Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

„You’re not a judge, but if you’re gonna judge me Well, sentence me to another life” Paramore – Ignorance

– Futás – mondtam hirtelen, belökve a kaput, ami nyikorogva kitárult előttem, aztán Vivivel egyszerre kezdtünk rohanni a tanyaház sötét ajtaja felé. A gémeskút aljáról egyre hangosabban és egyre gyorsabban szólt az idegtépő zene, aztán amikor elfutottunk mellette, elhalkult, és valami kaparó, mászó hang hangzott fel, megspékelve egy kis nyöszörgéssel, ami hosszasan visszhangzott. – Mi a franc... – üvöltötte Vivi a rémülettől folyamatosan röhögve, ahogyan az adrenalin tombolt benne, miközben mindketten begyorsítottunk, hogy minél előbb elhúzzunk a kút közeléből, és úgy rohantunk neki a ház bejáratának félelmünkben, hogy majdnem beszakítottuk az ajtót. Vivi sietősen lenyomta a kilincset, én meg egy pillanatra visszanéztem a kútra, ami újra a csilingelő zenét játszotta, és szapora pulzussal nyugtáztam, hogy sokáig fog éjjelente kísérteni ez a kép. Aztán bementünk a házba. És a levél nem hazudott. Odabent vártak csak az igazán furcsa dolgok ránk. A bennmaradásunk, ahogyan a kiesésünk is, kizárólag kettőnkön múlt, azon, hogy mennyire vagyunk bátrak. És miközben Vivivel egymás kezét szorongattuk, szinte eltörve a másik ujját, szembe kellett néznünk azzal, ami ránk várt a sötét házban. Bármi is legyen az.

1. Megvártam, amíg mindenki kimegy a teremből, miközben én a padomban ültem, és a telefonomat a kezeim között forgatva gondolkodtam. A nyitott ajtón át a folyosóról érkező hangok egyre csak távolodtak, végül, ahogy a diákok elhagyták az épületet, teljesen elhaltak, én pedig a kiürült helyiségben magamra maradva újra megnyitottam az e-mailemet, és sokadszorra olvastam el a reggel kapott értesítést. Címzett: Major Sára. Feladó: Kocsis igazgató. Tárgy: IOV-jelentkezés. A mailt megnyitva újra és újra elolvastam a rövid üzenetet, amiben az igazgató arra kér, hogy a bizonyítványosztás után ne hagyjam el a sulit, hanem menjek az irodájába. Hozzátette még, hogy az értesítésről ne szóljak másnak, kezeljem nagyon diszkréten, és lehetőség szerint senki ne lásson meg, amikor az irodájába megyek. Ezért aztán akkor, amikor hivatalosan is kezdetét vette a nyári szünet, és minden osztálytársam szó szerint kirontott a termünkből, hogy minél előbb megszabadulhasson még a suli gondolatától is, én a helyemen maradtam, egyedül a kiürült padok közt, a halkan búgó lámpafényben, és az ablakon át a szürke, borongós, júniusi égboltot bámulva vártam még néhány percet, hogy biztosan tiszta legyen a levegő. Amikor már tényleg senkit nem hallottam a nyitott ajtón át, és az épületre a megszokott zsivaj és ordibálás helyett a nyári szünet üres csendje telepedett, elérkezettnek láttam az időt. Feltápászkodtam a székemről, felkaptam az asztalom mellől a táskámat, és komótosan az ajtó felé sétáltam. Elhaladtam a tábla mellett, amire az osztálytársaim a vakáció szót firkálgatták különböző stílusban, majd egy hanyag mozdulattal lecsaptam a kapcsolót, amitől a plafonon lévő neonlámpák kialudtak, és kiléptem a folyosó félhomályába. A fehér magas szárú sneakerem talpának léptei halkan visszhangzottak az üres átjárón, majd a lépcsőhöz érve megtámaszkodtam a korláton, előrehajoltam, és óvatosan lenéztem, hogy megbizonyosodjak róla, sehol senki. Komolyan vettem Kocsis kérését, miszerint nem láthatnak meg, mert bár

azt még nem tudtam, hogy miért pont én kaptam válasz-e-mailt, nem szerettem volna elszúrni a dolgokat azelőtt, hogy ezt kiderítem. Nem teljesen állt össze a kép, hiszen tavaly, miután a sulink megnyerte az IOV-ot, minden tanuló elküldte a jelentkezését Kocsisnak. Tényleg mindenki, az egész iskola részt akart venni a következő versenyen, így az igazgató bőven válogathatott. Éppen ezért lepett meg annyira a ma reggel érkezett válasz. Az pedig még jobban megdöbbentett, hogy a teljesen szabálytalanul beküldött két jelentkezésemből, amik között hónapok teltek el, Kocsis végül a második miatt hívott be. Ott volt a levelének előzményeként, talán véletlenül, talán szándékosan, de benne hagyta a válaszában. Nekem pedig óvatosnak kellett lennem az irodája felé tartva, mert Kocsis levelére nemcsak én vártam, hanem a suli összes diákja. A Szirtes tavalyi Iskolák Országos Versenye győzelmét követően Kocsis felhívására, miszerint lehet jelentkezni a következő versenyre, nagyjából huszonnégy órán belül minden tanuló elküldte az e-mailt, majd, mivel ezután nem történt semmi, a téma lecsengett, és kezdett feledésbe merülni. Egy év hosszú idő, nem maradt fent az intenzív érdeklődés, az IOV-téma pedig szunnyadó vulkánként pihent egészen az elmúlt hetekig, amikor is az idei verseny közeledtével újra beütött a suliban az Iskolák Országos Versenye-láz, és egyre többen kezdtek újra beszélni róla. Egyszerre mindenkinek beugrott, hogy tavaly jelentkezett, és sehol a válasz, sőt, sehol semmi információ az egészről, különben is, hol a csapatunk, kik lesznek azok, ki az a négy diák, aki mehet az IOV-ra, ki a kísérőtanár, mi vagyunk a címvédők, Kocsis miért titkolózik, miért nem mondja már meg, kikre gondol? Az IOV-vulkán pedig felébredt álmából, és nagyon is kitörni készült. A suli utolsó heteiben senkit nem foglalkoztatott más, csak a verseny és a résztvevők kilétének felfedése, és ami eleinte csak ártatlan latolgatás és tippelgetés volt, az hamar átváltott egyfajta követelőzésbe, hogy Kocsis azonnal adjon tájékoztatást.

A suli Facebook-oldalára bármilyen poszt kikerült, alatta az IOV-ról szóltak a kommentek, így például a magyartanár nyugdíjazásának híre is csak annyiban mozgatta meg a Szirtes diákjait, hogy odaírták, ezek szerint akkor Kati néni biztosan nem lesz kísérőtanár a versenyen. Illetve egyvalaki még odaírta, hogy RIP Kati néni, de őt gyorsan kijavították a többiek, hogy nem halt meg, csak nyugdíjas lett. A versenyről azonban továbbra sem derült ki semmi, ami miatt mindenki egyre ingerlékenyebb és türelmetlenebb lett, és ahogy az lenni szokott, a bizonytalanságot kihasználva sokan álhíreket kezdtek terjeszteni, a Szirtes tanulói között pedig futótűzként terjedtek a pletykák. „Nem is megyünk idén. Tuti, hogy kizártak minket. Szerintem Kocsis nem tud dönteni. Kocsis nem választott még, azért nem mondja el. Kocsis már választott, láttam az irodájában lezárt borítékokat. Kocsis azt se tudja, mit csinál. Idén lehet, elmarad az egész. Elvileg mindjárt kezdődik a verseny, nem kellene már ismernünk a csapatot? Én biztosan tudom, kik mennek. Senki nem tudja, kik mennek. Nekem a haverom mondta, hogy ő tudja. Kocsis állítólag megőrült.” Ilyen és ehhez hasonló szóbeszéd terjengett az utolsó hetekben nagyjából mindenhol. A mosdókon át a tesiöltözőkig, az ebédlőben, a folyosón, a büfé sorában, a szünetekben és az órákon is. Mindenki mindenhol erről beszélt. Aztán egyszer csak, váratlanul, minden előzmény nélkül tegnap este kikerült egy Facebook-poszt a versennyel kapcsolatban: Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést. „Kedves IOV-rajongók! Az egy év várakozásnak hamarosan vége! Holnap este kiderül, hogy iskolánk címvédőként mely négy diákját küldi az idei Iskolák Országos Versenyére, hogy bebizonyíthassák, még mindig a Szirtes a legjobb! Holnap este figyeljétek az oldalt, amikor is minden kiderül, és végre lehull a lepel! Kocsis igazgató”

És mivel tényleg mindenki erre a bejelentésre, vagy legalábbis a bejelentés bejelentésére várt, kommentek formájában megérkeztek a reakciók is: „Végre!” „Na végre” „Jobban vártam ezt, mint a nyári szünetet” „Én meg jobban vártam, mint a matek kettesemet!” „Halljátok, ez a hír nagyobbat ütött, mint apám a bizonyítványomat látva” „Loooool” „Végre már kaptunk valami infót” „Ettől a hírtől hazamentem otthonról” „Mit kell még mindig ennyit váratni? Kocsis lassabb, mint a mobilnetem” „Ettől a poszttól a kutyám türelmetlen lett” „Ettől a poszttól a türelmem kutya lett” „Mikezek a kommentek lol” „Na, végre valami hír. Megvan már kit küldünk?” „Azt írja HOLNAP ESTE DERÜL KI. Látom, az értő olvasás az megy...” „Ti jelentkeztetek az IOV-ra?” „Mindenki jelentkezett” „Amúgy... Én nem akarok új csapatot, a tavalyi tök jó volt...” „Szerintem is.” „Adom” „Ja, olyan jó úgyse lesz” „Az biztos” „Nem küldhetjük újra őket?” „Én is pont ezt mondtam ma!” Özönlöttek a kommentek, és a Szirtesben egyébként is eluralkodó IOV-őrület Kocsis igazgató tegnap esti posztja után végérvényesen a tetőfokára hágott, így aztán a mai, nyári szünet előtti utolsó nap tényleg semmi másról nem szólt, csak arról, hogy mindenki várja az esti bejelentést. És miközben én az osztálytársaim latolgatásait és okfejtéseit

hallgattam, a szokásos helyemen ülve a szokásos fejet vágtam, senkinek nem tűnt fel, hogy titkolnék valamit. Jöttek-mentek körülöttem egész délelőtt a teremben, annyit kommunikáltunk egymással, amennyit szoktunk, tehát semennyit, így aztán a viselkedésem nem volt meglepő számukra, és biztos lehettem abban, hogy fel sem merült bennük: a kezemben fogott telefonom rejti a négy kiküldött e-mail egyikét. Fogalmuk sem volt róla. Senki nem tudta. Az utolsó csengetés után pedig fogták magukat, és végre elmentek, én pedig indulhattam Kocsishoz. Az üres épületben lesétáltam a lépcsőfokokon, majd a síri csendben továbbmentem az igazgató irodája felé. Gondolataimba merülve sétáltam az elhagyatott folyosón, majd lendületből befordultam, ahol is hirtelen nekimentem a takarító gurulós kocsijának, amit otthagyott a közlekedő közepén, amíg az egyik terembe bement kiüríteni a szemeteskukát. A néma csendben irtózatosan hangos lármának hatott az ütközésem, és sietősen, a nyikorgó kocsit eltolva magam elől, a fájdalomtól grimaszolva kikerültem, és továbbindultam a titkárság felé, amikor is lépéseket hallottam a hátam mögül. Olyan volt, mintha valaki lefutna a lépcsőn. Gyors léptei sietősen visszhangzottak az üres épületben. Egy pillanatra kővé dermedtem, majd a folyosó közepén állva egy másodpercig forgolódtam, rejtekhelyet keresve, és mivel jobb ötletem nem volt, berontottam az első ajtón, ami a legközelebb volt hozzám. Pechemre sikerült pont a fiú-WC-be mennem, de már nem volt időm variálni, mert a lépések egyre közelebbről hallatszottak, így behúztam magam mögött az ajtót, és résnyire nyitva hagytam, hogy hallgatózni tudjak. A fiú-WC egyik csapjából egyenletes tempóban csöpögött a víz, én pedig a piszoárok közt állva vártam, hogy végre kimehessek. A léptek egyre közelebbről érkeztek, mígnem ott hallottam közvetlenül az ajtó előtt, így hangtalanul odahajoltam, és az ujjnyi nyíláson át kilestem. Egy szőke lány sétált el előttem a folyosón. Rövid farmersortot viselt feszülős, hosszú ujjú pólóval, ami nem ért le a nadrágjáig, így valamennyi kilátszódott

a hasából és derekából. Szemmel láthatóan nagyon sietett, és egyenesen a titkárság ajtajához lépett, ahol megállt, kihúzta magát, lesöpörte a válláról a hajtincseit, és egy pillanatra visszanézett a folyosón. Akkor láttam meg, hogy az egyik évfolyamtársam az. Felcser Vivien, a tizenegyedik d-ből. Egy másodperc alatt benyitott a titkárságra, és már el is tűnt a szemem elől. A folyosóra pedig újra néma csend borult, csak az egyik teremből szűrődött ki a takarítónő fütyülése. Az ajtón kilesve a biztonság kedvéért körbenéztem. Az átjáró minkét irányban teljesen üres volt, sehol senkit nem láttam a félhomályos épületben, így a táskámat a vállamon megrántva kiléptem a mosdóból, és a takarítónő halk fütyörészésének dallamában igyekeztem a titkárság ajtajáig, ahol megragadtam a kilincset, gondolkodás nélkül lenyomtam, majd beléptem a helyiségbe. Az ajtónyitástól azonnal kereszthuzat alakult ki, így az íróasztalon lévő papírkupacok legfelső lapjai megemelkedtek. A titkárnő sietősen csapott le rájuk, hogy a helyén tartsa, mielőtt elszállnának a papírok, miközben élesen rám szólt. – Csukd be, huzat van! A kérésére becsuktam magam mögött az ajtót, majd visszafordulva az asztalához léptem, ami mögött lázasan rendezkedett. Hihetetlen felfordulást okoztam, két lap is arrébb került néhány centivel. – Sára, ülj le, kérlek, amíg Kocsis igazgatóra vársz – utasított, fel sem nézve a tennivalójából. – Rendben – feleltem, és bár normál hangon szóltam, a csendes titkárságon sokkal hangosabbnak hatottak a szavaim. Csakúgy, mint a falióra ketyegése, és a kinti eső egyenletes kopogása az ablakpárkányon. Vagy éppen az a hirtelen éles csattanás, amitől összerezzent a titkárnő. A hang irányába fordultam, ami Vivientől érkezett, aki keresztbe tett lábbal ült az igazgató csukott ajtaja előtti széksor legszélén, telefonnal a kezében. Teljesen belefeledkezve görgette a kijelzőt, miközben újra fújt egy hatalmas rágólufit, hagyta, hogy az csattanó hangot hallatva kipukkanjon, aztán visszaszívta a

szájába, és kezdte elölről. – Kértelek, hogy fejezd ezt be! – szólt rá a titkárnő élesen, áthajolva a papírhalmokon, hogy jól kilásson mögülük, és szigorú tekintettel meredt Vivire, aki fel sem nézett a telefonjából, csak motyogva elnézést kért, miközben tovább rágózott. A titkárnőn látszott, hogy fogytán a türelme, nagyjából félórája kezdődött el hivatalosan is a nyári szünet, így aztán mindenre vágyott, csak arra nem, hogy tovább idegesítsék a diákok. Összehúzott szemöldökkel figyelte a rágózó lányt, majd bosszúsan megrázta a fejét, és folytatta a tennivalóját, én pedig ellépve az asztalától a széksorhoz mentem, és leültem a második ülésre Vivien mellé, aki szótlanul telefonozott, közvetlenül a falon lévő kiírással szemben: „Nincs netezés!!! Csendben ülsz, és vársz, bízva abban, hogy nem rúglak ki! Kocsis igazgató”. És a gyengébbek kedvéért a kiírás mellett egy piros vonallal áthúzott telefon illusztrációja is szerepelt. A feliratot elolvasva én is a kezembe vettem a telefonomat, eredetileg azzal a szándékkal, hogy „ne zavarjanak” módra állítsam, amíg az igazgatóiban vagyok, de közben észrevettem, hogy jött egy üzenetem, úgyhogy megnyitottam. Az öcsém, Milán írt. Azt akarta tudni, végeztem-e már a suliban, mert akkor menjünk mekizni, ahogy megbeszéltük. Visszaírtam neki, hogy még bent vagyok az iskolában, mert van egy kis dolgom, de szólok, ha végeztem. Erre megkérdezte, hogy milyen dolgom van, hiszen vége a tanévnek. Nem? Erre egy másodpercig nem tudtam, mit válaszoljak, ahogyan felnézve a telefonomból körbepillantottam az igazgatóiban. Jó, ezúttal nem azért voltam ott, mert bármit csináltam, mégsem szóltam róla sem a szüleimnek, sem pedig az öcsémnek. Pedig szólhattam volna, hiszen Kocsis e-mailjét reggel még otthon, a suliba indulás előtt megkaptam, azonban úgy láttam jobbnak, ha anyuéknak és Milánnak is akkor állok elő a kéthetes versennyel, ha már biztos, hogy a résztvevője vagyok. Mert ez még mindig kissé képlékenynek tűnt számomra. Kocsistól kellett hallanom. „Még várok valamire, szólok, ha végeztem” – írtam meg az öcsémnek, homályosan fogalmazva.

Amíg Milánnal üzengettem, mellettem Vivi szintén hangtalanul netezett a telefonján, csupán egy-egy véletlenül kidurranó rágólufi csattanása törte meg a csendet, mire a titkárnő azonnal rászólt, ő pedig állandóan megígérte, hogy többet nem fordul elő, de persze nem mondott igazat. Az ajtó nyílására újra hűvös huzat keletkezett a helyiségben, a bukóra nyitott ablakok előtt békésen lebegő függönyöket a kis nyílásokon át hirtelen kifújta a szél, amitől a karnison lévő karikák megfeszülve próbálták tartani az anyagot. Az asztalon heverő lapok ismételten felemelkedtek, a kialakult szellő pedig belekapott a hajamba, miközben odanéztem, hogy ki érkezett. – Csukd be! – kiáltotta el magát újra a titkárnő hisztérikusan, miközben a srác belépett az ajtón, és ügyet sem vetve az okozott felfordulásra, ráérősen, egy cseppet sem sietve behúzta maga mögött az ajtót, mire egy pillanat alatt visszaállt a rend. A függönyök visszaereszkedtek a helyükre, a papírok maradtak a kupac tetején. A titkárnő bosszúsan sóhajtva nézett a fiúra. – Dominik, kérlek, foglalj helyet a többiek mellett, Kocsis igazgató rögtön fogad benneteket – szólt neki. Tudtam, hogy ki ő. Pap Dominik, 11. a. Évfolyamtársam, akárcsak Vivien, és annak ellenére ismertem mindkettőjüket, hogy talán még soha egy szót sem váltottunk egymással. Ahogyan valószínűleg ők is hallottak már rólam. Dominik odalépett hozzánk, összehúzott szemöldökkel nézett ránk, felmérve a helyzetet, majd egy „oké, felőlem” vállrándítással nyugtázta a jelenlétünket, és a bőrdzsekijét ledobta mellém a székre, ami felkavarta a levegőt. Aztán ő is leült, bakancsos lábát keresztben a másik térdére helyezte, majd sötét, nagyjából állig érő, hullámos tincseit kisöpörve az arcából felnézett a szemközti falra, elolvasta a feliratot, és elővette a telefonját. Egy pillanatra belenézett, amitől a zár azonnal feloldódott, aztán lazán az ölébe ejtve a kezét netezni kezdett. Így ültünk ott hárman, Kocsis irodájának csukott ajtaja előtt. A virágos nyári felsőt viselő titkárnő egy idő után becsukta az ablakokat, mert kifejezetten hűvös lett a szobában. Nekem is fázott a karom és a vállam, mert a pulcsim váll-leejtős fazonú

volt, így bárhogy igazgattam magamon, mindenképpen lecsúszott az egyik oldalon, a mellettem ülő Vivinek pedig libabőrös volt a combja a rövid farmersortban. Éppen az ablaküvegre tapadt esőcseppeken át bámultam a borús, szürke eget, amikor a kezemben lévő telefonomra értesítés érkezett. Az időjárásappom volt, közelgő viharra figyelmeztetett, ezzel egy időben pedig odakintről, a folyosó irányából óriási ütközés hangja szűrődött be. Mindhárman felnéztünk a telefonunkból, és érdeklődve fordultunk az ajtó felé. Az asztala mögött ülő titkárnő is megemelkedett kissé, mintha csak nem tudná eldönteni, hogy kimenjen-e megnézni, mi történt, vagy maradjon, aztán inkább visszahuppant a székére, mert az ajtó kinyílt, és belépett rajta a negyedik diák, aki e-mailt kapott Kocsistól. Hát, ha valakit, akkor őt tényleg nem kellett bemutatni senkinek, mindenki jól ismerte. A hírét legalábbis. Fehér Rajmund, 11. b. Kapucnis hoodie-t, farmert és Air Jordant viselt, amiről lehajolva próbálta leporolni a koszt, miközben megállt az íróasztal előtt. – Mi történt veled? – kérdezte tőle hunyorogva a titkárnő. – Nem vettem észre a takarítónő hülye kocsiját a folyosón. Átestem rajta – magyarázta, ezúttal a tenyerét ellenőrizve. – Értem – dünnyögte a titkárnő úgy, mint aki hiszi is meg nem is, aztán inkább ráhagyta. – Rajmund, ülj le a többiekhez, amíg Kocsis igazgató be nem hív benneteket – tette hozzá. A többiek kifejezést hallva Rajmund észrevette, hogy nincs egyedül, majd felénk fordulva végigmért minket. – Mi ez, Kocsis öngyilkos osztaga? – kérdezte röhögve, és odalépve a széksorhoz kezet fogott Dominikkal, Vivinek és nekem pedig köszönt, majd levágta magát a negyedik székre, elolvasta a falon lévő kiírást, majd gondolkodás nélkül elővette a telefonját, és nyomkodni kezdte. Miközben négyen egymás mellett ülve várakoztunk, a titkárnő tett-vett az asztala körül, majd elpakolt, és odaszólt hozzánk, hogy kimegy néhány percre. Mindannyian unottan bólintottunk, pont úgy, mint akik nem tudnak mit kezdeni ezzel az

információval, a titkárnő pedig már elindult volna, amikor megtorpant. Újra végignézett rajtunk, főként Rajmundon időzött el a tekintete, majd sietősen visszament az asztalához, és inkább kikapcsolta a számítógépet, a biztonság kedvéért összeszedte a sulis pecséteket, összenyalábolta a tetemes papírkupacot, és az összes cuccot a mellkasához szorítva ment ki végül az irodából, „jobb a békesség” arckifejezéssel. Azért ez nem jelentett túl jót ránk nézve. Mintha csak Kocsis megérezte volna, hogy mindenki megérkezett, hirtelen kinyílt az ajtó, és az igazgató megállt előttünk. – Mind itt vagytok? Nagyszerű. Akkor azokat rakjátok el, és gyertek be – szólt a kezünkben lévő telefonokra pillantva. Úgy tűnt, szemet huny a szabályszegésünk felett, majd sietősen visszament az irodájába, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Egyikünknek sem kellett bemutatni az igazgatóit, mind a négyen jártunk már ott (volt, aki többször is), így aztán mondhatni otthonosan mozogtunk, ahogyan bementünk egymás után. Elsőként Dominik, majd Vivi, mögötte én, a sort pedig Rajmund zárta. Kocsis leült az asztala mögé, két tenyerét összeillesztette az álla alatt, és némán figyelte, ahogy elhelyezkedünk. Aztán, miután már mind a négyen megvoltunk, Kocsis továbbra is csak ült velünk szemben, és nézett minket. Ez kissé zavarba ejtő volt, így egy idő után mindannyian fészkelődni kezdtünk, és össze-összenéztünk a többiekkel, hátha van valakinek ötlete arra, hogy most ilyenkor mi van. Úgy tűnt, Kocsis drámaira szeretné venni a figurát, azonban mintha cserben hagyta volna az időérzéke, és túl sokáig tartott hatásszünetet, ezért inkább csak simán ijesztő volt, ahogyan ül az asztalánál, és felváltva néz minket. – Nos! – szólalt meg végre a rettenetesen hosszúnak tűnő másodpercek után, amíg lefagyva ült velünk szemben. A „visszatérésének” mind nagyon örültünk, és megkönnyebbülten engedtünk le. – Köszönöm, hogy itt vagytok – kezdte Kocsis a

monológját, és rögtön színpadiasra véve a figurát a távolba meredt. – Mint tudjátok, egy évvel ezelőtt hasonlóképpen ültem itt az asztalomnál, és hívattam be iskolánk négy kiválóságát, hogy képviseljék a Szirtest egy versenyen, amit ma már csak úgy hívunk, az IOV – mondta révetegen. – Akkor, egy éve, elindítottam a Szirtes négy tanulóját az ismeretlenbe – folytatta drámaian, majd elkapta a tekintetét, hirtelen felpattant a székéről, és a polchoz lépett. – Ők négyen pedig nem csupán helytálltak, de meg is nyerték a versenyt, és elhozták számunkra a kupát! – kapta le a polcról a serleget, és emelte ünnepélyesen a magasba. Mind a négyen meredten bámultuk Kocsis performanszát, majd amíg az igazgató a kupáját ölelgette, és arról magyarázott, hogy mit jelent ez neki, én a polcon lévő bekeretezett képeket néztem, amik szintén a tavalyi versenyt idézték fel. A piros melegítőt viselő Szirtes csoportképeit és a csapattagok pillanatfotóit nézegetve eszembe jutott, hogy a múlt évben mennyire elkapott engem is az IOV-láz, hogy mennyire drukkoltam a négy, számomra idegen sulitársamnak, hogy megnyerjenek egy olyan versenyt, amiről azelőtt soha nem hallottam. Ahogyan szinte senki sem. Tavaly nagyjából a verseny nyolcadik napja körül jutott el hozzám az IOV híre. Akkor már a Szirtesből mindenki erről beszélt és ezzel foglalkozott, az őrület pedig természetesen engem is elkapott. Figyelni kezdtem a posztokat, beállítottam az értesítéseket Kocsis Instájára és a suli oldalaira is. Vártam a fejleményeket és beszámolókat, néztem az élőket, és amikor nyertek, tiszta szívből örültem a győzelmüknek, sőt, ahogyan a suliból sok más diák, úgy a barátnőimmel én is pirosba öltözve mentem ki a Szirtes elé aznap, amikor a csapatuk győztesként hazaérkezett a versenyről. – És így történt, hogy ez a négy diák, a Szirtes büszkeségei, nem ismerve a lehetetlent, megnyerték a kupát – fejezte be Kocsis könnyes szemmel a mesélést, majd végignézett rajtunk, várva a reakciót. Addigra én is elszakítottam a tekintetemet a polcon lévő legnagyobb képkeretről, amibe Kocsis azt a fényképet rakta, ami

a Szirtes Facebook- és Insta-oldalán is a valaha feltöltött leglájkoltabb fotó lett. A Ki nevet a végén pálya mellett készült csoportkép volt az, amikor a Szirtes csapata megnyerte az IOV-ot. – Eszesek voltak, ügyesek, kimagasló teljesítményt nyújtottak az egyéni és csapatfeladatokban is, ahogyan a logikai és erőnléti megmérettetés sem okozott számukra problémát. A legvégéig meneteltek, ahol megkapták a jól megérdemelt jutalmukat, bajnokok lettek. Kocsis, szenvedélyes beszédét befejezve, kipirultan nézett ránk, mi pedig kissé fészkelődve ücsörögtünk a székeken, mert egyikünk sem nagyon tudott azonosulni azzal a rengeteg pozitív jelzővel, amivel Kocsis az első csapatot illette. – Elnézést – emelte fel a kezét Rajmund. – Tessék – szólította fel az igazgató, miközben óvatosan visszatette a nagy becsben tartott kupáját a polcon lévő kiemelt helyére. – Oké, szóval – ejtette az ölébe a kezét laza terpeszben ülve a széken, és a fejét ingatva gondolkodott. – Ha azért vagyunk itt, amiért gondolom, hogy itt vagyunk, akkor meg kell kérdeznem... És bocs, ne vegyétek magatokra – szólt hozzánk, mire azonnal legyintettünk, előre is megígérve, hogy ebből nem lesz sértődés. Rajmund bólintott, és visszafordult Kocsishoz. – Szóval... Ismerjük a tavalyi dolgokat, meg azt is, hogy kik mentek a sulinkból, úgyhogy meg kell kérdeznem, mert nem teljesen tiszta, hogy ez nem valami tévedés? Biztos nekünk kell most itt ülnünk? Mi lennénk a tökéletes csapat? Tényleg mi? – tette fel azt a kérdést, ami mindannyiunk fejében motoszkált onnantól kezdve, hogy megkaptuk az e-mailt. Rajmund kérdése jogos volt, és nagyon is helytálló. Elvégre ha valakinek a nevét nem kérdezik meg az igazgatói titkárságon, az csak két esetben lehetséges. Vagy kimagasló valamiben, vagy a negatív híre előzte meg. És mi mind a négyen a második kategóriát erősítettük. Kocsis a kérdést átgondolva visszaült a gurulós székére, és hátradőlt a műbőr ülésen, miközben maga előtt összekulcsolta a kezét. – Hogy ti vagytok-e a tökéletes csapat? – kérdezett vissza, majd

teljesen őszintén meredt ránk. – Nem. Hogy lennétek azok? – Hát, ez fájóan őszinte volt – nevette el magát Vivi kínosan, mire Kocsis felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – De miért kéne nekem tökéletes csapat? Olyanom már volt – pillantott a polc felé, szeretettel nézve a bekeretezett képekre, aztán kizökkent a gondolataiból, mert valaki türelmetlenül kopogtatni kezdett az ajtón. – Ne most! – kiáltotta Kocsis, de a kopogás nem maradt abba. – Mondom, ne most! – kiabálta újra, de mindhiába, mert a következő másodpercben a takarítónő nyitott be az ajtón. – Elnézést, igazgató úr, de... – Icuka, amint látja, nagyon elfoglalt vagyok – próbálta lerázni Kocsis, és fel is állt, hogy mielőbb kikísérje a takarítónőt, aki kéretlenül nyomult be az irodába. – Értem én, de ez hallatlan! Valami huligán megrongálta a kocsimat, és most az egyik kereke félremegy. Ha tolom, akkor jobbra húz... – panaszolta. – Értem, Icuka, nagyon sajnálom, de most ezzel nem tudok foglalkoz... – akadt meg Kocsis, majd összehúzta a szemöldökét, és felénk fordult. – Nincs valami mondanivalótok? – kérdezte, gyanúsan méregetve minket egyesével. Mind a négyen néma csendben ültünk, és szótlanul néztünk magunk elé, miközben a cipőmmel óvatosan Rajmund felé toltam a táskámat, hogy eltakarjam a Jordanjén lévő árulkodó horzsolást. Egyikünk sem szólt egy szót sem, mire Kocsis visszafordult a takarítónő felé. – Icuka, minden rendben lesz a takarítókocsijával, ígérem – tessékelte ki Kocsis. – Nyolcas lett a kerekében! – panaszolta tovább. – Jó, értem, kicseréljük, csak menjen... Menjen már ki innen, dolgom van – csukta be végül Kocsis az ajtót, kizárva a takarítónőt. – Na szóval, pontosan erre próbáltam rátérni az előbb – ült vissza az asztala mögé. – Icuka nyolcasára? – kérdezte Dominik, mire mind felröhögtünk. – Természetesen nem – felelte Kocsis a lehető legkomolyabban,

de azért látszott rajta, hogy a beszóláson legszívesebben elmosolyodna. – Hanem arról, amit az imént láttam köztetek. Pontosan ez az, amit kerestem az új Szirtes-csapathoz. Ezt az ösztönös, pillanatok alatt kialakult bajtársiasságot. Egymás fedezését, és a kitartást a másikért, bármi áron. Hogy egyikőtök sem mondta meg, hogy Rajmund tette – közölte egyszerűen, majd látva, hogy a megjegyzése meglep minket, vigyorogva folytatta. – Ugyan már, gyerekek. Nem most jöttem le a falvédőről, legalább annyi ideje vagyok gimnáziumi igazgató, amilyen régen kiment ez a szöveg a divatból – magyarázta szórakozottan. – Már akkor láttam az esésnyomokat, amikor bejöttetek. És bár nem pontosan tudom, miért rongáltad meg Icuka takarítókocsiját – intézte a szavait Rajmundhoz –, feltételezem, hogy nem szándékosan... – A folyosón befordulva nekimentem. Tök véletlen volt – mondta Rajmund a szemébe nézve. – Hiszek neked – biccentett Kocsis komolyan. – És egyébként ez most nem is érdekes annyira, mint az, hogy mind a négyen mélyen hallgattatok a történtekről, és egyikőtök sem árulta el, sőt, Major még takarni is próbálta a táskájával, hogy ne vegyem észre – nézett rám, majd elmosolyodott. – Ez igazán meggyőző. Én pedig pontosan ezt kerestem az idei versenyre, ezért ültök ti négyen itt. – Komolyan? Ennyi? Ez kell az IOV-hoz? – kérdezte Vivi meglepetten. – Nem. A második IOV-hoz kell ez – javította ki Kocsis, majd elgondolkodott. – A tavalyi évben, miután megnyertük a kupát, kiírtam, hogy lehet jelentkezni. És tudjátok, hányan jelentkeztek? – Mindenki – tippelt Dominik. – Pontosan. Minden Szirtes-diák jelentkezett az Iskolák Országos Versenyére. Akadtak, akik valamilyen okból kifolyólag kétszer is – mondta, és egy másodpercre rám pillantott, de úgy, hogy véletlenül se tűnjön fel a többieknek, aztán már el is kapta a tekintetét, és folytatta. – Végigolvastam az összes jelentkezést, átrágtam magam minden egyes e-mailen, heteket, sőt, hónapokat töltöttem azzal, hogy kiderítsem, ki az a négy diák, aki a legalkalmasabb a feladatra – mutatott ránk.

– Igazgató úr, minden tiszteletem, de lehet, hogy még tovább kellett volna melózni ezzel egy kicsit – tűnődött el Rajmund, mire Vivi, Dominik és én is önironikusan elmosolyodtunk, pontosan értve, hogy mire gondol, Kocsis azonban nem reagált, csak folytatta a beszédét. – Tudjátok, a tavalyi csapat összerakásakor is volt összetűzésem a tantestülettel, mert nem feltétlenül értettek egyet a döntésemmel, hogy kiket szeretnék küldeni. Főként az egyik meglehetősen fiatal versenyző kapcsán voltak fenntartásaik... – A tavalyiakkal voltak fenntartások? – lepődött meg Dominik. – És akkor hozzánk mit szóltak? – Maradjunk annyiban, hogy szóhoz sem tudtak jutni – köszörülte meg a torkát Kocsis. – Igazából van, aki azóta sem beszél. Például Margó tanárnő. És ennek már egy hete – magyarázta, aztán legyintve visszatért a tárgyra. – De a lényeg, hogy ahogyan a tavalyiak mellett is teljes mellszélességgel kiálltam, és hittem bennük az első pillanattól az utolsóig, így a mostani megérzésemben és döntésemben is maximálisan biztos vagyok. Ti négyen képviselitek idén az iskolánkat az IOV-on, ti vagytok a címvédő csapat! – csapta össze a tenyerét rövidre zárva, nekünk pedig kiült az arcunkra a totális értetlenség. – De... – kereste a szavakat Rajmund. – Miért? – kérdezte végül, mind a négyünk nevében. – Felteszek egy egyszerű kérdést. Kérlek, válaszolj a legjobb tudásod szerint. Mit teszel, ha majdnem mindenki azért akar indulni egy versenyen, hogy másoknak bizonyítsa, mit tud? – kérdezte Kocsis Rajmundot, aztán látva, hogy passzolja a választ, elszakította róla a tekintetét, és felváltva nézett ránk. – Megkeresem azokat, akik csak maguknak akarnak bizonyítani – feleltem, mire az igazgató csettintett egyet az ujjaival, és rám mutatva bólintott. – Pontosan – közölte ünnepélyesen, aztán az arckifejezése megváltozott, és fáradttá, vagy inkább csalódottá vált. – A tavalyi évben a verseny népszerűségét látva a diákok nyilvánvalóan rájöttek arra, hogy az IOV-on való részvétel népszerűséget és kiemelt figyelmet is jelent. A Szirtest tavaly első alkalommal

válogatták be az Iskolák Országos Versenyébe, ebből adódóan pedig az első csapat tagjai nem tudhatták, mi vár rájuk a versenyen, ahogyan azt sem, hogy mi vár rájuk a versenyen kívül. A mostani alkalom előtt azonban már egészen más a helyzet. És a legtöbb diák jelentkezését olvasva, tisztelet a kivételnek, nem igazán láttam az iskolánk érdekét. Csupa népszerűséghajhász, lájkvadász, követőtoborzó jelentkezést kaptam, akik szerint jópofa két hétig lenni valahol úgy, hogy sokan szeretik őket és drukkolnak értük. Erre vágytak a diákok, ezért jelentkeztek. Csak és kizárólag a népszerűség miatt. Szó sem esett az iskolánkról, a versenyről, a kupáról, a saját határaink feszegetéséről, önismeretről, bajtársiasságról, barátságról és csapattá válásról. Semmi, az nem érdekes. Helyette csupa egocentrikus, „én, én, én” jelentkező akadt, akik arra vágynának, hogy imádják őket a neten. A verseny pedig szerintük garantálná ezt. – És csak mi négyen nem így jelentkeztünk? – kérdezte Dominik, meglehetősen furcsállva a dolgot. – Nem, azért ez így nem igaz – felelte Kocsis. – Voltak még normális jelentkezések rajtatok kívül is. Több sportoló és egyéb versenyeken jeleskedő diákunk is készen állt az IOV-ra menni – mesélte Kocsis. – Sőt, egy Rubik-kocka rekorderünk is szeretett volna versenyző lenni. – Akkor? – rázta meg a fejét Dominik. – Mi az oka annak, hogy mi megyünk a kockakirakó helyett? – kérdezte. – Az utálat – mondta ki Kocsis egyszerűen. – Tessék? – kérdezett vissza Vivi, mert erre a válaszra egyikünk sem számított, ezért feszülten figyeltük Kocsist, aki hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – A múlt hétig kiszórtam mindenkit, és csupán tizenkét Szirtesdiák maradt a listámon, akikből összeraktam három potenciális csapatot. Terveim szerint a három különböző csapatot felterjesztettem volna szavazásra a tantestületnek, és azt a négyest küldtem volna a versenyre, akikre a legtöbb szaktanár voksol. Igen, így terveztem. Két okos csapat volt a jelöltjeim között, meg ti.

– Köszönjük, ez így nem volt megalázó megjegyzés – nevetett fel Vivi, Kocsis azonban ügyet sem vetett a beszólására. – De aztán valami történt – mesélte az igazgató, drámai suttogással. – Meghaltak az okosak, és csak mi maradtunk? – tippelte Dominik. – Nem – legyintett Kocsis hanyagul. – Az idei IOV közeledtével a diákok újra elkezdtek foglalkozni a versennyel, én pedig hirtelen megláttam a kommenteket, és felnyílt a szemem. Mert rájöttem, hogy a három kiválasztott csapatból kettőnek hiába vannak nagyszerű eredményei és átlagon felüli képességei egyes tantárgyakból, ha mentálisan egyszerűen nem bírják ki azt, ami rájuk vár. – Az utálatot – értette meg Vivi bólogatva. – Igen – felelte Kocsis. – Mert vizsgáljuk csak meg, hogy minek teszem ki pontosan a diákjaimat? Egyfelől címvédő iskolaként küldöm őket egy megmérettetésre, ahol a többi csapat majd árgus szemmel figyeli minden lépésüket, és mindennél jobban akarják majd a mielőbbi vesztüket, nyilvánvalóan presztízsből. Minden csapat elsődleges célja lesz kigolyózni a tavalyi nyertes iskolát, úgyhogy a Szirtes az első percben a célkeresztbe kerül. Ehhez az állandó nyomáshoz kell lélekjelenlét és mentális stabilitás is. És akkor, ha ez így nem lenne elég, mindezek mellett ott van még az internet, ahonnan elvileg erőt meríthetne a csapat, ahonnan a támogatást várhatnák, csakhogy... – ingatta a fejét Kocsis. – Csakhogy erre semmi garancia nincs. Mert a tavalyi IOV-részvételünk fokozatosan érte el az érdeklődést, a Szirtes négy pirosba öltözött diákját pedig mindenki szerette, és nemcsak azért, mert eleve szerethetők voltak, hanem azért is, mert senkinek nem volt viszonyítási alapja velük kapcsolatban. Ők voltak, és kész, mindenki elfogadta. Ez az elsők kiváltsága. A mostani csapatnak viszont nem lesz ennyire egyszerű dolga, és több mint valószínű, hogy minden rajtuk fog csattanni. Az is, hogy ti nem vagytok ők, és az is, hogy titeket választottak ki mindenki más helyett. Az új csapatra fog zúdulni minden frusztráció, jönnek majd a szkeptikusok, a hőbörgők, azok, akik

azt fújják, hogy a „tavalyi jobb volt”. Lesznek majd, akik belekötnek az élő fába is, akiknek semmi nem lesz jó, akik fanyalogni és utálkozni fognak. Akik kikezdik majd a csapattagok teljesítményét, ahogyan a külsejüket vagy éppen a múltjukat is – nézett végig rajtunk egyesével. – Ítélkezni fognak, és senki nem tudja megállítani a gép előtt ülő kritikus tömeget, főleg akkor, ha valamit ekkora figyelem és várakozás övez. Nekem pedig felelősségem, hogy kiket teszek ki ennek. Éppen ezért, ezt mérlegelve esett rátok a választásom, mert... – Mert minket eleve elítélnek – segítette ki Vivi. – Mert titeket nem érdekel – javította ki Kocsis azonnal. – Sokat elbírtok, sőt, annál is többet, ezt külön-külön már bebizonyítottátok. Én pedig éppen ezért hiszem, hogy ha összeraklak négyeteket, akkor nincs előttetek akadály. Csak veletek látok esélyt a duplázásra – pillantott félre a polcán lévő serlegre. – Más nem bírja ki ezt a nyomást – közölte egyszerűen. Mind a négyen némán emésztgettük az igazgató őszinte szavait, miközben mi is az IOV-kupát figyeltük. – Szóval akkor ez a terv? Minden suli a legjobbjait küldi, kivéve a Szirtest, aki bedobja a feláldozhatókat? – kérdezte Dominik mérlegelve a hallottakat, mire elgondolkodva néztünk az igazgatóra. – Nézzétek – sóhajtotta Kocsis. – Tudom, hogy ez így keményen hangzik. Valójában az is. Mert ezekre a dolgokra senki nem gondolt a jelentkezéskor. Nekem azonban ezzel is számolnom kell. És most nem lennék a helyetekben, ezt őszintén mondom. Sem amiatt, ami a versenyen rátok vár, sem pedig amiatt, amit a neten kaptok majd. De higgyétek el nekem, hogy nem véletlenül ti négyen ültök itt velem szemben – nézett végig rajtunk egyesével. – Tudom, hogy képesek vagytok rá. És azt is tudom, hogy nem más miatt, mert titeket aztán marhára nem érdekelnek mások. Ezt számtalanszor bebizonyítottátok már. Magatok miatt akarjátok ezt, nekem pedig pontosan erre van szükségem. Mind a négy e-mailt számtalanszor végigolvastam. Volt köztetek, aki nyíltan leírta, hogy miért akar menni a versenyre, és volt, akinél a sorok közt kellett olvasnom. De végül mind a négy

jelentkezésnek ugyanaz volt a mondanivalója. Kértetek tőlem még egy esélyt, hogy tiszta lappal indulhassatok. Én pedig most tálcán kínálom számotokra. Szembementem értetek a tantestülettel, és talán a józan ésszel is, mert hiszek bennetek. Magatoktól, önszántatokból jelentkeztetek, én pedig ki is választottalak titeket. Ha ettől most megijedtetek, és visszaléptek, természetesen megtehetitek – tette fel a kezét Kocsis, jelezve „csak bátran, nyugodtan”. – Még most időben vagyunk. Ha meggondoltátok magatokat, most szóljatok. Legalább hamar kiderül, hogy mekkorát tévedtem veletek kapcsolatban – motyogta sértetten, anélkül, hogy bármit mondtunk volna. – Én nem lépek vissza – közölte Dominik határozottan, mire Kocsisnak felcsillant a szeme és elégedetten bólintott. – Én sem lépek vissza – szólaltam meg másodikként. – Engem eddig is utáltak. Utáljanak csak tovább. Jövök a versenyre. Persze hogy jövök – söpörte le Vivi szőke haját a válláról, és magabiztosan kihúzta magát. Ekkor valamennyien Rajmundra néztünk. – Én biztos, hogy elhozom azt a kupát! – közölte egyszerűen, úgy, mint ami nem is kérdés. – Ez a beszéd! – szorította ökölbe a kezét Kocsis, majd végiggondolta a dolgot, és Rajmundra nézve hozzátette. – Csak a miheztartás végett... Ugye tudod, hogy ahhoz meg kell nyerni a versenyt, és nem hozhatod el „csak úgy”? – Persze, persze, úgy értettem – bólogatott Rajmund a lehető legmeggyőzőbben, mire Kocsisból felszakadt egyfajta „uramisten, mit tettem” sóhaj, aztán tudva, hogy már mindegy, mert kiszabadította a szellemet a palackból, a kezébe vette a telefonját. – Nézzetek ide, szeretném megörökíteni az első pillanatotokat Szirtes-csapatként – szólt ránk, és hátat fordítva nekünk előrenyújtotta a karját, majd szelfizni kezdett velünk a háttérben, és miközben Kocsis szélesen vigyorogva pózolt, mi négyen tökéletesen értelmetlen arckifejezéssel meredünk az igazgató kamerájába. Ezekkel a fotókkal pedig hivatalosan is összeállt a csapat, ezért Kocsis elküldte az IOV szervezőjének, valami Róbert nevű tagnak

a fényképet a Szirtes gimnázium delegáltjainak névsorával együtt. Megvolt a csapatunk. Fehér Rajmund, Felcser Vivien, Major Sára és Pap Dominik. A címvédők.

2. – Tehát – nézett ránk Kocsis az asztala mögül, a részleteket egyeztetve. – Hétfő reggel indulás előtt mindenki visszahozza a szülő vagy gondviselő által aláírt beleegyező nyilatkozatot, amivel elengednek benneteket a versenyre – magyarázta Kocsis, egyesével kiosztva nekünk a nyomtatványt. Rajmunddal kezdte, majd nekem, Vivinek és Dominiknak is sorban odaadta, de mire visszaült az asztalához, Rajmund már nyújtotta is felé az aláírt papírokat. – Kész – mondta, és leejtette a lapot az igazgató asztalára. Kocsis hosszú másodpercekig, pislogás nélkül meredt rá, majd látszott rajta, hogy nagyon erőt kell vennie magán, hogy megőrizze a nyugalmát. – A jó ég áldjon meg, Rajmund, legalább csinálj úgy, mintha érdekelne, amit kérek – forgatta a szemét Kocsis, majd széttépte a papírt, és adott egy újat neki. – Hozd vissza hétfő reggelre, SZÜLŐ VAGY GONDVISELŐ ALÁÍRÁSÁVAL – ismételte meg. – Jó, rendben – vette el Rajmund az új lapot, és összehajtva bedobta a táskájába. – Na, nézzük tovább – köhintette Kocsis, lapozva egyet az előtte heverő mappában. – Mindenki tud úszni? – Igen – feleltük egyszerre. – Légúti betegségek, asztma, ételintolerancia? – sorolta. – Én gluténérzékeny vagyok – jelentkezett Vivi. – Rendben, felírtam – jegyezte fel. – Bármilyen egyéb allergia? – Semmi – felelték a többiek, én pedig a kérdést hallva kínosan lesütöttem a szemem. – Sára? – szólított fel az igazgató. – Nincs – mondtam. – Jó – ikszelte ki a papírján, aztán megint lapozott egyet. – Iskolai eredmények, versenyek, díjak – dünnyögte, folyamatosan kihúzva a válaszokat. – Nekem vannak – mondtam hirtelen, mire Kocsis felnézett a papírból. – Vannak díjaim – ismételtem meg. – Ha a tánc számít – tettem hozzá.

– Már hogyne számítana! – közölte Kocsis, és látszott rajta, hogy kissé kellemetlenül érzi magát attól, amiért nem feltételezte rólunk, hogy van bármilyen eredményünk, ezért miután felírta a nevem mellé a táncos infókat, a többiekre nézett. – Elnézést kérek, amiért automatikusan kihúztam a válaszokat anélkül, hogy megkérdeztelek volna benneteket – fordult körbe. – Van bármi díj, eredmény, kimagasló teljesítmény, esetleg rejtett képesség, amit felírhatok? Mindenki némán megrázta a fejét. – Értem. Tehát nincs egyéb díj, eredmény... – motyogta Kocsis, újra kihúzva a papírján. – Nincs – rázta a fejét Vivi. – Rendben. Elérhetőségek – lapozott egyet Kocsis. – Olyanunk legalább van – közölte szórakozottan Rajmund. – Lenyűgöző – biccentett az igazgató, megpróbálva visszatartani a nevetését, és belenézett a papírjába. – Szóval az elérhetőségek. Na most ezzel a következő a helyzet. A tavalyi IOV óta a követőim száma… nos, mondjuk úgy, hogy néhány influenszert megszégyenítő mennyiségű követővel rendelkezem. Ami sajnos felveti azt a problémát, hogy a bejelentésig nem követhetlek benneteket, és nem is adhatlak magamhoz ismerősként, mert vannak, akik figyelik a profilomat, hátha így idő előtt lelepleződik a versenyzők kiléte. Így aztán a ma esti posztom után tudlak csak követni és jelölni titeket. – Jó – feleltük furán, mert azért látszólag ez nekünk annyira nem volt fontos, mint Kocsisnak. Akinek viszont a jelek szerint nagyon is. – Tehát csak este, a bejelentés után tudlak magamhoz adni benneteket – erősítette meg, tovább pörögve a témán. – Rendben – ismételtük, mint akiknek ez tényleg teljesen mindegy. Őszintén egyikünk sem érezte úgy, hogy egy percet sem bír várni, hanem azonnal ismerős akar lenni Kocsissal mindenhol. Részünkről bőven ráért, sőt. Kocsis azonban hajthatatlan volt a közösségi oldalaival kapcsolatban. – Lássuk csak. Igen, ezt felírtam magamnak. A Facebookon mind a négyeteket megtaláltam, vannak közös ismerőseink is az

iskolából, nem volt nehéz a nyomotokra bukkanni, az Instagram azonban egy kicsit kifogott rajtam. Hogy is van? Igen. Vivi és Rajmund, titeket megtaláltalak, Dominik, amennyiben ez a te oldalad, légy szíves tedd publikussá a profilodat – emelte fel Kocsis a telefonját, és megfordítva Dominik felé mutatta a kijelzőt. – Igen, ez az enyém – biccentett. – Rendben, kérlek, vagy oldd fel a korlátozást, hogy mindenki láthassa és követhessen, vagy pedig csinálj egy új, nyilvános profilt, amit a verseny alatt használsz. Te döntöd el, hogy mi legyen, azonban nagyon fontos, hogy mivel az IOV-ot semmi nem közvetíti, nincs streamingje, sőt, a hivatalos oldala is egészen lebutított, csupán tájékoztató jellegű, így a versenyző csapatok iskoláinak a saját felületein kell felkelteni az érdeklődést a versennyel kapcsolatban, és közvetíteni a történéseket. Éppen ezért fontos, hogy elérhető oldalaitok legyenek, és éppen ezért vagyok én is minden felületen, hogy amíg ti versenyeztek, én beszámolhassak az IOV-rajongóknak az eseményekről. Igyekszem up to date lenni, a minap regisztráltam a TikTokra is. Az első táncos videóm egészen pozitív megítélést kapott. Á, erről jut eszembe, Sára – fordult hirtelen hozzám. – Megnézhetnéd szakmai szemmel a TikTokomat, egy kommentelő darabosnak nevezte a mozgásomat, kíváncsi vagyok, mit gondolsz – kérte, mire megvontam a vállamat. – Persze, ránézhetek – közöltem. – Köszönöm, várni fogom a kritikát – szólt teljesen komolyan, aztán belepillantott a lapjába. – És egyébként, ha már nálad tartunk... Nem találtam meg az Instagram-profilodat. Több Major Sára is van, de... úgy láttam, hogy egyik sem te vagy. Van Instád? – Van... – vettem elő a telefonomat. – @majorsaraisdead – közöltem, mire Dominik, Rajmund és Vivi is elővették a telefonjukat, hogy megnézzék. – Nagyon szellemes – ingatta a fejét Kocsis a név hallatán, aztán ő is beütötte a telefonjába. – Megvan. Viszont, ha jól látom, nincs posztod, sem követetted, követőd pedig csak kettő... – Azok is robotok – legyintettem. – Már csak nézelődésre

használom az Instát – tettem hozzá magyarázatképpen. – Értem – biccentett Kocsis. – Nos, az IOV alatt némi tartalmad biztosan lesz majd, és hát várhatóan a követőid száma is erősen meg fog ugrani, így akár nevet is változtathatnál, valami... kedvesebbre – célozgatott finoman arra, hogy mit tanácsol, mire azonnal visszakoztam. – Nem, köszönöm, remekül megvagyok ezzel a profilnévvel – ingattam a fejem. – Hát jó, te tudod – köszörülte meg a torkát. – Tehát akkor este még bekövetem a kukac majorsaraisdead profilt... – jegyzetelt a telefonjába, miközben a többiek Kocsis szavait visszatartott röhögéssel hallgatva rányomtak a követésemre. A kijelzőm azonnal világítani kezdett, ezért megnyitottam az alkalmazást. A két robotom mellé érkezett három valódi követőm is, és amíg Kocsis a papírjait rendezgette, én visszakövettem Vivit, Dominikot és Rajmundot is. Kocsis pedig felfordítva félrerakta ezt a lapját is, és kicsit elveszetten nézett bele a maradékba. – Jó, ez megvan, ezen túlvagyunk, ez nem is volt fontos – motyogta az igazgató a saját káoszában. – Mi van még itt? – dünnyögte, aztán felcsillant a szeme, mintha csak valami jó rész következne. – A csomag! Hát persze. Máris hozom – állt fel hirtelen az asztalától lendületből hátragurítva a székét, és a szekrényhez lépett, miközben beavatott minket a részletekbe. – Mivel a tavalyi évben a Szirtes nyerte az IOV-ot, abba a kiváltságos helyzetbe kerültünk, hogy a többi iskolával szemben, akiknek a szervezők osztják ki a színt, mi magunk választhattunk a megadott húszból. És… – Húsz? – szakítottam félbe. – Húsz csapat lesz? Nekem nem rémlik ilyen sok tavalyról – rökönyödtem meg. – Pedig annyi volt – magyarázta a szekrényben kutakodva. – Benne van a szabályzatban. Az ország húsz különböző iskolájából húsz csapat indul el a megmérettetésre. Ez tavaly is így volt, de gondolom nem a legelejétől követtétek az eseményeket. – Nem – vallottuk be mindannyian, és magunk közt

megbeszéltük, hogy nagyjából mind a négyen a második hét környékén kezdtük el figyelemmel kísérni az IOV-ot. – Hát akkor valószínűleg ezért nem tudjátok, hogy a helyszínre érkezett húsz csapat azonnal feladatot kapott, és akik nem tudták időre teljesíteni, fordultak is vissza. Tizenhat csapatnak sikerült – mesélte. – Mi? Szóval akkor rögtön kieshet négy csapat? Az érkezéskor? – kérdezte Rajmund. – Így van. Vagyis bármennyi kieshet. A múlt évben négy búcsúzott rögtön, amikor is az első feladat a táborba bejutás volt. Lehet, hogy ez idén sem lesz másképp, de nem tudni előre, csak annyit, hogy előfordulhat: a húsz érkező csapatból többen azelőtt befejezik a versenyt, mielőtt az valójában elkezdődne – avatott be bennünket Kocsis, továbbra is a szekrényében matatva. – Az komoly – reagálta le Dominik. – És mi lett végül? – kérdeztem az igazgatót, visszakanyarodva az eredeti témához. – Mi? – kérdezett vissza. – A Szirtes színe az idei versenyen. Miben leszünk? – Ó, hogy az – egyenesedett fel Kocsis, és a karjain négy teletömött hátizsák lógott. Mindegyik piros volt. – Természetesen, ha már választhattam, akkor maradtam a jól bevált színünknél – mosolyodott el, és egyesével kiosztotta nekünk a Szirtes feliratú hátizsákokat. – Elvégre a Szirtes a piros csapat – húzta ki magát büszkén. Az ölembe véve a púposra tömött csomagot a cipzárra tettem az ujjaim, de nem nyitottam ki, csak játszottam a vele, miközben az igazgatót figyeltem, aki a papírjait rendezgette az asztalon. Vivien és Rajmund, mindketten belenéztek a kapott csomagba, és azzal foglalatoskodtak, hogy egyesével kiszedték belőle a piros cuccokat, Dominik pedig bele sem nézve maga mellé lerakta a hátizsákot, és kérdőn Kocsishoz fordult. – Számíthatunk a tavalyi csapat segítségére? – kérdezte. – Bármilyen formában? A felvetésére érdeklődve felhúztam a szemöldökömet, és Rajmundék is abbahagyták a hátizsákjuk kipakolását, hogy

rendesen figyelhessenek a válaszra. Kocsis, mintha csak számított volna a kérdésre, mosolyogva megrázta a fejét. – Nagyon jó kérdés, Dominik, a válasz azonban az, hogy nem. A tavalyi nyertes Szirtes-csapat nem vesz részt a ti versenyeteken semmilyen tekintetben, pedig elhihetitek, hogy hívtam őket. Ők azonban mind a négyen határozottan elutasították a kérést, arra hivatkozva, hogy a tavalyi az ő évük volt, az róluk szólt, ez viszont az új csapaté, aminek pedig az új csapatról kell szólnia. Így nem zavarnak bele, mert szeretnék megadni az újaknak a lehetőséget, hogy ugyanúgy, újdonságként élhessék meg a verseny minden jó és rossz pillanatát, ahogyan azt ők tették. Egyedül, anélkül, hogy bárki irányítani akarná őket. – Ez elég korrekt – jegyezte meg Vivi, és mind egyetértettünk. – Igen, elegánsak, udvariasak, és legfőképpen sportszerűek. Ahogyan megismertük őket – mondta Kocsis. – Így viszont sajnos, az egyöntetű döntésük miatt, miszerint szeretnének kimaradni mindenből, és a háttérből követni az eseményeket, legnagyobb bánatomra az oldalaimra és élőimbe sem jönnek szerepelni, mert nem akarják, hogy az IOV-drukkerek velük foglalkozzanak. Mind a négyen azt szeretnék, hogy az új csapatot ne érje hátrányos megkülönböztetés, és ugyanúgy járjon ki nekik minden, ahogyan nekik is járt – mesélte Kocsis elérzékenyülve. – Így tehát csak magatokra számíthattok. Illetve, mit is beszélek, a legfontosabbat még nem említettem. Hiszen még valaki megy veletek – kapott a fejéhez Kocsis, mire mind a négyen fészkelődni kezdtünk a székünkön. Elvégre ha valami, akkor az nagyon nem mindegy, hogy kire bíz rá minket két hétig. Egészen addig, amíg a kísérő nem jutott eszünkbe, teljesen jól elvoltunk, és élveztük a kötetlen beszélgetést az irodában, amikor azonban az igazgató emlékeztetett minket arra, hogy nem csak magunk megyünk, mind a négyen befeszültünk. – Ugye a tavalyi évben egy lazább kísérőt küldtem a Szirtescsapattal... – mesélte Kocsis mosolyogva. – Hát igen – emlékezett, aztán egy pillanat alatt elkomorodott, és felénk fordulva közölte: – Nos, ez a lazaság az idei évben teljes mértékben kizárt dolog. – Mi? Miért? – kérdezte Vivien.

– Azért, mert ti mások vagytok, és a ti négyesetekhez valaki olyat kellett választanom, akinek kötélből vannak az idegei, és akit nem könnyű megvezetni – közölte fenyegető stílusban, résnyire összehúzott szemmel. – A feltételezés is sértő – fonta össze maga előtt a karját Dominik. – Egyetértek – biccentett Rajmund vigyorogva. – Mik vannak, ugye? – forgatta a szemét Kocsis színpadiasan. – Lényeg a lényeg, úgy döntöttem, a Szirtes kísérőjének ezúttal egy nagy tekintélynek örvendő pedagógust választok, akinél biztos lehetek abban, hogy jó és erős kezekben vagytok. – Ez nem hangzik jól – közölte Dominik lehajtott fejjel, és hosszú haja alól nézett Kocsisra, várva, hogy kimondja a kísérőnk nevét. Vivi keresztbe tett lábán könyökölve, kissé előrehajolva várta Kocsis bejelentését, Rajmund pedig a székén lecsúszva, félig fekvő pozícióban ült, és igyekezett lazának tűnni, de elárulta az idegességét azzal, hogy a bal combjára helyezett telefonját megállás nélküli forgatta. A mellettem ülő Rajmund telefonjáról elkapva a tekintetem Kocsisra néztem, erősen szuggerálva a száját, hátha valami olyan nevet mond ki, aminek örülünk. – A fizikatanár, Tahi Dénes megy veletek – közölte. Hát erről ennyit, gondoltam, és fájdalmas arccal dőltem hátra a székemen. – Na ne már – akadt ki Dominik azonnal. – Ilyen nincs – meredt az igazgatóra Rajmund, és annyira meglepődött, hogy combján tartott telefonja is megállt az élén, nem forgatta át kijelzővel felfelé. – Az ki? Titeket tanít? – forgatta a fejét Vivi értetlenül. – Nálunk csak helyettesített, annyi elég is volt – közölte Dominik. – Engem tanít – mondtam fájdalmas arccal. – Engem is – tette hozzá Rajmund. – És ennyire rossz? – kérdezte Vivi az arckifejezésünket látva, majd a telefonját felvéve megnyitotta a suli honlapját, rákattintott a „pedagógusaink” menüpontra, és lefelé görgetve a T betűig megkereste a Tahi nevet, majd amikor meglátta a

szakállas fizikatanár tablóképét, elkerekedett a szeme. – Oké, így már tudom... – grimaszolt fájdalmas arccal. – Állandóan rám szól a folyosón, hogy öltözzek fel normálisan – fújtatott. – Vagy bárhogy – egészítette ki Kocsis, miközben átfutotta az asztalán maradt utolsó lapot, és lefelé fordítva szépen a többire helyezte. – Nos – csapta össze a tenyerét. – Úgy tűnik, végeztünk. Van esetleg kérdés? – nézett ránk felváltva. – Csak az van – felelte Dominik, miközben hátradöntötte a fejét, és a plafont bámulva hosszasan kifújta a levegőt. – Bár tudnék válaszolni – tárta szét a karját Kocsis. – De az a helyzet, hogy ez a kilencedik Iskolák Országos Versenye, én pedig kellően áttanulmányoztam a témát, az előző évek anyagait, összevetettem régi beszámolókat a saját tavalyi tapasztalataimmal, és azt kell mondjam konklúzióként, hogy teljesen felesleges előre gondolkodni, ugyanis nincs két egyforma IOV. Talán pont ettől lesz izgalmas, ettől lesz érdekes, és ettől lesz más. Mert nem tudjuk, mire számíthatunk. Tavaly bebizonyosodott számomra, hogy a szervezők rettenetesen értik a dolgukat, úgyhogy biztosan gondoskodnak arról, hogy az, amit várunk, ne történjen meg, és az, amire nem számítunk, ott várjon rátok a versenyen – kísért ki minket a folyosóra Kocsis. – Pihenjetek a hétvégén, kapcsolódjatok ki, szerezzétek be az emailben küldött ajánlott drogériai felszereléseket, és ne gondoljátok túl a dolgokat, teljesen felesleges, mert minden a meglepetés erejével fog hatni rátok – tanácsolta. – Ha minden igaz, és hihetünk az időjárás-előrejelzésnek, akkor vasárnaptól az eső is eláll, és vége lesz végre ennek a hideg időnek. Nem normális júniusban – dörzsölte meg a karjait, aztán végignézett rajtunk. – Ennyi, mehettek a dolgotokra, nézzétek át a nyomtatványokat, hétfő reggel fél hétkor pedig várlak titeket a piros egyenmelegítőtökben az iskola előtt. – Rendben – feleltük a piros hátizsákjainkat fogva. – Na nyomás. És ne feledjétek. Ma este bejelentem a Szirtescsapat tagjait – fújta ki Kocsis a levegőt hosszasan, és látszott rajta, hogy mennyire izgul. – Kellünk hozzá? – érdeklődött Dominik.

– Nem, sőt... Én a helyetekben ma már elkerülném az internetet. Több száz csalódott diák tombol majd a kommentszekcióban titeket okolva, amiért nem ők jutottak be a versenyre. – És ebből maradjak ki? Inkább csinálok popcornt is a műsorhoz – közölte Rajmund szórakozottan. Kocsis a fejét ingatva elmosolyodott, és elköszönt tőlünk, mi pedig a kijárat felé indultunk a kihalt folyosón. Amikor a végéhez értünk, a takarítónő éppen bekanyarodott, és a nyikorgó kerekű, kissé irányíthatatlanná vált kocsijának fogantyúját erősen markolva tolta maga előtt a szerkezetet, miközben mérgesen nézett végig rajtunk, amikor elhaladtunk mellette. A kijárathoz érve magunk mögött hagytuk a kiürült, néma épületet, és egy mozdulattal kilökve a suli duplaszárnyú ajtaját, mind a négyen egyszerre léptünk ki a borongós júniusi délutánba. A sötét, fekete felhők alatt a suli lépcsőjén megálltunk, hogy váltsunk néhány szót, miközben lógott az eső lába, és az egyre erősödő szél szemmagasságig kavarta a szálló port. – Hát akkor… csapattársak lettünk – nézett körbe Vivi a társaságunkon úgy, mint aki maga sem hiszi. Tiszta libabőr volt, és egész testében remegett a rövid sortjában és haspólójában. – Úgy tűnik – biccentett Dominik, aki a viharos szélben kisöpörte az arcából és szájából a haját, majd a csuklójáról lerángatott egy gumit, amivel összefogta a haját. – Szerintem – pillantott körbe Rajmund, és hunyorogva nézte a néhány járókelőt a környéken –, ha nem szeretnénk idő előtt lelőni Kocsis esti bejelentését, akkor menjünk innen, mert a lépcső tetején állva négyen ezzel a négy piros, Szirtes feliratú hátizsákkal eléggé feltűnőek lehetünk – jegyezte meg. Ezzel mind egyetértettünk, úgyhogy elköszöntünk egymástól, majd a többiek lesietve a lépcsőn háromfelé indultak. Én egy pillanatra még maradtam, és a telefonomat a kezembe véve üzentem Milánnak, hogy végeztem, és fél óra múlva a plázához érek, ha még áll a mekizés...

Azonnal jött a válasz, hogy „naná”. Megüzentem, hogy találkozzunk a bejáratnál, vegyen esőkabátot, és ne telefonozzon, amíg egyedül van, aztán én is elraktam a sajátomat, és a suli bejáratánál állva, miközben a szél összevissza fújta a hajamat, még éppen láttam a többieket. Vivi a nyári ruhájában futólépésben integetett a buszmegállóban álló jármű felé, aztán odaérve megkapaszkodott a korlátban, és felszállt a buszra, ami természetesen megvárta. Felcser Vivien az a kinézetű lány, akit mindig megvár a busz. A fejemet elfordítva még elcsíptem Rajmundot, aki telefonálva sétált felfelé a várnegyed kanyargós utcáján, aztán eltűnt a szemem előtt. A következő pillanatban motor robaja hangzott fel az épület mellől, amin Dominik tette fel éppen a bukósisakját, majd amikor észrevette, hogy nézem, intett egyet, és a zöldre váltó lámpánál elhajtott. Ott maradtam egyedül a lépcső tetején, és a pulcsimba kapó szélben lehunytam egy pillanatra a szemem, vettem egy mély levegőt, teleszívtam a tüdőmet az esőillattal, majd feltettem a fejemre a nyakamban lógó fejhallgatómat, elindítottam a zenét, és lefutottam a lépcsőfokokon, éppen akkor, amikor eleredtek az első cseppek. A saját táskám a vállamon lógott, a Szirtes hátizsákot pedig a fejem fölé emeltem, hogy védjem magam. Az eső egy pillanat alatt kezdett el szakadni, annyira, hogy azonnal bőrig áztam, és mire a buszmegállóba értem, csuromvizes lettem. A dombos utcán lefelé hömpölygő eső pillanatok alatt kis patakká változott az aszfalton, és sebesen zúgott lefelé, felkapva magával a szétázott, kátyúkba pöckölt cigicsikkeket. A vizes hajamat igazgatva pillantottam ki a megállóból a dombon felfelé, és a sűrű esőfüggönyön át megláttam a busz fényszóróit, amik bevilágították az utat a délutáni viharban. A járműre felszállva hátramentem, megkapaszkodtam a korlátban és a hátsó ablakon lepergő esőcseppeken át néztem a sulit, aminek környékén senki nem tartózkodott. A sötét épületben már csak Kocsis lehetett az irodájában, meg valahol Icuka, a kerekében lévő nyolcassal együtt.

3. Milán a pláza bejárata előtt a fedett résznél ácsorgott, és a jövésmenés közepette forgatta a fejét, azt nézve, hogy merről érkezhetek. Ahogyan a busz ablakából megláttam az öcsémet, ösztönösen elmosolyodtam magamban, és megnyugodtam, amiért szófogadó. Esőkabátban volt, és nem telefonozott, ahogyan azt kértem tőle. A buszról leszállva körbepillantottam az úttesten, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy nem jön autó, futólépésben átsiettem, és a pocsolyák közt ugrálva Milán elé értem. – Fordulj meg – mutattam neki sietősen, mire az öcsém megilletődve hátat fordított nekem, hagyta, hogy kapkodva levegyem róla a fekete esőkabátját, majd a két vállára aggattam a Kocsistól kapott piros szirteses hátizsákot, és ráadtam az esőkabátot, így sikerült eltakarni a táskát. A nyári szünet első délutánján, szakadó esőben biztos voltam abban, hogy a Szirtes diákjainak nagy része plázázik, azon belül pedig mekizik, úgyhogy kénytelen voltam az öcsémnek passzolni a hátizsákot, mert én azonnal lebuktam volna vele. – Mehetünk – mutattam a bejárat felé. – Mi ez? – kapkodta a fejét hátrafelé, és próbált átnézni a vállai felett, de az esőkabáttól nem látta, hogy mit adtam rá. – Majd elmondom – jeleltem, az öcsém pedig egy „oké” biccentéssel rám hagyta, és elindult a forgóajtó irányába az esőkabáttal letakart púppal a hátán. A Mekihez érve beálltunk a hosszú, főleg nagyjából velem egyidősekből álló sorba, és a kioszkra várakozva megkérdeztem, jelelve, Milántól, hogy mit kér enni, majd a kézmozdulataival alkotott válaszát figyelve röhögve megráztam a fejem. – Az sok lesz – jeleltem, a tizenhárom éves öcsém pedig azonnal győzködni kezdett, hogy nem, simán meg bír enni ennyit, vegyem meg neki. Amíg beszélgettünk, nem vettük észre, hogy a sor halad előttünk, és a mögöttünk lévő két lány ezt meg is jegyezte. – Most a süketek sorban állnak, vagy mi a franc van? –

kérdezte az egyikük, én pedig Milán szemébe nézve, aki ebből semmit nem hallott, két lépést előrébb mentem, majd mosolyogva jeleltem neki, hogy nézze meg azon a táblán azt az ajánlatot, tök jónak tűnik, mire az öcsém lábujjhegyre állva nyújtogatni kezdte a nyakát, én pedig gyilkos tekintettel hátrafordultam a mögöttünk álló két lányhoz. – Siket, és nem süket. Így mondjuk helyesen, mert így nem sértő – néztem rájuk felváltva, és a két lány hirtelen köpni nyelni sem tudott, annyira meglepődtek azon, hogy hallottam, amit beszéltek rólunk, és még reagáltam is. – Bocs, mi nem... – hebegte az egyikük, de meg sem vártam, hogy befejezze, csak visszafordultam Milánhoz, aki kérdőn nézett rám. – Mit akartak? – jelelte, mire újra hátrapillantottam a két lány irányába, akik teljesen megsemmisülten álltak ki a sorból, és átmentek egy másikhoz. – Csak megkérdezték, hogy mi mióta várunk. Türelmetlenek... – füllentettem, az öcsém pedig egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, aztán közölte, hogy olyat kér, amit a plakáton mutattam neki. Menüben. A tálcánkkal a kezünkben ültünk le egymással szemben egy felszabadult asztalhoz. Az öcsém mellett a piros szirteses hátizsák az esőkabátjával volt letakarva, hogy ne látszódjon. Miközben Milán felemelte a sajtburgerét, és a papírcsomagolást félig lehámozva róla elgondolkodva beleharapott, addig én egy sült krumplit mártottam a majonézbe, úgy néztem a szemébe. – Szóval. Mi ez az egész? – kérdezte jelelve, maga mellé mutatva a táskára. Én pedig megdörzsöltem az arcomat, és megkérdeztem: – Emlékszel, hogy tavaly a sulim részt vett egy országos versenyen? – A volt táncsulid? – jelelte. – Nem. A sima sulim. A Szirtes – javítottam ki azonnal. Milán összehúzta a szemöldökét, majd egy újabbat harapott a sajtburgerébe, szalvétával megtörölte a szája szélét, ami ketchupös lett, aztán megrázta a fejét.

– Nem. – Pedig biztos meséltem – próbálkoztam, de mivel az öcsém még általánosba jár, és emiatt annyira nincs képben az én iskolám dolgaival, lehetséges, hogy említettem neki az IOV-ot, és mondjuk nem érdekelte. – Mindegy – legyintettem, jelezve, hogy nem az a lényeg, hogy emlékszik-e a tavalyira. – Szóval van egy ilyen a dolog. Az a neve, hogy Iskolák Országos Versenye – kezdtem az elejéről, és úgy, ahogy van, röviden elmeséltem Milánnak a dolgot, onnantól, hogy tavaly az én sulim diákjai nyerték a versenyt, egészen odáig, hogy ma Kocsis beválasztott a címvédő csapatba. Az öcsém még rágni is elfelejtett, csak tátott szájjal meredt rám, aztán ledobta a tálcára a negyed sajtburgerét, mert mindkét kezére szüksége volt a hadaráshoz. Volt néhány kérdése azzal kapcsolatban, hogy hétfőn elmegyek két hétre, amikor az ő táborára már tavaly ősszel lehetett jelentkezni. – Ez nem tábor – jeleltem. – Verseny. – Tánc? – Nem, nem tánc. Sima sulis verseny. Iskolák versenyeznek egymással – magyaráztam. – Miben? Jó kérdés. A kis dobozban lévő majonézt egy krumplival kavargatva megvontam a vállamat. – Nem tudom – ismertem be. – Bármi lehet. – És hol lesz? – kérdezte jelelve. – Nem tudom. Bárhol lehet – ismételtem meg. – Kocsis azt mondta, csak az indulás pillanatában derül ki, amikor megérkezik értünk a busz, hogy elvigyen minket. Ez a szabály. Valami olyasmit említett, hogy ez azért van így, nehogy a helyszínt megtudva a diákok kihátráljanak és olyanok menjenek, akik kompetensebbek. Ezért nem lehet tudni az indulás pillanatáig – jeleltem, Milán pedig gyanúsan vizslatott, aztán nevetve megrázta a fejét, mint aki nem hisz nekem. – Csak kitalálod az egészet – közölte sértetten, és látszott rajta, hogy ez rosszul esik neki, mert bevette. – Nem, nem! – reagáltam azonnal, és odamutattam mellé. –

Nézd meg – böktem a táskára, aztán körbepillantottam. – Csak óvatosan – tettem hozzá. Az öcsém gyanakodva, de kellő óvatossággal és szakértelemmel lesett be az esőkabátja alá, majd hallottam, ahogyan elhúzza a táska cipzárját, és kutakodni kezd. Kisvártatva tátott szájjal hajolt fel újra az asztal alól, és elképedve nézett rám. – Ez most komoly? Elküldenek hétfőn egy kéthetes versenyre? – jelelte. – Igen – bólintottam. – Anyuék tudják? – Még nem. Majd ha hazaérünk, elmondom nekik – közöltem, és felemelve egy krumplit a számba dobtam. Milán bólintott, aztán mindketten a Meki pultja felé fordultunk és megláttuk, ahogyan a régi ismerőseim (nevezzük őket így) az automatánál állnak, és röhögve nyomkodják a rendelést, miközben telefonnal storyzzák az egészet. – Kész vagy? – kérdeztem. Milán bólintva beleivott az üdítőjébe, majd a kiürült poharat eldöntötte a tálcán, és felállt. – Menjünk – pillantottam még egyszer a kioszk irányába, aztán az öcsém után indulva a szemetes billenőnyílásán át beszórtam az összegyűrt papírokat, majd feltettem a tálcát a kuka tetejére, és otthagytuk a pláza gyorsétterem részlegét. Hazaérve aztán beavattam a szüleimet az IOV-ba, akik viszonylag higgadtak maradtak annak ellenére is, hogy tulajdonképpen tényként közöltem velük: hétfőtől két hétig egy iskolai versenyen veszek részt, egyelőre ismeretlen helyszínen. A nappaliban voltunk, én a kanapén ültem szótlanul, összefont karral, anyu pedig velem szemben, a dohányzóasztal túloldalán elhelyezkedő fotelben fellapozta a Kocsistól kapott mappa első oldalát, és olvasni kezdte. Apu mellette, a fotel karfáján ült féloldalasan, és bele-belenézett anyu válla felett a papírba, miközben igazából egyetlen kérdése volt az egésszel kapcsolatban. – És mennyibe kerül? Ez a kéthetes kis iskolai kiruccanás –

vakargatta a borostás arcát, és mint az apák általában, ő is arra volt kíváncsi, hogy anyagilag ez mit jelent majd neki. – Semmibe, a résztvevőknek díjtalan – mondtam vállvonogatva. – Valóban, azt írja a prospektus, hogy az Iskolák Országos Versenyét támogatók és szponzorok segítségével rendezik meg, az ország különböző pontjairól érkező csapatok elszállásolása és teljes ellátása pedig biztosítva van – olvasta fel anyu a tájékoztatóból. Apu pedig, amint ezt meghallotta, tulajdonképpen le is zárta az IOV-témát. – Részemről rendben, mehetsz – közölte, majd felállt, és otthagyott minket. Anyu a szemét forgatva nézett utána, majd egy „ne foglalkozz vele” legyintéssel fordult vissza hozzám, és átlapozta a mappa többi oldalát is, hogy elolvassa, mi ez az egész verseny, és lapról lapra egyre inkább kirajzolódott számára, hogy miről szól az IOV. – Kiket választott az igazgató rajtad kívül a csapatba? – érdeklődött. – Nem ismered őket – feleltem szűkszavúan. – Senki... a régi barátaid közül? – puhatolózott, óvatosan fogalmazva. – Nem, senki olyan nincs a csapatban – közöltem, állva a fürkésző tekintetét. – Értem – biccentett határozottan. – És mit kell tudni a többiekről? Kik ők? – Hasonlóan elcseszettek, mint én – feleltem egyszerűen, mire anyu bosszúsan nézett rám. – Ne beszélj így – kérte sóhajtva. – Oké – tettem fel a kezem megadón. – A másik lány Felcser Vivi, a fiúk pedig Pap Dominik és Fehér Rajmund – mondtam. – Mind a négyen évfolyamtársak vagyunk – tettem hozzá felállva, anyu pedig felém nyújtotta a mappát, tetején az aláírt beleegyező nyilatkozattal. – Köszönöm – vettem át. A mappát a mellkasomhoz szorítva mentem át Milán szobájába, aki a gépe előtt ülve játszott. Amikor észrevett, félrenézett a monitorról, és jelelve érdeklődött.

– Mi volt? – Minden rendben – válaszoltam. – Elengedtek a versenyre? – Persze. Vigyázz – mutattam a gépére. – Lelőnek – mosolyogtam rá, Milán pedig riadtan fordult vissza a képernyőhöz, és bosszúsan kezdte ütni a klaviatúrát, hogy visszatámadjon. Milántól kilépve behúztam magam mögött a Fortnite plakáttal borított ajtót, és átmentem a saját szobámba. A piros Szirteshátizsákot az ágyamra dobva elővettem a telefonomat, ami azonnal csatlakozott az asztalomon lévő bluetooth hangszóróhoz, elindítottam a zenét, és megálltam a tükrös szekrényem előtt. A karjaimat a fejem felett hátrahajlítva nyújtottam, majd ugráltam párat, és bemelegítettem, aztán gyakorolni kezdtem. Mint általában egy koreográfia kitalálása közben, ezúttal sem érzékeltem, hogy mennyi az idő, csak azt vettem észre, hogy a telefonomon lévő zene elhalkul az értesítések miatt. – Mi a franc? – álltam meg, és a tánctól lihegve, csípőre tett kézzel fordultam az asztalomon lévő készülékem felé, majd a hasamon elöl összecsomózott pólómba törölve az izzadt tenyeremet, odaléptem és felvettem. Annyira belevesztem a gyakorlásba, hogy nemcsak az ment ki a fejemből, hogy Kocsis engem küld az IOV-ra, hanem az is, hogy ennek publikussá tételét az igazgató ma estére tervezte. A poszt pedig kikerült a Szirtes oldalaira, ahol jelölve voltam. A tánctól még mindig szapora légvétellel néztem a kezemben tartott telefonomra, aminek zárolt képernyőjén egyre csak érkeztek a szalaghirdetések, majd megnyitottam az értesítést. Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést. Egy perccel ezelőtt. „Szirtes diákjai! Eljött a pillanat. Vége a várakozásnak. Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy az idei Iskolák Országos Versenyén címvédő iskolánk négyfős csapatának tagjai: Felcser Vivien, Fehér Rajmund, Major Sára és Pap Dominik.

Tanulóinkat Tahi Dénes tanár úr kíséri el a hétfőn kezdődő megmérettetésre. Kérlek benneteket, hogy szurkoljatok az új Szirtes-csapatnak, és támogassátok őket, hogy sikerrel járjanak a versenyen. A visszaszámlálás elindult, hétfőn kezdődnek az izgalmak, amikor is csapatunk elindul az egyelőre ismeretlen helyszínre, hogy az ország tizenkilenc másik iskolájával összecsapva bebizonyítsa, idén is a Szirtes a legjobb. Hogy ne maradjatok le az IOV-hírekről, kapcsoljátok be az értesítéseket az oldalon, továbbá kövessetek Instagramon és TikTokon is! Hajrá Szirtes, mindörökké! Kocsis igazgató” A poszt alatti reakciók közül szívből egy darab sem volt, like-ból akadt egy pár, sírós emojiból már volt bőven, azonban mindent vitt a mérges fej, amik másodpercenként záporoztak Kocsis kiírására. Ahogyan a kommentek is. Amik nem kíméltek egyikünket sem: „Miaf???” „Ez most valami rossz vicc?” „Ne szívassatok már” „Felcser? Most komolyan a ribanc Felcsert küldi Kocsis?” „Rajmund?????????” „Na jó én koccoltam, ez úgy szar ahogy van” „Hát ez erősen „vesztes-Szirtes” szagú. „Dominik? Az egy idegbeteg állat...” „Kocsis meghülyült, vagy mi van?” „Mit akarunk ezekkel?” „Most erősen sírok a tavalyi csapatért” „Én is” „Én is” „Szintén” „Melyik az a Major Sára? Ismerős a neve” „Akinek az a tánctáboros balhéja volt...” „Íjj bazz, tényleg!”

„Gratulálok Kocsisnak, itt az idei vesztes csapat” „Gondoltam, hogy a tavalyiakat nem fogja tudni überelni, de azért sikerült alulmúlnia magát” „Csá, most jöttem. Mikor lesz kiírva a csapat?” „Ez a csapat...” „MI??? Ez? Ez a csapatunk? Rajmund???” „Úgy néz ki” „Az komoly” „Hát nem tudom ti hogy vagytok vele, de ezt látva én idén nem követem a versenyt” „Én sem” „Én sem” „Tuti, hogy nem” „Én nekik nem drukkolok” „Felcser??? Esküszöm öt perce röhögök. Mit keres ribancVivi az IOV-on?” „Megy összejönni mindenkivel IS” „LOL” „Halljátok, nem Dominiknak volt a bunyója?” „De...” „Mi ez a csapat, jó isten gyere le. XD” „Na ez most jobban meglepett, mint apámat a matekbukásom” „Visítok, ez lett a csapatunk???” „Én leiratkoztam erről az egészről” „Én is” „Emberek, ez nagyon durva. Rajmund szétkapja a versenyt, mi lesz ott?” „Mi lenne? Kiesünk a gyászba az első napon.” „Az biztos. Jók ezek egyáltalán valamiben?” „Felcserről tudjuk, hogy miben jó...” „XD” „LOOOL” „Én úgy tudom, hogy Sára nagyon jó táncos” „Akkor mér’ vágták ki a csapatából?” „Hát tudod... Volt az a dolog”

„Nem tudom” „Én sem” „Valaki pls nekem is mondja el” „Írok privátban...” „Oké” „Halljátok, Kocsis szélütést kapott, vagy mi ez a névsor?” „Na jólvan, jó nyarat mindenkinek, én ezt passzolom” „Léptem én is. Kit érdekelnek ezek” „Én nem követek olyat, amiben Felcser benne van” „Én meg olyat, amiben a négy közül bármelyik” „Ááá, Kocsis ezt jól elszúrta” „Nagyon benézte” „Most komolyan, minden rossz nélkül... De mit kezd ez a csapat egy matek vagy logikai feladattal?” „Mit kezd ez a csapat BÁRMILYEN feladattal?” „Ja, Vivike nem az eszéről híres” „TOPKOMMENT! XD” „Én ezt a versenyt már most utálom.” „Lájk, ha a tavalyi sokkal jobb volt” A telefont fogva pörgettem a kommenteket, ahol a Szirtes diákjai egymás hozzászólását lájkolgatva értettek egyet egyöntetűen abban, hogy Kocsis döntése maga a tragédia. Egyelőre nem volt moderálva a suli oldala, valószínűleg a rekordszámú kommentáradat miatt, így aztán egyre durvább és trágárabb jelzőkkel illették a résztvevőket. Vagyis minket. Teljesen átment személyeskedésbe az egész, mind a négyünkkel kapcsolatban folyt a mocsok a kommentszekcióban, javarészt olyanoktól, akiket én például nem is ismerek. De azért akadt ott olyan is, akiről pontosan tudtam, hogy kicsoda. Mindig az a leghangosabb, akinek a háza ég, így a volt legjobb barátnőm „Hát én olyat nem követek, amiben Major Sára benne van” hozzászólását olvasva gúnyosan elmosolyodtam, és szórakozottan néztem a nevetséges kiírására másodpercenként érkező lájkokat. Soha ne legyen ennél nagyobb sikere.

A kommentszekció hirtelen eltűnt a szemem elől, és a telefonom kijelzőjén Felcser Vivien neve jelent meg. Videóhívást kezdeményezett. Erre nem számítottam, úgyhogy összehúzott szemöldökkel fogadtam a hívást, és gyanakodva néztem a kamerába, ahol kisvártatva megjelent Vivien. – Nem, mondom, nem kérek – kiabálta valakinek, aztán amikor észrevette, hogy fogadtam a hívását, visszafordult a kamerához, és belemosolygott. – Sára, de jó, hogy el tudtalak érni – kezdte, és a telefonját maga előtt fogva megfordult, leült az ágyára, miközben én érdeklődve futottam át a tekintetemmel a hátteret. Az ágya mögötti falrész úgy nézett ki, mint egy jól beállított Instagram-fotó, a kis polaroidképeken megörökített emlékeit csipesszel csíptette fel egy fehér keretre, amin végigfuttatott egy világító fényfüzért. Passzolt hozzá, és bár Viviennel egészen a mai napig egy szót sem váltottam, ha valaha tippelnem kellett volna, ilyen szobát mondtam volna neki. Ahogyan én, úgy ő is egy másodperc alatt felmérte a kamerán látottakat, és a mögöttem lévő szobámat pásztázta, miközben belekezdett a mondandójába, amiért hívott. – Elkezdtem összekészíteni a holmikat a versenyre, de egy kicsit megakadtam – kezdte. – Miben? – A Kocsistól kapott cuccok között nincs fürdőruha, a verseny tájékoztatójának tizenhatodik oldalán viszont azt írják, hogy mindenképpen legyen nálunk – magyarázta, és előrenyúlva a telefonja mellett a szabad kezével lapozgatni kezdte a mappát. – Viszont nekem nem világos, hogy annak is pirosnak kell lennie? – pillantott rám érdeklődve. – Mit gondolsz? – Ami azt illeti, még nem kezdtem neki a készülődésnek – ismertem be, és szabad kezemmel felkaptam a mappát. – Nem is néztem át – tettem hozzá, mire Vivi aprólékosabban végignézett rajtam a kamerán keresztül, és elhúzta a száját. – Basszus, az edzőruha rajtad? Miért nem mondtad, hogy zavarlak? – Nem zavarsz, és nem, nem edzés, csak gyakoroltam egy kicsit, de azt is abbahagytam már – ültem fel az ágyamra

törökülésben, és magam előtt tartva a telefont, fellapoztam a mappát. – Aha, látom, tényleg itt van, azt írják, fürdőruhát mindenképpen pakoljunk a versenyre – olvastam el a tizenhatodik oldalt, ahol Vivi mondta. – Viszont azt nem írják, hogy a csapatunk színével megegyezőnek kell lennie – futottam át a sorokat. – Hát ez az. Ezért hívtalak, hátha te tudod. – Passz – ráztam meg a fejem. – Nem tudom, a tavalyiaknál hogy volt ez. – Nem vizes IOV volt... – töprengett Vivi. – Gondolod, hogy mi arra megyünk? – Lehet. Eléggé ki van emelve, hogy legyen nálunk fürdőruha. Én ebből arra következtetek, hogy az idei vizes verseny lesz – mondta, én pedig tovább olvasgattam a tájékoztatót, amibe egészen Vivien hívásáig bele sem néztem. – De ha vizes verseny lenne, akkor a Kocsistól kapott csomagban lenne egyenfürdőruha a csapatunk színével, nem? – bizonytalanította el saját magát. – Te sem kaptál, ugye? – Én még ki sem nyitottam a hátizsákot, de megnézem – nyúltam félre, és a táskát vállpántjánál megragadva odahúztam magamhoz. A cipzárt elhúzva elkezdtem kiszedegetni a táska tartalmát, és egyesével letettem magam elé az ágyra a kapott dolgokat. Két piros melegítőnadrág, két piros kapucnis pulcsi. Piros tornazsák. Piros kulacs. Piros hajkefe. Piros esőkabát, téglalap alakúra csomagolva. Minden kapott dologra fehérrel rá volt írva, hogy Szirtes. De fürdőruha, az nem volt benne. – Nincs, én sem kaptam – közöltem, amikor mindent kiraktam a táskából magam elé. – Viszont... ez mi? – emeltem fel értetlenül egy kis kerek tárgyat. – Nyisd ki. Iránytű. –Ahhha – pattintottam fel a tetejét, mire a tenyeremben tartott kis iránytű mágnese rezegve mutatta az irányt. – De... telefon végig lehet nálunk, nem? – kérdeztem, mert nyilván akkor szükség esetén azon használom az iránytűt. – Úgy tudom, hogy feladatoknál nem – igazgatta meg a haját

Vivi, a kamerában nézve magát. – Vagyis tavalyról valami ilyesmi rémlik. Szerintem Kocsis ezért szánt nekünk iránytűt. Hátha kell... – Valószínű – biccentettem, újra a tenyeremen tartott iránytűre nézve, majd egy határozott mozdulattal összecsuktam, és szépen a többi cucc mellé tettem, miközben odahajoltam a telefonomhoz, és felfelé pöccintve eltüntettem az újabb értesítést, ami belelógott a videóba. Vivi éppen elkapta a tekintetével mozdulatot, és elfojtott mosollyal nézett rám a kamerán keresztül. – Akkor nem csak én felejtettem el kikapcsolni az értesítéseket – jegyezte meg. – Nem – ismertem be. – Olvastad a kommenteket? – kérdeztem. – Persze – húzta ki magát. – Te? – Én is – feleltem határozottan, állva a fürkésző pillantását, és szavak nélkül is biztosítottam arról, hogy nem tört meg, amit olvastam a suli oldalán. Vivi ugyanilyen eltökélten nézett vissza rám. Nem kellett félteni minket. – Na szóval – terelte is el a témát. – Nekem nincs piros bikinim, de lehet, hogy beszerzek egyet, ha már a piros a csapatszínünk. Neked van? – Nem, csak fekete – válaszoltam. – Aha. Találtam egy webshopon olyan piros fürdőruhát, ami tetszik, de hétfőig már nem szállítják ki – magyarázta körmeivel a hajába túrva, kissé félredöntve a fejét, amitől a szőke hajzuhataga jobb oldalt hullt a vállára. – Viszont elvileg az üzletben van bolti készleten, lehet, holnap elmegyek venni. Átküldöm a linket, nézd meg te is, és ha tetszik valami, akkor még a hétvégén te is el tudsz menni felpróbálni – magyarázta, aztán már át is küldte a linket. – Köszi – feleltem, majd a következő pillanatban mindkettőnk telefonja ugyanazt a hangot adta ki, amikor egyszerre kaptuk az értesítést. Ezúttal azonban nem Kocsis posztjával kapcsolatban érkezett a jelzés, hanem Rajmund hozott létre egy csoportüzenetet, amibe belerakta mind a négy Szirtes-

csapattagot. Rajmund: Major, Felcser, hogy vagytok? Erősek a kommentek, bírjátok? Dominik: Most akartam én is rájuk írni. Sára: Itt vagyunk. Vivi: Jelen. Rajmund: Megvagytok? Sára: Persze. Vivi: Simán. Egyébként éppen videóhívásban voltunk Sárával. Jöttök? Rajmund: Oké. Dominik: Jó. Ezután a csoportchatünket átváltottuk csoport FaceTime-ra, így pillanatok alatt megjelentünk egymásnak a négyfelé osztott kijelzőn. Vivivel már amúgy is vonalban voltam, mellé azonban beérkezett Rajmund videókockája, aki egészen sötétben, az ágyán fekve valami filmet nézett, aminek jelenetei váltakozó fényerőséggel világították meg. Az arcán cikázó fénycsíkokkal figyelte a képernyőt, aztán amikor észrevette, hogy mind megvagyunk a videóhívásban, elfordította a tekintetét, és a telefonjába nézett. A mellette lévő videóképen Dominik tűnt fel, aki láthatóan nem otthon tartózkodott, hanem egy pub- vagy kocsmaszerű helyen ült egy sarokasztalnál. A háttérben mögötte lévő falrészt famintázatú lambéria és képkeretek borították. Elég nagy volt a hangzavar, Dominik pedig a haját hátrafogva betette a fülesét a fülébe, hogy jobban halljon minket. – Mindenki megvan? Túléltétek a posztot? – érdeklődött Rajmund. – Minden rendben – jeleztem. – Akkor jó – mosolygott rám, majd a következő videóablakra nézett. – Vivi? Te azért rendesen kapod az ívet – jegyezte meg Rajmund az ágyán fekve, majd fél karral a feje alá gyűrte a

párnáját, hogy kényelmesebben legyen. – Semmi bajom – közölte Vivien határozottan, majd hozzátette. – Ugyan már, néhány ribancozó beszólás a suli posztjánál, és akkor mi van. Ha bárki azt gondolja, hogy ez egy különleges eset, akkor elmondanám, hogy kommentek szempontjából ez nekem egy sima péntek este – nézett a plafon felé unottan, mire a beszólásán ösztönösen felnevettem, Rajmund pedig szórakozottan bólintott. – Cowboy, te is rendben vagy? – érdeklődött Dominik felől. – Kösz, minden rendben, eljöttem az ivóba’ – biccentett, majd Rajmunddal együtt felröhögtek, aztán Dominik félrenézett a telefonjából, mert megérkezett a rendelése. – Köszönöm – szólt, vélhetőleg a pincérnőnek, majd beleivott az üvegbe. – Ti mit tippeltek? Hol lesz az idei verseny? – kérdezte Vivi, felváltva nézve ránk az osztott képernyőn. – Szerintem vízpart – válaszolta Dominik, jól átgondolva a dolgokat, miközben megtámasztotta az asztalon a telefonját. A fapadon a lambériának dőlve felhúzta a bakancsos lábát, és bárhol is volt, kényelmesen elhelyezkedett. – Szerintem nem – kapta el a tekintetét Rajmund a filmről. – Szerintem is vízhez megyünk. Van egy ilyen érzésem – tűnődött Vivi. – Rajmund, te miért gondolod, hogy nem vízhez megyünk? – kérdeztem. – Nem tudom. Túl egyértelmű lenne. – De tavaly sem vizes volt az IOV – emlékeztette Dominik. – Pont ez az. Emiatt idén mindenki arra számít. Szerintem nem vízhez megyünk – kötötte az ebet a karóhoz. – Mindenesetre hétfőn kiderül. Mondjuk örülnék két hétnek a Balatonon – ábrándozott Vivi. – Nincs akkora szerencsénk – nevettem el magam úgy, mint aki biztos ebben. – Nem is baj, én annyira nem adnám a vizes versenyt – gondolkodott Dominik hangosan. – Figyeljetek, Kocsis írogat nekem, meg rólatok is kérdezget, bevehetem a videóhívásba? Egyszerűbb lenne – váltott témát

hirtelen Vivi, miközben a kis videóablakában látszott, hogy valami nagyon leköti a figyelmét a kijelzőjén. – Persze – mondtam, a fiúk pedig a vállukat vonogatták, jelezve, hogy nekik is oké a dolog, így pillanatok múlva Kocsis igazgató is bekapcsolódott a videóhívásba. Az igazgató láthatóan megkönnyebbült, ahogy végignézett a kijelző osztott videóablakain, és megbizonyosodott arról, hogy mind rendben vagyunk, egyikünk sem vágott eret magán a bejelentés reakciói miatt. – Mind itt vagytok, nagyszerű – mosolygott zavart idegességgel az arcán, aztán hunyorogva az egyik kis videóablakra meredt, és szinte belehajolt a képernyőbe, hogy jobban lásson. – Dominik, tudom, hogy hivatalosan már nyári szünet van, de tüntesd el azt a sörösüveget! – közölte szigorúan. – Alkoholmentes – vágta rá Dominik. – Látom, hogy nem az! Leolvasható a címke – forgatta a szemét Kocsis. – Tedd el a szemem elől. – Egy próbát megért – jegyezte meg Dominik, és félrerakta az üveget valahová a megtámasztott telefonja mellé, hogy ne legyen benne a képben. – Na szóval – fújtatott Kocsis. – Mint bizonyára tudjátok, megtörtént a bejelentés a Szirtes felületein – pillantott körbe, mire valamennyien bólintottunk. – Nos. Khm. Ahogyan az várható volt, eléggé megoszlottak a vélemények a csapat összetételével kapcsolatban. – Ha még megoszlottak volna – nevetett fel Vivi gúnyosan. – Jó, akkor mondjuk úgy, hogy inkább negatív irányba billentek el... De erre fel voltunk készülve, igaz? – pillantott ránk egyenként, mintha csak megerősítésre várna. Úgy tűnt, Kocsis már most, a verseny előtt lelkiismeret furdalással küzd, amiért ennyire bántva vagyunk. – Persze – feleltük egyszerre, hogy megnyugtassuk. – Nos, értem. És ennek nagyon örülök. Be kell valljam, egy kicsit aggódtam az első véleményeket látva. Fél óra múlva pedig szó szerint kétségbeestem. – Nem kell – mondta Rajmund, el sem szakítva a tekintetét a