J._L._Perry_-_Rohadek

haragot látok benne.
– Mert olyan kedvem volt. Úgy látom, nem változtál. Még
mindig átkozottul kíváncsi vagy – vág vissza. Feltételezem,
hogy nem könnyű neki újra itt lenni, nem törődöm hát a
megjegyzésével.
Négy szendvicset csinálok. Kettőt mindegyikünknek. Nem
ettem sokat, amikor Markkal elmentünk vacsorázni. Össze volt
szorulva a gyomrom a Carterrel történt kis összecsapásunk
után. – Tessék – teszem eléje a tányért.
– Kösz – csak ennyit mond, felveszi az egyik szendvicset, és
beleharap. Azon kapom magam, hogy lopva oda-oda
pillantgatok, amikor nem figyel. Olyan férfias az arca, olyan
jóképű. Lehetséges, hogy még gyönyörűbb lett az évek
múlásával, mert biztos vagyok benne, hogy az. Nem is
szabadna erre gondolnom, de így van.
Mark is kellemes látvány, de a szememben Carter nyomába sem
ér. Carter bűnösen vonzó, férfias, és azok a tetoválások olyan
vagányul néznek ki rajta. Ő minden lány álma. Szégyen, hogy
kötöttségfóbiás kurva.
Szürreális érzés, hogy együtt eszünk annyi év után. Nos, ha a
sajtos melegszendvics számít. Olyan sok minden változott
amióta elment, de bizonyos szempontból semmi.
Felnéz, és elkapja a tekintetemet. – Nem ízlik az étel? – kérdezi
tele szájjal.
– Dehogynem. Miért kérdezed?
– Mert úgy nézel ki, mint aki inkább engem falna fel – feleli
pimasz vigyorral.
– Mi? – visítom. Hátraveti a fejét, úgy nevet. – Neeeem.

Illúziókba ringatod magadat, ha ezt hiszed.
– Csak nevén nevezem a dolgokat, édesem. – Rám kacsint, és
érzem, hogy lángba borul az arcom. A francba. Valószínűleg
tényleg úgy néztem rá. El kell tüntetnem őt a házból, a
közelemből, amilyen gyorsan csak lehetséges.

A következő pár órában eszünk, beszélgetünk és nevetünk –
mint a régi időkben. Azt hiszem, mindkettőnknek pontosan
erre van szükségünk a gyógyuláshoz, hogy teljes mértékben
továbbléphessünk. Olyan sok elvarratlan szál volt közöttünk,
de most úgy érzem, hogy vége. Remélem, hogy a mai este után
végre elengedhetem a fájdalmat.
Elengedhetem Cartert.
Fáj a szívem arra a gondolatra, hogy valószínűleg most vagyunk
utoljára kettesben. Korábban megemlítette, hogy holnap
elmegy. Biztos vagyok benne, hogy látom majd még, amikor
meglátogatja az anyukáját, de nem leszünk úgy együtt, ahogyan
ma este. Nem szabadna azt akarnom, hogy maradjon, de valami
ok miatt mégis így van. Nos, egy részem ezt akarja. Egy részem
már Markhoz tartozik, tudja, hogy az a legjobb, ha Carter
elmegy.
– Mennem kell – szólal meg.
– Rendben. – Igyekszem nem kimutatni a csalódottságomat.
Hiányzott a társasága. Hiányzott a kötekedésünk. Vonakodva
megfordul, és követem a bejárati ajtóhoz.
– Kösz a kaját… és a beszélgetést – mondja, amikor kilépünk a
verandára.
– Kellemes volt – felelem, lábujjhegyre állok, és gyengéden

megpuszilom az arcát. Hátralépek, találkozik a tekintetünk.
Szomorú a szívem, amiért ez a végső búcsú. De ezúttal legalább
részem van benne. – Vigyázz magadra, rendben?
– Te is, kölyök – feleli, felemeli a kezét, és gyengéden
megsimogatja az arcomat. Olyan lágy, olyan édes az érintése.
Érzem, hogy könny szökik a szemembe. Hosszú ideig állunk ott
egymás szemébe nézve. A keze még mindig az arcomon pihen.
Azon kapom magamat, hogy belehajolok a tenyerébe. Egy
pillanatra lehunyom a szememet, és kiélvezem az utolsó
alkalmat, amikor a bőrömön érzem az érintését. Bármit
megadnék érte, hogy ismét a karjában tartson. Bármit.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy figyel. Szomorúan
elmosolyodik. – Viszlát, Carter – szólalok meg végül, és
hátralépek. Hálás vagyok, hogy ezt módom van kimondani. De
nem csökken tőle a fájdalom a szívemben.
– Viszlát, Indi. – Csak áll ott, nem mozdul. A mágneses
vonzerő, ami összekötött bennünket a múltban, ugyanolyan
erős, mint régen. Bármennyire is szeretnék egész éjszaka
idekinn maradni vele, nem tehetem. Egyikünknek erősnek kell
lennie. Megfordulok, és teszek pár lépést az ajtó felé. A szemem
sarkából látom, hogy felém nyújtja a kezét, de aztán visszaejti
az oldala mellé. Hálás vagyok érte. El kell vágnunk az utolsó
szálakat is.

Sikerül visszatartanom a könnyeimet, amikor belépek a házba,
de már patakban ömlenek, amire a szobámba érek. A szívem
ugyanolyan, mint évekkel ezelőtt, amikor elment – össze van
törve.

Hálás vagyok, hogy visszajött, hogy ismét láthattam őt.
Ugyanakkor fel is ébredtek a régi érzelmek. Azok, amelyeket
évekbe tellett elfojtanom. Elönt a bűntudat. Nem szabadna ezt
éreznem, amikor barátom van.
Megtörölöm a szememet, kiveszem a táskámból a telefonomat.
Bekapcsolom, és egy üzenetet találok Marktól.
Jó éjt, kicsim. Remélem, már nem fáj a fejed. x
Ismét belém mar a bűntudat. Gyakorlatilag nem tettem semmi
helytelent, de ha teljesen Marké lenne a szívem, akkor nem
szabadna azt éreznem, amit érzek.
Jobban vagyok, kösz. Bocs, hogy hamar véget ért az esténk. Holnap
a munkában találkozunk. xxx
Totális hazugság. A fejem jobban fáj, mint korábban, de nem
akarom, hogy aggódjon miattam, mert tudom, hogy így lenne.
Azonnal válaszol.
Remek. Jó éjt, szépségem. Édes álmokat. Bárcsak itt lennél. x
Nem válaszolok az utolsó üzenetre. Nem tudom, mit írjak.
Pontosabban tudom, és nem szeretném, ha ott lennék vele. A
fejem annyira zavaros, hogy talán jobb is, ha nem vagyok vele.
Végül bemászom az ágyba. A gondolataim még mindig Carter
körül forognak. Tudom, hogy itt van a szomszédban. Csak pár
méterre. Azt kívánom, bárcsak több időt tölthetnék vele,
mielőtt elmegy, de a szívem számára valószínűleg
biztonságosabb, ha nem teszem.

5. fejezet

CARTER
Bármennyire utálok is újra itt lenni ebben a házban, azt
hiszem, ugyanolyan nehéz lesz holnap elmenni, itt hagyni
anyut és Indit, mint először. Indi számára azonban
valószínűleg így a legjobb, vagy nem? Már nem vagyok benne
biztos. Különösen az után nem, hogy találkoztam a pöccsel,
akivel jár.
Valaha azt mondtam volna, hogy Indi túl jó nekem, de az
elmúlt néhány évben sokat értem. Természetesen gyakorlatilag
még mindig fattyú vagyok, de megragadtak bennem Indi szavai
oly sok évvel régebbről, arról az éjszakáról. Nem vagyok
ugyanaz, aki voltam. Már nem hagyom, hogy ez a szó
határozzon meg. Még mindig vannak rossz pillanataim, de
összességében nagy utat tettem meg. Jó, szorgalmas, őszinte
srác vagyok. Erre próbálok emlékezni. Nem a többi szarságra.
Lehet, hogy nem volt a legokosabb ötlet átmenni hozzá ma
este részegen, de örülök, hogy megtettem. Azt hiszem, Indinek
ugyanannyira szüksége volt rá, mint nekem. Kellemes volt
megint vele lenni, de csak megerősítette, hogy milyen jók
vagyunk együtt, és mennyire hiányzott a közelsége. Ő az
egyetlen lány, akinek a társaságában kényelmesen érzem
magamat. Az egyetlen, aki előtt teljesen önmagamat adhatom.

Még mindig ő jár a fejemben, amikor másnap reggel felébredek.
Kurvára fáj a fejem az alkoholtól, amelyet magamba döntöttem.
Miután hazaértem, végeztem az egész üveggel. Fájt a szívem,
ahogy búcsút mondtam neki. Mert nemcsak szavak voltak,
hanem valódi búcsú. Valami ok miatt zavar ez az érzés. A

lelkem mélyén érzem, hogy életem végéig bánni fogom, ha újra
elmegyek. Örökre el fogom veszíteni őt. Ha eddig még nem
történt meg.
Miután lezuhanyozom és megreggelizem, úgy döntök, hogy
átmegyek a szomszédba. Nem tudom, mit fogok mondani, ha
odaérek, de valami arra kényszerít, hogy még egyszer lássam
Indit, mielőtt elmegyek. Jax felhívott ma reggel, hogy
megtudakolja, mikor érek vissza. Mondtam neki, hogy még ma.
Nagyszerű csapatom van, így nem igazán aggódom az üzlet
miatt. Azt is tudom, hogy számíthatok Jaxre és Candice-re, ha
baj van, de akkor is haza kell mennem. Ki kell találnom, hogy
mit fogok csinálni. Találni rá módot, hogy gyakrabban jöjjek ide
vissza. Persze, csak ha Indi is ezt akarja. Vegyes jeleket
küldözgetett tegnap este. Azt mondta, hogy szereti azt a pöcsöt,
amit nehéz volt hallani, de ugyanakkor olyan érzésem volt,
hogy van még valami köztünk. Lehet, hogy csak szeretném. Ki a
fasz tudja?
– Carter, fiam – köszönt Ross mosolyogva, amikor ajtót nyit. –
Gyere be.
– Azt reméltem, hogy beszélhetek Indivel, mielőtt elindulok –
vallom be, miközben követem a konyhába.
– Már elment dolgozni. Ülj le. – Elönt a csalódottság. Leülök a
konyhaasztalhoz, Ross pedig kávét készít. Vajon a sors keze
lenne, hogy már nincs itthon, vagy egyszerűen pechem van?
– Ó! – Kihallom a bosszúságot a hangomból.
– Elárulnál valamit? – kérdezi, abbahagyja, amit csinál, és
felém fordul. – Még mindig érzel valamit Indi iránt? – Nahát. Ez
meg honnan jött?

– Mi?
– Gyerünk, Carter. Ne játszd meg magadat. Még mindig érzel
valamit a lányom iránt, vagy mi? – Igyekszem nyugodtnak
maradni, semmit nem elárulni.
– Miért kérdezed? – Bosszúsan fújtat. Tudom, hogy tudja,
kerülöm a választ.
– Elárulom, hogy miért – feleli szigorú hangon. Az asztalhoz
lép, és leül velem szemben. – Az a fasz, Mark. Indiana barátja. –
Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjam, amiért fasznak
nevezi. Én is pontosan így érzek iránta.
– Mi van vele?
– Felhívott tegnap este…
– Tényleg? Miért? – Az első gondolatom az, hogy bassza meg,
beköpött, amiért belekötöttem, és megkapom érte a magamét
Rosstól.
– Megkérte tőlem Indi kezét. – A pokolba, azt már nem. Annak
alapján, ahogy Ross magába roskad, úgy látom, nem valami
boldog. Akkor már ketten vagyunk. – Őszintén szólva nem is
tudom, hogyan érzek. Eléggé jó emberismerő vagyok, és soha
nem voltam képes felmelegedni a sráccal szemben, ha érted,
mire gondolok. – Még szép, hogy értem. Csak pár percig láttam,
és egyáltalán nem kedveltem meg. Más körülmények között
talán nem így lenne, de amíg köze van Indihez, addig ez így
marad.
– Beleegyeztél? – Zakatoló szívvel várom a választ.
– Nem pontosan ezekkel a szavakkal, de azt mondtam neki,
hogy ha a lányom ezt akarja, és ha ez teszi őt boldoggá, akkor
nem bánom. Mit mondhattam volna? Soha nem állnék Indi

boldogsága útjába. Csak nem vagyok benne biztos, hogy Mark
mellett találja meg a boldogságot. – Megdörzsöli az arcát,
ahogy az egészet végiggondolja. – Még mindig nem tudom
elhinni, hogy a gyáva alak telefonon hívott fel, ahelyett, hogy
személyesen tette volna. Krisztusom, remélem, hogy Indi nem
mond igent.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze – feleli.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Mert nem hiszem, hogy Mark a megfelelő férfi a számára. Indi
elég boldognak látszik vele, de valami hiányzik. Az a szikra.
Nem látom, amikor együtt vannak. Lehet, hogy csak túlságosan
aggódó apa vagyok. Csak Indi maradt nekem, de azt akarom,
hogy valóban boldog legyen. Azt akarom, hogy megtapasztalja
azt a szerelmet, amelyen az édesanyjával osztoztunk. Túl sokat
kérek? – Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám széle.
Tökéletesen egyetértek vele. De ez még nem magyarázza meg,
hogy miért meséli ezt el nekem.
– Azt akarod, hogy móresre tanítsam Markot? –kérdezem.
Talán ezért mondja el.
– Nem. Azt akarom, hogy összeszedd magadat, és eldöntsd, mit
akarsz. – Várjunk csak egy pillanatra.
– Azt akarod, hogy Indivel legyek? – Döbbenten bámulok rá.
Csak nem ezt akarja.
– Igen. Természetesen, ha mindketten ezt akarjátok. –
Mosolyra húzódik a szám. Tetszik, hogy elég jónak tart a lánya
számára, mert tudom, hogy Indi milyen sokat jelent a számára.
Nagyot fújtat, aztán a szemembe néz. Komoly az arca. – Ha még

mindig érzel valamit iránta, és az a benyomásom, hogy így van,
akkor ez lehet az utolsó esélyed. Mindketten tagadhatjátok,
amennyire csak akarjátok, de nem vagyok ostoba, Carter.
Láttam, hogyan néztetek ti ketten egymásra annak idején. Ha
nem tévedek, ugyanezt a tekintetet láttam tegnap. Az
embernek csak egyetlen esélye van az igaz szerelemre, fiam.
Higgy nekem, én aztán tudom. És ismerem a lányomat. A
végsőkig lojális. Ha hozzámegy Markhoz, akkor vele marad élete
végéig.
Minden egyes szavával nő a nyugtalanságom. Esküszöm, olyan
hevesen ver a szívem, hogy lüktet a fülemben a vér. A gondolat,
hogy elveszítem őt örökre… Nem fekszik – egyáltalán nem.
– Nem tudom, mit mondjak – vallom be, és a szemébe nézek,
miközben fészkelődöm a széken. Ez az egész beszélgetés
felizgat. Még szép, hogy érzek valamit Indi iránt. Azt azonban
nem tudom, hogy Ross mit vár tőlem. Azt akarja, hogy feleségül
vegyem Indit? Elment az esze, ha azt hiszi, hogy ezt akarom.
Nem vagyok egy nősülős típus. Még Indi kedvéért sem. A
francba, szó sem lehet róla. Az Indihez hasonló lányok nem
mennek hozzá egy olyan fickóhoz, mint én.
– Nem kell mondanod semmit. Csak gondolkodj el azon, amit
mondtam. Úgy gondoltam, hogy az a tisztességes, ha
figyelmeztetlek. Azt akartam, hogy egyenlők legyenek az
esélyek – mondja mosolyogva. Dörzsölt vén gazember.
Kibaszottul imádom ezt az embert.
– Köszönöm. El fogok rajta gondolkodni. – Mi mást
mondhatnék? Bármennyire is gyűlölöm a gondolatot, hogy
együtt vannak, tisztességes dolog lenne vajon közéjük állni,

amikor még abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok
megadni Indinek, amire vágyik? Amire szüksége van? A francot
nem. Igen, képes vagyok rá. Még ha csak annyit érek is el, hogy
eltávolítom a közeléből Markot. Indi jobbat érdemel. Felállok,
kezet nyújtok Rossnak. – Majd beszélünk, ha legközelebb a
városban járok – mondom neki. – Megtennél nekem egy
szívességet, és figyelnél anyura, míg visszajövök?
– Hát persze. Már mész is? Még nem is kávéztunk. – Megszorítja
a kezemet.
– Nincs rá időm. Mi Indi munkahelyének a címe? – felragyog az
arca a kérdésem hallatán.
– A Tucker Road mellett, a második utca balra. Egy hatalmas
lószar színű épületet keress. Lehetetlen eltéveszteni. –
Kuncogni kezdek a leírása hallatán.– Tudasd, ha szerencsésen
hazaértél. És ne aggódj a mamád miatt, szemmel tartom. –
Kinyújtja a kezét, és megragadja a vállamat. – Ne feledd, én
mindig itt vagyok, ha szükséged van valamire, fiam.
– Tudom – felelem mosolyogva. Imádom, hogy mindig ezt
mondja. Imádom, hogy törődik velem.

Kavarog a fejem, ahogy Indi munkahelye felé tartok. Ez a hely
nem sokat változott az öt év alatt, amíg távol voltam. Hát,
legalábbis az épületek. Bárcsak elmondhatnám ugyanezt Indiről
és magamról is. Legalább tízszer felvetődik bennem, hogy
megfordulok és hazaindulok. Tudom, hogyan érzek iránta, de
tényleg közéje és a pöcs közé állhatok? Nem az én stílusom más
nője után futni, de most nem akármilyen lányról van szó,
hanem Indianáról. Az én Indianámról. Az enyém volt először.

Felhangzik egy dal a rádióban. Egy olyan nyálas szerelmes dal.
Utálom ezt a szart. Kinyúlok, hogy csatornát váltsak, de ebben a
pillanatban felhangzik a refrén. A pasas arról énekel, hogy lyuk
van a szívében. Miért érint ez engem olyan érzékenyen? Mert
én is pontosan így érzek. A szívem egy darabja hiányzik azóta,
hogy öt éve elmentem innen.
Ahelyett, hogy csatornát váltanék, felhangosítom a zenét.
Hallgatom, ahogy az újrakezdésről énekel. Jel lenne?
Újrakezdhetjük vajon? Vagy túl messze jutottunk már, hogy
visszatérjünk ahhoz, ami egykor volt köztünk? Leparkolok, de
ülök az autóban, míg véget nem ér a dal. – Ez volt Conrad
Sewelltől a Star Again – jelenti be a DJ. A kormányra hajtom a
fejemet, és mély lélegzetet veszek. Ebben a pillanatban tisztán
látom, hogy ez a lyuk a szívemben nem fog mindaddig
összeforrni, amíg Indi nem lesz újra az enyém. Meg kell
próbálnom. Életem végéig bánni fogom, ha nem teszem.
Mardosni kezd a kétség. – Mit keresek itt? – motyogom
magamban, amikor kiszállok az autóból. Mit fogok mondani
neki? Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy attól a
pillanattól kezdve, hogy Ross elmondta, az a pöcs meg fogja
kérni a kezét, tudtam, hogy látnom kell őt mielőtt elmegyek.
Indi nem mehet hozzá feleségül. Egyszerűen nem teheti.
Megrázom a fejemet, ahogy az épület felé tartok. Egy dolog
biztos, Rossnak igaza volt. Az épület színe tényleg olyan, mint
a lószaré. Azt mondanám, hogy a pasasnak nincs semmi ízlése,
de Indi az övé, így ez valószínűleg nem igaz.
Felemelkedik a kezem, kinyitja az üvegajtót. – Lesz, ami lesz –
motyogom magamban, ahogy belépek.

Ideje munkához látni, hogy visszakapjam a csajomat. Vagy
legalább tenni egy próbát.

6. fejezet

INDIANA
Még mindig bűntudatot érzek a tegnap este miatt. Bár semmi
sem történt, kényszerítő erőt érzek, hogy elmeséljem Marknak.
Nem akarok semmit titokban tartani előtte. Semmit nem tud a
múltamról Carterrel. Talán, ha mindent elmondok neki, akkor
nem érzem majd ennyire rosszul magamat. Nem akarom, hogy
azt higgye, valamit művelek a háta mögött, mert nem így van.
Amikor végzek Mrs. Smith uszkárjának, Poppynak az oltásával,
úgy döntök, hogy megkeresem Markot, és beszélek vele.
Kopogok a vizsgálószoba ajtaján, bár Stephanie, a recepciós azt
mondta, hogy egyedül van. A szobája természetesen háromszor
akkora, mint az enyém. Esküszöm, még a takarítószeres
szekrény is nagyobb, mint az az ócska kis helyiség, ahova
besuvasztott.
Övé a praxis, így gondolom, érthető, hogy az övé a legjobb
vizsgáló. De néha halálosan felbosszant. A szülei vették neki a
praxist, amikor végeztünk. Eleinte nem nagyon lelkesedtem az
ötletért, hogy együtt dolgozzunk, de gyakorlatilag könyörgött,
és végül beleegyeztem. Egyelőre egész jól működik a dolog. Jól
megvagyunk. Nem olyan rossz egész nap egymás közelében

lenni, mint gondoltam. Nem élünk együtt, így nem vagyunk
folyamatosan együtt.
– Szia – köszönök, amikor belépek.
– Szia, édesem. – Hozzám lép, a karjába zár. – Minden
rendben?
– Igen – felelem, átkarolom a derekát, és a mellkasára hajtom a
fejemet. – Carter átjött tegnap este, miután kitettél.
– Ki?
– Carter. A szomszédom. A srác, akivel délután összefutottál.
– Ó. A gengszter. – Tisztán kihallatszik az undor a hangjából.
– Nem gengszter – védem Cartert. Úgy viselkedik ugyan néha,
de egyértelműen nem bűnöző. Csak alkalmasint kissé
megfontolatlan. Mark nem ismeri őt úgy, ahogyan én, ezért
rossz néven veszem, hogy így utal Carterre.
– Nem értek egyet, de miért mondod ezt? – Kihallatszik a
hangjából, hogy dühös. Nem hibáztatom érte. Nekem sem
tetszene, ha fordított lenne a helyzet.
– Mert nem akarok semmit eltitkolni előled. – Érzem, hogy
megmerevedik a teste. Hátrahúzódik, az állam alá teszi az ujját,
és felemeli a fejemet.
– Miféle titok? Történt valami kettőtök között? – Kellemetlenül
érzem magam az arcáról sugárzó bizonytalanság miatt.
– Mi? Nem. Csak beszélgetni akart, semmi több.
– Mi a sztoritok? Még soha nem találkoztam vele, és nem is
említetted a nevét. Borzasztóan féltékenynek tűnt tegnap. –
Reméltem, hogy nem kell részleteznem, de azt hiszem, el kell
árulnom neki.
– Együtt voltunk, amikor fiatalabbak voltunk. Khm… ő volt az

első… tudod, szexuális kapcsolatom. Aztán elment. Azóta nem
láttam, egészen mostanáig.
– Értem – jegyzi meg, elereszt, és hátrál egy lépést. – Nem
tetszik ez a helyzet, Indi. Láttam, hogyan nézett rád tegnap.
Még mindig érzel valamit iránta?
– Nem. Barátok vagyunk. Ennyi. Ahogy már mondtam,
egyszerűen nem akartam semmit eltitkolni előled. – Ellágyul az
arca, közelebb lép, és megfogja a kezemet.
– Örülök, de jobban szeretném, ha távol tartanád magadat tőle.
Nem bízom benne.
– Ez egy kissé észszerűtlen, nem gondolod? A barátom, a
szomszédom, semmi több. – Magam sem hiszem, amit
mondok. De úgy tűnik, Mark hisz nekem.
– Oké. Nem tetszik, de megbízom benned. Kérlek azonban,
szólj, ha kellemetlenkedik. Majd beszélek vele.
– Rendben. – Bár erősen kétlem, hogy így lenne. Tegnap eléggé
ijedtnek tűnt. Tudom, Mark milyen. Egyértelműen nem egy
konfrontálódó típus. Elég, ha az ember látja, hogyan
parancsolgatnak neki a szülei. Előrehajol, gyengéden
megcsókol.
– Szeretlek, Indiana, és meg fogom védeni, ami az enyém.
– Köszönöm, de nem szükséges. Tudok bánni Carterrel. – Mark
elhúzódik, amikor kopognak az ajtón. Stephanie az.
– Egy bizonyos Mr. Reynolds keresi, Ms. Montgomery. –
Basszus. Carter az egyetlen Mr. Reynolds, akit ismerek. Markra
pillantok. Rám mosolyog. Természetesen fogalma sincs, ki az a
Mr. Reynolds. Nem hiszem, hogy tetszeni fog neki, ha
megtudja.

– Rendben. Egy perc, és ott vagyok.
– Jól vagy? – kérdezi Mark, amikor Stephanie becsukja az ajtót.
– Kicsit elsápadtál.
– Jól vagyok – hazudom, és feszülten mosolygok. Messze vagyok
attól, hogy jól legyek. Mit akarhat Carter? Miért jött a
munkahelyemre?
Elfordulok Marktól, és elindulok az ajtó felé. Amilyen
szerencsém van, követ. A fenébe. Megtorpan, amikor meglátja
Cartert. – Ő az – mordul fel mellettem. Carter zsebre tett kézzel
vár. Idegesnek látszik, amit valami miatt kedvesnek találok.
Szeretem az érzékeny oldalát. Ezt az oldalát ritkán mutatja.
Hevesebben kezd verni a szívem, ahogy végignézek rajta. Miért
hat rám még mindig így ennyi idő után?
– Mit tehetek érted? – kérdezi Mark, és átkarolja a vállamat,
mint egy birtokló ősember. Carter tekintete kettőnk között
cikázik.
– Beszélnem kell Indianával. Négyszemközt – közli Mark
szemébe nézve.
– Nincs semmi, amit nem mondhatnál neki előttem – csattan
fel Mark. Távolról sincs így. Mintha kések repkednének a
levegőben. Carter nem foglalkozik Markkal, felém pillant.
– Kérlek, Indi. Csak egy perc.
– Azt mondtam, hogy nem – erősködik Mark. A kezéért nyúlok,
megszorítom. Nem alkalmas az idő arra, hogy alfahímet
játsszon. Carter darabokra szaggatja.
– Azt hiszem, Indi képes egyedül dönteni – vicsorogja
utálkozva, aztán felém fordul. – Csak beszélnem kell veled,
mielőtt elmegyek. Pár perc, csak ennyit kérek. – Esdeklő

tekintete láttán elszorul a szívem. Nem tudom elhinni, hogy
megint elmegy, ilyen hamar. Csak most jött vissza. Azt hittem,
marad még pár napig.
– Már mész is? – próbálok nem csalódottnak hangzani, de
nagyon nem sikerül.
– Kötelezettségeim vannak – feleli, és bizonytalanul
elmosolyodik. Marknak nem fog tetszeni, de beszélnem kell
vele. Meg kell tudnom, hogy mit akar.
– Ó… – Mark felé fordulok. – Csak pár perc az egész. – Nem szól
egy szót sem, de sugárzik a harag a tekintetéből.
– Rendben – fúj egy nagyot, aztán megfordul, és berobog a
szobájába. Megrándul az arcom, amikor bevágja maga mögött
az ajtót. Súlyosan túlreagálja a dolgot, de azt hiszem, nem
hibáztathatom, amiért dühös. Végül is éppen most vallottam
be neki a közös múltunkat Carterrel.
– Odakinn? – int Carter az ajtó felé a fejével. A sürgető
arckifejezése láttán bólintok. A tekintetem Stephanie-ra siklik.
Le sem veszi a szemét Carterről, alaposan végigméri. Nem
tudnám megmondani, hogy ez miért bosszant. Vagyis nem,
meg tudom mondani. Utálom, hogy a nők a lába elé hullnak.
Nem veszik észre, hogy milyen szánalmasak? Néha elkapok
ilyen tekinteteket Mark felé is, de meglepő módon ez nem
zavart annyira, mint most Carterrel.
Követem ki az utcára. Hosszú ideig nem szólal meg. Figyelem,
ahogy fel-alá sétál a járdán. Beletúr a hajába. Gondolom, így
próbál megnyugodni. Aztán végre megtorpan, és felém fordul.
– Mondd csak, mit látsz ebben a fickóban?
– Tessék? Ezért jöttél? – Hitetlenkedve meredek rá. Ajánlom,

hogy ne csak ezért legyen itt.
– Nem – sóhajtja. Hatalmas barna szeme a tekintetemet keresi.
– Akkor miért? Mit akarsz, Carter?
– Sokkal jobbat érdemelsz.
– Tényleg? – Már megint ez a baromság.
– Igen. Hát nem látod, mennyire nem illik hozzád, Indi? –
Közelebb lép, a kezem után nyúl. Egyetlen percre találkozott
Markkal. Honnan tudhatná, hogy hozzám való-e vagy sem?
– Ezt nem te fogod eldönteni, Carter – csattanok fel, és
elhúzom a kezemet. Nem is ismeri Markot. Nincs joga ítélkezni.
– Indi, kérlek. – Ismét a hajába markol. Egyértelmű, hogy
küszködik. Fogalmam sincs, hogy mivel. Biztosan nem azért
jött el idáig, hogy elmondja, Mark nem illik hozzám. Ezt már
tegnap este világossá tette. – Meg fogod bánni, ha ezzel a
fickóval maradsz. Higgy nekem. Van valaki sokkal jobb… aki rád
vár. – Mi az ördögről beszél?
– Kicsoda? Te? Mr. Nem-vállalok-kötelezettséget. Arra kérsz,
hogy dobjam el magamtól a jövőmet Markkal, és ugyan miért?
Egy extrákkal járó barátságért? Ezt már kipróbáltuk, nem igaz?
Aznap, amikor neked adtam a szívemet, mindjárt ki is tépted a
helyéből és összetapostad. Nem vagyok ostoba, hogy ismét
keresztülmenjek ezen. – Behúzza a vállát a szavaim hallatán,
bár ez a színtiszta igazság.
– Sajnálom, Egyáltalán nem akartam fájdalmat okozni neked –
mondja. A hangján érződik az őszinteség. Szeretném hinni,
hogy soha nem akart bántani, de tény, hogy megtette.
– De megtetted. De ez most már lényegtelen, mert a múlt része.
Túl vagyok rajta. – Ami hazugság. Egyáltalán nem vagyok biztos

benne, hogy teljesen túl vagyok a dolgon. – Miért jöttél ide?
– Nem tudom. Bassza meg – sóhajt fel.
– Mit nem tudsz? – Tényleg kezdem elveszíteni a türelmemet a
határozatlansága miatt. – Bökd ki, Carter. Ha van valami, amit
mondani akarsz, akkor bökd ki végre.
– Nem tudom, hogy én vagyok-e az a férfi, de azt tudom, hogy ő
biztosan nem az. – Semmi értelme annak, amit mond. Nem
akarja, hogy Markkal legyek, de ő sem akar engem. Mi az ördög?
A szavai mélyen a szívembe vágnak.
– Kösz a tanácsot. Ha ez minden, akkor vissza kell mennem
dolgozni. Már felbosszantottad a főnökömet. Nem akarom
elveszíteni az állásomat. –Megfordulok, hogy elmenjek. Még
jobban összezavarodva, mint amikor megláttam a recepciónál
ácsorogni. Elönt a csalódottság. Vicces, mert nem tudnám
megmondani az okát.
– Várj! – Megtorpanok, amikor elkapja a könyökömet. – Talán
végig kellett volna gondolnom, hogy mit mondok majd, mielőtt
idejöttem, de nem így történt. Hirtelen jött az ötlet. Azért
jöttem…
– Miért, Carter? – kérdezem frusztráltan, és szembefordulok
vele.
– Azért jöttem, hogy elmondjam… – Felvonom a
szemöldökömet, amikor elhallgat. Várok. – Nézd, nem vagyok
benne biztos, hogy meg tudom adni neked, amire szükséged
van, Indi, de azt tudom, hogy nem akarlak elveszíteni miatta. –
A fejével a klinika felé int, miközben ezt mondja. – Ami azt
illeti, senki miatt nem akarlak elveszíteni. Tudom, hogy tegnap
este azt mondtad, hogy szereted őt, de olyan érzéseket ébreszt

benned, mint amikor együtt voltunk? Valami különleges volt
köztünk. Tudom, hogy te is érezted.
Nem, Mark nem ébreszt bennem ilyen érzéseket, de ezt soha
nem fogom bevallani. Hevesebben kezd verni a szívem. Azt
akarja, hogy szakítsak Markkal, hogy kapcsolatot kezdjen
velem? Elment az esze? – A volt szón van a lényeg, Carter. Még
mindig fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– Hogy őszinte legyek, magam sem tudom, hogy miről beszélek
– kuncogja, zavartan megdörzsöli az arcát. Érzem, hogy
mosolyra húzódik a szám széle, ahogy figyelem őt. Még soha
nem láttam ilyen bizonytalannak. – Csak… El vagyok veszve
nélküled. Az elmúlt öt évet azzal töltöttem, hogy próbáltam ezt
tagadni, de akkor is igaz. Hiányzol. Úgy éreztem, hogy egy lyuk
van a szívemben, amióta elhajtottam azon a napon, és
otthagytalak sírva a behajtón. Azt akarom, hogy ismét az
életem része legyél.
– Mit kérsz tőlem, Carter? – Kinyújtja a karjait, megfogja mind
a két kezemet. Utálom, hogy a legegyszerűbb érintésétől is
remegni kezd a szívem.
– Haza kell most mennem. El kell intéznem néhány munkával
kapcsolatos dolgot. Remélem, hogy hétvégére visszaérhetek.
Gondolkodnál legalább azon, amit mondtam, míg távol
vagyok? Hiányzol. Az elmúlt pár napban döbbentem csak rá,
hogy mennyire. Szükségem van rá, hogy az életem része legyél,
Indiana.
– Tényleg?
– Igen. Nem ígérhetek neked semmit. Nem tudom, mit tartogat
számunkra a jövő, de azt akarom, hogy minden úgy legyen

köztünk, ahogy volt. Szeretném meglátni, hogyan végződik.
Elismerem, hogy nem szeretem a kötöttségeket, de ha van
valaki, aki miatt megpróbálom, az te vagy. Mindig te voltál az.
Az eszem azt súgja, hogy küldjem el a pokolba, de a szívem
teljesen mást mond. Elönti a mosoly az arcomat. Kis híján
kettéhasad tőle az arcom. Nehéz megemészteni, amit mondott,
hatalmas kockázat akár csak fontolóra venni. És aztán ott van
még Mark. Tudom, hogy nem kelt bennem olyan érzéseket,
mint Carter, de nem vagyok benne biztos, hogy csak úgy
elhagyhatom őt. Rábízhatom egyáltalán Carterre a szívemet?
Egyszer már összetörte, ki mondhatja meg, hogy nem teszi-e
meg újra? Úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem. Túl sok
mindezt feldolgozni egyszerre.
– Rendben – egyezek bele végül. Remélem, hogy nem fogom
megbánni. Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán eljátszom a
gondolattal. De mélyen belül van egy részem, ami pontosan
tudja az okát.
– Rendben mi? – kérdezi reménykedve.
– Rendben, gondolkodni fogok azon, amit mondtál. – Kifújja a
levegőt, amelyet visszatartott, míg a válaszomra várt. – Azt
mondtam, hogy gondolkodom rajta, Carter, semmi többet. Ne
hagyd, hogy elszaladjon veled a ló. Nem vagyok benne biztos,
hogy képes vagyok lemondani arról, ami Markhoz köt. – És ez
az igazság.
– Nem is kérek többet. – Magához húz, a karjába zár. Soha nem
érzek így, amikor Mark ölel. Soha. Miért jut ez egyáltalán
eszembe? Vállalhatom a kockázatot egy sráccal, akiről tudom,
hogy képes tönkretenni? Mert pontosan ez fog történni, ha még

egyszer összetöri a szívemet. – Hétvégén találkozunk – szólal
meg, elhúzódik, és a tenyerébe fogja az arcomat.
– Nem ígérek semmit, oké. Nem tudom…
– Tiszteletben tartom, bárhogy is döntesz – vág a szavamba. –
Lehet, hogy nem fog tetszeni, de tiszteletben fogom tartani. Ha
Markot választod, akkor eltűnök. Ígérem.
– Rendben.
– Rendben – ismétli meg mosolyogva. Istenem, imádom a
mosolyát. Van benne valami, amitől teljesen elérzékenyülök.
– Vissza kell mennem dolgozni. – Hátralépek, de visszahúz
magához, és egy meleg, puha csókot nyom a számra. Bizsereg
tőle az ajkam, pedig csak egy gyors puszi volt. Van egy olyan
érzésem, hogy a fejfájásom nem fog elmúlni egyhamar. Nagyon
hosszú, kínos hét lesz.
Három nap telt el, és a helyzet miatt változatlanul fáj az
átkozott fejem. Mark dühös volt rám a Carterrel való
beszélgetés után, de délutánra megbékélt. Megkérdezte, hogy
mit akart Carter, és hazudtam neki. Azt mondtam, hogy csak el
akart búcsúzni, és ettől pocsékul éreztem magamat. Az érzés
még mindig nem múlt el, de mit mondhattam volna? Anélkül
kell döntenem, hogy bármelyikük befolyásolna.
Őszintén bevallom, hogy totálisan össze vagyok zavarodva.
Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikükről le akarok
mondani. A bolond szívem Carter után kiált, de az eszem
sajnos nem. Ezúttal azt kívánom, bárcsak ne lennék ennyire
józan. Hiszek Carternek, hogy többet akar, de vajon képes
többre? Csak azt hiszi vajon, hogy akar engem, mert Markkal
járok, vagy tényleg hiányzom neki? Semmit nem értek.

Otthagyhatom Markot, és belevághatok a bizonytalanba?
– Szia, kicsim – szólal meg Mark a hátam mögött.
A derekam köré fonja a karját. – Végeztél? Elviszlek vacsorázni.
– Elhalaszthatnánk? Iszonyúan fáj a fejem. Alig vártam, hogy
hazamehessek és ledőlhessek. – Ez az igazság. Még az is
megfordult a fejemben, hogy ma be se jövök, de tudtam, hogy
asszisztálnom kell Marknak egy műtétnél.
– Nem. Nagy terveim vannak ma estére. Megyünk.
A döntésem végleges – közli követelőzően, és végigcsókolja a
nyakamat.
– Mmm… – nyögöm, és oldalra hajtom a fejemet. – Nem
mehetnénk vacsorázni inkább holnap este?
– Gyerünk, Indi – könyörög, és szembefordít magával. – Kérlek.
Olyan sok erőfeszítésembe került megszervezni a ma estét. Ne
hagyd, hogy egy vacak kis fejfájás tönkretegye. – Esdeklő
arckifejezése láttán beadom a derekamat.
– Rendben – sóhajtok fel.
– Jó kislány. – Lehajol, és megpuszilja az orrom hegyét. –
Útközben beugrunk hozzátok, hogy átöltözhess, és elhozz
valami holmit holnapra. Azt akarom, hogy nálam aludj.
– A vacsorába egyeztem bele. Nincs kedvem nálad aludni. –
Nemcsak a fejfájás miatt nem akarom vele tölteni az éjszakát.
Hanem a Carter dolog miatt sem. Nem lehetek intim Markkal,
míg nem döntöttem. Nem lenne tisztességes vele szemben.
Ráadásul csak tovább bonyolítaná a dolgokat.
Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán eljátszom a gondolattal,
bármennyire hiányzott is Carter az elmúlt évek során. Mark
jelenti a biztonságot. Mark soha nem törné össze a szívemet.

Kábé ötven perc az út az étteremig. Egy menő tengerparti
étterembe megyünk az északi parton. Általában a környéken
vacsorázunk, meglep hát, hogy idehozott.
Végigfut a tekintetem az éttermen, mihelyt belépünk.
Gyönyörű. A pincérek szmokingot viselnek. Az egész étterem
fehér, fekete, ezüst, mély cseresznyepiros díszítéssel. Lesír róla
a klasszis és a pénz. Még soha nem jártam ilyen puccos helyen.
Látni sem bírnám, mennyibe kerülhet egy vacsora.
– Két személyre foglaltam asztalt Thompson néven – közli
Mark a főpincérrel.
– Erre parancsoljanak – feleli a férfi kellemes mosollyal az
arcán. A tekintetem körbesiklik a helyiségen, ahogy
végigsétálunk az éttermen a kikötőre nyíló teraszra. Mark
kihúzza nekem a széket, amikor az asztalhoz érünk. –
Köszönöm – mondom neki, és helyet foglalok. Lágy puszit
nyom a fejem búbjára, miközben betolja a székemet. A főpincér
fehér damasztszalvétát terít az ölembe, aztán Markhoz lép.
Nem panaszkodom, amiért itt vagyunk, de ismét csak
eltűnődöm, mi lehet a különleges alkalom.
Mihelyt egyedül vagyunk, Mark átnyúl az asztalon a kezem
után, és rámosolygok. Tényleg kellemes látvány. Ismét előtérbe
furakodnak az aggodalmaim. Valóban képes vagyok lemondani
róla? Megengedhetem Carternek, hogy ötévnyi távollét után
visszatáncoljon az életembe, és mindent megzavarjon?
– Jól vagy? – kérdezi. Szeretem, hogy ennyire törődik velem.
– Igen. Kellemes itt. Köszönöm, hogy elhoztál.
– A legjobb jár neked, édesem – feleli, az ajkához emeli a
kezemet, és lágy csókot nyom a kézfejemre. Összeszorul a

gyomrom, ahogy elönt a bűntudat. Ismét felmerülnek a
kétségeim. A kétségek, hogy képes vagyok-e feladni a
bizonytalanért, ami Mark és köztem van. Kétségek, hogy képes
vagyok-e elengedni Cartert. Nem is szabadna Carterre
gondolnom, amikor itt vagyok Markkal, de mégis így van.
Amikor megérkezik a sommelier, Mark a legjobb bort rendeli.
Az anyja általában rossz néven veszi, ha iszom. „Az
alkoholfogyasztás nem hölgyhöz illő”, figyelmeztetett már
ezerszer. De néha egy pohár bor senkinek sem árt. Olyan
elbizakodott tehén tud lenni néha.
Ha velük megyünk el vacsorázni, ami szerencsére nem fordul
elő gyakran, akkor általában már nem is rendelek bort. Az anyja
valahogy azt érezteti velem, hogy alsóbbrendű vagyok. Mintha
nem lennék elég jó a fiának. Ma viszont jólesik az alkohol.
Talán segít egy kicsit ellazulni.
A pincér pár kortyot tölt mindkét pohárba. Utálom, ahogy ezt
csinálják. Mark felveszi a poharát, körbeforgatja benne a
folyadékot, aztán az orrához emeli. Nevetnem kell. Fogalma
sincs a borokról, mert a családjában senki sem iszik. Istenem, a
gazdagok olyan szélhámosok tudnak lenni. Az egész csak show.
Ez egy kétszáz dolláros bor. Milyen rossz lehet? Végül iszik egy
kortyot és bólint, hogy a pincér tölthessen.
Mihelyt elmegy, a számhoz emelem a poharamat, és alaposan
belekortyolok. – Ne olyan hevesen – dorgál Mark. – Ez egy
drága bor. Ízlelgetni kell, nem bedönteni. – A szememet
forgatom, aztán ismét kortyolok egy nagyot. Nem érdekel az
íze. Minél hamarabb magamba döntöm a kicsikét, annál
gyorsabban árad szét az alkohol az ereimben.

– Szóval, mi a különleges alkalom? – kérdezem. Kíváncsi
vagyok. Általában nem tesz ki magáért ennyire a randijainkon.
– Mindent a maga idejében – mondja kacsintva. Remek. Most
aztán várhatok. Nem szeretem a meglepetéseket. Rám
mosolyog, aztán a főpincérre pillant, és biccent. Mire készül?
Hamarosan kiderül, amikor a hegedűs megjelenik az
asztalunknál. Természetesen egyenesen mellém áll, aztán
játszani kezd. Nem utálom a hegedű hangját, vagy ilyesmi, de a
fejfájásom miatt olyan, mintha valaki a körmét húzgálná egy
táblán. Ennyi erővel akár fejbe is kólinthatna az átkozott
hangszerével. Ugyanazt a hatást érné el vele.
Mark a kezem után nyúl, gyengéden megszorítja. Mosolyt
erőltetek az arcomra. Nem akarom, hogy azt higgye, nem
értékelem az erőfeszítéseit. Mert értékelem. Olyan édes. A
hegedűs szerencsére csak egy darabot játszik, aztán elsétál. –
Élvezed az estét? – kérdezi Mark.
– Igen.
– Remek.
– Készen állnak rá, hogy rendeljenek, uram? – kérdezi a pincér,
aki hirtelen megjelenik az asztalunknál.
– Igen, köszönöm – feleli Mark. A pincér elsorolja a
konyhafőnök ajánlatát, de teljesen kikapcsolok. Már tudom,
hogy Mark fog rendelni nekem. Mindig ezt csinálja. Az anyja
helyett is az apja rendel. Szerintem azt hiszi, hogy így illik.
Talán a tizenhatodik században igen.
A munkáról beszélgetünk, míg várjuk, hogy kihozzák az ételt.
Valahogy mindig efelé terelődik a beszélgetésünk. Gondolom,
mindig így van, ha az ember ugyanazt a munkát végzi, mint a

partnere. De be kell vallanom, azt hiszem, ez az egyetlen, ami
valóban közös bennünk. Valami miatt elszomorít ez az érzés.
Gondolataim Meg felé kalandoznak. Istenem, mennyire
hiányzik. Ilyenkor szükségem lenne a vállára. Vágyom a
tanácsára. Ő az egyetlen, akivel meg tudnám beszélni a dolgot.
Jobban ismer bárkinél.
A világ másik felén él a férjével, Drew-val. Informatikus. Így
ismerkedtek meg. Meg utált tanulni, így ahelyett, hogy
főiskolára ment volna, mint én, egyenesen dolgozni kezdett,
miután elvégeztük a középiskolát.
Azonnal halálosan szerelmes lett, ami meglepett. Gondolom,
Drew volt számára az igazi. Gyors románc volt. Egy éven belül
összeházasodtak. Aztán Drew-nak felajánlották, hogy felügyelje
a cég összes külföldi ágazatát. Nagy lehetőség volt ez a számára.
Meg természetesen követte a férjét.
Hatalmas űr tátong az életemben nélküle. Telefonon
beszélünk, amikor csak tudunk, de ez nem ugyanaz, mint
egymás közelében élni, amikor szükségem van rá. Mint például
most. Imádja a férjét, de utál állandóan költözni. Mihelyt
megállapodik, azonnal ismét menniük kell. Hallom a
szomorúságot a hangján, valahányszor beszélünk. Olyan sok
saját problémája van, nem hiszem, hogy tisztességes lenne, ha
még az enyémmel is terhelném.
Miután ettünk, Mark megkérdezi, van-e kedvem táncolni.
Majdnem nemet mondok, de meggondolom magamat, amikor
meglátom a reményt a szemében. Nagyon kitett ma magáért. A
legkevesebb, amit megtehetek, hogy teszem, amit kér.
A karjában tart, ahogy táncolunk egy lassú számra. – Tudod,

hogy mennyire szeretlek? – suttogja a fülembe, amikor a dal a
végéhez közeledik. Ismét eláraszt a bűntudat. Nem tudom,
meddig vagyok még képes ezt csinálni. Szorosabban ölelem a
derekát, magamhoz húzom, élvezem az érzést, hogy az a férfi
tart a karjában, aki szeret.
Mark elereszt, amikor elhallgat a zene. Megfordulok, hogy
induljak az asztalunk felé, de megtorpanok, mert megfogja a
karomat, nem ereszt. Szembefordulok vele, és összeszorul a
szívem. Most döbbenek rá, hogy mire készül. Tesz egy lépést
hátrafelé, és legnagyobb rémületemre fél térdre ereszkedik.
Szentséges Úristen! Nem állok készen erre.
– Nem, nem, nem – nyögöm ki pánikban, és próbálom talpra
húzni. Neeeem! Kérlek, ne kérd meg a kezemet ennyi ember előtt,
szeretném sikítani, de mielőtt megtehetném, kivesz egy gyűrűt
a zsebéből, és felém nyújtja.
– Szeretlek, Indiana Montgomery. Kérlek, mondd, hogy velem
fogod leélni az életedet. – Először csak döbbent csendben állok.
Rettenetesen érzem magam. Körbepillantok az étteremben.
Mindenki abbahagyta, amit csinált, és most figyelik a
borzalmas jelenetet. Azt kívánom, bárcsak megnyílna a lábam
alatt egy nagy fekete lyuk, és elnyelne.
Már mielőtt Carter visszatért az életembe is tudtam, hogy erre a
fajta kötelezettségre még nem állok készen. Csak huszonkét
éves vagyok. Olyan sok mindent szeretnék még megtapasztalni,
mielőtt egyáltalán megfontolnám, hogy megállapodjam.
Például utazgatni. Hogyan mondhatnék nemet neki ennyi
ember előtt? De nem is hazudhatok, és mondhatok igent. Az
sokkal rosszabb lenne.

Találkozik a tekintetünk, és várja a válaszomat. Remény, aztán
kétségbeesés suhan át az arcán. Érzem, hogy könnyek szöknek a
szemembe. Megfájdul a szívem könyörgő tekintete láttán, de
képtelen vagyok rávenni magamat, hogy válaszoljak. Aztán düh
önti el az arcát. Csak ácsorgok döbbent csendben.
Pár pillanattal később talpra áll. – Nem tudom elhinni, hogy
megaláztál ennyi ember előtt – vicsorogja összeszorított
fogakkal. Hogyan lenne ez az én hibám? Soha nem került szóba
a házasság.
– Sajnálom – csak ennyit tudok kinyögni, de mintha nem is az
én hangom lenne. Nem válaszol. Megfordul és elviharzik,
egyenesen a kijárat felé. Utánaszaladok. Nem tudom szavakkal
kifejezni, milyen borzalmasan érzem magamat.
– Mark! Várj, Mark – kiabálok, miközben rohanok utána.
– Menj a pokolba – csak ennyit mond, kilöki az étterem ajtaját,
és kirobog az éjszakába. Futok utána.
– Kérlek, Mark. Beszéljük meg előbb.
– Nincs miről beszélni. Végeztünk – közli, miközben kinyitja a
kocsi ajtaját, és beszáll. Megtorpanok. Tényleg azt mondta,
hogy végeztünk?
– Mark! – kiáltok, és könnybe lábad a szemem. Nem törődik
velem, beindítja az autót. Micsoda? Itt akar hagyni egyedül? Az
autó gurulni kezd, és el kell lépnem az útból, hogy el ne üssön.
Csak nem fog elhajtani. Dühös. Ezt megértem. – Kérlek! –
kiáltok fel, ahogy elhajt mellettem. – Beszéljük meg! – Lelassít,
kissé lehúzza az ablakot.
– Nincs semmi, amit mondhatnál, hogy ezt helyrehozd –
csattan fel dühösen.

– Legalább beszélhetnénk róla? – könyörgök. – Még esélyt sem
adsz. – Hirtelen elönt a düh. Komplett faszfejként viselkedik. –
Soha nem beszéltünk házasságról.
A pokolba, még azt sem mondtam neked, hogy szeretlek.
Hogyan jutott egyáltalán az eszedbe ez az egész? – Csak bámul
tovább egyenesen előre. A gyáva féreg még a szemembe sem
néz. Nagyot fúj, aztán belenéz a villámló szemembe.
– Mert pánikba estem – ismeri be. – Nem akartalak elveszíteni.
– Ismét könnyek szöknek a szemembe, amikor szomorúság
váltja fel a haragot az arcán. Utálom, hogy fájdalmat okoztam
neki, de idiótaként viselkedik. Ez nem az a Mark, akiről azt
hittem, hogy ismerem. – Megváltoztál, mióta az a gengszter
visszatért. Nem vagyok hülye, Indiana. Látom, hogyan néz
rád… hogyan nézel rá. Tagadhatod, ahogy csak akarod, de
bármelyik bolond látná a kapcsolatot kettőtök között. – Nem
tudok felelni, mert a szívem mélyén tudom, hogy minden szava
igaz. – Pontosan ezt vártam – szólal meg legyőzött hangon,
amikor nem tagadok. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha keresel
magadnak másik állást.
Mi az ördög!
Elönt a düh, amikor felhúzza az ablakot és elindul. Annyira
haragszom rá, hogy legszívesebben belerúgnék a hülye,
nevetségesen drága autójába, ahogy elmegy mellettem, de ezzel
csak lealacsonyodnék a szintjére. Úgy viselkedik, mint egy
elkényeztetett taknyos.
Átfogom a vállamat, és figyelem, ahogy a parkoló kijárata felé
tart, aztán kihajt a forgalomba. Vissza fog jönni. Bármit is
mondott, tudom, hogy legbelül egy jó srác. Csak megbántódott.

Soha nem hagyna így egyedül. Soha nem hagyna el, ahogyan
Carter tette. Soha. Várok és várok, de nem tér vissza.
Nahát. Úgy tűnik, hogy mégis megtette.

7. fejezet

CARTER
Öt hosszú nap telik el, mire visszatérek. Kidolgoztam a
belemet, hogy olyan gyorsan visszamehessek Indianához,
ahogy csak tudok. Csak néhány napig maradok, de ez is jobb a
semminél. Még mind nem tudom, hogy az utazgatás hogyan fog
majd működni, de egyelőre nem adom fel. Az igazság az, hogy a
világ végére is elmennék érte, ha kell.
Jax elcserélte a szokásos péntek esti kártyapartinkat tegnapra.
Évek óta játszunk már. Imádok dumálni vele, meginni pár italt.
Így lazítunk egy hosszú hét után. Eleinte hol nála voltunk, hol
nálam, de újabban mindig ő jön el hozzám. Szeret itt lenni. Itt
vannak a legklasszabb kocsmák és éjszakai élet.
Piszkosul csal a kártyában, de nem érdekel. Egyszerűen csak
hálás vagyok a társaságáért. Igazából csak ő volt nekem, miután
elhagytam anyut és Indit. Nem tudom, hová keveredtem volna
nélküle.
Mindent tud Indianáról. De csak azért, mert egyik este túl sokat
ittam, és minden kiszakadt belőlem. Bevallottam, hogy
szeretek egy lányt, akit elhagytam. Előtte csak a másik
oldalamat ismerte. Azt, amelyik megkefélte a csajokat, aztán
lelépett. Azt hitte, hogy csúcs vagyok, de aztán kiderült, hogy

csak oda vagyok egy tyúkért a múltamból.
Hetekig ugratott miatta. Egyik este túl messzire ment, és
majdnem egymásnak ugrottunk. Tegnap estig nem hoztuk
szóba a dolgot. Ezúttal én vetettem fel. Szükségem volt a
tanácsára. Éppen arról beszélgettünk, hogy megnyissunk egy
újabb szalont Indiék környékén, de már öt tetováló van egy
húsz kilométeres körzetben. Egyelőre nem járható út. Majd
kitalálok valamit, ha belehalok is.
Összeszorul a gyomrom, ahogy behajtok a régi utcánkba.
Fogalmam sincs, hogy mit várjak. Nem léptem kapcsolatba
Indivel, mióta öt napja meglátogattam a munkahelyén.
Imádkozom és remélem, hogy komolyan átgondolta, amit
mondtam. Imádkozom és remélem, hogy az a fasz még nem
kérte meg a kezét. Bassza meg. Mi van, ha mégis? Mi van, ha
Indi igent mondott? Hirtelen úgy érzem, hogy mindjárt
elhányom magam.
Beállok anyu behajtójára, átnézek Indiék háza felé. Az ő autója
és Rossé is a ház előtt áll. Eltűnődöm, vajon miért nem
dolgozik. Hacsak el nem vitte magával az a pöcs.
Leállítom a motort, és kiszállok a kocsiból, pont, amikor Ross
kilép anyu házából. Mosolygok, ahogy elindul felém. Hálás
vagyok, hogy vigasztalja anyut. Anyu mesélte, amikor telefonon
beszéltünk, hogy Ross mindennap átugrott megnézni, hogy
van. Hoz ételt, és elintézi neki mindent, amit kell. Olyan klassz
fickó.
Naponta felhívtam anyut, amióta elmentem, néha többször is.
Minden alkalommal sírt. Még mindig nehezen tudom megérteni
a kétségbeesését. Különösen a Faszfejért. De végül is én nem

szerettem őt úgy, ahogyan az anyu. Talán ha tudná, hogy
milyen faszszopó volt valójában, de ki vagyok én, hogy
felvilágosítsam? Biztos vagyok benne, hogy nem hinné olyan
csodálatosnak, ha tudná, hogyan bánt velem, amikor ő nem
volt ott, vagy, hogy mit tett Larryvel.
– Helló, fiam – köszönt Ross mosolyogva. Imádom, hogy
mindig olyan boldognak látszik, amikor meglát. – Nem vártalak
vissza ilyen hamar.
– Igyekeztem olyan gyorsan jönni, ahogy csak tudtam –
felelem, és kinyújtott keze után nyúlok. – Hogy van ma az
anyu? – Vállat von.
– Ahogyan várható. – A telefonbeszélgetéseink után valami
ilyesmit is vártam.
– Hálás vagyok, hogy rajta tartod a szemedet. Indi nem
dolgozik? – kérdezem, és a kocsi felé biccentek.
– Egész héten itthon volt.
– Mi? Miért? Beteg? – Érzem, hogy elönt a pánik.
– Inkább a szíve tört össze – feleli Ross, és száguldani kezdenek
a gondolataim. Mit ért az alatt, hogy összetört a szíve? Mi a fasz
történt?
– Miért? – Ross undorral megcsóválja a fejét. Látszik rajta, hogy
mindjárt felrobban a dühtől. Mi a fasz folyik itt?
– Már a gondolattól is felforr a vérem – vallja be.
– Ne szívass már! Áruld el, hogy miről beszélsz. – Előre tudom,
hogy nem fog tetszeni, amit hallok.
– Az a szemétláda Mark – vicsorogja. Még nem is tudom, hogy
mit művelt, de legszívesebben kinyírnám. – Elvitte Indit egy
kibaszott étterembe az északi partra. Dühbe gurult, amiért Indi

nemet mondott, amikor megkérte a kezét, és az a korcs
otthagyta őt. Magára hagyta őt éjnek idején egy ismeretlen
helyen. Teljesen ki volt borulva, amikor felhívott, hogy menjek
el érte. Annak a szemétnek szerencséje van, hogy nem nyírtam
ki, amiért így bánt a lányommal.
– Hogy mi a fasz? – bömbölöm. Tisztán kihallatszik a méreg a
hangomból. Vad düh önt el. Reszket a kezem, ahogy
megfordulok, és elindulok vissza a kocsihoz.
– Hová mész? –kérdezi Ross, és elkapja a karomat.
– Meglátogatom azt a pöcsöt.
– Szükségtelen. Én már megtettem. – Kirántom a karomat a
markából.
– Nem érdekel. Tőlem is megkapja a magáét.
– Várj csak, fiam. Ne rohanj oda ész nélkül – könyörög, és
elzárja a kocsihoz vezető utat. Összeráncolom a homlokomat. –
Ha tényleg segíteni akarsz, akkor menj, keresd meg Indit.
Napok óta be van zárkózva a szobájában.
El kell ismernem, hogy Ross tudja, mit csinál. Képes egyetlen
pillantással vagy pár szóval megnyugtatni. Azt hiszem, ezt
tanítják nekik. Frusztráltan felsóhajtok. Szeretném látni Indit,
de ha fáj a szíve azért az idiótáért, akkor vajon akar-e majd
látni? Szarni rá. Egész héten arra vártam, hogy láthassam őt.
– Rendben. Úgyis akarok neki adni valamit. – Kinyitom a hátsó
ajtót, és kiveszek egy borítékot, amelyben a Larryről készült
régi rajzaim vannak. Megkerestem őket, mielőtt visszajöttem.
Nem sok, de valami. A hónom alá dugom a borítékot. Benyúlok
a dobozért, ami szintén a hátsó ülésen van.
– Mi van a dobozban? – kérdi Ross vigyorogva. Félig felhajtom a

tetejét, és megmutatom neki, mi van benne. Kuncogni kezd,
aztán hátba ver. – Indi imádni foga. Jó gyerek vagy, Carter.
Ebben soha ne kételkedj. – Kényszert éreztem, hogy
megszerezzem neki. Basszus, remélem, hogy tetszeni fog.

– Indi. Carter vagyok – kiáltok be, miután kopogok a szobája
ajtaján. – Bejöhetek? – Tényleg aggódom egy kicsit. Fogalmam
sincs, hogy milyen fogadtatásban lesz részem. Idegesen
ácsorgok, várom a választ. Megkönnyebbülök, amikor pár
pillanat múlva kinyitja az ajtót.
Vörös és duzzadt a szeme. Összetörtnek látszik. Sajog a
látványtól a szívem. Még soha nem láttam ilyennek. Egyáltalán
nem tetszik. Hová lett az én vadóc csajom? Csak még jobban
utálom miatta azt a faszt. Leteszem a dobozt és a rajzokat a
padlóra, és a karomba vonom Indit. – Sajnálom – csak ennyit
mondok. Nem sajnálom, hogy szakítottak, de azt igen, ahogy az
a szemét bánt vele. Sajnálom, hogy fájdalmat okozott vele
Indinek.
Halkan zokog a mellkasomon, ahogy magamhoz ölelem. Meg
fogom látogatni azt a pöcsöt, akár tetszik Rossnak, akár nem. –
Örülök, hogy visszajöttél – suttogja. Megkönnyebbülés önt el a
szavaira. Félig-meddig arra számítottam, hogy ismét nekem
esik. Részben felelősnek érzem magam a helyzetéért.
Vajon azért mondott nemet, mert én kértem?
– Megmondtam, hogy visszajövök – felelem, és lenézek rá. –
Apád mesélte, mi történt. – Lehorgasztja a fejét, hátrál egy
lépést, és megtöröli a szemét.
– Azt hiszem, így volt a legjobb. Lehetne, hogy nem beszélünk

róla? Szeretném elfelejteni, ami történt.
– Hát persze. – Magamba szívom a látványt. A haját kócos
kontyba fogta a feje búbján. Cuki rózsaszín body van rajta, és
hiszitek vagy sem, de hihetetlenül szexi benne. Pont úgy néz
ki, mint a kölyök, akibe beleszerettem. Van valami olyan édes
benne. Senki sem fogható hozzá. Csak a tökéletes szóval lehet
leírni. – Bejöhetek? – kérdezem.
– Hát persze. – Oldalra lép, hogy elférjek mellette. Halk
nyöszörgés hangzik fel mögöttem. Megtorpanok, eszembe jut
az ajándék. Mi volt ez a zaj?
– Hoztam neked valamit. – Krisztusom, remélem, hogy
helyesen cselekedtem.
– Tényleg? – Egy pillanatra elmosolyodik. Lehajolok, felveszem
a borítékot a rajzokkal.
– Megtaláltam ezeket. Ne nézd meg őket most. Néhány rajz,
amit évekkel ezelőtt készítettem Larryről. Gondoltam, talán
szeretnéd őket. – Könnyek gyűlnek a szemében, és egy fasznak
érzem magamat. Valószínűleg nem most volt a legalkalmasabb,
hogy odaadjam neki ezeket. Kiveszi a borítékot a kezemből, és a
mellére szorítja. Ellenállok a vágynak, hogy megvigasztaljam.
– Köszönöm. Kincsként fogom őrizni.
– Hoztam neked még valamit – mondom tétovázva. Kezdem
megbánni a döntésemet. Ismét lehajolok, felveszem a dobozt.
Jézusom. Remélem, hogy nem fog visszaütni. Látva, hogy
mennyire maga alatt van, ez kétféleképpen is elsülhet.
Kinyújtom a kezemet, odatartom elé a dobozt. – Nyisd ki a
tetejét! – Újabb mosoly suhan át az arcán, ahogy leteszi a
borítékot az éjjeliszekrényre, aztán a doboz után nyúl.

Leeresztem a karomat. Végül is Indi egy törpe. Eléri a doboz
tetejét, de nem fogja látni, hogy mi van benne.
Visszatartom a lélegzetemet, amikor belekukucskál. – Ó. Édes.
Istenem. Carter. Csak nem… – Felnéz a dobozról, gyönyörű
zöld szemét elborítja a könny. Bassza meg. Nem tudom, hogy ez
jó jel-e vagy sem. – Ó. Édes. Istenem – ismételi meg.
– Remélem, hogy nem bánod. Tudom, hogy soha nem
helyettesítheti… – Képtelen vagyok befejezni a mondatot. –
Csak megpróbáltam… tudod… helyrehozni a dolgot. –
Habogok, mint egy átkozott bolond. Nem vagyok jó az ilyen
szarságban. Nem tudom, mit mondjak neki. Ahogy én látom,
Indi igyekezett helyrehozni a rosszat, amit ellenem követtek el
évekkel ezelőtt, és most igyekszem ezt meghálálni. És részben
felelősnek is érzem magamat azért, ami Larryvel történt.
Folyik végig a könny az arcán, ahogy benyúl a dobozba, és
kiemeli a kiskutyát. Azon kapom magam, hogy visszafojtom a
lélegzetem, miközben Indit figyelem. A mellére szorítja a
kutyust, és zokog. A látvány egyszerre melengeti és összetöri a
szívemet. A kutya kinyújtja a nyakát, és nyalogatni kezdi Indi
állát. Indi a könnyei ellenére kuncogni kezd. – Imádom –
szipogja, és a szemembe néz. – Nem tudom, mit mondjak,
Carter. Köszönöm. – Lerakom a dobozt a földre, és a karomba
zárom Indit.
– Nem kell semmit mondanod – felelem. – Örülök, hogy
tetszik. Minden holmija a kocsiban van. Kaja, ágy, játékok,
póráz, ilyesmi. Csak hathetes, így most van először távol az
anyukájától.
Napokig kutattam az interneten, mire megtaláltam. Cuki kis

kölyök. Ugyanolyan fajtát vettem, amilyen Larry volt, hosszú
szőrű németjuhászt.
– Köszönöm. Fogalmad sincs, hogy mennyire szükségem volt
erre. Mennyire szükségem volt rá, hogy vissza gyere. – Biztos
vagyok benne, hogy vigyorgok, amikor ezt mondja.
Lábujjhegyre áll, és megpuszilja az arcomat. Dalol a szívem. –
Nevet kell neki adnom – jelenti ki, mire idegesen kuncogni
kezdek.
– Szükségtelen. A múltbéli tapasztalatokból kiindulva vettem a
bátorságot, hogy elkereszteljem. – Indi ismét felnéz rám, kissé
összehúzza a szemét. Nevetnem kell. – Nem akarlak
megbántani, de nagyon rossz vagy benne.
– Nem igaz – feleli, és játékosan vállon taszít.
– A neve bele van vésve a bilétába. – Indi lenéz, megfogja a
kölyök nyakörvére erősített szív alakú medált. Nevetni kezd.
Érzem, hogy elömlik a mosoly az arcomon, amikor hangosan
felolvassa. Nem bírtam megállni. Briliáns névválasztás.
– Larry Junior – nevet. – Imádom, Carter. Tökéletes.

Kellett győzködnöm egy kicsit, de sikerült rábeszélnem Indit,
hogy zuhanyozzon le és öltözzön fel. Ki kell lépnie a házból.
Miközben készülődik, átmegyek anyuhoz. Magammal viszem
Larry Juniort. Csodás kis fickó. Ha Indinek nem kellett volna,
akkor tuti, hogy megtartom magamnak.
Indivel végül elmegyünk ebédelni. Semmi puccos. A kedvenc
hamburgeresünkhöz megyünk, de ezúttal elvitelre kérjük az
ételt. Indinek nem volt szíve otthon hagyni a kiskutyát, ezért
magunkkal hoztuk. Elvisszük Larry Juniort, vagy becenevén LJ-t

piknikezni a parkba. Ez életem első piknikje, de baszódjak meg,
ha nem élvezem. Lassan rájövök, hogy nem az számít, hol
vagyok. Boldog vagyok, míg Indiana velem van.
Ahogy telik a nap, Indi egyre inkább visszatalál régi
önmagához. Mindketten nevetünk, amikor LJ összevissza
ugrándozik, és megugat mindenkit és mindent. Jó érzés ismét
boldognak látni őt. Egy kissé még meg is nyílt, és mesélt róla,
mi történt azzal a fasszal, Markkal. Nehéz volt uralkodni
magamon, amikor mindent elmondott.
Nem elég, hogy otthagyta Indit egyedül olyan messze az
otthontól, de Indinek kellett kifizetni a négyszáz dolláros
éttermi számlát, és gyakorlatilag az állásából is kidobta. Egy
dolog biztos, muszáj a karmaim közé kaparintanom a fickót,
hogy móresre tanítsam.
Indi bevallja, hogy a pasas másnap hagyott egy üzenetet a
mobilján, de nem törődött vele. Ennek örülök, mert a pöcs a
végén kimutatta a foga fehérjét. Ezt semmiféle bocsánatkéréssel
nem teheti jóvá.
Az az érzésem, hogy Indi ki van borulva a szakítás miatt, de
még inkább a miatt, ahogyan történt. Nem hibáztatom érte.
Aljas dolog volt, amit Mark művelt. Nem lett volna szabad így
otthagynia Indit. Biztos vagyok benne, hogy Indi hamar túlteszi
majd magát a dolgon. Gondoskodom róla, hogy így legyen. Ha
rajtam múlik, még azt is elfelejti majd, hogy a pasas egyáltalán
létezik. Életemben először igazán akarom ezt. Magamnak
akarom őt. Birtokolni akarom őt, a magaménak nevezni.
Egész nap nem beszélünk kettőnkről, de nem zavar. Először újra
kell építenünk a barátságunkat, és Indinek túl kell jutnia azon a

pöcsön. Nem akarom, hogy bosszúból legyen velem. Ha a végén
valóban összejövünk, akkor azt akarom, hogy az időzítés
megfelelő legyen. Azt biztosan nem szeretném, hogy olyankor
történjen meg, amikor még valaki máshoz ragaszkodik.
Mindent vagy semmit.
Ismét elmegyek, miután délután kiteszem őt és LJ-t otthon. Az
estét anyuval akarom tölteni, de előtte még meg kell állnom
valahol. Nem lennék képes elaludni, ha ez tovább nyomná a
lelkemet.
Megállok az épület előtt, mély lélegzetet veszek, hogy
próbáljam megnyugtatni magam, mielőtt bemegyek. Őszintén
szólva minden vagyok, csak nyugodt nem, amikor belököm az
ajtót. Egész nap fortyogtam.
A recepció környéke üres, elindulok hát az ajtó felé, amely
mögött valószínűleg találom majd. Nem törődöm vele, hogy
kopogjak. – Ó, istenem – motyogja, amikor felnéz, és meglát a
küszöbön.
– Bocs, de most még isten sem segíthet rajtad – közlöm.
Belépek az ajtón, és becsukom magam mögött. Idegesen
nyeldekel, hátrál előlem. Bármennyire szeretném is szétrúgni a
seggét, most nem ezért jöttem. Baszakodni vele sokkal
viccesebb.
– Nem… nem törhetsz csak úgy be ide – habogja.
– Azt csinálok, amit csak akarok – vágok vissza, és újabb lépést
teszek előre. Felemeli a két kezét, és továbbhátrál. Két lépés
teszek előre. Sarokba van szorítva. Ahogy közelebb érek, az első
dolog, amit észreveszek, a monoklija. A látvány mosolyt csal az
arcomra. A duzzadás már lelohadt, de így is gyönyörű munka.

Rossnak köszönhető, gondolom. Talán gondoskodnom kellene
a párjáról. A faszfej. Megérdemli azok után, amit tett. Bármi
történhetett volna Indianával, miután egyedül hagyta őt.
Amikor felfogja, hogy nem megyek el, kihúzza magát. Ez egy
csöppet sem rémít meg. Nyugodtan úgy csinálhat, mintha nem
lenne rá hatással a jelenlétem, de nem így van. A reszkető keze
és az arcáról sugárzó bizonytalanság mindent elárul. Nem
csodálkoznék, ha összepisilné magát. Kibaszott gyáva féreg.
– Tartozol Indianának négyszáz dollárral – közlöm a
legnyugodtabb hangon, amelyet képest vagyok kicsikarni
magamból.
– Tessék? Nem tartozom neki semmivel. – Nem értünk egyet,
seggfej.
– Ideadod, vagy vegyem el? – Teszek egy újabb lépést feléje,
tudtára adom, hogy nem szórakozom. Sokkal többel tartozik
neki a pénznél, de kezdetnek ez is jó lesz. Ahogy Indit
ismerem, valószínűleg nem is akarja visszakapni a pénzt, de
meg fogom neki szerezni. Mindazok után, amit Mark tett, a
legkevesebb, hogy legalább állja a cechet.
– Rendben van – szólal meg, és a farzsebébe nyúl a tárcájáért. –
Odaadom a pénzt, aztán elmehetsz. Ha nem, akkor hívom a
rendőrséget. – Kuncogok a válaszán.
– Tényleg azt hiszed, hogy kijönnek azok után, ahogyan
Indianával bántál? – Levegő után kap, kiszalad a vér az arcából.
Tudja, hogy igazam van. Ki van zárva, hogy iderohanjanak azok
után, ahogyan bánt Ross kicsi lányával.
Előveszi a pénzt a tárcájából, és az előtte álló vizsgálóasztalra
hajítja. – Itt van, most pedig menj! – Kinyújtom a kezem,

lenézek; nem kell megszólalnom, a tekintetem önmagáért
beszél. Megroggyan a válla, és reszket a keze, ahogy kinyúl, és
felszedegeti a pénzt az asztalról. Elvigyorodom az arcáról
sugárzó bizonytalanság láttán, ahogy lassan közelebb lép.
Puhapöcs.
Amikor elég közel ért hozzám, a tenyerembe csapja a pénzt,
aztán hátralép. De sokkal gyorsabb vagyok nála. A szabad
kezemmel kinyúlok, megmarkolom a fehér köpenyét, és magam
felé rántom.
– Hogy merészelted otthagyni őt egyedül éjnek idején? –
vicsorgom. – Bármi történhetett volna vele.
– Megbántott… dühös voltam. Nem gondolkodtam. – Csak
ennyivel tud előállni? A szánalmas védekezése hallatán forrni
kezd a vérem. Közelebb rántom magamhoz, az arcába morgok.
– Kérlek, ne bánts! – könyörög, mint egy gyáva nyúl, ami
valójában is. Begyömöszölöm a pénzt a farmerem zsebébe, a
másik kezemmel mozdulatlanul tartom őt.
– Egy okot mondj, miért ne tegyem!
– Mert sajnálom, hogy otthagytam. Küldtem neki több üzenetet
is, de nem válaszolt.
– Azt hiszed, elég egy üzenet, hogy jóvá tedd, ami történt?
– Átmennék, hogy személyesen elmondjam neki, de az apja azt
mondta, hogy golyót ereszt belém, ha Indi közelébe megyek. –
Mosolyognom kell. – Jóvátenném, ha tudnám. – Már csak az
kéne!
– Rossz válasz, seggfej. – Habozás nélkül felemelem az
öklömet, és az arcába vágok. – Most legalább egyforma a két
feled – közlöm vele. Basszus, nagyon jó érzés volt. Sokkal

többet érdemelne azok után, amit művelt Indivel, de úgy
döntök, hogy ennyi elég volt. Most veszítette el a legjobb
dolgot, ami életében történt vele. Én is jártam már pontosan
ott, ahol ő van most, így első kézből tudom, hogy élete végéig
bánni fogja ezt a dolgot. Eleresztem, mire hátratántorodik.
– A szemem! – kiáltja.
– Örülj neki, hogy ennyivel megúsztad. Tartsd távol magadat
Indianától. Ha nem teszed, legközelebb nem leszek ilyen
megértő. – A hangom figyelmeztető, sarkon fordulok, kinyitom
az ajtót, és elindulok vissza a kocsimhoz.

8. fejezet

INDIANA
Hagytam, hogy LJ tegnap éjszaka a szobámban aludjon a
kutyaágyban. Túl kicsi ahhoz, hogy odakinn legyen. Ráadásul
közeleg a tél, így elég hidegek az éjszakák. Máris imádom ezt a
kis fickót. Olyan sok emléket ébreszt fel bennem Lassie
kölyökkorából, az összes kellemeset, amelyeket beárnyékolt a
halála. Szeretném élvezni ezeket a csodálatos emlékeket, és
elfelejteni annak a napnak a borzalmát.
Évekig szerettem volna másik kutyát, de képtelen voltam
rávenni magamat. Nem akartam úgy érezni, hogy helyettesítem
Lassie-t. Képtelen lennék rá. Hálás vagyok, hogy Carter kivette
a döntést a kezemből. Fogalma sincs, milyen sokat jelent ez a

csodálatos, figyelmes gesztus. A legédesebb, leggyengédebb,
leggondoskodóbb ember tud lenni, amikor nem próbál
erőszakos, bosszantó seggfejként viselkedni. Még nem bírtam
rávenni magamat, hogy megnézzem a Lassie-ről készült rajzait,
de majd ennek is eljön az ideje.
Nem láttam Cartert, miután kitett a ház előtt tegnap délután,
de a szobájában volt, amikor lefeküdtem aludni. Integettem
neki, ő pedig csókot dobott. Reszketni kezdett tőle a szívem.
Sokkal jobb, mint a szokásos bemutatás.
Órákig feküdtem és arra gondoltam, hogy alig pár méterre van
tőlem – csak két fal és egy rövid távolság választ el bennünket
egymástól. Mark után még túl korai lenne belekezdeni valamibe
vele. Lassan akarok haladni. Tudnom kell, hogy ezúttal maradni
fog. Nem adhatom ismét neki a szívemet, mielőtt nem vagyok
ebben biztos. Ha megteszem, és ismét elmegy, azzal
tönkretesz, tudom.
Vasárnap korán reggel LJ halk sírására ébredek. Mosoly árad
szét az arcomon, mihelyt áthajolok az ágy szélén, és meglátom,
ahogy ott ül és felnéz rám. Irtó édes a pofija. Kiviszem hátra
pisilni, megetetem, aztán visszaviszem a szobámba, és
bemászom az ágyba. Még mindig iszonyúan fáj a fejem. Vannak
napok, amikor elviselhető a fájdalom, máskor viszont nem
annyira. Tudom, hogy az egész a stressz miatt van. Minél előbb
visszatér az életem a normális kerékvágásba, annál jobb.
Meglepő módon nem hiányzik annyira Mark, mint ahogy
hittem. Azt hiszem, jobban hiányzik a munkám és az állatok,
amikről gondoskodtam. Imádtam ott dolgozni. A legnehezebb
az a számomra, ahogy a dolgok véget értek közöttünk. Egy évet

adtam neki az életemből, és utálom, hogy a dolog ilyen hirtelen
ért véget. Úgy tűnik, mégsem volt olyan jó ember, amilyennek
gondoltam. Ezt a legnehezebb feldolgoznom. Kiderült, hogy az
a két férfi, akivel törődtem, végül ugyanazt tette: elhagyott
engem és mindent, amin osztoztunk, anélkül, hogy hátranézett
volna. Nem tagadom, súlyos csapás ez az egómnak. Az ember
azt hiszi, hogy ismeri a másikat, aztán bumm, rájön, hogy
egyáltalán nem is ismerte őt.
Kicsit később egy fűnyíró hangjára ébredek. Az éjjeliszekrényen
álló órára pillantok, és látom, hogy fél tizenegy van. Nem
jellemző rám, hogy ilyen sokáig aludjak. Felkelek,
megdörzsölöm a szememet, és az ablakhoz lépek. Ekkor látom
meg őt. Szentséges istenem. Elájulok. Magamban elmormolok
egy imát a napistennek, amiért az évszakhoz képest
meglehetősen kellemes idővel áldottak meg. Carter a hátsó
kertben nyírja a füvet, félmeztelenül. Esküszöm, hogy
nyalogatni kezdem a számat, miközben magamba szívom a
látványt. Csodálatos.
Még izmosabb és kidolgozottabb a teste, mint amilyenre
emlékszem. Kifakult farmer van rajta, lyukakkal a térdén. Olyan
szexi. Csak a csípőjéig ér, látszik a fincsi V és a bokszer széle. És
akkor a tetoválásairól már ne is beszéljünk! Mit nem adnék érte,
hogy ismét végigsimogathassam a teste minden
négyzetcentiméterét. Túlságosan is jól emlékszem, milyen
érzés volt az a sok kemény, kidolgozott izom a tenyerem alatt.
Hosszú ideig csak ácsorgok és bámulok. Mintha képtelen lennék
elfordítani róla a tekintetemet. LJ nyöszörgése ránt ki a
gondolataimból. Felveszem, megsimogatom a bundáját. – Csak

nézegetem az új apukádat – suttogom. – Csitt. Ne áruld el neki.
– Oldalra biccenti a fejét, felnéz rám azzal a hatalmas barna
szemével. Elmosolyodom. – Irtó jól néz ki póló nélkül. Irtó jól –
mormogom. Carter felé fordítom LJ fejét, és cukin felugat,
amikor meglátja őt.
Elrángatom magamat az ablaktól, ismét kiviszem pisilni LJ-t,
aztán lezuhanyozom. Elevennek érzem magamat, mióta Carter
itthon van. Már nem akarok bezárkózni a szobámba. Odakinn
akarok lenni, vagy ott, ahol ő van.

Lehet, hogy tettem egy kis erőfeszítést a külsőmért, de azon
kapom magam, hogy jól akarok kinézni azok után, amilyen
pocsék állapotban talált tegnap. Csak fehér top, szűk fekete
farmer és a hosszú szárú fekete csizmám van rajtam. De extra
időt töltöttem a hajammal, és még egy kis sminket is feltettem.
Amikor elkészülök, kimegyek a konyhába, hogy készítsek
Carternek egy hideg italt. Még mindig hallom a fűnyírót,
úgyhogy tudom, még odakinn van. – Csinos vagy ma,
nyuszikám – dicsér meg apu, felnéz az újságból, amelyet a
konyhaasztalnál olvas.
– Kösz, apu. Gondoltam, viszek ki Carternek valami hideget
inni.
– Kedves tőled – mosolyog rám. – Ó, tessék. Ez a tiéd. – Felvesz
egy borítékot az asztalról és felém nyújtja.
– Mi ez? – kérdezem.
– Azt hiszem, a pénz, amivel az a fasz tartozik neked az éttermi
számláért.
– Mi? Honnan szedted? – kérdezem bosszankodva.

– Tényleg számít? Légy hálás, hogy visszakaptad – feleli
dühösen. A hangjából kihallatszik, hogy még mindig nem
dolgozta fel, ami történt. Attól féltem, hogy agyvérzést kap,
amikor eljött értem az étteremhez, miután Mark otthagyott.
Soha életemben nem láttam még őt olyan dühösnek.
Egyenesen Markhoz akart menni, de könyörögtem neki, hogy
ne tegye. Semmit sem old meg, ha pépesre veri.
– Elmentél hozzá? – kérdezem összeráncolt homlokkal. Külön
megkértem, hogy ne tegye. A füle botját se mozdítja. – Mit
műveltél, apu?
– Én semmit – feleli, és visszatér az újságjához. A francokat
nem. Ismerem Markot. Nem adta volna magától oda a pénzt. A
családja jól el van eresztve, de nem pocsékolnak. Nehezen
válnak meg a pénzüktől. Nyitom a számat, hogy mondjak
valamit, de az apám felemeli a kezét, hogy elhallgattasson. –
Ne foglalkozz vele, Indiana. Menj, vigyél Carternek valamit
inni. Biztos hálás lesz érte. – Tudom, hogy amikor az apám ezt
mondja, akkor vége a beszélgetésnek. Brr! Férfiak.
Felteszem LJ-re a pórázt, aztán végigsétálok a ház oldalán, ki
előre. Carter most már ott nyírja a füvet. LJ rángatni kezdi a
pórázt, ahogy közeledünk. Gondolom, a fűnyíró zajától ijedt
meg. Lehajolok érte, az oldalamhoz szorítom, hogy
biztonságban érezze magát.
Carter elmosolyodik, amikor felnéz és észrevesz. Kikapcsolja a
gépet. – Szia – köszönt, amikor közelebb érek.
– Szia. Hallottam a fűnyírót. Gondoltam, jól esne egy hideg ital.
– Az orra alá dugom a doboz kólát.
– Kösz. – Egyik kezével elveszi a dobozt, a másikkal letörli az

izzadságot a homlokáról. A gyönyörű testét borító nedvesség
mintha még jobban kiemelné az izmait. Tekintetem végigsiklik
a mellkasán. Ekkor veszem észre a piercinget az egyik
mellbimbójában. Szent szar. Azon kapom magam, hogy
legszívesebben előrehajolnék, és körbefuttatnám rajta a
nyelvemet. – Hé, a szemem idefenn van – kuncogja. Amikor a
szemébe nézek, érzem, hogy lángba borul az arcom. Pontosan
ezt mondtam neki, amikor aznap a mellemet stírölte.
– Sajnálom. – Borzasztó kínosan érzem magamat.
– Ne tedd. Szeretem, hogy ellenállhatatlannak tartasz.
– Nem is igaz – vágok vissza dühösen fintorogva.
– Tagadd csak, ha akarod, gyönyörűm, de mindketten tudjuk az
igazat. – Nem méltatom válaszra, mert csak visszavágna.
Ráadásul igaza van. Plusz gyönyörűnek nevezett. Régen nem
hallottam már ezt tőle. – Egész jól nézel ki. Miattam erőltetted
magad? – Vigyorog, aztán rám kacsint. – Meg vagyok hatva. –
Istenem, micsoda beképzelt seggfej.
– Nem – csikorgom. Bár igen a válasz. LJ ugatni kezd a
karomban, és Carter csak most veszi észre, hogy velem van.
– Hogy van ma a kis fickónk? – kérdezi, és megsimogatja a
kutya fejét. Elmosolyodom a gondolatra, hogy közös
kutyánkként beszél róla. – Jól aludt?
– Igen. A szobámban volt tegnap éjjel. – Carter felemeli a
tekintetét a kutyáról, a szemembe néz.
– A szobádban aludt? Szerencsés fickó. Talán be kellett volna
másznom tegnap a dobozba, akkor én is a szobádban
aludhattam volna.
– Ha-ha. Ügyes próbálkozás – nevetek.

– Tíz pont jár a próbálkozásért – kuncogja. – Szóval, mi a
terved mára? Van egyáltalán? – Vállat vonok.
– Nem igazán.
– Van kedved együtt csinálni valamit? Majdnem kész vagyok.
– Mire gondolsz? – kérdezem szkeptikusan. Carternél soha nem
tudhatja az ember.
– Autókázhatunk, vagy elmehetünk moziba.
– Moziba? Jártál egyáltalán valaha moziban? – kérdezem
meglepetten. Nem néztem volna ki belőle.
– Nem, de mindig van egy első alkalom. – Elmosolyodom.
Imádom, hogy velem akarja tölteni az idejét, és kész bármire,
hogy megtehesse.
– Kiválaszthatom én a filmet?
– Ha nem valami nyálas szar, akkor igen – feleli.
– Oké. – Elmosolyodik a válaszomra. Hevesebben kezd verni a
szívem tőle. Fogalmam sincs, merre tart ez a dolog kettőnk
között, de istenemre remélem, hogy tart valahová.
– Adj egy órát. Be kell ezt fejeznem, aztán lezuhanyozok.
– Rendben. Megsétáltatom LJ-t. Gyere át, ha kész vagy. –
Leteszem LJ-t a földre, és átsétálok a gyepen a járdához.
Hátrafordulok, még egy utolsó pillantást vetek Carterre a vállam
fölött. Ott áll, engem figyel. Rámosolygok, ő pedig kacsint
egyet. Remegni kezd a gyomrom. Istenem, maga a megtestesült
szexisség.

– Hogy van az anyukád? – kérdezem a város felé menet. Vállat
von. El kell terelnem a figyelmemet, mert csak arra tudok

gondolni, hogy milyen mocskos dolgokat tennék
legszívesebben vele. Például végignyalogatnám minden
négyzetcentiméterét. Valami miatt mindig kihozza belőlem a
vadságot. Frissen zuhanyozott, és isteni az illata, ami nem
igazán segít. Komolyan bele tudnék fulladni az illatába.
– Jól, azt hiszem. Apukád nagyszerű. Hálás vagyok mindenért,
ami tett.
– Örülök neki, hogy összebarátkoznak –mondom neki, ahogy
feléje fordulok. Olyan gyönyörű a profilja. Miközben egyenesen
az útra figyel, kihasználom az alkalmat, hogy nézzem jóképű
arcát. – Közös bennük, hogy mindketten elveszítették a
házastársukat. Remélhetőleg jót tesznek egymásnak – teszem
hozzá. Legalábbis remélem. Carter egy pillanatra elfordítja a
tekintetét az útról, és rám néz. Miért izgat fel egyetlen
pillantása?
Elizabeth jót fog tenni apunak. Tizenhat év telt el, mióta anyu
meghalt. Apu még mindig bezárkózik anyu halála napján és a
születésnapján. A halála óta nem randevúzott senkivel. Tudom,
hogy szerette anyut, de muszáj továbblépnie. Újra élni. Biztos
vagyok benne, hogy anyu is ezt akarná.
Carter kinyitja előttem az ajtót, és kisegít a kocsiból, amikor
megérkezünk a mozihoz. Eredetileg azt terveztük, hogy
megebédelünk előtte, de kiderült, hogy nincs rá időnk. –
Elmehetünk enni utána – mondja Carter, miközben sorban
állunk a pénztárnál.
– Rendben. – Felmosolygok rá, amikor a derekamra teszi a
kezét, ahogy előrehalad a sor. Még mindig nem tudom elhinni,
hogy együtt vagyunk. – Kérsz pattogatott kukoricát?

– Te kérsz?
– Naná. Nem lehet filmet nézni pattogatott kukorica nélkül.
Etikátlan. – Hátraveti a fejét, úgy nevet.
– Ha te mondod. Meg kell tanítanod a moziba járás illemtanára.
Ne feledd, most csinálom először. – Megvesszük a jegyeket, a
pattogatott kukoricát, egy nagy pohár kólát, és elindulunk a
terem felé.
– Nem tudom elhinni, hogy én veszem el a mozi-szüzességedet
– vallom be, ahogy sétálunk. Lenéz rám és elvigyorodik.
– Hát, én is elvettem a szüzességedet, így az a tisztességes,
gondolom, ha ezt te is elmondhatod magadról. – Esküszöm,
hogy kiguvad a szemem, amikor leesik a tantusz. Nem igaz,
hogy ezt mondta! Érzem, hogy lángba borul az arcom. Lehajol,
és rekedt hangon a fülembe suttog. – Imádom, amikor elpirulsz.
Nem is hiszed, hogy mennyire felizgat. – Ó, istenem. Biztos
vagyok benne, hogy olyan vörös az arcom, mint a kezében lévő
kólás pohár. Oldalba bök a könyökével. – Ne szégyenlősködj,
gyönyörűm. Csak hülyéskedek veled. – Néhány dolog soha nem
változik. Pontosan látom, mennyire élvezi, hogy szívathat.
Gazember.
Követem felfelé a lépcsőn az üléseink felé. – Meddig megyünk
még?
– Az utolsó sorig.
– Azt már nem hiszem – közlöm, és megrántom a karját, hogy
megállítsam. – Itt is jó lesz.
– Miért nem akarsz a leghátsó sorban ülni? – Viccel, ugye? –
Nem bízol benne, hogy viselkedni fogok? – Olyan forró a
tekintete, hogy a vajat is megolvasztaná. Ügyes próbálkozás.