Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

laptopján nézett filmről. – Rendben, most megnyugodtam... – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. – Dominik, üveg! – szólt rá ismét, amikor Dominik megfeledkezve magáról újra beleivott a sörébe. – Elnézést – intett az igazgatónak. – Tudjátok, mi jutott eszembe a kommenteket látva? – dörzsölte meg az orrnyergét Kocsis. – Hogy hibás döntést hozott? – kérdezte Rajmund oda sem fordulva. – Nem – erősködött Kocsis. – A Dunning–Kruger-effektus – mondta ki. – Tudjátok, hogy az mi? – Nem – feleltük egyszerre. – Dunning–Kruger-hatásnak azt a jelenséget nevezzük, amikor valaki minél kevesebbet tud egy dologról, annál biztosabb a saját hozzáértésében az adott témával kapcsolatban – magyarázta Kocsis. – Mint jelen esetben a Szirtes tanulói, akik annak ellenére, hogy vajmi keveset értenek az IOV-hoz, maximálisan biztosak abban, hogy ők tudják a legjobban, kit kellene küldenünk, és kiket biztosan nem. Éppen ezért, ha esetleg láttátok is a kommenteket, nem szabad vele törődni – nyugtatott minket. – Nem törődünk – közölte Dominik. – Nagyszerű, ezt akartam hallani – dörzsölte meg nyúzott arcát Kocsis. – A versenyt megbeszéltétek otthon, mindenkinek beleegyeztek a szülei a részvételbe, és aláírták a nyilatkozatot? – váltott témát. – Igen – bólogattunk mind. – Pompás. Rajmund, nálad a biztonság kedvéért azért mégiscsak megkérdezem a szüleidtől, hogy tudnak-e róla... – Oké, de erről most kivételesen tényleg szóltam – felelte. – Azért én csak megkérdezem, úgy a biztos – motyogta Kocsis. – Ahogy az igazgató úr gondolja – hagyta rá Rajmund. – Rendben. Nos, azt hiszem, én nem is zavarlak tovább benneteket, igazából csak ellenőrizni akartam, hogy miként viselitek a nyomást – kezdett búcsúzkodni Kocsis, aztán újra körbenézett a kis videóablakokon, és elégedetten bólintott. – De látom, hogy jól – biccentett megnyugodva. – További szép estét,

gyerekek. – Köszönjük, viszont – köszöntünk el. – Egyébként... – gondolkodott el az igazgató. – A videóhívásra én csődítettelek össze benneteket, vagy jól sejtem, hogy amúgy is éppen egymással beszélgettetek? – fürkészett minket. – Már beszéltünk, amikor az igazgató úr csatlakozott – feleltem, Kocsis pedig elrejtette a mosolyát, és csak kurtán bólintott, aztán kilépett a videochatből, mi pedig ottmaradtunk négyen, egy pillanatig szótlanul, aztán Dominik törte meg a csendet. – Rajmund, most már mondd meg, hogy mit nézel ennyire – szólt, mert hozzánk hasonlóan neki is feltűnt, hogy Rajmund a videochat közben tulajdonképpen végig valami filmet néz, és csak időnként szakítja el róla a tekintetét. Rajmund ahelyett, hogy válaszolt volna, csak megnyomta a kijelzőjén a kamera ikont, aminek következtében megfordult a kép, és szelfi módról a fekvő pozícióban az ölében tartott laptopja jelent meg előttünk, amin a filmet nézte. Ezt követően beszélgetni kezdtünk, először csak filmekről, aztán zenékről és hobbikról, fokozatosan ismerkedve egymással, ha már úgy alakult, hogy csapattársakká váltunk, és hétfőn együtt indulunk el két hétre, hogy címvédőként helytálljunk az Iskolák Országos Versenyén. És miközben mi éppen erre készültünk, a Szirtes oldalán lévő bejelentést soha nem látott negatív kommenthullám és mérges reakciók lepték el. Nem volt olyan, aki örült annak, hogy mi megyünk. Magunkra maradtunk, senki más nem állt mellettünk, csak Kocsis és a Dunning–Kruger-effektus. Aztán majd kiderül, hogy kinek volt igaza.

4. A péntek esti videochatünket követően, amikor is majdnem éjfélig beszélgettünk a többiekkel, vasárnap estig már nem kommunikáltunk egymással, mert nem volt rá időnk, ugyanis hirtelen mindenki ráébredt, hogy ha minden jól megy, akkor hétfőn két hétre elmegyünk, így aztán a nyakunkba szakadt a készülődés és egy csomó elintéznivaló. Nekem is bőven volt dolgom, kezdve azzal, hogy el kellett mennem a nagyszüleimhez, akik a jövő hétre vártak volna, de érthető okokból elvileg akkor nem tudok menni. Aztán egy halom dolgot is be kellett szerezni a versenyre, úgyhogy mehettem vásárolni. A drogériába anyu kísért el, vettünk kis kiszerelésű, utazó méretű fogkrémet, sminklemosókendőt, sampont, tusfürdőt, folyékony kézfertőtlenítőt meg Domestos kendőt, és bár egész hétvégén megmaradt a borús, hűvös idő, vásároltunk naptejet is, hátha kelleni fog. Az IOV-mappa szerint a táborhelyen, bárhol is legyen az, lehetőség lesz majd mosni a ruháinkat, úgyhogy vettünk mosóport és öblítőt is. Már ezekkel kinőttem a kis méretű bőröndöt, amit szerettem volna vinni, úgyhogy elő is szedtem a nagyobbat, tekintve, hogy még sehol nem álltam a pakolással. Ráadásul mehettem vásárolni is, ugyanis szükségem volt új pólókra, mert azt nem kaptunk az egyenmelegítőnkhöz (csak nadrág és pulcsi tartozott hozzá), úgyhogy Milánnal ismét elmentünk a plázába, hogy vegyünk nekem piros pólókat is, mert olyanom nem volt otthon. Nem volt könnyű minta és felirat nélküli felsőt találni, de végül sikerült két-két darabot vásárolni a sima egyszínű, piros spagettipántos topból és a rövid ujjú pólóból is. Jó, mondjuk ezek után nem lett volna kötelező, de ha már ott voltunk úgyis a bevásárlóközpontban, akkor beültünk Milánnal egy feliratos filmre, hogy mozizzunk egyet. Tekintve, hogy várhatóan két hétig nem fogom látni az öcsémet, ő pedig szó nélkül kísérgetett a ruhaüzletekben, és kereste velem a piros felsőket, az volt a minimum, hogy a kedvében járok, és csinálunk valami olyat is, ami őt teszi boldoggá. Mozizni meg szeret. És mivel éppen kezdődött egy feliratos film, beültünk rá, és

megnéztük. Tragikusan rossz volt, mert persze a közönségfilmeket és blockbustereket mindig szinkronosan adják, Milánnal viszont azokra nem tudunk menni, mert neki szüksége van a feliratra, úgyhogy általában vagy korhatáros horrorra lóg be velem, vagy pedig komolyabb hangvételű filmet nézünk moziban, mert csak azokat feliratozzák. Így aztán a korosztályából ő az egyetlen tizenhárom éves, aki egy halom művészfilmet és mindenféle díjjal jutalmazott filmdrámát látott már moziban, miközben mindenki más animációs mesén vagy képregény-adaptáción szórakozik egy másik teremben. Hát ilyen ez. Ha Milánból majd valami sznob filmesztéta lesz, akkor az annak köszönhető, hogy a siketekkel és nagyothallókkal nem foglalkoznak a filmforgalmazók. Mindegy, legalább jól éreztük magunkat együtt. Hazaérve aztán folytattam a készülődést, de a bőröndömet még mindig nem zártam be, mert vasárnapra maradt a gyógyszertár, ahonnan szintén egy tucat dolog kellett. Mivel nem tudni, hová visznek minket, minden eshetőségre fel kellett készülni. A patikába ismét anyuval mentem, mert ezeket a „muszáj, hogy legyen nálam” dolgokat ő tudja, úgyhogy igazából én csak mellette álltam, amíg ő a telefonjában lévő hosszú listát diktálta a patikusnak, aki minden tételt egyesével hozott a pultra, és rakta a kupachoz. Fájdalomcsillapító, lázcsillapító, szúnyogriasztó spray, kullancsriasztó krém, kis doboz ragtapasz, nagy doboz ragtapasz. Géz, sebfertőtlenítő, lázmérő. Anyu mindenre gondolt, és annak ellenére, hogy az IOV-tájékoztató alapján a táborhelyünkön lesz orvosi ügyelet, anyu úgy döntött, viszek magammal én is egy rendelőt. A gyógyszertárból kilépve elpakoltam a táskámba a vásárolt készítményeket, és elindultunk hazafelé, hogy befejezhessem a pakolást. Nagyjából este fél nyolcra végeztem, amikor is lecsuktam a bőröndömet, és behúztam a cipzárt. Készen álltam az IOV-ra. Az íróasztalom előtti székre kikészített piros melegítőszettre néztem, amiben majd reggel megyek a suli elé, aztán leültem az ágyamra, és csak néztem magam elé, amikor is beugrott, hogy valamit elfelejtettem.

– Basszus, a fürdőruha – dobbantottam egyet a lábammal, aztán kinyitottam a tükrös szekrényajtómat, és kihúztam az egyik polcon lévő fehérneműs rekeszt, aminek az alján turkálva megtaláltam a bikinimet. Így a nyár elején nem volt még miért elővennem. A fekete kétrészest nézve elhúztam a számat, és visszafordulva az ágyamhoz felemeltem a telefonomat. Sára: Vivi, végül vettél piros fürdőruhát? Azt hozod? Az üzenetet elküldve szinte azonnal jött a válasz. Vivi: Nem, ma elmentem megvenni, de felpróbálva rettenetesen állt, úgyhogy otthagytam. Szóval egy régit hozok... Sára: Milyen színű? Vivi: Sötétkék, fehér csíkos. Van egy kép róla az Instámon a nyárról, megnézed? Sára: Aha. Vivi: Tessék. LINK. Sára: Ez jól néz ki nagyon. Jól látom, hogy kötős a bugyija? Vivi: Igen, nekem is az tetszett meg benne, tök jó fazon. Rajmund: Lányok, a világért sem akarlak félbeszakítani benneteket, de gondoltam most már megkérdezem, hogy ebbe a beszélgetésbe engem miért kellett belerakni? Dominik: Ez egy nagyon jó kérdés, én is olvasgatom egy ideje az üzenetváltást, de fogalmam sincs, hogy miért... Sára: A francba, véletlenül a tegnapi négyes chatbe írtam. Vivi, csak neked akartam üzenni. Vivi: :DDD Sára: Bocs mindenkitől. Rajmund: Semmi gond. Rég izgultam ennyire azon, hogy egy bikini kötős-e vagy sem. Dominik: Én is rendesen aggódtam. Jó, hogy kiderült. Sára: Na jó, ne trollkodjatok, véletlenül kerültetek az üzenetbe – írtam meg visszatartott nevetéssel, aztán jött egy értesítésem. Vivi: Kocsis újra posztolt. Látjátok? Sára: Igen.

Rajmund: Nézem. Dominik: Én is. Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést. Egy perce. Kedves diákok! „Eljött az idő, holnap reggel a Szirtes-csapat elindul megvédeni iskolánk bajnoki címét. Aki szeretné Sárát, Vivit, Dominikot és Rajmundot személyesen is biztatni, és sok sikert kívánni nekik az IOV-hoz, jöjjön holnap reggel fél hétre az iskola elé, ahol elbúcsúzhattok a versenyzőinktől. Mindenkit sok szeretettel várunk. Hajrá, Szirtes! Kocsis igazgató" A tegnapi bejelentést követő millió kommenthez képest Kocsis új posztjára elenyészve kezdtek érkezni a reakciók. Úgy tűnt, többen betartották az ígéretüket, és nem üres fenyegetés volt – valóban leiratkoztak a suli posztjairól. Hébe-hóba érkeztek a kommentek, azok pedig olyanok is voltak. „Kösz, de kihagyom” „Minek kelnék miattuk ilyen korán, estére már újra itthon lesznek” „Kábé” „Én jövök. Ja ezt nem ide akartam írni, bocs” „LOOOOL” „Megmutattam ezt a posztot a macskámnak, de őt sem érdekelte” A Facebookot bezárva visszamentem a csoportchatünkbe, és elköszöntem a többiektől, aztán a telefonomat az ágyamra dobva eltettem a bőröndömbe a fekete bikinimet, ismételten behúztam a cipzárt, ezúttal végleg, indulásra készen. Aztán lehuppantam az ágyamra, és szemben, az akasztós szekrényem tükrében néztem magam, majd a karjaim közé szorítottam a fejem, két könyökömet összeérintve az arcom előtt, két kézzel hátrafogva a hajam. Egészen addig így maradtam, amíg meg nem hallottam az ajtónyitódást, amire leengedtem a karjaimat, és odafordultam. A

hajam azonnal visszahullott a pici copfból, amibe fogtam, és kérdőn néztem Milánra, aki benyitott a szobámba. – Anyu szólt, hogy kész a vacsora – mutatta, mire biccentettem. – Jól vagy? – tette hozzá, kérdőn fürkészve. Bólintva álltam fel az ágyamról, aztán a bőröndömet félregurítva az útból az öcsém után mentem. Miután megvacsoráztunk, még bementem Milán szobájába, hogy elköszönjek tőle. Az íróasztalánál ült a gépe előtt, gurulós székével felém fordulva, miközben én oldalt feküdtem az ágyán, és könyökölve támasztottam meg a fejem. – Nem értem, miért nem keltesz fel reggel? – jelelte a fejét rázva. – Azért, mert – tápászkodtam fel, és jelelni kezdtem neki. – Nyári szünet van, legyél fent későig, aludj sokáig, mint minden normális kölyök. Jó? – Jó – helyeselt végül. – Én viszont most megyek, megpróbálok aludni, mert mindjárt kelek – pillantottam a kezemben tartott telefonom kijelzőjére, és felálltam Milán ágyáról. Az öcsémhez odalépve csak egy puszit nyomtam a homlokára, nem akartam túl érzelgős búcsút, az ő korában az már kellemetlen. Így aztán csak intett, és kérte, hogy azért néha jelentkezzek, majd vissza is fordult a gépéhez, és folytatta a játékot. A küszöbön állva pár pillanatig még figyeltem, hogy mit csinál, aztán becsuktam magam mögött az ajtót, és visszaindultam a saját szobám felé. A konyha előtt elhaladva hallottam, hogy anyu a mosogatógépbe pakolva csörög az edényekkel, és éppen megpróbálta túlharsogni a saját maga által generált zajt, úgy beszélt tovább apunak, meglehetősen hangosan. A konyhaajtó mellett megállva, hogy ne lássanak meg, belehallgattam a diskurzusukba. – Reggel te viszed el Sárát az iskolához – mondta anyu. – Gondolod, hogy jó ötlet ez? Ez a dolog, amire megy? – Persze. Miért? – kérdezett vissza anyu az összekoccanó evőeszközök zajában.

– Nem tudom, legutóbb, amikor táborba ment, érte kellett menni, fegyelmit kapott, és kirakták a tánccsapatából – emlékezett apu a fél évvel ezelőtti eseményekre. – Ne, azt ne keverd ide! – kérte ki magának anyu. – Miért ne? – Mert... Mert akkor még más társasága volt. Vagyis, akkor még volt társasága. Azóta teljesen egyedül van, és valljuk be, semmi gond nincs vele azon kívül, hogy sértett, flegma és kamasz. Ez viszont minden tizenhét évesre igaz – magyarázta anyu. – Egyébként pedig ez nem tábor, hanem verseny. Igazán ráfér egy kis sikerélmény, vezekelt eleget az elmúlt hónapokban. – Meglátjuk – dünnyögte apu. – Hányra kell vinnem a sulihoz? – Fél hétre kell odaérni – felelte anyu. – Rendben. Észrevétlenül, nehogy meghalljanak, lábujjhegyen lépkedtem az előszoba kövén a szobám felé, majd besurrantam a résen, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lefeküdtem az ágyra, magamra húztam a takarómat, és az oldalamra fekve beállítottam a laptopomat magam mellett úgy, hogy kényelmesen lássam, aztán elindítottam a Netflixen a sorozatom következő részét, és a fejem alá gyűrtem a párnámat. Már legalább harminc perce ment a film, amikor feltűnt, hogy egy másodpercére sem sikerült figyelnem, mert a gondolataim ezerfelé cikáztak, így haragosan fújtatva odanyúltam, és elindítottam elölről a részt, hátha másodszorra sikerül lekötnie. Nem hibáztattam aput, amiért felhozta a januári alkalmat. Akkor voltam utoljára valahol, mégpedig a tánciskolámmal, a legjobbnak hitt barátnőimmel, abban a síszünetben tartott négynapos tánctáborban, aminek a második estéjén minden elcsesződött, és aminek a végén én vittem el mindent a hátamon. És nem, nem azért, mert így akartam. Talán megtettem volna amúgy is magamtól, talán nem, ez már soha nem derül ki. Merthogy végül nem volt lehetőségem azon gondolkodni, mentem-e a többieket, ugyanis mindenki egyöntetűen rám kente az egész balhét, úgy, ahogy volt, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Pedig nem én voltam. Vagyis nem csak én voltam.

Újra lement a sorozatrész úgy, hogy fogalmam sem volt, mi történt benne, csak a pisztolylövésre kaptam fel a fejem a bambulásból. Marha jó, az egyik szereplőt lelőtték, én pedig megint nem figyeltem. Harmadszorra tettem vissza a rész legelejére, és kezdtem újra nézni, miközben a fejem mellett heverő telefonomra koppintottam, mire a kijelzőn megjelent az idő. A zárolt képernyőn (egy tornacipős láb tánclépés közben, körülötte a napfény csíkjában felszálló porral) lévő óra azt mutatta, hogy éjjel negyed kettő van. – Ó, a francba – suttogtam tehetetlenül, és mint ilyen helyzetben mindig, már attól nem tudtam aludni, hogy stresszelt, mennyire keveset tudok majd aludni. A telefont visszarakva a fejem mellé szinte kényszerítettem az agyam, hogy koncentráljon a laptopomon váltakozó filmjelenetekre, és a fejem alatt lévő párna alá bedugva a kezem tovább néztem a sorozatrészt, várva, hogy elálmosodjak. Fogalmam sincs, hogy végül mikor sikerült elaludnom, de fájdalmasan rövid idővel azután, hogy végül leragadt a szemem, a telefonom alapértelmezett ébresztőjének idegtépő hangjára riadtam fel. A nyári szünet első hétfőjén, reggel negyed hatkor ültem az ágyamon, és álmosan megdörzsölve az arcomat a kezembe vettem a telefonomat, és megnyitottam az Instát. Örömmel konstatáltam, hogy nem egyedül vagyok ébren, ugyanis a négy követettem közül ketten is frissen storyztak. Rányomtam előbb Kocsis igazgató történetére, és a hajnali világosságban hunyorogva néztem a kijelzőt. – Jó reggelt, korán kelő IOV-drukkerek! Így van, jól látjátok, én már teljes készültségben vagyok – mutatott végig magán a telefonjával, hogy jól láthatóvá váljon a piros szettje. – Tűkön ülve várom a reggel hét órát, amikor is elindulnak diákjaink a versenyre. Ha van kedvetek, csatlakozzatok a búcsúztatásukhoz. Sok szeretettel várok mindenkit a Szirtes előtt fél héttől! Mi a versenyzőkkel kicsit előbb érkezünk, hiszen van mit megbeszélnünk az indulásuk előtt. Addig is, kérdezz tőlem valamit. Hogy is? Ó, igen, megvan. Szóval van ez a jópofa funkció

itt az Instán a storyban, tegyétek fel a kérdéseteket, én pedig válaszolok. Nagyon izgalmas, ezt még nem is használtam eddig. Nagyon izgalmas. Kocsis következő storyja automatikusan betöltődött, ahol is elkezdtek érkezni hozzá a kérdések. Csakhogy nem feltétlenül olyanok, amilyenekre számított. – Nos. Lássuk. Aham, itt láthatjátok ti is – bökött a videója alján lévő kérdés ablakára. – Itt is van az első kérdés. Khm. Igen. Tehát valaki azt szeretné tudni, hogy „ménemalszom ilyenkor”. A válaszom, hogy iskolánk tanulói ma reggel indulnak az IOV-ra, és azon túl, hogy természetesen búcsúztatom őket a Szirtes előtt, az izgalom is kiugrasztott az ágyból ezen kora hajnali órán – válaszolta meg Kocsis. – Következő kérdés – váltott át a story. – Miért nem választottam normális diákot az IOV-ra? Nem akarok nyerni? – olvasta fel. – Nos. Nem tudom értelmezni a kérdést, mert nem tudok olyanról, hogy a Szirtesnek lenne „nem normális” diákja. És itt szeretném megragadni az alkalmat, és kérni mindenkitől, hogy válogassa meg a szavait, mert minden sértő, kirekesztő és lealacsonyító jelzőt és megjegyzést tartalmazó kommentet ki fogok törölni, a továbbiakban pedig a kérdések között is megszűröm majd. Amint rájövök, hogy kell – köhintette, aztán fújtatva folytatta. – Az idei IOV résztvevőit, csakúgy, mint a tavalyiakat, én választottam ki, és természetesen vállalom értük a garanciát, továbbá a teljes felelősséget. Hiszem, hogy sokáig jutnak, sőt, megkockáztatom, ma a nyertes csapatot indítom útjára. Minden résztvevő tökéletesen normális, ahogyan iskolánk valamennyi tanulója is az. Na! Következő kérdés – mondta kissé bepipulva, a story pedig újra váltott egyet. – Igen, már látom is – hunyorgott, majd felolvasta. – Igazgató úr, éppen buliból tartok hazafelé, segítsen nekem, nem tudok dönteni. Egyek egy gyrost a megállóban, vagy inkább ne? Kocsis a kérdést felolvasva összeráncolta a homlokát, és gondterhelten nézett a kamerába. – Nos, igen, beismerem, ez az én hibám, nem voltam elég konkrét, amikor kiraktam, hogy jöhetnek a kérdések, de természetesen úgy gondoltam, hogy az Iskolák Országos

Versenyével kapcsolatban fogunk beszélgetni. A továbbiakban majd figyelek erre, hogy egyértelműbb legyek – köhintette. – De ha már kaptam egy ilyen kérdést, amire, hogy úgy mondjam, valamiféle tanácsot vár a kérdező, vagy nem is tudom, talán iránymutatást, hogy mitévő legyen, természetesen megpróbálom megválaszolni a legjobb tudásom szerint. Szóval fiam, én azt tanácsolom, ne egyél gyrost hajnalban, mert égni fog a gyomrod. Na. Következő kérdés. – váltott át. – Mi az oka annak, hogy Tahó tanár urat küldöm a csapattal? – olvasta fel, majd mérgesen megrázta a fejét. – Gyerekek, Tahi! Tahi tanár úr. Kérném, hogy mindenki a rendes nevén emlegesse. Az oka pedig, hogy a fizikatanár kíséri a diákjainkat, az, hogy ööö – kereste a szavakat Kocsis. – Ööö. Öhm. Khm. A tanár úr nagy IOV-rajongó, így hát velük tart – kamuzott Kocsis, de nagyon árulkodó volt a maszatolása. Tahiról minden szirteses diák tudja, hogy az egyik, ha nem a legkeményebb tanár, és egyáltalán nem véletlen, hogy a mi négyesünkhöz Kocsis nem puhány kísérőt választott, hanem olyat, akitől mindenki tart. Csak ezt az igazgató nem vallotta be publikusan, mert akkor elárulná magát, hogy neki is van fenntartása a csapatunkkal kapcsolatban, azért küldi velünk Tahit. – Úgy látom, még van egy kérdés, lássuk, mi az – terelte el a szót gyorsan az igazgató, és felolvasta az utolsó kérdést, ami ennyi volt: – MI VAN KOCSIS? Az igazgató értetlenül nézte a videójában megjelenő kérdést, majd fáradtan megmasszírozta a halántékát. – Azt hiszem, ezt figyelmen kívül is hagyhatom. Igen, erre nem reagálok. Szóval. Végeztünk, egyelőre ennyi kérdés érkezett, köszönöm mindenkinek, a jövőben még biztosan csinálunk ilyen kis kérdezz-feleleket itt az Instámon, vagy ha trendi szeretnék lenni, akkor kjúendéjnek is mondhatom, láttam, mások így nevezik, szavazzátok meg, hogy én hogy mondjam. Ide kattintva tudtok voksolni – mutogatott a videóban. – Most pedig elköszönök, de rövidesen újra jelentkezem, akkor már az iskola elől. Tartsatok velem! – búcsúzott el Kocsis, de aztán még egy storyra felugrott, pedig már azt hittem, eltűnt. – És kövessétek a TikTok oldalamat is, lehet velem duettezni! A legjobbakat

lájkolom is! – kiabálta izgatottan, aztán eltűnt. A hajnali Kocsis-storyáradattól lehalt az agyam, így szinte felüdülés volt Vivi egyetlen képből álló történetét megnézni, ami az igazgató agymenése után automatikusan betöltődött az oldalamra. Vivien csak egy bögre habos kávét vagy kakaót töltött fel, a fotóra pedig rárakta a helyszínt (Budapest), az időt (5:25) és a kinti hőmérsékletet (13 fok). Ennyi, Vivi tartalma egy pillanat alatt lepörgött, más pedig nem volt az oldalamon, a fiúk nem tettek ki semmit. Az ágyamból kimászva megnyújtózva léptem az ablakomhoz, és kilestem az üvegen át. Napok óta először volt kék az ég, az aszfalton pedig felszáradtak a pocsolyák, nyoma sem volt az esőnek. Ásítva fordultam el, és indultam az ajtóhoz, csak közben elfelejtettem, hogy ott van a bőröndöm, így mezítláb belerúgtam. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy az üvöltésemet, ami kiszakadt volna belőlem, a korai órára és családtagjaim alvására való tekintettel magamban tartsam, így helyette csak egy finom „aú” szisszent fel belőlem, ahogyan az ágyamon ülve a pizsamanadrágos lábamat felhúzva fogtam a lábfejemet, és számoltam magamban a másodperceket. Hétnél szokott csitulni. Ahogyan most is, úgyhogy amikor már nem fájt annyira, engedtem a szorításon, és ellenőriztem, hogy eltört-e. Természetesen nem, úgyhogy folytathattam a reggelemet. Azért a hülye bőröndöt dühösen arrébb löktem, tekintve, hogy mindenről az tehetett, aztán hangtalanul, hogy anyuékat ne verjem fel, a fürdőszobába mentem készülődni. Tusolás után már kénytelen voltam kicsit hangoskodni, mert a hajszárítót muszáj volt használnom, aztán amíg a hajvasalóm bemelegedett, gyorsan kifestettem magam. Nem vittem túlzásba, csak a szemöldökömet csináltam meg, illetve a szemem kapott hangsúlyt, füstös hatású sminket tettem rá, amire nagyjából fél éve váltottam. Ez elég jól passzol a hangulatomhoz, meg egyébként a karamellbarna szememhez is. De főként a hangulatomhoz. Semmi mást nem tettem magamra, sem alapozót, sem púdert, semmi ilyesmit, így a szeplőim kissé látszódtak az orromon és akörül is, de nem bántam. A hajvasaló

lámpája kialudt, ami azt jelentette, hogy bemelegedett, így a középen elválasztott, áll alattig érő hajamat nagyobb tincsekre fogva, nagy gonddal kezdtem el egy-egy hullámot belesütni fültájékon. Ettől csak egy kis tartást kapott, és nem lapult le. Csupán fél éve ilyen hosszúságú a hajam, előtte soha, de soha nem volt rövid, ezért egy halom YouTube- és Insta-videót kellett néznem arról, hogy egyáltalán mit kezdjek vele, miután egy délután, vagyis az ominózus délutánon hazajöttem a suliból, dühösen a sarokba vágtam a táskámat, lerúgtam a cipőmet úgy, hogy az egyik a szekrény tetején kötött ki, majd tombolva berontottam a fürdőszobába, és egy határozott mozdulattal lesöpörtem mindent a mosdóról. Minden repült, fogkefe, fogkrém, műanyag pohár, fogselyem. Szanaszét hullott a földre minden körülöttem, miközben én két karommal támaszkodva a mosdó szélén, fújtatva néztem a tükörképemre, és magamat látva semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy nem akarok többé azokra hasonlítani, akikkel szinte egyformák voltunk, mert nem vagyunk többé barátok, és talán soha nem is voltunk. Nemcsak elárultak, és otthagytak a szarban az állítólagos barátnőim, de konkrétan mindent rám kentek, hogy egyedül nézzek szembe azzal, ami mindnyájunkra várt volna, ha fel merik vállalni a tetteik következményeit. De nem merték, ó, nem, ők sokkal jobbat találtak ki. Hogy én voltam. Egyedül. A gyomrom forgott, annyira undorodtam tőlük, és ahogy magamra néztem a tükörben, undorodtam magamtól is, mert olyan voltam, mint ők. Mármint kinézetre. Kizárólag kinézetre. Éppen ezért csapkodva kinyitottam a faliszekrényt, és mindent szétdobálva fogtam egy vattakorongot, meglocsoltam sminklemosóval, majd dühös mozdulatokkal dörzsölve a szemem, lemostam a tust, és a bazi nagyra festett szempilláimról a spirált, aztán egy másik vattakorongra öntve a sminkeltávolítót leszedtem az alapozót is a képemről. Az elhasznált, fekete szemfestékes vagy éppen narancsszínű púderes vattakorongok a csapban hevertek, ott, ahová idegesen bedobtam őket használat után, és újra a tükörképemre néztem. Smink már nem volt rajtam, de még mindig úgy éreztem, hogy

ugyanúgy festek, mint ők, akik elárultak és cserben hagytak engem. A legjobb barátnőim, a „bestie-k”. Aha, jó. Mérgesen fújtatva, gondolkodás nélkül kihúztam a fiókot, és miközben az oversize pulcsim ujja elrejtette majdnem az egész kézfejemet, a cuccok között kutakodtam, arrébb lökdösve mindent, ami nem kellett, magam sem tudva, hogy mit keresek. Aztán hirtelen megakadt valamin a tekintetem, megállt a kezem a levegőben, majd egy másodpercnyi hezitálás után megragadtam az ollót, felnéztem a tükörképemre, szorosan megragadtam a copfom a gumi felett, és úgy, ahogy volt, levágtam a hajam. Négy vagy öt erős mozdulat kellett, hogy átvágjam az ollóval, aztán amikor végül sikerült, és a kezemben maradt az egész copfom, a hajam pedig egy kis összegumizott csutkaként meredt az ég felé, elkerekedett szemmel néztem felváltva a tükörképemre és a kezemben tartott hajamra. – Úristen. ÚRISTEN! Ne, ne, ne! – dünnyögtem úgy, mint aki azonnal megbánta a tettét, de már nem volt visszaút. Ott voltam levágott hajjal, egyik kezemben a hosszú copfommal, másikban az ollóval. Hát, nagyjából így lettem rövid hajú. Aznap egészen addig ültem a mosdó alatt, amíg anyu haza nem érkezett, aki miután kis híján elájult, gyorsan összekapta magát, és igyekezett úgy tenni, mintha nem történt volna nagy gáz. „Ez csak haj, majd megnő”, mondogatta, majd elvitt fodrászhoz azzal a céllal, hogy ha helyrehozni nem is tudják, legalább igazítsák meg a frizurámat, én pedig rezzenéstelen arccal ültem mellette a kocsiban, és már abszolút nem érdekelt az egész. Ennek lassan fél éve, és tényleg nem történt tragédia, a hajam mostanra lenőtt az állam aljáig, ráadásul egészen megszerettem. És ami a legfontosabb, a régi barátaim és tánccsapatom tagjaitól eltérően, akik mind ugyanúgy néznek ki és ugyanolyanok, én más vagyok. Ezt pedig az élet minden területén szeretném bebizonyítani. A tükör előtt a piros ujjatlan felsőmben és melegítőnadrágomban

állva sietősen elraktam a mosdó szélén szanaszét heverő szemceruzámat, szemspirálomat és szemhéjpúderemet a neszesszerembe, behúztam a cipzárját, aztán kimentem a fürdőszobából, és a kis tasakot még benyomtam a bőröndömbe. A szekrényemhez lépve felnyitottam az ékszeresdobozomat, mindkét csuklómra feltettem a karkötőimet, a nyakamba akasztottam a kedvenc láncomat, majd a piros Szirtes feliratú pulcsit magamra kapva felgyűrtem az ujját, és kirángattam a bőröndömet az előszobába. Készen álltam. A szüleim időközben felébredtek, anyu a konyhában kávét főzött, apu pedig a fürdőszobában volt, miközben én a cipőim előtt állva gondolkodtam, hogy melyiket tegyem ki a várhatóan kéthetes nyüstölésnek, amiben valószínűleg tönkremegy majd. A fehér magas szárú kizárva, azt nem adom. A másik túl drága volt ahhoz, hogy esetleg kússzak-másszak benne. A tekintetem továbbsiklott, és megállapodott a harmadikon, amiben táncpróbára jártam régen. Igen, az lesz a nyertes, és nem is néz ki rosszul. Magamat meggyőzve biccentettem, majd a mutató és középső ujjamat beakasztottam a két cipőbe, és kihúztam őket az alsó polcról. Az előszobában a földön ülve felvettem a jobb napokat is látott, ámde még mindig kényelmes fekete sneakerst, amiben annyi órát próbáltam végig, aztán feltápászkodtam, és a tükörben végignéztem magamon. – Készen állsz? – kérdezte anyu a konyhaajtóból, kávéscsészével a kezében. – Igen – feleltem határozottan, aztán odaléptem hozzá. – Biztos nem szeretnéd, hogy elkísérjelek a sulihoz? – fürkészett. – Biztos – bólintottam, és odahajolva megpusziltam az arcát. Anyu sok sikert kívánt, és megígértette velem, hogy időnként azért jelentkezem, függetlenül attól, hogy a tájékoztató szerint az igazgató és a verseny szervezői folyamatosan értesítik a szülőket a verseny alakulásáról. – Rendben – bólintottam. – Ezt... Odaadnád Milánnak, ha felkelt? – vettem ki a felakasztott dzsekimből egy mekis kuponfüzetet, amit még pénteken kaptunk a menükhöz. –

Menjen el a barátaival, amíg nem vagyok itthon. – Jó – mosolyodott el anyu, aztán újra megölelt, miközben apu kikerült minket, és kihúzta maga után a bőröndömet az ajtón. A csípős, nyár eleji, hűvös, reggeli időben a kocsi mellett álltam, amíg apu betette a bőröndömet a csomagtartóba, aztán mindketten beültünk előre, és amíg én bekapcsoltam az övemet, apu kiállt a parkolóhelyről, aztán némán utaztunk egészen a suliig. Fantasztikusan tartalmas tíz perc volt, apu meredten bámulta a forgalom nélküli utat, én meg úgy csináltam, mintha neteznék a telefonomon, de igazából csak nem akartam beszélgetni, mert nem volt mit mondanom. Amikor megérkeztünk, apu leparkolt a suli oldalában, és hátrament a csomagtartóhoz. A bőröndömet maga mellé állította, felhúzta a fogóját, és a vállam mögött a csendes környéket figyelte. – Anyád azt mondta, hogy a tájékoztató szerint az iskola előtt búcsúztatják a többiek a versenyen résztvevő diákokat – mondta furán. – Korán érkeztünk? – kérdezte, én pedig átvettem a kezéből a bőrönd fogantyúját, és a macskakövön magamhoz rángattam. – Nem, időben vagyok – mondtam apunak. – Ez a népszerűség átka – tettem hozzá cinikusan, mire apu, megértve a dolgot, szótlanul bólintott, aztán elővette a pénztárcáját. – Tessék, ezt tedd el. – Nem, van nálam kártya – szabadkoztam. – Legyen készpénzed is – erősködött. – És – nyitotta ki a kocsiajtót, majd átnyúlt az ülésén a középen lévő tartóig, felnyitotta, és egy USB-s telefontöltővel a kezében lépett oda hozzám –, tedd el ezt is. – Van nálam telefontöltő – mondtam. – Abból mindig jó a tartalék. – Köszönöm – vettem át a pénzzel együtt. – Szeretnéd, ha odamennék vel... – Nem – vágtam a szavába, mielőtt befejezte volna. – Jó. Akkor... – nézett végig rajtam. – Akkor – bólintottam szorosan összeszorított szájjal.

– Sok sikert. Mutasd meg nekik. – Igyekszem – viszonoztam apu gyors ölelését, aztán néztem, ahogyan kinyitja a kocsi ajtaját, és mielőtt beszállt volna, még hozzátette: – Ne kerülj bajba! Nem bírta ki, hogy ne szúrjon oda, és ami a legnagyobb baj, hogy nem is neheztelhettem rá emiatt, hiszen egyszer már eljátszottam a bizalmát, úgyhogy csak álltam a megjegyzését, aztán néztem, ahogyan elhajt előttem, az utca végén megfordul, majd egy rövidet dudálva elhalad mellettem. A bőröndömet fogva néztem utána, egészen addig, amíg az utca végén indexelve elkanyarodott balra, és eltűnt a szemem elől. Hát ez szép végszó volt, és tanácsnak sem utolsó. Mondhatta volna a múltkori tábor előtt is. Várjunk csak. Mondta... A lejtős úton magam után rángatva a bőröndömet megkerültem a suli épületét, és megérkeztem a Szirtes elé, ahol Dominik támaszkodott a motorjának a piros melegítőjében. Haja hátra volt copfozva, és lehajtott fejjel nyomkodta a telefonját, aztán amikor meghallotta a bőröndöm kerekeinek zaját, felnézett. – Szia – intettem neki, továbbra is magam mögött rángatva a bőröndöt, aminek a kereke folyamatosan beragadt a kövek közé, emiatt félrement. Dominik azonnal odalépett hozzám, és kivette a kezemből. – Kösz – mondtam mosolyogva, aztán amíg megállította a csomagomat, én körbenéztem. Az egész környéken egy lélek sem volt. Mondhatnám, hogy Kocsis meglepetésbulit szervezett nekünk, és egy adott jelre előugrottak a diákok a kukák mögül meg a parkoló autók takarásából, de ez nem igaz. Nem volt ott senki, csak mi. – Az mi? – pillantott Dominik a kezemre. – Hogy ez? – néztem oda én is. – Pénz és töltő. Minden, amire apám szerint szükségem van – dünnyögtem. – Gyakorlatias? – tippelt. – Haragtartó – javítottam ki. – Az a szarabb – ismerte el, majd átnézett a vállam felett, és

biccentett. – Megjött Vivi is – mondta. Csakúgy, mint én, Vivien is bajlódott a bőröndjével, úgyhogy Dominik elé ment, és átvette tőle. Vivien megköszönte, aztán mindkét karján feltűrte a pulcsijának az ujját, és a napszemüvegét feltolva a fejére szórakozottan nézett körbe. – Ti sem tudtok mit kezdeni ezzel a határtalan népszerűséggel? – forgolódott az üres környéket pásztázva. – Engem egy kicsit zavar ez a tolakodás – értettem egyet. – Mit akartok, van egy galamb, akit érdeklünk – tűnődött el Dominik a suli lépcsőjére mutatva, aminek legfelső fokán egy madár mászkált valamit csipegetve, aztán hirtelen ő is úgy döntött, hogy elhagy minket, és egyszerűen elszállt onnan. – Az érzés, amikor a galambok is leszarnak – kiáltott hirtelen Rajmund, mire mindhárman a hang irányába fordultunk, és felnevettünk a megjegyzésére. Rajmund szórakozottan sétált felénk a piros szirteses melegítőjében, amihez stílusosan egy piros-fekete sportcipőt választott. Napszemüvege mögül mosolyogva figyelt minket, barna haja a homlokába lógott, vállán a szirteses hátizsák pántjai látszódtak, egyik karjában pedig hanyagul fogott egy sporttáskát. – Mindenki itt van, akire számítottam – jegyezte meg, amikor odaért hozzánk, aztán összeröhögve kezet fogtak Dominikkal. Az iskola ajtaja kinyílt, és Kocsis igazgató lépett ki az épületből, tetőtől talpig pirosba öltözve. Maga előtt tartva a telefonját folyamatosan beszélt a készülékbe, feltételezhetően élőzött, így próbált lesietni a lépcsőn felénk, de mivel nem figyelte a fokokat, az utolsót nem vette észre, úgyhogy mind a négyen tanúi lehettünk annak, ahogyan az igazgató elesik. A fiúk értetlenül nézték, Vivi a szája elé kapta a kezét, én pedig tátott szájjal mondani akartam valamit, de bármi is volt az, bennem maradt, mert Kocsis egy pillanat alatt felpattant, és zavartan nevetgélve közölte a nézőivel, hogy minden rendben, csak félrelépett egy lépcsőfokon. – És itt is van! A Szirtes csapata! – lépett oda hozzánk, egyesével felénk tartva a telefonját. – Élőben vagyunk az Instán, köszöntsétek a nézőket! – utasított bennünket Kocsis, mire

Rajmund félretolta az arcába nyomott telefont, és Dominik felé irányította, aki a motorjának támaszkodva felnézett a kamerába, és egy „hagyjon már” pillantással rázta meg a fejét. Ezek után Kocsis felém fordult a telefonjával együtt. – És megjöttek a lányok is. Sára, Vivi, köszöntsétek a nézőket – kérte. Vivivel egymás mellett álltunk, és amíg Vivi a telefonját nyomkodta, én egy „muszáj?” kérdést hallattam, mire Kocsis kedves mosollyal legyintett, aztán gyorsan visszaváltott szelfire. – Tiszteletben tartom, hogy a Szirtes csapata izgul a verseny előtt – magyarázta. – Vagy csak nem akarunk Kocsis Instáján élőzni – tette hozzá Dominik. – Hányan nézik? – kérdeztem Vivit, akinek a telefonján Kocsis élője volt megnyitva. – Kábé tízen – felelte. – Nincs nagy érdeklődés. – Gondoltam – jegyeztem meg. – Rajmund, megtennéd, hogy odaadod a táskádat, megmutatnám élőben a nézőknek, hogy milyen szirteses kiegészítőket kaptatok a versenyre – lépett Kocsis Rajmundhoz. – Persze – vette le a válláról lazán, és az igazgató felé tartotta, aki megköszönve átvette, letette a földre, és letérdelve hozzá a telefonjával közvetítette a történéseket. – És ez az a bizonyos hátizsák, amiben... – ragadta meg a cipzárt, aztán megakadt a mozdulattal, és felnézett Rajmundra. – Ez az a hátizsák, amit még nem néztem át. Rajmund, ugye nincs benne semmi olyan, amit nem láthatnak az élő adás nézői? – kérdezte rémülten. – Semmi – biztosította Rajmund mosolyogva, mire az igazgató összehúzta a szemét, és átgondolta a dolgokat. – Jó, akkor tehát megmutatom, mit is visz egy versenyző a piros Szirtes hátizsákban. Ki fogom nyitni – hezitált Kocsis még mindig Rajmund arcát fürkészve, miközben a felvételen a hátizsákot mutatta. – Nyugodtan – mondta Rajmund maga előtt összefont karral. – Rajmund, ha bármi olyat mutatok meg a táskádban az élő adásban, ami nem helyénvaló, és amit tilt a verseny vagy akár az

iskolánk házirendje, én komolyan mondom... – sziszegte Kocsis suttogva, annyira messze tartva a telefonját, amennyire csak tudta, hogy ne hallatszódjon, amit mond. – Mondtam, hogy nyugodtan – felelte halkan Rajmund, állva Kocsis tekintetét. – Miért vagyok itt, ha maga sem bízik bennem? – kérdezte higgadtan, mire Vivi, Dominik és én is odafordultunk, némán várva Kocsis válaszát. Az igazgató farkasszemet nézett Rajmunddal, majd átgondolva a hallottakat, elnézést kérő pillantással biccentett egyet. – Jó. Ez jogos. És bízom benned – szólt halkan, aztán egyesével ránk nézett. – Mindannyiótokban – egészítette ki, aztán visszahúzta a karját, és a telefont Rajmund hátizsákjára irányította. – Elnézést, itt is vagyunk, tehát most megtudjuk, miket rejt a Szirtes-csapat egyik tagjának, Fehér Rajmundnak a hátizsákja– húzta ki a cipzárt egy határozott mozdulattal, és elkezdte kipakolni. – Szabad? – pillantott fel Rajmundra Kocsis, hogy lerakhatja-e a cuccokat a betonra. – Felőlem – vonta meg a vállát hanyagul, aztán arrébb sétált onnan, hagyva, hogy Kocsis élőzzön a cuccairól. Úgy tűnt, nem érdekli. Az idő telt, azonban a Szirtes elé továbbra sem érkezett senki, aki elköszönne tőlünk a verseny előtt. Ha nem számítjuk Icukát, aki azonban nem miattunk jött, hanem dolgozni, és ügyet sem vetett volna ránk, ha Kocsis el nem kapja, és élőzik vele arról, hogy mit gondol a címvédő csapatról. – Valamelyik miatt nyolcas lett a kerekemben – nyilatkozta szűkszavúan a takarítónő Kocsis Instáján, aztán bement az épületbe. – És ennyi lett volna az élő adás az indulás előtti pillanatokról. Köszönöm, hogy tizenheten velünk tartottatok – köszönt el Kocsis a követőitől. – Ha jól látom, ott jön Tahi tanár úr, és várjuk az IOV-busz érkezését is, amivel negyedóra múlva elindul a Szirtescsapat az ismeretlenbe. Maradjatok az oldalaimon, hamarosan újra bejelentkezem. Illetve ha valaki kedvet kapott, és siet, még pontosan tizenöt percig itt talál minket a Szirtes előtt. Gyertek, búcsúzzatok el a csapattól személyesen is – integetett Kocsis a

telefonjába, aztán megszakította az adást, és kifújva magát biccentett. – Milyen jól sikerült – nyugtázta. – Mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni – tette hozzá elégedetten, aztán a piros melegítőbe öltözött Tahi elé sietett, mi pedig négyen, egymás mellett állva Dominik motorja körül a felénk igyekvő tanárt néztük. – Na ez jó lesz – fonta össze a karját Rajmund maga előtt, és megalkuvón várta a sorsát. Csakúgy, mint mi. Tahi Dénes, a legalább százkilencven magas, nagydarab szakállas fizikatanár úgy közeledett, mint egy buldózer. Öles lépteivel egyenesen felénk tartott, miközben mellette a futólépésben közlekedő Kocsis a telefonja jegyzeteiből olvasott fel dolgokat neki, amire Tahi szemmel láthatóan nem is figyelt, mert kizárólag ránk koncentrált, aztán amikor odaért hozzánk, egy határozott mozdulattal levette a napszemüvegét, és köszönés nélkül így szólt: – Táskákat, bőröndöket kinyitni. Mozgás – utasított minket, mire valamennyien Kocsisra pillantottunk, mintha csak az ő parancsára engedelmeskednénk. Kocsis azonnal észrevette ezt, és ökölbe szorított kezébe köhécselve, zavartan kezdett hozzá. – Gyerekek, Tahi tanár úr a kísérőtök, fogadjatok szót neki, és tegyétek, amit mond. Erre mind a négyen komótosan lehajoltunk a csomagjainkhoz, és ráérősen elkezdtük kinyitni, Tahi pedig odalépett Dominik bőröndjéhez, lehajolt hozzá, és elkezdte összetúrni a dolgait. – Ne már – húzta el a száját Dominik, és mi többiek is feszengeni kezdtünk attól, ahogy Tahi nekiesett a „nem odavaló dolgok” keresésének. Segítségkérőn néztünk Kocsisra, aki újra köhintett egyet. – Dénes, elég lesz csak felületesen, a versenyre érkezve a szervezők is átnézik a csapatok holmijait – magyarázta. – Az lehet – felelte a fizikatanár a szakállába túrva. – De én a saját szememmel akarok meggyőződni arról, hogy minden rendben – közölte, és félrelökte Dominik feltúrt bőröndjét, aztán az enyémhez lépett. A csomagom elé guggolva felnézett rám egy pillanatra. – Lássuk Majorét – közölte. – Jó alaposan – tette hozzá,

biztosítva arról, hogy nemcsak emlékszik a fél évvel ezelőtti kis ügyemre, de meg is van rólam a véleménye. Az a jó az előítéletekben, hogy semmit nem tehetsz ellene, ellenben rendesen szívsz miatta, úgy kábé életed végéig. Rezzenéstelen arccal, a hasam előtt összefont karral néztem, hogy Tahi mérhetetlen gyanakvásában még a testpermetem flakonjának tetejét is letekerte, hogy beleszagoljon. – Kókuszos – segítettem ki cinikusan, mire Tahi rosszallón nézett fel rám, majd visszacsavarta a kupakot, és a bőröndömtől feltápászkodva Vivienéhez lépett. Az ő csomagját is gondosan átnézte, főként, mert négyünk közül egyedül őt nem ismerte, tekintve, hogy Rajmundot és engem is tanít, Dominik osztályában meg sűrűn helyettesített, amikor a másik fizikatanár elment a suliból. Így tehát Tahi közülünk egyedül Vivit ismerte csak látásból. Na meg a hírből. Ahogy mindenki. A fizikatanár végzett Vivien csomagjának átnézésével, és otthagyta a földön kinyitva, miközben Rajmundhoz lépett. Én addigra végeztem a saját cuccom összerendezgetésével, és már bezártam a bőröndömet, aztán szó nélkül Vivienhez léptem, és leguggolva a csomagjához segíteni kezdtem neki. – Köszi – bólintott, a ruháit rendezgetve. Amíg mi Vivi csomagjaival foglalatoskodtunk, Tahi megállt Rajmund sporttáskája előtt, és elkezdte átnézni. Úgy tűnt, a fizikatanár az enyém mellett még az övét kezeli kiemelt figyelemmel, és a lehető legkimerítőbben kutatta át. Minden gyanús volt neki, hosszasan szagolgatta például a piros Szirtes kulacs belsejét, mintha csak nyomokat keresne. Rajmund hosszasan kifújva a levegőt unottan bámulta a fizikatanárt, aztán amikor Tahi felállt a csomagoktól, a fiú terpeszállásba helyezkedett, és két karját oldalirányba kinyújtotta. – Ez mi? Mit művelsz? – kérdezte a fizikatanár értetlenül. – Ja, azt hittem motozás is lesz – állt továbbra is vele szemben Rajmund, mire mind felnevettünk. Kivéve Tahit. Ő el sem mosolyodott. – Nagyon vicces. Na álljál normálisan – szólt rá határozottan,

majd hunyorogva körbenézett. – Egyébként látom, mindenki eljött, aki kedvel téged – jegyezte meg mellékesen. – Igen – biccentett Rajmund, és ő is az üres környéket pásztázta. – Ott tolonganak közvetlenül azok mellett, akiknek ön a kedvenc tanára – mondta elgondolkodva, mire mind elnémulva, ledermedve vártuk, hogy mi lesz ennek a beszólásnak a következménye. De legnagyobb meglepetésünkre Tahi csak egy „tusé” biccentéssel nyugtázta a megjegyzést. – Pakold vissza a dolgaidat – mondta végül a kihúzott cipzárú sporttáskára mutatva, amiből a feltúrást követően szanaszét kilógtak a ruhák. Rajmund és Tahi rövid, ám velős beszélgetéséből egyből kirajzolódott számunkra, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással. Pont úgy hangzott, mint akik három éve nyüstölik egymás idegeit hétről hétre a fizikaórákon, a csatározásuknak pedig hol az egyik, hol a másik a nyertese, de még messze a háború vége. – Nos. Most már bármelyik pillanatban megérkezhet a kisbusz, ami elvisz titeket a versenyre, így aztán, hogy Tahi tanár úr végzett a csomagok rutinellenőrzésével, ami természetesen csak formális, és nincs benne semmi bizalmatlanság a személyeteket illetően – magyarázta túl a dolgot Kocsis –, most már összeállhattok néhány csoportképre és Boomerangra – tért a lényegre. – Gyerünk, gyorsan, nincs sok időnk – terelt minket össze izgatottan. – Dénes, te állj középre, a gyerekek meg köréd. Kettő-kettő a két oldaladra – utasítgatta Kocsis, aki felállt a suli előtti lépcső alsó fokára (ami korábban az esését okozta), és profikat megszégyenítve kezdett hajolgatni mindenfelé, hogy megtalálja a tökéletes szöget a fotónkhoz. Ezalatt mi totál értetlenül ácsorogtunk vele szemben, és próbáltuk megvalósítani az elképzeléseit, miközben ő instruált minket. – Jó, Dénes, te jó helyen vagy, Dominik és Vivi, ti most a jobb oldalán kicsit közelebb. Sára, Rajmund, ti menjetek át a tanár úr baljára. Nagyszerű. Most mind pózoljatok valahogy úgy, mintha egy üzenetet közvetítenétek – kiabálta a telefonja mögül, majd azonnal megrázta a fejét. – Nem, mégsem, visszavonom,

Rajmund, tedd le a kezed, és ne mutogass, főleg ne ezt. – Oké, csak az igazgató úr kért... – kezdte Rajmund, mire Kocsis közbevágott: – Tudom, mit kértem, de már megbántam. Úgyhogy csak... csak álljatok normálisan. Az pont elég lesz – köszörülte meg a torkát Kocsis, és fotózni kezdett minket. – Nagyszerű, és akkor most kérhetem, hogy mosolyogjatok? Nem? Nem akartok. Mindegy, jó lesz így is. És akkor jöhet a Boomerang. Visszaszámolok háromtól, és amikor azt mondom, „mehet”, akkor csináljatok valami vicceset. Három, kettő, egy, mehet! – kiáltotta el magát Kocsis, majd a kezével takarva a napot hunyorogva próbálta visszanézni a kijelzőjén a felvételt, aztán megrázta a fejét. – Nem jó, senki nem mozdult. Vegyük újra – próbálkozott, mi pedig összenéztünk, és tudva, hogy Kocsis úgysem hagyja abba addig, amíg nem készítünk egy szerinte tökéletes Boomerangot, megadtuk magunkat, és amikor elhangzott a következő „mehet”, mindannyian pózt váltottunk. Kocsis újra letakarta a kijelzőt és összevissza forgolódott, hogy lássa a napsütésben a felvételt, majd amikor sikerült visszanéznie, elégedetten kiáltotta el magát. – Gyerekek, ez mennyire jó lett! – lelkesedett, majd leengedte a telefont, és észrevette a suli elé bekanyarodó kisbuszt. – Itt van! Itt van értetek a busz! – sipákolt Kocsis izgatottan, és kevés választotta el attól, hogy örömében ugrálni kezdjen. Mi Tahival egy emberként fordultunk hátra az éppen leparkoló jármű irányába, aminek az oldalán felmatricázva, jól olvashatóan az „Iskolák Országos Versenye” felirat állt a homokóra logóval. Alatta a verseny hivatalos támogatói voltak feltüntetve. Önkormányzat, mobilcég, üdítőital-márka, pékség, játékbolt, sportszeráruház, gyorsétterem, bevásárlóközpont, belföldi utakat szervező utazási iroda, sofőrszolgálat. Csupa jól simert, nagy márka, akiknek a támogatásával tudják megtartani az IOV-ot. A busz leparkolt az iskola előtt, majd a sofőr kipattant a járműből, és felénk sietett. Először azt hittük, így üdvözöl minket, de hamar kiderült, hogy nem az a sürgős dolga. – Helló újra, Szirtes gimi – szólt régi ismerősként. Úgy tűnt,

múlt évben is ő szállította a sulink csapatát. – Használhatom az épületben a mosdót? – kérdezte Kocsist, egyik lábáról a másikra állva. – Hogyne, az aulában rögtön jobbra – igazította útba Kocsis. – Köszönöm. Azonnal jövök, és pontosan hétkor indulunk – közölte a sofőr, aztán kettesével szedve a lépcsőfokokat felsietett, kirántotta a bejárati ajtót, és eltűnt a suliban. A telefonom kijelzőjére pillantottam, ami azt mutatta, hogy még hat percünk van az indulásig. Ezt kihasználva Kocsis tartott egy kis kupaktanácsot. – Szirtes-csapat – kezdte a beszédét szentimentálisan nézve ránk. – Nem véletlenül választottalak benneteket. Ti vagytok a reménységem, és bárki bármit mond, hiszem, hogy megcsináljátok. Mutassátok meg magatoknak, és mutassátok meg nekem, hogy odavalók vagytok, ahová küldelek titeket. Más nem számít – szónokolt, aztán végignézve rajtunk megrázta a fejét, mert valami nem stimmelt. Nem volt meg a létszám. Kocsis, mint egy szurikáta, felkapta a fejét a kupaktanácsból, és körbenézve kereste a hiányzó tagot. – Rajmund! Gyere ide, kérlek, ez fontos. – Jövök – csapta be a minibusz ajtaját Rajmund, és lazán visszasétált a köreinkbe. – Mit csináltál? Hol voltál? – fújtatott Kocsis. – Csak beraktam a hátizsákom – felelte egyszerűen. – Most? Nem ért rá? Éppen... mindegy – rázta meg a fejét Kocsis „nem érdekes” stílusban, és folytatta a motivációs előadását. – Ne feledjétek. Az egész iskolánkat képviselitek. A verseny alatt megkövetelem a fair playt, amit a győzelemnél is fontosabbnak tartok. Értitek? – Igen – feleltük egyszerre. – Remek. Továbbá kérem tőletek, hogy tartsátok be a szabályokat, legyetek résen, mindig figyeljetek a részletekre, és segítsétek egymást – nézett végig rajtunk egyesével. – Ez egy verseny, aminek tétje van, a Szirtes számára nem is kicsi, de fontos, hogy ne feledjétek, összességében ez egy iskolák közötti játék. Már azzal nyertek, ha sikerül józan ésszel dönteni, bizonyos szituációkban helyesen mérlegelni, és végig embernek

tudtok maradni – szólt, majd sietősen hozzátette. – Ettől függetlenül haza ne gyertek a kupa nélkül – közölte, mi pedig akaratlanul is felnevettünk. – Komolyan mondom, már csináltam neki helyet a polcomon – emelte fel a mutatóujját Kocsis fenyegetőn. – Itt is vagyok – szólt a sofőr, amikor kilépve a suli ajtaján lesietett a lépcsőn. – Hamarosan indulunk, előtte azonban – titokzatoskodott, aztán elővett a zsebéből egy piros borítékot, és maga elé tartva várta, hogy valaki elvegye. Kocsis megbabonázva nézte a piros levelet, mi pedig értetlenül forgattuk a fejünket. – Gyerünk, valaki bontsa fel – buzdított minket a sofőr mosolyogva, mire Dominik kivette a kezéből a borítékot, és kihúzta belőle a levelet, amit hangosan felolvasott. – Kedves címvédők! Ismételten üdvözöljük gimnáziumotokat az Iskolák Országos Versenyén. Ezennel kezdetét veszi az újabb megmérettetés, ettől a pillanattól fogva csapatotok részese az IOV-nak. Ne feledjétek, az új év új versenyt és új helyszínt is jelent, így garantálhatjuk, hogy minden a meglepetés erejével fog hatni. Jó utat kívánunk! És hogy hová mentek? Az idei Iskolák Országos Versenye helyszínét egy képeslap rejti, amit a sofőrötök dugott el az iskolátok épületében. Ha tudni szeretnétek a választ, keressétek meg – nézett fel a levélből Dominik a homlokát ráncolva. – Aha! Az épületben van a helyszínt rejtő képeslap – bólogatott Kocsis lelkesen. – És maga rejtette el odabent, amikor bement a „mosdóba”. Milyen elmés! – ámult Kocsis a sofőrre nézve. – Ugyan, semmiség. Csak tettem, amit kértek tőlem – szabadkozott zavartan a sofőr. – Roppant ötletes. Gyerünk, gyerekek, rajta, gyorsan, befelé az épületbe, és keressétek a képeslapot, mert arról derül ki, hogy hová mentek! – tapsolt Kocsis sürgető mozdulattal. – A Hortobágyra. Két óra tizenkét perc az út – szólalt meg Rajmund egyszerűen, mire Kocsis és a sofőr is leesett állal nézett rá. – Mi? – kérdezte az igazgató szájtátva. – Ezt meg honnan tudod? – kerekedett el a sofőrünk szeme,

miközben mi is kérdőn fordultunk Rajmundhoz. – Amikor betettem a táskámat a buszba, láttam az útvonaltervezőt. Ez volt beütve a naviba – vonta meg a vállát lazán. – Ó, a rohadt élet – sziszegte a sofőr, miután rádöbbent, hogy ez tulajdonképpen az ő hibája. Jó, meg nyilván Rajmundé, aki megnézte. De leginkább a sofőré, hogy erre nem figyelt. – Ööö. És most ilyenkor mi van? – forgolódott Vivi tanácstalanul. – Mi a probléma? – sétált oda hozzánk Tahi, aki egészen addig a busznál várakozott. – Semmi, csak Rajmund véletlenül elrontotta az első meglepetést – köhintette Kocsis, védve a diákját. – És ebben mi a meglepő? Ez az egyetlen, amihez ért – közölte Tahi. – Köszönöm a kedves szavakat – biccentett Rajmund, a fizikatanár pedig „miért, nincs igazam?” arckifejezéssel meredt rá. – Akkor kell a képeslap? – kérdezte Vivien összezavarodva. – Mit tudom én... – esett szét teljesen a sofőr, nem tudva, hogy ilyen helyzetben mi a protokoll. – Ez még nem fordult elő velem – dünnyögte az arcát dörzsölve. – Mindegy, hozzátok, legyen nálatok, hátha kell még valamire. Az aulában a kuka mögé rejtettem. – Hozom – sietett fel Dominik a lépcsőn. – Addig én berakom a csomagokat a buszba – ragadta meg a sofőr a két bőrönd fogóját. Csúnyán nézve kikerülte Rajmundot, majd a kisbuszhoz húzta őket. Ottmaradtunk magunkban, mire Kocsis bosszúsan ingatta a fejét, és Rajmundhoz fordult. – Hát, komolyan mondom, nem igaz, hogy – kezdte fújtatva, aztán átgondolta, hogy mit vághat Rajmund fejéhez, és miután ráeszmélt, hogy ebben az esetben semmit, mert tulajdonképpen Rajmund nem tett rosszat, csupán önhibáján kívül meglátott valamit, amit nem szabadott volna, Kocsis lehunyt szemmel vett néhány mély levegőt, és sokkal higgadtabban folytatta. – Megtennéd, hogy nem keresed a bajt? Az úgyis megtalál téged, de

legalább ne menj elébe – kérte. – Oké – biccentett Rajmund. – Itt van – sétált ki Dominik az ajtón egy képeslapot lóbálva a kezében. – Azért a miheztartás végett, kérlek, olvasd fel, mi áll rajta – kérte Kocsis. Dominik a lépcsőn lefutva rápillantott a lapra. – Üdvözlet a Hortobágyról – olvasta fel, és odaérve hozzánk körbeadta a képeslapot. Ránéztem a pusztát ábrázoló képre, amin egy szarvasmarhacsorda állt a fűben, majd továbbadtam Vivinek, miközben a sofőr bepakolta a csomagokat, és becsapta a csomagtartót. Ekkor Kocsis sietősen búcsúzkodni kezdett. – Ne feledjétek. Mindenről kérek beszámolót, ahogy megtudtok valamit. Ha kiderül egy új feladat, gyanítotok valamit, esetleg hirtelen, egészen váratlanul kell mennetek valahová, annyi időtök mindig legyen, hogy engem értesítetek! Az legyen az első, hogy nekem szóltok. Értitek? – Igen. – Jó. Ne fogjátok vissza magatokat a posztolással sem, bátran tegyétek fel a képeket és videókat, és storyzhattok is, én rögtön megosztom ezeket a tartalmakat – tervezgetett Kocsis. – Tavaly volt szerencsém ellátogatni a verseny helyszínére, onnan tudtam tour videót készíteni, bízom benne, hogy ez idén is így lesz. Alig várom, hogy kiderüljön, pontosan milyen lesz az idei verseny a Hortobágyon – lelkesedett Kocsis. – Arra én is. Mi van ott? – gondolkodott Vivi. – Semmi. De abból sok – vette fel a vállára Dominik a táskáját indulásra készen. – Gyerünk, szálljatok be! – szólt ránk a sofőr. – Megyünk – kiáltotta Vivi. – Gyerekek. Mindent bele – pillantott ránk szipogva Kocsis, aztán a fizikatanárhoz fordult. – Dénes, vigyázz rájuk! – kérte, aztán átgondolta. – Vagy magadra – tette hozzá bizonytalanul, majd újra körbenézett a suli épülete körül, hátha meglát valakit. A reggel hét órai napsütésben továbbra is teljesen üres volt a környék, nem érkezett senki, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Azért mi

ezen annyira nem lepődtünk meg, úgyhogy a piros egyenmelegítőnkben ácsorogva csak elköszöntünk az igazgatótól. – Sára – nézett rám Kocsis, és kedvesen megsimította a vállamat. – Vállald el a sportfeladatokat a többiek helyett – kérte. – Neked menni fog. – Rendben – bólintottam, majd a buszhoz indulva visszafordultam. – Kocsis igazgató úr – szóltam. – Igen? – pillantott rám, miközben már éppen Vivinek mondott valami útravalót. – Megnéztem. A TikTokját. – És? – kerekedett el Kocsis szeme izgatottan. – Rémes az a tánc. Törölje le – mondtam, Kocsis pedig először csalódottan, szinte megbántva nézett vissza rám, aztán megértette, hogy nem akarok rosszat. – Köszönöm az őszinte kritikát, megfogadom a tanácsodat, és újraalkotom – határozta el. – Hajrá – intettem mosolyogva, és a nyitott ajtón át bemásztam a kisbusz hátuljában lévő három ülés közül a legszélére, az ablak mellé. Mellettem Dominik ült, és a telefonját nyomkodta. Mellette az üresen hagyott ülésen volt mindkettőnk hátizsákja. Előttünk Rajmund ült, mellé pedig éppen Vivi szállt be, és elhelyezkedett az ülésen. Végül előre, a sofőr mellé Tahi tanár úr nyomult be, és szuszogva húzta át magán a biztonsági övet. – Nem bántam volna, ha a tavalyi csinos kis tanárnőt viszem újra az élménytáborig – meredt rá a sofőr nagyokat pislogva. – Idén érje be velem – dünnyögte Tahi unottan, mire a sofőr ezt szó nélkül hagyva hátrafordult felénk. – Srácok, lehetséges, hogy ez a kis baki a helyszínnel, hogy bent felejtettem a buszban a telefonomat a navival együtt, szóval hogy ez esetleg köztünk marad, és nem említitek a szervezőknek? – köszörülte meg a torkát. – Persze – közöltük egyszerre mindannyian, miközben elhelyezkedtünk az üléseken. – Leköteleztek. Nem biztos, hogy baj lenne belőle, de azért

mégis, na... – magyarázkodott zavartan. – Nem mondjuk el – ígérte meg Rajmund. – Köszönöm – biccentett, aztán látszott rajta, hogy van még valami, ami nem hagyja nyugodni, ezért a fejét csóválva folytatta. – Tudjátok, jó pár éve furikázom a cégnél az IOVversenyzőket, de ez az első alkalom, hogy nemhogy zokogó hozzátartozókat nem látok a buszom körül, de egy lélek sincs sehol – jegyezte meg. – Mégis milyen csapat vagytok ti? Azon kívül, hogy kíváncsiak – pillantott Rajmundra. – Leginkább szerethetetlenek – felelte Dominik egyszerűen. A sofőr furcsán nézve ránk bólintott, úgy, mint aki érti, miközben nem is, aztán visszafordult. Az ablakon kinézve figyeltem Kocsist, ahogyan szeretetteljes mosollyal, meghatottan néz minket az üvegen át, aztán egy zsebkendőt elővéve megtörölte az orrát, és miközben a busz lassan kihajtott a suli elől, és indexelve rá akart fordulni az útra, az igazgató futólépésben jött oda hozzánk, és azt mutogatta, hogy húzzuk le az ablakot. Rányomtam a gombra, mire az üveg leereszkedett, Kocsis pedig behajolva rákönyökölt az ajtóra, és Dominikhoz intézte a szavait. – Dominik, a motorod... – Ja, igen – mondta úgy, mintha csak most jutott volna eszébe. – A motorod rossz helyen áll, nem maradhat az épület előtt! – erősködött Kocsis. – Tudom, de hát – tárta szét a karját, mutatva, hogy már nem igazán tud ezzel mit kezdeni. – Dominik, itt ne hagyd a motorodat – bosszankodott Kocsis. – Ígérem, elviszem onnan – mondta, miközben a busz kissé előregurult. – Mégis mikor? – lépett hátra a járműtől Kocsis. – Ha visszaértünk. Addig betolná a suli udvarába, hogy ne legyen baja? Köszönöm! – kiáltotta Dominik, a busz pedig abban a pillanatban kigurult az útra, és a korai gyér forgalomban elindultunk a Hortobágyra. Mind visszafordultunk, és a hátsó ablaküvegen át néztük,

ahogyan Kocsis utánunk integet, nem feltétlenül „jó utat!”, hanem inkább „azonnal álljatok meg!” stílusban, aztán a fejét ingatva odasétált Dominik motorjához, és csípőre tett kézzel állt meg előtte.

5. A város egész üres volt, így hamar átértünk rajta, és rákanyarodva az M3-asra már úton is voltunk az idei IOVhelyszínre, a Hortobágyra. Mindannyian elcsendesedve utaztunk, Vivi előttem ülve az Instát pörgette a telefonján, mellette Rajmund félig fekvő pozícióban zenét hallgatott, lábait megtámasztotta Tahi ülésének támláján, és cipőtalpával taposta azt. Mellettem Dominik a fejét hátrahajtva, szemét lehunyva pihent, vagy már aludt is, én pedig az ölemben tartott telefonomon begugliztam a Hortobágyot. Nem stréberkedni akartam, egyszerűen csak ezzel az eshetőséggel még elképzelés szinten sem számoltam, ezért próbáltam utánanézni, hogy vajon mire számíthatunk az érkezést követően. Ha nem is feladatok szempontjából, de legalább helyszínként, mert nyilván más egy egynapos osztálykirándulás a Kilenclyukú hídnál, ahol nagyjából senki nem figyel semmire, csak megy a hülyülés, és más két hétig egy versenyen részt venni azon a tájon. Éppen az élővilágról olvastam a Wikipédián (azért nem nagyon erőltettem meg magam a kereséssel, rögtön elfogadtam az első Google-találatot, „jó lesz az” címszóval), amikor is az Instagram értesítést küldött. Mindannyiunk telefonja jelzett, ezért a mellettem pihenő/alvó/lehunyt szemmel gondolkodó Dominik is felemelte a fejét, és kihúzta a zsebéből a telefonját, ahogyan az előttünk ülő Rajmundék is megnézték, hogy mi az. A telefonomon megnyitva az értesítést azonnal megjelent a feedemben a rólunk készült Boomerang, ahogyan a felvétel repetitív, soha meg nem álló mozgássora ismétlődik. Kocsis feltöltötte az oldalára, ezzel a szöveggel: Indul az IOV, indul a Szirtes-csapat! Kövessétek a csapattagokat is. A feltöltött Boomerangon az iskola lépcsője előtt állunk, és a következő mozdulatokat tesszük újra és újra, szüntelen: Vivi oldalra állva kihúzza magát, és átdobja copfos haját a válla felett. Mellette Dominik összefonja maga előtt a karját. Középen Tahi tanár úr szigorúan néz előre, és a szakállát húzgálja. Másik oldalán Rajmund a Boomerang pillanatában felém fordul, én

pedig éppen a vállára támaszkodom a könyökömmel. Így nézett ki a szűnni nem akaró Boomerangunk Kocsis profilján. A címe lehetett volna az is: „A feláldozhatók versenyre indulnak”. Nagyjából úgy festettünk a felvételen. És ahogy az lenni szokott, ami kikerül a netre, arra azonnal jönnek a reakciók is: „Kitérdekelnek” „Köszönöm Kocsis igazgató úr ezt a posztot, így eszembe jutott, hogy itt még nem követtem ki magát” „Lol” „Volt valaki a suli előtt reggel?” „Maximum a szél” „Halljátok, láttátok Kocsis esését a lépcsőn?” „Hogy láttam-e? Most vágom belőle a tízórás verziót a YouTube-ra” „Linket majd kérünk XD” „Elesett Kocsis?” „Ja, nézd vissza az élőjét” „De krva jó a srác cipője a Boomerangon. Ki az?” „Fehér Rajmund” „Adom a stílusát” „Felcser annyira teszi magát, hogy mindjárt kitekeredik” „Csinálja, amihez ért” „A copfos srác ki?” „Pap Dominik. De én a helyedben nem mondanék rá semmit, mert jól leüt” „Mer??? :D” „Mer’ szokása” „Nem mondod. :O” „Halljátok rendesen megijedtem. Mit kell ijesztgetni Tahó Boomerangjával a nyári szünetben?” „Kocsis igazgató, szeretném jelezni, hogy mind a négy tizenegyedikes évfolyamból rossz diákot küldött a versenyre.” „Szerintem direkt veszíteni akar Kocsis. Tavaly is nagy volt a

nyomás, gyomorfekélye lett a végére” „Mi? Ki halt meg?” „Kocsis idegei” „Ja, úgy látom én is, hogy idén megyünk és jövünk is. Ez a csapat totál csőd” „Ki a lány Tahi mellett?” „Major Sára” „Nem vágom. Új?” „Nem, csak nem így nézett ki” „???” „Tudoood, Szisziékkel lógott, táncol ő is. Vagyis táncolt, kivágták a csapatból.” „Nem mondod, hogy ez A SÁRA??? Bazz, meg sem ismerem ezzel a hajjal, meg nincs szétvakolva a feje” „Ja, egy ideje ilyen láthatatlanban nyomja” „A balhéja óta?” „Milyen balhé?” „Az volt a piás ügy?” „Jaja!” „Milyen piás ügy? PLS valaki...” „Öcsém, a ribanc Felcser hogy feszít a piros melegítőben, de gáz, tiszta szégyen ez az egész” „Nektek sem szimpi ez a csapat?” „Nem. Mehetnek a kukába. Kivéve Rajmund cipője. Arra igényt tartanék” „Arra én is” „Harmadikként jelentkezem.” „LOL” „Anyád, Tahi milyen fejet vág a videón.” „Ja, eléggé – megbuktatlak – a nézése” „Figyeljetek, nem szeretem ezt az új csapatot, de Tahi miatt komolyan megsajnáltam őket” „Jó, ez igaz, tényleg szívás Tahót kapni kísérőnek. Egyszer jött velünk osztálykirándulásra” „És?” „Hallod, kilenckor már aludtunk, pedig még világos volt. Van

ott szigor.” „XD” „XDDD” „Kocsis igazgató, ne ijesztgessen már Tahival mer’ kikövetem!” „Hallod, megmutattam Tahi Boomerangját az ugató kutyámnak, és azóta inkább nyávog” „Hülye XD” „Amúgy nem mintha érdekelne, de kiderült már hová mennek versenyezni?” „Szerintem még nem. Most vannak úton” „A lényeg, hogy Felcsernek legyen ott sok pali. Anélkül nem bírja. LOL” „Rajmund mit keres a versenyen, több igazgatóija van, mint ahányan már elutasítottak a tinderen. Pedig az azér’ nem kevés!” „Halljátok, ezek a kommentek lehoznak az életről” „Én is sírok rajtuk” „MENJETEK MÁR ERRE KELNI TAHI VAN A FALAMON VIGYÉTEK INNEN FÉLEK” A kommenteket végigfutva bezártam az Instagramot, és a telefonom lezárt kijelzőjén néztem a két újabb értesítést. Kocsis posztja után ketten követni kezdtek. Meg sem néztem, hogy kik azok, egyáltalán nem érdekelt, csak a fejemet az üvegnek támasztva figyeltem a belső sávban minket megelőző személyautókat. Ahogyan láthatóan a többiek sem, úgy én sem csináltam nagy ügyet abból, amit rólam írtak a kommentszekcióban, egyrészt, mert már megszoktam, másrészt, mert úgysem tudtam tenni ellene. Ha az ember hibázik, és ez a hiba jó nagyot szól, akkor mindenki olyan könnyen kezd el ítélkezni, és annyira egyszerű a többiekkel együtt boszorkányüldözésbe kezdeni. És hiába telik az idő, nem lesz jobb, mert a tömeg nem felejt, a béklyó, ami rád kerül, soha nem ereszt, bármit csinálsz, és bármilyen régen is volt már, mások

szemében mindig te leszel a „tudod, az a...” személy. Nem mosod le magadról, mert ez örökre szól. Mind a négyen tapasztaltuk ezt ilyen-olyan okból kifolyólag, és függetlenül attól, hogy egyébként egymásról is nyilván hallottunk dolgokat, egyikünk sem kezdte feszegetni a témát senkivel kapcsolatban. Én például tudok Vivi megítéléséről, de az igazságalapja számomra teljesen homályos, fogalmam sincs, hogy miért ribancozzák ennyire, én csak pletykaszinten ismerem a történetet róla. Ahogy valószínűleg mindenki más is. Nem számít, terjesztik róla. És éppenséggel tudok Rajmund balhéiról is, de csak hírből, és passz, nem tudnék válaszolni, ha meg kellene mondanom, hogy mi igaz belőlük, és mi csak városi legenda, amit a szirtesesek találtak ki. És tudok Dominik verekedéséről is, de a szóbeszéddel ellentétben én csak egy esetről hallottam, viszont annak a hátterét nem ismerem, és soha nem is mesélte el olyan, aki konkrétan ott volt, vagy esetleg érintett lenne. Csak azt tudom, hogy egy bunyó biztosan volt, de annak az egynek is minimum tízféle változata kering szanaszét. Szóval igazából mindhárom csapattagom sztoriját homály fedi előttem, és ahhoz képest sem kérdeztem tőlük semmit, hogy a kommentelőkkel ellentétben én ott ültem velük egy buszban, és volt két üres, utazással töltött óránk, amikor akármiről beszélhettünk volna. Nem hoztam fel a témát, ahogyan ők sem hozták fel sem a sajátjukat, sem pedig az enyémet, holott egészen biztos, hogy hallottak róla. Ahogyan abban is biztos lehetek, hogy nem az én verziómat, tehát nem az igazságot ismerik, mert azt csak egyetlen ember hitte el nekem. Kocsis igazgató. Akinek megírtam az egyébként teljesen szabálytalanul leadott, második IOV- jelentkezésem e-mailjében, hogy mi történt pontosan. Ennek az e-mailnek a következménye, hogy a buszban ültem a versenyre tartva. Mert csak Kocsis hitt nekem. Mindenki más Szisziék verzióját fújja azóta is. Erről azonban nem beszéltem a többieknek, ahogyan ők sem beszéltek nekem a saját félreértésükről és a saját harcukról az ítéletek és a bullying ellen, amit a magunkfajták nap mint nap

elszenvednek a hangos tömegtől, akik fáklyákkal a kezükben törnek az emberre, azt skandálva, hogy „vesszetek, vesszetek még jobban!”. Holott talán már rég elvesztünk a francba. Nem érdekes, nem számít. Ahogyan a buszban ültem, és a többiekre néztem, akik csendben utaztak, miközben a kommentszekció fröcsögött velük kapcsolatban, sóhajtva megráztam a fejemet. Ugyan már. Mind a négyünknek megvannak a saját démonjai, amik ébredéstől elalvásig követik az embert, szüntelen azt suttogva, hogy „elcseszted, elcseszted, már mindegy, úgyis mindegy, elvágtad magad, ebből nem jössz ki jól, látod, hogy néznek, látod, mit gondolnak rólad?”. Nem könnyű a nap minden percében együtt élni ezzel, viszont az elmúlt fél év bebizonyította számomra, hogy nem is lehetetlen, szóval ha ehhez jön még néhány szemét komment, az már nem oszt, nem szoroz. Azt hiszem a többieket is valami ilyesmi jellegű nyugalom szállta meg, ahogyan a buszban ülve robogtunk egyenesen a Hortobágy felé azzal a szándékkal, hogy bizonyítsunk a versenyen. És hogy kinek? Mi négyen kizárólag magunknak akartunk. Meg talán egy kicsit Kocsisnak is, hiszen mégiscsak vásárra vitte értünk a bőrét. De senki más nem érdekelt minket. A busz váratlanul indexelni kezdett, majd jobbra húzódva kissé lassított, mire elemeltem a fejem az ablaküvegről, és az ülések közt átnéztem a szélvédőn. Az autópályát elhagyva letértünk egy másik útra. Az ölemben tartott telefonomra pillantva megnéztem a térképen, hogy hol vagyunk. Az app szerint a 33-as úton haladtunk, én pedig elkaptam a telefonomról a tekintetem, és a délelőtti napsütésben hunyorogva néztem a tájat, ahogyan a busz továbbhasított velünk. Az autópálya forgalma után szinte üresnek tűnt az út, amin haladtunk, és a sebességből is jócskán visszavettünk. A táj, amin jártunk, csendet és nyugalmat árasztott, én pedig az ablakon kinézve hallgattam a fülesemen át azokat a beateket, amikre táncolni szoktam, miközben az út átvezetett a Tisza-tavon, amit magunk mögött hagyva haladtunk tovább. A busz minden településhez érve lelassított, én pedig az ablakhoz döntve a halántékomat figyeltem

az elsuhanó házakat és villanypóznákat, amelyek tetején gólyák fészkeltek, aztán Tiszafüredet elhagyva a busz újra gyorsított, és az előttünk elterülő végtelen pusztába igyekezett. Nemsokára behajtottunk a nemzeti park területére. A busz kétsávos úton haladt át a Hortobágyon, aminek mindkét oldalán kietlen füves puszta húzódott, ameddig csak a szem ellát. A nyakamat forgatva néztem vissza a hátsó ablakon át, amikor elhagytunk egy, az út mellett legelő állatcsordát, vagy kaptam fel a tekintetem akkor, amikor felrepült egy madárraj a síkságról. Az üvegen át addig néztem a madarakat, ameddig engedte az ablakkeret, aztán visszafordítottam a fejem, és a napsütésben hunyorogva figyeltem a hullámzó tájat. – Az ott megint egy tó? – kérdeztem a telefonomat a kezembe véve, hogy megnézzem a térképapplikációmon, de az nem jelezte. – Csak délibáb – felelte Dominik, miközben előrehajolt mellettem, hogy kilásson az ablakon. – Nincs ott semmi – erősítette meg. – Ó, oké – biccentettem, és tovább néztem az ablakon át a száraz, kietlen tájat, ahol látszólag nyoma sem volt a napok óta tartó rossz időnek és esőzésnek. Mivel valamennyien úgy éreztük, hogy lassan meg kell érkeznünk, egyre többet fészkelődtünk az ülésen, és kapkodtuk a fejünket jobbra-balra. A sofőr ezt észrevette, és a visszapillantóba nézve megszólalt. – Alig tíz perc, és megérkezünk – árulta el, mire mind a telefonunkat bújtuk, hogy ellenőrizzük a térképet. A sofőr tovább figyelte az előttünk elterülő teljesen üres utat, aztán szórakozottan a mellette álmosan merengő Tahira nézett, akinek vidáman megbökte a karját. – Mindjárt kiderül a srácok első feladata. Izgul, mi? – érdeklődött. – Nem féltem őket – dünnyögte Tahi egy hatalmas ásítás kíséretében. A sofőr mosolyogva bólintott, miközben egy pillanatra elszakította a tekintetét az útról. – Kitűnőek, mi? – tippelt, és látszott rajta, hogy az évek óta minden júniusban megtartott Iskolák Országos Versenyére csupa

kiválóságot és eredményes diákot szállított. Aztán idén jöttünk mi. Tahi a kérdést hallva elgondolkodott, aztán a válla felett egy pillanatra hátranézett ránk. – Hát hogyne. Kis zsenik – közölte gúnyosan. – Így van – biccentett Rajmund. – És ez egyértelműen a tanár úr érdeme. Mindent, amit tudunk, tőle tanultunk – közölte visszatartott röhögéssel, mire Tahi mérgesen nézett hátra, majd összehúzott szemöldökkel a Rajmund ölében lévő chipseszacskóra nézett, amit éppen kibontani készült. – Mutasd csak azt nekem – szólt, és egy határozott mozdulattal kivette a kezéből. A fizikatanár az ülésén visszafordulva kibontotta, majd hunyorogva belenézett a chipseszacskóba, aztán belenyúlva megmarkolt egy adagot, és szórakozottan enni kezdte. – Nekem hoztad, nem? – kérdezte. – Hogyne. Hiszen tudom, hogy mennyire szereti – dünnyögte Rajmund. – Látja? Ilyenek ezek a diákok – csámcsogott Tahi a sofőrre nézve. – Mindig csak adnak, adnak – közölte, majd még egyszer belenyúlt a zacskóba, kivett belőle néhány szemet, aztán visszadobta Rajmund ölébe a chipseszacskót. – Ennyi? – kérdezte unottan Rajmund, amikor visszakapta a kajáját, aztán a röhögő Tahit nézve megrázta a fejét, és felénk fordult. – Kértek? – Nem, köszönöm – feleltem odapillantva. – Én sem – rázta meg a fejét Vivi, Rajmund pedig továbbfordult Dominik felé. – Kösz – biccentett, és vett belőle. – Sofőr...? Úr? Sofőr úr? – kérdezte bizonytalanul, nem tudva, hogy mi a helyes megszólítás. – Nem kérek – felelte a vezető. Rajmund a vállát megvonva hátradőlt, és cipőtalpával tovább taposva Tahi üléstámláját, megette a chipsét. A busz kisvártatva indexelni kezdett, aztán lekanyarodott az útról, mire mindenki érdeklődve nézett ki az ablakon át. A jármű összevissza rázott minket, ahogyan egy földúton haladtunk, én pedig a hátsó üvegen át figyeltem a mögöttünk felkavarodó

porfelhőt. A busz szinte pattogva bukdácsolt az eső vájta kátyúkban, aztán egy kietlen parkolóba befordulva végül megállt. – Végállomás – szólt a sofőr a válla felett. – Itt? – hajolt előre Dominik, és kilesett az ablakon. – Itt, bizony – biccentett mosolyogva a járművezető, a többiek pedig elkezdtek kiszállni, miközben én a soromra várva ültem a helyemen. Amikor mindenki leszállt, megfogtam a hátizsákom pántját, és Rajmundék után indultam, akik a busz mellett állva nyújtózkodtak és mozgatták meg az elzsibbadt végtagjaikat. A még kissé hűvös, de melegedő napsütéses időben állva a piros pulcsimba és hajamba kapott az erőtlen szellő, miközben a semmi közepén állva tanácstalanul néztem a többiekre. – Na jó, és most? – forgolódott Vivien is, felrakva a napszemüvegét. Konkrétan a Hortobágyon voltunk kirakva, mindenfajta instrukció nélkül. A sofőr kiszállt a kisbuszból, kinyitotta a csomagtartót, és két kézzel előrehajolva párosával szedte ki a csomagjainkat, amit lerakott a poros földútra, majd mint aki jól végezte dolgát, összecsapta a tenyerét és visszaült a sofőrülésbe. Ez még nem lett volna gond, de újra beindította a buszt, és lassan farolni kezdett. A tolatóradar éles pittyegése, majd egyenletes sípolása jelezte, hogy mögötte vagyunk, és álljon meg. – Hé! Mit csinál, hová megy? – kérdezte Rajmund, meglepetten nézve a lehúzott üvegen át a sofőrre, aki eltolatva előttünk kikönyökölt az ablakkereten, és megvonta a vállát. – Van itt egy jó csárda a közelben – avatott be minket a tervébe. – Nem, úgy értem. Miért hagy itt minket a semmi közepén? – helyesbített Rajmund. – Ja, hát, mert éhes vagyok. Rátok meg vár az első feladat. Sok sikert – intett mosolyogva. – De ne már, milyen feladat? És hol? – kiabált utána Vivi, de teljesen felesleges volt, a sofőr elhajtott. Egymás mellett állva néztünk a kisbusz után, ami a porfelhőn

túl minket is maga mögött hagyott a kietlen parkolóban. Dominik lehajolva felkapott egy követ, és tehetetlenül utánadobta, de nem találta el, mi pedig a cuccainkat felkapva szedelőzködni kezdtünk. – Valami ilyesmi nyitójelenettel kezdődik a legtöbb horrorfilm – fordultam körbe, a kezemet napellenzőként tartva a homlokomon. A kietlen puszta addig ért, hogy összefolyt az éggel, és semmi mozgás nem volt semerre. Csak mi a parkolóban, és valami gágogó madárhang a közelből. – Az szívás, mert akkor én vagyok az első áldozat – dünnyögte Vivi a bőröndjét rángatva át egy gödrön, aztán látva, hogy kérdőn nézünk rá, hozzátette: – Ugyan már, szép lány, sok utálóval. Helló, tutira mindig ő az első, akit kinyírnak – mutatott magára, mire halk nevetéssel díjaztam az öniróniáját. Dominik mosolyogva gondolkodott a hallottakon, Rajmund pedig megrázta a fejét. – Nem igaz, csak akkor, ha a gyilkos ember – közölte. – Ha valamiféle szörny vagy idegen kezd öldökölni, akkor nagy eséllyel Tahit kapja el először – közölte röhögve. – Tényleg – értettem egyet bólogatva, mert kapásból eszembe jutott vagy három film, amiben ez történik. – Akkor bízzunk ebben – szólt Dominik. – Kösz – mosolyodott el Vivi. – Szívesen. – Agyasok, itt egy tábla a versennyel kapcsolatban, talán gyertek, olvassátok el, és haladjunk – szólt ránk a fizikatanár, aki már előresétált a csomagjával, és unottan kiáltott vissza felénk. – Határozottan Tahit kell először elkapnia – erősítette meg Rajmund, aztán felkapta a sporttáskáját, és a tanár után indult, mi pedig követtük. A tábla mellé érve elővettem a telefonomat, és készítettem róla egy képet. „Iskolák Országos Versenye – Élménytábor. 800 méter” És egy nyíl, ami jelezte, hogy merre tegyük meg ezt a távot. – Csinálnál rólam is egyet? – nyújtotta felém a telefonját Vivi. – Persze – mondtam azonnal, és a mobilját átvéve megvártam,

hogy odaálljon a táblához, amire mosolyogva felmutatott, én pedig csináltam róla vagy négy képet. A lány aztán száraz fűcsomókon átugrálva odasietett hozzám, kezével letakarta a mobilja kijelzőjét, és hunyorogva nézte meg a felvételeket. – Milyen lett? – kérdeztem. – Szuper. Köszönöm – biccentett. – Gyerünk, gyerünk, Sára, Vivien, ne maradjatok le! – kiáltott ránk Tahi, amikor feltűnt neki, hogy még ott vagyunk. – Rajmund, Dominik, ti meg ne menjetek annyira előre! – szólt a fiúk után is, mi pedig a cuccunkat rángatva odasiettünk a tanárhoz, aki maga elé parancsolt minket, hogy szem előtt legyünk. Egy keskeny, maximum másfél méter széles földúton haladtunk egymás mögött abba az irányba, amerre a tábla jelezte az élménytábort, miközben magunk mögött húztuk a bőröndünket, aminek a kerekei állandóan kifordultak egy-egy huppanóban, és a kezünket kicsavarva dőlt el, magával rántva minket. – Megvagy? – kérdezte Dominik hátrafordulva hozzám, amikor bosszankodtam, amiért egymás után harmadszorra történt ez a bőröndömmel. – Aha – feleltem bólintva, és két kézzel markoltam rá a fogóra, és erősebben tartva rángattam magam mögött. A gyalogosok által vájt földút egyszer csak jobbra kanyarodott, ami után hirtelen megálltam, mert az előttem gyalogló Dominik is így tett, megakadályozva a továbbhaladást. Merthogy legelöl Rajmund megtorpant. – Szerintem megjöttünk – szólt. A fiúk mellé léptem, majd a mögöttem érkező Vivien is csatlakozott hozzánk, és négyen egymás mellett állva az előttünk nagyjából harminc méterre lévő kerítést néztük. Alacsony volt, és vízszintes gerendákból állt, amiknek a nagy hézagjai közt simán be lehetett látni a táborhelyre. A kerítés mögött alacsony építésű, laposan fekvő épületek voltak nádtetővel. Odabentről jól látszódott a mozgolódás, és a többszínű melegítőt viselő csapatok. Ők voltak azok, akik már bejutottak. Előttünk viszont még állt

egy feladat. Ugyanis a táboron kívül, pontosan velünk szemben, a kapu két oldalán két felnőtt férfi állt szigorúan nézve maga elé. Mindketten narancssárga egyenmelegítőt viseltek. A tavalyi képekről és beszámolókról rémlett, hogy ez a szín az IOV-on a szervezőket jelenti, na meg túl idősnek tűntek ahhoz, hogy gimis versenyzők legyenek. Ott álltak, mintha csak vigyáznák a kaput, nem szóltak semmit, nem integettek nekünk, és nem is üdvözöltek minket. Csak álltak a kapu két oldalán. Szóval megvolt a tábor, megvoltak a szervezők, mi azonban nem mozdultunk. Mert nem tudtuk, lehet-e. – Miért álltunk meg? – kérdezte a fizikatanár, aki akkor ért be minket. – Ezért – mutatott lefelé Rajmund, majd a cipőorrával megbökte az egyenes vonalat, ami mélyen a földbe volt húzva. – A vonal miatt? – kérdezte Tahi. – Igen – felelte Dominik. – Mit jelent? – tűnődött el. – Gondoltuk, majd a tanár úr megmondja – közölte Rajmund. – Miért én? – döbbent meg Tahi. – Mert itt egy egyenes. Ami ugye fizika. Ön pedig fizikatanár – mutatott le a földre újra. – Hagyunk időt gondolkodni – lépett hátrébb Rajmund, jelezve, hogy megvárja, amíg a fizikatanár kitalálja. – De azért ebédre jó lenne bejutni a táborba, szóval... – tette hozzá vigyorogva az okosórájának kijelzőjét kopogtatva, jelezve, hogy azért Tahi igyekezzen kicsit. A fizikatanár bosszúsan nézett rá, majd a szakállát dörzsölgetve nézett újra a vonalra. – Úgy derül ki a legegyszerűbben, hogy mit jelent ez az egyenes, ha átlöklek rajta – ajánlotta fel. – Nem jó – ingatta a fejét Rajmund a lehető legkomolyabban. – Tekintve, hogy nem tudjuk mi a feladat, a vonal átlépése simán jelentheti a kiesésünket is. Ugye azt nem szeretné? – kérdezte. – Igaza van. Kieshetünk, ha átlépjük – bólintott Dominik, aki a földbe vájt hosszú egyenes vonal mellett guggolt, és tüzetesebben szemügyre vette. Végül nem jutott semmire, mert a rejtélyes

nyom pontosan az volt, aminek látszódott. Egy földbe rajzolt vonal, aminek az egyik oldalán álltunk mi, a másik oldalán pedig nem volt semmi, csak úgy húsz-harminc méterre a tábor kerítése. – Tényleg nincs ötlete? – pillantottam Tahira, aki újra a jelzésre nézett, és sóhajtva megrázta a fejét. – Nem, csupán egy jelzésnek vélem, hogy ne menjünk tovább – közölte. – Engem egy rajtvonalra emlékeztet – szólt Vivi, és mind a vonalat néztük. – Lehet az is – jegyeztem meg. – Valamit biztosan jelent, azért van itt – bólintott Dominik. – Nem lehet véletlen? – vizsgálgattam a tekintetemmel. – Á, kizárt – ciccegett Rajmund. – Pont itt, pont így – fordult körbe. – Ezer százalék, hogy valamit jelent. Ráadásul – nézett a kapu irányába – a két narancssárga ruhás tag sem szólt, hogy menjünk oda, vagy ilyesmi. – Tényleg – biccentett Vivi, odapillantva a két szervezőre. – Amúgy nem kicsit para, ahogy ott állnak mozdulatlanul... – hunyorgott, majd visszakapta a tekintetét, és tovább gondolkodott a vonalat nézve. – Mi lehet ez? – kérdezte, én pedig mellette állva törtem a fejem, miközben feltűrtem a pulcsim ujját, mert a napsütésben állva kezdett jó idő lenni. – Itt egy boríték – szólt hirtelen Tahi, aki mögöttünk mászkált. – Mi? – perdültem meg hátrafordulva, és a többiek is a tanár felé kapták a fejüket. A fizikatanár a ledobált csomagjaink mellé lehajolva felemelt maga mellől egy piros borítékot, és két ujja közé tartva mutatta felénk. – Gondolom, ez segíthet – vigyorgott ránk. – Basszus, tényleg, Kocsis mondta, hogy állandóan ilyeneket kell keresni. Ezekben van az instrukció – csapott a homlokára Dominik, és valamennyien kínosan sziszegve láttuk be, hogy simán elkerülte a figyelmünket. – Bontsa fel – szólt Rajmund türelmetlenül, továbbra is a vonalnál állva.

– Én? – lepődött meg a fizikatanár. – Persze. A tanár úr találta – mondtam sürgetve, és a többiek is bólogatva várták, hogy Tahi felnyissa. – Rendben – morogta az orra alatt a fizikatanár, aztán feltépte a lezárt borítékot, és kivette belőle az üzenetet. Simán úgy nézett ki, mint aki izgul. – Szirtes-csapat! – kezdte felolvasni. – Mostantól kezdve tíz perc áll rendelkezésetekre, hogy kísérőtökkel együtt belépjetek az élménytábor kapuján. Viszont a föld láva! Zárójelben pedig: A csomagjaitokat hagyjátok hátra nyugodtan – nézett fel a papírból Tahi. – Mondtam! Mondtam, hogy ez egy rajtvonal – szólt Vivi vigyorogva. – Annyira tudtam. Mondjuk tíz perc kicsit túlzás, nem? – kérdezte kinevetve a távot, aztán mit sem sejtve átlépte az edzőcipőjével a földbe vésett vonalat, majd egyszerűen elindult a kapu felé. Még visszanézett ránk egy bátorító „gyertek” pillantással, aztán a következő másodpercben a kapuban álló narancssárga ruhás emberek felemelték a kezüket, és fújni kezdték a náluk lévő dudát , de olyan hangosan, hogy mindannyian megmerevedtünk. – Mi a f...? – sikoltott fel Vivi ijedten. A két szervező megállás nélkül, őrült hangerővel dudált, Vivi pedig tanácstalanul forgolódott. – Mi az? Mit csinálok rosszul? Azt írták, tíz percünk van bejutni a kapun – kapkodta a fejét. – Ne dudáljanak már!!! – üvöltötte el magát teljes pánikban. – Mi történik? – kérdezte Dominik viszonylag higgadtan, miközben érdeklődve nézte a visongó Vivient. Rajmund és én összenéztünk. – A föld láva – mondta nekem. – A föld láva – ismételtem bólintva, aztán mindketten Vivien felé fordultunk, aki félúton állt köztünk és a kapu között, és hol felénk kiabálva azt kérdezte, hogy mit csináljon, hol pedig a szervezőkre üvöltött, hogy ne dudáljanak már. – Gyere vissza! – kiáltottuk Rajmunddal egyszerre, szigorúan a vonalon kívül ugrálva. – A föld láva! – mutogattuk kapkodva. – Mi? És az mi az istent jelent? – ordította Vivi

torkaszakadtából, miközben visszarohant hozzánk. Abban a pillanatban, ahogy átlépett a vonalon, a két narancssárga melegítőt viselő szervező, mintha csak a csapot zárták volna el, egyszerre fejezte be a dudálást, és engedte le a kezét. – Mi a fene volt ez? – fújta ki magát Vivi, és az ijedségtől teljesen kikészülve nézett ránk felváltva. – Az, hogy... – néztem körbe a helyszínen tanácstalanul. – Hogy a föld láva. Nem léphetünk rá. Máshogy kell odajutnunk – segített ki Rajmund. – Mi? – kérdezte Dominik, aki a jelek szerint Vivihez hasonlóan nem ismerte a játékot. Úgy tűnt, Rajmund ismerte, ahogyan én is. A barátnőimmel rengeteget hülyültünk ezzel, és sokszor melegítettünk be így próbák előtt a táncteremben, amikor is az egyikünk elkiáltotta magát, hogy a föld láva, nekünk pedig fel kellett ugrani valamire. Vagy éppen bármire. – Ez egy játék. Ha a föld láva, akkor nem léphetünk rá – magyaráztam. – Úgy kell a kapuhoz mennünk. Tíz perc alatt – szóltam. – Vagyis… kábé kilenc – javítottam ki magam, tekintve, hogy amíg Vivi a dudálás közepette sikongatott, legalább egy perc eltelt. – Ne érjünk a földhöz? És azt mégis hogy oldjuk meg? – fordult körbe Vivi, mi pedig követtük a példáját, és felmértük a terepet. Tőlünk a kapuig egy nagyjából harmincméteres puszta terült el, ahol semmi nem volt a kikopott füvön kívül. Ez volt a „láva” terület, amire nem léphettünk. A többi irányban sem volt jobb a helyzet, azon túl, hogy nem volt annyira kikopva a növényzet. Semmi használható, oda nem illő tárgy nem volt elhelyezve segítségnek a szervezők részéről, sőt, konkrétan sehol nem volt semmi. Ezt a formáját nem ismertem a játéknak, mi Szilviékkel mindig úgy csináltuk, hogy asztalokra, székekre, vagy legalább egy bordásfalra fel tudtunk ugrani. De itt... Itt nem volt semmi. – Jó, és most mire várunk, hogy felkapjon egy gólya és odarepítsen? Vagy hogy kell elképzelni a nem kiesésünket? – kérdezte Dominik, miközben Vivivel folyamatosan forgolódtunk, hátha találunk valami használhatót a fűszálakon kívül. Rajmund a vonalnál állva gondolkodott, aztán fél lábát

átemelve, a porossá vált cipője orrát leérintette a földre a jelzés másik oldalán. Abban a pillanatban a két szervező, akik árgus szemmel figyelték a történéseket, felemelték a dudát, és belefújtak. Rajmund azonnal visszahúzta a lábát, aminek következtében abbahagyták. Ezután Rajmund összehúzott szemöldökkel nézett rájuk, majd hirtelen lehúzta magáról a pulcsiját, és egy laza mozdulattal átdobta a vonalon. A szervezők erősen koncentrálva figyelték, hogy mit csinál, mire Rajmund átemelte a lábát a rajzolt vonalon, és rálépett a pulcsijára. Ezúttal viszont nem szólalt meg a duda. – Megvan – kiáltotta Rajmund elégedett mosollyal az arcán. – Adjatok dolgokat, amire rá lehet állni. Azonnal lehajoltam a hátizsákomhoz, és jobb ötlet híján kirángattam belőle a kapott esőkabátot, aztán Rajmundnak dobtam, aki bólintva elkapta a levegőben és kibontotta, majd leterítette a földre maga elé, és átlépett rá a pulcsijáról. – Gyerünk, igyekezzetek, szorít az idő! – kiáltotta, mire mind sietősen szedelőzködni kezdtünk, és olyan dolgokat adogattunk neki, amikre rá lehet állni. Rajmund esőkabát, nejlonszatyor és pulcsik alkotta kis szigeteken ugrált át a „láván”, minket várva, mi pedig Tahival együtt indultunk meg a kapu irányába. Rajmund volt a sor elején, mögötte Dominik, őt követte Vivi, aztán én következtem, mögöttem pedig Tahi tanár úr jött, aki éppen átlépett mellém az esőkabátomra, és felemelte maga mögül Rajmund pulcsiját, ami így felszabadult. A piros felsőn poros cipőtalpnyomok éktelenkedtek, de nem volt idő ezzel foglalkozni, sőt, még le sem paskoltam róla, csak kikapva Tahi kezéből összegyűrve előreadtam Vivinek, aki Dominiknak, ő pedig Rajmundnak adta át, aki letette maga elé, és átugrott rá. Őt követve mindenki ugrott egyet az előtte lévő, földre rakott cuccra. Így haladtunk előre, mindenki eggyel előrébb lépett, így Tahi tanár úr megint átállt mellém, és felvette maga mögül a szatyrot, amin addig állt, majd átadta Vivinek, ő továbbította Dominiknak, aki Rajmundhoz juttatta. Rajmund a szatyrot a poros földre fektetve átlépett rá. Újra mind léphettünk egyet. Lépésről lépésre mozdultunk előre, libasorban egymás mögött,

vagy egy pulcsin, vagy egy esőkabáton, vagy pedig egy szatyron állva attól függően, hogy éppen mi szabadult fel, amit előreadva újra ugrottunk egyet, vigyázva, nehogy lelépjünk a biztonságot jelentő darabról a „lávára”, mert a szervezők szinte kiguvadt szemmel, a dudát készenlétben tartva várták a hibázást, hogy aztán visszaküldjenek minket a vonalhoz. Ez azonban nem történt meg, egyikünk sem lépett le a holmikról, így aztán hamarosan Rajmund elérte a kaput, és a széttaposott pulcsiján állva addig nyújtózott előre, amíg elérte a kilincset, és lenyomva belökte az ajtót, aztán egy utolsót ugorva átlépte a bejáratnál húzott vonalat. Bent volt a táborban. Őt követte Dominik, majd Vivi, aztán jöttem én, akinek Dominik automatikusan nyújtotta a kezét, hogy segítsen az ugrásban, végül utolsóként Tahi tanár úr is megérkezett. Mind megvoltunk. Az izzadt homlokunk ragadt a kosztól, a piros ruhánk poros lett, Rajmund kezében fogott pulcsija pedig agyontaposott is, és miközben kifulladva néztünk vissza a távra, amit ugrálva tettünk meg, hátulról gyér taps ütötte meg a fülünket, mire valamennyien megfordultunk, és szemben találtuk magunkat a táborral, valamint a már bent lévő versenyzőkkel. A négyfős csapatok, csakúgy, mint mi, kissé koszosan figyeltek minket, néhányan közülük tapsoltak, de ez inkább a szervezőkre volt jellemző, akikből a kapu kinti oldalán állókon kívül még egy csomó volt a táborban. Az IOV-tájékoztató alapján harminc szervező felügyel a versenyre és a csapatokra két héten át, ebből a harmincból pedig majdnem mindenki ott volt az érkezésünkkor. Egy közülük pedig az egyenszínű, „szervező" feliratú ruha ellenére is kitűnt a többi közül, és nemcsak azért, mert egy stoppert fogott a kezében, hanem azért, mert ő oda is jött hozzánk. – Címvédők – mosolygott ránk, amikor megállt előttünk. – Üdvözöllek benneteket, Horváth Róbert vagyok, az Iskolák Országos Versenye főszervezője – mutatkozott be. – Üdv – fogott vele kezet a fizikatanár. – Tahi Dénes, kísérő. Ők pedig itt... – fordult felénk. – A szeme fényei – segítette ki Rajmund, mire Tahi unottan

elengedte a füle mellett a megjegyzést. – A Szirtes-csapat – helyesbített. A főszervező érdeklődve nézett végig rajtunk. – Már nagyon vártunk benneteket – szólt végül. – Gratulálunk, az első akadályt gond nélkül vettétek, a megadott időn belül sikeresen bejutottatok a táborba – közölte olyan természetességgel, mintha ez lenne a minimum, amit elvár a címvédőktől, ezért kissé meglepetten nézte, ahogyan ujjongva pacsizunk össze. – Azért ez ennél csak nehezebb lesz – szólt furcsán az ünneplésünket figyelve, aztán a fejét rázva megköszörülte a torkát. – Mindegy. Most menjetek, foglaljatok helyet a többi, már bejutott csapat mellett, és szurkoljatok a következőknek, akik hamarosan érkeznek. A kint hagyott csomagjaitokkal ne törődjetek, mi hozzuk be, mivel úgyis minden résztvevő holmija átesik egy kis extra ellenőrzésen. Csak a biztonság kedvéért – magyarázta. – Rendben – mondtuk a vállunkat vonogatva, Róbert pedig a kezében tartott stopperről felírta a kinyitott mappájába az adatot, majd miután belenézett a papírba, végigmért minket. – Sára – tippelt. – Igen – helyeseltem. – Vivien – mosolygott rá, aztán továbbfordult, és a két fiú szemébe nézve a szájához emelte a kezét, úgy gondolkodott. – Dominik és Rajmund – találta el végül helyesen. – Így van – biccentett Dominik, és kihúzva a hajgumit a hajából újra becopfozta az ugrálásban szétesett tincseit. – Még egyszer nagyon örülök, és sok sikert a versenyhez – mosolygott Róbert, majd otthagyva minket elsietett. – Miért érzem úgy, hogy Kocsis egy egész aktát küldött rólunk? – nézett utána Rajmund. – Mert valószínűleg Kocsis egy egész aktát küldött rólunk – bólintottam. – Szerintetek megkapjuk valaha a cuccainkat, vagy még ellenőrzik párszor? – kérdezte Dominik. – Mert esetleg még egy reptéri detektoron érdemes lenne átvilágítani... – jegyezte meg, mire halkan elnevettem magam, aztán Vivire figyeltem, aki

velünk szemben állva nézett mögénk, a táborra. – Megvan az az érzés, amikor a Szirtesben mindenki titeket bámul? – gondolkodott hangosan. – Aha – felelte Dominik. – Persze – mondta Rajmund. – Minden alkalommal – közöltem unottan. – Akkor ezt kapjátok ki – húzta széles mosolyra a száját, mire mind odafordultunk. A tábor bejáratával szemben, a padoknál és asztaloknál különböző színű melegítőt viselő, már bejutott versenyzők ültek, akik mindannyian minket néztek. Minden mozdulatunkat követték a tekintetükkel, és érdeklődve méregettek bennünket. Vagy inkább felmértek bennünket. Mert számukra nem a Szirtes piros csapata voltunk, nem Kocsis választottjai, és nem is az iskolánk feláldozható tanulói, hanem nekik mi voltunk a nyertesek, a címvédők, akiket minél előbb ki kell ütni a versenyről. Veszély voltunk a számukra, ez látszott a szemükben, és nagyon úgy tűnt, hogy nem mi vagyunk azok, akikkel szívesen barátkoznának, mert senki nem invitált minket az asztalukhoz, vagy maguk mellé a padra, holott elég vegyesen ültek már a csapatok az érkezőket várva. Keveredtek a színes melegítők, ültek a liláknál fehér ruhát viselők, egy türkiz csapattag a sárgák mellett állva beszélgetett, és a többi négyes is egészen könnyen ismerkedett más sulik diákjaival. Hozzánk viszont máshogy viszonyultak, mert akaratunkon kívül mi nem átlagos versenyzők voltunk számukra, hanem a tavalyi nyertes iskola csapata, akiket meg kell fosztani a címtől. Éppen ezért úgy sétáltunk át a padok között, egyenesen leghátulra, az utolsó fapad és faasztal irányába, hogy senki nem kérte közben, üljünk oda hozzájuk, nem hívtak minket oda egyetlen társasághoz sem, sőt, akik mellett elhaladtunk, még a fejüket is elfordították, és inkább beszélgetést imitáltak, így védve ki azt, hogy véletlenül kialakuljon a szemkontaktus vagy valamiféle kapcsolat. Szó nélkül, csupán pillantásokkal és gesztusokkal jelezték felénk, hogy nemkívánatos személyek vagyunk a társaságukban. Semmi személyes, csak minket kicsit