J._L._Perry_-_Rohadek

nincs irányításom a szívem felett. – Nem tudom, még meddig
bírom. Túlságosan jó érzés. Azt akarom, hogy újra elélvezz.
– Közel vagyok – mondom, és a dereka köré fonom a lábamat, a
hátába vájom a sarkamat, még mélyebbre magamba vonom.
Kissé felemelkedik, lenyúl kettőnk közé, és dörzsölni kezdi a
csiklómat, miközben rövid, gyors mozdulatokkal döfköd. Csak
ennyi kell, hogy felérjek a csúcsra. – Ó… én… én. – Csak ennyit
vagyok képes kinyögni, ahogy elönt a kéj, és életem
legintenzívebb orgazmusát élem át.
– Baaaasszus – nyögi, és rángatózni kezd fölöttem a teste.
Tudom, hogy ő is elélvez. Ugyanezt tette a teste, amikor pár
hete leszoptam a szobájában. Pár újabb döfés, és megmerevedik
bennem. – Azt hiszem, hogy tönkretettél – leheli, amikor a
szája ismét az enyémre talál. Belemarkolok a hajába, és közel
húzom magamhoz. Nem akarom, hogy ez az éjszaka véget
érjen.
A csókunk perceken belül ismét vaddá válik. Megmerevedik
bennem, és érzem, hogy ismét megkeményedik a farka. Jön a
második menet. Ezúttal megfordul, magára húz, így én kerülök
felülre.
A két keze végigsiklik a testemen, aztán megmarkolja mindkét
mellemet, az ujjai közé csípi a bimbómat. Hátrahajtom a
fejemet, és felnyögök, ahogy a kéj elárasztja a testemet.
Végigsimítok a mellkasán, megragadom a vállát, hogy beléje
kapaszkodjam, és meg tudjam őt lovagolni. Imádom ezt a
pozitúrát. Carter felemeli a fejét, és a szájába veszi az egyik
bimbómat. Imádom, amikor rajtam van a szája. Az egyik
karommal átfogom a nyakát, a másikkal beletúrok a hajába, a

mellemhez szorítom a fejét.
Most már tudom, hogy Meg miért kefél úgy, mint egy nyúl.
Könnyedén rá tudnék kapni erre az érzésre – de természetesen
csak Carterrel. Nem az a fajta vagyok, aki fűvel-fával lefekszik.
Carter keze visszasiklik a derekamra. Megragadja a csípőmet,
kissé felemel, aztán visszahúz magára. Ezt megismétli újra meg
újra. Nincsenek szavaim, hogy kifejezzem, milyen érzéseket
élek át.
– Varázslatos a puncid – nyögi. – Egész nap tudnálak kefélni. –
Az egész nap csodásan hangzik. Nem akarom, hogy valaha is
véget érjen.
– Ne hagyd abba, amit csinálsz… kérlek – könyörgök, ahogy
körözni kezd a csípőjével, amitől a csiklóm nekidörzsölődik.
– Nem áll szándékomban – leheli. – Muszáj, hogy
megcsókoljalak. – Lehúz magához. Megsimogatom a nyakát,
beletúrok a hajába. Könyörtelenül döfköd, miközben egyre
forróbbá válik a csókunk. Állatias hangok törnek fel
mindkettőnkből. Azt hiszem, ugyanannyira belém veszett,
ahogyan én beléje.
Az orgazmus határán vagyok. Próbáltam visszafojtani, mert
nem akarom, hogy véget érjen ez az érzés, az időm Carterrel, de
képtelen vagyok megállítani a közeledő orgazmust. – Carter –
nyögöm a szájába, ahogy rázkódni kezd a testem.
– Bassza meg… – nyögi ki, ahogy az izmaim összerándulnak a
farka körül. Olyan erősen szorítja a csípőmet, hogy esküszöm,
megmarad majd az ujjai nyoma. Belém pumpál, ahogy a csúcsra
ér, amitől újra elélvezek.
– Ó. A francba… Megint elélvezek – nyögöm, és meghúzom a

haját, ahogy hátrakapom a fejemet, a nevét kiáltom. A
mellkasára hanyatlok, amikor végre megnyugszik a testünk.
Csiklandozza a bőrömet a hűs szellő.
– Krisztusom, gyönyörű vagy, amikor elélvezel. Fogalmad sincs,
mit tesz velem a látvány – sóhajtja, megcsókolja a
homlokomat, és szorosan átkarol. Ha nem lennék annyira
kimerülve, akkor megmutatnám neki ismét.
A lehető legerősebb jeleket kapom tőle, valahányszor intim
kapcsolatba kerülünk. Nem tudnám pontosan meghatározni,
miről van szó. Bár nincs tapasztalatom, elég biztos vagyok
benne, hogy valami különleges van közöttünk. Olyan, mintha
érezné mindazt, ami vagyok. Annyira intenzív. De aztán mond,
vagy tesz valamit, ami arról vall, hogy távolságot akar.
Összezavar. Talán csak a sármjának a része. Talán túl sokat
képzelek az egészbe. Vagy valóban mindent érez, amit teszek.
Kétlem. Valószínűleg ilyen minden lánnyal.
Mozdulatlanul fekszünk egymás karjaiban egy
örökkévalóságnak tűnő ideig, aztán végül kihúzódik belőlem, és
lefektet maga mellé. Meglep, hogy veszteséget érzek, mihelyt
nem kapcsolódik össze a testünk.
Feláll, odanyújtja a ruháimat, aztán leveszi az óvszert, és
felöltözik. Könnyek égnek a szememben, amikor rájövök, hogy
vége a vele töltött időnek. Nem akarom, hogy véget érjen ez az
éjszaka. Nem akarom, hogy ez legyen az utolsó alkalmunk
együtt. Amikor azt mondtam neki, hogy csak egyetlen
éjszakáról van szó, akkor őszintén azt is hittem, hogy
megelégszem ennyivel. Most már tudom, hogy nem így van.
Belebújok a ruhámba, és kezdek felállni. – Ne kelj fel… –

mondja, leguggol mellém, és gyengéden megsimogatja az
arcomat. – Még nem akarom, hogy elmenj. – Érzem, hogy
mosolyra húzódik a szám széle, amikor előrehajol, és
megcsókol. Lefekszik mellém, és a karjába von. Maga mögé
nyúl, és ránk húzza a pléd szélét. – Csak hadd öleljelek még egy
kicsit.

CARTER
„Semmi megbánás”, mondtuk, de pontosan ezt érzem. Nem
azért, amit tettünk. Azt már nem. Soha nem fogom elfelejteni,
mit adott nekem a múlt éjjel. És nem csak a szüzességéről
beszélek.
Azt bánom, hogy miután túl messzire mentem, átléptem egy
vonalat, amelyről megesküdtem, hogy soha nem lépem át,
most távoznom kell. Indi érdekében. Nincs választásom.
Valamikor hajnaltájt jutottam döntésre. Csak azt remélem,
hogy lesz erőm végigcsinálni. Egy szemhunyásnyit sem aludtam
egész éjjel. Hajnali három körül jöttünk el a tótól, és mentünk
haza.
A szívem mélyén tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalmunk
együtt, ezért nem akartam, hogy véget érjen. Még azt is
felajánlottam neki, hogy töltsük nálunk az éjszakát, az
ágyamban, de elhárította. Még soha nem kértem senkit, hogy
töltse velem az éjszakát. Vicces; amikor Indiról van szó,
hirtelen nem léteznek többé a korábbi szabályok, amelyeket
soha nem hágtam át.
A mennyországban és a pokolban érzem magamat. Múlt éjjel
Indi olyan helyre vitt magával, amiről nem hittem, hogy

létezik. Tökéletes boldogság. Ezt tapasztaltam meg vele.
Kibaszott tökéletes boldogság. Soha életemben nem hittem, hogy
a szex ilyen is lehet. Persze mindig jó volt, de vele…
Édes Jézus.
Elszállt az agyam attól, amit éreztetett velem. Futó dolog volt
csak a dolgok tengerében, amit megosztottunk egymással, de
tudom, hogy olyasmi, amit nem fogok egyhamar elfelejteni –
ha egyáltalán. Csak azt kívánom, bárcsak másképpen alakultak
volna a dolgok közöttünk, de ez nem lehetséges.
Felkelek az ágyból, megyek a fürdőszobába zuhanyozni. Ha
végig akarom vinni a tervemet, akkor össze kell szednem
magam. Ahogy a forró víz alatt állok, azon morfondírozom, mit
jelent majd a mai tettem a két ember számára, akik a világon a
legfontosabbak számomra.
Anyu élete elmúlt tizennyolc esztendejét feláldozta értem.
Ideje, hogy visszaadjam neki. Itt van neki a faszfej férje, hogy
segítsen összeszedni a darabkákat. Aztán ott van Indi. Rá olyan
fényes és boldog jövő vár. Előtte áll az egész élet. Egy élet, ami
sokkal gazdagabb lesz nélkülem, ebben biztos vagyok.
Fogalmam sincs, hová megyek, vagy mit fogok tenni. Abban
bíztam, hogy lesz még néhány hetem kitervelni valamit, de
azután, ami a múlt éjjel történt, ennek ma végbe kell mennie.
Minél előbb, annál jobb. A dolgok csak komplikálódnak, ha
maradok. Túlságosan súlyosak a következmények. Túlságosan
erősek az Indi iránti érzelmeim. Próbáltam harcolni ellenük, de
elveszítettem a csatát. Ez a dolog nem tartható fenn kettőnk
között. Előbb-utóbb gyászhoz vezetne. Tudom. Ezt a kockázatot
nem vagyok hajlandó vállalni Indi érdekében és a sajátomban.

Elég volt ebből a szarságból, hogy kitartson életem végéig.
Elönt a szomorúság, ahogy felveszem a tusfürdőt, és lemosom
magamról Indi illatát. Soha többé nem fogom érezni az
édessége illatát, a selymes bőrét az ujjaim hegye alatt, az ajka
ízét. A gondolattól egy átkozott kosárlabdányi gombóc alakul ki
a kibaszott torkomban.
Felöltözöm, belehajigálom a cuccaimat egy bőröndbe, amit
betolok az ágy alá, aztán megyek, hogy megkeressem anyut. A
konyhában találom, főz. Bármilyen nyomorultul érzem is
magamat, a látványa ragyogó mosolyt csal az arcomra.
Hiányozni foga főztje, de mindenekelőtt ő fog hiányozni.
– Szia, édesem – köszönt mosolyogva. – Nemsokára kész a
reggeli. Azonnal eszünk, mihelyt John hazaér.
Odasétálok hozzá, a karomba ölelem. – Szeretlek, anyu.
– Én is szeretlek, Carter.
– Köszönöm, hogy mindig szerettél. Hogy megtartottál, és
akartál engem, amikor senki más nem akart. – Hallom, hogy
megbicsaklik a hangom, ahogy beszélek.
– Kicsim? Mi hozta ezt elő? – kérdezi, és felnéz rám. – Minden
rendben?
– Minden rendben. Csak azt akarom, hogy tudd, mennyire
értékellek téged és mindent, amit tettél értem az évek során. Ez
jelentett számomra mindent. Te jelentesz számomra mindent.
– Látom, hogy könnyek öntik el a szemét szavaim hallatán.
– Biztos, hogy jól vagy? – Az aggodalom árkokat váj gyönyörű
arcába. Bólintok, szorosabban magamhoz ölelem. – A részem
vagy, édesem, Mindig a részem leszel. Fel sem merült, hogy ne
légy része az életemnek. Nem telik el egyetlen nap sem, hogy

ne adnék hálát érte, hogy te vagy a fiam – mondja, és
gyengéden megsimogatja az arcomat. Képtelen vagyok
megszólalni. A gombóc minden másodperccel egyre nő a
torkomban.
Csodálom, hogy nem fulladok meg tőle.
Ez a búcsúm. Nem tudom, mikor vagy egyáltalán látom-e majd
újra. A gondolattól megfájdul a szívem. Ha anyu nem lett volna,
akkor semmi lett volna az életem. Értelmetlen. Feladta értem a
jövőjét, a családját, mindent. Szavak soha nem fogják tudni
kifejezni, mit jelent ő a számomra.
Szerette azt a fattyút, akit senki más nem volt képes.
Lehajolok, és gyengéden megpuszilom az arcát. – A szobámban
leszek – mondom, megfordulok, és elsétálok. Nem nézek vissza.
Képtelen vagyok. Ha megteszem, akkor észreveszi a könnyeket
a szememben.
– Rendben, édesem. Szeretlek, Carter – szól utánam.
– Én is szeretlek, anyu – suttogom.
Benyúlok az ágyam alá, fogom a táskát, amelyet az imént
pakoltam be. Kiürítem az ágyra az iskolai hátizsákom tartalmát,
és bemegyek a fürdőszobámba. Belehajigálom a dezodoromat, a
fogkefémet, a fogkrémemet és a hajkefémet a zsákba.
Visszamegyek a szobámba, fogom a rajzfüzetemet és a fotót
anyuról és rólam, amikor még kicsi voltam, és
belegyömöszölöm a táskába. Körülnézek a szobámban,
ellenőrzöm, van-e még valami, amire szükségem van.
Az ablak felé indulok, a tekintetem Indiék háza felé vándorol.
Döbbenten látom, hogy az ablakban áll, és engem figyel.
Mosolyog. Bassza meg. Reméltem, hogy nem kell látnom őt,

mielőtt elmegyek. Képtelen vagyok búcsút venni tőle,
egyszerűen képtelen. Belehalnék.
Elszakítom róla a tekintetemet, kihajítom a bőröndöt az
ablakon. Hangos csattanással landol. Amikor a tekintetünk
ismét találkozik, figyelem, ahogy lenéz a földön lévő táskára,
aztán vissza a szemembe. A mosoly lehervad gyönyörű arcáról.
Az arcról, amelyet tudom, hogy soha nem felejtek el.
Előrelép, és az üvegre tapasztja a tenyerét. Bassza meg, tudja.
Az arcát elárasztó kétségbeeséstől kettészakad az átkozott
szívem. Figyelem, ahogy egy árva könnycsepp legurul az arcán.
Mit nem adnék érte, ha most a karomban tarthatnám őt.
Megcsókolhatnám. Elmondhatnám neki, hogy nem tudom,
hogyan fogom túlélni nélküle.
Kiugrom az ablakon, felkapom a táskámat, és elindulok a
kocsim felé. Még egy utolsó pillantást vetek a vállam fölött az
egyetlen emberre ezen a földön, anyun kívül, akit szeretek.
Igen, szeretem őt. Olyan kibaszottul szeretem, hogy az már fáj.
A múlt éjszaka csak megerősített benne.
Ő az egyetlen ember, aki elérte, hogy valakinek érezzem
magamat. Az egyetlen ember, aki elfogadott annak, aki vagyok
– az igazi Carter Reynoldsnak. Annak, aki odabenn vagyok.
Nem a törvénytelen gyereket. A fattyút. Hanem a valódi énemet.
Ismeri a történetemet, és mégis kedvel. Biztosan tudom.
Bár majdnem belehalok, muszáj őt elengednem. Indi talán nem
így gondolja, ám sokkal többet érdemel, mint amit én valaha
képes lennék megadni neki. Sokkal többet. Rohadéknak
születtem, és rohadékként halok meg. Ez soha nem fog
megváltozni. Tudom, hogy idővel a kilátástalanságom és a

végzetem elhalványítaná a napsugarát. Nem tehetem ezt meg
vele. Tökéletes úgy, ahogy van.
Kinyitom a csomagtér tetejét, és berakom a bőröndöt meg a
hátizsákot. Nagyon nehéz a szívem, ahogy elindulok a
vezetőoldali ajtó felé.
– Carter, kérlek, ne menj el. Ne hagyj itt – hallom a kiáltását a
hátam mögül. Krisztusom. Kijött. Nem fordulok meg. Képtelen
vagyok rá. Azt kívánom, bárcsak maradhatnék. Vagy ami még
jobb lenne, azt kívánom, bárcsak magammal vihetném őt, de ez
nem lehetséges.
Ügyet sem vetek rá, kinyitom az ajtót, és beszállok. Könnyek
homályosítják el a látásomat. Nem hittem, hogy ilyen nehéz
lesz. Beindítom a motort, és kitolatok a behajtóról. A szemem
elárul, ahogy egy utolsó pillantást vetek a kölyökre. A kölyökre,
aki elrabolta a szívemet.
A kölyökre, akinek sikerült behatolni a sötétségembe, és egy
rövidke pillanatra megmutatta nekem, milyen, amikor újra
világosság gyúl a szívemben. Basszus, hiányozni fog nekem ő is
és az a nagy szája.
El kell, hogy felejtsen. Esküszöm, hogy szó szerint érzem,
amint a szívem millió darabkára hasad, ahogy figyelem, amint
ott áll. A karját apró teste köré fonja. Könnyek patakzanak a
gyönyörű arcán. Minden erőmre szükségem van, hogy ne
menjek vissza hozzá.
Olyan sok mindent akarok mondani neki. Olyan sokat. Olyan
sok mindenért akarok köszönetet mondani neki. De ehelyett
azt teszem, amit tennem kell, hogy segítsek neki elfeledkezni
rólam. Hogy segítsek neki továbblépni. Bemutatok neki, aztán

rálépek a gázra, és elhajtok. Elhajtok attól a két embertől, akik
örökre ott maradnak a szívemben…

MÁSODIK RÉSZ

1. fejezet

Öt évvel később…

CARTER
A mi dalunk riasztott fel az álmomból: Passenger Let her go
című száma. Nos, gyakorlatilag nem a mi dalunk, de ez az a
szám, amelyik rá emlékeztet. Ránk. Pár nappal a távozásom
után hallottam. Évek óta először sírtam. Úgy sírtam, mint egy
kibaszott kisbaba. Azóta is ez a csengőhangom. Nem tudom,
miért kínozom magamat vele. Csak arra jó, hogy
emlékeztessen, mit veszítettem el. Az egyetlen lányra, akit
valaha is szerettem.
Az éjjeliszekrényen lévő telefonom után nyúlok, és a mellettem
fekvő barna ébredezni kezd. Basszus, még mindig itt van? –
Hány óra? – kérdezi.
– Elég késő ahhoz, hogy öltözz és elmenj – felelem az órára
pillantva. A francba. Reggel fél öt. Ki hív ilyenkor? Ajánlom,
hogy élet és halál kérdése legyen, vagy szétrúgom valakinek a
seggét. Összerándul a szívem, amikor meglátom anyu nevét a
kijelzőn. Kiugrom az ágyból, és a tyúk felé fordulok, akinek már
nem is kellene itt lennie.
Még a nevére sem emlékszem. Sara… Samantha… Shona?
Baszódjak meg. Biztos vagyok benne, hogy S-sel kezdődik. Nem

számít, nem aludhat nálam senki. Mindig előre közlöm a
csajokkal, akiket hazahozok. Pontosan tudják, hogy mibe
másznak bele. Biztos vagyok benne, hogy szóltam neki, menjen
el, miután keféltünk. Elaludtam, gondolom, és nem
engedelmeskedett. Átkozottul gyűlölöm, amikor ezt csinálják.
– Szedd össze a szarjaidat, és menj el! – csattanok fel.
– Vissza akarok aludni – nyafogja, amivel csak még jobban
felbosszant. Felkapom a ruháit a padlóról, és az ágyra hajítom.
Nem, mintha nem tettem volna teljesen világossá tegnap este.
Egyéjszakás kaland volt, semmi több. A legtöbbjük veszi az
adást, de néha akad egy-egy, aki azt hiszi, hogy
megváltoztathat. Mintha azt gondolnák, hogy varázspuncijuk
van, és nem bírom megállni, hogy vissza ne térjek még többért.
Bocs, de nem fog megtörténni. Csak egyetlen lány van az egész
világon, aki képes erre – az én Indim. Senki nem érhet a
nyomába. Senki.
– Menj! – szólok rá élesen, aztán megfordulok, és kisétálok a
szobából, hogy fogadjam a hívást. – Anyu?
– Carter – kiáltja.
– A francba, anyu. Mi a baj? – kérdezem pánikban.
– John… Johnról van szó. – A fasz nevének az említése is elég
arra, hogy felmenjen a vérnyomásom. Miszlikbe tépem, ha
bántotta anyut. – Meghalt. – Nos, erre nem számítottam.
– Micsoda? Hogy érted azt, hogy meghalt? Mi történt? –
Őszintén szólva leszarom, hogy meghalt, csak anyu miatt
aggódom. Mindig is utáltam a mostohaapámat, de nem szabad
elfeledkeznem róla, hogy az anyám szereti őt. Isten tudja, hogy
miért.

– Carter – zokogja az anyám. – Nem tudom, hogy mi történt.
Megfordultam az ágyban, hogy átöleljem őt. Olyan hideg volt.
John… – Anyu megállíthatatlanul sírni kezd. Megszakad az
átkozott szívem, amikor sírni hallom. – Haza kell, hogy gyere,
kérlek. – Visszamehetek vajon? Nem hiszem, hogy lenne
választásom. Ez nem rólam szól. Anyunak szüksége van rám.
Egy másodperc sem kell, hogy döntésre jussak.
– Jövök, anyu. Pár órán belül otthon vagyok. Megleszel, míg
odaérek?
– Igen – suttogja.
– Sietek, ahogy csak tudok – nyugtatom.
– Köszönöm, édesem – szipogja. Belehalok, amikor ilyen
szomorú. – Annyira egyedül vagyok. – Krisztusom, gyűlölöm,
amikor így érzi magát. Nagyon is jól tudom, milyen érzés a
magány.
Egy csöppet sem akarok visszamenni oda. Az elmúlt öt évet
azzal töltöttem, hogy megpróbáljak felejteni. De anyunak
szüksége van rám.

Lezuhanyozom, beledobálok pár cuccot egy táskába, és reggel
ötkor már úton is vagyok. Mihelyt kiérek az autópályára,
előveszem a telefonomat, és anyut hívom. Mostanában
Newcastle-ben lakom. Ez kétórányi autóútra van Sydneytől.
Semmi sincs, amit ne szeretnék benne. Ez az otthonom, és
soha nem fogom elhagyni. Az emberek nagyszerűek, imádom az
életritmust, nem olyan hektikus, mint Sydneyben, és a
strandok fantasztikusak. Eredetileg északra indultam, hogy
legyen némi távolság Indi és köztem. Azt hittem, hogy segíteni

fog, de hiába költöznék el a világ végére, akkor sem tudnám őt
kiverni a fejemből és a szívemből.
Csak egy félórányi autóútra laktam, míg Jax-szel dolgoztam.
Néha eluralkodott rajtam a vágy, hogy elhajtsak a házuk előtt.
A vágy, hogy lássam őt, nem szűnt meg attól, hogy itt élek, de
idővel sikerült uralkodnom rajta.
Pillanatnyilag gyűlölöm, hogy ilyen messze vagyok anyutól.
Teljesen egyedül van, és vigasztalhatatlannak hangzott, amikor
felhívott. Gondolom, ez érthető is. Alig várom, hogy mielőbb
vele legyek. Alig várom, hogy minél előbb odaérjek.
– Halló – válaszol egy férfihang. Azonnal megismerem. Érzem,
hogy mosolyra húzódik a szám. Hála istennek, hogy anyuval
van. Elönt a megkönnyebbülés.
– Ross. Helló, Carter vagyok. Krisztusom, de örülök, hogy
anyuval vagy.
– Carter, fiam – feleli kedvesen. A hangjából meg tudom
állapítani, örül, hogy hall felőlem. Ugyanez volt a reakciója
minden alkalommal, amikor beszéltem vele az elmúlt öt évben.
– Mihelyt hallottam a hívásról az őrsön, azonnal idesiettem.
– Hálás vagyok érte. Köszönöm. Anyu hogy van? – kérdezem.
– Nem túl jól, attól tartok.
– Megmondanád neki, hogy úton vagyok?
– Persze. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között, de örülök,
hogy végre hazajössz, fiam. Alig várom, hogy lássalak. – Soha
nem tartottam otthonomnak azt a helyet. A Faszfej
gondoskodott róla. De amíg anyu és Indi ott lakik, addig az én
szívem is oda húz.
– Én is alig várom, hogy lássalak – felelem. Ha őszinte vagyok

magammal, akkor nem ő az egyetlen, akit látni vágyom.
Amikor elszöktem otthonról, Rossnak nem egészen egy hétbe
tellett, hogy a nyomomra akadjon. Gondolom, a foglalkozását
tekintve erre számítanom is kellett volna. Aznap, amikor
elmentem, egyenesen Jax tetoválószalonja felé vettem az irányt
pár rajzzal. Azt reméltem, hogy gyorsan keresek vele egy kis
pénzt. Csak annyit, amivel kihúzom, amíg állást találok
magamnak. Gondolom nem volt valami okos ötlet egy csomó
pénz nélkül elszökni.
Ott talált meg Ross Montgomery, a tetoválószalonban.
Szerencsére Jax nemcsak megvette aznap a rajzaimat, hanem
munkát is ajánlott nekem. A szárnyai alá vett, és a következő
hónapokban megtanított mindenre, amit tudott.
Ross ki volt akadva, amikor tetemre hívott. Dühös volt, amiért
szó nélkül távoztam. Azt mondta, anyu és Indi teljesen
kiborult, hogy így jöttem el, arról nem is beszélve, hogy majd
belebetegedtek az aggodalomba.
– Miért nem fordultál hozzám? – kérdezte. – Segítettem volna.
A szökés nem megoldás, fiam. – Mindent megtett, hogy
rábeszéljen, menjek haza vele. Odáig is elment, hogy
felajánlott egy szobát a házában. Gondolom, sejtette, hogy a
mostohaapámnak része volt a szökésemben. Nem ő volt az
egyetlen oka. De ezt soha nem árultam el Rossnak.
Csalódott volt, amikor nem voltam hajlandó vele menni. De –
mivel laza fickó – elfogadta, hogy megvan rá az okom, még ha
nem is értett vele egyet. Akkoriban Jax kanapéján aludtam.
Rossnak nem tetszett a dolog, ezért másnap szerzett nekem egy
helyet. Egy kis egyszobás lakást. Azt is megígérte, hogy

senkinek nem fogja elmondani, hol vagyok, amikor megkértem
rá. De rám parancsolt, hogy hívjam fel anyut, és nyugtassam
meg, hogy jól vagyok, és ezt meg is tettem.
A következő hónapokban Ross pár naponta felhívott. A napok
aztán hetekre nyúltak, aztán havi néhány alkalomra ritkultak,
de minden beszélgetést azzal fejezett be, hogy „itt vagyok, ha
szükséged van valamire, fiam. Ezt soha ne felejtsd el”. Hálás
voltam érte. Azért, hogy törődött velem, és hogy még mindig
ezt teszi, többet jelent, mint hittem volna. Az évek során
apaként tekintettem rá. Olyan fajta apaként, amilyenre egész
életemben vágytam.
Nagyon sok mindent elértem az elmúlt öt év folyamán. Fiatalon
megtanultam, hogy kemény munkával bármi lehetséges.
Nagyon sokat köszönhetek Jaxnek. A biztos kezemmel és
művészi képességeimmel hamar túlszárnyaltam a várakozásait,
és az első számú tetoválójává váltam.
Teljes munkaidőben dolgoztam a szalonjában, és mellette
magánügyfeleket is elvállaltam a lakásomon. Óvatosan bántam
a pénzemmel, ahogy már kölyökkoromban is. Egy éven belül
eleget összespóroltam ahhoz, hogy megnyithassam a saját
szalonomat. Az „Indi Ink”et. Igen, róla neveztem el. Ne
kérdezzétek, hogy miért. Gondolom, még mindig azt akartam,
hogy az életem része legyen. Még ha nem is úgy, ahogyan
szerettem volna.
Az „Indi Ink”-nek én vagyok az egyedüli tulajdonosa, de van
egy másik szalon is, ami a kettőnké Jax-szel. Azt „Wicked Ink”-
nek hívják. Abban bízunk, hogy egyszer majd egész lánccá növi
ki magát. Könnyen el is tudom képzelni, amilyen jól megy az

üzlet.
Jaxszel közeli barátok maradtunk az évek során. Bár nem örült
neki, hogy otthagytam a szalonját, egy percig sem habozott,
hogy segítsen létrehozni az „Indi Ink”-et.
Eredetileg nem választottam volna a tetoválást karriernek, ha
nem találkozom vele. De hálás vagyok a sorsnak, hogy az útjába
sodort. Imádom, amit csinálok. Egyik este pár sör után mesélt
egy ismerőséről, aki árulta a boltját, mert ki akart szállni a
buliból. Ekkor kérdezte meg, nincs-e kedvem társulni vele.
Kaptam az alkalmon.
Candice vezeti a „Wicked Ink”-et. Igen, még mindig képben
van, és a haja még mindig vakítóan rózsaszín. Nem hiszem,
hogy valaha is átfesteti. Soha nem jöttünk össze az után az
éjszaka után, hogy bemászott az ablakomon, és aztán leráztam,
de közeli barátok lettünk. Segített nekem megbirkózni Indi
hiányával, miután elszöktem otthonról.
Ross is végig mellettem állt. Még az „Indi Ink” hivatalos
megnyitójára is eljött. Fogalmam sem volt róla, hogy ott lesz.
Egy szó megjegyzést sem tett a szalon nevével kapcsolatban. A
mai napig azon tűnődöm, vajon tudja-e, hogy a lánya után
neveztem el. Kibaszottul nyilvánvaló, gondolom.
El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor aznap este
besétált az ajtón. Eldobtam az agyamat. Annyira hálás vagyok,
hogy fontosnak tartotta. Ő az egyetlen férfi az életemben, aki
törődött velem. Sokszor mondta, hogy milyen büszke rám.
Kibaszottul imádom őt emiatt. Amennyire tudom, Indinek és
anyunak fogalma sincs róla, hogy végig kapcsolatban
maradtunk.

Anyuval rendszeresen beszélünk telefonon, de a távozásom óta
nem láttam őt. Mindig hazahív az ünnepekre, de a munkával
takarózva kimentem magamat. Ne értsetek félre, szeretném őt
látni. Nem is hiszitek, hogy mennyire hiányzik. A férje viszont
nem annyira. Reméltem, hogy soha többé nem fogom őt látni.
Meg kellett volna hívnom anyut hozzám. Sokszor gondoltam
rá, de nem akartam, hogy a Faszfej megfertőzze a helyet. A
békémet. Szerencsére emiatt többé nem kell aggódnom. Alig
várom, hogy újra lássam anyut.
Soha nem kérdeztem meg anyutól vagy Rosstól, hogy van Indi.
Bármennyire szerettem volna, nem voltám rá képes. Azt
hiszem, hogy féltem. Amiről az ember nem tud, az nem is
fájhat, nem igaz? Fogalmam sincs, mit művelt az elmúlt
években. Lehet, hogy már családja van. A gondolattól
felkavarodik a gyomrom. Biztosan azért, mert még mindig az
övé a szívem.
Természetesen voltak más nők, mióta eljöttem otthonról. Nem
vagyok egy kibaszott szent. Soha nem is állítottam magamról.
De senki komoly. Hogyan tudná az ember elkötelezni magát
bárkinek, amikor a szíve valaki másé? Egyetlen nap sem telt el
anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, ne hiányzott volna.
Remélem, hogy boldog, tényleg. Ha őszinte vagyok magammal,
akkor azt remélem, hogy egyedülálló és boldog, de csak az
önzés beszél belőlem. Bár magamnak sem vallom be, mennyire
felvillanyoz a gondolat, hogy láthatom őt, ugyanakkor
halálosan meg is rémít. Semmit nem tudok az elmúlt öt évéről.
Egyetlen átkozott részletet sem. Fogalmam sincs, hogy mire
számítsak. Ross-szal soha nem beszéltünk a régi életemről. Én

akartam így.
Az alternatíva túl rossz volt. Nem tudtam volna továbblépni, ha
megragadok a múltban. Ross megértette ezt, de aznap, amikor
segített beköltözni az új lakásomba, azt mondta: „Remélem,
tudod, hogy miről mondasz le. Remélem, nem fogod megbánni
a döntésedet.” Tudtam, hogy Indianára utalt. Azt hiszem,
örökké bánni fogom, hogy otthagytam őt, de azt tettem, amit
helyesnek tartottam. Indi érdekében.

Mire behajtok a régi utcámba, hányingerem van a gondolattól,
hogy megint itt vagyok. Abban sem vagyok biztos, hogy még itt
él az apjával. Öt hosszú év telt el, de bizonyos szempontból úgy
tűnik, mintha tegnap lett volna, amikor a karjaimban
tartottam. Megcsókoltam azt a finom ajkát. Biztos vagyok
benne, hogy valami szerencsés gazember már lecsapott rá. Ki
ne tenné? Bárki kivételesnek érezheti magát, ha a magáénak
mondhatja. Indi a tökéletes lány. Akit elengedtem.
Hülye fasz.
Egy pillanatra eláll a szívverésem, amikor felhajtok a házhoz. Ki
gondolta volna, hogy ő az első, akit meglátok. Ilyen az én
kibaszott szerencsém. Úgy látszik, hogy a kocsiját mossa. A
motorház fölé hajol, apró farmersort van rajta. Az a kibaszott
popsi. Jézusom, el sem tudom mondani, hányszor gondoltam
erre a popsira.
Ironikus, mert aznap, amikor először megérkeztem ide, a
popsija volt az első, amit megláttam. Most itt vagyok öt évvel
később, és ugyanaz történik. Déjàvu a lehető legpocsékabb
formájában. Az univerzum baszakodik velem, vagy mi?

Enyhén remeg a kezem, ahogy felmegyek a behajtón.
Összerándul a gyomrom. Nem veszem le róla a szememet.
Kérlek, örülj, amikor meglátsz, ez az első gondolatom.
Felegyenesedik. Még mindig háttal van nekem. Amikor
megmerevedik a teste, tudom, hogy tudja, én vagyok az. A
kocsim hangja valószínűleg elárult.
Még mindig megvan a Monaróm. Soha nem fogok
megszabadulni tőle. Végre befejeztem a felújítását. Dögösen
néz ki. Kibaszottul imádom ezt az autót. Még mindig megvan az
eredeti flamencovörös fényezése. Csak újrafényeztettem.
Meghagytam a fekete GT-sávokat is a motorháztetőn. A régi
motort kicseréltettem egy 350-es Chevyre és automata
sebességváltót tetettem bele. A belseje lágy fekete bőr, akárcsak
a piros csíkos ülések. Krómozott dísztárcsák ékesítik a 18 colos
gumikat. Kibaszott jól néz ki. Semmi nem indítja be úgy az
adrenalint, mint egy 750 lóerős motor. Rengeteg ajánlatot
kaptam erre a gyönyörűségre, de soha nem válok meg tőle. Egy
kisebb vagyont költöttem rá, hogy így nézzen ki, de minden
fillért megért. Ő az én drágaságom.
Mintha minden lelassult volna, ahogy ülök az autómban, és
Indire bámulok. Mintha a világ hirtelen lassított felvétel lenne.
Megfordul. Szó szerint elakad a lélegzetem, amikor találkozik a
tekintetünk. Istenem, még gyönyörűbb, mint amilyenre
emlékszem. A döbbenettől elkerekedik a szeme, a szivacs a
kezéből a földre hullik.
Képtelen vagyok megmozdulni, ahogy magamba szívom a
látványt. Vadul ver a szívem. Basszus, hiányoztak ezek a
szemek, ezek az ajkak – Indi. Nem sokat változott, csak

megnőtt. A tizenhat éves Indi gyönyörű volt. A huszonkét éves
Indi – kibaszottul szédítő. Az én kölyköm már nem kölyök
többé, hanem egy pokolian szexi nő. Észbontóan vonzó.
Csak akkor szállok ki a kocsiból, amikor végre sikerül
összeszednem magamat. A tekintetét még mindig nem fordítja
el rólam. Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám széle.
Szavakkal képtelenség kifejezni, milyen jó érzés ismét látni őt.
Teszek egy lépést feléje. Összeszűkül a szeme, és szélesedik a
mosolyom. Hiányzott a vagánysága és a csibészsége, ami
nemcsak kiakasztott évekkel ezelőtt, hanem átkozottul fel is
izgatott.
– Szia – köszöntöm, ahogy feléje tartok. Nem reagál. Helyette
csípőre teszi a kezét, és összeráncolja a homlokát. Úgy tűnik,
még mindig ki van rám akadva. Nem vethetem a szemére. –
Nézzenek oda – teszem hozzá, lehajolok, és felveszem a
szivacsot, amelyet a lába elé ejtett. Felegyenesedem, és nem
tudom megállni, hogy ne füttyentsek, ahogy a tekintetem
végigsiklik a szexi, karcsú lábán. Megrándul a farkam. Ugyanúgy
hat rám, mint régen. Mit nem adnék érte, ha végighúzhatnám
az ujjaimat, vagy ami még jobb, a nyelvemet a lábán,
belefúrhatnám a fejemet az édességébe. – A kölyök felnőtt –
vigyorgok, amikor ismét találkozik a tekintetünk.
Baszódjak meg, istenien fest.
– Már nem vagyok egy kibaszott kölyök – csattan fel.
Előrehajolok, hogy az arcom csak pár centire legyen az övétől. –
Azt látom – suttogom. Kitágulnak a pupillái, és hallom, hogy
levegő után kap. Azonnal tudom, hogy én is ugyanolyan
hatással vagyok rá, mint régen. Minden akaraterőmre

szükségem van, hogy ne zárjam a karomba, és szorítsam ki
belőle a szuszt. Miért vártam ilyen sokáig, hogy lássam? Elég a
közelében lennem, hogy elevennek érezzem magamat. – Jó újra
látni téged, Indi.
– Hát, az érzés nem kölcsönös – jegyzi meg a homlokát
ráncolva. Nem mond igazat, meg tudom állapítani. A
testbeszéde teljesen másról árulkodik, mint a szavai. Ezek
szerint a makacssága megmaradt. Lesiklik a tekintetem a
szeméről az ajkára. El sem tudom mondani, hányszor
álmodtam erről a szájról az elmúlt öt évben. Túl sokszor ahhoz,
hogy számon lehessen tartani. Olyan nagyon szeretném
megcsókolni, hogy belefájdul az átkozott szívem. Hagyom,
hogy lejjebb vándoroljon a tekintetem. Ekkor veszem észre a
nyakláncot, amelyet a tizenhetedik születésnapjára vettem.
Nem tudom elhinni, hogy még mindig viseli. Mosolygok, mint
egy átkozott bolond. Fogalmatok sincs, mit jelent számomra.
Figyelem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy
kapkodni kezdi a levegőt. Tagadhatja, amennyire csak akarja, de
hatással vagyok rá. – Idefenn van a szemem, haver – köpi.
Legszívesebben nevetnék a megjegyzésén. Imádom a
pimaszságát. Örülök, hogy a kapcsolatunknak ez a része nem
változott.
A fehér top alatt felvillan a fehér csipke melltartó, ami a keblét
takarja. Ez eszembe juttat valamit. Képtelen vagyok megállni.
Felemelem a szivacsot a melle fölé. Hallom, hogy levegő után
kap, amikor rádöbben, hogy mire készülök. Összeszorítom a
markomat, és csöpögni kezd a víz. Eláztatja a top anyagát,
átlátszóvá teszi. Megkeményednek a bimbói, ahogy a farkam is.

Krisztusom. Még hozzá sem értem, de esküszöm, hogy
gyémántot tudnék törni az istenadtával.
Lefejtem a tekintetemet a látványról, és ismét a szemébe nézek.
Meglehetősen elégedett vagyok magammal, de az érzés nem
tart sokáig. Nem a haragra számítottam, amit a szemében látok.
Mikor veszítette el a humorérzékét? A régi tapasztalatok
alapján persze sejthettem volna, hogy a tűzzel játszom, ha róla
van szó. Különösen, mivel öt év felgyülemlett dühe
munkálkodik benne.
Ezúttal nem látom előre a következő lépését. Így teljesen
váratlanul ér, amikor megtörténik. Kissé felemeli a jobb lábát,
aztán BUMM. Térddel tökön rúg. Keményen. Jézus kibaszott
Krisztus.
Minden levegő kiáramlik a tüdőmből, ahogy a fájdalom végigfut
az egész testemen. A farkam azonnal megpuhul. Basszus,
szerintem megölte. Biztos vagyok benne, hogy a tököm
felcsúszott a torkomba.
Állatias, magas hang tör fel belőlem, ahogy fájdalmamban
térde esek. – Tartsd magad távol tőlem, seggfej – visítja, aztán
sarkon fordul, és beszalad a házba.
Valaki hívja a mentőket. Azt hiszem, meg fogok halni.

2. fejezet

INDIANA
Könnyek égnek a szememben, ahogy végigrobogok az előtéren
át a szobám felé, de visszafojtom őket. Rengeteg könnyet

hullattam, amikor elment, túl sokat ahhoz, hogy számon
lehessen tartani. Nem vagyok hajlandó még egyet hullajtani
érte. Baszódjon meg.
Lerántom magamról a nedves pólót, dühömben áthajítom a
szobán, aztán arccal az ágyra zuhanok. Visszajött. Annyi év után
visszajött. Nem tudom, mit érzek. Nem igaz, tudom. Mámoros
vagyok, feldúlt és el sem hiszitek, mennyire dühös. Lehetséges
ennyi mindent érezni egyszerre? Gondolom, igen, mert
mindezt egyszerre érzem.
A szívem mélyén tudtam, hogy az, amit oly sok évvel ezelőtt
éreztem iránta, még mindig ott rejtőzködik valahol a háttérben.
Eldugva a lelkem mélyén. Most, hogy megint láttam, minden
visszatért. A távozása után évekbe tellett, hogy továbblépjek.
Kibaszott évekbe.
Képtelen vagyok még egyszer átélni, egyszerűen képtelen.
Volt idő, amikor bármit megtettem volna azért, hogy újra
lássam őt. Abszolút bármit. De öt év után már kései a
visszatérése. Most már itt van nekem Mark. Jövő héten
ünnepeljük az egyéves évfordulónkat. Kedvelem őt. Talán
szeretem is. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos. Már
bevallotta, hogy szeret engem, de én képtelen vagyok ezt
kimondani. Addig nem, míg nem vagyok benne száz százalékig
biztos. Talán azért, mert amit iránta érzek, sehol sincs ahhoz
képest, amit egykor Carter iránt éreztem. Ezt hiszem. Ez tart
vissza.
Mark jóképű, sikeres és szorgalmas, de soha nem lesz képest
olyan égető vágyat kelteni bennem, mint Carter. A főiskolán
ismerkedtünk meg. Hónapokig üldözött, mire végre

beleegyeztem, hogy randevúzom vele. Azóta együtt vagyunk. Ő
az első fiú, akivel intim kapcsolatba kerültem Carter óta. Távol
tartottam magamat mindenféle kapcsolattól, miután elment.
A darabokra tört szívem még évekig az övé volt.
Végül elfogadtam a tényt, hogy nem jön vissza, úgy döntöttem
hát, hogy legalább meg kell próbálnom újra szeretni. Mark
rendes srác. Carter totális ellentéte. Egyértelműen nem
nevezhető rosszfiúnak. Biztonságos. Stabil. És ami a
legfontosabb, szeret engem. Soha nem hagyna el. Soha nem
törne össze, ahogyan Carter tette évekkel ezelőtt.

Szinte egész délelőtt bezárkóztam a szobámba. Fogalmam sem
volt, mi folyik a szomszédban, míg elő nem bújtam. Nem
tudtam, hogy Mr. Shepard éjszaka meghalt. Carter
nyilvánvalóan ezért jött haza. őszintén bevallom, örülök, hogy
halott. Azok után, ahogyan bánt a mostohafiával, és amit tett
velem, miután Carter elment, nem tudom sajnálni a halálát.
– Elizabeth teljesen odavan – mondja apu ebéd közben.
– Sejtem – csak ennyit válaszolok.
– Carter ma reggel hazajött – teszi hozzá, és furán néz rám.
Tudom, hogy várja a reakciómat. Nem fogja megkapni.
– Ja, tudom. Már volt szerencsétlenségem összefutni vele. –
Harapok egyet a szendvicsemből, hogy ne kelljen többet
mondanom.
– Ennyi év után még mindig haragszol rá? – kérdezi apu, átnyúl
az asztalon, és a kezemre teszi a kezét. Felsóhajtok.
– Nem – hazudom. Apu felvonja az egyik szemöldökét.
Igyekszem úgy tenni, mintha nem érdekelne az egész, de van

egy olyan érzésem, hogy egyenesen keresztüllát rajtam.
Elfordítom a tekintetemet, és újra beleharapok a
szendvicsembe.
– Öt év telt el, nyuszikám – szólal meg apu, és megszorítja a
kezemet. – Talán eljött az ideje, hogy elereszd a fájdalmat és
dühöt. Lehet, hogy nem volt teljesen igaza, de azt tette, amit a
leghelyesebbnek vélt. – Azt hiszi, hogy nem próbáltam már
meg elereszteni? Hogy nem igyekeztem elfelejteni Cartert?
Tudom, hogy megvolt az oka arra, hogy elmenjen. Értem. A
szememben azonban helytelen volt, ahogyan csinálta.
Mélységesen fáj, hogy öt évig semmit sem hallottam felőle.
Nem vagyok biztos benne, hogy ezen túl tudom-e tenni
magamat.
– Témát válthatnánk, apu? Nem akarok Carter Reynoldsról
beszélni.
– Megértem. Akkor beszéljünk a temetésről. – Bágyadtan rám
mosolyog, mielőtt folytatja. – Tudom, hogyan éreztél John
iránt, Indi – mondja. – Én is ugyanígy éreztem. Ennek ellenére
azt hiszem, hogy el kell mennünk a temetésre. Elizabeth és
Carter kedvéért. Az irántuk való tisztelet jeleként. – A
szememet forgatom.
A legkevésbé sincs kedvem elmenni annak a faszszopónak a
temetésére.
– Rendben van – sóhajtok fel. Egy csöppet sem tetszik az ötlet,
de Elizabeth kedvéért elmegyek. Semmi másért. Nagyon kedves
asszony. Soha nem fogom megérteni, mit látott abban a
seggfejben, de a férje volt, és azt hiszem, szüksége lesz minden
támogatásra.

A következő két napon sikerült elkerülnöm Cartert. Még mindig
nem uralkodom az érzelmeimen, miután újra láttam őt. Az
elmúlt két éjszakát Mark lakásán töltöttem, amit ritkán teszek,
de ez volt az egyetlen mód arra, hogy ne fussak össze vele.
Szerencsére rengeteg volt a munkám, így napközben nem volt
időm semmi másra gondolni. Carterre gondolni. A srácra, aki
összetörte a szívemet.
Ma van Mr. Shepard temetése, így nem lesz módom elkerülni
őt. Már ha Carter egyáltalán eljön. Tudom, hogyan érzett a
mostohaapja iránt. Mindketten utáltuk őt. De eléggé biztos
vagyok benne, hogy itt lesz az anyja kedvéért. Apuval mi is csak
miatta megyünk el.
– Csinos vagy, nyuszikám – jegyzi meg apu mosolyogva, amikor
belépek a konyhába. Ahhoz képest, hogy temetésre való ruha
van rajtam, tényleg elég jól nézek ki, azt hiszem. Térdig érő,
szűk fekete szoknya van rajtam, rövid ujjú fekete selyemblúz és
fekete magas sarkú cipő. Hosszú, sötét hajamat szoros kontyba
fogtam a fejem búbján.
– Köszi, apu. Te is csinos vagy – válaszolom, odalépek hozzá, és
gyengéden megpuszilom az arcát. Jól néz ki a fekete
öltönyében. Biztos vagyok benne, hogy sok női csodálója van.
Megértem, hogy nagyon szerette az anyukámat, de azt
kívánom, bárcsak elengedné a múltat. Tizenhat év telt el anyu
halála óta. Ideje, hogy elkezdjen újra élni.
Aggódom miatta. Remélem, hogy a mai nap nem éleszti fel
benne az emlékeket anyu temetéséről. Még mindig nagyon
nehéz neki. Hát, legalábbis ezt bizonyítja, hogy két napra
minden évben bezárkózik.

Egy fekete autó parkol a szomszéd behajtóján, amikor
távozunk. Kavarog a gyomrom a krematóriumba vezető úton.
Nem a temetés miatt, hanem azért, mert látni fogom Cartert.
Csalónak érzem magamat, amiért elmegyek egy olyan valakinek
a temetésére, akit utálok. Soha nem leszek képes megbocsátani
neki amit tett. Soha.
Mihelyt leparkolunk, apuval elindulunk a kápolna felé.
Elvegyülünk odakinn a többiekkel. Mind a tíz emberrel, teszem
hozzá. Gondolom, ha az ember a világ legnagyobb faszfeje,
akkor kevés a barátja.
Apu pár szót vált azzal a két férfival, aki mellettünk ácsorog, én
pedig próbálok megnyugodni. Hallom, hogy az egyik férfi azt
mondja apunak, hogy ő Mr. Shepard fivére. Általában nem
szoktam ítélkezni, de azonnal szkeptikussá válok vele
kapcsolatban. Végül is rokonok. A másik férfi azt mondja, hogy
Mr. Shepard alkalmazottja. Tűnődni kezdek, vajon a jelenlévők
közül bárki a barátja-e. Azt hiszem, a hozzá hasonló
embereknek nincsenek barátai. Csak ellenségei.
Kavarogni kezd a gyomrom, amikor megérkezik a halottaskocsi.
Feltételezem, hogy Carter és az édesanyja a mögötte megálló
fekete autóban ül. Ezt láttam a behajtójukon, mielőtt eljöttünk.
Remeg a kezem, ezért a derekam köré fonom. A sofőr kiszáll a
kocsiból, odalép a hátsó ajtóhoz. Igyekszem nem odanézni,
amikor kinyitja, de az átkozott szemem nem azt teszi, amit
mondanak neki.
Carter száll ki elsőként. Esküszöm, hogy abbahagyom a
lélegzést, mihelyt meglátom őt. Fekete öltöny van rajta.
Teljesen másképpen néz ki. Olyan felnőttnek. Olyan átkozottul

vonzó. Valami miatt fájni kezd a szívem. Soha nem láttam még
semmi másban, csak utcai ruhában. Egyenesen lélegzetelállító.
Más szó nem képes kifejezni, hogyan néz ki. A tizenhét éves
Carter is vonzó látvány volt, de a felnőtt Carter… nincsenek rá
szavak.
Az anyja kezéért nyúl, és kisegíti őt a járműből. Összeszorul a
szívem, amikor meglátom, milyen összetört. Szegény asszony.
Szégyellem magam, amiért még nem nyilvánítottam
részvétemet, de képtelenség lett volna átmennem hozzájuk,
tudva, hogy Carter ott van.
Carter a kápolnához kíséri. Friss könnyek kezdenek patakzani
az anyukája vörös, feldagadt szeméből, mihelyt meglátja a
koporsót a halottaskocsi hátuljában. Érzem, hogy könnyek
szöknek a szemembe csak attól, hogy nézem őt. Teljesen
összetörtnek látszik. Carter átkarolja, szorosan magához öleli.
Elárasztanak az emlékek, milyen érzés volt, amikor engem
tartott így a karjában. Próbálom elhessegetni ezeket a
gondolatokat. Ez a múlt, és pontosan ott is kell maradnia. Most
már itt van nekem Mark.
Összetört a szívem, amikor oly sok éve elment. Hetekig sírtam.
Egy részem megértette, hogy úgy érezte, mennie kellett. Nem
tetszett, de megértettem. Ám ahogy teltek a hónapok és az
évek, és egy szót sem hallottam felőle, egyetlen egyet sem, a
fájdalom dühbe fordult. Tudom, hogy aznap éjjel, amikor
nekiadtam a szüzességemet, megállapodtunk abban, hogy csak
egyetlen alkalomról van szó, de aznap éjjel nemcsak a
szüzességemet adtam neki, hanem a szívemet is. Amikor
nyomban másnap távozott egyetlen búcsúszó nélkül, azzal

teljesen összetört. Nem vagyok biztos, hogy képes leszek ezt
valaha is megbocsátani neki.
Lehet, hogy nem volt köztünk kapcsolat, de elsősorban a
barátom volt. A barátok nem bánnak így egymással. Amit tett,
az lényegtelen színben tüntette fel azt, ami oly rövid ideig volt
közöttünk. Ilyen keveset jelentettem a számára? Azt hiszem.
Apu kezet fog Carterrel, aztán magához öleli Mrs. Shepardot. Az
asszony zokog apu mellén. Apu is elveszítette a házastársát, így
ha van valaki, aki tudja, hogy min megy most keresztül, az ő.
Figyelem őket, és közben magamon érzem Carter tekintetét.
Nem merek ránézni. Szerencsére hatalmas, sötét
napszemüveget viselek, így nem láthatja a szememet.
Miután apu elengedi Mrs. Shepardot, én is megölelem őt.
Részvétem, Elizabeth – mondom neki.
– Köszönöm, édesem – szipogja, és megölel. Eleresztem őt,
hátralépek, hogy továbbmehessen a következő vendéghez. Egy
árnyék hullik rám. Felnézek, és Carter áll előttem. A pimasz
gazember széttárja a karját, várja az ölelést. Nem hiszem, haver.
Önelégült vigyor önti el az arcát, amikor összeráncolom a
homlokomat. A karjába von, mielőtt bármit is mondhatnék. A
szemétláda. Tudja, hogy nem fogok jelenetet rendezni egy
temetésen.
Istenem, csodálatos az illata.
Tudom, hogy el kellene őt löknöm magamtól, de valami ok
miatt képtelen vagyok rá. A karom mintha önálló életre kelne,
átöleli a derekát. Nagyot fúj, szorosabban magához von. –
Krisztusom, hiányoztál – suttogja olyan halkan, hogy csak én
hallhatom. Könnyek égnek a szememben. Ő is hiányzott

nekem, de már túl késő. Évekig vártam, hogy visszatérjen, és
továbbléptem, amikor nem jött.
Főbe kólint a valóság, és nincs más választásom, mint
elhúzódni. Elemészt a bűntudat az iránta érzett érzelmek miatt.
Úgy vélem, hogy megbántom velük Markot. Bármennyire
utálom is ezt kimondani, remélem, hogy mihelyt vége a
temetésnek Carter visszamegy oda, ahonnan jött. Túl nehéz
megint a közelében lenni. Új életem van. És ebben neki nincsen
helye.

A temetés további részében nem hagyom el apu oldalát. Egész
idő alatt magamon érzem Carter tekintetét. Csak egyszer
engedek a kísértésnek, és pillantok feléje. Természetesen
rajtakapom, hogy egyenesen rám bámul. Valami miatt
megfájdul a szívem a szomorú arckifejezésétől. Gyorsan
elfordítom a tekintetemet a helyiség eleje felé.
Miután eljöttünk a kápolnából, Mrs. Shepard meghívott
bennünket magukhoz a virrasztásra. Nem állt szándékomban
visszamenni, de igent mondtam, amikor megláttam esdeklő
tekintetét. A fenébe. Ajánlom Carternek, hogy tartsa távol
magát.
– Nem maradok sokáig – közlöm apuval, amikor megáll a
behajtónkon. Képtelen vagyok megbirkózni ezekkel az
érzésekkel Carter közelében. Az egyetlen mód, ha távol tartom
magamat tőle.
– Hát persze, nyuszikám. Biztos vagyok benne, hogy Elizabeth
és Carter hálás lesz, ha megjelensz.
Természetesen ő az első, akit meglátok, amikor belépek a

házba. A tekintetünk azonnal egymásba fonódik. Finoman
felhúzódik a szája széle, amitől jóképű arca még vonzóbb lesz.
A nappali sarkában ácsorog, mint aki egyáltalán nem tartozik
ide. Nem tudnám megmondani, miért sajnálom őt. Gondolom,
szívás lehet, ha valaki kényelmetlenül érzi magát a saját
otthonában. Azon kapom magam, hogy szeretnék odamenni
hozzá, és beszélni vele, de nem teszem. Inkább elindulok a
konyhába, hogy megkérdezzem, tudok-e esetleg segíteni. Így
legalább távol kerülök a figyelő tekintetétől.
Jellemző a szerencsémre, hogy megbíztak egy céget a
vendéglátással, így csalódottan visszamegyek a nappaliba,
miután közölték, hogy nem tudok segíteni. Összeszorul a
szívem, amikor meglátom aput Carterrel. Kizárt, hogy
csatlakozzam hozzájuk. Szerencsére belemerültek a
beszélgetésbe, és nem veszik észre, hogy visszatértem a
szobába. Senki mást nem ismerek, kiosonok hát, és leülök a
bejárati ajtó előtti lépcsőre. Friss levegőre van szükségem. Térre
van szükségem. Muszáj olyan távol maradnom Cartertől,
amennyire csak lehetséges.
Tíz perccel később hallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó a hátam
mögött. Megfordulok, és ott áll, önelégülten és szexin. Remek.
Minden porcikám sikít, hogy álljak fel és tűnjek innen, de egy
felnőtt nem viselkedik így. Bármilyen dühös is vagyok rá, már
nem vagyok tinédzserek.
– Tűnődtem, hogy hová tűntél – szólal meg, és leül mellém. –
Tessék, hoztam neked innivalót. – Egy pohár bort tart a
kezében. Legszívesebben közölném vele, hogy dugja fel az
önelégült seggébe, de az igazság az, hogy szükségem van rá.

– Köszönöm – felelem, a pohárért nyúlok, de elhúzza előlem.
Összehúzom a szememet. Brr! – Látom, van, ami nem
változott. Még mindig seggfej vagy. – Felnevet a megjegyzésem
hallatán, mintha vicces lenne. Nem viccnek szántam.
– Csak hülyéskedek veled – mondja, és ezúttal odaadja a
poharat. Már levette a nyakkendőt és a zakót. Az ingét
felhajtotta a könyökéig, így látszanak a tetoválásai. Nem voltak
meg, amikor legutóbb láttam őt. Csak még inkább rosszfiúnak
látszik tőlük. Két szó villan az agyamba – Pokolian. Szexi.
Utálom, hogy még mindig ilyen nagy hatással van rám a
jelenléte.
Azon kapom magamat, hogy eltűnődöm, vajon milyen volt az
élete, mióta elment. Hosszú idő telt el azóta, hogy együtt
voltunk. A múltja alapján ítélve valószínűleg még mindig egy
kurva. Utálom, hogy elkeserít a gondolat. – Szóval, mi történt
veled? – kérdezi, és belekortyol a sörébe.
Nyilván ugyanarra gondolt, amire én. Vállat vonok. Helytelen,
hogy a tekintetem az üvegre szorított ajkára tapad? Túlságosan
is jól emlékszem arra, milyen érzés volt az a száj. Olyan
szürreális ismét a közelében lenni.
– Voltak jobb és rosszabb idők – felelem vállat vonva. A
tekintetünk egymásba fonódik. Olyan intenzív az arckifejezése,
hogy kénytelen vagyok elfordulni, nagyot kortyolok a
boromból. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok
lefolytatni vele ezt a beszélgetést. Vicces; évekig vágytam arra,
hogy visszatérjen, és most, hogy itt van, azt kívánom, bárcsak
ne így lenne.
– Hogy van Larry haverom? – kérdezi, megtörve a csendet.

Összeszorul a szívem. Carter nem volt itthon, így nem tudja, mi
történt. – Nem bánnád, ha meglátogatnám? Sokat gondoltam
rá az elmúlt években. – Már a kérdés is könnyeket csal a
szemembe. Gyorsan lehorgasztom a fejemet, hogy ne lássa
meg.
Mit nem adnék azért, hogy újra láthassam Lassie-t. Felnyúlok,
megragadom a nyakláncot, amelyet Carter vett nekem, a
markomba szorítom. Levettem, miután elment, de ismét
feltettem, amikor Lassie elpusztult.
A nyaklánc és Carter rajza maradt csak meg nekem.
– Meghalt – szakad ki belőlem. Még évek múltával is megszakad
a szívem, valahányszor rágondolok. Amikor arra gondolok,
hogy mi történt.
– Mi? – kérdezi olyan hangsúllyal, mintha nem hinne nekem.
Bárcsak hazudnék. Belenézek Carter szemébe. Még a
könnyeimen keresztül is tisztán látom, hogy minden vér
kiszaladt az arcából. – Bassza meg – csak ennyit mond, leteszi
az üveget, és magához ölel. Hagyom, a mellkasába fúrom az
arcomat. – Mi történt? Még fiatal volt… olyan egészséges. –
Zokogás tör fel a torkomból, ahogy felvillannak annak a
reggelnek az emlékképei. Nem hiszem, hogy valaha is
elfelejtem azt a napot.
– Az egész az én hibám volt – ismerem be életemben először.
Mindig tudtam, hogy én voltam Lassie halálának az oka, de ezt
megtartottam magamnak. Túlságosan nehéz volt együtt élni az
igazsággal. Szégyellem magamat, amiért a gyerekes
viselkedésem a halálát okozta.
– Mi? Hogyan? – kérdezi hitetlenkedve, miközben vigasztalóan

simogatja a hátamat. Érzem, hogy remeg a teste, ahogy átölel.
Tudom, hogy ugyanúgy szerette Lassie-t, ahogyan én, így
biztos vagyok benne, hogy elszomorítja a hír. Valami ok miatt
nem habozok elmondani neki az igazat, itt az ideje, hogy
bevalljak mindent.
A mellkasára szorítva tartom az arcomat. Képtelen vagyok
ránézni. Nem akarom látni az ítélkezést a szemében, amikor
meghallja, amit mondanom kell. – Miután elmentél, annyira
dühös voltam a mostohaapádra. A szívem mélyén tudtam, hogy
részben ő volt az oka, hogy elszöktél. Hetekig mindennap
áthajigáltam Lassie kakiját a hátsó kerítésen az udvarába. Ez
volt a bosszúm. Így küldtem el a búsba amiatt, ahogyan bánt
veled. Akkor olyan jó érzés volt. Tudtam, hogy ki fogja
akasztani, csak azt nem, hogy mennyire. – Érzem, hogy
megmerevedik a teste.
– Csinált valamit Lassie-vel? – kérdezi, megragadja a vállamat,
és eltol magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Igen, csinált.
A kibaszott seggfej. Remélem, hogy a pokolban rohad.
– Igen – szakad ki belőlem, ahogy annak a reggelnek az
emlékképei elárasztják a gondolataimat. Tisztán látom a
haragot jóképű arcán, amikor beismerem. Egy pillanatig csak
bámul rám, aztán visszahúz a mellkasára.
– Mi a faszt csinált? – sziszegi összeszorított fogakkal?
– Egyik reggel kimentem hátra, hogy megetessem Lassie-t
iskola előtt, ahogy mindig. Akkor… akkor találtam meg –
mesélem, és patakzik a könny a szememből. Istenem, annyira
szeretném kitörölni azt a képet az agyamból. – Az ágyán feküdt.
Zöld hab jött ki a szájából. Alig kapott levegőt. Ó, Carter.

Rettenetes volt – zokogom, ő pedig szorosabban magához ölel.
– Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem a látványt.
– Bassza meg. Megmérgezte? – Az egész teste rázkódik a
dühtől.
– Igen. Csigacsapdával mérgezte meg. Mi sosem használtunk
ilyesmit, mert tudtuk, hogy mérgező a kutyák számára. Az
állatorvos hatalmas mennyiséget talált a szervezetében. A
boncolás darált hús nyomait mutatta ki, biztosan abba tette a
mérget, hogy Lassie megegye.
– Jézus Krisztus!
– Mire odaértünk vele az állatorvoshoz, már túl késő volt. Nem
tudtak segíteni rajta – folytatom.
– Vádat emeltek ellene? Anyu nem említette, amikor
beszéltünk.
– Apu megpróbálta. Nem tudtuk bebizonyítani, hogy ő tette, de
mindketten tudtuk, hogy ez az igazság. Mintát vettünk a
kertjéből. Ugyanaz a fajta volt, amivel megmérgezték Lassie-t.
Sajnos általánosan használt méreg, ezért konkrét bizonyíték
híján nem sokat tehettünk. – Ömlik a könny az arcomon, és
ismét megszakad a szívem. Olyan nagyon hiányzik. Nem
érdemelte, hogy így haljon meg. Jó kutya volt.
– Átkozottul sajnálom – mondja Carter, és megszorít. –
Átkozottul sajnálom. Borzalmas lehetett látni. Tudom,
mennyire szeretted azt a kutyát. Bassza meg! Ha az a kurafi
nem volna már halott, megfizetne azért, amit tett. – A
hangsúlyából érződik, hogy komolyan gondolja minden egyes
szavát. Én is pontosan így éreztem, amikor megtörtént.
Mr. Shepard aznap délután munka után beállt a felhajtóra, apu

egyenesen odament hozzá, és szájba vágta. Ettől ugyan semmi
sem változott, de némi elégtételt adott nekünk.

3. fejezet

CARTER
Össze vagyok törve. Nem tudom más szavakkal kifejezni,
hogyan érzem magamat. Nincsenek szavaim. Szerettem azt a
kutyát. Ha korábban tudtam volna, hogy a Faszfej mit művelt,
leköptem volna a koporsóját. Miért nem hallottam róla? Ross
miért nem árulta el? Azt hiszem, így próbált megkímélni. Csak
ennek van értelme. Biztosan tudta, hogy nem hagytam volna
annyiban a dolgot, így csak bajba kevert volna, ha elmeséli.
Majd megszakad a szívem Indiért. Szeretném megvigasztalni.
Csodálatos ismét a karomban tartani őt. A leg​klasszabb érzés a
világon, csak az okát utálom. Bárcsak tehettem volna valamit,
hogy megakadályozzam az egészet. Indi magát okolja, de
valójában én vagyok a hibás. Én vagyok az, aki elment. Én
vagyok az, akit a mostohaapám gyűlölt. Indi miattam próbált
bosszút állni.
Szegény Larry.
Még azután is hosszan ölelem, hogy elapadtak a könnyei. Ha jól
érzi magát a karomban, akkor pontosan ez az a hely, ahol
maradni fog. Átkozottul hiányzott, hogy megöleljem. Indi ott
van, ahol lennie kell. Nem tudom, miért ébreszt bennem olyan
érzelmeket, amelyekre a többiek képtelenek, de baszódjak meg,
ha nem így van. Átkozott érzelmek kaleidoszkópja, így lehetne

legjobban leírni.
Legyőzhetetlen kényszert érzek, hogy megcsókoljam. Hogy
elhessegessem a csókjaimmal a szomorúságát. De nem tehetem.
Pár nap múlva elmegyek. Nem kezdhetek el valamit, ami véget
ér abban a percben, hogy elhajtok, és visszatérek az új
életembe. Nem lenne tisztességes egyikünkkel szemben sem. A
múlt már így is eléggé felkavart. Aggódom, mi történne, ha
ismét oda jutnánk. Semmi jó nem származna belőle, ez
átkozottul biztos. Csak szívfájdalom.
– Sziasztok. Már tűnődtem, hová lettetek – szólal meg
mögöttünk az apja. Indi riadtan elhúzódik tőlem, mintha
rajtakapták volna valamin, amit nem szabadna tennie. Mi az
ördög! Biztos vagyok benne, hogy döbbenten meredek rá.
Elszakítom róla a tekintetem, és hátranézek a vállam felett
Rossra. – Minden rendben? – Szélesen mosolyog. Azt hiszem,
örül, hogy együtt lát bennünket.
– Igen, apu – feleli Indi, feláll, és közben megigazítja a
szoknyáját. – Hazamegyek, ha nem bánjátok. Megfájdult a
fejem. – Nem néz egyikünkre sem, miközben beszél.
– Hát persze. Hamarosan én is megyek, nyuszikám.
Indi egy pillanatra a szemembe néz, mielőtt elmegy. – Viszlát –
csak ennyit mond, aztán sarkon fordul, és elindul hazafelé.
Döbbenten ülök a helyemen.

Később, miután minden vendég elment, és anyu ledőlt
pihenni, bemegyek a szobámba. Utálok ismét itt lenni ebben a
házban. Soha nem állt szándékomban visszajönni, de ami azt
illeti, azt sem hittem, hogy ilyen kényelmetlenül érzem majd

magamat. Bár meghalt, ez még mindig az ő háza, ezért
kibaszottul utálom.
Indire és Larryre gondolok, ahogy az ágyon ülök, és a kezembe
temetem az arcomat. Bárcsak helyrehozhatnám valahogy a
dolgot, de nincs rá mód. Utálok belegondolni, hogy Indi min
mehetett keresztül, amikor abban az állapotban találta Larryt.
És mennyit szenvedhetett utána. Mennyit szenvedhetett szegény
kutya.
Pár perccel később egy autóduda hangja riaszt fel
gondolataimból. Felállok, odamegyek az ablakhoz, hogy
lássam, ki az. Azonnal érzem, hogy emelkedni kezd a
vérnyomásom. Egy kibaszott pasas áll Indi behajtóján.
Tudom, hogy nincs jogom dühösnek lenni, de az vagyok. Én
vagyok az, aki elment. Önző dolog lenne a részemről elvárni
Inditől, hogy ne lépjen tovább. Ha őszinte akarok lenni, soha
nem állt szándékomban visszajönni érte, bár nagyon hiányzott.
Persze gondoltam erre a lehetőségre, állandóan, de hittem
benne, hogy így a legjobb a számára. De most, hogy látom ezt a
goromba fickót, megkérdőjelezem a döntésemet.
Ismét beletenyerel a dudába, és elönti az agyamat a vér. Lassan
a testtel, haver. Ha ez a fickó Indi fiúja, és remélem, hogy nem
az, akkor valakinek móresre kell tanítani. Kinyitom az ablakot
és kiugrom, mint a régi időkben.
– Helló – szólok oda, ahogy a kocsi felé tartok.
– Helló. – Elsőként azt veszem észre, hogy átkozottul csinos
fiú. Tudnom kellett volna.
– Miért dudálsz? – kérdezem dühösen.
– Mi? – kérdez vissza, és kihúzza magát. Ha azt hiszi, hogy

megfélemlíthet, akkor nagyon téved. Engem nem könnyű
megijeszteni.
– Süket is vagy, nem csak kibaszottul neveletlen? – kérdezem,
és a nyitott ablakra teszem a kezemet, mire hátrakapja a fejét.
Gyáva féreg.
– Ki vagy te? – kérdezi ijedten.
– Te ki az ördög vagy? – Nincs kedvem ehhez a szarakodáshoz.
– Indiana barátja. – Összeszorul a szívem. Csak nem ezzel a
fasszal jár. Kell pár másodperc, hogy összeszedjem magamat.
Bassza meg, barátja van.
– Nos, ha valóban a barátja vagy, akkor mi a bánatért dudálsz?
Ha úriember lennél, ami nyilvánvalóan nem vagy, akkor miért
nem szállsz ki a kocsiból, hogy bemenj érte, ahogyan
megérdemli? – csattanok fel.
– Semmi közöd hozzá. – A francot nincs.
– Tévedsz – vicsorgom, és összefonom a kezem a mellemen.
Jelentőségteljesen ránézek, és ettől – meglepetésemre –
megnyílik.
– Az apja nagyon félelmetes – vallja be egy sóhajjal. – Nem
vagyok benne biztos, hogy tetszik neki, hogy a lányával járok.
Olyan érzésem van, hogy nem igazán kedvel engem.
– Meg is értem – felelem, és a tekintetemből kiolvashatja, hogy
én sem kedvelem őt. Mert így is van. Egyetlen szót sem szólunk,
csak egymásra meredünk. Ég a szemem, de ki van zárva, hogy
pislogjak. Nem hátrálok meg. Gyerekes dolog, tudom, de nem
fogom hagyni, hogy ez a fasz győzzön.
– Carter – csattan fel Indi a hátam mögött. – Mi az ördögöt
művelsz?

– Próbálom illemre tanítani ezt az idiótát – felelem feléje
fordulva. Szerencse, hogy megjelent. Nem tudom, meddig
tartottam volna ki. Pislogok néhányat, hogy megnedvesítsem
kiszáradt szemgolyómat.
Édes Jézus. Mély levegőt veszek, ahogy végignézek rajta.
Csodásan fest ebben a pokolian szexi vörös ruhában.
Még ennyi idő után is eláll tőle a lélegzetem. Hallom, hogy a
fasz fiúja kinyitja mögöttem az ajtót. – Ülj vissza a kocsiba –
sziszegem oda neki összeszorított fogakkal anélkül, hogy feléje
fordulnék. Képtelen vagyok rá, mert a tekintetem Indire tapad.
Gúnyosan elvigyorodom magamban, amikor meghallom a
kattanást. Ahogy gondoltam – gyáva. Indi sokkal jobbat
érdemel. Sokkal jobbat. Szélesedik a mosolyom, amikor
meghallom, hogy Indi megvetően rám mordul. Olyan
átkozottul édes, amikor dühös.
– Figyelj, Indi – szól ki a pöcs a kocsiból. – Mi lenne, ha ma este
passzolnánk?
– Mi? Nem. – Indi összeráncolja a homlokát, lebiggyeszti az
ajkát, aztán a pasas felé fordul. – Egy óráig készülődtem, Mark.
– Látszik. Elképesztően néz ki. Vissza kell fognom magamat,
hogy ne nyaljam meg a számat, ahogy magamba iszom a
látványt. Mit nem adnék, ha megízlelhetném a felnőtt Indit.
Mielőtt a pasasnak ideje lenne válaszolni, feléje fordulok, és
rámeredek. Szavak nélkül figyelmeztetem, hogy ne gondolja
meg magát. Idegesen nyeldekel, miközben a pillantása kettőnk
között cikázik.
– Carter – csattan fel Indi. – Hogy tehetted? – A mellkasomra
teszi a tenyerét, és meglök. Vissza kell fojtanom a mosolyt.

Olyan átkozottul édes. – Csak egy napja jöttél vissza, és már
megpróbálod pokollá tenni az életemet – vicsorogja, és ismét
megtaszít. Krisztusom, hiányzott a pimaszsága.
– Örülsz, hogy visszajöttem – közlöm önelégülten. Egy
pillanatig habozik, mielőtt válaszolna, ami meggyőz róla, hogy
az ellenkezőjét fogja mondani, mint amit valójában érez.
– Nem, nem örülök. – Bingó. Kibaszottul örül. Tudtam.
– Ne mondd, hogy nem hiányoztam – suttogom olyan halkan,
hogy csak ő hallja, és teszek egy lépést feléje. Most már olyan
közel vagyok, hogy a hetyke kis cicije majdnem a mellemhez ér.
Körbevesz az illata, és életre kel a farkam. Bele tudnék fulladni
az illatába, beléje. Csábít a gondolat, hogy még közelebb lépjek,
de nem teszem. Még ennyi idő után is pontosan emlékszem,
milyen érzés a puha, meleg teste. Amikor elkerekedik a szeme,
és hallom, hogy levegő után kap, átkozottul jól tudom, hogy
igazam van. Legalább annyira hiányoztam neki, mint ő nekem.
Láttam, milyen elégedett volt a karomban pár órája. Ha ezé a
pöcsé lenne a szíve, akkor nem érezte volna olyan kényelmesen
magát az ölelésemben. Ez valami ok miatt reményt ad. Talán
még nincs minden veszve.
Felemeli a kezét, és megint meglök. Egészen erős ahhoz képest,
hogy milyen pici. – Nem tanultad meg a leckét? – kérdezi
dühösen, és felvonja az egyik szemöldökét. A francba. Hátrálok
egy lépést, és ösztönösen az ölem elé kapom a kezemet. A
tököm még mindig szenved a szivacsos trükk miatt. Biztos
vagyok benne, hogy nem élne túl még egy ilyen csapást.
Indi határozott arckifejezése láttán még egy lépést hátrálok.
Megadóan felemelem az egyik kezemet, miközben a másikkal a

golyóimat védem. Ha lenne nálam fehér zászló, vadul
lobogtatnám a rohadékot. Mi van Indivel? Mikor lett golyótörő
harcos? Eltűnődöm, vajon ez a csini fiú megismerkedett-e már
a térdével. Felejtsük el. Láttam az előbb, milyen. Töketlen.
– Oké. Vettem az adást, tisztán és érthetően. Kérlek, ne ess
többé nindzsaként a golyóimnak – könyörgök. Kissé ellazulnak
a vonásai, halvány mosoly játszik buja szája szélén.
– Helyes. Tartsd távol magadat tőlem – közli, megkerüli az
autót, és beszáll. Összeszorul a szívem, ahogy a kocsi kitolat a
behajtóról. Az a pöcs gúnyosan rám vigyorog, és vissza kell
fognom magamat. Indiana egy pillatanra a szemembe néz,
aztán elfordítja a fejét, és kibámul az ablakon. Bassza meg! Fáj
az átkozott szívem.
Kibaszott hülye.
Mihelyt a kocsi eltűnik a szemem elől, visszamegyek a házba.
Szükségem van egy italra. Kinyitom a hűtőt, kiveszek egy sört,
aztán visszalököm a polcra. Nem iszom semmit, ami a Faszfejé
volt. Ráadásul valami erősebb kell. Visszamegyek a szobámba,
felkapom a kocsikulcsokat. Ideje berúgni.

Pár órával és egy fél üveg Jackkel később hallom, hogy egy kocsi
áll meg a szomszéd ház előtt. Nem tudom, Indi-e az a fiújával
vagy Ross. Kirángatom a részeg seggemet az ágyból, és az
ablakhoz megyek. Indiana az.
Bevallom, örülök, hogy nem tölti vele az éjszakát, de
összerándul a szívem, amikor meglátom, hogy odahajol a
pasashoz, és megcsókolja. Nagyon is jól emlékszem, milyen
fantasztikusan csókol. Kénytelen vagyok félrefordulni, amikor a

fickó felemeli a kezét, és beletúr Indi hajába.
Nem tudom, hogy az alkohol miatt-e, de szeretnék kiugrani az
ablakon, kirángatni azt a faszszopót a kocsiból, el Inditől. Az
alkoholra fogom. Hiba volt visszajönni ide. Azt hiszem,
könnyebb volt, amikor nem tudtam, hogy Indi mit művel.
Visszahanyatlok az ágyra, a Jack után nyúlok, és belekortyolok.
Piszkosul éget, ahogy lefolyik a torkomon, de üdvözlöm az
érzést. Muszáj kiütnöm magamat, iszom hát még egy kortyot.
Életemben csak egyszer ittam egyenesen az üvegből, pár nappal
azután, hogy elszöktem innen.
Onnan, ahol ülök, látom, hogy felgyullad a lámpa Indi
szobájában. Minden porcikám könyörög, hogy menjek át hozzá,
de mi jó sülne ki belőle? Indi továbblépett. Gondolom, nem
igazán vethetem a szemére. Őszintén szólva nem volt
szándékomban visszatérni. Bár az évek során milliószor
eljátszottam a gondolattal.
Figyelem, ahogy Indi a komódhoz lép, és kivesz valamit,
gondolom, a pizsamáját. A tekintete az ablak felé téved, ahogy
belebámul a szobám sötétjébe. Csábít a gondolat, hogy
felkapcsoljam a kislámpát, hogy láthasson, de nem teszem.
Hirtelen sarkon fordul, és kimegy a szobából. Pár pillanattal
később látom, hogy felgyullad a villany a fürdőszobában.
Valószínűleg lezuhanyozik. A gondolattól megrándul a farkam.
Ami feldühít. Kiverem a fejemből meztelen teste látványát.
Csak kínozom magamat, ha nem teszem.

4. fejezet

INDIANA
Ismét Carter felé kalandoznak a gondolataim, miközben
hagyom, hogy a forró víz mossa a testemet. Úgy volt, hogy
Markkal töltöm az éjszakát, de ehelyett vacsora után
megkértem, hogy hozzon haza. Sajnálom, hogy Carter
beleavatkozott a ma esti tervünkbe, de lüktet a fejem.
Baszódjon meg a megfélemlítő taktikájával együtt. Ki az
ördögnek képzeli magát? Szegény Markot annyira
megijesztette. Egy világ választja el a személyiségüket. Mark
olyan félénk, Carter viszont nem annyira.
Megtörülközöm, felveszem a pizsimet, kiveszek pár
fájdalomcsillapítót a szekrényből, és bekapom. Muszáj
lefeküdnöm.
Visszamegyek a szobámba, és áruló tekintetem ismét Carter
szobájának az ablakára téved. Sötét van, úgyhogy biztosan
alszik. Sajnálom, ahogyan végződtek köztünk a dolgok
korábban, de nem avatkozhat így bele az életembe. Ő az, aki
elment, nem én.
– Nem vagyok a szobámban – szólal meg egy férfihang, és majd
kiugrom a bőrömből.
– Mi a fasz, Carter? – visítom, amikor meglátom, hogy az
ágyamon hever. – Tűnj a francba a szobámból.
– Nem tehetem édesem – közli, és nehézkesen felül. Részeg?
Pár lépést teszek az ágyam felé, megragadom a karját és
rángatni kezdem.

– Nem maradhatsz itt – mordulok fel. Felnéz rám és mosolyog.
Olyan bugyiolvasztó mosollyal, amilyenben évekkel ezelőtt
részesített. Utálom, hogy még ennyi idő után is érzéseket
ébreszt bennem. – Menned kell.
– Nem. Előbb beszélnem kell veled – közli, kinyúl, és olyan
erővel ránt magához, hogy rázuhanok. Nem jó ötlet hozzá
simulni az ágyamban. – Hiányoztál – motyogja, és szorosan
átkarol. Érzem rajta az alkohol szagát. Olyan erős, hogy már ettől
be fogok rúgni, ha ilyen közel maradok hozzá. Próbálom ellökni
magamtól, de erősít a szorításon. Ő is hiányzott nekem, de
ennek nincs jelentősége. Úgy döntök, hogy ezt nem osztom
meg vele.
Túl nehéz ilyen közel lenni hozzá. Nem szabadna azt éreznem,
amit érzek. Helytelen. Az agyamat elárasztják az együtt töltött
idő emlékei. Nem engedhetem meg ismét. – Carter. Eressz el!
– Nem. Addig nem, míg nem beszélsz velem. – A hajamba fúrja
az arcát, és mély lélegzetet vesz. – Basszus, olyan jó az illatod.
Pont, amilyenre emlékszem.
– Hagyd abba – szólok rá bosszúsan, és hátrahajtom a fejemet,
hogy felnézzek rá. Az édes arckifejezése láttán kis híján
elmosolyodom. Kis híján. Nem szabadna itt lennie.
Továbbléptem. Csak összezavar a közelsége. Nem várhatja,
hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.
– Nem eresztelek el, amíg nem egyezel bele, hogy beszéljünk.
– Rendben – sóhajtok fel. – Beszélek veled, de először el kell,
hogy eressz.
– Oké – mondja, és elenged. Azonnal felállok. Távolságra van
szükségem, ha beszélgetni fogunk. Nagy távolságra. Elhátrálok

az ágytól. – Miért vagy itt?
– Már mondtam: hiányoztál – feleli, és felül.
– Barátom van, Carter. Emlékszel? Nem táncolhatsz vissza az
életembe, miután búcsú nélkül elmentél, öt évig nem kerestél,
és nem várhatod el, hogy úgy folytassuk, mintha semmi sem
történt volna. Összetörted a szívemet, amikor itt hagytál. –
Érzem, hogy könnyek égnek a szememben, de szerencsére
sikerül elfojtanom a sírást. Nem hagyom, hogy lássa a
gyengeségemet.
– Sajnálom – sóhajt. – Azt hittem, hogy az lesz a legjobb, ha
elhagylak… – Találkozik a tekintetünk, és megszakad a szívem
a szeméből sugárzó szomorúság láttán. – Elbasztam. Tudom.
– Igen, így van. Megértem, miért gondoltad, hogy el kell
menned, de kapcsolatba léphettél volna velem. Bármi jobb lett
volna a semminél. – Magam köré fonom a karomat, erősen
próbálom kordában tartani az érzelmeimet.
– Szereted őt, Indi? – Elfordítom az arcomat. Képtelen vagyok
ránézni, és kimondani.
– Igen. – Bár Mark nem ébreszt bennem olyan érzelmeket, mint
Carter annak idején, de törődöm vele. Nagyon is. Édes. Úgy
bánik velem, mint egy hercegnővel. Soha nem hagyna el úgy,
ahogyan Carter tette. Vele van jövőm. Carterrel csak emlékeim
vannak. Csak ennyim lesz vele. Hosszú ideig nem szólal meg.
Amikor visszanézek rá, látom, hogy lehorgasztja a fejét, leesik a
válla. Pocsékul érzem magamat. – Sajnálom, Carter.
– Ne tedd – feleli, és rám emeli szomorú szemét. –
Elengedtelek, és most együtt kell ezzel élnem.
– Carter – suttogom, visszamegyek az ágyhoz, és leülök melléje.

– Örökké kincsként őrzöm majd a kölyökként együtt töltött
időket. Örökké. De ez a múlt. Már nem vagyunk kölykök.
– Gondolom – feleli. – Bár annak idején te voltál a kölyök,
emlékszel? Nem én.
– Hagyd már – mondom, és oldalba bököm a vállammal. Látom,
hogy felhúzódik a szája széle. Tudtam, hogy előbb-utóbb szóba
kerül majd. Néhány dolog soha nem változik. – Biztos neked is
van valakid odahaza. – Carter nagyon vonzó. Nem kétlem, hogy
a lányok odavannak érte, ahogyan annak idején, amikor itt
lakott. Nem vagyok biztos benne, hogy szeretném hallani a
választ, de én is kapcsolatban élek. Önző dolog lenne a
részemről, ha nem kívánnám ugyanezt neki is.
– Nincs. Ismersz engem, nem bírom a kötöttségeket. – Én ne
tudnám? Elszomorít, hogy ennyi idő alatt sem változott meg.
Mélyen belül jó ember. Megérdemli, hogy legyen egy különleges
személy az életében.
– Ez szomorú, Carter.
– Ilyen az életem – feleli, és vállat von. Felemelem a kezemet,
és megsimogatom a hátát. Nem tudom, mennyire beszél belőle
az alkohol.
– Mesélj az életedről. Mit csinálsz? Hol laksz? – Mindig sokat
gondolkodtam ezen, de témát is akarok váltani. Ez a
beszélgetés túlságosan elszomorító.
– Odafenn északon, Newcastle-ben.
– Tényleg? Gyönyörű hely. – Meggel eltöltöttünk ott egy
hétvégét pár éve. Nem tudom elhinni, hogy olyan közel voltam
Carterhez.
– Tényleg szép. Saját vállalkozásom van. Tetoválóművész

vagyok.
– Nahát. Örülök, hogy használod a tehetségedet. Mindig ügyes
kezed volt.
– Jobb is, ha elhiszed, szivi – feleli, és vonogatni kezd a
szemöldökét, amitől nevetnem kell.
– És még mindig el vagy telve magadtól, úgy látom.
– Ne mondd, hogy nem hiányzik a kezem! Fogadok, hogy a fiúd
nem ébreszt benned olyan érzéseket, mint én.
– Nem fogok erről beszélni veled, úgyhogy fejezd be –
csattanok fel, és felállok. Fájnak a szavai, mert igazak.
– Mert igazam van – vég vissza szemtelen hangsúllyal. Így van,
de ezt soha nem fogom bevallani. Soha. A szexuális életünk
Markkal meglehetősen visszafogott. Ritkán spontán, és mindig
ágyban történik. Mark nem olyan kalandvágyó, mint Carter, de
kielégít, és ez a lényeg. Néha többre vágyom, de a csodás szex
nem minden, gondolom.
– Témát válthatnánk, kérlek? – Boldogan beszélgetek a
jelenlegi életünkről, de a szexről nem. Marknak nem tetszene,
és kénytelen lennék egyetérteni vele. Teljességgel illetlen.
Különösen a múltunkra tekintettel.
– Hát persze – feleli nagyot sóhajtva. – Mesélj magadról. Mi
történt veled, amióta elmentem?
– Nem sok. Főiskola, munka, ilyesmi.
– Volt egy olyan érzésem, hogy főiskolára mentél. Hol tanultál?
– kérdezi.
– Állatorvosin. Állatorvos vagyok.
– Tényleg? Nahát. Nem is tudtam, hogy állatorvos akartál
lenni.

– Nem is akartam, de miután Lassie… – Elakad a hangom.
– Basszus – mondja, és megdörzsöli az arcát. – Sajnálom.
Szegény Larry. – Amikor ránézek, látom, hogy könnybe lábadt a
szeme. Nem tudok újra erről beszélni. Korábban is elég nehéz
volt.
– Éhes vagy? – kérdezem, hogy témát váltsak. El kell őt
tüntetnem a szobámból. Képtelennek tűnök normálisan
viselkedni, amíg az ágyamon ül.
– Azt hiszem. De nem csak ételre. – Utánam nyúl, de elütöm a
kezét.
– Hát, csak ételt kapsz – közlöm vele, és megfordulok, hogy
kimenjek a szobából. Amikor nem áll fel, visszanézek rá a
vállam fölött. – Jössz vagy nem?
– Hát persze – feleli kedvetlenül. Nyilvánvalóan csalódott. Nem
érdekel. Bosszant, hogy azt hiszi, kikezdhet velem. Több esze
lehetne, bármilyen sokat is ivott. Ennie kell, hogy
kijózanodjon, nekem pedig távolságra van szükségem.
Szerencsére követ a konyhába.
– Kérsz sajtos melegszendvicset? – kérdezem.
– Rendben, kösz. – Az asztal felé bökök, amikor elindul felém.
Távolság. Távolságra van szükségem. Túl sok, amikor ilyen
közel van.
– Ülj le! – parancsolok rá. Kisfiús mosoly árad szét az arcán,
aztán megfordul, és engedelmeskedik. Kicsit tántorog. Kíváncsi
lennék, vajon mennyit ivott. – Gyakran rúgsz be ennyire?
– Nem.
– Akkor ma este miért? – kérdezem, és eléje teszek egy pohár
vizet. Üveges a tekintete. Szomorúságot és egy csipetnyi