J._L._Perry_-_Rohadek

Indivel, míg itt van. – Innen is egész jó a kilátás – jegyzem
meg, és hátulról átölelem, s vállára teszem az államat. Az
üvegen keresztül látom, hogy mosolyog. A francba, örülök,
hogy itt van.
Megfordul, átöleli a nyakamat. – Köszönöm, hogy elhívtál
magaddal, Carter. Olyan szürreális itt lenni nálad. Olyan boldog
vagyok, Carter. – Valami ok miatt összeszorul a torkom, amikor
ezt mondja. Nem is tudok válaszolni, ezért csak szorosabban
magamhoz ölelem, és élvezem az érzést, hogy a karjaimban
tarthatom.

– Tetszik a lakásod – jegyzi meg, amikor leülünk enni.
Eresztettem neki fürdővizet, miután körbevezettem, ami
pontosan három percet vett igénybe. Az igazság az, hogy nincs
sok látnivaló. A nappali egyetlen nyitott tér. A konyha és az
étkezőasztal balra található a bejárati ajtótól. A szoba hátsó
részében áll egy L alakú fekete bőrkanapé, szemben vele egy
nagyképernyős tévé a falra szerelve. A kanapétól balra van egy
biliárdasztal és a bár. Mögötte nyílik az ajtó a hálószobámba és
a fürdőszobába. – Tökéletes legénylakás – teszi hozzá
viccelődve. – És olyan rendes. Takarítónőd van, vagy mi?
– Vagy mi – felelem, és megállom, hogy ne forgassam a
szememet. Mindig kínosan ügyeltem a rendre. A férfiak is
képesek tisztaságot tartani, bármit hisznek is az emberek. –
Egyél, mielőtt kihűl.
Felhívtam Justine-t, a recepciósomat, mielőtt eljöttem
Sydneyből, és megkértem, hogy vegye meg a hozzávalókat,
hogy elkészíthessem a Fettucine Boscaiolát. Tudtam, hogy késő

lesz, mire hazaérünk, és nem marad időm bevásárolni.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt te főzted – jegyzi meg,
miközben a villájára tekeri a tésztát, és bekapja a falatot. –
Finom. – Rámosolygok.
– Nos, egyedül éltem az elmúlt öt évben. Két választásom volt:
vagy megtanulok főzni vagy éhezem – felelem kuncogva.
– Sok mindenben vagy tehetséges. – Nem lehet nem kihallani a
hangsúlyából a kettős értelmet. Jobb, ha elhiszed, kedvesem.
Éledezni kezd a farkam, ahogy figyelem, hogy az ajka a fém
evőeszközre tapad. Ha nem aggódnék annyira amiatt, hogy erős
legyen, azt mondanám, pokolba a vacsorával, a vállamra
kapnám Indit, és egyenesen becipelném az ágyba.
Miután befejeztük az evést, és a mosogatással is végeztünk, a
karomba veszem Indit. – Gyorsan lezuhanyozok. Miért nem
hívod fel apádat, hogy tudasd, szerencsésen megérkeztünk? –
kérdezem, és megpuszilom a feje búbját, beszívom a haja édes
vaníliaillatát. Olyan jó illata van – ennivaló, és pontosan ezt is
tervezem tenni vele, mihelyt ágyba bújunk. Cukin néz ki a
pizsamájában, amelyet fürdés után felvett, de a ruhának
mennie kell. Nem lesz rájuk szüksége, amíg itt van.
Úgy ébredek, hogy soha nem voltam még boldogabb amióta itt
élek. Tudom, hogy ez azért van, mert Indi mellettem fekszik.
Most, hogy itt van velem, nem akarom, hogy valaha is
elmenjen. Lehet, hogy még túl korai összeköltöznünk, de már
tudom, hogy ez az, amit akarok. Remélhetőleg idővel majd ő is
ezt akarja. Most, hogy visszakaptam őt, nem áll szándékomban
elengedni. Indi partnernek való. Az enyém.
Az oldalamra fordulok, érzem, hogy mosolyra húzódik a szám,

miközben figyelem, ahogy alszik. Gyakran csinálom ezt. Őrület,
tudom, de szeretem magam mellett tudni. Hosszú szempillái
beárnyékolják az arcát. Tökéletes ajka kissé szétnyitva. Sötét
haja szétterül a párnán. Kinyúlok, gyengéden kisimítok pár
tincset az arcából. Soha nem hittem volna, hogy lehetséges
valakit olyan teljességben szeretni, ahogyan őt szeretem.
Ez ismét életre kelti az aggodalmamat. Pánik önt el. Mi
történik, ha nem lesz sikeres a kezelése? Mi lesz, ha úgy dönt,
hogy többé nem akar velem maradni? Mi lesz, ha nem akar
engem örökre, ahogyan én őt? Nem tudom, hogyan lennék
képes élni nélküle.
Az elmúlt öt év maga volt a pokol. Túl sokáig éltem tagadásban,
harcoltam az érzéseimmel. Képtelen vagyok így folytatni. Indié
a szívem, a lelkem. Ő jelenti számomra a levegőt. Semmi sem
vagyok nélküle. Hirtelen elönt a vágy, hogy magamhoz
szorítsam, könyörögjek neki, hogy soha ne hagyjon el.
Bassza meg. Szánalmas alak vagyok.
Talán csak fel kellene ébresztenem, és megkérnem, hogy adja
vissza a tökeimet. LJ nyüszögése térit el a gondolataimtól. –
Szia, haver – suttogom. Óvatosan megfordulok, és lenézek az
ágy mellé. LJ egész éjjel be volt zárva. Azt hiszem, pisilnie kell.
– Várj egy kicsit – szólok oda neki, felkelek az ágyból, és
magamra kapok egy melegítőnadrágot.
– Hé, gyere vissza – hallom Indi hangját, ahogy lábujjhegyen
kitipegek a szobából. Feléje kapom a fejemet, és látom, hogy
felül, a szemét dörzsöli. Olyan átkozottul édes ébredés után. A
takaró lecsúszik a derekára, felfedi csodás melleit. A látványtól
megrándul a farkam. Imádom, hogy meg sem próbálja eltakarni

magát.
Megfordulok, gyorsan visszamegyek az ágyhoz. – Ne mozdulj.
Egy perc, és itt vagyok – parancsolok rá, az ajkára tapasztom a
számat, és megérintem az egyik mellét. – Csak kiengedem LJ-t.
– Oké – mosolyog, és a nyakam köré fonja a karját. – Jó reggelt.
– Jó reggelt, gyönyörűm – felelem, és kisimítom a haját az
arcából. – Hogy van ma reggel a fejed? – Vállat von. Utálom,
hogy állandó fájdalmai vannak az átkozott tumor miatt. Bármit
megadnék, ha képes lennék megszabadítani tőle. Minél
hamarabb véget ér a kezelés, annál jobb. – Hozok gyógyszert a
fejfájásodra visszafelé.
– Kösz. – Megpuszilom a homlokát, aztán gyengéden
visszanyomom az ágyra. Feltápászkodom, füttyentek LJ-nek,
hogy jöjjön. Piszkosul nehéz lesz dolgozni ma azzal a tudattal,
hogy Indi idefenn van egyedül.

Indi újra elaludt, mire visszaértem. Visszabújtam mellé, a
karomba vettem, és hamarosan újra fel is ébredt. – Az
éjjeliszekrényen van a gyógyszered – mondom, és megpuszilom
a homlokát.
Még vagy egy óráig összeölelkezve hevertünk, de végül muszáj
volt kikászálódnom az ágyból. Könnyen hozzá tudnék szokni,
hogy minden reggel mellette ébredek. Ragaszkodott hozzá,
hogy velem zuhanyozzon. Természetesen kénytelen voltam a
falhoz szorítani. Nem tudom távol tartani tőle az átkozott
kezeimet. Azt hiszem, mindketten kimerülünk, mire véget ér ez
a hét. Persze nem panaszkodom.
Felöltöztünk, megreggeliztünk, és együtt mentünk le a

szalonba. Indi meg akart ismerkedni a srácokkal, és őszintén
szólva én is alig vártam, hogy bemutassam őt.
– Ó, istenem – szólal meg Justine, amint belép az ajtón, és
meglátja Indit mellettem. – Te vagy a lány a rajzról. – El is
feledkeztem arról az átkozott képről. Évek óta téma volt.
Indianára siklik a tekintetem, és meglepetten látom, hogy
elpirul.
– Justine, ő itt életem szerelme, Indiana – az én Indim –
mutatom be büszkén. A vállára teszem a karomat, és
magamhoz húzom. Indiana vigyorogva néz fel rám. Csak az
igazat mondom.
– Nahát! – Justine csak ennyit tud kinyögni, döbbent
kifejezéssel az arcán hozzánk lép és kezet nyújt. – Szia… Szent
szar, tényleg létezel. – Kuncogni kezdek a megjegyzése
hallatán. Évekig piszkáltak, hogy áruljam el, ki az a nő a képen.
Általában azt válaszoltam, hogy így néz ki álmaim asszonya.
Nem állt szándékomban bármit elárulni a dögöknek. Így aztán
most megértem Justine megdöbbenését. Egyikük sem gondolta,
hogy valódi személyt ábrázol a rajz. Azt hitték, hogy a
képzeletem szüleménye.
– Örülök, hogy megismertelek – feleli Indi édes mosollyal az
arcán. Kinyílik a szalon ajtaja, és mindnyájan arra fordítjuk a
fejünket.
– Nézd, Jacquie – visít fel Justine, és Indire bök. – A lány
valóságos.

22. fejezet

INDIANA
Csodálatos hetem volt. Elszomorít a gondolat, hogy hamarosan
véget ér. Remélem, hogy Carter megkér majd, jöjjek vissza
ismét, mert imádtam a vele töltött idő minden percét. Ez a hely
egyszerűen gyönyörű.
Amikor nem dolgozik és nem szexelünk a lakása minden
vízszintes felületén, akkor mindenfelé elvisz, megmutatja
nekem Newcastle és a környék nevezetességeit. Meglepő,
mennyivel jobb, amikor az ember egy helybéli szemén
keresztül látja a dolgokat. Ismeri a legjobb helyeket. Látszik
rajta, hogy milyen büszke a lakóhelyére. Csak egy hete vagyok
itt, de én is beleszerettem a városba.
Minden délután nagyokat sétáltunk a strandon, és tegnap este
elvitt a Rocksaltba, a legcsodálatosabb part menti étterembe a
newcastle-i kikötőben. Kétszemélyes tenger gyümölcsei tálat
rendelt. Ínycsiklandó volt. Könnyen hozzá tudnék szokni, hogy
itt éljek.
Bár Carter sokat dolgozik, igyekszik felugrani a lakásba két
ügyfél között, de mindig siet. Általában csak pár percig
maradhat, de értékelem az igyekezetét. Arra azonban odafigyel,
hogy az ebédszünetet mindig velem töltse.
Felajánlottam, hogy főzök neki, de ragaszkodik hozzá, hogy
elvigyen valamelyik helyi kávézóba ebédelni. Ma viszont valami
mást választott. A strandon piknikeztünk. Friss rákot vett a
halpiacon, és egyenesen a papírból ettük. Isteni volt, akárcsak a

társaság. Nem hittem, hogy képes vagyok még jobban
beleszeretni, de úgy tűnik, hogy minden egyes nappal még
inkább belé bolondulok.
Őszintén bevallom, örülök, hogy nem volt sok dolgom, mert ki
vagyok merülve. A fejfájás mintha egyre rosszabb lenne, és
állandóan fáradtnak érzem magam. Titkoltam Carter elől. Nem
akarom, hogy még jobban aggódjon. Igyekszik nem mutatni, de
látom a szemében, amikor rám néz. Folyamatosan ellenőriz,
faggat, hogy vagyok, szóval tudom, hogy aggódik.
A piknik után felkísért az emeletre, a lakásba, aztán visszament
dolgozni. Azonnal lezuhantam a kanapéra. Többnyire
szundítok, amikor nem vagyunk együtt.
Egy-egy tetoválás általában egy-három órát vesz igénybe, így
fogalma sincs, hogy alszom, amikor nincs itt. Így tudok csak
talpon maradni, amikor a közelemben van, és segít egy időre
megszabadulni a fejemben lüktető fájdalomtól. Elegem van.
Belefáradtam, hogy állandóan pocsékul vagyok.
Arra ébredek, hogy puszilgatja az arcomat. – Szia, gyönyörűm –
szólal meg Carter, amikor kinyitom a szememet. – Hogy vagy?
– Látom az aggodalmat az arcán, hát rámosolygok, hogy
megnyugtassam.
– Jól vagyok – felelem, és felülök. – Biztos elaludtam. Hány óra
van?
– Délután négy. – A csudába, egykor jöttünk vissza az ebédből.
Majdnem három órát aludtam. – El akartalak vinni jet-skizni,
de ha nem vagy elég jól…
– Van jet-skid? – kérdezem izgatottan. Leül mellém a kanapéra,
az ölébe húz.

– Igen. – Mosolyog, aztán megpuszilja az arcomat. – Általában
csak hétvégéken használom. Jax-nek is van, így együtt szoktunk
kimenni, amikor itt van. Mivel holnap visszamegyünk
Sydneybe, arra gondoltam, tehetnénk egy kört, ha benne vagy.
– Elszorul a szívem a gondolatra, hogy holnap elmegyünk.
Carter csodálatos volt, olyan jól éreztem magamat vele. Olyan
sok időt akarok vele tölteni, amennyit csak lehet. Soha nem
ültem még jet-skin.
– Benne vagyok – vágom rá, és átkarolom a nyakát.
– Biztos? – kérdezi, és érződik az aggodalom a hangján. Bárcsak
ne kellene állandóan féltenie.
– Hát persze. Menjünk – felelem, felállok, a kezemet nyújtom
neki.
– Imádom, hogy milyen könnyű veled – mondja édes mosollyal
az arcán. Felkap a padlóról egy táskát és felém nyújtja. –
Vettem neked egy búvárruhát és mentőmellényt. A víz elég
hideg ilyenkor.
– Tényleg? Köszönöm – felelem vigyorogva. Elveszem a zacskót
és belekukucskálok. Carter elkényeztet. A búvárruha fekete,
hatalmas pink foltok díszítik, tökéletesen illik a
mentőmellényhez. Imádom, hogy a kedvenc színemet
választotta. Meghat a figyelmessége. Lábujjhegyre állok,
gyengéden megpuszilom a száját.
– Menj, öltözz át, addig felcsatolom a pótkocsit az autóra –
mondja, lehajol, és megcsókolja a homlokomat. – Odalenn
találkozunk, ha kész vagy.

Csodás volt a jet-skizés, és még csodálatosabb Carter karjai közt
lenni, miközben robogtunk kinn a vízen. Egészen felélénkültem
a sós tenger illatától, az arcomat melengető napsugaraktól és a
hajamba kapó széltől. Carter nem ment túl gyorsan, a part
közelében maradt. Biztos vagyok benne, hogy a kedvemért
fogta vissza magát. Hálás voltam érte.
Egészen addig nem gyorsított fel, amíg ki nem értünk a
nyugodtabb vizekre. Szerencsére kellemes volt az időjárás, nem
voltak nagy hullámok. Egyszer így is megdobott bennünket egy
tajték, amitől fájdalom hasított a koponyámba, és grimaszba
rándult az arcom. Meglepő módon azonban lehet valami
Carterben, mert a jelenléte mintha enyhítené az állandó
fájdalmat. Lehet, hogy annyira csak rá koncentrálok ilyenkor,
hogy elfelejtkezem a fájdalomról. Vagy talán valami más az oka.
Mielőtt visszaindultunk volna a part felé, Carter leállította a
motort úgy egy kilométerre kinn a tengeren. Maga elé ültetett, a
karjába zárt, úgy néztük, ahogy a nap kezdett lebukni a láthatár
alá. Fenséges látvány volt. Szívesen maradtunk volna még, de
kezdett besötétedni. Carter megígérte, hogy ismét kijövünk,
amikor legközelebb itt leszek. Remélhetőleg erre hamarosan sor
kerül.
Amikor hazaértünk, Carter felküldött az emeletre, hogy
csináljak fürdővizet, addig ő lemossa a jet-skit és visszaviszi a
szalon hátsó részén lévő kis garázsba.
Jól esik a forró fürdő a hideg tengeri szél után. Kényelmesen
elterpeszkedem a vízben, és az itt töltött csodálatos időre
gondolok, amikor Carter belép a fürdőszobába. Kinyitom a
szememet, és látom, hogy kibújik a búvárruhából. – Remélem,

nem bánod, ha társaságod lesz – szólal meg vigyorogva, és
elindul felém.
– Egy csöppet sem – felelem, és a tekintetem végigsiklik
pompás testén. Carter tényleg gyönyörű, és egyedül az enyém.
Szerencsés lány vagyok. Előredőlök, hogy be tudjon ugrani
mögém, és elégedetten felsóhajtok, amikor erős karjával átölel.
– Jól vagy? – kérdezi, és gyengéden megcsókolja a vállamat.
Bárcsak ne kérdezgetné ezt állandóan!
– Csodálatosan érzem magam. A veled töltött idő minden
percét imádtam – felelem, hátrafordulok, és megpuszilom az
arcát.
– Ezt örömmel hallom – mosolyog. – Ez azt jelenti, hogy
visszajössz? – Reménykedő arckifejezése láttán elolvad a
szívem.
– Ha akarod, boldogan visszajövök.
– Jövő héten? Arra gondoltam, hogy Sydneyben maradhatnánk
a hétvégére, hogy apáddal tölthess egy kis időt. Vasárnap este
visszahozhatlak. – Majd kibújok a bőrömből, hogy ilyen hamar
újra itt akar tudni.
– Csodásan hangzik. – Feléje fordulok, a dereka köré fonom a
lábamat. – De nem akarlak zavarni. Nem akarom még ennél is
jobban felbolygatni az életedet. Olyan jó voltál hozzám.
– Hé – szól rám és a tenyerébe fogja az arcomat. – Egy csöppet
sem bolygatta fel az életemet, hogy itt vagy. Csak még szebbé
tetted. – Elmosolyodom.
– Szeretlek – mondom neki, és a megcsókolom. Minden
idegszálammal szeretem őt. Csodálatos figyelemelterelés volt
attól, ami vár rám, és olyan jól gondomat viselte. Utálom, hogy

a betegség fekete fellegként tornyosul felettünk, de már a
puszta jelenléte is többet segít, mint gondolná.
– Kérlek, akkor mondd, hogy visszajössz velem a jövő héten –
suttogja. Megragadja a csípőmet, szorosan magához húz.
– Oké. Szívesen…
– Ez az én csajom. – Érzem, hogy elmosolyodik. Imádok a csaja
lenni. Beletúrok a hajába, elmélyítem a csókot. Carter felnyög,
ahogy bedugja a nyelvét a számba. – Jézusom, annyira meg
akarlak kefélni – mordul fel.
– Akkor tedd azt – felelem pihegve.
– Nem tehetem, nincs nálam óvszer.
– Fogamzásgátlót szedek, Carter – mondom, és hátrahúzódom,
hogy a szemébe nézzek. – Csak egyetlen másik férfival voltam
rajtad kívül, és mindig védekeztünk. Veled szeretném
kipróbálni először óvszer nélkül.
– Én is mindig használtam óvszert – sóhajt –, de akkor is túl
kockázatos. Nem vállalhatom a rizikót. – Fájnak a szavai. Olyan
visszataszító a gondolat, hogy gyereke legyen tőlem?
– Rendben – próbálom palástolni a fájdalmat, de nem sikerül.
Felemelkedem az öléből, hogy megforduljak, de nem ereszt.
– Ne csináld! – mordul fel. – Ne merészelj elhúzódni tőlem,
Indi. Ismered a múltamat. Pontosan tudod, hogy soha nem
akarnék törvénytelen gyereket a világra segíteni, és
megkockáztatni, hogy át kelljen mennie mindazon, amin
nekem.
– Carter – szólalok meg, és a dereka köré fonom a karjaimat. –
Sajnálom. Én csak…
– Csitt – suttogja, megpuszilja a számat. – Egy pillanatig se

hidd, hogy nem akarom ezt megtapasztalni veled, mert nem így
van. Csak nem vállalhatom a rizikót.
– Meg is szakíthatod, mielőtt elélvezel. – Reménykedve
felvonom a szemöldökömet. Akarom ezt vele.
– Bassza meg – nyög fel, és ismét a karjába zár. – Keményen
alkudozol, bébi. – Amikor a keze becsúszik a víz alá, a lábam
közé, tudom már, hogy győztem. Hátrahajtom a fejemet,
felnyögök, amikor az ujjai körözni kezdenek a csiklómon. –
Mindig szerettem volna érezni, milyen óvszer nélkül – suttogja
a nyakamba, aztán végighúzza a nyelvét a fülem tövéig. – Csak
veled. Mindig csak veled, Indi – leheli, megragadja a csípőmet,
kissé felemel, aztán visszahúz magára, le a farkára.
– Óhhhh… igen… – nyögöm, ahogy teljesen belém hatol.
– Édes Jézus – mordul fel fenn akadt szemmel. – Ez maga a
mennyország.
Ahogy mondja, Mr. Reynolds. A mennyország.

Carter kínait rendelt, amikor kiszálltunk a kádból. Miután
ettünk, összebújtunk a kanapán; én a lába között, a fejemet a
mellkasára hajtva. Ujjai lustán köröznek a homlokomon.
Csodálatos érzés. Imádom, hogy mennyire törődik velem.
– Mi van a fejfájásoddal? – kérdezi.
– Semmi különös – hazudom. – Elviselhető.
– Kérsz fájdalomcsillapítót?
– Nem. Elég az, amit az ujjaiddal csinálsz. A gyógyszer úgysem
sokat segít. – Hangosan beszívja a levegőt a megjegyzésem
hallatán.

– Tudom, hogy halogattad, de tényleg át kellene néznünk az
anyagot, amit az orvos adott. Lehet, hogy lesznek kérdéseink
holnap.
– Gondolom – sóhajtok fel. Igaza van. Igyekeztem elkerülni a
dolgot. Nem akartam tönkretenni vele az együtt töltött időt.
– Hol van? – kérdezi, és felemel a mellkasáról, hogy felálljon.
– A bőrönd alján.
Amikor visszaül mellém, kinyitja a borítékot, kiszedi az összes
papírt. A felét odaadja nekem, a másikat megtartja magának.
Ránézek, és elmosolyodom. – Mi van? – kérdezi vállat vonva. –
Nem hagyom, hogy egyedül olvasd el az egészet. Én elolvasom
ezeket, aztán cserélünk. – Istenem, tetszik, hogy ennyire
bevonja magát a dologba.
– Szeretlek. Ennyi az egész – mondom, hozzá hajolok,
megpuszilom a száját. – Csodálatos vagy.
– Én is szeretlek, Indi. Olyan nagyon.
Egy órával később leteszem a papírokat a kávézóasztalra. A
rengeteg olvasástól még jobban megfájdult a fejem. Ijesztő, és
túl sok információt kell egyszerre feldolgozni. – Jól vagy? –
kérdezi Carter. Összehúzott szemöldökkel figyel.
– Aha. Csak szükségem van egy kis szünetre. Az olvasástól fáj a
fejem.
– Gyere ide – mondja, és lehúzza a fejemet az ölébe. – Hunyd
be a szemed. Én olvasok tovább. – Felsóhajtok, amikor a szabad
kezével masszírozni kezdi a fejbőrömet.
– Mmmm... Ez nagyon fincsi.
Sötétben ébredek. Az ágyban vagyok. Az oldalamra fordulok,
hogy Carter felé nyújtsam a kezemet, de nincs mellettem. Az

éjjeliszekrényen álló órára pillantok, és látom, hogy hajlani fél
kettő van. Lerúgom a takarót, megyek, hogy megkeressem
Cartert. Elmosolyodom, amikor belépek a nappaliba. A kanapén
fekszik elnyúlva és olvas. Papírok hevernek szanaszét körülötte,
egy toll van a szájában és egy notesz az ölében. Elönt a
bűntudat. Rosszul érzem magamat, amiért még mindig ébren
van, és ezzel foglalkozik, miközben én aludtam.
– Szia – mondom, és elindulok felé. – Gyere lefeküdni.
– Már majdnem végeztem – feleli, felnéz rám és mosolyog.
Felveszi az öléből a noteszt, lejegyez valamit, aztán félreteszi.
Széttárja a karját, amikor melléje érek, és az ölébe húz.
– Hogy vagy?
– Jobban – felelem, és hozzábújok. Lepillantok a noteszre, és
látom, hogy teleírta a lapot. – Mi ez? – kérdezem.
– Csak néhány kérdés az orvosnak, és dolgok, amelyeket meg
kell vennem, ha elkezdődik a kezelés.
– Milyen dolgok?
– Néhány különleges étel, amelyre szükséged lesz… meg
ilyesmi. Vigyázni kell arra, hogy mit eszel a kezelés alatt.
Egészséges ételeket javasolnak, és azt, hogy tartózkodj az édes
dolgoktól, de természetesen nem tőlem. – Felnevetek a
megjegyzése hallatán.
– Csak próbáljanak távol tartani tőled!
– Ezt soha nem fogom megengedni, bébi – kuncogja, és az
arcomra nyomja a száját. – Mivel a sugarat egyenesen az
agyadba irányítják, ezért különösen oda kell figyelned a
szájhigiéniára. Hatással lehet a fogaidra és az ínyedre, ezért
nem ehetsz túl meleget vagy túl hideget. Összeírtam az összes

javaslatot, hogy átfuthasd őket. Csodás termelői piac működik a
városban minden vasárnap. Mindenféle friss terményt árulnak.
Elmehetünk majd, ha megkezdődik a kezelés, és
beraktározhatunk a kedvenceidből. – Könnyek öntik el a
szememet. Mit tettem, hogy kiérdemeltem egy ilyen csodálatos
férfit?
– Köszönöm – szipogom, és átkarolom a derekát. Nem is tudom
szavakba önteni, hogy milyen nagyszerű ember. – Hagyd a
többit, majd átnézem reggel, mielőtt elindulunk. Szükségem
van rád az ágyban.
– Nem kell kétszer mondanod – feleli, és a karjába kapva feláll.
– Nincs másik hely, ahol szívesebben lennék, mint melletted. –
A könyökével lekapcsolja a lámpát, az ajkát a számra simítja, és
visszavisz az ágyba.

23. fejezet

Egy hónappal később…

CARTER
A sugárkezelés harmadik hetében vagyunk. Az első héten az
onkológus gyógyszert szedetett Indianával, ami érzékenyebbé
teszi a sejteket a sugárzásra, így gyorsabban elpusztíthatóvá
válnak. Indi jól halad, ám nehéz heteken vagyunk túl.
Az első héten szinte semmi mellékhatást nem tapasztalt. Az
utóbbi két hétben azonban teljesen más a helyzet. Hétfőtől

csütörtökig kis adagban sugarazzák, pénteken, szombaton és
vasárnap pedig pihenhet.
Hétfő reggelenként szoktunk Sydneybe jönni, és csütörtökig
maradunk, aztán a fennmaradó pár napra visszamegyünk
hozzám. Annyi megbízást szorítok az időmbe, amennyit csak
tudok, csütörtökönként késő éjszakáig dolgozom, aztán egész
pénteken és a szombat nagy részében is. Utálom egyedül
hagyni Indit, de muszáj dolgoznom. Egyébként is szinte
folyamatosan alszik.
Anyu és Ross is felajánlotta, hogy eljön és vele marad, míg
dolgozom, de Indi hallani sem akart róla. Azt hiszem, rosszul
érzi magát amiatt, hogy gondot okoz másoknak. Állandóan
bocsánatot kér tőlem. Nem érti, hogy mennyire szeretem? Hogy
nincs a világon semmi, amit meg ne tennék azért, hogy ez az
egész minél könnyebb és kényelmesebb legyen a számára?
Minden vendég között felmegyek, hogy megnézzem, mit csinál,
és amikor nagyobb munkáról van szó, akkor felküldöm Jacquie-t
vagy Justine-t, hogy megbizonyosodjam róla, jól van és nincs
szüksége semmire. Majd belehalok, hogy betegnek látom. Nem
voltam rá felkészülve, hogy ilyen rosszak lesznek majd a
dolgok. Állandóan hányingere van, ezét nem eszik annyit, mint
szeretném, és emiatt fogyott is. Korábban is vékony volt, de ez
így most nagyon aggaszt.
Vasárnapra általában jobban érzi magát, hétfőn azonban,
amikor újrakezdődik a kezelés, megint ott tart, ahol kezdetben.
A jobb napokon igyekszem beléje imádkozni annyi ételt,
amennyit csak bírok. Tudom, hogy ha ennek az egésznek vége,
akkor megint olyan lesz, mint régen, de akkor is nehéz látni.

Bármit megadnék, hogy helyet cserélhessek vele.
Még LJ is érzi, hogy valami baj van. Egy pillatara sem tágít Indi
mellől. Követi mindenhová, amikor fenn van és mászkál, és
lefekszik melléje, amikor ágyban van. Örülök, hogy Indivel van,
amikor lenn vagyok a szalonban.
Azt kívánom, bárcsak vele tölthetnék minden másodpercet,
különösen a pihenőnapjain, de sokat árt az üzletnek, hogy egy
héten három és fél napot távol vagyok. A vendégeim
szerencsére nagyon megértők. Néhány állandó ügyfelem
átpártolt ugyan másokhoz, de a legtöbben lojálisak és
kitartottak mellettem. Már csak három hétről van szó, és
remélhetőleg véget ér ez az egész, és az élet visszatér a
normális kerékvágásba.
A hektikus helyzeten tovább rontott, hogy az öreg a
szomszédból átjött a múltkor, és közölte, hogy a hónap végén
be akarja zárni a boltot. Tudni akarta, hogy szándékom van-e
még mindig megvásárolni az épületet, ami természetesen így is
van. Van pár ötletem, ami segíthet rábírni Indit, hogy végleg itt
maradjon, ha véget ér a kezelés. Legalábbis remélem.
Szóval most még aggódnom kell a pénz előteremtése miatt is,
valamint kiverni az építészből a lakás megnagyobbításának és a
szomszédos üzlet átalakításának a terveit is. Szeretném
azonnal megkezdeni a felújítást, mihelyt lezárul az üzlet.
Ugyanazt az építőipari céget fogom megbízni, amelyik a
lakásomat is megcsinálta, amikor ideköltöztem. Őszintén
bevallom, hogy kibaszottul fáradt vagyok, de megéri, ha
minden jól alakul.
Befejezem a tetoválás kiszínezését, és kikísérem a vendégemet,

látom, hogy a következő már vár. – Adnál öt percet, haver? –
kérdezem, amikor odalépek hozzá, és kezet rázunk. – Fel kell
ugranom a lakásba.
Csak a munkatársaim tudják, hogy mi a helyzet Indianával.
Magamnak való srác vagyok, nem szeretek mindenféle szart
megbeszélni a vendégeimmel.
– Persze. Nem gond – feleli, és visszaül a helyére. Kettesével
szedem a lépcsőket, hogy felsiessek megnézni Indianát. Mélyen
alszik az ágyban. Nagyot fújok, amikor észreveszem, hogy
érintetlenül hever az éjjeliszekrényen a szendvics, amelyet
ebédre készítettem neki. Muszáj ennie. Olyan gyenge, és ezen
nem segít, ha nem eszik.
– Indi – suttogom, letérdelek az ágy mellé, és megsimogatom a
haját. – Szia – köszöntöm mosolyogva, amikor kinyitja a
szemét. Sápadt és elnyűtt, fekete karikák vannak a szeme alatt.
Borzasztóan aggaszt, hogy ilyennek látom.
Olyan bátor. Soha nem panaszkodik. Megsajdul a szívem,
amikor zöld szemébe nézek. Elveszítette a ragyogását, és ezt
kibaszottul utálom. Azt akarom, hogy végre az egésznek vége
legyen, és Indi ismét jól érezze magát.
– Szia – feleli, és mosolyt kényszerít az arcára. Utálom, hogy
azt hiszi, muszáj bátornak mutatkoznia előttem, mert nem így
van.
– Hogy érzed magadat? – kérdezem, és segítek neki, amikor
megpróbál felülni.
– Jól. – Mindig ezt válaszolja, még olyankor is, amikor
átkozottul jól tudom, hogy nem így van.
– Nem etted meg a szendvicsedet.

– Nem voltam éhes – feleli, és vállat von.
– Enned kell, kicsim – könyörgök neki, és a füle mögé simítom
a haját. – A reggelidhez is alig nyúltál. – Felveszem a tányért az
éjjeliszekrényről, és kicsomagolom a szendvicset.
– Ennél egy falatot a kedvemért, kérlek. Boldoggá tennél vele. –
Őszintén elmosolyodik, amikor ezt mondom.
– Rendben. Ha ez boldoggá tesz – feleli, és kinyitja a száját,
amikor odatartom az ételt. Figyelem, ahogy lassan megrágja a
falatot. Látszik rajta, hogy nehezére esik. Összeszorul a torkom.
Felveszem az üveg vizet, letekerem a kupakot.
– Tessék, igyál. – Felemeli a kezét, hogy elvegye a palackot, és
észreveszem, hogy reszket. Ezt gyakran csinálja újabban.
Valószínűleg alacsony a vércukorszintje, mert alig eszik. – Majd
én – mondom neki, és a szájához emelem a palackot. Meg sem
rándul a farkam a látványtól, ahogy a szájába veszi az üveget.
Több mint két hete nem kerültünk intim helyzetbe. Indi kérte,
gyakorlatilag könyörgött nekem, de képtelen vagyok rá. Ne
értsetek félre. Akarom. Jobban akarom bárminél. Kibaszottul
hiányzik ez a fajta kapcsolat vele. De Indi olyan gyenge… olyan
törékeny. Szüksége van minden energiájára már ahhoz is, hogy
megtegyen olyan hétköznapi dolgokat, mint a felkelés, ráadásul
rettegek, hogy fájdalmat okozok neki. Ezt pillanatnyilag nem
kockáztathatom meg.
Majd eljutunk oda is. Teljesen biztos vagyok benne. Csodás nap
lesz, azt elárulhatom, amikor végre ismét a mennyei puncijába
dughatom a farkamat. De egyelőre az a legfontosabb, hogy
ismét jól legyen.
– Mit szólnál hozzá, ha munka után elmennék a halpiacra, és

vennék abból a friss garnélából, amelyet úgy szeretsz?
Csinálhatnék neked vacsorára ráksalátát. – Reménykedő
tekintettel figyelem az arcát. Egyre kétségbeesettebb vagyok.
Észrevettem, hogy nem igazán tudja lenyelni a wokban pirított
ételeket, a hányingere meg felerősödik a szószos kajáktól.
– Jól hangzik – feleli. A kezem után nyúl, és gyengéden
megszorítja. Tudom, hogy a vendégem odalenn vár, de még egy
darabig várnia is kell. A csajom a legfontosabb. Az ágy szélén
ülök, míg beléje diktálom a szendvics felét, aztán
betakargatom. – Kábé egy óra múlva itt vagyok. – Gyengéden
megpuszilom a száját. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – feleli mosolyogva. – Köszönöm, hogy ilyen
jól a gondomat viseled.
– Nem kell megköszönnöd. Gondodat akarom viselni. –
Felveszem a telefont az éjjeliszekrényről, és lerakom melléje a
párnára. – Hívj fel, ha szükséged van valamire, míg lenn
vagyok.
– Rendben. – Lehajolok, és lágyan megcsókolom a homlokát.
– Vigyázz a csajunkra, míg távol vagyok, haver – mondom LJ-
nek, megsimogatom a bundáját, aztán megfordulok és távozom.

Hétfőn korán reggel indulunk Sydneybe, hogy időben
odaérjünk Indi következő sugárkezelésére. A vasárnap hamar a
kedvenc napom lett. Nem elég, hogy az egész napot vele
tölthetem, de ez a hét egyetlen napja, amikor Indi majdnem
olyan, mint régen, és elég jól van ahhoz, hogy elhagyjuk a
lakást. Az a pár nap kihagyás a két sugárkezelés között tényleg
nagy különbséget jelent.

Tegnap este felkaptam és átcipeltem az úton a strandra. Próbált
ellenkezni, meggyőzni, hogy tud járni, de nem hallgattam rá.
Végül kompromisszumot kötöttünk, és a hátamon vittem.
Csodálatos, hogy mennyi csillagot láthat az ember az égen, ha
az óceán közelében él. Nem is igazán vettem észre, míg vissza
nem tértem Sydneybe, és felnéztem az égre. Gondolom, nem
igazán segít a városokban lévő légszennyezés.
Szerettem volna, ha ezt Indi is megtapasztalja, ezért
leterítettem egy pokrócot a homokra, egy másikkal pedig
betakargattam, hogy ne fázzon. Az immunrendszere most
nagyon gyenge. Nem betegedhet meg.
Órákig hevertünk a puha homokon egymás karjában,
felnéztünk az égre, beszélgettünk, nevetgéltünk és néha-néha
csókolóztunk. Olyan volt, mint a régi időkben.
Bár a csókolózás része csodálatos volt, de nem volt jó ötlet.
Minél tovább tartóztatom meg magamat tőle, annál nehezebb a
dolog. Indi gyakorlatilag könyörgött, hogy szeretkezzünk a
csillagok alatt. Életem egyik legnehezebb tette volt nemet
mondani neki.
Szemmel láthatóan bántotta a visszautasítás. Nem érti, hogy ez
milyen nehéz nekem? Hogy mennyire akarom őt? Utálok
megtagadni tőle bármit, így végül beadtam a derekamat,
becsúsztattam a kezemet a nadrágjába és az ujjaimmal
kielégítettem.
Majdnem meggondoltam magamat, ahogy hallgattam a halk
nyöszörgését, és éreztem, hogy elélvez. Annyira szerettem
volna beléje hatolni, de erős maradtam. Mihelyt újra jól lesz, ki
fogom kötözni őt az ágyamhoz, és addig kefélem, amíg mind a

ketten elájulunk. Ebben biztos lehet.
Amikor visszamentünk a lakásba, képtelen voltam letörölni a
mosolyt az arcomról, és Indi sem. Mindkettőnknek erre volt
szükségünk. Sokkal könnyebbnek éreztem a szívemet.
Most ismét ott vagyunk, ahol elkezdtük. Utálom, amit ez az
átkozott sugárkezelés művel vele. Kétszer le kellet húzódnom
az út szélére hazafelé, hogy hányhasson. A karomban vittem be
a házba, lefektettem az ágyára, és ledőltem melléje, míg el nem
aludt, aztán felkeltem és átmentem anyuhoz. Muszáj volt
kiszabadulnom egy időre. Sajnos, azonban attól, amit találtam,
csak azt kívántam, bárcsak inkább Indianával maradtam volna.
Beléptem a házba, és az arcát a kezébe temetve, sírva találtam
anyut. Krisztusom. Azt hittem, hogy már jobban van. Ledobom a
kulcsaimat a bejárati ajtó melletti asztalra, és azonnal
odamegyek hozzá. – Anyu –szólalok meg aggódva, leülök
melléje, átkarolom a vállát. – Mi a baj? Jól vagy?
– Ó, Carter – zokogja, és a mellembe temeti az arcát.
– Mi folyik itt? – Nem bírom elviselni, amikor sír.
– Most beszéltem egy magánnyomozóval. Meghalt az apám. –
Mi a fasz? Meghalt az apja és sír? Nem tudnám megmondani,
hogy ez miért akaszt ki. Dehogynem. Azok után, ahogy bánt
vele és bánt velem…
– És ez elszomorít? Miért? – kérdezem kissé dühösebben, mint
várható lenne.
– Mindennek ellenére az apám volt, Carter. – Az apja egy faszt.
Ez a legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. Nem
elég, hogy kirúgta otthonról a lányát, amikor az tizenkilenc
éves volt és terhes, és nem volt hová mennie, de tönkretette az

én életemet is. Az egyetlen unokájáét. – Reméltem, hogy egy
nap majd minden rendbe jön. Ez most már soha nem történik
meg.
– Sajnálom, anyu, de az apád egy seggfej volt. Mindkettőnkkel
szemét módon bánt.
– Tudom – szipogja, és letörli a könnyeit. – Anyu azt akarja,
hogy kapcsolatba lépjek vele. Felbérelt egy magánnyomozót,
miután az apám meghalt, hogy a nyomomra bukkanjon.
Megkaptam tőle az elérhetőségét.
– Fel fogod venni a kapcsolatot vele? – Nem habozik a
válasszal.
– Természetesen. – Teljesen kiakaszt a válasza. – Egyáltalán
nem volt olyan, mint az apám – teszi hozzá anyu védekezően.
– Akkor hol volt az életed elmúlt huszonöt éve alatt? – Szinte
üvöltök, miközben felpattanok. Rosszul érzem magam, mert
megrándul anyu arca, de képtelen vagyok elfojtani a feltörő
haragot. – Ha ezt akarod, akkor egyedül kell végigcsinálnod.
Nem akarok tudni róla.
– Carter! – kiált távolodó hátam után, ahogy kirobogok a
helyiségből. Nem is tudom, miért gerjedtem ekkora haragra.
Talán csak elfáradtam mindazok után, amin keresztülmegyek
Indivel. Talán valami másról van szó.
Leülök az ágyamra, a kezembe temetem az arcomat, és
felvillannak annak a napnak az emlékképei. Miért hoztad ide ezt
a fattyút? Tüntesd el a szemem elől. Soha többé ne hozd őt ide.
Vicces, hiszen tizenkilenc éve történt, de még mindig olyan
élénken él az emlékezetemben, mintha tegnap lett volna.
Utálom azt a faszszopót. Örülök, hogy meghalt. Tönkretette a

kibaszott életemet, összetörte az anyám szívét. Lehet, hogy
túlzás, de pontosan így érzem.
– Carter… – szólal meg anyu, és bekopog az ajtómon. –
Bejöhetek?
– Persze – felelem. Nem szabadna haragudnom rá.
Ő ennek az egésznek a legnagyobb áldozata. Az ő szüleiről van
szó. Magára hagyták, amikor a legnagyobb szüksége lett volna
rájuk. – Sajnálom, anyu – mondom, és a szemébe nézek,
amikor bejön és leül mellém az ágyra.
– Nincs miért bocsánatot kérned, kedvesem. – Lágy hangon
mondja. Felemeli a kezét, és gyengéden simogatni kezdi a
hátamat. – Igazad van. Apám sokat ártott mindkettőnknek. De
az anyám egyáltalán nem olyan volt, mint ő. Meg kell értened,
hogy apám mindent az ellenőrzése alatt tartott. Anyámnak
nem volt ebbe beleszólása. Teljesen kiborult, amikor az apán
elzavart otthonról. Próbált vitatkozni vele, de apám nem
hallgatott rá. Soha. Nagyon makacs volt. Anyám összetört,
amikor elhagytam a házat. Adott egy borítékot kétezer dollárral.
Az apám tudta nélkül gyűjtögette évekig. Nekem adta pár
ékszerét is, hogy eladjam, ha pénzre van szükségem. Nem volt
valami sok, de nem volt többje. Segített, míg munkát találtam.
Biztosította a fedelet a fejem fölött és az ételt, hogy túléljek. E
nélkül az utcán végeztem volna.
Ülök és hallgatom, amit mond, de még mindig nem tetszik ez
az egész. Semmiféle kapcsolata nem volt az anyjával a hosszú
évek alatt. Ami engem illet, kicsit késő van már ahhoz, hogy
most próbálja meg helyrehozni a dolgokat.
– Más volt a helyzet annak idején – folytatja anyu. – Szexuális

kapcsolatot folytatni a házasság előtt, házasságon kívül
gyereket szülni… mindez tabu volt, kirekesztéssel járt. Apám
nagyon vallásos ember volt, régi vágású. Ráadásul büszke is. A
neve jelentett számára mindent. Sajnos fontosabb volt
számára, hogy mit gondoltak róla az emberek, mint a saját
lányának és unokájának a jóléte. Ezt soha nem fogom
megbocsátani neki. Anyu viszont? Ő más volt, Carter. Pontosan
megérted, mire gondolok, amikor majd találkozol vele.
– Eszem ágában sincs – csattanok fel. – Csináld csak, ha akarod,
de nem akarom, hogy bármi közöm legyen az egészhez.
– Carter! – kiált fel döbbenten. – Kérlek. Szükségem van arra,
hogy velem gyere. Nem hiszem, hogy képes vagyok egyedül
végigcsinálni. Majdnem huszonöt év telt el, mióta utoljára
láttam őt. Azt hiszem, hogy jót fog tenni neked,
mindkettőnknek. Ideje elengedni a múltat, édesem. Ideje
gyógyulni. – Megadóan felsóhajtok. Soha nem voltam képes
nemet mondani neki, és a könyörgő tekintetéből világos
számomra, hogy találkozni fogok azzal a kibaszott
nőszeméllyel, akár akarom, akár nem. Bassza meg!

Anyu még aznap délután felhívta az anyját. A jelek szerint az
asszony majd kiugrott a bőréből, hogy hallott anyu felől, és
több mint két órán keresztül beszélgettek és sírtak. Azt akarta,
hogy mindketten azonnal menjünk el hozzá. Szó sem lehetett
róla, hogy abbahagyjak mindent és rohanjak, bár anyu is ezt
szerette volna. Az első számú prioritás számomra: Indi, és
őszintén szólva olyan sokáig fogom halogatni ezt a kéretlen
találkozást, ameddig csak tudom.

De ahogy teltek a napok, anyám könyörgése túl sok volt. Végül
beadtam a derekamat, és beleegyeztem, hogy szerda délután
elmegyek vele hozzá. Még nem beszéltem meg a dolgot
Indianával. Előbb meglátom, hogyan alakul a találkozás. Nem
akarom őt fölöslegesen felizgatni és aggasztani. Fogalmam
sincs, hogy mire számítsak, amikor odaérünk. Az évekkel
ezelőtti látogatás alapján nem sok reményt táplálok.
Anyu megbeszélte vele, hogy délután háromra megyünk,
délutáni teára. Baszhatja. Szart sem fogok enni, amikor ott
leszünk, ha egyáltalán túljutunk a küszöbön. Alig két óra múlt,
így lassan indulnunk kell. Negyven percig tart az út a szülei
házához.
Fogom a tányért a gyümölccsel, amelyet összevágtam Indinek,
és bemegyek a nappaliba, ahol a kanapén fekszik összebújva LJ-
vel. Mihelyt belépek az ajtón, elfordítja a tekintetét a
televízióról, és a szemembe néz. Mosolyt erőltetek az arcomra,
próbálom eltitkolni a belsőmben dúló zűrzavart. Szerencsére
viszonozza a mosolyomat. Egész nap sikerült elrejtenem előle
az aggodalmaimat és bizonytalanságomat.
Indinek ma nem volt túl rossz napja. Egyike volt a jobbaknak.
Pár órát aludt, miután hazaértünk a kórházból, és azóta ébren
van. Még az ebédjét is sikerült az utolsó morzsáig megennie és
ki sem hányta, aminek rettenetesen örülök.
– Tessék, gyönyörűm – mondom, amikor letérdelek eléje, és az
ölébe teszem a tányért. – Van még valami, amire szükséged
van, mielőtt elmegyek?
– Semmi, köszönöm – feleli, és reszkető kézzel megsimogatja
az arcomat.

– Lassan mennem kell. Háromkor van anyu megbeszélése. Apád
az előbb telefonált, és már úton van hazafelé. Itt marad veled,
amíg visszaérek.
– Nincs szükségem bébiszitterre, Carter. Megleszek, amíg
visszajössz – feleli, és a szemét forgatja. Imádom, amikor ilyen.
– Tudom, de jobban érzem magam, ha nem vagy egyedül. –
Lehajolok, gyengéden megpuszilom a száját. Ross tisztában van
vele, hová megyünk, de megkértem, hogy ne mondja el
Indianának. Tudnia kellett, mert a biztonság kedvéért valakinek
Indivel kell maradnia, amikor anyuval elmegyek. Azonkívül
érdekelt a véleménye is. Velem ellentétben ő úgy gondolja,
hogy jó ötlet ez a találkozás. Könnyű neki ezt mondani, mert
nem tudja, hogy mi történt évekkel ezelőtt. – Szeretlek –
mondom, és felállok.
– Én is szeretlek. Remélem, jól sikerül majd anyukád
megbeszélése. – Ahogyan én is. Rámosolygok, és ismét görcsbe
rándul a gyomrom a tudattól, hogy mivel kell hamarosan
szembenéznem.
– Vigyázz a csajunkra – mondom LJ-nek, lehajolok, és
megsimogatom a bundáját.

Egyetlen szót sem szólunk úton. Anyu lába idegesen rángatózik
szinte végig. Az arcán szétáradó széles mosolyból tudom, hogy
izgatott a találkozás miatt. Azt kívánom, bárcsak ne kerülne sor
rá, de anyu kedvéért remélem, hogy minden rendben megy
majd.
Szó szerint hányingerem van, amikor végighajtunk a hosszú,
kör alakú behajtón, és megállunk a ház előtt. Vicces, hogy

ennyi év után is pontosan emlékszem rá, hogy néz ki. Életem
meghatározó pillanata volt, gondolom, így nem lep meg, hogy
örökre velem maradt. Azon a napon örökre megváltozott az
életem. Azon a napon az a faszszopó tönkretett. Nem akarok
annak a háznak a közelébe se menni. Már bánom, hogy
beleegyeztem, hogy idejövünk, másrészt viszont azt sem
akarom, hogy anyunak egyedül kelljen az egésszel
szembenéznie.
Leállítom a motort, és hirtelen elönt a pánik. Bassza meg. Nem
tudom ezt végigcsinálni. – Nem bánod, ha a kocsiban maradok?
– kérdezem anyu felé fordulva.
– Mi? Nem. Kérlek, Carter. Azok után, ami a legutóbb itt történt
megértem, hogy aggódsz – feleli, és a kezem után nyúl. –
Tényleg azt hiszed, hogy visszahoztalak volna ide, ha azt
gondolnám, hogy hasonló fogadtatásban lesz részünk? Az a
nap még engem is kísért. Azt hiszed, nem láttam, mennyire
megváltoztál utána? Az anyád vagyok, Carter. Az anyák
észreveszik az ilyesmit. Egyetlen pillanat sem telt el, amikor
nem bántam, hogy kénytelen voltál keresztülmenni ezen.
Ígérem, hogy ezúttal minden másképpen lesz. Anyu nem olyan,
mint az apám. Tényleg alig várja, hogy megismerjen. –
Legyőzötten felsóhajtok.
Miért nem tudok soha nemet mondani ennek az asszonynak?
Szüksége van erre, ezért félre kell tennem a szarságaimat, és
megtenni a kedvéért. Mindent feladott, amikor megtudta, hogy
terhes velem. Elvetethetett volna, és folytathatta volna az
életét a családjával ebben a házban. De nem tette. Ha
segíthetek neki, hogy visszakapja a régi énjének egy részét,

akkor önző faszfej lennék, ha ezt nem tenném meg a kedvéért.
Tétován kiszállok az autóból, és körbemegyek, hogy kinyissam
anyunak az ajtót. Számolom magamban ugyanazt az öt
kibaszott lépést, ahogy annak idején, amikor kölyök voltam. De
az izgatott várakozás helyett most rettegés tölt el.
Kavarog a gyomrom, amikor megállok a nagy sárga ajtó előtt, de
ezúttal nem tűnik olyan hatalmasnak. Csak egy egyszerű ajtó,
és kibaszottul utálom. Szenvedélyesen utálom az ajtót és
mindent, ami mögötte rejtőzik. Olyannyira, hogy el kell
fojtanom magamban a kísértést, hogy szétrúgjam. Hogyan
utálhat egy ember ennyire egy átkozott ajtót?
Mert kísértette a kibaszott álmaimat tizenkilenc éven keresztül,
azért.
Felemelkedik anyu keze, aztán bekopog. Kétszer kopog. A
kezem után nyúl, biztatóan megszorítja, de ezúttal nem
nyugtat meg az érintése. Ahogy a legutóbb, amikor itt jártunk,
most is felém fordítja a fejét, felnéz rám és mosolyog. Már nem
ötéves vagyok, most már apró termete fölé tornyosulok. Ez a
kibaszott déjà vu érzés a legrosszabb az egészben. Krisztusom,
mindjárt rosszul leszek.
Mind a kettőnknek remeg a keze, ahogy várunk. Nem kell sokáig
ácsorognunk. Egy perccel később feltárul az ajtó. Anyám
törékeny, idősebb változata áll előttünk. Visszatartom a
lélegzetemet, a szívem vadul ver a mellkasomban. Levegő után
kapok, amikor az asszony egy pillanatra anyám szemébe néz,
aztán a karjába veti magát.
– Kicsikém! – kiált fel. – Túl sokáig vártam, hogy újra lássam a
gyönyörű arcodat. – Zokogni kezd, ahogy anyu öleli, és ő is

sírva fakad. Elszorul a torkom. Csak állok ott és figyelem őket.
Bár még mindig azt kívánom, bárcsak ne lennék itt, a szívem
repes anyu miatt. Azt hiszem, pontosan ilyen találkozásban
reménykedett, amikor oly sok éve idejöttünk.
Fogalmam sincs, miért várom, hogy a találkozás megkeseredik,
amikor a nagyanyám észrevesz. Pár pillanattal később
eleresztik egymást, a nagyanyám hátrál egy lépés, törékeny
tenyerébe fogja anyám arcát. – Hadd nézzelek meg – mondja
széles mosollyal az arcán. Észreveszem, milyen kedvesek a
szemei. Egyáltalán nem olyan gonoszak, mint a nagyapáméi. –
Még mindig olyan gyönyörű vagy, ahogyan emlékszem. Annyira
hiányoztál, Lizzy. – Előrehajol és összepuszilja anyu arcát.
– Te is hiányoztál nekem, anyu – suttogja anyám, és a
kézfejével letörli a könnyeit. – Ő itt Carter – teszi hozzá, és a
nagyanyám felém fordul. – Az unokád. – Esküszöm, hogy
megáll a szívverésem, amikor elszakítja a tekintetét az
anyámról, és felnéz rám. A düh helyett, amelyben a nagyapám
részesített, amikor utoljára itt jártunk, a nagymama arcán
gyönyörű mosoly árad szét, aztán átkarolja a derekamat. Csak
állok ott, mozdulatlanul. A kezem még mindig az oldalam
mellett lóg. Meg vagyok dermedve.
– Huszonnégy évet vártam, hogy megismerjelek – sírdogálja
halkan a mellkasomba. – Olyan régóta imádkoztam, hogy
eljöjjön ez a nap. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy nem
gondoltam volna rád, vagy nem szerettelek volna. – Egyre nő a
gombóc a torkomban, és vissza kell fojtanom a könnyeket.
Szeret engem.
Bár pontosan ilyen fajta találkozásban reménykedtem, nem,

ilyenről álmodtam, valami ok miatt még mindig szkeptikus
vagyok. Még mindig azt várom, hogy minden rosszra forduljon.
– Hadd nézzelek meg! – mondja nagyanyám, és hátralép. –
Nézzenek oda, milyen jóképű vagy – mosolyog, felemeli a kezét
és gyengéden megsimogatja az arcomat. Anyunak igaza volt…
egyáltalán nem olyan, mint a nagyapám.

24. fejezet

INDIANA
Annyi gyümölcsöt eszem, amennyi csak belém fér, aztán
megyek a fürdőszobába lezuhanyozni, míg apu elkezdi főzni a
vacsorát. Utálom, hogy képtelen vagyok segíteni, de a hülye
testem olyan gyenge a kezeléstől. Túl hosszú ideig még talpon
lenni is nehezemre esik. Alig várom, hogy vége legyen, és
megint normális legyek. Van viszont pozitív oldala is a
dolognak, mert úgy tűnik, mintha enyhülne a fejfájásom,
szóval remélhetőleg használ a kezelés. Imádkozom, hogy így
legyen, mert nem tudom, meddig vagyok még képes elviselni.
A hülye műanyag széken ülök, amelyet apu beállított a
zuhanyozóba. Kibaszottul utálom, hogy ezen az átkozott izén
kell ülnöm, de túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy elég
hosszú ideig álljak. Nyomoréknak érzem magam miatta. Eleinte
Carter segített lezuhanyozni, de ennek gyorsan véget vetettem.
Így is olyan sokat vállal magára. Olyan sokat. Soha nem áll le.

Ha lenne rá módom, hogy enyhítsek a terhein, megtenném.
Ne értsetek félre, Carter szemlátomást nem bánja, de az egész
világot a vállára vette, amikor felajánlotta, hogy gondomat
viseli. Nem engedi, hogy bárki segítsen. Imádom, hogy végig
akarja csinálni, és örökre hálás is leszek neki, de látszik rajta,
hogy egyre jobban kimerül. Ez pedig aggaszt.
Carterre gondolok, miközben hagyom, hogy a meleg víz
záporozzon fáradt, sajgó testemre. Nem volt önmaga az utóbbi
pár napban. Mosolyt kényszerít magára valahányszor a
közelemben van, de aggodalom árkol ráncokat a jóképű arcára
mindig, amikor azt hiszi, hogy nem figyelem. Beszélnem kell
vele, ha hazaért.
Kijövök a zuhany alól, beburkolózom egy törülközőbe, aztán
visszamegyek a szobámba. LJ végig a sarkamban van. A
fürdőszoba előtt ült, amikor kinyitottam az ajtót. Nem tágít
mellőlem, mióta elkezdődött a kezelés. Azt hiszem, érzi, hogy
valami nincs rendben velem.
Kinyitom a fehérneműs fiókot, és az első, ami a szemembe
ötlik, egy levélke a ruhák tetején. Brr! A kézírásból azonnal
megállapítom, hogy Cartertől származik.

Megtehetem és meg is fogom. AZ ENYÉM VAGY! Ha kielégülésre
vágysz, tudod, hol találsz, gyönyörűm!!!

Dühösnek kellene lennem, de nem vagyok az. Helyette
felnevetek. Körül sem kell néznem. Tudom, hogy eltűnt a
vibrátorom. Nagyon hiányzik az intim közelség Carterrel.
Tudom, azt hiszi, hogy így teszi a legjobbat, és talán igaza is
van, de szükségem van erre a közelségre. Utálom, hogy időt

pazarolunk. Nem tudjuk, hogy mennyi időnk maradt.
Felöltözöm, aztán ledőlök az ágyra. Borzasztó, hogy egy
egyszerű zuhanyozás ilyen nagyon kiszívja minden energiámat.
Vissza akarom kapni a régi önmagamat. Megint jól akarok lenni.
Szívás ez a rohadt rák.

Lassan kinyílik a szemem, amikor megérzem, hogy besüpped az
ágy, és két erős kar fonódik körém. Carter itthon van. A tudat
mosolyt csal az arcomra. Feléje fordulok, megpuszilom a száját,
amikor gyönyörű csokoládébarna szemébe nézek. – Szia,
szépfiú – köszöntöm mosolyogva.
– Szia, gyönyörűm. – Lélegzetelállító mosolyától elolvad a
szívem. Szeretem ilyen boldognak látni őt. Felnyúlok,
gyengéden megsimogatom az arcát.
– Hogy ment anyukád találkozója?
– Sokkal jobban, mint vártam. Nem árultam el korábban, mert
nem akartalak fölöslegesen aggasztani, de a nagymamámnál
voltunk. – Micsoda?
– Hallgass! Nem igaz – csikorgom. Nem arról van szó, hogy
nem hiszek neki; csak meg vagyok döbbenve, ennyi az egész.
– De igen – kuncogja. Mesélni kezdene, de nem hagyom.
– Mi? Hogyan? És miért most hallok erről először? – faggatom,
felnyúlok és belecsípek az oldalába. Nem tudom elhinni, hogy
eltitkolta előlem.
– Au… – nevet, és megdörzsöli az oldalát. – Ha hagynád, hogy
megszólaljak, akkor elmesélném. – Oldalra fordul, szembe
velem, és átkarolja a derekamat.

Elmesél mindent. A magánnyomozótól kezdve a
bizonytalanságig a látogatás miatt és az örömig, amelyet érzett,
amikor tárt karokkal fogadták. Olyan boldognak és nyugodtnak
látszik, mintha hatalmas súly esett volna le a válláról. A
látvány felmelegíti a szívemet.
– Anyunak igaza volt – feleli. – A nagymama egyáltalán nem
olyan, mint a nagyapám. Fogalma sem volt róla, hogy annak
idején elmentünk hozzájuk. A nagyapám soha nem árulta el
neki. Majd megszakadt a szíve, amikor megtudta. – Nem szólok
egy szót sem. Csak hallgatom őt. – Soha nem láttam még anyut
ennyire boldognak, Indi. Egész úton hazafelé teli szájjal
mosolygott. Látnod kellett volna. – Szükségtelen. Fogadok,
hogy ugyanazt láttam volna, mint most Carter arcán.
– Annyira örülök, hogy végre lehetőséged volt megbékélni
azzal, ami történt – mondom, és a tenyerembe fogom az arcát.
– Meglátogatod majd újra?
– Hát persze – vágja rá habozás nélkül. – Veled is találkozni
szeretne. Szeretni fogod őt, kicsim. Anyu idősebb változata.
Olyan édes. – Elmosolyodom ahogy előrehajolok, és a szájára
tapasztom az ajkamat. Ragadós a lelkesedése. Nagyon örülök,
hogy így történt. Tudom, hogy tizenkilenc éven át kísértette,
amit a nagyapja tett. Remélem, hogy ez a találkozás békét hoz a
számára. Megérdemli. Túlságosan sokáig hordozta annak a
napnak a fájdalmát.
– Én is alig várom, hogy találkozzam vele – nyugtatom meg
Cartert, mert ez az igazság.

Borzalmasan érzem magamat, mire csütörtök délután

visszatérünk Newcastle-ba. A tegnapi jó nap volt, de a mai
mindent alulmúl. Általában alszom idefelé, de most hétszer
kellett megállnunk, hogy hányjak. Pontosabban csak szárazon
öklendezzek, mert csak erre voltam képes. Kihánytam már
magamból mindent, mire kiértünk Sydneyből.
Carter teljesen magán kívül van, amikorra megérkezünk.
Tisztán látszik az arcán, hogy mennyire aggódik. – Azt hiszem,
szólok Justine-nak, hogy mondja le minden vendégemet ma
délutánra – mondja, és becipel a hálószobába. Utálom, hogy
mindenhová ölben kell vinnie. Ma valószínűleg túl gyenge
vagyok ahhoz, hogy felmenjek a lépcsőn, de még akkor is
ragaszkodik hozzá, amikor jobban érzem magam.
– Szó sem lehet róla! – csattanok fel olyan határozott hangon,
hogy világos legyen számára: komolyan beszélek. Ideje
keményebben fellépni. – Ne légy nevetséges. Jól elleszek
egymagamban. Elég megrendelést veszítettél már el miattam.
Nem vagyok hajlandó… – Mielőtt esélyem lenne befejezni a
mondatot, Carterből kirobban a nevetés. – Mi olyan vicces? –
kérdezem összehúzott szemmel.
– Te – kuncogja, lehajol és gyengéd puszit nyom az orromra. –
Imádom, amikor pattogsz. Hiányzott. – Ellágyulok a könnyed
válaszára.
– Kérlek, ne mondd le a vendégeidet – kérlelem immár lágyabb
hangon. – Komolyan, nem lesz semmi gond.
Lefektet az ágyra, pár percig még fontoskodik, aztán lemegy a
földszintre. Nem telik el sok idő, és álomba merülök.
Néhány órával később ébredek fel, amikor feljön, hogy
megnézze, hogy vagyok. Hoz egy tányér kekszet és valami

gyümölcslét, mivel mást képtelen befogadni a gyomrom.
Magamba kényszerítek egy-két darabot, amíg Carter kiviszi
hátra LJ-t, hogy elvégezhesse a dolgát.
– Kérlek, próbálj meg enni még egy kicsit – mondja
összeráncolt homlokkal, miután visszajön. A szememet
forgatom. Tudom, hogy nem kellene, de néha úgy tesz, mintha
gyerek lennék. Bárcsak ne lennék ennyire rosszul! Persze, hogy
akkor többet ennék. Leül az ágy szélére, és belém tukmál még
pár darab kekszet, mielőtt távozik.
Visszatér a hányinger, ledőlök hát abban a reményben, hogy
helyrejön a gyomrom, amíg alszom. Fogalmam sincs, hogy
meddig szundítottam, de borzalmas hányingerre ébredek.
Kikászálódom az ágyból, indulok a fürdőszobába. A falba kell
kapaszkodnom, mert szédülök és remeg a lábam.
Egy örökkévalóságig ölelem a vécécsészét. Kihányom azt a kevés
ételt, amelyet sikerült magamba tukmálnom. A mosdóba
kapaszkodom, hogy fel tudjak állni. Borzalmasan érzem
magam. Az lenne a legokosabb, ha visszafeküdnék az ágyba, de
talán egy meleg zuhany segít.
Megmosom a fogamat, levetkőzöm és belépek a zuhanyfülkébe.
Leülök az átkozott székre, amelyet apu és Carter sürgetésére
használok, aztán kinyitom a csapot. Csodálatos érzés, ahogy a
meleg víz végigfolyik a testemen. Sajgó izmaimnak pontosan
erre volt szükségük.
Mire elzárom a vizet, már kissé jobban érzem magam. Valahogy
ismét emberi lénynek. De szédülni kezdek, mihelyt felállok. Az
lenne a legokosabb, ha visszaülnék, bár mindennél jobban
szeretnék megtörölközni és visszamászni az ágyba.

Kilépek a zuhanyfülkéből, reszkető kézzel a törülköző után
nyúlok. Éppen csak annyi időm van, hogy magam köré
tekerjem, amikor rádöbbenek, hogy el fogok ájulni. Gyorsan
megfordulok, szeretnék eljutni a vécéig, hogy leülhessek. Nem
fog sikerülni. Előrezuhanok, és minden elsötétül a szemem
előtt.

25. fejezet

CARTER
Egy munka kellős közepén hallom meg az ugatást. LJ ugat ugyan
néha nap közben, de nem gyakran. Csak olyankor csinálja,
amikor ki akar menni, de tudom, hogy most nem erről van szó,
mert nemrégen vittem ki. Máskor azért ugat, mert lát valakit a
nappali ablakából, ahogy elsétál az utcán, de ma be van húzva a
függöny. Azért sötétítettem be, mert az erős fénytől még
jobban fáj Indiana feje.
Azonnal riadókészültségben vagyok. Mivel folytatódik az
ugatás, kénytelen vagyok kimenteni magamat. – Bocs, haver, de
ellenőriznem kell valamit. – Szerencsére állandó kliensről van
szó, aki a jelek szerint egyáltalán nem bánja a szünetet.
A gyomrom azt súgja, hogy valami nincs rendben.
Végigrohanok a folyosón, ki az oldalsó ajtón, kettesével veszem
a lépcsőket. – Indi – szólítom, mihelyt belépek a lakásba.
Semmi. Hallom, hogy LJ egyre kétségbeesettebben ugat,

elindulok hát a hang irányába.
Befordulok a sarkon, és látom, hogy LJ a hátsó lábán áll, vadul
kaparja a fürdőszobaajtót. Eláll a szívverésem. – Indi –
szólongatom, ahogy odarohanok. Semmi válasz. A kilincs után
nyúlok. Szerencsére az ajtó nincs bezárva.
Pánikba esve felrántom az ajtót. – Indiana. – Esküszöm, hogy
megáll a szívverésem és kiszáll belőlem minden levegő, amikor
meglátom, hogy arccal lefelé fekszik a kövön. Összerogy a
térdem. Valami miatt azonnal a legrosszabbra gondolok. Azt
hiszem, azért, mert halálos betegségben szenved. Gyorsan
odasietek hozzá.
Térdre esek, és mindjárt a pulzusát keresem. Hála istennek
életben van. – Indi – szólongatom és megrázom. Gyengéden a
hátára fordítom, az ölembe veszem a fejét. Azonnal kezd
magához térni. Elönt a megkönnyebbülés. Egészen addig, míg
észre nem veszem, hogy vér csorog a nyakán. Előrehajolok, és
meglátom a vágást az álla alatt. Biztosan beütötte a fejét,
amikor elájult.
– Indi… Indi, én vagyok az… Carter. Szólalj meg, kicsim.
– Carter… – nyögi, és felnyitja a szemét. Hála istennek.
– Minden rendben lesz – nyugtatgatom, a karomba veszem és
felállok. Gyorsan beviszem a hálószobába, és gyengéden
lefektetem az ágyra.
– Carter… – nyögi ismét, és megpróbál felülni.
– Ne mozogj, kicsim. Minden rendben lesz. – Gyengéden
megsimogatom a haját, hogy megnyugtassam. Az
éjjeliszekrényen lévő telefon után nyúlok, a recepciót
tárcsázom. – Justine, Carter vagyok. Indi elájult. Hívd a

mentőket!
– Mi? Basza meg, Jól van? – kérdezi pánikban. Az
alkalmazottaim megszerették Indit az elmúlt idő alatt. Elég
nehéz is nem szeretni őt.
– Igen. Csak van egy csúnya vágás az állán. Hívd a mentőket, és
küld fel őket a lakásba, mihelyt megérkeznek – mondom, és
bontom a vonalat. Justine rendes kölyök. Pontosan azt fogja
tenni, amit mondtam.
Indi felemeli a kezét, végigsimít az állán. – Vérzek – jegyzi
meg, amikor elveszi a kezét és az arca elé emeli.
– Tudom. Biztosan megütötted magadat, amikor elestél. –
Kihúzom alóla a törülközőt, összegyűröm, és a sebre szorítom.
– Tudod tartani egy percig? Fel kell, hogy öltöztesselek, mire
ideérnek a mentősök.
– Persze. – Bár kába, nyugodt, mint egy uborka. Én viszont
egyáltalán nem vagyok az. Teljesen odavagyok. Remeg a kezem,
miközben beletúrok a fiókba, hogy keressek valamit, amit
ráadhatok. Hetek óta kötélen táncolnak az idegeim. Nem
tudom, hogy még meddig bírom.

– Indi jól van, Ross – közlöm megnyugtató hangon, miközben
fel-alá járkálok a John Hunter Kórház folyosóján. Az orvos
megkért, hogy menjek ki a szobából, míg megvizsgálja Indit.
Indi elmesélte a mentőautóban, hogy szédült, amikor kilépett a
zuhany alól, de többre nem emlékszik.
– Beszólok a kapitányságra, hogy nem megyek be dolgozni. Pár
órán belül nálatok vagyok – feleli aggodalmas hangon.

– Nem. Szükségtelen iderohannod. Gondját tudom viselni.
Kézben tartom a helyzetet, Ross. – Hát, legalábbis ezt
hajtogatom magamban. Felelős vagyok azért, ami történt. Ott
kellett volna lennem vele. Lehet, hogy Ross azt hiszi, nem tudom
megfelelően Indi gondját viselni? Mert a mostani esettől
függetlenül szerintem igen. Lehet, hogy csak a paranoia beszél
belőlem. – Mihelyt az orvos kész a vizsgálattal, azonnal
telefonálok, és elmesélem, hogy mit mondott.
– Bassza meg – csikorogja, és nagyot fújtat. – Rendben. – Nem
könnyű neki, értem én.
– Ross! Tudod, hogy elárulnám, ha azt gondolnám, hogy
komoly a dolog. A mentős azt mondta, hogy talán össze kell
varrni pár öltéssel a sebet, de egyébként minden rendben van.
– Ismét elönt a bűntudat. A francba, ott kellett volna lennem vele.
– Hívj fel, mihelyt tudod, hogy mi a helyzet!
– Úgy lesz. Ígérem – mondom, és bontom a vonalat.

INDIANA
Amikor felébredek, még mindig a kórházban vagyok. Sötét van
odakinn, de mögöttem ég egy lámpa, ami eléggé megvilágítja a
szobát ahhoz, hogy lássam, Carter egy széken alszik az ágyam
mellett. Megröntgeneztek, és tisztázódott, hogy semmim nem
tört el vagy repedt meg, aztán az orvos összevarrta a sebet az
államon. Megfigyelésre azért benntartanak ma éjszakára.
Őszintén szólva most sokkal jobban érzem magam. Infúziót
kaptam, ami sokat segített. Kiderült, hogy súlyosan kiszáradtam
a hányás miatt.
Elönt a bűntudat, ahogy itt fekszem, és Cartert figyelem. Olyan

fáradtnak látszik, olyan kifacsartnak. Bárcsak hazamenne, hogy
kialudja magát egy igazi ágyban, de nemet mondott, amikor
korábban erre kértem. Hálás vagyok, hogy itt van nekem.
Csodálatos ember. Csak alig több mint egy hónapja vagyunk
ennyire együtt. Ennek az időnek a többségét elvitte a
betegségem. Ez így nem tisztességes. Nagyon megviselte őt.
Imádom, hogy vállalta a gondoskodást, bár nem erre
szerződött. A helyében a legtöbb ember hetekkel ezelőtt
lelépett volna. Ő azonban nem. Nagyszerű srác, és egyszer sem
panaszkodott, ami aggaszt. Utálom, hogy miattam kell
keresztülmennie mindezen.
– Carter… Carter… – szólongatom, kinyújtom a kezemet, hogy
felébresszem. Mocorogni kezd, aztán kinyitja a szemét.
– A francba. Minden rendben? –kérdezi, megdörzsöli az arcát,
miközben feláll. Az ereje végén jár. Ettől csak még rosszabbul
érzem magamat.
– Minden rendben – felelem, és a keze után nyúlok. – Miért
nem mész haza, hogy kialudd magadat? Ez a szék nem
kényelmes.
– Nem hagylak itt, Indi. – Felsóhajtok a makacsságán. A korábbi
beszélgetésünk alapján tudom, hogy nem győzhetem meg.
Arrébb csúszok, megpaskolom az ágyat, felmosolygok rá.
– Akkor gyere, feküdj ide mellém. – Mosolyra húzódik a szája,
ahogy lerúgja a cipőjét, és bemászik mellém az ágyba.
Felemelem a fejemet, hogy becsúsztathassa a karját a nyakam
alá. Az oldalamra fordulok, a melléhez bújok.
– Szeretlek, Carter… – suttogom.
– Én is szeretlek, kicsim – feleli, és megpuszilja a fejem búbját.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Korábban beszéltem apuval
telefonon. Ide akart jönni, de azt mondta, hogy Carter nem
akarja. Nem tetszik, hogy Carter ennyire felelősnek érzi magát
miattam, mert nem az.
Talán haza kellene mennem. Ha csak néhány hétre is, míg
véget ér a kezelés. Carternek pihenésre van szüksége.
Csodálatos volt, de sokkal többet vállalt magára, mint
amennyit kellett volna. Ideje, hogy kapjon egy kis szünetet.
Eléggé felkavartam az életét.

CARTER
– Jól vagy, haver? – kérdezi Marcus, miközben előkészítem a
karját a tetoválásra. – Mintha nem lennél önmagad.
– Ja – vallom be, nagyot fújok, és egy pillanatra a szemébe
nézek. – Személyes problémák. – Utálom, hogy idelenn
dolgozom, miközben Indi odafenn van egyedül. Ragaszkodott
hozzá, hogy dolgozzam ma. Megígértettem vele, hogy azonnal
szól, ha valami miatt fel kell kelnie az ágyból. Csak ezzel a
feltétellel egyeztem bele, hogy lejöjjek.
– Sajnálattal hallom, haver – feleli, és együtt érzőn rám
mosolyog. – Nem fogod elcseszni a tetkómat, igaz? Még soha
nem láttalak ilyennek. Állandóan gond ül az arcodon…
őszintén szólva, szarul nézel ki, ember. – Félszívvel kuncogok.
Szarul is érzem magam.
– Nem fogom elbaszni a tetkódat – csattanok fel. Nos,
legalábbis piszkosul remélem. Szedd össze magadat, Reynolds.
Nem hangzik el több szó, miközben dolgozni kezdek a karján.
Nem fogok személyes beszélgetésbe bonyolódni a

vendégeimmel. Ez nem az én stílusom. Mindig is magamnak
való ember voltam. De tényleg össze kell szednem magam. Ez
az egész helyzet kezd túl sok lenni. Mindannyiunk számára.
Majd belehalok, hogy ilyen betegnek látom Indit. Tudom, hogy
hosszú távon jobban lesz a kezeléstől, de ettől még nem lesz
könnyebb. Félrevontam az orvost a kórházban, és
elmagyaráztam neki a helyzetet, míg Indi zuhanyozott.
Megnyugtatott, hogy teljesen normális, amin Indi
keresztülmegy.
Nekem semmi sem tűnik benne normálisnak.
Szerencsére végzek ezzel a melóval anélkül, hogy elcseszném.
Megszólal a telefon a zsebemben, amikor kikísérem Marcust.
Valami miatt hevesebben kezd verni a szívem. Azt hiszem,
ideges vagyok azok után, ami tegnap történt.
Kiveszem a mobilt, és Ross neve villan fel a kijelzőn.
Valószínűleg csak tudni akarja, hogy van Indi. – Helló, Ross –
szólok bele a telefonba.
– Szia, fiam. Indi az előbb hívott. Haza akar jönni, és megkért,
hogy menjek el érte. Mi az ördög folyik ott?

26. fejezet

INDIANA
Befejezem a beszélgetést apuval, előveszem a gardróbból a
bőröndöt és felteszem az ágyra. Nehéz a szívem, de tudom,

hogy helyesen cselekszem. Remélem, hogy Carter is megérti.
Apunak pár órájába fog telni, míg ideér, de azt akarom, hogy
addigra minden készen álljon. Ha most elintézem, akkor több
időm marad, amit Carterrel tölthetek.
Mihelyt kihúzom a fiókokat, hallom, hogy bevágódik a bejárati
ajtó, és Carter beront a szobába. – Mit képzelsz, mi a faszt
művelsz? – üvölti, ami megijeszt. A francba, tud róla.
Szembefordulok vele, és tisztán látszik az arcán, hogy
mennyire meg van bántva. Apu biztosan felhívta. A fene essen
bele. Ezt akartam a legkevésbé. Szerettem volna magam
elmagyarázni neki a helyzetet. Dühös vagyok apura, amiért
közbeavatkozott.
– Nem arról van szó, amit gondolsz, Carter. – Halk,
megnyugtató hangon szólok hozzá, miközben elindulok feléje.
– Elhagysz engem? – csak ennyit kérdez, nagyot fúj,
összehúzza magát. Kétségbeesés sugárzik az arcáról. Megszakad
tőle a szívem.
– Nem hagylak el, Carter. Csak hazamegyek néhány napra, hogy
kipihenhesd magad. Aggódom miattad. Nem eszel rendesen, és
nem alszol eleget. Megzavarom a munkádat… az életedet.
Utálom, hogy állandóan aggódsz miattam. Én vagyok a felelős
azért, amin keresztülmész. Önző dolog lenne a részemről ilyen
körülmények között itt maradni. – Igyekszem megnyugtatni.
Kinyújtom felé a karomat, de félreüti, és ellép mellőlem.
– Azt hiszed, hogy kevésbé fogok aggódni, ha kétórányira
leszel? – üvölti, és összerezdülök a hangjától. Soha nem
beszélt még ilyen nyersen velem. Árad belőle a harag. Beletúr a
hajába. Könnyek öntik el a szememet. Nem akartam, hogy ez

legyen a vége.
– Nem kell ezt csinálnod, Carter. Nem erre számítottál, értem
én. Tudom, hogy milyen ember vagy. Tudom, hogy soha nem
fordítanál nekem hátat, még akkor sem, ha szeretnéd. Most
tálcán kínálom neked ezt a lehetőséget.
Értem nyúl, durván megszorítja a karomat és magához ránt. –
Jól figyelj! – vicsorogja, és belehajol az arcomba. – Csak
egyetlen egyszer fogom elmondani. Kibaszottul szeretlek,
Indiana. Jóban és rosszban. Nem akarok kiszállni. Értetted? Ne
merészelj annak alapján döntéseket hozni, ami szerinted
nekem a legjobb. Ne merészelj!
– Én… én – csak ennyit sikerül kinyögnöm. Képtelen vagyok
tovább visszafojtani a könnyemet, ami most már patakzik az
arcomon. Megrándul az arca, ahogy észreveszi. Azonnal
elereszti a karomat, szorosan magához ölel.
– Sajnálom – suttogja immár sokkal nyugodtabb hangon –, de
nem mész sehová, Indiana. A döntésem végleges.
– Úgy érzem, hogy magammal rántlak. Ezt nem akarom –
zokogom a mellkasába. Ez az egész egyszerűen túl sok.
Elhúzódik tőlem, a tenyerébe fogja az arcomat. Nyomtalanul
eltűnt a szeméből az iménti harag.
– Nem tudnál magaddal rántani, kicsim. Te vagy az én
napsugaram. Hát nem érted? Annak ellenére, ami történik,
bearanyozod a napomat. Teljesen el lennék veszve nélküled. –
Ismét magához húz, szinte összeroppant az ölelésével. – A
kezdetek kezdetén megígértem neked, hogy együtt fogjuk
végigcsinálni, és komolyan gondoltam minden szavamat. Ne
menj el, kérlek. Szükségem van rád.

Elereszt, megfogja a kezemet, és az ágyhoz húz. Leül a matrac
szélére, az ölébe ültet, a karjába ölel. – Nem megyünk el innen
mindaddig, amíg nem tisztázzuk ezt a szart – jelenti ki.

Több mint egy órán keresztül az ágyon ültünk, amíg mindent
meg nem beszéltünk. Beleegyeztem, hogy maradok, azzal a
feltétellel, hogy kissé meghátrál: nem fogja hagyni, hogy a
betegségem irányítsa az életét. Vonakodva igent mondott.
Szóltam neki, hogy meg kell mondani apunak, ne jöjjön. Csak
ennyit mondott:
– Ne izgasd magad. Már megmondtam neki, hogy maradsz. –
Brr! Öntelt seggfej. Azért felhívtam aput, megnyugtattam, hogy
minden rendben van.
Carter vonakodva bár, de visszament dolgozni. Később már
nem hoztuk szóba a történteket. Mindketten elmondtuk a
magunkét, és végeztünk a témával. Vacsora után összebújtunk a
kanapén, kellemesen elcsevegtünk. Semmi komoly kérdés nem
merült fel. Egy szó sem esett a betegségemről. Csak normális,
mindennapos dolgok. Kellemes volt.
– Gondolkodtam – szólal meg Carter. Oké, ez veszélyes lehet.
– Miről? – kérdezem szkeptikusan.
– Justine mesélt valami csajos szépségszalonról, ahová jár. Mi
lenne, ha előjegyeztetnélek egy egész napos kényeztetésre? Jót
tenne neked. – Oldalra biccentem a fejemet, rámosolygok, és
közben vállat vonok.
– Nem is tudom. Jól hangzik, de ezt mindig Meggel együtt
csináltuk. Egyedül nem olyan vicces.
– Esetleg veled mehetek. – Nevetni kezdek, hasra fordulok,

hogy a szemébe tudjak nézni.
– Vállalnál egy arcpakolást meg mani-pedit? – kérdezem
hitetlenkedve, mert el sem tudom képzelni róla.
– Mi az a mani-pedi?
– Manikűr és pedikűr.
– Ó – elkomorul az arca, ami ismét nevetésre késztet. – Ja,
lehet, hogy ez mégsem nekem való.
– Biztosan nem – értek egyet, és visszabújok hozzá.

A következő pénteken Carter visszavisz a John Hunter
Kórházba, hogy kiszedjék a varratokat az államból. Tegnap
fejeztem be a sugárkezelés utolsó előtti hetét. El sem tudom
mondani, mennyire boldog vagyok, hogy közel a vége.
Jövő héten plusz egy napot Sydneyben kell maradnunk, mert
pénteken megvizsgálnak és vért vesznek, hogy megnézzék,
mennyire volt sikeres a kezelés.
A fejfájásaim gyakorlatilag megszűntek, így biztos vagyok
benne, hogy jó lesz az eredmény. Nos, legalábbis imádkozom,
hogy így legyen.
Ezen a héten megváltoztak a dolgok Carter és köztem. Tényleg
visszahúzódott, amitől sokkal jobban érzem magam. Még
mindig olyan, mint egy kotlós, de sokkal nyugodtabbnak tűnik.
Ami a mellékhatásokat illeti, egészen kellemes volt a hetem.
Még mindig borzalmasan érzem magamat, de a hányinger nem
volt olyan erős, így képes voltam többnyire magamban tartani
az ételt.
Szombat délelőtt Carter megkér, hogy zuhanyozzak le, öltözzek
fel, és ebédidőre készüljek el. Nem kérdezem, hogy miért,

feltételezem, hogy elvisz enni. Gyakran történik ez, amikor jól
vagyok.
Új farmer van rajtam és egy csinos top. Nem sokkal dél után
feljön az emeletre. Múlt héten vettem pár ruhát, mert
lefogytam néhány kilót, amióta elkezdődött a kezelés. A
legtöbb holmimat így is tudom hordani, hogy nagyok egy kicsit,
de a farmerek? Nem. Azokat úgy szeretem, ha testhezállók.
– Fogd a táskádat – szól rám, mihelyt belép a lakásba. –
Hosszabb ebédidőt tartok a szokásosnál.
– Hová megyünk? – kérdezem csintalan mosolya láttán. Készül
valamire, látszik rajta.
– A szépségszalonba.
– Mi?
– Azt mondtad, hogy nem akarsz egyedül elmenni, hát
elkísérlek. – Nem tehetek róla, kirobban belőlem a nevetés.
Carter Reynolds a szépségszalonban. Ezt látnom kell.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a manikűr és pedikűr nem
neked való.
– Nem is, de a kedvedért készen állok lemondani a
férfiasságomról. Ne aggódj, csak ideiglenesen. – Mindketten
nevetve sétálunk le a lépcsőn, ki a kocsihoz.
Leparkol a szépségszalon közelében, átjön az oldalamra, hogy
kinyissa nekem az ajtót. Még mindig nem térek magamhoz.
Imádom, hogy bármire kész azért, hogy boldoggá tegyen.
A járdán várok, amíg Carter becsukja mögöttem az ajtót és
bezárja a kocsit, hátrahajtom a fejemet, hogy élvezzem a
napsütést. Bár a tél közepén járunk, gyönyörű napsütésre
ébredtünk. Érzem, hogy mosolyra görbül a szám, miután mély

lélegzetet veszek, beszívom a friss levegőt. Kinyitom a
szememet, és látom, hogy Carter édes mosollyal az arcán lenéz
rám.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Aha. Élvezem, hogy kiszabadultam a lakásból.
– Örömmel hallom – csak ennyit mond, aztán lehajol, hogy
megpuszilja a fejem búbját.
Összekulcsolja az ujjainkat, és elindulunk a járdán. El sem
tudom mondani, milyen jó érzés ismét kinn lenni a friss
levegőn és a napon. Az utóbbi időben túl sokáig voltam bezárva
a lakásban. Valaha maguktól értetődőknek vettem az olyan
egyszerű dolgokat, mint kinn lenni a szabadban. Többé már
nem. Vicces, hogy az ember csak akkor jön rá, milyen fontosak
az apróságok, amikor fosztva vannak tőlük.
– Biztos, hogy végig akarod csinálni? – kérdezem.
– Teljesen – feleli. – Szükséged van rá, kicsim.
– Mondtam ma már, hogy mennyire szeretlek?
– Igen, de soha nem fáradok bele, hogy halljam – vallja be.
Felemeli összekulcsolt kezünket, és megcsókolja az ujjaimat. –
Ismételd csak el nyugodtan.
Carter belöki a szépségszalon ajtaját, félreáll, hogy beengedjen.
Csak pár lépést teszek, aztán megtorpanok. Könnyek öntik el a
szememet. Ó. Édes. Istenem. Hátrafordulok, hogy Carterre
nézzek, és látom, hogy széles mosollyal az arcán figyel. –
Meglepetés! – szólal meg. A meglepetés nem kifejezés. Nem
tudom elhinni, hogy ezt tette a kedvemért.
Patakban folyik a könny az arcomon, amikor a barátnőm feláll a
székből, odasiet hozzám, és megölel. Teljesen odavagyok. –

Meg… – suttogom, átkarolom a derekát, magamhoz szorítom.
El sem tudom hinni, hogy tényleg itt van.
– Annyira hiányoztál – kiált fel Meg, és megölel.
– Te is hiányoztál nekem. El sem hiszed, hogy mennyire! –
Rettentően boldog vagyok.
Hátrahúzódik, a szemembe néz. Bár mindketten sírunk, közben
szélesen mosolygunk is. Megint magához ölel. Egy
örökkévalóságig tartjuk egymást a karunkban. Nem akarom őt
elereszteni.
Végül hátralép, aztán felemeli a kezét és a karomba csíp. – Au!
– kiáltok fel, és összeráncolom a homlokomat. – Ezt miért
csináltad?
– Nem hiszem el, hogy beteg lettél, és nem árultad el nekem, te
ribanc. – Tisztán kihallható a hangjából a megbántottság.
– Nem akartam, hogy aggódj. – Ismét a karjába vesz, magához
ölel.
– Szeretlek – suttogja. – Tudni akarok erről a szarságról. Ne
titkolj el előlem dolgokat.
– Én is szeretlek, Meg. Sajnálom, hogy nem árultam el.

Ez volt életem legklasszabb napja. El sem hiszitek, mennyivel
jobb lett a kedvem csak attól, hogy velem volt a legjobb
barátnőm. Egyfolytában hálálkodtam Carternek, miután
hazaértünk.
Kiderült, hogy kikereste Meg számát a telefonomban, és
felhívta őt. Meg felpattant az első gépre, mihelyt meghallotta,
hogy beteg vagyok. Nem tudom, hogy meddig marad, de ki
fogom élvezni az időt, amíg itt van.