J._L._Perry_-_Rohadek

– Boldog karácsonyt, nyuszikám.
– A fa alatt van az ajándékod, de akkor kapod meg, amikor
Carter is itt lesz.
– Rendben. Nyisd ki – mondja, és lepillant a kezemben lévő kis
csomagra. Letépem a papírt, teszem, amit mond.
– Ó, apu. Ez gyönyörű – lepődöm meg, amikor kinyitom a
zacskót. Egy nyaklánc van benne szív alakú medállal. A szív
közepén pedig egy gyémánt.
– A gyémánt édesanyád eljegyzési gyűrűjén volt. Valami
különlegeset akartam csináltatni belőle neked. – Könnyek
szöknek a szemembe a szavaira.
– Imádom – lehelem, és megölelem aput.
– Nyisd ki a zárat. – Megteszem, és anyu képét találom benne.
Az esküvőjük napján készült. A mellemhez szorítom.
– Köszönöm. Nagy becsben fogom tartani.
– Mindig a szívedben fog élni, nyuszikám, de így egy részét
magadon is viselheted mindennap. – Ránézek, és látom, hogy
könnyek csillognak a szemében, átkarolom hát és magamhoz
szorítom. Az olyan különleges napokon hiányzik anyu a
leginkább, mint a karácsony, az anyák napja és a
születésnapom. Azt kívánom, bárcsak életben lenne, hogy
ismerhesse Cartert és az unokáját, miután megszületik.
Még nem árultuk el a szüleinknek, hogy gyereket várok.
Carterrel lemásoltattuk és bekereteztettük az
ultrahangfelvételt. Becsomagoltuk a karácsonyi ajándékukkal
együtt.
– Szeretlek – suttogom, amikor a nyakamra kapcsolja a láncot.
– Én is szeretlek, kicsi lányom.

Meglepetten látom Meget, amikor beállunk az étterem
parkolójába. – Mit keresel te itt? – kérdezem, miután kiszállok.
Azt hittem, hogy Drew-val hazamentek Sydneybe, hogy a
szüleitekkel töltsétek a karácsonyt.
– Hazudtam – feleli, és szégyenlősen rám mosolyog. Mire
készül? – Velük töltöm a karácsonyt, de itt.
– Miért?
– Mert bolond vagy, ha azt hitted, hogy elmulasztom az
esküvődet. Ráadásul én vagyok a koszorúslány, szóval itt kell
lennem. Anyu sem akart lemaradni az esküvődről. Végül is az
örökbefogadott lánya vagy.
– Mi? Az esküvőm? – kérdezem döbbenten.
– Igen, Te, barátném, ma férjhez mész. – Ez újdonság
számomra. Apura pillantok megerősítésért.
– Igaza van – csak ennyit mond.
– Gyere – szól rám Meg, belém karol, és az épület oldalához
rángat. – Nézd. – Követem a tekintetemmel az ujját, és látom,
hogy Carter és Jax egymás mellett áll a part közelében. Aztán
észreveszem LJ-t Carter lába mellett. Mosolyra húzódik a szám
széle. Aztán a tekintetem tovább vándorol Carter édesanyjára,
nagymamájára, Meg szüleire és Drew-ra, akik a mögöttük
felállított székeken ülnek. Elönt az izgatottság.
Apu átkarolja a vállamat. – Gratulálok, nyuszikám – mondja, és
megpuszilja a fejem búbját. – Ezért akartam odaadni neked a
nyakláncot most. Azt akartam, hogy az édesanyád is része
legyen ennek a különleges napnak. Tudom, ha élne,
ugyanolyan büszke lenne rád, mint én.
– Ó, apu. – Nehezen tudom elfojtani a könnyeket, ahogy

átölelem a derekát.
– Fel kell téged készítenünk – szakítja félbe Meg a pillanatot.
Drew kocsijához lép, kivesz egy dobozt a hátsó ülésről.
Visszajön hozzánk, kivesz egy hatalmas fehér selyemrózsát,
ami egy csathoz van erősítve. Beleteszi a hajamba a fülem
mögött. – Gyönyörű – suttogja.
Aztán elővesz egy apró bőrzacskót. Elmosolyodom, amikor
fejjel lefelé fordítja, kiráz belőle a tenyerébe egy kék zafír
karkötőt. Azonnal felismerem. A nagymamájáé volt. Meg viselte
az esküvője napján. Valami kölcsönvett, valami kék.
– Köszönöm, Meg – mondom, és megölelem őt.
– A koszorúslányod vagyok, ez a dolgom. – Elmosolyodom. Bár
nyilvánvalóan őt választottam volna koszorúslánynak,
viccesnek találom, hogy kinevezte magát. – Itt van a csokrod. –
Fehér virágokból álló gyönyörű csokor. Előszed egy hozzáillő
rózsaszín csokrot is. Illik a rózsaszínű ruhájához.
– Utálod a rózsaszínt – jegyzem meg.
– Tudom, de a kedvenc színed. Tudtam, hogy ezt választottad
volna, ha lett volna rá lehetőséged. – Annyira szeretem Meget.
Nem is kérhettem volna jobb barátnőt.
Apu belém karol. – Gyönyörű vagy. Készen állsz, hogy feleségül
menj álmaid férfijához?
– Igen.
De még mennyire. Ma férjhez megyek.

A ceremónia tökéletes volt. Carterrel mindketten
elérzékenyültünk egy kicsit, amikor elmondtuk az esküt.
Őszintén szólva az egész nap nagyon megterhelő volt. De jó

értelemben. A legjobb része az volt, hogy Cartert ennyire
boldognak láttam. Egy pillanatra sem hervadt le a mosoly az
arcáról.
Amikor az anyakönyvvezető férjnek és feleségnek nyilvánított
bennünket, Carter meg sem várta, hogy kimondja,
„megcsókolhatja a feleségét”. Saját kezébe vette a dolgokat, a
karjába zárt, és a számra tapasztotta a száját. Forró csók volt.
Nem az a fajta, amilyet apu előtt szokott nekem adni, az már
egyszer biztos. Amikor végül abbahagyta, hogy levegőt vegyen,
gyengéden megsimogatta a kézfejével az arcomat.
– Annyira szeretlek, Mrs. Reynolds – suttogta, és beleremegett
a szívem. Bevallom, jól hangzik a Mrs. Reynolds.
A fogadást a Surfhouse-ban tartottuk. Nos, inkább egy sokáig
tartó háromfogásos ebéd volt a szeretteinkkel, de tökéletes.
Magam sem tervezhettem volna pompásabbra. Carter még
esküvői tortát is rendelt. Nevetnem kellett, amikor megláttam.
Csak egyemeletes torta volt, mivel csak tízen voltunk jelen. A
hatalmas tortát fehér máz borította. Az alsó részét széles vörös
szalag takarta, de a tetején lévő dekoráció volt a legédesebb. A
szélén Carter piros Monarójának a mása állt. Előtte az apró
figurák: Carter a vállamat átölelve, LJ pedig a lábunknál. Nem
egy hagyományos esküvői torta, de tökéletesen illett hozzánk.
Nehéz elhinni, hogy végre igazi család vagyunk, és alig hét
hónap múlva szülők leszünk.
Aznap este, már otthon a lakásban megajándékoztuk egymást a
szüleinkkel. Elizabeth könnyekben tört ki, amikor meglátta az
ultrahangfelvételt. Apu is a fellegekben járt a boldogságtól.
Tökéletes befejezése volt egy tökéletes napnak.

Másnap reggel Carterrel elrepültünk az Aranypartra, nászútra. A
Sheraton Mirage Resort and Spában foglalt szobát. Varázslatos
öt nap volt. Még egy egyórás forró lávamasszázsra is befizettünk
a hazautazásunk előtti napon. Pontosan erre volt szükségünk,
hogy lazítsunk az esküvőnket megelőző pár őrült hónap után.
Csak az volt benne a rossz, hogy véget ért. De tudom, előttünk
áll az egész élet, és alig várom, hogy Carterrel élhessem le.
Nekem van a legcsodálatosabb férjem az egész világon!

32. fejezet

Hét hónappal később…

CARTER
– Carter – hallom, hogy Indiana felsikít mellettem, rázogat,
hogy felébredjek.
– Mi van? – nyafogom, és kinyitom az egyik szememet.
Kibaszottul fáradt vagyok. Ajánlom, hogy ne szexet akarjon már
megint, mert piszkosul kimerített. A normális Indiana is
kielégíthetetlen, de a terhes Indiana, baszódjak meg.
Bármennyire szeretek is szeretkezni a gyönyörű feleségemmel,
a farkam teljesen kivan. Legalább pár órányi pihenésre
mindenképpen szüksége van.
Az elmúlt néhány hónapban még a vendégek között is beosont
hozzám egy-egy gyors menetre. Az ebédszüneteink is azzal
teltek, hogy hülyére keféltük egymást, aztán muszáj volt
behabzsolni az ételt, hogy visszamehessünk dolgozni.
Őszintén mondom, hogy kibaszottul imádom, de pihenésre van

szükségem, ha lépést akarok tartani vele. Ideje, hogy pótoljam
az elveszített energiát.
– Elfojt a magzatvíz – közli halálos nyugalommal.
– Mi? – üvöltök fel pánikba esve, és azonnal felülök.
– Elfojt a magzatvíz – ismétli, mintha először nem hallottam
volna. Kurvára hallottam. Összerándul a gyomrom. Azt hittem,
hogy felkészültem erre a pillanatra. Tévedtem. Még ki sem
szálltam az ágyból, és már tiszta ideg vagyok.
– Meg tudom csinálni – motyogom magamban, és próbálok
megnyugodni. Kiugrom az ágyból, átmegyek Indi oldalára,
kinyújtom a kezemet.
– Ne ess pánikba, Carter – szól rám.
– Nem estem pánikba – hazudom. Kibaszottul pánikban vagyok.
– Minden rendben – feleli nyugodt hangon. Hogyan képes ilyen
összeszedett maradni? Felsegítem, a karomba zárom. – Minden
rendben lesz. Vegyél mély levegőt – mondja, hogy
megnyugtasson. Nem működik. Teljesen készen vagyok. A
francba. Több százszor elgyakoroltuk. Akkor miért voltam olyan
nyugodt? Szedd össze magadat, Reynolds. A feleségednek
szüksége van rád. Neked kellene őt támogatnod, nem pedig
fordítva. Majdnem elájulok, amikor elereszt és összegörnyed a
fájdalomtól.
– Menjünk – mondom neki, és az ajtó felé terelem.
– Először át kell öltöznünk. Nem mehetünk be pizsamában a
kórházba. – A francba. Igaza van. Meg tudom csinálni. Kit
próbálok átverni? A hajamba markolok. – Ruha.
– Nézd. Öltözz fel. Magam is fel tudok öltözni – közli Indi. A
fiókos szekrényhez lép és keresgélni kezd benne. Követem a

példáját. Áthúzok egy pólót a fejemen, aztán lerúgom
magamról a pizsamanadrágot, és belebújok egy melegítőalsóba.
Tessék, meg tudom csinálni. Indianára pillantok, aki próbál
belebújni a nadrágjába. Kit akarok átverni? Nem tudom
megcsinálni.
Hozzá lépek, segítek neki felöltözni. A kezembe szorítom a
fejemet, amikor újra összegörnyed. Odaszaladok az
éjjeliszekrényhez, felkapom a telefonomat. Rosst hívom. Szinte
azonnal felveszi a telefont. Hajnali négy óra van. Gondolom,
sejti, hogy fontos dolog miatt hívom. Mindnyájan erre a napra
vártunk.
– Eljött az idő – csak ennyit mondok. Esélyt sem adok neki,
hogy reagáljon. – Szükségünk van rád. Most indulunk a
kórházba.
– Úton vagyok – feleli. Hála istennek. Nem is foglalkozom vele,
hogy kétórás autóútra van. Magamra vagyok utalva. Rajtam áll,
hogy biztonságban eljuttassam Indit a kórházba. A francba.
Végre lejutunk az autóhoz. – A kórházas táskám… – szólal meg
Indiana, mihelyt beültetem a kocsiba. Baszódjak meg.
Megtanultam a tennivalókat. Mi az ördög van velem? Azt
hiszem, az a baj, hogy most végre a valóságban is megtörténik.
Muszáj összeszednem magam, ha azt akarom, hogy egy
darabban eljussunk a kórházba.
Visszaszaladok az emeletre, felkapom a táskát. Behajítom a
hátsó ülésre, aztán én is beülök a kocsiba. – Hogy érzed
magadat, kicsim? – kérdezem, miközben beindítom a motort.
– Az összehúzódásoktól eltekintve meglepően jól. – Hát persze,
hogy jól van. Elérek az utca végére, és balra indexelek. – A

kórház arra van – jegyzi meg nevetve, és jobbra mutat. Az
elmúlt hetekben vagy húszszor megtettem ezt az utat,
gyakoroltam, merre kell menni, és most még az irányra sem
emlékszem.
Követem Indi útmutatását, jobbra fordulok. – Még mindig jól
vagy? – kérdezem, és egy pillanatra feléje fordulok. Széles
mosoly van az arcán.
– Úgy tűnik, hogy sokkal jobban bírom, mint te. – Örülök, hogy
szórakoztatónak tartja. – Vegyél pár mély levegőt. Ahogyan
tanították a szülési gyakorlaton. – Úgy nézek rá, mintha elment
volna az esze. Emlékszem, milyen nevetségesnek találtam az
egészet, amikor részt vettünk a tanfolyamon. – Csak csináld –
mondja a szemét forgatva. – Segíteni fog.
Követem a példáját, ahogy pihegni kezd, csinálja azt a hülye
légzést. Idiótának érzem magamat, de utánozom Indit.
Perceken belül érzem, hogy kezdek ellazulni. Meglepő módon
tényleg segít. Ki gondolta volna?

Három óra telt el, és még nem született meg a baba. Szegény
Indi iszonyú fájdalmakat él át. Az elmúlt fél órában
folyamatosan simogatom a hátát. Azt kívánom, bárcsak helyet
cserélhetnék vele. Utálom, hogy keresztül kell mennie ezen. A
szüleink és a nagymamám tíz perce érkeztek meg. Beugrottak
megnézni Indit, de most kinn vannak a váróban Meggel és Jax-
szel. Felhívtam őket, hogy tudassam, megkezdődött a szülés, és
mindketten egyenesen idesiettek.
Várjuk, hogy visszajöjjön a doktor ellenőrizni Indit. Korábban
még nem tágult ki teljesen, de remélem, hogy most már igen.

Azt akarom, hogy a minél hamarabb véget érjen ez az egész.
Találkozni akarok a gyermekemmel. Olyan sokáig vártam, hogy
eljöjjön ez a nap.
Felállok, amikor az orvos belép a szobába. Segítek Indinek a
hátára fordulni. Eddig négykézláb kuporgott, miközben
igyekeztem enyhíteni a hátfájását. Megragadja a kezemet,
amikor az orvos megvizsgálja.
– Itt az idő – mondja, és Indi szemébe néz. – A következő
összehúzódásnál arra fogom kérni, hogy nyomjon. – Indi
bólint, aztán rám néz. Szegénykém nagyon kimerültnek látszik,
de sikerül egy pillanatra rám mosolyognia.
Pár másodperccel később látom, hogy az arca eltorzul a
fájdalomtól. Erős az összehúzódás, és Indi hangosan felnyög.
Egészen idáig meglehetősen csendben volt. Olyan átkozottul
csodálatosan viselkedik. Olyan bátor. Az elmúlt órában azt
hallgattam, hogy a hölgy a szomszédos teremben gyakorlatilag
torkaszakadtából üvöltött, így tudom, hogy Indiana visszafogja
magát.
Erősödik a szorítása a kezemen, amikor a szülésznő az orvos
mellé lép. – Nyomjon – mondja Indinak. A csa​jom pontosan
ezt teszi. Újabb hangos nyögés szakad ki belőle, és elszorul a
torkom.
– Nagyszerűen csinálod, kicsim – biztatom, letörlöm a
homlokáról a verítéket a hideg vizes ruhával, amelyet korábban
a nővértől kaptam. Indi egyelőre nem kapott gyógyszert.
Elutasította. Bevallom, én szippantottam párat a nevetőgázból,
amikor Indi nem figyelt oda. Nagyon jó anyag, az már biztos.
A következő összehúzódásnál az orvos rákiabál, hogy nyomjon

megint. Indi ezúttal felsikolt, és majdnem végem van. –
Remekül csinálja, Indiana – mondja az orvos. – Látom a fejét. –
Felpillant rám. – Jöjjön ide, nézze meg. – Nem akarom
otthagyni Indit, ezért csak előrehajolok és benézek a lába közé.
A baba apró feje oldalra van fordítva, így vethetek egy pillantást
a legangyalibb arcélre, amelyet életemben láttam. Mágikus
érzés hasít a mellembe. Könnyek öntik el a szememet. Ez az én
gyermekem.
– Majdnem megvagyunk, kicsim – mondom, visszaállok Indi
mellé, lehajolok, hogy megpusziljam a homlokát. – Olyan
büszke vagyok rád – suttogom.
A következő összehúzódásnál elkezdi a légzőgyakorlatot.
Erőteljesen nyom, újabb nyögés szakad fel belőle. Iszonyúan
szenved. Olyan nehéz látni, ahogy keresztülmegy ezen. Majd
megszakad a szívem. Nem voltam felkészülve erre a szarságra.
Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, nem vagyok naiv,
de szívszakasztó azt látni, hogy ennyire szenved a nő, akit
szeretsz.
– Még egy utolsó nyomás – mondja az orvos. Ez az utolsó. A
bébi kicsusszan, egyenesen bele az orvos tenyerébe. Elönt a
megkönnyebbülés. Végre vége van. Úgy döntöttünk, hogy nem
akarjuk előre tudni a baba nemét. Erősek maradtunk, bár azt
hiszem, hogy mind a kettőnket csábított a gondolat minden
egyes ultrahangos vizsgálatnál. – Kisfiú – jelenti be az orvos.
Lehajolok, Indiana ajkára tapasztom a számat.
– Köszönöm – suttogom. Olyan sok mindenért tartozom
köszönettel neki. Megmentett engem. Megmentett saját
magamtól. Értelmet adott az életemnek. És most

megajándékozott egy fiúval. Eséllyel, hogy helyrehozzam
mindazt a rosszat, amelyet elkövettek ellenem évekkel ezelőtt.
Fiam van. Apa vagyok.
Szavakkal nem lehet leírni, milyen hihetetlenül érzem
magamat. Miután elvágom a köldökzsinórt, az orvos Indi
mellére fekteti a fiunkat. Könnyek öntik el a szememet, ahogy
nézem az elém táruló tökéletes képet.
A feleségem. A fiam. Az egész életem. Könnyek patakzanak
Indiana arcán, amikor kissé felemeli a fejét, és megpuszilja a
fiunk homlokát.
– Szia, kisember – suttogja. – Régóta vártam, hogy
találkozzunk. – Az arcomhoz emelem a kezem, letörlöm a
könnyeimet. Azt hittem, hogy az volt életem legjobb napja,
amikor feleségül vettem Indit, de ez a pillanat még azon is
túltesz. Családom van. A fiamnak van apja, aki szeretni fogja őt,
és ott lesz vele minden kibaszott nap minden egyes
másodpercében. Soha nem fogja megtapasztalni, amit nekem
kellett gyerekként. Soha nem fogja megtudni, milyen érzés, ha
nem akarják az embert.
Indi fantasztikus anya lesz. Tudom, mert elég, ha látom a
szeretetet és gyengédséget, amellyel elhalmoz engem.
Találkozik könnyes tekintetünk, és felém nyújtja a kezét.
Összekulcsolom az ujjainkat, és közelebb húz az ágyhoz. –
Szeretlek – mondja, amikor lehajolok, hogy megcsókoljam.
– Én is szeretlek – mondom csók közben. Hátrahúzódom,
kisimítom a hajat az arcából, aztán a tenyerembe fogom az
arcát. – Olyan büszke vagyok rád. Köszönöm a fiamat. A
családunkat. Hogy önzetlenül szeretsz.

Mert mindig így volt.
Mihelyt Indit megmosdatták, és egy kis időre egyedül
maradhattunk a fiunkkal, kimegyek a váróba, hogy megosszam
a hírt a többiekkel. Anyu és Meg sír. Egy kicsit még Rossnak is
elhomályosodik a tekintete, amikor megrázza a kezemet, aztán
megölel. – Gratulálok, fiam – suttogja.
Követnek be a kórterembe. Miután a szüleink a karjukban
tartották az unokájukat, anyu leül a nagymama mellé a székre,
és odaadja neki a babát. Az ágy széléről figyelem őket. Annyira
keserédes ez a pillanat. Arra emlékeztet, amiben nem volt
részem gyerekként. Összeszorul a torkom, amikor látom, hogy
egy könnycsepp gurul le az arcán, ahogy a fiamra néz.
Eltűnődöm, vajon a nagymamám ugyanígy reagált volna-e, ha
láthatott volna, amikor megszülettem. Hirtelen felkapja a fejét
és rám néz. Csodálatos mosolyt villant rám, miközben tovább
folynak a könnyek a szeméből. Olyan érzésem van, hogy
ugyanarra gondolt, amire én.
A kisfiam jövője máris ígéretesnek látszik. Sokkal többje van,
mint nekem volt a születésem napján: két szülő, nagyszülők és
egy dédnagymama, akik nem csupán szeretik, de a világuk
középpontjába is helyezik majd őt. Ezt akarom a
gyermekemnek, mert magamnak is csak ezt akartam, amikor
gyerek voltam.

Epilógus

Nyolc héttel később…

INDIANA
El sem hiszem, milyen izgatott vagyok hazaúton a szüleink felé.
Gyakorlatilag még nem hazamegyünk, de apu és Carter
anyukája még mindig Sydneyben él, így az mindig különleges
helyet foglal majd el a szívemben. Az én otthonom ma már ott
van, ahol a férjem és a fiam, Jaxson van. A fiunkat Jax bácsikája
után neveztük el Jaxsonnek.
Sydneyben születtem, az anyukám ott halt meg, ott élt Lassie,
ott találkoztam Meggel és aztán Carterrel. Bár hihetetlen
mélypontjai és csúcsai voltak a gyerekkoromnak, semmit nem
bánok. Végül is ez vezetett oda, ahol jelenleg vagyok. Ettől
lettem az, aki vagyok. Ettől lett az életem ilyen hihetetlenül
teljes. A fiúk jelentik számomra az életet.
A hat hónapos ellenőrzésekből éves lett. Az orvos
meglehetősen biztos benne, hogy a rák nem tér vissza.
Gondolom, ezt senki sem tudhatja biztosan, de a kilátások
bíztatóak. Csak annyit tehetek, hogy eljárok minden
ellenőrzésre, és imádkozom, hogy jó legyen az eredmény. Néha
ugyan fáj a fejem, de ezzel, gondolom, mindenki így van.
Bevallom, hogy minden alkalommal aggódom, amikor
jelentkezik a fájdalom. Nem hiszem, hogy ez valaha is
megváltozik. A rák mindig ott bujkál majd a tudatom mélyén.
De mihelyt elmúlik a fejfájás, tudom, hogy csak ennyi volt. Egy
fejfájás.
Az izgatottságtól összerándul a gyomrom, amikor megállunk
apu behajtóján. Csak három hete volt, hogy utoljára láttuk
egymást, de hiányzik nekem. Elizabethtel együtt pár hetente

eljönnek Newcastle-be, amióta megszületett az unokájuk.
Minden látogatásuk különleges. Mi most először jöttünk el
ilyen messzire, mióta Jaxson a világra jött.
Bár apu rengeteget dolgozott, amíg itt laktam, így nem
tölthettünk együtt annyi időt, amennyit szerettünk volna,
mégis mindig a közelemben volt, amikor szükségem volt rá.
Most, hogy többórányi távolságra él, nehéz néha. Utálom, hogy
egyedül van. Mielőtt Carterhez költöztem, csak ketten voltunk
egymásnak.
Nos, Elizabeth ott lakik a szomszédban, ami vigasztaló
számomra. Közel kerültek egymáshoz Elizabeth férjének a
halála óta. Közeli barátok lettek. Semmi romantikus nincs
köztük, csak társaságot jelentenek a másik számára. Néha
elmennek együtt vacsorázni vagy moziba. Ha meglátogatnak
minket, akkor általában együtt jönnek. Ilyesmire gondolok. Ez
kissé megkönnyíti számomra, hogy ilyen távol élünk egymástól.
– Izgatott vagy? – kérdezi Carter, a szájához emeli a kezemet,
gyengéden megcsókolja.
– Igen. A szüleink olyan boldogok lesznek majd, hogy láthatják
Jaxsont, és nagyon meglepődnek, amikor meglátják, mennyit
nőtt az elmúlt három hét alatt.
– Az biztos – feleli mosolyogva, aztán hátrafordul a fiunk felé.
Szívmelengető, ahogy Carter Jaxsonra néz. Újabban ritkán
ráncolja a homlokát. Olyan messzire jutott. Csodálatos apa.
– Beugorhatnánk megnézni, hogy apu felkelt-e már, mielőtt
anyukádhoz megyünk? – A szüleink csak jövő hétre vártak
bennünket, de arra gondoltunk, hogy meglepjük őket.
– Hát persze – vágja rá, gyengéden megszorítja a kezemet,

aztán kiszáll a kocsiból. Figyelem a dögös férjemet, ahogy
körbesétálja az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót.
Lecseréltem a kocsimat egy terepjáróra. Valami nagyobbra volt
szükségünk, mióta bővült a család. Carternek még mindig
megvan a Monarója. Soha nem is fogja eladni, de ezt a kocsit
használjuk, amikor együtt megyünk valahová.
Rámosolygok jóképű férjemre, amikor a kezét nyújtja, hogy
kisegítsen a kocsiból. Olyan úriember, és úgy bánik velem,
ahogyan a lányok megálmodják: mint egy hercegnővel, mintha
én lennék az univerzumának, a létezésének a középpontja. Én
is pontosan így érzek iránta. Nem is tudom szavakkal kifejezni,
mennyire boldogok vagyunk mindketten. A tökéletes pár! A
házasságunk az égben köttetett.
Ehhez szemernyi kétség sem férhet.
Igaz, fiatalabb korunkban néha elég borzalmasan viselkedett
velem, de hálás vagyok azért, hogy volt elég eszem, és átláttam
rajta, hálás vagyok azért, hogy lehetőségem adódott
megismerni az igazi Carter Reynoldsot. Azt, amelyiket olyan
ügyesen rejtegetett a világ elől. Abban a másodpercben, ahogy
találkoztam vele, a lelkem mélyén sejtettem, hogy az egész csak
megtévesztés.
Néha még megmutatkozik a bizonytalan oldala, de ez már nem
szomorít el annyira, mint régen. Szerencsére a segítségemmel
elfogadta magát annak, aki. Most már látja a lényeget is, nem
csupán azt az egyetlen ostoba, jelentéktelen szót. A szót,
amelynek csak akkor van hatalma, hogy meghatározza az
embert, ha az hagyja. A szó szoros értelmében lehet, hogy
Carter fattyú, de a számomra ő egy gyönyörű, kedves, odaadó,

hihetetlenül lojális és szeretni való fattyú. Fel sem tudnám sorolni
a pozitív tulajdonságait. Büszke vagyok rá, milyen férfivé érett
az élete ellenére. Nem változtatnék meg rajta semmit. Tudom,
hogy boldoggá teszem, akárcsak ő engem.
Carter kiengedi LJ-t a kocsiból, aztán a ház oldalához viszi és
szabadon ereszti a hátsó kertben. Olyan nagyszerű kutya,
remekül őrzi a babát. Carter visszajön hozzánk, átkarolja a
derekamat. Magához húz, gyengéden megpuszilja a számat.
Nem hiszem, hogy valaha is megunom az ölelését. Még mindig
remegni kezd a szívem, ha átkarol.
– Jól vagy? – kérdezi mosolyogva.
– Jobban nem is lehetnék – felelem. Erősebben magához ölel, a
homlokomra tapasztja a száját.
– Igen, én se, bébi. – Elereszt, kinyitja a hátsó ajtót, kiveszi a
kisfiunkat a babaülésből. Carter azonnal Jaxson puha, pufók
arcára tapasztja az ajkát. Melengeti a szívemet, amikor együtt
látom őket. – Készen állsz, hogy találkozz a nagyszüleiddel, kis
bajnokom? – suttogja a fiunknak.
Így hívja, „kis bajnokomnak”. Csodálatos ember. Mindent
megad Jaxsonnek, amiről ő maga gyermekkorában álmodott.
Már tervezzük az újabb gyereket.
A fiúkra mosolygok, előkotrom a táskámból a kulcsaimat,
miközben a ház felé tartunk. Nem kopogok, hátha apu még
alszik. A ház nagyon csendes, amikor belépünk a bejárati ajtón.
Gondolom, apu még ágyban van. Halkan lépkedünk a konyha
felé. Megetethetem Jaxsont, míg várjuk, hogy apu felébredjen.
Befordulok a sarkon és megtorpanok. Carter egyenesen belém
szalad, kis híján feldönt. Hallom, hogy kuncogni kezd a hátam

mögött, amikor meglátja, amit látok. Biztos vagyok benne,
hogy földre esett az állam. Gyengéden hasba bököm a
könyökömmel, hogy elhallgattassam.
Nem hiszek a szememnek.
A szüleink itt vannak az orrunk előtt. Legyen elég annyi, hogy
igen kompromittáló helyzetben. Apu ledöntötte Elizabethet a
konyhaasztalra. Szentséges isten. Hirtelen úgy érzem, ki kell
hipóznom a szememet. Úgy tűnik, a barátságuk új szintre
lépett. Barátok lettek extrákkal. Mellesleg annak alapján, ahogy
egymás szemébe néznek, alighanem ennél többről van szó.
Ahogy elnézem, eléggé odavannak egymásért.
A francba, Carter. Várom, hogy félrelökjön az útból, és az
apámra támadjon azért, amit az anyjával művel. Óvatosan
hátranézek a vállam fölött, és meglepve látom, hogy mosolyog.
És nem csak egy kicsit. Fülig ér a szája. Úgy tűnik, egy csöppet
sem bánja.
Ettől én is elmosolyodom. Be kell vallanom, tetszik az ötlet,
hogy együtt vannak. A szívem mélyén reménykedtem benne.
Tökéletesek egymás számára. Felnyúlok, ösztönösen eltakarom
a fiam szemét. Még csak kisbaba, de nem akarom, hogy lássa,
mit művelnek a nagyszülei.
Annyira belevesztek egymásba, hogy észre sem vesznek
bennünket. Intek Carternek, hogy menjünk ki. Nem akarom
megzavarni őket. Carter azonban nem tagadja meg önmagát.
Hangosan megköszörüli a torkát. A szüleink egyszerre kapják
felénk a fejüket. Elizabeth vérvörösre pirul. Apám viszont
halálra rémül. Leírhatatlan a látvány. – Lebuktatok – szólal
meg Carter, és mindketten felnevetünk.

Ó. Édes. Istenem. Az nem is kifejezés.

Tizenegy hónappal később…

CARTER
Kiszállok az autóból, indulok befelé. – Csinos vagy – mondom,
lehajolok, megpuszilom az arcát, amikor az ajtóban köszönt.
– És nézzenek oda, milyen jóképű vagy – feleli, az arcomra teszi
törékeny kezét. – Hát nem jóképű az unokám? – kérdezi a
nagymama a helyes gondozónő felé fordulva, aki éppen beveti
az ágyát.
– De bizony – feleli a hölgy és rám mosolyog. A tekintete
alapján legszívesebben a fogával tépné le rólam az öltönyt.
Remélhetőleg kiolvassa a szememből, hogy bocs, szivi, foglalt
vagyok. Otthon vár rám az egyetlen nő, akire valaha is
szükségem lesz. A lelki társam, a feleségem, a kisfiam anyja.
– Kész vagy, nagymama? – kérdezem, lemosolyogok rá. El sem
mondhatom, milyen érzés, hogy része az életemnek. Csak azt
kívánom, bárcsak egész életemben így lett volna, nem csupán
az utóbbi pár évben. A nagymama olyan csodálatos asszony. A
nagyapám mindnyájunkat olyan sok mindentől megfosztott a
makacs, fafejű szűklátókörűségével. Utálom őt ezért.
De a mai nap egy új kezdetet hoz, előre kell tekinteni, nem
pedig a múltba. Az életem ma jó irányba tesz fordulatot, mert

anyu feleségül megy Rosshoz, aki egy kicsivel több mint egy óra
múlva hivatalosan is az apám lesz. Apa, akire egész életemben
vártam. Nem is lehetnék boldogabb magam és anyu miatt.
Végre megkapja azt a férfit, akit megérdemel, én pedig az
apafigurát, akit mindig is akartam.
Mindketten komoly fenntartásokkal viseltettek a házassággal
szemben. Azt hitték, hogy ez tabu, mivel mi Indivel már együtt
vagyunk. Micsoda baromság. Indivel egy percig sem értettünk
egyet. Ezt akartuk a kedvükért. Tökéletesek egymás számára.
Apa nélkül nőttem fel, Indinek pedig csak pár rövid évig volt
édesanyja, így mindannyian csak nyerünk a házasságukkal.
Boldogságban, szeretetben és együtt élhetik le a hátralévő
életüket. Indinek és nekem pedig két szülője lesz. Hogy lehetne
ez tabu?
– Csak hozom a retikülömet – feleli a nagymama. Visszatér,
belém karol, és együtt kisétálunk az ajtón. A nagymama most
egy nyugdíjasotthonban él. Pontosabban inkább egy hatvan
fölöttieknek épített luxus lakóépületben. Két hálószobás,
különálló lakása van. Az épületben van egy közös étkező és
bennlakó gondozókból álló csapat. Elege lett abból, hogy
egyedül éljen abban a bazi nagy házban.
Itt is független lehet, de legalább van hasonló korú társasága.
Őszintén bevallom, mindig kényelmetlenül éreztem magamat,
amikor meglátogattam abban a házban. Itt egyelőre nincsenek
ilyen problémák.
Egy idősebb férfival futunk össze a folyosón, aki szélesen
elmosolyodik, amikor meglátja a nagymamát. – Nézzenek oda,
milyen csinos ma, Evelyn – mondja, és megáll előttünk. A

nagymama keze után nyúl, a szájához emeli, a nagymama pedig
úgy kuncog, mint egy iskolás lány. Lepillantok rá, és látom,
hogy elpirult. Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám széle.
Látszik az öregfiún, hogy nagyon barátságos, igazi lovag. Úgy
tűnik, a nagyanyámat levette a lábáról.
– Köszönöm, Arthur – feleli, és megrebegteti a szempilláját.
Baszódjak meg. A nők még csinálnak ilyesmit ennyi idős
korukban? Kínos csendben ácsorgunk, figyelem, ahogy
kimeredt szemmel bámulnak egymásra. Utálom félbeszakítani
őket, de mennünk kell.
– Tényleg mennünk kell, nagymama – figyelmeztetem a
torkomat köszörülve.
– Vacsorára visszajön? – kérdezi Arthur reménykedő
tekintettel.
– Nem, attól tartok. A lányom esküvőjére megyek. Csak késő
este érek vissza. – Vissza kell fojtanom a nevetést az öregfiú
arckifejezése láttán. Most már biztos, hogy odavan a
nagymamáért. Nem is tudom, mit gondoljak erről. – De holnap
a reggelinél már itt leszek. – Oké, az öreg ismét mosolyog.
Bizonyos szempontból aranyos, másrészt viszont riasztó. Nem
öregek már ehhez a szarsághoz?
– Foglalok majd kegyednek helyet – szól utánunk. Vissza kell
fognom magamat, hogy ne forgassam a szememet, de örülök,
hogy a nagymamának van társasága, amikor nem vagyunk vele.
Látszólag nagyon boldog itt. Amikor lepillantok rá, látom, hogy
boldogan mosolyog magában. Örülök neki, hogy ilyennek
látom. Első kézből tudom, milyen csodálatos érzés
szerelmesnek lenni.

– Hozzam a vadászpuskát, nagymama? –kérdezem, miközben
kisétálunk a bejárati ajtón az autóhoz. Nem mintha lenne, de
tudom, hogy érti, mire célzok, amikor játékosan a karomra csap
és felnevet.
– Ne butáskodj! Arthur kedves ember. Igazi úriember. Mindig
odafigyel rám. – Lehet, hogy így van, de azért ezentúl rajta
tartom a szememet. Hátrapillantok a vállam fölött, és látom,
hogy Arthur fütyörészve elsétál. Elmosolyodom és
megcsóválom a fejemet.
Arthur, hivatalosan is a listámon vagy, haver.

Amikor visszaérünk a házhoz, kisegítem a nagymamát a
kocsiból és bekísérem a hátsó udvarba.
Indi anyu koszorúslánya, Ross pedig megkért, hogy legyek a
tanúja. Ross-szal reggel felállítottunk egy nagy sátrat, ott
tartjuk majd később a fogadást. Partiszervízt bíztak meg, a
pincérek már a házban vannak, készítik elő az ételt a fogadásra.
Felállítottunk egy fehér kerti lakot is a tó partján. Itt fogják
elmondani a házastársi esküt. Megan átjött, hogy segítsen
feldíszíteni, míg anyu meg Indiana a fodrásznál voltak. A
külsejét fehér tüllel és fehér selyemrózsákból álló füzérrel
díszítette fel, amitől nagyon esküvőies lett, azt hiszem.
Olyan sok emléket ébreszt bennem, valahányszor lemegyek a
tóhoz a stég közelében. Itt ajándékozott meg Indiana a
legnagyobb ajándékkal – a szüzességével. Cserébe pedig neki
adtam a szívemet. Ez volt az az éjszaka, amikor a dolgok örökre
megváltoztak a számomra. Ha visszagondolok, a távozásom
volt a legjobb dolog, ami csak történhetett velünk.

Ha maradtam volna, akkor nem vagyok biztos benne, hogy
együtt maradunk. Rossz helyen állt a fejem, harag emésztett.
Az elköltözés esélyt adott arra, hogy felnőjek. Esélyt arra, hogy
rájöjjek, szükségem van Indianára. Mire visszatértem, már
készen álltam. Jobb ember lettem – értékesebb.
Anyu hat hónapja eladta a Faszfej házát, és Rosshoz költözött.
Egy kicsit sem bántam. Így legalább nem érzem kényelmetlenül
magamat, amikor Indivel hazalátogatunk. Ross még azt a
szobát is kiürítette, amelyet Indiana édesanyjával megosztott.
Gyerekszobává alakították az unokáik számára.
Nos, ez egyelőre Jaxson szobája, de meg fogja osztani az
öccsével, Levivel, amikor megszületik.
Ha rajtam múlik, akkor ki kell majd bővíteniük a házat, olyan
sok unokát tervezek adni nekik. Jaxson csak pár hónapos volt,
amikor ismét felcsináltam Indianát. Nem tudom
megmagyarázni, mit érzek, amikor ránézek, és látom, hogy a
gyermekemet hordja a szíve alatt, de imádom.
– Pap-pa – visít fel Jaxson Ross karjában, amikor észrevesz.
Mihelyt Ross leteszi a földre, kitárom a karomat, ő pedig
imbolyogva elindul felém. Még csak most tanul járni. Pár hete
indult el.
Ross megfogja a nagymama kezét, a házikó mellett felállított
székekhez vezeti. – Kösz, apu – mondom neki mosolyogva.
Amikor Indianával összeházasodtunk, megkérdezte, nem
szólítanám-e apunak. Egy pillanatig sem haboztam. Ez is egyike
volt azoknak a megrendítő pillanatoknak, amelyeket az ember
soha nem felejt el; mint azt a napot, amikor Indiana a
feleségem lett, a napot, amikor megszületett a fiam és a napot,

amikor a nagymamám tárt karokkal fogadott. Ott van ezek
között.
– Szia, bajnok – mondom, a karomba kapom a kisfiamat, és
puha, pufók arcára tapasztom a számat. Szeretem ezt a kis
kölyköt, olyan nagyon. Az igazi apám nem tudja, mit veszített
akkor, amikor otthagyta anyut terhesen. Semmi sem
hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor valaki szülő. Semmi.
Jaxson olyan cukin fest az apró öltönyben, amelyet az anyu vart
neki a mai alkalomra. Mosolyogva nézek bele hatalmas zöld
szemébe. Pontosan olyan, mint Indié. – Nem – visítja, és
dühösen rángatni kezdi a nyakkendőjét. Megértelek, kis haver.
Én is kibaszottul utálom.
– Magadon kell hagynod, míg nana és papi összeházasodik –
mondom neki csöndesen, és lefejtem a pufók kis ujjait a
nyakkendőről.
– Nem! – csattan fel, fintorba torzul az arca, dühösen rám
mered. Kuncognom kell. Nemcsak az anyja külsejét örökölte,
hanem a természetét és a makacsságát is. Közeledik az alvásidő,
emiatt is nyűgös. Kiveszem a cumiját a zsebemből, leszedem
róla a kupakot és bedugom a szájába. Mindig van nálam egy
cumi. Néha maga az isten áldása. A székhez lépek, felveszem a
maciját és a kezébe adom. A mellére szorítja. Remélhetőleg
lefoglalja a ceremónia végéig.
– Készen állnak – szól oda Megan, hozzánk lép és elveszi tőlem
Jaxsont. Hangos puszit nyom a nyakára, amiért Jaxson
tiltakozni kezd. Figyelem őket, ahogy Drew felé sétálnak, aki a
lányukat, Isabellát tartja a karjában. Négy héttel Jaxson után
született. Indiana könnyekre fakadt a boldogságtól, amikor

kiderült, hogy az édesanyjáról nevezik el. Nagyon megható volt.
– Készen állsz, apu? – kérdezem Rosstól, és megszorítom a
vállát.
– Soha nem álltam még készebben – mosolyog, miközben az
anyakönyvvezetőhöz sétálunk. Csak kábé harminc vendéget
hívtak; a többségük Ross kollégája és néhány szomszéd. Kicsi és
intim esküvőt akartak.
Megszólal a zene, és a tekintetem Indianára siklik, aki felénk
kacsázik. Még ennyi idő után is eláll tőle a lélegzetem. Kontyba
fogta a haját, de pár kósza tincs keretezi csinos arcát. Világos
rózsaszín, pánt nélküli ruhát visel, ami kiemeli isteni melleit. A
ruha lazán omlik le a térdéig, eltakarja nagy pocakját. Levi
valamikor jövő héten jön majd világra.
Mindketten várjuk a születését. Indi szélesen elmosolyodik,
amikor találkozik a tekintetünk. – Szeretlek – lehelem, amikor
közelebb ér. Csak akkor pillantok anyura, amikor Indi már
előttünk áll. Elefántcsontszínű, csipkés ruhát visel. Gyönyörű és
látszik rajta, hogy boldog. Megmelengeti a szívemet, hogy
ilyennek látom. Ross felé fordulok, aki le sem veszi könnybe
lábadt szemét anyuról.
Árad belőle az anyu iránt érzett szerelem. Összeszorul a
torkom. Olyan nagyon szeretem ezt az embert. Azt hiszem,
legalább annyira vártam ezt az esküvőt, mint a sajátomat. Anyu
végre megkapja nemcsak az esküvőt, amelyet érdemel, hanem a
férfit is.

Az eskük elhangzása után elönt a nyugalom. Tudom, hogy
pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, ahová a sorsom

vezérelt. Minden meg volt írva, amelyet el kellett viselnem
életem során. Segítettek azzá az emberré válnom, aki ma
vagyok. És miattuk sokkal jobban tudom értékelni azt, amim
van.
Az életem nagy részében csak egyetlen ember szeretetét
ismertem, az édesanyámét. Most minden oldalról körülvesz. A
világ leggazdagabb emberének érzem magamat. Végre teljes
egész vagyok. Huszonhat évbe tellett, hogy eljussak idáig, de
végre itt vagyok. Ettől a naptól kezdve nem tekintem magamat
fattyúnak. Van anyám és apám, akik ugyanúgy szeretnek,
ahogyan én őket. Mellettem van álmaim asszonya és a fiam,
Jaxson, akiket imádok, és úton van a következő fiam. Az élet
nem is lehetne édesebb. Annyira tele van a szívem, hogy nincs
már több hely benne a sötétségnek, ami egykor emésztett. A
napsugaramnak, Indianának köszönhetően végre eltelített a
fény…
Le egészen a lelkem legmélyéig.

Miután ettünk, a szüleink kisétálnak a táncparkettre az első
tánchoz. A The Platters Only you című dala az. Indivel a
táncparkett mellett állunk és figyeljük őket. Olyan boldognak
látszanak. Hátulról átkarolom a feleségem derekát, a vállára
támasztom az államat, és gyengéden megsimogatom a hasát.
– Boldog vagy? – kérdezem. Elfordulok kissé, hogy gyengéden
megpusziljam az arcát.
– Elmondhatatlanul – sóhajtja, és összefonja az ujjainkat.
– Én is. – Egyre szélesebben mosolygok, mert baszódjak meg,
de így van. Indiana hirtelen jobbra hajol, lepillant a földre.

– A francba – motyogja.
– Mi a baj, kicsim? – kérdezem, és követem a tekintetét. Nem is
kell válaszolnia, mert magam is látom. Elönt a pánik. A francba,
már megint itt vagyunk.
– Elment a magzatvíz.
Óh, hogy baszná meg…

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:
www.muveltnep.hu

Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó dr. Szilvásy György
Sorozat szerkesztő Kepets András

Az angol eredetiben a „bastard” szó szerepel, ami fattyút és rohadékot, gazembert is
jelent; a szerző ezzel a kétértelmű jelentéssel játszik az egész könyvben.(A fordító
megjegyzése.)