk odáig. Az első
alkalomnak valaki különlegessel kell megtörténnie. Az pedig
nem én vagyok. – A tenyerembe fogom az arcát.
– Különleges vagy, Carter. Azt akarom, hogy te legyél az első. –
És komolyan is gondolok minden egyes szót. Lehet, hogy
megbánom, de nem hinném. Még ha a mai éjszaka után nem
lehetünk is együtt, akkor is kincsként fogom őrizgetni, hogy ő
volt számomra az első.
– Ezt nem gondolod komolyan – mondja. A tarkómra teszi a

kezét, és mellére vonja a fejemet. Hallom, milyen vadul ver a
szíve. Imádom, amikor így ölel. Amikor Carterrel vagyok, úgy
érzem, hogy kettőnkön kívül senki sem létezik a föld kerekén.
Nyilvánvalóan fogalma sincs, hogy mennyire akarom ezt.
– De igen. Kérlek, Carter. Ne hagyd, hogy könyörögjek.
– Nem vállalok kötelezettséget, Indi. Nem vagyok
partneranyagból faragva.
– Nem kérem, hogy a fiúm legyél – közlöm, és hátrahúzódom,
hogy az arcába tudjak nézni.
– Hanem akkor mit? – Még a sötétben is láttam, milyen
sebezhető. Bárcsak ne lenne ilyen rossz véleménnyel magáról.
Bárcsak az én szememen keresztül látná magát, akkor tudná,
hogy milyen különleges.
– Arra kérlek, hogy te légy számomra az első. Semmit többet.
Csak egyetlen éjszakát. Azt akarom, hogy velem is megtedd
mindazt, amit a többiekkel csináltál. – Tényleg ezt mondtam?
Aha, így történt. De ez az igazság. Azóta, hogy megpillantottam
Jennifert bemászni az ablakán, azt kívántam, bárcsak én lettem
volna az. Aztán ott volt az a rózsaszín hajú csaj.
– Milyen többiekkel? – kérdezi.
– A lányokkal, akik bemásztak az ablakodon. Jennifer és a lány a
rózsaszín hajjal.
– Nem csináltam semmi a rózsaszín hajú lánnyal – kuncog.
– Tényleg? De én…
– Miután megláttam, hogy figyelsz bennünket, képtelen voltam
végigcsinálni – vallja be.
– Tényleg? Miért?
– Mert lelohasztottad a farkamat.

– Nem igaz – felelem, és játékosan rácsapok a karjára. – Áruld
el a valódi okot.
– Basszus. Elég a kérdezősködésből. Egyszerűen nem voltam
képes, rendben? Rosszul éreztem magamat. – Az ajkam
mosolyra húzódik.
– Miért érezted rosszul magadat? – kérdezem, és egyre
szélesebb a mosolyom. Talán nem kellene piszkálnom, de tudni
akarom az igazat.
– Fejezd be – csattan fel.
– Nem. Tudni akarom, hogy miért. – Leemel az öléből, és
dühösen visszaültet maga mellé.
– Nem fogok erre válaszolni – közli, és jóképű arca grimaszba
torzul. Amikor elfordítja tőlem a fejét, olyan érzésem támad,
hogy kényelmetlenül érzi magát; annyiban hagyom hát a
dolgot. Bár magamban majd belehalok a kíváncsiságba.
– Szóval, megteszed? – kérdezem, hogy témát váltsak.
– Mit? – kérdez vissza felém fordulva.
– Tudod… a szexet. – Nem tudom elhinni, hogy lefolytatom
vele ezt a beszélgetést. Kuncogni kezd a megjegyzésemen,
amitől elpirulok. Biztos azt hiszi, hogy béna vagyok.
– Higgy nekem, kölyök. Bármennyire szeretném is elvenni a
szüzességedet, megbánnád, hogy megajándékoztál vele. – Bár a
szavai „nemet” mondanak, a szeméből látom, hogy legalább
annyira akarja, mint én.
– Nem fogom – közlöm, és a keze után nyúlok. – Akarom,
Carter. Tényleg így van. Kérlek, ne kényszeríts rá, hogy
könyörögjek, mert megteszem. Semmi kötelék. Esküszöm. Csak
egyetlen éjszaka, ennyit kérek. – Istenem, olyan szánalmas

vagyok. Nem fordítja el a tekintetét, de nem szólal meg. Kérlek,
mondj igent, ismételgetem magamban.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezi végül.
– Igen. Téged akarlak. – Széles mosoly ömlik el az arcán,
kivillannak tökéletes fehér fogai.
– Nem várod, hogy feleségül vegyelek, vagy ilyesmi, ugye?
– Mi? Még csak az kéne. Még a fiúmnak sem akarlak –
sziszegem.
– Ez kedves, tényleg. Megbántottál – feleli, és megjátszott
sértettséggel a mellére teszi a kezét.
– Komolyan beszélek – vágom rá, és próbálok uralkodni a
vonásaimon. – Csak a testedet akarom használni. – Elönt a
melegség, amikor ilyennek látom őt. Még akkor is
lélegzetelállító, amikor dühös, de amikor mosolyog… nincsenek
rá szavak.
– Szóval végig igazam volt? – kérdezi, mikor abbahagyja végre a
nevetést.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy akarsz engem. – Olyan átkozottul önelégült tud lenni
néha, de igaza van. Akarom őt. Nem is fogom válaszra méltatni.
Kizárt, hogy megadjam neki az elégtételt, hogy igaza volt.
– Annyira el vagy telve magaddal – közlöm, és oldalba bököm.
– Te leszel tele velem egy percen belül – kuncogja, a kezem
után nyúl, és feláll. Visszahúzom magam mellé.
– Nem maradhatunk itt? Nem állok még készen arra, hogy
visszamenjek.
– Itt akarsz kefélni? A szabadban? – kérdezi meglepett hangon.
– Sötét van. Senki sem fog meglátni minket.

– Ha biztos vagy benne – feleli mosolyogva. – Soha nem hittem
volna, hogy ennyire kalandvágyó vagy.
– Hát, sok minden van, amit nem tudsz rólam. – Ez egy akkora
baromság. Igaza van. Egyáltalán nem vagyok egy kalandvágyó
típus, de kihoz belőlem valamit: a vágyat, hogy eleresszem
magamat. Hogy éljek egy kicsit.
– Vissza kell szaladnom a házba, hogy hozzak egy óvszert. –
Lehajol, és finoman megcsókol. – Egy perc, és itt vagyok.
– Oké – felelem, ahogy kiegyenesedik. Azt hihetné az ember,
hogy ideges vagyok amiatt, hogy életemben először szexelni
fogok, méghozzá a szabadban, de nem így van. Nem Carterrel.
Ami azt illeti, alig várom.
Pár perccel később visszatér hatalmas vigyorral az arcán, egy
pléddel és egy párnával a kezében. – Nem hagyhatom, hogy
szálkák fúródjanak a hátadba, és tönkretegyék azt a gyönyörű
bőrödet – mondja, és leteríti a plédet a stégre. A legédesebb
dolgokat mondja, amikor nem viselkedik seggfejként, és kezd
piszkálni. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Teljesen – felelem, és a kinyújtott keze után nyúlok. Talpra
segít, egyenesen a kemény mellkasára von. A der​ ekam köré
fonja erős karját; lenéz rám.
– Semmi megbánás? – kérdezi.
Gyengéden megrázom a fejemet. – Semmi megbánás. – Az ajka
az enyémre tapad. Lágy a csókja és édes, átjár a melegség.
Átkarolom a nyakát, amikor a karjába kap. Térdre hullik,
gyengéden lefektet a plédre, a fejemet a párnára teszi.
Leheveredik mellém, a karjába húz.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz visszamenni a

szobámba? – kérdezi. Istenem. Elég már a faggatózásból.
– Csak kefélj meg végre! – fortyanok fel. Még csak nem is
döbbentenek meg a szavaim. Azt akarom, hogy megtörténjen.
Mondjuk, tegnap. Értékelem, hogy igyekszik helyesen
cselekedni, de nem változtatom meg a véleményemet,
bármennyire is megpróbál lebeszélni.
– Jézusom, vadító ilyen szavakat hallani abból az édes szádból
– közli. Felültet, és lehúzza a blúzomat. A pólója felé nyúlok,
felemelem az alját, lemeztelenítve mennyei hasát és isteni
mellkasát. Megragadja a pólót a nyakánál, és áthúzza a fején.
Aztán a hátam mögé nyúl, és kikapcsolja a melltartómat.
Lecsúszik a vállamról, félrehajítom, Carter pedig gyengéden
lefektet a földre.
Lehajol, a szájába veszi az egyik bimbómat, miközben az ujjai
lázasan gombolják a sortomat. Hátraül a sarkára, lehúzza a
sortot és a bugyimat a lábamon.
A hold fényében figyelem, hogy elömlik az arcán a mosoly,
ahogy lenéz rám.
Hallom, hogy morgás tör föl mélyen a torkából, miközben
végigcsókol a hasamon. Hátrahanyatlok a párnára, és nyögni
kezdek, amikor elhelyezkedik a lábam között. Megragadja a
combom hátulját, a mellemhez szorítja a térdemet, széttárja a
lábamat.
– Muszáj, hogy újra megízleljelek – suttogja az ölembe. –
Képtelen voltam kiverni a fejemből a puncidat. – Azon kapom
magam, hogy mosolygok a tudatra, hogy gondolt arra az
éjszakára, rám. Én is gondoltam rá – sokszor.
Felnyög, ahogy a nyelve körözni kezd a csiklómon. Beletúrok a

hajába, egy helyben tartom a fejét. Csodákra képes a szája. Nem
akarom, hogy valaha is abbahagyja, amit csinál.
Perceken belül végem van. Belém dugja két ujját, miközben az
orgazmus rázza a testemet. Nem is hagyja abba, míg reszkető
testem meg nem nyugszik. – Olyan nedves vagy nekem –
mondja, miközben kihúzza belőlem az ujjait és bedugja a
szájába, lenyalogatja őket. Istenem, imádom, amikor ezt
csinálja.
Feláll, kiveszi az óvszert a zsebéből, és lehúzza a farmerét.
Bármennyire is szeretek idekinn lenni vele a csillagok alatt, azt
kívánom, bárcsak világosabb lenne, hogy többet láthassak
meztelen testéből. Lélegzetelállítóan nézhet ki.
A fogával feltépi a csomagolást, és felhúzza az óvszert méretes
hímtagjára. Remélem, ez a szörnyeteg elfér majd bennem, csak erre
tudok gondolni, miközben figyelem őt. Egyértelműen nem
gondoltam meg magamat, de bevallom, hogy kezdek ideges
lenni.
Lekuporodik, mellém támaszkodik, fölébem tornyosul.
Előrehajol, gyors csókot nyom a számra. Érzem rajta a saját
ízemet. – Ez fájni fog – mondja, ahogy elhelyezkedik a combom
között, a bejáratomhoz igazítva a farkát. – Biztos vagy benne,
hogy végig akarod csinálni? Még nem késő meggondolni
magadat.
– Biztos vagyok. Akarom, Carter – mondom őszintén, és a
tenyerembe fogom az arcát. Mosolyog, aztán az ajkamhoz érinti
a száját.
– Olyan gyengéd leszek, amilyen csak tudok, oké? Próbálj meg
ellazulni.

– Oké – felelem. Végighúzza a farka végét a nedvességemen,
aztán lassan belém hatol.
– Édes Jézus – nyögi, aztán megmerevedik, időt ad, hogy
hozzászokjak. Egy kissé visszahúzódik, aztán kicsit mélyebbre
hatol. Hátrahanyatlik a feje, ahogy egy állati morgás szakad ki a
torkából. Már érzem a szúrást, ahogy szétfeszít. De nem fogok
hazudni, hihetetlenül izgató, hogy ilyen érzést keltek benne. –
Fantasztikus érzés – leheli, és lenéz rám. – Készen állsz?
Bólintok, amikor az ajkunk egymáshoz ér. Vagy egy percig
csókol anélkül, hogy megmozdulna. Biztos vagyok benne, hogy
próbálja elterelni a figyelmemet. Működik. Figyelmeztetés
nélkül visszahúzódik, aztán teljesen belém hatol. Borzalmasan
szúr, de közel sem fáj annyira, mint vártam. Ismét
megmerevedik, időt ad, hogy hozzászokjak az érzéshez.
– Jól vagy? – kérdezi, és gyengéden kisimítja a hajat az
arcomból.
– Tökéletesen – felelem. Nem tudom elhinni, hogy tényleg
szexelek. És ráadásul Carter Reynoldsszal. A fiúval, akit
egyszerre szeretek és utálok. Többé már nem vagyok szűz, és
nem bánom. Egy cseppet sem. Örülök, hogy vele történik meg
először.
– Mozdulnom kell – szólal meg pár másodperccel később. Ismét
felnyög, amikor lassan kihúzódik, majd teljesen belém hatol.
Pár lökés után fakulni kezd az égető érzés, és most már vele
együtt mozgok. Fantasztikus érzés. Carter fantasztikus. – Azt
hiszem, szerelmes vagyok a puncidba – nyögi, és gyorsít a
tempón. Azt hiszem, kezdek beléje esni, de ezt soha nem
mondanám ki hangosan. Nem is szabadna ezt éreznem, de